Pesti Napló, 1878. május (29. évfolyam, 106-131. szám)

1878-05-23 / 125. szám

125. szám. Budapest, csütörtök, május 23 1878. 29.­­ Szerkesztési iroda : Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételeit: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti adás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéseért felü­lfizetés évti egyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetéseit szintúgy mint előfizetések a Pesti Napló kiadó-hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1878-diki,129-dikc évfolyamára. Előfizetési árak: Évnegyedre............................................6 frt Félévre ....................................................12 . Egy hónapj­a............................................2­1 Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. B9T* Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Fest Napló kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. szám Athe­naeum-épület) küldendő. A Pesti Napló szerk. s kiadó­hivatala, Budapest, május 22. A kiegyezési alku Ausztriában is meg­bontotta, bár távolról sem oly nagy mérvben, mint nálunk, a pártok kereteit, átléptek egy töredékből a másikba egyes reichsratlei ta­gok ; kivált a haladó pártból egy egész cso­port, majd pedig az összes pártokból két külön szövetkezés támadt — az egyik az autonóm, a másik szerződéses vámpolitika védelmére. De alig történt ezen alakulások egyike is na­gyobb ostentatióval, mint a­mily nagy han­gon­­. Kellersperg hirdeti a maga kilépését a balközép clubjából. Ez elhatározás meglehet, hogy a bécsi centralista körökben pillanatnyira némi be­nyomást fog gyakorolni, azon túl azonban számba sem fog vétetni, mert pártállásának megváltoztatásával a kiegyezés ügye még egy szavazatot sem vesztett Kellersperg­­ben, minthogy ő kezdettől fogva a leg­fontosabb részleteknél a kormány javas­latai ellen szavazott. Könnyen megesik, hogy Kellersperg nyilatkozatára nálunk Ma­gyarországon több súlyt fektetnek, mint magában Bécsben; politikai és különösen kormánypárti körökben máris úgy idézik Kellersperg szavait, mint annak bizonyítékát, hogy a kiegyezés Magyarországra összemér­­hetlenül előnyösebb, mint Ausztriára nézve. És a­kik ily értelemben Kellersperg­­Ítéleté­nek becset tulajdonítani szeretnek, ki is ta­lálják, hogy e férfiú politikai súl­lyal bir. Kellersperg a centralisták egyik kivá­lóbb képviselője, az állami szolgálatban ma­gas rangra emelkedett és Csehországban a nemzetiségi viszályok hevesebb korszakában a helytartóságot vezette; kormányválságok alkalmával nem egyszer meghallgattatott a korona által, úgy hogy előbbi években ismé­telve miniszterelnöki jelöltnek tekintették. A kiegyezési tárgyalások kezdetén élesen megtámadta a kormányt; parl­amenti föllé­pése nagy feltűnést keltett és a kormány legélesebb szónokát, Unger minisztert kül­dötte sorompóba ellene. Unger, egyébként sikerült beszédében, Kellerspergnek nemcsak politikai múltját, hanem, elég tapintatlanul, személyes viszonyait is szellőztette s Kel­­lersperget e bántalom annyira sértette, hogy csak az alkalmas perczet várta, midőn a párt­ból, mely a kormányt rendszerint támogatta, kiválhatik. Ez előzmény jelentékenyen gyengíti Kellersperg elhatározásának politikai jelen­tőségét, és a kilépési nyilatkozatában foglalt indokok egyáltalában nem igazolják, hogy miért maradt eddig azon párt kebelében, me­lyet most nyíltan hazaárulással vádol. Kellersperg tudta volt régen, hogy eddigi pártfelei helyeslik vagy legalább elfogadják a bank új szervezetét, melyről ő azonban most azt találja, hogy ez­­Ausztria anyagi jólétét alaposzlopaiban megingatja s hosszú időre kiható oly vállalkozás, mely Ausztria pénzügyét Magyarország zavart financziáihoz lánczolja s beláthatlan távolba löki az osztrák pénzügyek rendezését.