Pesti Napló, 1882. január (33. évfolyam, 1-31. szám)

1882-01-13 / 13. szám

13. szám. Szerkesztési Iroda s Barátok-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét ilető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­­­­e­t. Budapest, 1882. péntek, január 13­33. évi folyam. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás kör­ül panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek­­ Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — S hónapra 6 frt. — 6 hónapra II Itt, Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként^ forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek két* mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések­­, »Pesti Napló« kiadó-avatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők: Budapest, január 12. A költségvetési vita, ha — a­mi nem hihető — nem is emelkednék a múlt évek költségvetési vitái fölé, máris tartalmazna föl­jegyzésre méltót. Azt, hogy a mérsékelt ellen­zék, mely még eddig mindig elfogadta tár­gyalás alapjául a kormány költségvetését, azt most még tárgyalás alapjául sem fogadta el. Alkotmányos szempontból súlyos felelősség­gel jár az ilyen elhatározás. És a felelősség súlyát nem könnyíti az a bizonyosság, hogy van egy többség, mely a költségvetést úgy is megszavazza. Ilyen elhatározásra bármely parlamenti ellenzék csak akkor adhatja ma­gát, ha e súlyos felelősségnél még súlyosabb lenne elfogadni a költségvetést. Ámde, ha az ellenzék, mely ily elhatározásra adja magát, birtokában is van az érveknek, melyekkel igazolni tudja eljárását , akkor nem képzel­hető a kormányra nézve sajtóbb bizalmatlan­­sági nyilatkozat, mint az, ha költségvetését az ellenzék, még tárgyalás alapjául sem fo­gadja el. A bizalmatlansági nyilatkozatnak e leg­­sajtóbb formájához nyúlt ma a mérsékelt el­lenzék, a Somssich Pál által benyújtott hatá­rozati javaslatban. És bármily sokat mondott is el Somssich Pál e határozati javaslat indoko­lására, még mindig tág terük maradt az ellenzék szónokainak, hogy síkra szállj­anak érveikkel annak igazolására, hogy nem maradt számuk­ra más elhatározás, mint az, a­melyet követ­tek. S így a Somssich Pál mai nagyérdekű szónoklata úgy áll előttünk, mint a költségve­tési vitának ünnepélyes bevezetése. Az ő szava nagy sulylyal esik a latba; nemcsak ama fényes múltnál fogva, melylyel bir; nem csak azért, mert a klasszikus iskola szónoklati hatalmát­­ nála egy félszázados gyakorlat edzette meg, hanem — ha a jelenlegi kor­mányzat bírálatáról van szó, — mindezeknél inkább azért, mert Somssich Pál is egyike volt azoknak, a­kik 1875-ben a Deákpárt és a balközép közti fúziót elősegítették, elősegí­tették és oly önzetlenül, mint a leghazafiasbb jó­akarattal, s mivel Somssich és az egykori Deák-párt vezérférfiai tudták legjobban, hogy mire csinálták a fúziót, ők vannak hivatva megítélni, hogy el van-e érve az a czél, mely nemcsak az ő szemeik előtt lebegett, de me­lyet a nemzetnek is fölmutattak, ünnepélyes fogadalom alakjában. Somssich Pál mai beszédének főereje ki­váltkép is annak kritikai részeiben rejlett. A felkarolt anyag itt teljes arányokban épült, hogy a konklúzióval az egész épület a kor­mány fejére szakadjon. A kép, melybe Soms­sich Pál a kormányzat hibáit, hiányait és mulasztásait egybefoglalta, kimeríti a pénz­­ügyi panorámát. A kritikai tételek, melyeket Somssich Pál a budgetből kivont, mivel szám­szerűek, a leghatalmasabb érvek. Czáfolha­­tatlan az, hogy a pénzügyi