Pesti Napló, 1878. október (29. évfolyam, 237-264. szám)
1878-10-09 / 244. szám
Budapest, szerda, október 9.1878. 244. szám. 29. évi folyam, Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeuxn-épület. A lap szellemi részet, illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felfilfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések aPesti JSTapló kiadóhivatalába Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület, küldendők: Budapest, október 8. Hetven millió deficit! Ez az Andrássy politika eredménye, a Tisza-kormány öröksége. Hogy bírja ezt Magyarország megfizetni ? Honnan vegye ? Mikor a bosnyák hadjárat megindult, hozzávető számítással azt írtuk, hogy az idei deficit hatvan millió fog lenni. A kormánylapok nagyon megróttak minket e számításért, bizonyítgatták, hogy túlságos, dicsérték a kormány pénzügyi politikáját s készek voltak szokásuk szerint hazafiatlansággal vádolni minket a túlzó oppozíczióért. Ma megszégyenítve állnak e hírlapok a közönség előtt. A pénzügyminiszter lemondása demontírozta őket; a pénzügyminiszter azért mondott le, mivel az idei deficitet hetven millióra számítja s a jövő évit harminczhat millióra, ha nem viselünk újra kalandos háborút. Köztudomásra jutott, hogy Széll Kálmán számvetése szerint a folyó évi rendes deficzit nem többé huszonegy, de huszonhat millió, mivel az új hadikölcsönök kamatai hozzájárulnak s a bevételek is hátramaradtak. Ezen huszonhat millióhoz járul az első hatvan milliós hitel quotája fejében tizenkilencz millió, s a hadügyminiszter által deczember végéig követelt ujabb kiadások részére Magyarországtól további huszonöt millió, összesen hetven millió. Mit felel erre Tisza ? Azt, hogy az ezutáni költségeket lehetőleg mérsékelni kell, s ő erre igyekszik, de a politikát megváltoztatni nem lehet és nem szabad; jövőre pedig Bosznia okkupácziója ne kerüljön sokba, nehogy a jövő évi deficit szintén elviselhetlen legyen a magyar pénzügyek rendezése ne váljék lehetetlenné. De mi a különbség Széll Kálmán és Tisza számítása között? A múltra nézve semmi; a jövőre nézve az, hogy Széll Kálmántól a közös hadügyminiszter követelt készpénzben nyolcvan millió közös költséget, Tisza Kálmán pedig Bécsben beleegyezett hatvanmillió közös költségbe, feltéve, hogy ez közös kölcsön útján szereztessék be, s külön fundáltassék, hogy ne magyar rentével legyen fedezendő. A különbség Magyarországra nézve hat millió ,úgy, hogy Tisza Kálmánnak sikerül a leszállítást keresztülvinni, — nem tekintve e fedezetnek közös, vagy külön kölcsön útján beszerzésétől — a folyó évi deficzit Tisza számítása szerint hatvannégy millióra rúgna. Ezen deficzit nem mind rente utján szerzendő be, de ha a pénzbeszerzésnél a rente árfolyamát veszszük zsinórmértékül, mely most nagyon alacsony, Tiszának legalább hetvenöt millió névértékű kötvényt kellene elhelyezni, hogy ez után kapja meg a deficzitnek megfelelő összeget. Jelentékeny enyhítő körülmény ugyan, hogy a deficzit egy része a közös aktívákból telik, de az államvagyon ilyetén apasztása nem teszi a kárt kisebbé. Azon összeg közt, melyet Széll Kálmán Magyarországra elviselhetetlennek jelentett ki, és a közt, melyhez most Tisza Kálmán beleegyezését adta, lényeges differenczia nincs, s ha a magyar pénzügyminiszter vonakodott a feneketlen politikát továbbra szolgálni, hiába való Tisza Kálmánnak állítása, hogy Széll Kálmán maradhatott volna miniszter, ha az ő terveit és alkudozásait elfogadja. Annál érthetlenebb Tisza híveinek és hírlapjainak vádaskodása Széll Kálmán ellen, amiért nem hagyta magát kapacitáltatni az okkupáczionális politika pénzügyminiszterének maradni s valóban bámulnunk kell a