« Ezen egy indok nem épen tegnapi ke­letű, de igenis rész napra esett tegnap tör­tént újbóli proclamatiója. A bécsi urak házá­­ban tegnap fogadták el a bankjavaslatot és az oly határozott jellemű centralisták, mint Hasner, Winterstein és Moser, kik nem­csak a politikai, hanem különösen a köz­­gazdasági érdekek iránt Kellerspergnél ta­­gad­atlanul jobb érzékkel bírnak, a bank­­dualizmust a javaslatban körülírt mód sze­rint egyáltalában veszélyesnek nem tart­ják, míg ezen rendezést épen csak a f­edera­­lista Thun Leo gr. támadta meg. Az előadó Moser, egykor az osztrák pénzügyminiszté­rium osztályfőnöke, jelenleg az osztrák ált. földhitelintézet kormányzója, tehát pénz- és hitelügyekben bizonyára avatott férfiú, azon határozott nézetét fejezte ki, hogy a bank ér­deke sokkal jobban biztosíttatik Magyaror­szágon a tervezett rendezés, mint eddigi hely­zete szerint, és pontról-pontra kimutatta,hogy az új alapszabályok értelmében a bank egy­séges üzletvezetése teljesen biztosítva van. Kellersperg felsorolja azután Ausztriá­nak összes gravamenseit Magyarország ellen. Mi megraboljuk az osztrákokat a restitutiónál, a szeszadónál és a pénzügyi vámoknál, sőt azt a tételt is koc­káztatja, mit eddig tréfából sem hallottunk,hogy » a vámtarifánál,melyben Ma­gyarország érdekei mindenben a legapróbbig megóvatnak, Ausztria előnyei elvből figyel­men kívül hagyattak.« A vám- és kereske­delmi szerződés élét Ausztria ellen látja irá­nyozva; fájlalja, hogy a levantei vasúti csat­lakozásokra Magyarország nem adta meg előre beleegyezését, és nagyon zokon veszi, hogy horribile dictu — még közös statiszti­ka létesítésére sem nyújtunk segédkezet. Az ily sérelmek miatt, kivált ha azon fölül még azt álmodja, hogy Ausztria öt millió tributumot fizet évenként Magyarországnak, méltán ke­seredhetett Kellersperg arra, hogy hazaárulók­nak nyilvánítsa azokat, kik, mint a balközép tagjai, a legújabb kiegyezést megszavazzák. A párt elnöke — mint Bécsből jelentik — egy nyilatkozatban visszazúdítja majd Kellersperg fejére a hazaárulás vádját. Ezzel azután e jelenet és hőse feledésbe süllyed. Ha azonban nálunk a kormány híveinek mégis eszékbe találna jutni a kiegyezés előnyös volta mellett akár Kellersperg balga declara­­tiójára, akár a Bécsben ismétlődött részleges párt meghasonlásokra utalni, akkor tekint­senek előbb maguk körül és gondolják meg, hogy a hajdan óriási Tisza-párt mily törpe majoritássá sülyedt és pedig egyenesen a ki­egyezés roszasága miatt! Az »egyesült ellenzék« május 23-án csütör­tökön délután 6 órakor értekezletet tart. Budapest, május 22. (Tisza miniszterelnök) holnap nyilat­kozni fog a keleti kérdésben hozzá intézett külön­ A Pesti Napló tárczája. E 1 8 8 7 «.*) »Eg kommt ein Reisender zurück, Zurück aus der Türkei . ..« Régi dal. »Az előszót csak azért írom, hogy az olvasó ne nézze annak könyvem első fejezetét, s ne ezt ugorja át, hanem az előszót.