Pesti Napló, 1879. szeptember (30. évfolyam, 211-235. szám)

1879-09-16 / 223. szám

223. szám. Budapest, 1879. kedd, szeptember 16. 30. évi folyam. CtaggPTmni .......­­ .......--................... ................ .■ nil­. ■ ■■ ,­­Szerk­es­ztésSí irodai Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kia­­ó-h­ivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz int­ézend­ék. ESTI KIADÁS. Ellőfizetési feltételeit ! Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetéseit szintúgy mint előfizetések a­­Pesti VS Napló kiadó-h­ivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. A Pesti Napló táviratai. London, szept. 16. A Times Kandaharból tegnapról következő táviratot vesz: Kabul környéké­ről ide egy afghán nemes érkezett, ki azt beszélte, hogy az emir Balkh és Herat tartományokban har­­czosokat toborzott, és a Gh­ilgar-törzseket Kabulba rendelte, hogy az angolok ellen indítandó szent bá­bomban részt vegyenek. New-York, szept. 16.Panamából szept. 6-iki tudósítások jelentik, hogy az Egyetesült­ Államok Boliviában levő ügyvivője Chiliből Arikába visszatért. A békealkudozások felőli hírek még nincsenek meg­­erősítve­. A perui külügyminiszter newyorki ügyvivőjét táviratilag értesítette, hogy a »Hunserr« hadihajó augusztus 28-án Antofagastát megtámadta és az el­lenség főágyútelepeit szétrombolta. Kairó, szept. 16. Azt hiszik, hogy a miniszté­riumban legközelebb változások fognak történni. Riaz pasa vállalná el az elnökséget, a belügy- és az igazságügyminisztériumot. Budapest, szept. 16. (A­z i­f­j­u cseh párt) -ismert határozatá­ról írja a Presse: »Az ifjú cseh párt tegnap rezolu­­cziót fogadott el, mely az utasítás egy nemét képezi a reichsrathba belépő képviselői számára. De különös gyakorlati tartósságot ez utasításnak nem tulajdonít­hatni, mert egyrészt fölötte csekély ama képviselők száma, kiknek rendeltetve van, s mert másrészt az ifjú csehek e programmhoz alig fognak a többi or­szágok képviselői közt híveket szerezni. Ez nem osz­trák programm, nem programm olyan képviselők szá­mára, kik egy osztrák néptörzset képviselnek az osztrák parl­amentben. Ez olyan kizárólagos szláv töredék működési terve, a­mely nem az állam, hanem az üres szlavizmus talaján áll. Az osztrák államról az egész programmban szó sincs, hanem csak a spec­iális ifjú cseh irányza­tokról, melyek részben az állam közös szükségletei és érdekei ellen intézték. A nyelvi egyenjogúsítás léte­sítése és biztosítása mellett »a cseh országok önkor­mányzatát és együvé tartozandóságát« mint a cseh nemzet természetes oltalmát követeli, tehát ez orszá­gok formális kiszakítását a jelen alkotmányszerű osztrák államkötelékből. A választási reformot a programm az általános szavazatjog alapján kívánja; a követelést az ifjú cseh pártvezérek — mi eléggé jellemzi politikai érzelmeket — az utolsó pillanatban csak azért emelték, hogy töredékeknek a szocziálde­­mokrácziához hajló elemeit maguknak biztosítsák. A­mi a Bosznia okkupácziójából eredő kérdé­seket illeti, az ifjú csehek nem azzal bízzák meg kép­viselőiket, hogy Ausztria valódi érdekeitől vezéreltes­sék magukat, hanem csak azzal, hogy a »szláv érdek­­közösségiét és »a délszlávság szabad fejlődését« megóvják. Hogyan gondoskodnak tulajdonképen a boszniai kérdésről a délszláv táborban, azt dr. Gregr Ede úr elárulta, midőn a programm e pontját indo­kolva kijelentette, hogy Ausztria Bosznia okkupá­­cziójára följogosítva nem volt, hogy tehát az ifjú cseh képviselőknek tiltakozniok kell ellene s végül hogy Bosznia Ausztria birtokában nem maradhat. Mellőzzük a különböző radikál­s exkurziókat, melyekkel az