cynizmuson, melylyel a kormánypárti fanatikusok Szélit okozzák minden bajért s szemet hunynak a fontos politikai és pénzügyi okok előtt, melyek Szélit a lemondásra indították. Annyival csodálatosabb ezen eljárás, mert senkinek sincs inkább módjában tudni, mint Tiszának és pártfeleinek, Széll Kálmán lemondásának előzményeit. A szemrehányást, hogy Széll Kálmán maga is beleegyezett az okkupáczióba, mi ellenzékiek felhánytuk és betudhatjuk Szélinek; tőlünk hallotta és hallhatta, hogy opponálnia kellett volna, midőn tőle az első hatvan milliót kérték, neki a politika ellen kellett volna kifogást tennie, s elgondolhatta, hogy a bosnyák vállalat rengeteg pénzbe fog kerülni akkor is, ha váratlan szerencsétlenségek nem érik. Mi mondhattuk ezt, mert kezdettől elleneztük az okkupácziót s pénzügyi következményeire figyelmeztettünk. Lapunk a többi közt a mozgósítás kezdetén megírta, hogy azon a pénzen, mibe Bosznia okkupácziója kerülni fog, meg lehetett volna tulajdonul vásárolni Bosznia minden hegyét, völgyét, ökrét, lovát, városát, faluját, hogy az egész tartomány nem ér annyit, amennyi költségbe a megszállás kerül. Szavainkat az eredmény fényesen igazolta, mert már ez idénre legkevesebb százhúsz milliónkba kerül a mulatság. S menynyibe fog még kerülni ezentúl ? Hasznát pedig a tartománynak soha sem látjuk, az olyan birtok, mely a tőkét fogyasztja s melyhez még a tulajdon jogczime is hiányzik. Velünk szemben Széll Kálmánnak csak azon mentsége van, hogy tévesen informálták. Ezen mentsége önigazolás Tiszával szemben, vád gróf Andrássy ellenében. Való, hogy Széll Kálmán Bosznia okkupácziója ellen politikai szempontból nem ten hivatalos kifogást, de véleménye társai előtt nem volt ismeretlen. Azonban midőn a közös minisztertanácsban legelőször került szóba a hatvan millió hitel folyósítása, s a miniszterek Bosznia okkupácziója felett tanakodtak. Széll Kálmán felszólalt, s ha jól vagyunk értesülve, előadta, hogy ő, mint magyar pénzügyminiszter a törvény értelmében nincs ugyan jogosítva a külügyek vezetésére befolyni, de mint magyar pénzügyminiszter, kinek a költségekről gondoskodnia kell, feljogosítva érzi magát kérdezni: mennyi pénzre lesz szükség, ha a kormány Bosznia okkupáczióját eszközli? Ekkor megmagyarázták és kiszámították neki, hogy az ő quótája tizenkét milliónál többre nem rúghat s ennek is nagyobb része közös aktívákból és katonai alapokból fedezhető. Széll Kálmán erre kijelentette és jegyzőkönyvbe vetette, hogy ennyi és nem több költség előteremtésére kötelezi magát. Ha ezen hamis számítás, mely hamis politikai praemiszszákon alapult, beválik, Széll nem tartott attól, hogy saját finánczpolitikája összeroskad és jövőre fektetett minden tervei füstbe mennek. Persze amilyen naiv volt Andrássy külpolitikája a bosnyák kérdésben, olyan naiv volt eme számítás, s a pénzügyminiszter hitét csakhamar keserű csalódás váltotta fel. Elkelt az egész hatvan millió s azontúl több is. Széll Kálmán kénytelen volt választani a pénzügyi válság és a lemondás között; ő az utóbbit választotta, s ez becsületére válik. Várt, míg Tisza Ostendéből visszakerült, s midőn ekkor Bécsben a közös minisztertanácsban ismét előkerült a pénzkérdés, hivatkozhatott és hivatkozott a júliusi protokolumra, melyben szavai olvashatók. Hogyan illethetné Szélit szemrehányás oly tényekért, melyekhez beleegyezését nem adta. Széli visszatért Rátótra, Tisza elment Presztre. Ez alatt a közös hadügyminisztérium a minisztertanács megbízásából költségvetést készített mindenre, ami ez idén szükséges vagy jövő évre terveztetik. Folyt a levelezés a minisztériumok között. Budán elkezdtek szörnyüködni. A kormánylapok elkezdték beszélni, hogy