Pesti Napló, 1878. október (29. évfolyam, 237-264. szám)

1878-10-09 / 244. szám

Budapest, szerda, október 9.1878. 244. szám. 29. évi folyam, Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Ath­enaeuxn-épület. A lap szellemi részet, illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az es­ti kiadás postai különküldéséért felfilfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­­Pesti JSTapló kiadóhivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület, küldendők: Budapest, október 8. Hetven millió defic­it! Ez az Andrássy politika eredménye, a­ Tisza-kor­­mány öröksége. Hogy bírja ezt Magyarország megfizetni ? Honnan vegye ? Mikor a bosnyák hadjárat megindult, hozzávető számítással azt írtuk, hogy az idei defic­it hatvan millió fog lenni. A kormány­lapok nagyon megróttak minket e számításért, bizonyítgatták, hogy túlságos, dicsérték a kormány pénzügyi politikáját s készek voltak szokásuk szerint hazafiatlansággal vádolni minket a túlzó oppozíczióért. Ma megszégyenítve állnak e hírlapok a közönség előtt. A pénzügyminiszter lemon­dása demontírozta őket; a pénzügyminiszter azért mondott le, mivel az idei defic­itet het­ven millióra számítja s a jövő évit harmincz­hat millióra, ha nem viselünk újra kalandos háborút. Köztudomásra jutott, hogy Széll Kálmán számvetése szerint a folyó évi rendes deficzit nem többé huszonegy, de huszonhat millió, mivel az új hadikölcsönök kamatai hozzájá­rulnak s a bevételek is hátramaradtak. Ezen huszonhat millióhoz járul az első hatvan mil­liós hitel quotája fejében tizenkilencz millió, s a hadügyminiszter által deczember végéig követelt ujabb kiadások részére Magyaror­szágtól további huszonöt millió, összesen hetven millió. Mit felel erre Tisza ? Azt, hogy az ezutáni költségeket lehetőleg mérsékelni kell, s ő erre igyekszik, de a politikát megváltoztatni nem lehet és nem szabad; jövőre pedig Bosz­nia okkupácziója ne kerüljön sokba, nehogy a jövő évi defic­it szintén elviselhetlen legyen­­ a magyar pénzügyek rendezése ne váljék lehetetlenné. De mi a különbség Széll Kál­mán és Tisza számítása között? A múltra nézve semmi; a jövőre nézve az, hogy Széll Kálmántól a közös hadügyminiszter követelt készpénzben nyolc­van millió közös költsé­get, Tisza Kálmán pedig Bécsben beleegye­zett hatvan­­millió közös költségbe, feltéve, hogy ez közös kölcsön útján szereztessék be, s külön fundáltassék, hogy ne magyar renté­­vel legyen fedezendő. A különbség Magyaror­szágra nézve hat millió ,úgy, hogy Tisza Kálmánnak sikerül a leszállítást keresztül­vinni, — nem tekintve e fedezetnek közös, vagy külön kölcsön útján beszerzésétől — a folyó évi deficzit Tisza számítása szerint hat­van­négy millióra rúgna. Ezen deficzit nem mind rente utján szer­­zendő be, de ha a pénzbeszerzésnél a rente árfolyamát veszszük zsinórmértékül, mely most nagyon alacsony, Tiszának legalább hetvenöt millió névértékű kötvényt kellene elhelyezni, hogy ez után kapja meg a deficzit­­nek megfelelő összeget. Jelentékeny enyhítő körülmény ugyan, hogy a deficzit egy része a közös aktívákból telik, de az államvagyon ilyetén apasztása nem teszi a kárt kisebbé. Azon összeg közt, melyet Széll Kálmán Magyarországra elviselhetetlennek jelentett ki, és a közt, melyhez most Tisza