Pesti Napló, 1882. január (33. évfolyam, 1-31. szám)
1882-01-13 / 13. szám
13. szám. Szerkesztési Iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét ilető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épüet. Budapest, 1882. péntek, január 1333. évi folyam. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körül panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — S hónapra 6 frt. — 6 hónapra II Itt, Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként^ forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek két* mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések, »Pesti Napló« kiadó-avatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők: Budapest, január 12. A költségvetési vita, ha — ami nem hihető — nem is emelkednék a múlt évek költségvetési vitái fölé, máris tartalmazna följegyzésre méltót. Azt, hogy a mérsékelt ellenzék, mely még eddig mindig elfogadta tárgyalás alapjául a kormány költségvetését, azt most még tárgyalás alapjául sem fogadta el. Alkotmányos szempontból súlyos felelősséggel jár az ilyen elhatározás. És a felelősség súlyát nem könnyíti az a bizonyosság, hogy van egy többség, mely a költségvetést úgy is megszavazza. Ilyen elhatározásra bármely parlamenti ellenzék csak akkor adhatja magát, ha e súlyos felelősségnél még súlyosabb lenne elfogadni a költségvetést. Ámde, ha az ellenzék, mely ily elhatározásra adja magát, birtokában is van az érveknek, melyekkel igazolni tudja eljárását , akkor nem képzelhető a kormányra nézve sajtóbb bizalmatlansági nyilatkozat, mint az, ha költségvetését az ellenzék, még tárgyalás alapjául sem fogadja el. A bizalmatlansági nyilatkozatnak e legsajtóbb formájához nyúlt ma a mérsékelt ellenzék, a Somssich Pál által benyújtott határozati javaslatban. És bármily sokat mondott is el Somssich Pál e határozati javaslat indokolására, még mindig tág terük maradt az ellenzék szónokainak, hogy síkra szálljanak érveikkel annak igazolására, hogy nem maradt számukra más elhatározás, mint az, amelyet követtek. S így a Somssich Pál mai nagyérdekű szónoklata úgy áll előttünk, mint a költségvetési vitának ünnepélyes bevezetése. Az ő szava nagy sulylyal esik a latba; nemcsak ama fényes múltnál fogva, melylyel bir; nem csak azért, mert a klasszikus iskola szónoklati hatalmát nála egy félszázados gyakorlat edzette meg, hanem — ha a jelenlegi kormányzat bírálatáról van szó, — mindezeknél inkább azért, mert Somssich Pál is egyike volt azoknak, akik 1875-ben a Deákpárt és a balközép közti fúziót elősegítették, elősegítették és oly önzetlenül, mint a leghazafiasbb jóakarattal, s mivel Somssich és az egykori Deák-párt vezérférfiai tudták legjobban, hogy mire csinálták a fúziót, ők vannak hivatva megítélni, hogy el van-e érve az a czél, mely nemcsak az ő szemeik előtt lebegett, de melyet a nemzetnek is fölmutattak, ünnepélyes fogadalom alakjában. Somssich Pál mai beszédének főereje kiváltkép is annak kritikai részeiben rejlett. A felkarolt anyag itt teljes arányokban épült, hogy a konklúzióval az egész épület a kormány fejére szakadjon. A kép, melybe Somssich Pál a kormányzat hibáit, hiányait és mulasztásait egybefoglalta, kimeríti a pénzügyi panorámát. A kritikai tételek, melyeket Somssich Pál a budgetből kivont, mivel számszerűek, a leghatalmasabb érvek. Czáfolhatatlan az, hogy a pénzügyi helyzet ma rosszabb, mint volt 1875-ben. Czáfolhatatlan az, hogy mindazon áldozatok, melyeket a nemzet az államháztartás rendezésére hozott, kútba estek. Mert tévedés az, amit ma a pénzügyi bizottság előadója állított, hogy a kiadások a bevételekkel parallel haladnak. Ellenkezőleg. A bevételek