az okkupáczió jó, de a pénzügyi helyzet rosz, s hogy minden magyar hazafi ne a bosnyák külpolitikát, ne Andrássyt és Tiszát szidja, hanem tartsa kötelességének Andrássyt és Tiszát támogatni, hogy a közös hadügyminiszter követeléseit a lehetőség határáig mérsékeljék. A miniszterek újra fölmentek Bécsbe; ismét közös minisztertanács volt s a közös hadügyminiszter előállt követeléseivel. Menynyi millióra rúgtak azok, nem tudjuk, de Tisza Kálmán emlékezni fog, hogy minisztertársa Széll rögtön kijelentette, hogy ki azt hiszi, hogy Magyarország ezen költséget elviselheti, az ámítja őfelségét. Megkísérlették ezután a költségek felett alkudozni, le is alkudtak belőle annyit, amennyit, de Széll Kálmán nem alkudott többé, hanem lemondott. A leszállított költségek is elviselhetlen összegnek látszottak előtte. Mert ő nem hitte, hogy Magyarország vállalhat ez idén hetven millió deficitet, s hogy ezután rendezheti financziait évi harminc-negyven millió állandó hiány mellett. Aki hiszi, hogy ezt teheti, vállalja a feladatot, legyen miniszter. A ki gondolja, hogy Bosznia nekünk ennyi áldozatot megér, vagy hogy azt nemzeti becsületünk megköveteli : támogassa Andrássy politikáját, fogadjon el tárcát Tisza kabinetjében. Aki úgy vélekedik, hogy hat vagy tíz millióval kevesebb, hogy közös kölcsön vagy más expediens, minket Tisza javaslatba hozott, vagy elfogadott, képesek igazolni a kormány politikáját, maradjon miniszter, és szerezzen magának többséget az országgyűlésen. Tisza Kálmán mindezt hitte, s megmaradt miniszter, bár lemondott. Széll Kálmán nem hitte, s miután lemondott, el is ment. Mi fog történni ezentúl, nem tudjuk. Mennyi ügyességgel védelmezi a szellemes gróf Andrássy szerencsétlen külpolitikáját, majd meghalljuk. Minő taktikával fog élni Tisza Kálmán, hogy miniszter maradhasson, lesz alkalmunk tapasztalni. Fog-e gróf Andrássy hódoló többséget látni maga előtt a delegácziókban, nem kérdezzük. S mint fog ítélni a törvényhozás Tisza felett, a nemzet képviseletére bízzuk. Azt sejtjük, hogy mindez semmit változtatni nem képes a deficit nagyságán s a bosnyák politika következményeinek elviselhetlenségén. Ezekben és nem az emberek észjárásában rejlik a válság. És ezért nem fogják a kormányok a bukást elkerülhetni, okkupáit Boszniával; felhozza a számtalan politikai és pénzügyi akadályokat, melyekbe az eddig ajánlott megoldási módozatok mindegyike ütközik s elmélkedése eredményeit következő végkövetkeztetésekbe foglalja össze: »Bár merre forduljon kutató szemünk, nem találunk más kifelé vezető utat e tömkelegből, mint vagy visszavonulást Boszniából s a dualizmus megtartását, vagy Bosznia megtartását s a perszonális uniót, mely megengedi, hogy magunk rendezzük háztartásunkat s készüljünk azon végzetes harczra, mely a szláv és magyar elem közt Bosznia elfoglalása által kikerülhetlenné vált. A dualizmus megfér a megszállás ideiglenességével, a foglalással csak a perszonális unió.« (Bosznia okkupácziójának válságos következményeiről)a N. Fr. Pr. ma megjelent számának vezérczikke tüzetesen foglalkozik. Sajnálattal konstatálja, hogy az okkupáczió a monarchia egész államrendszerét megingatta, s hogy az okkupált területek jövő berendezése a monarchia életkérdésévé vált. Eddig a külügyi politikának volt még egy lehetősége a kellő kibontakozásra: a portával kötendő konvenczió.E konvenczió azonban szintén meghiúsult. Az idézett lap Oroszország kezét látja ismét működni Konstantinápolyban, bár a porta tiltakozását az osztrák-magyar parancsnokok eljárása ellen nagyon természetesnek tartja, amennyiben a berlini kongresszus nem hatalmazta fel Ausztria-Magyarországot a jus glacii