« Jean Paul­e mondása minden­esetre nagyon elmésen fejezi ki az előszavak czélját. Szerinte az előszó egy korlát vagy kerítés, a­melyet át kell ugrani, ha a könyv virágos kertjébe akarunk jutni. Az is találó, a­mit ugyancsak e jeles német hu­morista mond más helyen az előszóról, hogy t. i. az nem egyéb, mint »a könyv czimének folytatása«, mely meghatározás kivetkezteti az e­l­ő­szót eredeti jelle­géből, s azt utószóvá, a czim appendixévé teszi. Ilyen paradoxonok mindig fognak támadni, ha az előszóról — ezen irodalm­lag incommensura­­bilis czikkről — lesz szó. Nem lévén törvény, a mely szerint alkotva kell lennie, mindenki úgy irja, a hogy akarja s úgy határozza meg, a mint neki tetszik. Sokan a könyv végére illesztik sütószónak ne­vezik el, pedig ez által csak a név változik: a gyer­mek ugyanaz marad." Az előszó a legtöbb esetben nem más, mint egy kis irodalmi »mauvais genre« a könyvek elején, a »mauvais« szót nemcsak a Voltaire által használt értelemben (ennuyeux) véve, hanem közönséges je­lentésében is. Az olyan előszó például, mely a könyv tartalmát magyarázza s — a­mint mon­dani szokás — »a gyöngébbek kedvéért« iratik, úgy tűnik föl a műveit olvasó előtt, mint irodal­mi illetlenség, vagy épen gorombaság a szerző ré­széről. Máskor meg fölösleges tehernek bizonyul be. *) Mutatvány Mécs Zsigmond »Csataképek az orosz­­♦örük háborúból« czimű művéből, mely júniusban jelenik meg, mely csak a lapok számát szaporítja, s könnyen nél­külözhető, mint után valami luxus-czikk. Ha program­­mot tartalmaz, akkor ez indokolatlan gyámkodás az olvasó felett, a­ki maga is meg tudja ítélni, hogy mit tartalmaz a mű, mi annak tendentiája, alapeszméje stb.; ha essentiáját adja a könyvnek, akkor meg a könyvet teszi fölöslegessé. Ez pedig tán nem czélja egy előszónak sem ? Sok könyvnél az előszó csak a tartalomjegyzék bővítése, s arra való, hogy a szerző ne rohanjon ajtóstul a házba. Oly szerep ez, mint az előszobáé egy jól rendezett lakásban. A falon az első fejezetnél kezdődik, s az olvasónak — ha tart vala­mit az illemre — az előszó előszobájában van ideje keztyűjét begombolni. Mindenesetre az előszók okai, hogy a könyv­ol­vasás mai napság már az akadály­sport egy nemévé válik. Az olvasó, ki az előtte fekvő mű gondolaterde­jében eszméket vadász, csak egy előszó tüskén, bok­rán s aequilibristikai művészetét követelő árkán ke­resztül juthat czélhoz. A könyvpiaczon alig jelenik meg mű előszó nélkül s ha olykor-olykor egyik-másik szellemi termék mindjárt az első fejezetnél kezdődik, akkor ez­­ irodalmi esemény, így tehát az előszó a sajtónak olyforma »szükséges ros­«-sza, a­mely­hez író, közönség és kritikus annyira hozzászoktak, hogy a legcsodálkozóbb képeket csinálják, ha az iro­dalomban esemény történik, azaz egy könyv előszó nélkül lát napvilágot. Az imádságos könyvnek csak úgy van előszava, mint a szakácskönyvnek, a mesegyűj­teménynek, mint a politikai tanulmánynak; regények ép úgy nem jelennek meg nélküle, mint álmosköny­vek ; sőt kalendáriumok és ABC-könyvek sem lehet­nek el »tájékoztató« előszó hiányában. Ez a­­tájékoztatás­ gyakran nem egyéb, mint czégér, mely fennen hirdeti, hogy az az irodalmi ne­mes tiszta bor, mely az olvasó számára a könyvbe töltve van, ebben és ebben az esztendőben termett, hamisítatlan jó ital, valódi nektár. Az előszób­ók szerénytelen szerénysége sokszor csak hivalgó endi- C8éret, reclám pro domo ... - itt is elvnek kellene lenni az ismeretes közmondásnak: a jó bornak nem kell czégér. Valóban, a jó könyvnek nem is kell előszó. Az olvasóközönség oly fesztelen demokratikus társaság, a­melyben a könyvet és írót bemutatni nem szüksé­ges. Még az az angol is, a­ki nem akarta egy a Themsébe esett embertársát kimenteni, mert az nem volt neki bemutatva, minden aggály nélkül olvasná el a könyveket, ha azoknak genesisét, családfáját, stb. nem