helyzet ma rosszabb, mint volt 1875-ben. Czáfolhatatlan az, hogy mindazon áldozatok, melyeket a nemzet az államháztartás rendezésére hozott, kútba estek. Mert tévedés az, a­mit ma a pénzügyi bizottság előadója állított, hogy a kiadások a bevételekkel parallel haladnak. Ellenkezőleg. A bevételek folyton emeltetnek bár, de a kiadások minden évben nagyobb és nagyobb plust mutatnak. A kormány minden kereskedelmi szerződésben a magyar érde­kekből áldoz, így aztán nem csoda, hogy a pénzügyi bajok egyre-másra sokasodnak. Mindezek czáfolhatatlan tények s ezek képezik a kiindulási pontokat, melyekből Somssich Pál a további következtetéseket le­vonja. És ezek közt egy sem volt oly hatá­sos, mint az, midőn Somssich Pál a minisz­terelnök szavait idézte, hogy nemcsak Wenck­­heim Béla és Széll Kálmán, hanem ő is ki­mondta 1875-ben azt a nagy elvet, hogy az államháztartás érdekeit nem szabad alárendelni semminek. Széll Kálmán hű maradt a kimondott elvhez, és visszalépett. De csak egymaga lépett vissza, s — mint Somssich Pál hozzátette — fájdalom! Ez a rész volt beszédében a leghatásosabb, s talán a legsúlyosabb érv is ama bizalmatlan­ság indokolására, melyet a határozati javaslat kifejez. De nem kevésbbé figyelemreméltó volt Somssich beszédének az a része is, melyben azért támadta meg a kormányt, hogy az, nem hogy gátat vetne az évről-évre növekedő had­ügyi kiadásoknak, hanem még maga is elő­segíti azokat. S bizonynyal nem lesz senki az országban, a­ki igazat ne adna Somssich Pál­nak, ha azt állítja, hogy mindaddig az állam­háztartás rendezését elérni nem lehet, míg csak a hadügyi kiadások le nem szállíttatnak oly mértékig, melyben a monarchia védképessé­­gének szükségletei arányban álljanak az egyes országok pénzügyi képességeivel. E kérdés­ben csakugyan félre kell tenni már azt a kedélyességet, melylyel mindeddig eljárt az országgyűlés és a delegáczió, s igaza van Somssich Pálnak abban is, hogy e kérdésben a régi Deák-párt 1875 előtt sokkal erélye­sebben járt el, mint 1875 után a Tisza-kor­­mány és a szabadelvű párt. Ezeket föltüntetve Somssich Pál beszé­dének kritikai részéről, nem akarunk ki­terjeszkedni azokra, melyekben Somssich a pénzügyi politika konkrét kérdéseit fejtegette. Mindaz, a­mit ő a kormányzat bírálatára el­mondott, teljesen elég volt annak igazolására, hogy a kormány költségvetését még tárgya­lás alapjául sem fogadhatja el. Ehhez szinte kár volt oly dolgokat függeszteni, melyeknek rendszeres előadására külön beszéd kellett volna, csakhogy nem az ellenzéki padokról, hanem a kormány padjairól. Mert arra, hogy pozitív tervet adjon, nem az ellenzék van kö­telezve, hanem a kormány. Az ellenzék meg­mutatja, hogy a kormány politikája rossz, megmutatja, mily irányban káros, és ha a tények az ellenzéki érvek mellett bizonyíta­nak, a kormánynak kötelessége előállani po­zitív tervekkel, vagy kötelessége rezignálni. Nálunk azonban nem a kormány rezig­nál, hanem a többség. Mert valóban a leg­nagyobb rezignáczió volt az, melylyel a több­ség nemcsak Somssich Pál beszédét, hanem magát az előadót is hallgatta. És Hegedűs Sándor nem is annyira előadó volt, mint in­kább védő ügyvéd, a­ki maga is meg van győződve arról, hogy védenc­e hibás, s nem is azért védi, hogy teljes ártatlanságát kimu­tassa, hanem csak azért, hogy minél kisebb büntetést mérjenek ki rá. Az utolsó szónok Eötvös Károly volt, a­ki a függetlenségi párt álláspontját jelezte a budgetvitában. Beszédében legfigyelemremél­tóbb