Kálmán beleegyezését adta, lényeges differenczia nincs, s ha a magyar pénzügyminiszter vonakodott a feneketlen politikát továbbra szolgálni, hiá­ba való Tisza Kálmánnak állítása, hogy Széll Kálmán maradhatott volna miniszter, ha az ő terveit és alkudozásait elfogadja. Annál ért­­­hetlenebb Tisza híveinek és hírlapjainak vá­daskodása Széll Kálmán ellen, a­miért nem hagyta magát kapac­itáltatni az okkupáczio­­nális politika pénzügyminiszterének maradni s valóban bámulnunk kell a cynizmuson,­­ melylyel a kormánypárti fanatikusok Szélit okozzák minden bajért s szemet hunynak a fontos politikai és pénzügyi okok előtt, me­lyek Szélit a lemondásra indították. Annyival csodálatosabb ezen eljárás, mert senkinek sincs inkább módjában tudni, mint Tiszának és pártfeleinek, Széll Kálmán lemondásának előzményeit. A szemrehányást, hogy Széll Kálmán maga is beleegyezett az okkupáczióba, mi ellenzékiek felhánytuk és betudhatjuk Szélinek; tőlünk hallotta és hall­hatta, hogy opponálnia kellett volna, midőn tőle az első hatvan milliót kérték, neki a po­litika ellen kellett volna kifogást tennie, s elgondolhatta, hogy a bosnyák vállalat ren­geteg pénzbe fog kerülni akkor is, ha várat­lan szerencsétlenségek nem érik. Mi mond­hattuk ezt, mert kezdettől elleneztük az ok­­kupácziót s pénzügyi következményeire figyel­meztettünk. Lapunk a többi közt a mozgósí­tás kezdetén megírta, hogy azon a pénzen, mibe Bosznia okkupácziója kerülni fog, meg lehetett volna tulajdonul vásárolni Bosznia minden hegyét, völgyét, ökrét, lovát, városát, faluját, hogy az egész tartomány nem ér annyit, a­mennyi költségbe a megszállás ke­rül. Szavainkat az eredmény fényesen iga­zolta, mert már ez idénre legkevesebb száz­húsz milliónkba kerül a mulatság. S meny­nyibe fog még kerülni ezentúl ? Hasz­nát pedig a tartománynak soha sem lát­juk, az olyan birtok, mely a tőkét fogyaszt­ja s melyhez még a tulajdon jogczime is hiányzik. Velünk szemben Széll Kálmánnak csak azon mentsége van, hogy tévesen informál­ták. Ezen mentsége önigazolás Tiszával szem­ben, vád gróf Andr­ássy ellenében. Való, hogy Széll Kálmán Bosznia okku­pácziója ellen politikai szempontból nem ten hivatalos kifogást, de véleménye társai előtt nem volt ismeretlen. Azonban midőn a közös minisztertanácsban legelőször került szóba a hatvan millió hitel folyósítása, s a miniszte­rek Bosznia okkupácziója felett tanakodtak. Széll Kálmán felszólalt, s ha jól vagyunk ér­tesülve, előadta, hogy ő, mint magyar pénz­ügyminiszter a törvény értelmében nincs ugyan jogosítva a külügyek vezetésére be­folyni, de mint magyar pénzügymi­niszter, kinek a költségekről gondoskod­nia kell, feljogosítva érzi magát kérdezni: mennyi pénzre lesz szükség, ha a kormány Bosz­nia okkupáczióját eszközli? Ekkor megmagyarázták és kiszámították neki, hogy az ő quótája tizenkét milliónál többre nem rúghat s ennek is nagyobb része közös aktívákból és katonai alapokból fedezhető. Széll Kálmán erre kijelentette és jegyzőkönyvbe vetette, hogy ennyi és nem több költség előte­remtésére kötelezi magát. Ha ezen hamis számítás, mely hamis politikai praemisz­­szákon alapult, beválik, Széll nem tartott at­tól, hogy saját finánczpolitikája összeroskad és jövőre fektetett minden tervei füstbe mennek. Persze