is mondaná el neki a bemutató előszó. Hogy pedig visszatérjünk az előbbi hasonlathoz : hála is­tennek, van sok olvasó, aki sokkal inkább gourmand, semhogy önmaga is meg ne tudná ítélni, hogy a neki föltálalt könyv minő irodalmi szőlőtőn termett. De nézzük az érem másik lapját. Ha már rá­galmaztuk az előszót, mondjuk el róla azt a kis jót is, a­mit el nem vitathat tőle még J­ean Paul sem, a­ki maga különben minden művének minden kiadását előszóval vezette be. Megvan az a kétségbevonhatlan jó tulajdonsága, hogy az ügyes és sok könyvet forga­tott olvasót tájékozza az előtte fekvő mű tartalmáról, szelleméről, előnyéről, hibáiról. Talán azért történik, hogy némely kritikus csak az előszót olvassa s aztán megkritizálja — a könyvet. — »Könyvet az elő­szaváról,« ezen variátióban lehetne egy magyar köz­mondást alkalmazni azon előszavakra, a melyek az olvasónak e jó szolgálatot megteszik. Az előszó szel­leme — a könyvé, annak együgyüsége szintén azé. De ez megint sokféle bajjal jár. Az író néha kitűnő művéhez pl. keveset ígérő előszót i­ s így az annak olvasása közben unatkozott nyájas olvasót elriasztja a könyv egyéb részeitől. Ilyen alkalomkor mondhatta a szellemes római: Megvannak a könyveknek az ő fátu­maik. Azért tanácsos, egy valóban jó munkához nem irni előszót, amely talán elrontaná a könyvnek car­­rière-jét. Unalmas könyvek előtt — a­melyeknél nem lehet sokat rontani — inkább van helye az előszó­nak, mely talán lendíthet azoknak keleten s hódíthat számukra közönséget. Tudok egy esetet, melyben egy szerfelett unalmas könyvnek az elébe tett elmés­előszó szerzett hirt és hitelt. A kritikusok csak az előszót olvasták s azt hívén, hogy az egész mű hasonló szellemmel van írva, agyba-főbe dicsérték ... A kö­zönség rohant a könyvkereskedésekbe, s harmadnap­ra a szerző »második kiadás«-t rendezett. Ily esetek­ben az előszó: egy ügyesen fölállított — egérfogó. Irodalmi gentleman nem fog vele élni, s a publiku­mot mystifikálva nem fogja homloka verejtékével a szellemdudat játszani az előszó pár lapján, tudva azt, hogy e hozzá nem illő szerepbe később úgy is belefá­rad. S várjon helyes dolog-e az előszobát fényeseb­ben rendezni be a társalgóteremnél s jó drámaíró lesz-e az, a ki minden erejét az expositióra fe­­csérli el, s a bonyodalomnál szellemi impotentiába sülyed ? A szorosabb értelemben vett olvasó (megkü­lönböztetésül olyanoktól, akik az irodalommal össze­köttetésben vannak, mint írók, szerkesztők, műbizá­­lók, stb.) nem tulajdonít fontosságot az előszavaknak. Nála a könyv a beatsteak s az előszó a tojás, ami a kritikusra nézve nem ritkán megfordítva áll. A kri­tikus hevenyében, sok könyvet olvas s nem érvén rá az egész papírhalmazt végigbetűzni, hamarjában csak az előszót nyeli el, hasonlón az utazóhoz, aki vasúti vendéglőben öt percz alatt lévén kénytelen ebédelni, a hús mellől csak a garnirungot kaphatja ki, vagy kit mindjárt a leves után becsengetnek a coupéjába. A könyvek menüjében az előszó a leves, vagy ha úgy tetszik, egy kis garniring a főétel mellől. A közönsé­ges olvasó, aki nem olvas naponkint tizenkét könyvet, hanem tizenkét nap alatt egyet, valószínűleg minden fejezetet nagyobb figyelemmel fog olvasni, mint a mű keretén kívül álló előszót s ez utóbbit gyakran egé­szen el fogja hagyni, mint ebédnél, ha nagyon meleg van, a levest. Összefoglalva az eddig mondottakat: az előszó kétségkívül nagyobb jelentőséggel bir a kritikusra s általán az ir­ótár­sakra, mint a nagy közönségre néz­ve. Gyakran csak beszéd