az volt, hogy közjogi fejtegetésektől le­hetőleg távol tartva magát, igyekezett a kér­désnek csak pénzügyi és gazdasági oldalait állítani előtérbe. S viszont, beszédének talán legnagyobb hiánya az volt, hogy sem Sza­­páry, sem Tisza Kálmán nem szóltak előtte. A beszéd vénája polemikus beszédre hajlott , de tárgy hiányában csak kicsiket lobbant, mint fojtó légben a mécs. Szónoki ügyessége azonban igy sem hagyta cserben s rajzai a pénzügyi mizériákról és oly érdekesek vol­tak, mint számadatai és összehasonlításai a budget keretéből. Végül nem mulaszthatjuk el fölemlíteni még azt, hogy Somssich Pál feltűnő rokon­­szenvvel nyilatkozott Széll Kálmánról és gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszterről. Az utóbbit fölmentve a felelősség alól azon előzményekért, melyek pénzügyi hely­zetünket a mai szituáczióba sodorták, nagy elismeréssel szólt képességeiről és jó akara­táról, s budgetjét csakis ama szempontból bírálta és ítélte el, a mennyiben e budget, a kormányzás keretén belül sem tervet nem ad, sem irányt nem mutat, mely a kibontakozásra vezethetne. A­mit különben a pénzügyminisz­ter egymaga, az egész kormányzási rendszer megváltoztatása nélkül nem is tehet. A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. Január 13. Ebers György legújabb regénye. John Lothrope Motley kitűnő művében Né­metalföld elszakadásáról, egyikében azon eléggé soha nem magasztalható könyveknek, melyek a sza­badság szeretetét, s a zsarnokság gyűlöletét mint szent lángot lobogtatják föl minden olvasó szivében — egy fejezet Leydennek a spanyolok által 1574. máj. 26. dikától okt. 3-dikáig történt borzalmas ost­romának van szentelve, mely a spanyoloknak az át­vágott gátakon és zsilipeken kirohanó vizár elől való a futáshoz hasonló visszavonulásával, s a városnak a Geuse-hajóhad által történt fölmentésével a német­­alföldiekre nézve dicsőségesen végződött. A spanyo­lok nyolcz­ezeren felül Valdez kapitányuk vezérlete alatt a várost 62 rebouttal a legszorosabban körül­zárolták. A városi hatóságok végzetteljes hibája szolgált segedelmükre. Leyden már kiállotta volt az első, csaknem öt hónapig, 1573. okt. 31-dikétől 1574. márcz. 21-dikéig tartó ostromot; akkor Nassaui La­jos német, vallon, és franczia csapatokkal előnyo­mulván,kény­szeri­té a spanyolokat állásaik elhagyására. De a leydeniek a szünetet nem használták föl arra, hogy magukat élelemmel jól ellássák. Lajos megvere­­tése és halála után a mooki pusztán, a spanyolok is­mét megjelentek a város előtt, s elfoglalták régi sán­­czaikat. Mint Harlem előtt, itt sem a város megost­­romlása, hanem kiéheztetése volt czéljuk. Leyden polgársága Orániai Vilmos herczegnek, a nemzeti el­lenállás éltető szellemének megígérte, hogy három hónapig ellentáll. Augusztus 21-dikén megható levél­ben azt írták neki: három hónapot kitartottak, az első kettőt kenyéren, a harmadikat kenyér nélkül. Szenvedéseik azonban csak most kezdődtek igazán. Vilmos nem vesztegetett el egy perczet sem, hogy a város megmentésén munkálkodjék. Holland­ban és Seelandban mindnyájan érezték, hogy Leyden leigázásával az ellenállás a spanyol uralom, az inqui­­ziczió ellen megtöretik. De a szárazföldön a spanyol sánczok ellen mit sem lehetett tenni. Vilmosnak nem volt serege, mely, ami a számot és harezra való alkal­matosságot illeti, még ha a kétségbeesés bátorságá­tól lelkesíttetnék is, nyílt csatasíkon sikerrel mér­kőzhetett volna meg Albának iskolázott olasz és spa­nyol katonáival ; a várost csak a Gense-hajóhad ment­hette föl a vihart és barczot egyaránt próbált Boisot tengernagy alatt. Hogy a hajóhadat Leyden falaihoz vezethesse, a herczeg átvágatta az Yssel gátat, s az északi tenger hullámaival elöntötte az országot.