folyton emeltetnek bár, de a kiadások minden évben nagyobb és nagyobb plust mutatnak. A kormány minden kereskedelmi szerződésben a magyar érdekekből áldoz, így aztán nem csoda, hogy a pénzügyi bajok egyre-másra sokasodnak. Mindezek czáfolhatatlan tények s ezek képezik a kiindulási pontokat, melyekből Somssich Pál a további következtetéseket levonja. És ezek közt egy sem volt oly hatásos, mint az, midőn Somssich Pál a miniszterelnök szavait idézte, hogy nemcsak Wenckheim Béla és Széll Kálmán, hanem ő is kimondta 1875-ben azt a nagy elvet, hogy az államháztartás érdekeit nem szabad alárendelni semminek. Széll Kálmán hű maradt a kimondott elvhez, és visszalépett. De csak egymaga lépett vissza, s — mint Somssich Pál hozzátette — fájdalom! Ez a rész volt beszédében a leghatásosabb, s talán a legsúlyosabb érv is ama bizalmatlanság indokolására, melyet a határozati javaslat kifejez. De nem kevésbbé figyelemreméltó volt Somssich beszédének az a része is, melyben azért támadta meg a kormányt, hogy az, nem hogy gátat vetne az évről-évre növekedő hadügyi kiadásoknak, hanem még maga is elősegíti azokat. S bizonynyal nem lesz senki az országban, aki igazat ne adna Somssich Pálnak, ha azt állítja, hogy mindaddig az államháztartás rendezését elérni nem lehet, míg csak a hadügyi kiadások le nem szállíttatnak oly mértékig, melyben a monarchia védképességének szükségletei arányban álljanak az egyes országok pénzügyi képességeivel. E kérdésben csakugyan félre kell tenni már azt a kedélyességet, melylyel mindeddig eljárt az országgyűlés és a delegáczió, s igaza van Somssich Pálnak abban is, hogy e kérdésben a régi Deák-párt 1875 előtt sokkal erélyesebben járt el, mint 1875 után a Tisza-kormány és a szabadelvű párt. Ezeket föltüntetve Somssich Pál beszédének kritikai részéről, nem akarunk kiterjeszkedni azokra, melyekben Somssich a pénzügyi politika konkrét kérdéseit fejtegette. Mindaz, amit ő a kormányzat bírálatára elmondott, teljesen elég volt annak igazolására, hogy a kormány költségvetését még tárgyalás alapjául sem fogadhatja el. Ehhez szinte kár volt oly dolgokat függeszteni, melyeknek rendszeres előadására külön beszéd kellett volna, csakhogy nem az ellenzéki padokról, hanem a kormány padjairól. Mert arra, hogy pozitív tervet adjon, nem az ellenzék van kötelezve, hanem a kormány. Az ellenzék megmutatja, hogy a kormány politikája rossz, megmutatja, mily irányban káros, és ha a tények az ellenzéki érvek mellett bizonyítanak, a kormánynak kötelessége előállani pozitív tervekkel, vagy kötelessége rezignálni. Nálunk azonban nem a kormány rezignál, hanem a többség. Mert valóban a legnagyobb rezignáczió volt az, melylyel a többség nemcsak Somssich Pál beszédét, hanem magát az előadót is hallgatta. És Hegedűs Sándor nem is annyira előadó volt, mint inkább védő ügyvéd, aki maga is meg van győződve arról, hogy védence hibás, s nem is azért védi, hogy teljes ártatlanságát kimutassa, hanem csak azért, hogy minél kisebb büntetést mérjenek ki rá. Az utolsó szónok Eötvös Károly volt, aki a függetlenségi párt álláspontját jelezte a budgetvitában. Beszédében legfigyelemreméltóbb az volt, hogy közjogi fejtegetésektől lehetőleg távol tartva magát, igyekezett a kérdésnek csak pénzügyi és gazdasági oldalait állítani előtérbe. S viszont, beszédének talán legnagyobb hiánya az volt, hogy sem Szapáry, sem Tisza Kálmán nem szóltak előtte. A beszéd vénája polemikus beszédre hajlott , de tárgy hiányában csak kicsiket lobbant, mint fojtó légben a mécs. Szónoki ügyessége azonban igy sem hagyta cserben s rajzai a pénzügyi mizériákról és oly érdekesek voltak, mint számadatai