ifjú csehek igazi szabadelvüségeket ki­tüntetni igyekeztek — még az egyik szónok­­azon ab­szurd állítását is, hogy a cseh paraszt sorsa sokkal rosszabb, mint a bosnyák rajáké — és csak azt ismé­teljük, hogy az ifjú cseh határozatban komoly poli­tikai pártprogrammot találni nem tudunk. Ilyen tüntetésekkel talán újra elkápráztatják és megzavar­ják az ifjú cseh vezérek párthíveiket, de most senkit sem fognak meggyőzni róla, hogy olyan politikai té­nyezőt képeznek, a­melylyel Ausztria politikai viszo­nyai újjá­alkotásában számolni kell.« (A francziák és a külföld.) A Soleil­­ben Hervé Eduard főszerkesztő a felett panaszkodik, hogy Francziaország az 1870. év keserű tapasztala­tait oly gyorsan feledte, s mint előbb újra az egész világ menedékhelye lett. Az első perczben nagyon is messzire mentek az ellenkező irányban, a német kö­vetséget vesztegzár alatt tartották, a német bankáro­kat és üzéreket még a tőzsdéről is ki akarták tiltani stb.Most meg a régi könnyelműséggel tárják fel a fran­cziák szívüket és karjukat az idegen előtt, aki kizsák­mányolja és kifürkészi őket. »Milyen könnyű és kellemes — mondja Hervé­­— ily körülmények közt Párisban egy idegen hata­lom nagyköveti tisztét teljesíteni! Azt hiszik talán, hogy nagy államférfiul lángész vagy szokatlan éles látás szükséges hozzá ? Boldog isten, még titkos pénz­alap sem kell. Minek híreket vásárolni ? Hisz egész maguktól jönnek, elég ha valaki összeszedi őket. Ke­délyes összeköttetéseket fenntartani, társaságba járni, vagy ha ez nem tetszik — néhány honfitársat fogadni, a­ki társaságba jár — több se kell, hogy politikánk legmélyebb mélyeibe, hadi szervezetünkbe, szóval minden államügyeinkbe behatoljon valaki. Erődít­ményeink és készlődéseink állapotáról akarunk tájé­kozást ? Olvassuk a német lapokat! Lőgyakorla­tainkról akarunk értesítést ? Nézzük át az angol lapokat! Külügyi politikánkat akarjuk ismerni? Így ne nézzük a kamra jegyzőkönyveit, melyek­ben soha sincs szó róla, de igenis nézzük bár­­mely idegen ország lapjait. Pár perc­ múlva e titkok mindegyike föl lesz tárulva előttünk. Már mi ilyenek vagyunk! Barátaink elől mit sem tit­kolhatunk el, s minthogy barátságba vagyunk az egész világgal — előbbi, mostani és jövendőbeli versenytársainkat sem véve ki — ennek következmé­nyei természetesek. Ha azután olyan államférfin, mint Gorcsakoff megijedve a veszélyektől, melyekkel Fran­­cziaország tartós gyöngesége Európát fenyegeti, ta­pasztalása és kora egész súlyával azt kiáltja nekünk: »Legyetek erősek!« — alig hallgatunk reá s azt fe­leljük: »Semmi szükségünk reá, elég ha szeretetre­méltók vagyunk!« A PESTI NAPLÓ TÁROÁJA. Egy elhibázott élet. Regény, irta: Bentzon. (Francziából.) IV. — Folyt. — Azt vettem észre, hogy kedélyállapota nagyon változó, hogy gondolkozónak és szórakozottnak lát­szott, de irántam mindig a legélénkebb gyöngédség­gel viseltetett. Keveset beszélt és soha benső dol­gokról Én, hozzá lévén szokva, magam nem kezdeni a beszélgetést, vártam, hogy bátorítson. Egyszer mégis meg mertem kérdezni, hogy Rieux marquisnő, kiről társaim beszéltek, rokonunk-e ? —­ Igen, mondá elég szárazon, de szakítottunk; van azonban okom hinni, hogy érdeklődik irántad. Nyugtalanul tekintettem atyámra. Ő folytatá: — Ő látott téged. — Hol? kérdem. —Ugyanakkor eszembe ju­tott, hogy néhány nappal előbb, az igazgatónő valami ürügy alatt magához hivatott, és ott egy gazdagon öltözött, parancsoló és szigorú kinézésű koros nőt találtam, a­kinek bemutattak. A kérdéses nő egy megfigyelő vagy kiváncsi tekintetet vetett rám és megkérdezte, hogy hány éves vagyok. — Nos hát, mondá