­­ Azonban a Landscheiding, az a gát, mely Leyden szűkebb környezetét védte, magasabbnak bizonyult, mint hitték, s ezenfelül a keleti szél több napig min­dig visszahajtotta az árt. Csak lassan, sok kerülővel, s kemény küzdelmekkel a spanyolok ellen, nyomultak elő a hajók. Végre okt. 1-én fordult meg a szél ke­letről északnyugatnak, s aztán délnyugatnak, rop­pant viharral és esővel. Zoetervondenál és Lammen­­nél a szélső spanyol sánczok előtt a víz kilencz hü­velykről több mint két láb magasra emelkedett. A spanyolok itt az ártól, s a Geuse-hajóktól, amott a polgárok kirohanásától fenyegetve, éjjel elhagy­ták táborukat — október 3-dikán reggel föl­szabadult Leyden. De milyen kép tárult a fölmentők elé! A pestis és az éhhalál szörnyen pusztítottak a szerencsétlen városban. Aki jelenleg meglátogatja Leydent, a régi, festői tanácsház északi oldalkapuja fölött e fölírást olvassa: »Miután fekete éhhalál ha­lálra kínzott csaknem hatezer embert, az úr Isten megelégelte, adott nekünk ismét annyi kenyeret, a­mennyit akartunk«. A régi holland nyelvű felírás 131 betűje, a megszállás 131 napjára emlékeztet. A Pankráczius-templomban ott van még Van der Werffnek, a vitéz, kitartó polgármesternek síremléke, medaillonban az arczképével. Ő védte akkor a várost s megingatlanul szemébe nézett nemcsak az ellenség­nek, hanem az éhhalálnak és övéi kétségbeesésének ; ő igazán Horácznak az a férfia volt, kinek a lelke a világ összeomlása közben is félelem nélküli és nyugodt. Ez Ebers György legújabb regényének, »Die Fr­au Bürgemeisterin«-nek történeti háttere. A Sinaitól Hollandia, a Nílustól az öregségtől eltörődött, lusta Rajna kifolyásáig — éppen a költő tisztelői fogják előre is veszedelmesnek találni ezt az ugrást. Azonban, ha a táj, az emberek és tárgyak leírása éppen oly fényesen sikerült volna is neki, mint az Egyiptomé, az anyag, már magában véve, el­lene szegült géniuszának. Vallásharcz, melyben egyúttal a fajgyűlölet is elemi erővel tör ki, pestis, éhhalál — ez nem lehet jó anyag olyan költő számára, kinek ereje az idillben s az érzelmesben, s abban a te­hetségben áll, hogy egy kihalt kultúrát meseszerüleg elevenítsen föl előttünk újra. A valónak nagyszerű­sége, komorsága és vadsága — egy olyan valóságé, mely hozzánk oly közel fekszik, melynek képzetei, hangulatai és előítéletei bennünk még ma is visz­­hangzanak — ez esetben nem volt kikerülhető. Az előbbi Ebers-féle regények megbeszélésénél is­mételve utaltak azon éles ellentétre, melyben a múlt kultúrájának ő általa való előállítása a Flau­­bertéval áll, s alakjainak álarczszerűségére , de oly messzeálló történetekkel szemben végre is minden fölfogásnak megvan a jogosultsága. A Fáraók és Ptolemeusok Egyiptomában valószínüleg nem volt min­den oly rózsaszínű és aranyos, amint azt velünk Ebers el akarja hitetni, s a Hamilkar és Hannibal Karthá­gójában szintén nem volt minden olyan szörnyűséges, borzasztó és groteszk, a­milyennek a Flaubert ko­mor képzelme festi. De a németalföldi szabadságharcz képéhez a színeket nem szabad költői szabadsággal keverni: azok meg vannak nekünk adva,s nem csupán a szigorú történelem által. Aki németeknek Egmont­ról és Orániai Vilmosról, Harlem