az »augurok között«, me­lyet az egyik augur, a szerző, nevetve mond el a má­siknak, a szintén nevető kritikusnak. De ez sem áll mindig, mert az előszó nem ritkán olyan, mint a conversatió eleje : az író és olvasó nehezen induló társalgásában az időről való kérdezősködést pótolja s ez esetben a t. cz. olvasó jó hasznát veheti. Az sem lehetetlen, hogy az előszavak valaha a mostani­nál sokkal jelentékenyebb szerepet fognak játszani a könyvirodalomban. Az irodalmi termékek ugyanis lassan mint annyira fölszaporodnak, hogy a legjobb akarat mellett sem lehet majd a leglelkiismeretesebb könyvmolynak sem egyebet olvasni, mint­­ elősza­vakat. »Literarische Zukunftsmusik«-nak nevezte el valaki azt a kort, a­mikor majd csak az előszókat vagy épen csak a könyvczimeket fogják olvasni. Hi­szen máris beszélnek »könyvczim-műveltség«-ről, az pedig, aki sok előszót olvas, talán valamikor a legalaposabban képzett emberek közé fog soroztatni. A mi korunk sok tekintetben a surrogátumok kor­szaka. Számtalan u. n. művelt ember nem vesz köny­vet, hanem elolvassa a könyvismertetéseket a lapok­ban s nem jár színháza, mert az előadás kritikája pótolja számára a darabot. Az előszó is válhatik vala­mikor ily aesthetikai surrogátummá, ha majd prolog módjára elmondja előre a könyvnek tartalmát. Ak­kor irodalmi genre-nak is el lesz ismerve s az írók ép úgy fognak kiadni előszó-, mint most novellagyüj­­teményeket. Aki a jövő »irodalmi zené«-jének meg­valósulásakor még közülünk életben lesz, bőven fog táplálkozhatni ezen még most el nem ismert irodalmi válfajjal. Ma az előszó még nem lenne az irodalom­ban (hacsak nem: mauvais genre, amint fönnebb mondtuk) s az aesthetika által nincsen számára hely és határ kijelölve. Most még csak paréj, mely az irodalom szépen nyesett kerítésén kívül burjánzik s tenyész buján. Azért jól cselekednék minden iró, ha excusálná magát, mikor előszót ír, a helyett, hogy mentegetőzik az előszóban, a miért könyvet ír. Ez utóbbiért sohasem szorul az író mentségre. Már Lich­tenberg megmondta : »Ha szabad oly színműveket­ köző interpellációk tárgyában, a­mely nyilatkozat azonban, mint a Bud. Corr. mondja,nem fog a kérdé­sek lényegére bővebben kiterjeszkedni, hanem utalni fog a miniszterelnök a 60 millió hitel fedezetéről szóló törvényjavaslat tárgyalása alkalmával tett nyi­latkozatára. (A képviselőház vámügyi bizott­sága) mai ülésében tárgyalás alá vette a f­ő­r­e­n­d­i h­á­z­n­a­k a vámszövetségre,a vámtarifára és a Lloyd­­szerződésre vonatkozó módosításait s azokhoz hozzá­járult. Elfogadta e módosítások közt azt is, hogy a vámszövetség f. évi július 1-én lépjen életbe. A vám­tarifa életbeléptetése iránt a bizottság csak akkor fog nyilatkozhatni, midőn a két kormány megegye­zése folytán az erre vonatkozó előterjesztés a tör­vényhozás elé kerül. A bizottság jelentését Baross Gábor előadó valószínűleg már a közelebbi pénteki ülésben fogja a képviselőház elé terjeszteni. (A képviselőház igazságügyi bi­zottsága­ mai ülésében befejezte a rend­őri büntető törvényjavaslat tárgyalását; a tulajdon elleni kihágásokról szóló fejezetet minden érdemle­ges módosítás nélkül elfogadta, úgyszintén az átme­neti intézkedéseket magában foglaló zárfejezetet is. A törvényjavaslatról szóló bizottsági jelentést P­a­t- 1­e­r előadó a szünetelés utáni első ülések egyikében fogja benyújtani. (A congressus) ismét kisért a lapokban. Többfelől érkező távirataink helyezik kilátásba. A román kormány lapja a R o m a n u 1 már máj. 18-án este külön kiadásban vastag betűkkel tudatta, hogy sz.