a­milyen naiv volt Andrássy kül­politikája a bosnyák kérdésben, olyan naiv volt eme számítás, s a pénzü­gyminiszter hitét csakhamar keserű csalódás váltotta fel. Elkelt az egész hatvan millió s azontúl több is. Széll Kálmán kénytelen volt választani a pénzügyi válság és a lemondás között; ő az utóbbit választotta, s ez becsületére válik. Várt, míg Tisza Ostendéből visszakerült, s midőn ekkor Bécsben a közös minisztertanácsban ismét előkerült a pénzkérdés, hivatkozhatott és hivatkozott a júliusi protoko­­lumra, melyben szavai olvashatók. Hogyan illethetné Szélit szemrehányás oly tényekért, melyekhez beleegyezését nem adta. Széli visszatért Rátótra, Tisza elment Presztre. Ez alatt a közös hadügyminisztérium a minisztertanács megbízásából költségvetést készített mindenre, a­mi ez idén szükséges vagy jövő évre terveztetik. Folyt a levelezés a minisz­tériumok között. Budán elkezdtek szörnyüköd­­ni. A kormány­lapok elkezdték beszélni, hogy az okkupáczió jó, de a pénzügyi helyzet rosz, s hogy minden magyar hazafi ne a bosnyák külpolitikát, ne Andrássyt és Tiszát szidja, hanem tartsa kötelességének Andrássyt és Tiszát támogatni, hogy a közös hadügymi­niszter követeléseit a lehetőség határáig mér­sékeljék. A miniszterek újra fölmentek Bécs­­be; ismét közös minisztertanács volt s a közös hadügyminiszter előállt követeléseivel. Meny­nyi millióra rúgtak azok, nem tudjuk, de Tisza Kálmán emlékezni fog, hogy minisz­tertársa Széll rögtön kijelentette, hogy ki azt hiszi, hogy Magyarország ezen költséget el­viselheti, az ámítja ő­felségét. Megkísérlették ezután a költségek felett alkudozni, le is alkudtak belőle annyit, a­mennyit, de Széll Kálmán nem alkudott töb­bé, hanem lemondott. A leszállított költségek is elviselhetlen összegnek látszottak előtte. Mert ő nem hitte, hogy Magyarország vállalhat ez idén hetven millió defic­itet, s hogy ezután rendezheti financziait évi harminc­-negy­ven millió állan­dó hiány mellett. A­ki hiszi, hogy ezt teheti, vállalja a feladatot, legyen miniszter. A ki gondolja, hogy Bosznia nekünk ennyi áldozatot megér, vagy hogy azt nemzeti becsületünk megköve­teli : támogassa Andrássy politikáját, fogadjon el tárc­át Tisza kabinetjében. A­ki úgy véle­kedik, hogy hat vagy tíz millióval kevesebb, hogy közös kölcsön vagy más expediens, mi­n­ket Tisza javaslatba hozott, vagy elfogadott, képesek igazolni a kormány politikáját, ma­radjon miniszter, és szerezzen magának több­séget az országgyűlésen. Tisza Kálmán mind­ezt hitte, s megmaradt miniszter, bár lemon­dott. Széll Kálmán nem hitte, s miután le­mondott, el is ment. Mi fog történni ezentúl, nem tudjuk. Mennyi ügyességgel védelmezi a szellemes gróf Andrássy szerencsétlen külpolitikáját, majd meghalljuk. Minő taktikával fog élni Tisza Kálmán, hogy miniszter maradhasson, lesz alkalmunk tapasztalni. Fog-e gróf An­drássy hódoló többséget látni maga előtt a delegácziókban, nem kérdezzük. S mint fog ítélni a törvényhozás Tisza felett, a nemzet képviseletére bízzuk. Azt sejtjük, hogy mindez semmit vál­toztatni nem képes a defic­it nagyságán s a bosnyák politika következményeinek elvisel­­hetlenségén. Ezekben és nem az emberek észjárásában rejlik a válság. És ezért nem fogják a kormányok a bukást elkerülhetni, okkupáit