gyakorlására, melyet pedig tényleg gyakorol a porta alattvalói fölött, kik fölött rögtönbíráskodást rendelt el. Kétségtelen azonban, hogy Oroszország áll a porta háta mögött s Oroszország igyekszik a portát monarchiánkkal viszályba keverni. A N. Fr. Pr. kétségtelennek tartja, hogy a porta azon követelése, hogy az osztrák-magyar csapatok hagyják félbe Novi-Bazár felé előnyomulásukat, csak siettetni fogja ezen előnyomulást. A portának teljesen igaza van, midőn így jár el, de azt, hogy így járjon el, csak ellensége tanácsolhatta neki, ki el akarja érni régi czélját: Törökország feldarabolását. »A konvenczió visszautasítása, — így végződik a czikk — minden esetre megnehezíti Andrássynak külügyi politikája védelmét, de egyúttal elveszi Törökországtól a reményt, hogy a berlini békeszerződés lelkiismeretesen fog megtartatni Ausztria-Magyarország részéről, vagyis hogy Bosznia és Herczegovina egy bizonyos idő múlva ki fog üríttetni. (A kormányválságra vonatkozólag Bécsből távírják a Journa des Débats-nak. Az okkupáczió most már bevégzett ténynek lévén tekinthető, a közös kormány tisztázni s szabályozni szándékozik a katonai situácziót, hogy kompromisszumot hozhasson létre a politikai téren. Gr. Andrássy addig is a hatalom élén marad. Elhatározása, úgymond, nem ingatható meg nehézségek és bonyodalmak által; ő csakis a delegácziók bizalmatlansági szavazata esetében vonul vissza, de viszont egy ily szavazat után nem is marad meg helyén semmi áron. (A második hadsereg parancsnokságának eddig Bródban fennállott helyettesítése, melyet K. Bamberg tábornagy vezetett, néhány nappal ezelőtt — mint a P. Lloyd írja — fel lett oszlatva, s az egész hadparancsnokság ismét b. Philippovich kezeiben, Szerajevóban jön egyesítve. B. Bamberg az ötödik hadtest parancsnokságát vette át; a második hadsereg táborkari főnöke, Cornaro vezérőrnagy már megérkezett Szerajevóba, a főhadiszállásnak eddig Bródban tartózkodott tisztjeivel együtt. A Pesti Napló tárczája. Az afglián nép. (Ethnographiai vázlat.) Írta: Vámbéry Ármin. (I.) Csak türelem, csak egy kis ideig hagyjuk még működni bölcs és drága diplomatáinkat, s a régi regényes Ázsia minden népe elővonatik bűvhelyéből, erőszakosan magára fordítván az európai közönség figyelmét, igen, az afghánok csodálatos népe, melylyel 14 év előtt személyes viszonyban állottam,a melyet annak idejében visszatérésem után Közép-Ázsiából bőséges alkalmam nyílt megcsodálni és megbámulni, most egyszerre 40 esztendei pihenés után a világtörténelmi események színpadára hozatott. Hogy kik az afghánok, a felől a t. olvasó bizonyosan nincs valami nagyon fölvilágosítva, mert azon idő óta, mikor a jó öreg Elphinstone 1814-ben megírta első könyvét Kabul királyságról, mely könyv aztán 1842-ben új, javított kiadásban jelent meg, az európai, de főleg az angol sajtó sokat foglalkozott ,ugyan e csodálatos néppel India és az Oxus-tartományok között, azonban a nélkül, hogy valami részletes és rendszeres dolgot írt volna felőle. Pedig az afghánok, kik önmagukat Pastu, vagy Pakhtu-nak nevezik, megérdemlik, hogy beható tanulmány tárgyává tegyük őket. A nép maga előttünk legalább alig megfejthető konoksággal a zsidóktól származtatja magá s pedig, mint hiszi, Izrael azon szétszórt törzseinek töredékét képezi, mely törzsek — szerinte — a babyloni fogság alatt az Euphrates partjairól keleti irányban a Herat és Kabul közti Gur hegységbe költöztek, ott letelepedtek, de sőt bizonyos ideig arábiai fajrokonaikkal összeköttetésben is állottak. Ezt állítja a nemzettörténeti legenda, mely azonban mindenkor bőségesen fel lévén mesékkel ékítve, néprajzi-történelmi elmélkedések tárgyává semmi esetre nem tehető. Ugyanis