atyám, biztosíthatlak, hogy ez a találkozás nem volt véletlen. Rieux asszony, foly­tatá gúnyosan, a legjobb indulattal van; tégedet ma­gához venni óhajt és beleegyezésemet kérte. — Magához venni ? . . . milyen minőségben ? — Ez még nincs egészen eldöntve, válaszolá keserűen. Meglehet, hogy társalkodónőnek, és ha meg lesz veled elégedve, érdeklődni fog irántad, egy napon lányává fogad és örökösévé tesz. Sokkal külö­nösebb dolgok történtek már. — Remélem visszautasította ajánlatát? — Semmi esetre sem, és az én nézetem sz­erint, nem jól cselekednél, ha nem fogadnád el. — Rá vagyunk arra szorulva ? Kérdem mind­inkább zavarba jőve. Szükségesnek tartja ön ezt az áldozatot ? Atyám, ön mindig mint kis­gyermekkel bánik velem, ön soha sem mondta nekem, hogy ama költségek, melyekbe nevelésem kerül, önnek nehezére esnek. Talán sz­egények vagyunk ? Ön talán nélkü­lözéseknek teszi ki magát, csakhogy engem . . . — Ne szomorítsd így magadat. Bizonyos ba­jokról azért nem beszélek veled, mert nehezen érte­néd meg azokat és mert azokra nincs orvosság. Tény az, hogy én csak napról-napra élek. Már tizenöt éve, hogy tönkre vagyok téve. — Hogy teheti azt ? Ha az embernek nincs semmije, dolgozni kell. Atyám gyöngén elpirult, és anélkül, hogy fe­lelne, így szólt: — Szerencsés üzletek folytán egykor igen gaz­dag voltam , de a pénz, szerencsétlenségedre szegény lányom, nem akart soha hű társam maradni! — Mert ön maga a bőkezűség. .. Oh! én min­dig a túlságos bőkezűséget bámultam önben, édes papa ... és azután bizonyos szükségletek, melyek alól nem lehet magát kivonni. . . ugy­e eltaláltam ? Atyám egy szomorú mosolylyal megölelt. — Megbocsátasz nekem, hogy nem tartottam fenn, vagy nem szereztem számodra hozományt ? — Soha sem fogom sajnálni azokat a szép sze­relmeseket, kik pénzért vettek volna el, a­mit ön nem adhat, és ha az ön szemeiben kedves vagyok, az ne­kem többet ér, mint minden más. — G­ondold meg! Rieux asszony gazdag, egész Párist, s mint hallom a legelőkelőbb világot, fogad­ja. Találni fogsz nála élvezeteket, melyeket nem vet­nek meg a te korodban. — Én nem kívánok semmi egyebet, mondom neki bátorodva, mint atyám körül élni­ érzem, hogy hasznos lehetnék önnek, rendet csinálnék házában... Ne nevessen! Én kitűnő gazdasszony volnék, ha ön meg akarna bennem bízni. Mindezek a leczkék való­ban haszontalanok! Elég jól zongorázok, hogy önt mulattassam, könyveket mindenütt találni. Nagyon kérem, édes papa, ne hosszabbítsa meg számkiveté­semet. — Anyád egyik óhajának engedelmeskedünk, válaszolá hirtelen. Én lehorgasztottam fejemet és nagyot sóhaj­tottam , atyám gondolkába esett. — Mit feleljek Rieux asszonynak, vagyis in­kább megbízottjának ? Kérdé végre, mert mondtam már, hogy mi nem látjuk egymást. Gondolkodjál még, a te jövőd dől el. — Sohasem fogom elválasztani az önétől, atyám. — Figyelmeztettek, hogy az enyém nagyon sötét lehet. — Egy okkal több! — így hát visszautasítod? Jegyezd meg, gyer­mekem, hogy én szabadon hagytalak. — Hogy képzelhette ön, hogy én elfogadok va­lamit olyanoktól, kik nem szeretik önt ? Atyám még egyszer megölelt és nem szóltunk többé erről a tárgyról. V. A szünidők arra kényszerítették atyámat, hogy hat hétre kivigyen az intézetből; türelmetlenül vár­tam ezt az időt, és aggodalommal kérdeztem magam­tól, hogy mit fog velem csinálni; már utazásról be­szélt; de vagy­­ pénzhiány miatt, vagy hogy más valami érdek tartotta vissza, Párisban maradtunk, és én mit sem óhajtottam inkább. — Végre hozzá megyünk! . . . hozzánk! mon­dom a dijak kiosztásának unalmas szertartása után. Este volt midőn a Tőzsde városrész egyik bú­torozott