Boszniával; felhozza a számtalan politikai és pénzügyi akadályokat, melyekbe az eddig ajánlott megoldási módozatok mindegyike ütközik s elmélke­dése eredményeit következő végkövetkeztetésekbe foglalja össze: »Bár merre forduljon kutató szemünk, nem ta­lálunk más kifelé vezető utat e tömkelegből, m­i­nt vagy visszavonulást Boszniából s a dualizmus megtartását, vagy Bosznia megtartását s a perszonális uniót, mely megengedi, hogy magunk rendezzük háztartásunkat s készüljünk azon végzetes harczra, mely a szláv és magyar elem közt Bosznia elfoglalása által kikerül­­hetlenné vált. A dualizmus megfér a megszállás ideig­lenességével, a foglalással csak a perszonális unió.« (Bosznia okkupácziójának válsá­­gos következményeiről)a N. Fr. Pr. ma meg­jelent számának vezérczikke tüzetesen foglalkozik. Sajnálattal konstatálja, hogy az okkupáczió a mon­archia egész államrendszerét megingatta, s hogy az okkupált területek jövő berendezése a monarchia élet­kérdésévé vált. Eddig a külügyi politikának volt még egy lehetősége a kellő kibontakozásra: a portával kötendő konvenczió.E konvenczió azonban szintén meg­hiúsult. Az idézett lap Oroszország kezét látja ismét működni Konstantinápolyban, bár a porta tiltakozá­sát az osztrák-magyar parancsnokok eljárása ellen nagyon természetesnek tartja, a­mennyiben a berlini kongresszus nem hatalmazta fel Ausztria-Magyaror­­szágot a jus glacii gyakorlására, melyet pedig tény­leg gyakorol a porta alattvalói fölött, kik fölött rög­­tönbíráskodást rendelt el. Kétségtelen azonban, hogy Oroszország áll a porta háta mögött s Oroszország igyekszik a portát monarchiánkkal viszályba keverni. A N. Fr. Pr. kétségtelennek tartja, hogy a porta azon követelése, hogy az osztrák-magyar csapatok hagyják félbe Novi-Bazár felé előnyomulásukat, csak siettetni fogja ezen előnyomulást. A portának telje­sen igaza van, midőn így jár el, de azt, hogy így jár­jon el, csak ellensége tanácsolhatta neki, ki el akarja érni régi czélját: Törökország feldarabolását. »A konvenczió visszautasítása, — így végződik a czikk — minden esetre megnehezíti Andrássynak külügyi po­litikája védelmét, de egyúttal elveszi Törökországtól a reményt, hogy a berlini békeszerződés lelkiismere­tesen fog megtartatni Ausztria-Magyarország részé­ről, vagyis hogy Bosznia és Herczegovina egy bizo­nyos idő múlva ki fog üríttetni. (A kormányválságra­ vonatkozólag Bécsből távírják a Journa des Débats-nak. Az okku­páczió most már bevégzett ténynek lévén tekinthető, a közös kormány tisztázni s szabályozni szándékozik a katonai situácziót, hogy kompromisszumot hozhas­son létre a politikai téren. Gr. Andrássy addig is a hatalom élén marad. Elhatározása, úgymond, nem ingatható meg nehézségek és bonyodalmak által; ő csakis a delegácziók bizalmatlansági szavazata eseté­ben vonul vissza, de viszont egy ily szavazat után nem is marad meg helyén semmi áron. (A második hadsereg parancsnok­ságának­ eddig Bródban fennállott helyettesítése, melyet K. Bamberg tábornagy vezetett, néhány nap­pal ezelőtt — mint a P. Lloyd írja — fel lett oszlat­va, s az egész hadparancsnokság ismét b. Philippovich kezeiben, Szerajevóban jön egyesítve. B. Bamberg az ötödik hadtest parancsnokságát vette át; a második hadsereg táborkari