az afghánok az indo-áriai néptörzshöz tartoznak és ős-ősapáik minden valószínűség szerint az áriái népcsalád oly töredéke voltak, mely az ind félsziget belsejéből az Indus folyam felső vidéke felé vonult, s a mai Sulejmán hegyláncz és a Hindukus közti völgyekben telepedett le; s mindez régen, nagyon régen történhetett az őskorban. Ennek daczára azonban e népecske csupán Gasznevid Mahmud a hódító idejében merült fel először, ki — tudvalevőleg — egy India belsejétől az Oxusig terjedő birodalmat alapított. Itt kezd a történelmi igazság első szikrája fölcsillámlani. Második, hozzánk közelebb eső föllépése a 17. század közepéről datálódik, mikor is e vakmerő hegyi nép egy hordája Mahmud sah vezetése alatt a Sefevidák omladozó birodalmába tört, Ispahant elfoglalta és kirabolta, s rémítő vérfürdőt készítvén, melyben több mint 50,000 perzsa, nem katonák, hanem polgárok, aggok, nők és gyermekek estek áldozatul, tért vissza a honi hegyek közé. Ez iszonyú történelmi epizód után az afghánok újra Nadir sah alatt merültek fel, kinek indiai hóditó hadjárata alkalmával e néppel megmérkőznie kellvén, azt később zsoldjába fogadta s hős tetteket vitt vele végbe. Az egészen közel múlt időben, i. i. 40 év előtt az afghán nép európai hírűvé is lett, mivel az angolok, szomszédjaik lévén Indiában, velők czivódásba keveredtek, s Afghanistán meredek sziklahegyeiről szomorú emlékeket vittek magukkal. A középázsiai, angol-orosz versenyzés kísértete ugyanis akkor jelent meg először a politikai láthatáron. Még csak a távolban mutatkozott ugyan a bizonytalanság ködébe burkoltan, azonban elég ijesztő volt arra nézve, hogy a britteket háborúra ösztönözze most Mohamed kán ellen, ki, mint most sir Ali teszi, az oroszokkal czimborálni akart. Ez a hadjárat — mint tudjuk — igen tragikusan végződött. Miután az angolok a tartományt elfoglalták, s annak egy bábkirályt tettek uralkodójává, árulás következtében az afghánok ellenpártja által az ország belsejében megtámadtattak, s annyira megverettek, hogy a több, mint 20,000 embernyi hadtestből csak az egyetlen Dr. Bryden angol tisztmenekülhetett meg élve, a többiek részint a sziklaöblökben lappangó vad ellenség tőrének és kardjának, részint a hidegnek és az éhségnek estek áldozatul. Az1841. évi borzasztó vereségre a következő évben következett ugyan egy kisebb boszuló háború Nett és Pollock angol tábornokok vezénylete alatt, kik Kabult csakugyan elfoglalták, s az árulókat kissé megfenyítették, de rögtön visszavonultak megint, átadva mostanig a tartományt hegyeivel és lakóival együtt a feledésnek. Ami magát az afghán népet illeti az ázsiai Szárazföldön széltében és hosszában alig ismerünk valami darab földet, melyen oly tarka népkeverék, a nemzetiségek oly bő sarjadzása volna található, mint épen az Indus és Oxus közti kis téren. Az egész afghán nép létszáma, csak az ázsiaiakat , s pedig konok afghánokat számítva ide, körülbelül 5 millióra becsültetik. Ebből átlag 3 millió a pur sang afghán, míg a többiek tadsikok, hinkik, hinduk, kirilbasok, hezorek, eimarkok és mások. Az afghánok maguk patriarchális módon egyes törzsekre oszlanak, s ezek ismét alsóbb osztályokra t. i. klausok, vagy afghán nyelven kheilokra. A főtörzsek a duranik, juzufzaik, gildzsik, sulejmanzaiok, ottomanseilok és momandok. A legnépesebb a duranik és juzufzaik törzse, melyek közül a 800,000 emberrel biró első a fő, mivel belőle, nevezetesen a barikzaik klausából származott a királyi család s azért ezek, amennyire az alárendeltségre nem nagyon hajlandó afghán népnél lehetséges, bizonyos fensőséget gyakorolnak az egész nép fölött. A tartomány királya vagy fejedelme, ki igazi ázsiai