és összehasonlításai a budget keretéből. Végül nem mulaszthatjuk el fölemlíteni még azt, hogy Somssich Pál feltűnő rokonszenvvel nyilatkozott Széll Kálmánról és gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszterről. Az utóbbit fölmentve a felelősség alól azon előzményekért, melyek pénzügyi helyzetünket a mai szituáczióba sodorták, nagy elismeréssel szólt képességeiről és jó akaratáról, s budgetjét csakis ama szempontból bírálta és ítélte el, a mennyiben e budget, a kormányzás keretén belül sem tervet nem ad, sem irányt nem mutat, mely a kibontakozásra vezethetne. Amit különben a pénzügyminiszter egymaga, az egész kormányzási rendszer megváltoztatása nélkül nem is tehet. A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. Január 13. Ebers György legújabb regénye. John Lothrope Motley kitűnő művében Németalföld elszakadásáról, egyikében azon eléggé soha nem magasztalható könyveknek, melyek a szabadság szeretetét, s a zsarnokság gyűlöletét mint szent lángot lobogtatják föl minden olvasó szivében — egy fejezet Leydennek a spanyolok által 1574. máj. 26. dikától okt. 3-dikáig történt borzalmas ostromának van szentelve, mely a spanyoloknak az átvágott gátakon és zsilipeken kirohanó vizár elől való a futáshoz hasonló visszavonulásával, s a városnak a Geuse-hajóhad által történt fölmentésével a németalföldiekre nézve dicsőségesen végződött. A spanyolok nyolczezeren felül Valdez kapitányuk vezérlete alatt a várost 62 rebouttal a legszorosabban körülzárolták. A városi hatóságok végzetteljes hibája szolgált segedelmükre. Leyden már kiállotta volt az első, csaknem öt hónapig, 1573. okt. 31-dikétől 1574. márcz. 21-dikéig tartó ostromot; akkor Nassaui Lajos német, vallon, és franczia csapatokkal előnyomulván,kényszerité a spanyolokat állásaik elhagyására. De a leydeniek a szünetet nem használták föl arra, hogy magukat élelemmel jól ellássák. Lajos megveretése és halála után a mooki pusztán, a spanyolok ismét megjelentek a város előtt, s elfoglalták régi sánczaikat. Mint Harlem előtt, itt sem a város megostromlása, hanem kiéheztetése volt czéljuk. Leyden polgársága Orániai Vilmos herczegnek, a nemzeti ellenállás éltető szellemének megígérte, hogy három hónapig ellentáll. Augusztus 21-dikén megható levélben azt írták neki: három hónapot kitartottak, az első kettőt kenyéren, a harmadikat kenyér nélkül. Szenvedéseik azonban csak most kezdődtek igazán. Vilmos nem vesztegetett el egy perczet sem, hogy a város megmentésén munkálkodjék. Hollandban és Seelandban mindnyájan érezték, hogy Leyden leigázásával az ellenállás a spanyol uralom, az inquiziczió ellen megtöretik. De a szárazföldön a spanyol sánczok ellen mit sem lehetett tenni. Vilmosnak nem volt serege, mely, ami a számot és harezra való alkalmatosságot illeti, még ha a kétségbeesés bátorságától lelkesíttetnék is, nyílt csatasíkon sikerrel mérkőzhetett volna meg Albának iskolázott olasz és spanyol katonáival ; a várost csak a Gense-hajóhad menthette föl a vihart és barczot egyaránt próbált Boisot tengernagy alatt. Hogy a hajóhadat Leyden falaihoz vezethesse, a herczeg átvágatta az Yssel gátat, s az északi tenger hullámaival elöntötte az országot. Azonban a Landscheiding, az a gát, mely Leyden szűkebb környezetét védte, magasabbnak bizonyult, mint hitték, s ezenfelül a keleti szél több napig mindig visszahajtotta az árt. Csak lassan, sok kerülővel, s kemény küzdelmekkel a spanyolok ellen, nyomultak elő a hajók. Végre okt. 1-én fordult meg a szél keletről északnyugatnak, s aztán délnyugatnak, roppant viharral és esővel. Zoetervondenál és Lammennél a szélső spanyol sánczok előtt a víz kilencz