főnöke, Cornaro vezérőrnagy már megérkezett Szerajevóba, a főhadiszállásnak eddig Bródban tartózkodott tisztjeivel együtt. A Pesti Napló tárczája. Az afglián nép. (Ethnographiai vázlat.) Írta: Vámbéry Ármin. (I.) Csak türelem, csak egy kis ideig hagyjuk még működni bölcs és drága diplomatáinkat, s a régi regényes Ázsia minden népe elővonatik bűvhelyéből, erőszakosan magára fordítván az európai közönség figyelmét, igen, az afghánok csodálatos népe, melylyel 14 év előtt személyes viszonyban állottam,­­a melyet annak idejében visszatérésem után Közép-Ázsiából bőséges alkalmam nyílt megcsodálni és megbámulni, most egyszerre 40 esztendei pihenés után a világtör­ténelmi események színpadára hozatott. Hogy kik az afghánok, a felől a t. olvasó bizonyosan nincs valami nagyon fölvilágosítva, mert azon idő óta, mikor a jó öreg Elphinstone 1814-ben megírta első könyvét Kabul királyságról, mely könyv aztán 1842-ben új, ja­vított kiadásban jelent meg, az európai, de főleg az angol sajtó sokat foglalkozott ,ugyan e csodálatos néppel India és az Oxus-tartományok között, azonban a nélkül, hogy valami részletes és rendszeres dolgot írt volna felőle. Pedig az afghánok, kik önmagukat Pas­­tu, vagy Pakhtu-nak nevezik, megérdemlik, hogy be­ható tanulmány tárgyává tegyük őket. A nép maga előttünk legalább alig megfejthető konoksággal a zsidóktól származtatja mag­á s pedig, mint hiszi, Izrael azon szétszórt törzseinek töredékét képezi, mely törzsek — szerinte — a babyloni fogság alatt az Euphrates partjairól keleti irányban a Herat és Kabul közti Gur hegységbe költöztek, ott letele­pedtek, de sőt bizonyos ideig arábiai fajrokonaikkal összeköttetésben is állottak. Ezt állítja a nemzettör­téneti legenda, mely azonban mindenkor bőségesen fel lévén mesékkel ékítve, néprajzi-történelmi elmél­kedések tárgyává semmi esetre nem tehető. Ugyanis az afghánok az indo-áriai néptörzshöz tartoznak és ős-ősapáik minden valószínűség szerint az áriái nép­család oly töredéke voltak, mely az ind félsziget belsejéből az Indus folyam felső vidéke felé vonult, s a mai Sulejmán hegyláncz és a Hindukus közti völ­gyekben telepedett le; s mind­ez régen, nagyon régen történhetett az őskorban. Ennek daczára azonban e népecske csupán Gasznevid Mahmud a hódító idejé­ben merült fel először, ki — tudvalevőleg — egy India belsejétől az Oxusig terjedő birodalmat ala­pított. Itt kezd a történelmi igazság első szik­rája fölcsillámlani. Második, hozzánk közelebb eső föllépése a 17. század közepéről datálódik, mikor is e vakmerő hegyi nép egy hordája Mahmud sah veze­tése alatt a Sefevidák omladozó birodalmába tört, Ispahant elfoglalta és kirabolta, s rémítő vérfürdőt készítvén, melyben több mint 50,000 perzsa, nem ka­tonák, hanem polgárok, aggok, nők és gyermekek es­tek áldozatul, tért vissza a honi hegyek közé. Ez iszonyú történelmi epizód után az afghánok újra Na­dir sah alatt merültek fel, kinek indiai hóditó hadjá­rata alkalmával e néppel megmérkőznie kell­vén, azt ké­sőbb zsoldjába fogadta s hős tetteket vitt vele végbe. Az egészen közel múlt időben, i. i. 40 év előtt az afghán nép európai hírűvé is lett, mivel az angolok, szomszédjaik lévén Indiában, velők czivódásba keve­redtek, s Afghanistán meredek sziklahegyeiről szo­morú