elestéről és Leyden ellenállásáról akar elbeszélni, az utalva van Schiller­re és Goethére, művét az ő szellemüknek egy lehellete kell, hogy áthassa. Ebers elbeszéli az előszóban, hogy ő már 17 év előtt szorgalmasan foglalkozott e tárgygyal, Holland történetével, s ha az én nézetem szerint most mégsem fogta fel azt helyesen, a hibát nem szorgalma, nem előszeretete a tartomány, s az emberek iránt követtette el vele, s tehetségének sajátszerűsége akadályozza őt ebben. Elbeszélésében semmi sem mond ellene a megállapított események­nek, s a történelmi személyek jellemének. Azt az el­határozó befolyást, melyet elbeszélésében Van der Werff polgármesternek fiatal második felesége gya­korol, minden vonakodás nélkül készségesen megen­gedjük. De már az­által is, hogy sem Orániai Vilmos, sem a többi Geuse-vezér nem lép föl cse­lekvőig az elbeszélésben, hogy az ellentét a protes­tánsok és katolikusok között teljesen el van simít­va, olyan aggodalmassággal, mintha e könyv olvasásá­val egy vallásfelekezetben sem akarná a megbotrán­kozásnak még csak árnyékát sem felkölteni, —­ s ezt olyan időben, mikor a zeelandiak félholdat, s »inkább törökös, mint pápistás«, feliratú kalapokat viseltek, — hogy a költő kísérletet sem tett a spanyol szol­­dateszkát és vezetőit, a spanyol és jezsuita jellemet lefesteni, — már ez által is az idill körében száll alá a regény a történelem köréből. Jellemzi Ebers gondolkozási módját és tehetségét, hogy hőse, a pol­gármester, elveszti bátorságát, midőn négy éves leány­kája meghal, s hogy egyáltalában ez a szegény »Lieschen« az egyetlen a regényében szereplő szemé­lyek közül, aki éhen hal. Milyen más Manzoni! Az ő jegyeseinek, Renzónak és Luciának története is idillel kezdődik, de ez a monzai apácza, a nagy báró és a bíbornok fölléptével drámává emelkedik. Mikor ő a milánói pestist s a betegek óriási kórházát rajzolja, akkor ott szenved Lucia is. De az én ízlésem szerint az ő tanóráikkal és játékaikkal, vásári örömeikkel és betegségeikkel nem is tartoznak olyan regény kereté­ben, mely művelődés­történetiként akar szerepelni. A fiuk, kik Cornelius Nepost tanulják, s aztán spanyo­lokul és hollandokul elverik egymást, a leydeni drá­mába oly vonást vegyítenek, mely rám nézve az egész képet megrontja. Egy fiút megemlít az ostromlás tör­ténete. De mily alkalomkor ? »A reggel« — mondja Marley — »szürkült végre az éj lázas ijedelmei után, s Boisot tengernagy a lammeni spanyol redoute meg­támadására készült. A sánczokban halálos csönd ural­kodott, s határozatlan gyanakvást keltett az Ar­madában. Várjon az ellenfél bevette-e Leydent az éjjel ? Folyt-e már a mészárlás ? Hasztalan volt-e minden munka és vakmerőség ? Egyszerre egy férfit pillantottak meg, a­ki Lammen felől fáradságosan gázolt a mély vizen a hajóhad felé, s egyidejűleg lát­ták, hogy egy magányos fiú az erőd csúcsáról a sap­káját csóválja. A kétség egy percze után az örvende­tes talány meg volt oldva. A világok, melyek az éjjel a polgárokban csodálkozást és aggodalmat keltettek, a futó spanyoloké voltak, s a bátor fiú, ki most az erőd tetejéről a győzelmi jelt megadta, volt a vissza­vonulásnak egyetlen tanúja.