háza elé értünk: atyám előttem ment fel a homályos lépcsőn, hol légszesz szag ütötte meg or­romat, és több emeleten haladt fel, azután kinyita egy három négy szobából álló lakás ajtaját. A szo­bák porosak,rendetlenek és igen rossz karban voltak. Körüljártam, vizsgáló tekinteteket vetve mindenfelé és megvallom önkénytelen undort éreztem. Még a legigénytelenebb tárgynak is lehet tiszta, szellemes, tisztességes kinézése; de ennek a háznak összesége emlékeztetett bizonyos elfonyadt, kendőzött arczokra, melyeknek vénsége nem egyébb elaggottságnál, mely nem késztet tiszteletre. A­mi annak a szobának bútorzatát illeti, melyben voltunk, az állt XV. Lajos korabeli pamlagokból és karszékekből, a melyek szövetének szálai látszottak és egy utánzoit Boule­­féle asztalból. Míg atyám meggyujtotta a gyertyákat, melyek halvány árnyékot vetettek egy rozzant fali órára, mely kétségkívül már régóta megállt, gépiesen néze­gettem egy még felbontatlan hírlap czimszalagját, mely papiros szivarkák között hevert; a czimzés meg­lepett : — Renaud urnák. — Renaud atyám szolgá­jának a neve volt, alkalmam volt meggyőződni, hogy több mint egy levél érkezett e czim alatt és hogy a lakás e név alatt volt kibérelve. — Gróf úr és kisasszony, fel van szolgálva monda egy kopott fekete kabátba öltözött egyén. Ez volt Renaud. — Te már nem emlékszel erre a derék ember­re, szólt hozzám atyám, már nagyon régóta szolgál engem,megosztotta velem jó és rossz sorsomat; nem hi­szem, hogy valaha elhagyjuk egymást. — Saját akaratomból, gróf úr, bizonyára nem, válaszolá Renaud. A kellemetlen benyomás, melyet megpillantá­sakor éreztem, mint egy igézés által eloszlott és há­lásan mosolyogtam rá. — Rosszul leszesz kiszolgálva, szegény Juliskám, kezdő ismét atyám, mert Renaud jóakarata daczára, nem tud mindenben eleget tenni: nagyon gyanak­szom, hogy csak középszerű szobaleány. Egy borzasztó fejfájás elvette étvágyamat, atyám azt tanácsolta, hogy feküdjem le. Nagyon szí­vesen engedelmeskedtem, szükségem volt, hogy ösz­­szeszedjem magamat, okoskodjam magamban, és el­oszlassam kétségkívül hiába való szomorúságomat. A hálószoba, melyet abban a szobában rögtönöztek, melyet Renaud atyám kabinetjének nevezett, egy szűk, népes, zajos utczára szolgált. Kihajoltam az ablakon, hogy lehűtsem forró homlokomat. Alulról élénk zsivaj hallatszott fel, mely az anyagi élet tevékenységéből eredt. E rám nézve szo­katlan élénkség és zaj kábitó hatást tett reám.A zsi­vaj mindinkább kábitott és a magas házak nagyon közel szomszédsága fullasztott. Az égből csak egy kis fellegekkel elfödött részt láthattam, a csillagok a ke­reskedések prózai világítása voltak. Kérdeztem ma­gamban, hogy hova mehet az a sok kocsi, mely egy­mást éri ; bámultam, hogy honnan jön és hova megy az a sok lázas sietségű járó­kelő, míg az egész jele­net lassan kint átváltozott .. . Hohenburgban voltam, azután egyszerre térdre estem és fohászkodva imád­koztam. — Miért, mondom magamba­’, miért félek? Hisz úgy óhajtottam ide jönni ! Haragosan saját csüggetegségemre becsuktam az ablakot és megtekintettem szobámat. Renaud az előtte való nap eltávolított onnan mindent, a­mi sérthette volna egy fiatal leány szemérmét. E helyett egy pipere-asztalt állított be, azután két arczképet függesztett fel, melyeknek úgy látszott, nem volt mit egymásnak mondaniok: az egyik egy karcz őst ábrá­zolt, ez atyámat juttatá eszembe, de erélyes, paran­­csolóbb, hősies­ebb kifejezése volt, kétségkívül vala­mely ősnek az arczképe. A másik egy fiatal nő arcz­­képe volt, ha az arcz nem mosolygott volna bizal­masan és vígan, anyámat ismertem volna fel