emlékeket vittek magukkal. A középázsiai, an­gol-orosz versenyzés kísértete ugyanis akkor jelent meg először a politikai láthatáron. Még cs­ak a távol­ban mutatkozott ugyan a bizonytalanság ködébe burkoltan, azonban elég ijesztő volt arra nézve, hogy a britteket háborúra ösztönözze most Mohamed kán ellen, ki, mint most sir Ali teszi, az oroszokkal czim­­borálni akart. Ez a hadjárat — mint tudjuk — igen tragikusan végződött. Miután az angolok a tartományt elfoglalták, s annak egy bábkirályt tettek uralkodójává, árulás kö­vetkeztében az afghánok ellenpártja által az ország belsejében megtámadtattak, s annyira megverettek, hogy a több, mint 20,000 embernyi hadtestből csak az egyetlen Dr. Bryden angol tiszt­­menekülhetett meg élve, a többiek részint a sziklaöblökben lap­pangó vad ellenség tőrének és kardjának, részint a hidegnek és az éhségnek estek áldozatul. Az­­1841. évi borzasztó vereségre a következő évben követke­zett ugyan egy kisebb boszuló háború Nett és Pollock angol tábornokok vezénylete alatt, kik Kabult csak­ugyan elfoglalták, s az árulókat kissé megfenyítették, de rögtön visszavonultak megint, átadva mostanig a tartományt hegyeivel és lakóival együtt a fele­désnek. Ami magát az afghán népet illeti az ázsiai Szárazföldön széltében és hosszában alig ismerünk valami darab földet, melyen oly tarka népkeverék, a nemzetiségek oly bő sarjadzása volna található, mint épen az Indus és Oxus közti kis téren. Az egész afghán nép létszáma, csak az ázsiaia­kat , s pedig konok afghánokat számítva ide, körülbelül 5 millióra becsültetik.­­ Ebből át­lag 3 millió a pur sang afghán, míg a többiek tad­­sikok, hinkik, hinduk, kirilbasok, hezorek, eimarkok és mások. Az afghánok maguk patriarchális módon egyes törzsekre oszlanak, s ezek ismét alsóbb osztályok­ra t. i. klausok, vagy afghán nyelven kheilokra. A főtörzsek a duranik, juzufzaik, gildzsik, sulejman­­zaiok, ottomanseilok és momandok. A legnépesebb a duranik és juzufzaik törzse, melyek közül a 800,000 emberrel biró első a fő, mivel belőle, nevezetesen a ba­­rikzaik klausából származott a királyi család s azért ezek, amennyire az alárendeltségre nem nagyon haj­landó afghán népnél lehetséges, bizonyos fensőséget gyakorolnak az egész nép fölött. A tartomány kirá­lya vagy fejedelme, ki igazi ázsiai kényuralommal uralkodik országán, választ ugyan egy vagy egyné­hány minisztert, sőt vannak tábornokai és alsóbb tisztjei is; ezek azonban csak addig veszik őt figyelem­be s engedelmeskednek neki, mig fejedelmi rendeleteit kövér ajándékokkal képes indokolni. A tartomány jövedelme körülbelül 5 millió forintra rúg, mit a törzs­főnökök köteleztek alattvalóiktól beszedni s az ál­lamfőnek átszolgáltatni. A hadsereg — a rendeset értjük, — még a most Mohamed kán-féle, többnyire harczias időkben sem haladta meg soha a 40.000 számot, s annak kétharmad része a lovassághoz, egy harmadré­sze pedig a gyalogsághoz tartozott. Ma ez ugyan bi­zonyára megváltozott némileg, mert az afghánoknak most, — mint hírlik, — 30 zászlóaljból álló rendes hadseregük van megfelelő lovassággal és tüzér park­kal, mely az indiai sipoj szökevények által gyako­roltatott be, s köszönet az angolok vigyázatlanságá­nak — fegyverrel is jól elláttatott. A csapatok ren­des