« E fiúért szívesen oda­adom cserébe az Ebers Adriánját a fejfájásról hasz­náló rec­epttel együtt, melyet a város vesz a nyeglé­től, s ráadásul még hugocskáját »Lieschen«-t is. A­mi egy karácsonyi mesében helyén van, az nem illik egy gigászi képbe. Ez az ellentét a történet igazi tárgya: Leyden ostromlása és fölmentése i­s közönséges napi élet­ből vett jelenetek között, milyenek: diákveszekedések és vásári kalandok, egy fiatal Hoogstraten kisasszony betegsége, s egy öregnek halála, egy holló- és egy galambsültnek története, átvonul az egész könyvön, s az olvasót egyik kedélyhangulatból folyvást a másik­ba dobja. A távolban halljuk a tengert háborogni, a szétrombolt gátakon átzuhogni, s a vad Geuse-dalt föl­­harsanni ... a fönséges mondásból: »Isten furall, s az Armada szétrobbant a világ minden tája felé« e történetben is nyilvánul, s humorisztikus-szentimentá­­lis jeleneteket látunk. Még a bevégzésnél is, midőn a dráma örömüneppel ér véget, még itt is elmarad Ebers a történelem, s az én kedves Modleym mögött. — Ezt a fejezetet a pompás győzelmi menet leírásával fejezi be, melynél az utczákon diadalszekér, a folyón pedig egy Apollót és kilencz múzsát vivő szekér sze­repelt s mely ünnep 1575. febr. 5-dikén tartatott Leydenben az uj egyetem fölavatásakor — oly menet leírásával, melyben a kor pedántériája és allegória­­dühe festői érzékkel s szinpompával vegyült, Gro­­tius lángesze a Rubensével s mely az ostrom ijedel­meihez s a Gensök győzedelmeihez szivet emelő s a képzeletet fölizgató finálét képezett. Ebers nem tud egyebet felhozni egy ebédnél, mely a polgármester házában, a hét tartomány függetlenségének ünnepé­lyére hét évvel az ostrom után tartatott s melynek szemlélésénél a tekintet az általánosról egészen a személyesre, a korlátoktra fordul vissza. Azonban ahol árnyék van, ott fénynek is kell lennie, s az olyan elbeszélő, ki művészetét annyira ki­tűnően érti, mint Ebers György, sohasem fogja olva­sóit egészen kielégítetlenül hagyni. Történetének gyors, cselekvénydús haladása, egyszerű előadási módja lebilincseli figyelmünket s jól hat ránk. Sem rendkívüli nem ejt csodálkozásba, sem talányos nem késztet töprengésre, vagy épen ellentmondásra. Csu­pán a regény utolsó negyedében sejteti velünk az ostrom borzalmait s ijedelmeit, de még ezt is csak a polgármester és neje meghatottságából érezzük ki in­kább, semhogy a nyomor életeleven festéséből. Eddig nagy gondosan takarta el előttünk a tragikus háttért. Az ő gyermekei játszanak, hősei zenélnek és isznak, hősnői, Mária és Henrika t­elepednek a vágyban. Alapjában véve a »Frau Bürgemeisterin«-en két egymással ügyesen összekötött életév folyik át, mint a folyam két ága. Nagynénjének, egy öreg Van Hoogstraten kisasszonynak házában, és uno­kahuga a szép, makacs Henrika. Atyja, egy könyv Mai számunkhoz egy év melléklet van csatolva, Budapest, január 12. A költségvetési vita a képviselőházban előre lát­hatólag nagy arányú lesz. Holnap a képviselőház nem tart ülést, szombaton a miniszterek felszólalása várható, hétfőtől kezdve egyes pártok szónokait fog­juk hallani. A hangulat ma,­­Somssich Pál beszédé­nek teek­intve, mi­yet SZosluk Vjpy­vel mondott el s mely zajos tetszést keltett félj olyan határozatlan volt, mint akár a felirati vita elején. Hanem remélhetőleg majd »fölmelegszik« a vita he­vében a jelen ház is, melyen különben az a meggyő­ződés látszik ural­ni, hogy úgy is hiába való minden beszéd! Az olasz kamara visszakapta a szenátustól a változtatásokkal együtt a választói jog kiter­jesztéséről szóló törvényjavaslatot. A belügymi­niszter jelentést csatolt hozzá, melyben a kamarának a változtatott javaslat elfogadását ajánlja. Nem szen­ved kétséget, hogy a kamara elfogadja a miniszter ajánlatát. Ha a törvényjavaslat