hüvelykről több mint két láb magasra emelkedett. A spanyolok itt az ártól, s a Geuse-hajóktól, amott a polgárok kirohanásától fenyegetve, éjjel elhagyták táborukat — október 3-dikán reggel fölszabadult Leyden. De milyen kép tárult a fölmentők elé! A pestis és az éhhalál szörnyen pusztítottak a szerencsétlen városban. Aki jelenleg meglátogatja Leydent, a régi, festői tanácsház északi oldalkapuja fölött e fölírást olvassa: »Miután fekete éhhalál halálra kínzott csaknem hatezer embert, az úr Isten megelégelte, adott nekünk ismét annyi kenyeret, amennyit akartunk«. A régi holland nyelvű felírás 131 betűje, a megszállás 131 napjára emlékeztet. A Pankráczius-templomban ott van még Van der Werffnek, a vitéz, kitartó polgármesternek síremléke, medaillonban az arczképével. Ő védte akkor a várost s megingatlanul szemébe nézett nemcsak az ellenségnek, hanem az éhhalálnak és övéi kétségbeesésének ; ő igazán Horácznak az a férfia volt, kinek a lelke a világ összeomlása közben is félelem nélküli és nyugodt. Ez Ebers György legújabb regényének, »Die Frau Bürgemeisterin«-nek történeti háttere. A Sinaitól Hollandia, a Nílustól az öregségtől eltörődött, lusta Rajna kifolyásáig — éppen a költő tisztelői fogják előre is veszedelmesnek találni ezt az ugrást. Azonban, ha a táj, az emberek és tárgyak leírása éppen oly fényesen sikerült volna is neki, mint az Egyiptomé, az anyag, már magában véve, ellene szegült géniuszának. Vallásharcz, melyben egyúttal a fajgyűlölet is elemi erővel tör ki, pestis, éhhalál — ez nem lehet jó anyag olyan költő számára, kinek ereje az idillben s az érzelmesben, s abban a tehetségben áll, hogy egy kihalt kultúrát meseszerüleg elevenítsen föl előttünk újra. A valónak nagyszerűsége, komorsága és vadsága — egy olyan valóságé, mely hozzánk oly közel fekszik, melynek képzetei, hangulatai és előítéletei bennünk még ma is viszhangzanak — ez esetben nem volt kikerülhető. Az előbbi Ebers-féle regények megbeszélésénél ismételve utaltak azon éles ellentétre, melyben a múlt kultúrájának ő általa való előállítása a Flaubertéval áll, s alakjainak álarczszerűségére , de oly messzeálló történetekkel szemben végre is minden fölfogásnak megvan a jogosultsága. A Fáraók és Ptolemeusok Egyiptomában valószínüleg nem volt minden oly rózsaszínű és aranyos, amint azt velünk Ebers el akarja hitetni, s a Hamilkar és Hannibal Karthágójában szintén nem volt minden olyan szörnyűséges, borzasztó és groteszk, amilyennek a Flaubert komor képzelme festi. De a németalföldi szabadságharcz képéhez a színeket nem szabad költői szabadsággal keverni: azok meg vannak nekünk adva,s nem csupán a szigorú történelem által. Aki németeknek Egmontról és Orániai Vilmosról, Harlem elestéről és Leyden ellenállásáról akar elbeszélni, az utalva van Schillerre és Goethére, művét az ő szellemüknek egy lehellete kell, hogy áthassa. Ebers elbeszéli az előszóban, hogy ő már 17 év előtt szorgalmasan foglalkozott e tárgygyal, Holland történetével, s ha az én nézetem szerint most mégsem fogta fel azt helyesen, a hibát nem szorgalma, nem előszeretete a tartomány, s az emberek iránt követtette el vele, s tehetségének sajátszerűsége akadályozza őt ebben. Elbeszélésében semmi sem mond ellene a megállapított eseményeknek, s a történelmi személyek jellemének. Azt az elhatározó befolyást, melyet elbeszélésében Van der Werff polgármesternek fiatal második felesége gyakorol, minden vonakodás nélkül készségesen megengedjük. De már azáltal is, hogy sem Orániai Vilmos, sem a többi Geuse-vezér nem lép föl cselekvőig az elbeszélésben, hogy az ellentét a protestánsok és katolikusok között teljesen el