kényuralommal uralkodik országán, választ ugyan egy vagy egynéhány minisztert, sőt vannak tábornokai és alsóbb tisztjei is; ezek azonban csak addig veszik őt figyelembe s engedelmeskednek neki, mig fejedelmi rendeleteit kövér ajándékokkal képes indokolni. A tartomány jövedelme körülbelül 5 millió forintra rúg, mit a törzsfőnökök köteleztek alattvalóiktól beszedni s az államfőnek átszolgáltatni. A hadsereg — a rendeset értjük, — még a most Mohamed kán-féle, többnyire harczias időkben sem haladta meg soha a 40.000 számot, s annak kétharmad része a lovassághoz, egy harmadrésze pedig a gyalogsághoz tartozott. Ma ez ugyan bizonyára megváltozott némileg, mert az afghánoknak most, — mint hírlik, — 30 zászlóaljból álló rendes hadseregük van megfelelő lovassággal és tüzér parkkal, mely az indiai sipoj szökevények által gyakoroltatott be, s köszönet az angolok vigyázatlanságának — fegyverrel is jól elláttatott. A csapatok rendes fizetéséről és ellátásáról azonban, tekintve az afghán pénzviszonyokat, alig lehet szó. Az én Afghanisztánban időzésem alatt ezek a rendes csapatok igen bizarrul néztek ki. Tartásuk túlságosan szigorú katonás volt, ruházatjuk világos vörös, vagy zöld, a pukkanásig feszesre szabott csizmába húzni való nadrágból állott, de mezítlábbal jártak, a kabát ritkán volt begombolva, a csákó ad libitum hol kicsi, hol nagy, csak menetelés közben mutattak erőltetett marcziális magatartást, s természetesen azt képzelték, hogy a földgolyó legyőzhetetlenebb hősei közé tartoznak. E rendes ezredeken kívül az afghán király jelentékeny számú, a legújabb időben 150.000-re becsült rendetlen csapatok fölött is parancsol, t. i. oly afghán harczosok fölött, kiknek a harczolás mesterségük és hivatásuk; ezek vad, fékezhetlen kinézésű ficzkók, jobbára lovasok, kik mindaddig nem hiszik magukat teljesen fölszerelve, mig egy hosszú szuronyos puskát, kardot, husángot, 3 pisztolyt, 2 tőrt, egy handzsárt, 4 vagy 5 kést, egy pajzsot és lándzsát nem hordanak magukkal, ezenfelül azonban övükön csípőik közül több lőporszarut, golyózacskót , számtalan, a fegyvertisztítás-és javításra szolgáló eszközt nem czipelnek. Daczára annak, hogy az idegen rendes csapatokkal való küzdelemben a sok fegyver által gátoltatik, az afghánt mégsem lehet megvetendő ellenfélnek tekinteni. Az európai értelemben vett bátorság, t. i. nyílt harczvonalban megmérkőzni merni az ellenséggel, és oly kevéssé sajátja ugyan, mint a többi ázsiaiaknak, azonban a guerilla-harczban rendkívüli kitartás által tünteti ki magát, mert ifjúsága óta hozzá van szokva a fegyveres szolgálathoz, a rabláshoz és gyilkoláshoz, s életmódja, mely tökéletesen ugyanaz,mint a feudális Európa legsötétebb korszakában, folytonosan bő alkalmat ad neki e régi harczias szelleme föntartására. Budapest, okt. 8. (A »válság«) Pulszky Ferencz ilyen czimű nagy politikai tanulmánya, melynek egyik leglényegesebb részét már vasárnapi számunk közölte, ma a Havi Szemle első füzetében egész terjedelmében előttünk van. A nagy érdekű és terjedelmes tanulmány főleg azon új helyzettel foglalkozik, melybe a boszniai kaland a dualisztikus és alkotmányos Ausztria-Magyarországot, de különösen hazánkat juttatta. Pulszky minden oldalról megvitatja a kérdést, mi történjék az A király előtt. — okt. 8. A miniszterválság alkalmából meghivott államférfiaknak ő Felsége általi fogadtatása a mai nappal egyelőre véget ért, s mi kötelességünket véljük teljesíteni, midőn megismertetjük a nézeteket és felfogásokat, melyeket e fogadtatások s általában a válság mai stádiuma mérvadó politikai körökben fölkeltett. A válságot, mint tudva van, Széll Kálmán lemondása idézte elő, s e lemondás kétségkívül