fizetéséről és ellátásáról azonban, tekintve az afghán pénzviszonyokat, alig lehet szó. Az én Afgha­­nisztánban időzésem alatt ezek a rendes csapatok igen bizarrul néztek ki. Tartásuk túlságosan szigorú ka­tonás volt, ruházatjuk világos vörös, vagy zöld, a puk­kanásig feszesre szabott csizmába húzni való nadrág­ból állott, de mezítlábbal jártak, a kabát ritkán volt begombolva, a csákó ad libitum hol kicsi, hol nagy, csak menetelés közben mutattak erőltetett marcziá­­lis magatartást, s természetesen azt képzelték, hogy a földgolyó legyőzhetetlenebb hősei közé tartoznak. E rendes ezredeken kívül az afghán király jelenté­keny számú, a legújabb időben 150.000-re becsült rendetlen csapatok fölött is parancsol, t. i. oly af­ghán harczosok fölött, kiknek a harczolás mes­terségük és hivatásuk; ezek vad, fékezhetlen ki­nézésű ficzkók, jobbára lovasok, kik mindaddig nem hiszik m­agukat teljesen fölszerelve, mig egy hosszú szuronyos puskát, kardot, husángot, 3 pisztolyt, 2 tőrt, egy handzsárt, 4 vagy 5 kést, egy paj­­zsot és lándzsát nem hordanak magukkal, ezenfelül azonban övükön csípőik közül több lőporszarut, go­lyózacskót , számtalan, a fegyvertisztítás-és javításra szolgáló eszközt nem czipelnek. Daczára annak, hogy az idegen rendes csapa­tokkal való küzdelemben a sok fegyver által gátolta­­tik, az afghánt még­sem lehet megvetendő ellenfél­nek tekinteni. Az európai értelemben vett bátorság, t. i. nyílt harczvonalban megmérkőzni merni az ellen­séggel, és oly kevéssé sajátja ugyan, mint a többi ázsiai­aknak, azonban a guerilla-harczban rendkívüli kitar­tás által tünteti ki magát, mert ifjúsága óta hozzá van szokva a fegyveres szolgálathoz, a rabláshoz és gyil­koláshoz, s életmódja, mely tökéletesen ugyanaz,mint a feudális Európa legsötétebb korszakában, folytono­san bő alkalmat ad neki e régi harczias szelleme fön­­tartására. Budapest, okt. 8. (A »v­á­l­s­á­g«) P­u­l­s­z­k­y Ferencz ilyen czimű nagy politikai tanulmánya, melynek egyik leglényege­­sebb­ részét már vasárnapi számunk közölte, ma a Havi Szemle első füzetében egész terjedelmében előttünk van. A nagy érdekű és terjedelmes tanulmány főleg azon új helyzettel foglalkozik, melybe a boszniai ka­land a dualisztikus és alkotmányos Ausztria-Magyar­­országot, de különösen hazánkat juttatta. Pulszky minden oldalról megvitatja a kérdést, mi történjék az A király előtt. — okt. 8. A miniszterválság alkalmából meghivott államférfiaknak ő Felsége általi fogadtatása a mai nappal egyelőre véget ért, s mi köte­lességünket véljük teljesíteni, midőn megis­mertetjük a nézeteket és felfogásokat, melye­ket e fogadtatások s általában a válság mai stá­diuma mérvadó politikai körökben fölkeltett. A válságot, mint tudva van, Széll Kálmán lemondása idézte elő, s e lemondás kétségkívül poli­tikai jelleggel bír. De csak­is e lemondás bírja azt. Tisza miniszterelnök mérvadó helyen ép úgy, mint politikai barátai előtt kijelenté, hogy egyetért a követett külügyi politikával, s csak azért mond le, mert nem bír találni pénzügyminisztert s mert attól tart, hogy Széll Kálmán lemondása annyira megingatja a kormánypártot, hogy a Tisza­­kormány nem számíthat többé biztos többségre. Ez volt a lemondás egyes egyedüli indoka, s így mind­azok , a­kik a