elfogadtatik, akkor a választási reform egy­harmada be lesz fejezve. Ekkor azután csak az új választó testületeknek kell az új választókerületeket kijelölni. Ez annyit tenne, mint új bort önteni a régi s már foszlott csövekbe, ha az új és remélhetőleg jobb választójogot a régi válasz­tókerületekbe sorozzák, a­melyekben tudvalevőleg csak egy képviselő választatik meg és a fondorko­­dások, meg személyes előítéletek bizonyosan túlsúlyra vergődnek. Depretis a választási törvényjavaslat ügyé­ben kiküldött bizottság előtt kijelentette, hogy nem­­­­sokára javaslatot fog beadni a lajstromos választásra nézve. E törvényjavaslatnak is meg lesz előrelátható­lag többsége, jóllehet gyöngébb és a különféle érde­kek által megosztott többség. Ha azután e második nagy pont is el lesz intézve, akkor a lajstromos vá­lasztás gyakorlati végrehajtása lesz még bátra­n an­nak eldöntése, mely tartományok és hányan osztas­sanak két vagy több választókerületre. Erre nézve még jó sok statisztikai adatot kell gyűjteni, mert azok a hivatalok, melyekhez e részben fordultak, hiá­nyos adatokat szolgáltattak. Végre szükséges lesz megállapítani, hogy hány képviselője legyen egy vá­lasztókerületnek, valamint a képviselők összes szá­ma megállapításának is meg kell történnie. Mint­hogy az egész munkálatot oly kamara teljesíti, mely­nek választói a választási törvény elfogadása után már törvényen kívül állanak, gyorsan kell azt vég­hez vinni. Párisból írják e hó 9-ről: A Bourbon palotá­ban, hol nagyobbszámú képviselő gyűlt össze, a teg­napi párisi zavargások miatt nagy felindulás uralko­dott. A megrovás nem annyira Camnescasse rendőr­főnök, mint inkább Gambetta ellen irányult, ki a Blanquisták egészen ártatlan tüntetései ellen oly rendszabályokat parancsolt, melyeknek zavargásokra kellett alkalmat adniok, mivel hosszú évek óta, s még a május 16-diki uralom alatt is ilyen alkalmakkor a rendőrség mindig semlegesen viselte magát. Csak egyszer — mikor Andrieux volt a rendőrfőnök, — akadályozott meg a rendőrség egy búcsújárást, mely­nek tagjai a Place de la Bastilleról a Pere la Chaise azon helyéhez akartak zarándokolni, a­hol kommu­nistákat lőttek agyon és ástak el. Akkor azonban tisztán politikai czélt követtek, az amnesztia mellett akartak tüntetni, mely akkor még nem lépett életbe. Egyszerű búcsúj­ár­ásokat a temetőbe a császárság óta nem akadályozott meg a rendőrség. Hogy Gambetta alatt történik ilyen do­log, annál furcsább, mert épen Francziaország mai miniszterelnöke bélyegezte meg oly élesen a rendőri zsarnokoskodást a császárság alatt, sőt épen egy ilyen tüntetésnek, mely Baudin sírjánál történt, kö­szönheti hírnevét, mivel Delescluzet, a­ki abban részt vett, védelmezte, s beszédében harsogó hangjával így kiáltott föl: »Oui! Je suis irrecon­­c­i­­­i a b­­­e!« Gambettának a Bourbon palotá­ban összegyűlt párthívei is nagyon elkedvetlened­tek, és kijelenték, hogy ha Gambetta belügyi politikája miatt interpelláczióra kerül a dolog, ők bár barátai neki, mégis ellene volnának kénytelenek szavazni, ha választó­kerületeikben nem akarják ma­gukat lehetetlenné tenni. — Labordére őrnagy meg­választása bizonyítja, hogy a párisi választók nagyon elégedetlenek a Gambetta magaviseletével, míg Frey­­cinet, akit a négy departement megválasztott, a jövő emberéül jelöltetett ki. A képviselők benne már Gambetta utódját látják,darabottá, mint ma beszélik, nagykövetül Londonba szeretné őt küldeni. Vasmegye. — jan. 