benne, anyámat húsz éves korában. Volt-e valaha anyám bizalmas és víg, bálra ké­szen, rózsákkal díszítve ? Képzeljék a különbséget egy nyíló és egy száraz illatnélküli virág között. Oly szenvedélyes gyöngédség, melyet sohasem éreztem, ébredt fel szivemben e kép látására, és feléje nyújtván kezeimet mondom: — Oh anyám, kedves anyám, maradj nálam, ne hagyd el lányodat! Könyvimen át úgy tetszett, mintha rám szege­zett szemei szintén megnedvesedtek volna és min­denüvé követnek. Roszul aludtam, másnap reggel alig tudtam elképzelni, hogy hol vagyok. Renaud be­hozta a reggelimet és értesített, hogy atyám minden reggel elmegy hazulról. Távolléte alatt munkával, olvasással foglalkoztam, mert szó sem lehetett arról, hogy beavatkozzam a háztartás ügyeibe, minden Re­­naudra volt bízva. Ez az ember atyám alárendelt és baráti rossz szelleme volt, a­ki engedelmeskedik, de uralkodik is. Be volt avatva minden titokba, tudott felelni a hitelezőknek és végrehajtóknak oly furfang­­gal, mely méltó bármely ügyvédhez. (Folyt. köv.) Bsat^'imwsKmiseiasmasai&mmmsiiesia!» Budapest, szept. 16. Savfet pasa a bécsi török követhez, Edhem pasához, gróf Andrássy vissza­lépése alkalmából jegyzéket intézett, mely­nek hírét s főbb tartalmát bécsi levelezőnk tudatta A jegyzékről a külügyminiszternek másolat adatott át. A jegyzék tartalmának részleteiről a P. Ll.-dal a következőket tu­datják : Saviet pasa j­egyzékében mindenek előtt ki­emeli, hogy a porta mily nagy súlyt fektet az Ausz­­tria-Magyarországhoz való barátságos viszonyok fenntartására, tovább fejlesztésére s hogy alkalma volt gr. Andrássynak a török birodalom iránti jó akaratát s rokonszenvét mindinkább megismerni s mind nagyobbra becsülni. A török államférfim ezután személyesen veszi át a szót s Bécsben való tartózkodását emliti fel, mely alkalmat adott ne­ki »a közelből a kitűnő államférfim tulajdonait megcsodálni, a ki oly sok ügyességgel, szilárdsággal és nagysággal vezeti az osztrák magyar monarchia politikáját.« Minden ellentét daczára, mely a leg­utóbbi évek folyamában Törökország s Ausztria- Magyarország között ismételve fölmerült. Savfet pasa az osztrák-magyar miniszternek azon bizonyítványt szolgáltatja ki, hogy az ottomán birodalom iránti ér­zelmeit őszinte és komoly barátság hatja át s hozzá teszi, hogy e tapasztalás őt különös örömmel tölti el. A porta — folytatja — valódi fájdalommal értesült arról, hogy gr. Andrássy állomását elhagyni szándékozik. Csak azon közlések, melyeket a porta bécsi követe, s ő személyesen gr. Zichytől nyert, s me­lyek kijelenték, hogy az uj kabinet nem fog a gr. Andrássy által követett politikai iránytól eltérni, hogy a monarchia politikájában továbbá is gr. And­rássy politikájának eszméi élni fognak, csak e köz­lések voltak képesek az élénk sajnálkozást, melyet gr. Andrássy visszalépése mind neki személyesen, mind a portának okoz, mérsékelni, de a nélkül hogy azt eloszlathatnák. Végül Savfet pasa arra kéri fel a követet, hogy gr. Andrássyval szemben azon re­ménynek adjon kifejezést, hogy tartsa fenn a török bi­rodalom iránti igen becses barátságát s azt továbbra is tanúsítsa mindkét birodalom javára. E jegyzék mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy a török diplomáczia, mai nap is, mily mesteri jegyzékeket tud írni. A diplomácziai formalitás, mely távozó külügyminiszterekkel szemben rendesen követtetik, itt nemcsak a legteljesben van fenntartva, de a porta ezen fölül oly hízelgő biztosításokkal halmozza el a távozó külügyminisztert — a­melyeket en­nek kissé nehéz elfogadni. A­kitől két tarto­mányt elvettünk, attól oly baráti