-pétervári értesülései szerint az orosz kormány megtette az első lépést a keleti válság békés megol­dására és a congressus összejövetele biztosítva van. (Monarchiánk külpolitikáját) ille­tőleg a török felfogás jellemzésére registráljuk a Times következő perui sürgönyét : »Gróf Zichy a boszniai menekültek hazaszállí­tása iránt többé nem folytat alkudozásokat, mert Ausztria-Magyarország sokkal többféle eshetőség elé néz, semhogy ráérne az efféle bujósdi játékra. Ausztria-Magyarország nyilván azt hiszi, hogy a fe­jedelemségekben a támadási actió imminens, alkal­masint osztozik a porta nézetében és gyanús szemmel nézi a montenegrói kormány azon javaslatát, hogy azon menekültek, kik a Fekete-hegyek közt kerestek menhelyet és száműzetésük idejében montenegrói lo­bogó alatt a porta ellen harczoltak — most hazaszál­­littassanak.« (Konstantinápolyból) az utóbbi napok­ban számos távirat érkezett, melyekből azt lehetett következtetni, hogy az oroszok egy hadicsiny által hatalmukba akarják keríteni a török fővárost. A Ti­mes perui levelezője szerint diplomatiai körökben ez­iránt nem aggódtak, mert a török hadsereg nem csak a semlegesség megvédésére, de támadó fellépésre is képes, ha az oroszok a Dardanellák ellen támadást akarnának intézni. Tottleben Iunok minapi mozdula­taival csak jó védelmi positiót akart magának biz­tosítani. Vissza akart vonulni San­ Stefanóból, de ezt Sz.­Pétervártt nem engedték meg. (Az orosz angol nézetkülönbség­e­­k­e­t­ a Times berlini levelezője a következőkben véli ismertethetni: »Anglia hajlandó Örményország­ban engedményeket tenni, ha Oroszország szűkebbre szorítja Új-Bulgária határait. Oroszország ellenben Ázsiában akarna engedményeket tenni, csak Bol­gárország szervezésében engedjenek neki szabad ke­zet. úgy látszik, Oroszország engedményeit a bolgár kérdésben nem tekintik kielégítőknek.« (M i d h a t p a s a) a következő levelet intézte a londoni Morning Post-hoz: » .. . Több rumeliai mozlim kitűnőség igen megható levelet intézett hozzám, mely a rumeliai mohamedán lakosság szenvedéseit vázolja. A kegyet­lenség, melyet a szerencsétlenek ellen gyakorolnak, az utóbbi időben oly erőszakos jelleget öltött, hogy a té­nyek puszta hallatára is fellázad az emberi lelkiisme­ret. Békés munkásokat, ártalmatlan aggastyánokat a bolgárok és kozákok felkonczolnak, az orosz hatósá­gok kivégeznek, tiztességes családokból elrabolnak fiatal szüzeket, az orosz tisztek erőszakot tesznek ráj­(A bukaresti »Rom­an­ul«) f. hó 17-től következő, már táviratilag jelzett czikket közöl: »Arról értesültünk, hogy az orosz seregek né­mely ügynökei számos faluban élénk propagandát űznek. Ezen ügynökök azt beszélik a falvakban, ahogy az orosz hadsereg nemsokára kezébe veendi az or­szág kormányát, hogy a románok fejedelmét leteszi, miként ezt az előbbi invasiók alkalmával tette, s azután elengedi a falusiaknak a föld­adót, leszállítja vagy teljesen eltörli az adófizetést, s több és jobb földet ad nekik a földbirtokosok és az állam vagyo­nából. Azt írják nekünk, hogy e propagandát egész nyíltan űzik, hogy némely orosz tisztek, kik falu­kon vannak elhelyezve, községi bírói és békebirói teendőket végeznek, hogy a halottakat katonai disz­szel és dobszóval kisérik a temetőbe s minden eszközt igénybe vesznek, hogy a falusiakat a nemzeti kor­mány ellen provokálják, a képviselőház bankügyi bizottságában. — máj. 22. A képviselőház bankügyi bizottsága mai ülé­sében tárgyalás alá vette a 80 milliós bankadósság iránti