politikai jelleggel bír. De csakis e lemondás bírja azt. Tisza miniszterelnök mérvadó helyen ép úgy, mint politikai barátai előtt kijelenté, hogy egyetért a követett külügyi politikával, s csak azért mond le, mert nem bír találni pénzügyminisztert s mert attól tart, hogy Széll Kálmán lemondása annyira megingatja a kormánypártot, hogy a Tiszakormány nem számíthat többé biztos többségre. Ez volt a lemondás egyes egyedüli indoka, s így mindazok , akik a lemondásból a külpolitikai irány megváltoztatására vonnak következtetést, tévednek. A lemondás e tényéből szükségképen következtek azon taktikai fogások, melyeknek e napokban tanúi voltunk. E fogások kétfelé irányultak. Tisza miniszterelnök egyrészt megkezdő erőfeszítéseit oly czélból, hogy a többséget netán megtarthatná s erre vonatkozólag bensőbb politikai barátaival számos értekezletet folytatott; másrészt az esetre, ha netán ez erőfeszítései czéltalanok lennének, oly államférfiút nevezett meg ő Felségének, mint a jövendő kabinet fejét, kiről föltehető,hogy a duzzogó kormánypártiak közül, a keleti ügyek felfogásában, ha a hivatalos állásponttal nem is ugyanazonos, de ahhoz legközelebb eső nézeteket vallja , ki továbbá Andrássy gróffal benső baráti viszonyban van, s végül kiről föltehető az is, hogy a Széll Kálmán bukásával a kormánypártból netán kiválni készülő Deák-párti elemeket megtartja a kormánypártban, s így továbbra is állandósítja a balközép és a Deák-párt között létesült fúziót. Ez államférfiú Szlávy József. Kívüle más nem kínáltatott meg a kabinet-alakítással. Tisza kijelenté, hogy ő és személyes barátai, mint képviselők, egész odaadással támogatni fogják a Szlávykormányt. A helyzet tehát ez: Ma Szlávy támogatja Tiszát s bizonyos értelemben uralt a parlamenti helyzet felett. Tisza, ha buknia kellene, megfordítani akarja az állapotot, ő akarja támogatni Szlávyt s igy uralkodni a parlamenti helyzet felett. Szlávy egyelőre visszakínálta a tárczával Tiszát. Vagy megmarad a Tisza-kabinet, vagy megalakul a Szlávy-kormány. Más lehetőség, ez idő szerint, nincs. Szlávyn kívül ő Felsége fogadott más államiférfiakat is, kiknek fogadtatása informativ jelleggel birt. E férfiak, Ghyczy kivételével,de nem véve ki Sennyeyt és Mailáthot, több-kevesebb határozottsággal elitélőleg nyilatkoztak a követett politikáról. Különösen Sennyey b. oly határozottsággal szólt, hogy Sennyey és Andrássy együtt-kormányzását lehetetlennek kell tartanunk a mi viszonyaink között is, melyek különben alig adnak arra jogosultságot, hogy politikai lehetetlenségekről szóljunk. Bittó István nyilatkozatát ismertette a tegnapi távirat s ma örömünket fejezhetjük ki, hogy az e nyilatkozatról lapunkban tegnap nyilvánított felfogás találkozik az összes független sajtó nézetével. A táviratból kitűnnek a kifogások, melyeket Bittó a követett politika s a kormány eljárása ellen tett, s e kifogások bizonyára(ép úgy visszhangzanak a nemzet körében, amint azokkal a legteljesben rokonszenvez az egész független sajtó. Ilyenek állapotaink, midőn az országgyűlést, illetőleg a delegácziót megnyitni készülnek. Az országgyűlést a lehetőleg elnémítani törekszenek s a delegáczióban, a kormány által kiszemelt testületben, védeni akarják a követett keleti politikát. E politikának nem megváltoztatásáról van szó, hanem védelméről. Ezen csak az országgyűlés változtathat. Ha az országgyűlés helyeselni fogja e védelmet, ezzel az eddigi politikát szentesíti s az folytattatni fog. Királyunk alkotmányos fejedelem. Ő az alkotmány és a törvény szigorú őre. Ha az országgyűlés bizalmat szavaz Tiszának, ezzel helyesli az Andrássypolitikát is, s az tovább folytattatik. Ha az ország-