nyilatkoza­tokat, a­mineket a fentebbi jegyzék, legalább a közlött kivonat szerint, tartalmaz, elfogadni kissé bajos, különösen ha tudjuk, hogy az il­letőnek nem áll más rendelkezésére, mint hogy a megmásu­hatlanban megnyugodjék. A novi-bazári konvenczió megkötése óta különben monarchiánk és a porta között szí­­vélyesb viszony fejlődött ki, s e konven­czió végrehajtása alkalmából a porta meg­mutatta, hogy még elég erős a vele kö­tött egyezmények megtartására. A legújabb török jegyzékben ugyanazon barátság tükrö­ződik vissza, mely a legújabban megszállott részekben a mi csapataink s a török csapatok között létezik. Ezt, mint kedvező dolgot je­gyezzük fel, ha nem is vagyunk arra képesek, hogy ehhez oly messze menő következmé­nyeket fűzzünk, mint a félhivatalosak, kik e török jegyzék alkalmából föltétlenül magasz­talják gr. Andrássy politikáját, vagy a P. Lloyd, mely e jegyzékről tudomást véve, egé­szen megfelejtkezik a gr. Andrássy-politika ellen olykor általa is hangoztatott aggodalmak­ról, s a tapsolók közzé áll.Ezt látva, joggal kérd­hetjük, hogy Saviet pasa jegyzéke miben változtatta meg a múltakat ? Hogy e jegyzék feltámasztja-e a csatatéren elhullott katonáin­kat vagy visszaadja-e nekünk az okkupáczióra költött milliókat? Hogy e jegyzék rendezi-e az okkupátt tartományok ügyét? Vagy egy­általában miben teszi jóvá a múlt időkben elkövetett ballépéseket? Vagy fordítsuk meg a dolgot. Bizonyí­téknak vennék-e laptársaink Saviet pasa jegy­zékét gr. Andrássy politikája ellen, ha a porta ebben örömét fejezné ki a felett, hogy gr. Andrássy távozik! Mi örvendünk a szívélyes viszonynak, mely monarchiánk és a porta között fennáll, s örvendenénk annak, ha teljesülésbe menne, a­mit a J. des Debats kilátásba helyez, hogy t. i. keletkezőben van a német-osztrák-magyar­­török szövetség. Azt véljük azonban, hogy a magyar ellenzék mindig az ilyesmit sürgette, s arra emlékszünk, hogy az urak, kik ma a porta által gr. Andrássy részére kiállított jó erkölcsi bizonyítványnyal oly nagyra vannak, nem voltak mindig ugyane nézetben­ Kossuthnál. Az újvidéki szerb gymnázium egyik tanára közelebb látogatást tett Kossuthnál, s e látogatást részletesen leírja a Zasztava szept. 14-diki számában. Kossuth ez alkalomkor, mint a látogató leírja, több nagyérdekű nyilatkozatot tett. Hogy az író mennyi­ben adja vissza híven Kossuth szavait, azt nem tud­juk, de közöljük a leírást egyrészt azon érdeknél fog­va, melylyel minden bir, a­mi Kossuthtól jön, más­részt pedig azért is, hogy hozzájáruljunk a helyre­igazítás előmozdításához, ha e nyilatkozatokban helyreigazítani való foglaltatik. A Zasztava leírása a következőket tartalmazza: Svájczi és francziaországi utamból visszatér­temben Savoyán át, két napig Turinban maradtam főleg azért, hogy Kossuthot meglátogathassam. Kos­suthnak már két év előtt be akartam magam mutat­ni, de nem találtam otthon. Az idén szerencsésebb voltam. Piemont fővárosából és az egykori Olaszország székvárosából helyi vasút vezet Collegno al Baracco­­nebe, hol Kossuth már több éve lakik. A közle­kedés Turin és Baraccone közt igen élénk, mert a turiniaknak Baraccone és még inkább Ilivoli, mely a magas örökös hófedte savoyai alpok lábánál fekszik — körülbelül ugyanaz, a­mi Baden vagy Vöslau a bécsieknek. Délelőtti 9 óra körül érkeztem Baracconebe és mindjárt kérdezősködtem, mi módon juthatnék leg­előbb Kossuthhoz ? Azt mondák, hogy Kossuth ren­desen 9 és 10 órakor, fürdés után, télen-nyáron sé­tálni megy. Egy helyre álltam, mely mellett Kossuthnak okvetlenül el kellett mennie. Kis idő múlva észre­vettem, hogy Kossuth jó. Eléje lépek, szerényen üd­vözlöm és teljes tisztelettel bemutatom magam, arra kérve őt, bocsásson meg bátorságomért. Alig hallotta, hogy ki és hová való vagyok, már is előzékenyen fogadott és szívélyesen meghitt, hogy séta közben csatlakozzam hozzá. »Igen sajnálom — igy szólt — hogy nem be­szélek egy szláv nyelvet sem.