12. Vasmegye igen érdekes lélektani pro­­c­esszus képét nyújtja. E nagy s erős intelli­­gencziával biró vármegye a Deák-pártnak bástyája volt, jeles minisztereket, államtitká­rokat, befolyásos képviselőket, főpapokat, fő­­birákat és főhivatalnokokat adott a hazának, büszke volt függetlenségére, hazafiságára, műveltségére. Hanem Deák Ferencz meghalt, a Deák-párt megszűnt, jött a fúzió, Vas megye intelligencziája sehogy sem tudta magát a keserves változásba beletalálni. Elfogadta a fúziót kénytelenségből. Széll Kálmánban bízott, nem a kormányban, mikor Széll Kálmán is leköszönt, s jött a bosnyák politika s megrontotta alaposan a javul­ni kezdő financziákat, akkor Vas megye ér­telmisége Radó Kálmán indítványára kijelentette, hogy a jelen kormány­nyal szemben ellenzéket képez. Az emanczipáczió tette volt ez s teljesen megfe­lelt a megye és az ország közérzületének. Mert, ha a független és művelt embereknek nincs önálló véleményük és bátorságuk azt kimondani, ugyan kinek legyen? Vas megye követte lelkiismeretét. S a viszonyok azóta fényesen igazolták elhatározását. A politikában a kormány mind­inkább eltért a nemzeti iránytól s önállóságát Ausztria és az udvar kívánságaival szemben majdnem teljesen elvesztette; ez nemcsak a gazdasági kiegyezésben s a bosnyák okkupá­­cziónál, ez minden vámalkunál, a védtörvény megújításánál, a katonai követelésekkel szem­ben és a katonai visszaélések eseteiben, ez a delegácziók jogkörének tágításánál s legújab­ban is a dalmácziai lázadás költségeinek az alkotmányos tényezők előleges megkérdezése és beleegyezése nélküli kiutalványozásában elszomorítólag és megszégyenítőleg kitűnt. Pénzügyileg a kormány nemcsak, hogy nem rendezte az országot, hanem defic­itről defic­it­­re hágott, adóról adóra tártát, adósságot adós­ságra halmozott, úgy, hogy most az ország is végkimerüléshez van közel s a minisztérium fináncztudománya is elfogyott. Gazdaságiak­ban e kormány kísérleti politikát űzött, de a­mi apró javításokat vagy nagyobb befekteté­seket tett, az általános romlást, a földbirtok eladósodását, az ingatlanok gyors tulajdonos­­cseréjét, a kereset elégtelenségét s az általá­nos elszegényedést, kivált a gyöngébb várme­gyékben feltartóztatni nem bírta, sőt rendsza­bályaival előmozdította. Az államot, annak közigazgatását szervezni, ahhoz már épen nem értett. Az igazságszolgáltatást elha­nyagolta. A közszabadságnak, a magyar nemzetiségnek egyáltalán nem használt. Va­lóban , e kormány teljesen megérdemlette Vas megye intelligens osztályainak bizalmat­lanságát, mely a képviselőválasztásoknál is, ellenzéki férfiak felküldése által, megerősít­­tetett. Történt-e azóta a politikában bármicso­da, mi a vasmegyei értelmiséget határozatá­nak megmásítására bírhatná ? Semmik­épen semmi. A kormánypolitika lélekölő monotó­niája csak a parl­amentarizmusnak gépies elfajulására vezetett, teremteni a haza érde­kében jót egyáltalán nem tudott. És mégis, egypár ambic­iózus ember, ki­nek terhére van az oppozíc­ió, a vas megyei intelligencziát összehívta, a végből, hogy a kormánypárt táborába visszatérítse. Remél­jük, hogy ez nem fog nekik sikerülni Mert mely elv indíthatná a független elemeket, hogy a kormányhoz csatlakozza­nak ? Hát van a kormánynak elve ? Vagy mely hazafias szellem ? Nem tudunk ilyet meg­jelölni. Vagy mi fajta érdek? Helyi, vagy nemzeti? Mi hasznot várhat Vas megye a kor­mánytól, s mi oka van tőle félni ? Valóban, nemcsak a patriotizmus, a jogi-

Next