lemondásból a külpolitikai irány meg­változtatására vo­nnak következtetést, tévednek. A lemondás e tényéből szükségképen következ­tek azon taktikai fogások, melyeknek e napokban tanúi voltunk. E fogások kétfelé irányultak. Tisza minisz­terelnök egyrészt megkezdő erőfeszítéseit oly czélból, hogy a többséget netán megtarthatná s erre vonat­kozólag bensőbb politikai barátaival számos értekez­letet folytatott; másrészt az esetre, ha netán ez erő­feszítései czéltalanok lennének, oly államférfiút neve­zett meg ő Felségének, mint a jövendő kabinet fejét, kiről föltehető,­­hogy a duzzogó kormánypártiak közül, a keleti ügyek felfogásában, ha a hivatalos állásponttal nem is ugyanazonos, de ahhoz legközelebb eső nézete­ket vallja , ki továbbá Andrássy gróffal benső baráti viszonyban van, s végül kiről föltehető az is, hogy a Széll Kálmán bukásával a kormánypártból netán kiválni készülő Deák-párti elemeket megtartja a kor­mánypártban, s így továbbra is állandósítja a balkö­zép és a Deák-párt között létesült fúziót. Ez államférfiú Szlávy József. Kívüle más nem kínáltatott meg a kabinet-alakítással. Tisza kijelenté, hogy ő és személyes barátai, mint képviselők, egész oda­adással támogatni fogják a S­z­l­á­v­y­­kormányt. A helyzet tehát ez: Ma Szlávy támogatja Tiszát s bizonyos értelemben uralt a parl­amenti helyzet felett. Tisza, ha buknia kellene, megfordítani akarja az állapotot, ő akarja támogatni Szlávyt s igy uralkodni a parl­amenti helyzet felett. Szlávy egyelőre visszakínálta a tárczával Ti­szát. Vagy megmarad a Tisza-kabinet, vagy megalakul a Szlávy-kormány. Más lehetőség, ez idő szerint, nincs. Szlávyn kívül ő Felsége fogadott más állami­férfiakat is, kiknek fogadtatása informativ jelleg­gel birt. E férfiak, G­hy­czy kivételével,de nem véve ki Sennyeyt és Mailáthot, több-kevesebb ha­tározottsággal elitélőleg nyilatkoztak a követett po­litikáról. Különösen Sennyey b. oly hatá­rozottsággal szólt, hogy Sennyey és Andrássy együtt-kormányzását lehe­tetlennek kell tartanunk a mi viszo­nyaink között is, melyek különben alig adnak arra jogosultságot, hogy politikai lehetetlenségekről szóljunk. Bittó István nyilatkozatát ismertette a teg­napi távirat s ma örömünket fejezhetjük ki, hogy az e nyilatkozatról lapunkban tegnap nyilvánított felfo­gás találkozik az összes független sajtó nézetével. A táviratból kitűnnek a kifogások, melyeket Bittó a követett politika s a kormány eljárása ellen tett, s e kifogások bizonyára(ép úgy visszhangzanak a nemzet körében, a­mint azokkal a legteljesben rokonszenvez az egész független sajtó. Ilyenek állapotaink, midőn az országgyűlést, illetőleg a delegácziót megnyitni készülnek. Az or­szággyűlést a lehetőleg elnémítani törekszenek s a delegáczióban, a kormány által kiszemelt testületben, védeni akarják a követett keleti politikát. E politikának nem megváltoztatá­­s­áról van szó, hanem védelméről. Ezen csak az országgyűlés változtathat. Ha az országgyűlés helyeselni fogja e védelmet, ezzel az eddigi politikát szentesíti s az foly­­tattatni fog. Királyunk alkotmányos fejedelem. Ő az alkot­mány és a törvény szigorú őre. Ha az országgyűlés bizalmat szavaz Tiszának, ezzel helyesli az Andrássy­­politikát is, s az tovább folytattatik. Ha az ország-

Next