« —Arra a kérdésemre, várjon nem beszél-e tótul, azt felelte, »hogy diák ko­rában Eperjesen, igen jól beszélte e nyelvet, de oly sok év lefolytával, azt egészen elfeledte.« Azután Újvidékről kérdezősködött, várjon emel­kedett-e némileg a város azóta, a mióta szenvedett ? (Újvidéket 1849-ben Pétervárról a magyarok össze­bombázták.) Milyen a lakosság számaránya, milyen iskolák vannak Újvidéken stb. ? Barátságos beszélgetésünk közben, mely kizá­rólag magyar nyelven folyt, lakásáig érkeztünk. Itt ajánlani akartam magam, de Kossuth igen szívélye­sen meghívott, hogy jöjjek be és legyek vendége, míg a legközelebbi vonat Turinba indul, mi körülbelül délben lesz. Bementünk a kertbe. Itt az első futó tekintetre észre vettem, hogy azt gondos kéz ápolja. Kossuth élénk érdeklődéssel mutogatta az egyes növényeket és fákat, melyeket jobbára ő maga ültetett. Szomorú hangon azt mondá, hogy az idei kedvezőtlen időjárás száz növénynél többet tett tönkre, melyeket ő oly gondosan ápolt. Beléptünk a kert közepén fekvő házba, mely szép és takaros. Mindenből azt vettem észre, hogy Kossuth kényelmesen él ugyan, de nem fényesen. Előzékenyen felszólított, hogy reggeliz­zem vele; én szabadkoztam, azt mondom, hogy már Turinban reggeliztem, de mindemellett, ennem kel­lett abból a gyümölcsből, mely Kossuth saját ülte­­tésű fáin termett. Míg Kossuth reggelizett, alkalmam nyílt őt közelebbről szemlélhetnem. Ő inkább középtermetű, erős testalkatú egyéniség, nem látszik még meg rajta, hogy annyi évek terhe nehezedik vállaira. Haja ősz, telt szakálla, úri, finom arczvonásaival még nagyobb tekintélyt kölcsönöz. Halkan, gyöngéden beszél; hangjában van valami különös varázserő, mely annál hatalmasabban hat az emberre, minél tovább hall­gatja őt. Beszélgetésünk főleg Magyarország anyagi vi­szonyait érintő. Kossuth igen kedvezően nyilatko­zott a fehérvári kiállításról és dicsérte annak derék rendezőjét Zichyt, ki a körül annyit fáradozott. Ez alkalommal azt is említette, hogy ő maga is valaha működött az országos ipar mezején, és nagyon iparkodott, hogy azt emelje. »Eleinte — így szólt — mutatkozott némi eredmény, de fájdalom, az csak rövid ideig tartott, mert nem volt kitartás; ő attól fél, hogy az most is úgy lesz. Magyarban anyagilag fenn nem tarthatja magát saját ipara nélkül, a­mi különösen most tűnik ki, a­midőn a mezőgazdaság terén olyan két nagy és veszélyes vetélytársa van, mint Amerika és Oroszország.« Szó volt a zsidókról is és jellemző, hogy nyilat­kozott róluk Kossuth. Említvén, mily nagyon folytak be a zsidók a berlini kongresszus határozataira, azt mondta Kossuth, hogy »liberális elvei daczára nem helyesli a zsidók teljes emanczipáczióját azon orszá­gokban, melyek kulturális tekintetben elmaradtak és melyekben a zsidók nagyobb számban vannak.« Ezen álláspontját Kossuth azzal indokolta, hogy a zsidók azon országokban, hová beköltözköd­tek, magokat idegen elemnek tekintik; »olyletem­nek, melyet az országokhoz és azok intézményei­hez semmi erősebb kapocs nem fűz, és melyekben egyedül csak arra törekszenek, hogy minél inkább előmozdítsák saját materiális érdekeiket.