egyezményről szóló tvj­avaslatot. Helly azok után, a­mik elmondattak már e bizottságban a jelen kérdés fölött akkor, midőn az sokkal enyhébb alakban feküdt a bizottság előtt, szükségtelennek tartja a bővebb nyilatkozást, s fenn­tartva nézeteinek a házban leendő kifejtését, nem fo­gadja el a tvjavaslatot. Chorin a maga és jelenlevő elvtársai nevében kijelenti, hogy nézetek szerint ezen adósság se jog, se méltányosság szerint nem illet bennünket, ezt egy­szerűen egy 24 milliónyi sarcznak tekintik, s a sarcz elfogadását oly képtelenségnek tartják, a­melyet megtámadni sem szükséges. Szóló elégnek tartja ez­úttal annak kifejezését, hogy a tvjavaslatot nem fo­gadja el. Széll miniszter : A kormánynak soha nem ju­tott eszébe állítani, s nem állítja ma sem, hogy ez adóssággal tartozunk. De a másik fél bona fide ál­lítja az ellenkezőt, s a quota-bizottságnak sem sike­rült meggyőzni őt ez álláspont tarthatlanságáról. Szóló azok részéről, kik a kiegyezést nem fogadják el, egészen logikusnak tekinti, hogy a kiegyezés ezen appendixához sem járulnak. De azok, a­kik a kiegye­zés elfogadására hajlandók, miután az más módon absolute nem finalizálható, más állásponton állanak. Oly modalitással állapíttatván meg a kérdés megol­dása, a­mely igen tűrhető pénzügyi megterheltetéssel jár s közvetlen újabb áldozatot nem igényel, szól, mint a kiegyezés keresztülvitelének feltételét, elfo­gadásra ajánlja a törvényjavaslatot. Falk nem hozza ez ügyet kapcsolatba az egész kiegyezési kérdéssel, a­mint hogy kezdettől fogva sem volt barátja annak, hogy különböző természetű kérdések összekapcsoltattak s compensatio tárgyává tétettek. Ezen kérdést úgy jogi, mint méltányossági szempontból végleg eldöntöttnek tekinti, úgy hogy Magyarországnak sem egyik, sem másik okból ez adóssághoz köze nincs. De most a kormány előterjesz­tése szerint más szempont lép előtérbe. Mi Ausztriá­val együtt társas intézetté akarjuk tenni a bankot, mely eddig csak Ausztriáé volt. E tekintetben ne­künk vannak feltételeink — önálló igazgatóság, do­­tatió stb. — de Ausztriának is vannak, egyebek közt az, hogy azon passivumnak, mely a vál­lalatot terheli, egy részét átvegyük. A kérdés te­hát egyszerűen üzleti szempontból az : mennyit tesz a teher ? és várjon megéri-e a társas üzlet ezen áldo­zatot ? A 24 millió, mely 60 évi kamat nélküli rá­tákban fizettetik, most körülbelül 6 ,­2 millió értéket képvisel. Már most még azon esetre is, ha a magyar bankot most felállíthatni, az átmeneti idő alatti kár nagyobb volna, mint az említett áldozat. Csakis ezen szempontból véli elfogadhatónak a törvényjavaslatot. Wahrmann szintén nem értett egyet a kor­mány azon eljárásával, mely a kiegyezési kérdéseket összekötötte, de a­mely perczben ez megtörtént, azt mint tényt acceptálnunk kell következményeivel együtt. Egy perczig sem volt azon nézetben, hogy a bank­kér­dést meg lehet oldani a 80 milliós kérdés elin­tézése nélkül. 24 milliónak fizetését a bank­szabada­lomért semmi esetre sem lehetett volna­­ elfogadni, mert ez 10 év múlva súlyos kényszerhelyzetet terem­tett volna számunkra. Hogy ez esetleg be ne követ­­kezhessék, azért nem járult a kormány eredeti, vá­lasztott bírósági törvényjavaslatához, s helyesebbnek tartja a kérdés minden oldalú megoldását. Ma az elvállalandó teher kész­pénzben — mint Faik mondá — nem jelent többet 6.464.000 írtnál s szóló a kiegyezés megoldását az országra és mondtuk, a nyers soldateska prostituálja őket; a szenve­dett bántalmak következtében sokan közülök meg is haltak. Be van bizonyítva, hogy Oroszországban min­den nap visznek mozlim fiú és leány gyermekeket, hogy a szláv vallásra térítsék. Nem szólok a mecse­tekről, melyeket megfertőztettek, vagy bolgár tem­plomokká alakítottak. E tényekből, a­melyeket nem szükséges jellemezni , világosan kitűnik, hogy Oroszország szándéka Rumeliában megsem­misíteni a mohamedán elemet. Ez némileg meg­magyarázza azok kétségbeesését, kik nem bírták az ily bántalmakat türelemmel elviselni, hanem fegy­vert ragadtak, hogy életük árán megvédjék becsü­letüket. Oroszország, midőn a háborút megkezdte, ki­jelentette, hogy Európa nevében teszi. Európa, mely elámíttatá magát és engedte Oroszországot kénye­­kedve szerint cselekedni, vájjon nem akar­ közbelép­ni, hogy elejét vegye a barbár időkhöz méltó kegyet­lenkedéseknek ? Addigra is, míg a keleti kérdés európai érte­lemben megoldatik, a nagyhatalmak nem küldhetné­nek azonnal ama bolgárországi helységekbe egy európai bizottságot, mely üdvös ellenőrk­­dést gya­korolna az oroszok és bolgárok felett és a humanitás nevében megoltalmazná a mohamedánok nejeit és gyermekeit ?« (Konstantinápoly körül) egyre folynak az erődítési munkálatok. A közeli erdőkben a törö­kök sok ezer szép fát levágtak, s felhasználják a védmunkáknál. Május 17-én Abdul Hamid őrnagy, a torpedő-szakasz főnöke egy századdal Makri­­körbe ment, s az ottani északkeletre elágazó utat el­zárta azon szárazföldi torpedókkal, melyeket Zu­bov­i­c­s Fedor főhadnagy a múlt évben a török hadseregnél alkalmazásba hozott. (A franczia lapok­ a német kormány socialista törvényjavaslatáról igen tartózkodólag, de azért nem kevésbbé ellenszenves hangon szólanak. A Rep. Frangaise a többek közt igy nyilatkozik: Mi francziák inkább vagyunk azon helyzetben, mint bár­mely más nemzet, hogy megítéljük, mily lehetetlenek s egyszersmind mily kártékonyak a nép politikai ne­velésére a harag által sugalmazott törvények, melyekben az elvek lábbal tapadását a pillanat izga­tottságával akarják menteni. Sehol sem űztek az ilyesmivel annyi visszaélést, mint Francziaországban, a septemberi törvényektől kezdve, a­melyek az or­szág legnemesebb szellemein álltak bosszút Freschi merényletéért s még sem tudták megakadályozni, hogy Lajos Fülöp király élete még ötször ne veszé­lyeztessék, amaz utálatos közbiztonsági törvényig, melyre Orsini merénylete szolgált ürügyül s mely megengedte a császárságnak, hogy bünfenyitő pert kezdhessen mindenki ellen, a ki neki nem tetszett. Nincs törvény, mely megakadályozhatná, hogy a bűn­tény eszméje egy fanaticus agyában megfogamzanék s hírlapok lefoglalása ezen bizony nem fog segiteni. A mit a socialismus neve alatt kárhoztatnak, az utó­piák iránti érzéket, amaz emberek álmát, kik az em­beri természetet megváltoztatni s a társadalmi élet alapfeltételeit halomra dönteni akarják, ez eszmék híveit, mint a tapasztalás tanítja, az üldözés még inkább fölhevíti és szaporítja. Orvoslásukra a poli­tikai szabadság a legjobb ellenszer. A 20 milliós bankadósság Jól tudjuk, hogy a román falusiak között nem először történik ily propaganda. Jól tudjuk, hogy e falusiak látták tényleg 1848-ban,hogy az idegen hadseregek s némely idegen bojárok, vagy — mint akkoriban nevezték — csoko­­rok, börtönbe vetették és száműzték azokat, kik föl­deiket követelték, s hogy azok, kik a kormányt ke­zükbe ragadták, csak ostorcsapásokat osztogattak! — Mindemellett szükségesnek találja e lap, hogy a kormány szigorú vizsgálatot rendeljen s az ered­ményhez képest intézkedjék.

Next