« »A zsidók teljes emanczipáczióját — mondá továbbá — addig nem kellene keresztül vinni, mig ők a többi honpolgárokkal társadalmilag és politikailag ki nem egyenlődnek, mig meg nem szűnnek magu­kat, mint különvált idegen elemet tekinteni, hanem csak akkor, ha majd egyedül vallás dolgában fognak különbözni a többi honpolgároktól, mint ez tényleg Angol-, Franczia- és Olaszországban van.« Kossuth ezen nyilatkozatából kitűnt, hogy ő helyesli a romá­nok eljárását, kik a berlini kongreszszus határozatát nem akarják keresztül vinni, melyet a kongresszus a romániai zsidók teljes emanczipácziójának kérdésé­ben hozott, nem vizsgálván meg szigorúan azon rendkívüli körülményeket, melyek e tekintetben a romániai fejedelemségben fennállanak és melyek ezen kongresszusi kívánat teljes kivitelével homlok­­egyenest ellenkeznek. Beszéd közben kérdezősködtem Kossuth fiairól is; azt mondta, hogy az egyik vasúti hivatalnok Tu­rinban, a másik mérnök Romagnában. Érdekes volt hallani Kossuthot, hogy mily gyöngéden nyilatkozott fiairól. »Az én fiaim — így szólt — kitűnő ered­ménynyel végezték tanulmányaikat Olaszország leg­tekintélyesebb intézetén, hol nem volt sem vagyonuk, sem barátjuk, hol sem czim, sem nevük nem ajánl­hatta őket, sőt inkább ez árthatott volna nekik. Ők saját szorgalmukkal vívtak ki maguknak a társada­lomban szép állást, de volt is sok irigyük, kik eléjök — mint idegenek elé — mindenféle akadályt gördí­tettek.« Kossuth e szavakat erősebb hangon mon­dá ; meglátszott, hogy szivéből jöttek. Mig beszélt, úgy látszik hazájára gondolt, mely­től oly régóta elvált és melyet soha többé nem fog látni. Szive őt bizonyosan hazájába vonzza, de politi­kai elvei nem engedik, hogy szive hangját kövesse. — E miatt ő lelkében bizonyosan érzi a harczot, mely gyakran nehéz, igen nehéz fájdalmakat okoz neki!. . . A tulaj­donképeni politikáról kevés szó volt. Én ugyan mindig oda csavaritottam a beszédet, de Kossuth kerülte a politikát és a beszédnek mindig más irányt adott. Csak gr. A­n­d­r­á­s­s­y­r­ól jegyezte meg, hogy lemondása nem fog semmi változást tenni az osztrák­magyar monarchia külpolitikájában, melyet Kossuth természetesen elítél. Kossuth nem veszi komolyan Andrássy lemondását, és azt hiszi, hogy újra a kül­­ügyek élére áll. Azt reméltem, hogy Kossuth érinteni fogja a keleti kérdést és hogy arról, különösen annak jelen­legi stádiumáról körülményesebben fog nyilatkozni, de hiába volt reményem. Tkárácz Imre, ki Kossuth­nak személyes barátja, noha a politikában elvi ellen­ségek, azt beszélte nekem két év előtt Rómában, hogy Kossuth nem ellensége a Balkánon lakó keresztény népeknek, de fél Oroszországtól, mely foglalási poli­tikát űz és melyhez azon népek oly­annyira hajla­nak. Törökország fenntartása Magyarország érdeké­ben fekszik, mert ennek legjobb védbástyája. Szerettem volna megtudni, mint vélekedik a nagy magyar demokrata a magyaroknak, mint ural­kodó elemnek, a többi magyarországi nemzetiségek­hez való viszonyáról. De Kossuth erről állan­dóan hallgatott. Jellemző, hogy erről a nagy fon­tosságú kérdésről még sohasem nyilatkozott, pe­dig lett volna alkalma 1863-ban is, midőn az országgyűlés a nemzetiségi kérdést tárgyalta; lett volna most is alkalma, midőn a magyar nyelv köte­lező tanításáról volt szó az országházban. A magyarországi nevezetesebb kérdéseknél Kossuth időszakonként fölemelte hatalmas szavát, de mi lehet annak oka, hogy a fontos nemzetiségi kér­désről véleményt még eddig nem adott,­­ alig tud­juk sejteni. Kossuth igen keveset beszélt ugyan velem tisz­tán politikai kérdésekről, de annál többet egyéb tár­sadalmi viszonyokról, melyek főleg Nyugat-Európá­­ban állanak fönn. Itt volt bőlalkalmam csodálni Kos­suth gazdag ismereteit és óriási tapasztalásait. Kossuth a jövőt in­kább sötét színben látja.

Next