van simítva, olyan aggodalmassággal, mintha e könyv olvasásával egy vallásfelekezetben sem akarná a megbotránkozásnak még csak árnyékát sem felkölteni, — s ezt olyan időben, mikor a zeelandiak félholdat, s »inkább törökös, mint pápistás«, feliratú kalapokat viseltek, — hogy a költő kísérletet sem tett a spanyol szoldateszkát és vezetőit, a spanyol és jezsuita jellemet lefesteni, — már ez által is az idill körében száll alá a regény a történelem köréből. Jellemzi Ebers gondolkozási módját és tehetségét, hogy hőse, a polgármester, elveszti bátorságát, midőn négy éves leánykája meghal, s hogy egyáltalában ez a szegény »Lieschen« az egyetlen a regényében szereplő személyek közül, aki éhen hal. Milyen más Manzoni! Az ő jegyeseinek, Renzónak és Luciának története is idillel kezdődik, de ez a monzai apácza, a nagy báró és a bíbornok fölléptével drámává emelkedik. Mikor ő a milánói pestist s a betegek óriási kórházát rajzolja, akkor ott szenved Lucia is. De az én ízlésem szerint az ő tanóráikkal és játékaikkal, vásári örömeikkel és betegségeikkel nem is tartoznak olyan regény keretében, mely művelődéstörténetiként akar szerepelni. A fiuk, kik Cornelius Nepost tanulják, s aztán spanyolokul és hollandokul elverik egymást, a leydeni drámába oly vonást vegyítenek, mely rám nézve az egész képet megrontja. Egy fiút megemlít az ostromlás története. De mily alkalomkor ? »A reggel« — mondja Marley — »szürkült végre az éj lázas ijedelmei után, s Boisot tengernagy a lammeni spanyol redoute megtámadására készült. A sánczokban halálos csönd uralkodott, s határozatlan gyanakvást keltett az Armadában. Várjon az ellenfél bevette-e Leydent az éjjel ? Folyt-e már a mészárlás ? Hasztalan volt-e minden munka és vakmerőség ? Egyszerre egy férfit pillantottak meg, aki Lammen felől fáradságosan gázolt a mély vizen a hajóhad felé, s egyidejűleg látták, hogy egy magányos fiú az erőd csúcsáról a sapkáját csóválja. A kétség egy percze után az örvendetes talány meg volt oldva. A világok, melyek az éjjel a polgárokban csodálkozást és aggodalmat keltettek, a futó spanyoloké voltak, s a bátor fiú, ki most az erőd tetejéről a győzelmi jelt megadta, volt a visszavonulásnak egyetlen tanúja.« E fiúért szívesen odaadom cserébe az Ebers Adriánját a fejfájásról használó recepttel együtt, melyet a város vesz a nyeglétől, s ráadásul még hugocskáját »Lieschen«-t is. Ami egy karácsonyi mesében helyén van, az nem illik egy gigászi képbe. Ez az ellentét a történet igazi tárgya: Leyden ostromlása és fölmentése is közönséges napi életből vett jelenetek között, milyenek: diákveszekedések és vásári kalandok, egy fiatal Hoogstraten kisasszony betegsége, s egy öregnek halála, egy holló- és egy galambsültnek története, átvonul az egész könyvön, s az olvasót egyik kedélyhangulatból folyvást a másikba dobja. A távolban halljuk a tengert háborogni, a szétrombolt gátakon átzuhogni, s a vad Geuse-dalt fölharsanni ... a fönséges mondásból: »Isten furall, s az Armada szétrobbant a világ minden tája felé« e történetben is nyilvánul, s humorisztikus-szentimentális jeleneteket látunk. Még a bevégzésnél is, midőn a dráma örömüneppel ér véget, még itt is elmarad Ebers a történelem, s az én kedves Modleym mögött. — Ezt a fejezetet a pompás győzelmi menet leírásával fejezi be, melynél az utczákon diadalszekér, a folyón pedig egy Apollót és kilencz múzsát vivő szekér szerepelt s mely ünnep 1575. febr. 5-dikén tartatott Leydenben az uj egyetem fölavatásakor — oly menet leírásával, melyben a kor pedántériája és allegóriadühe festői érzékkel s szinpompával vegyült, Grotius lángesze a Rubensével s mely az ostrom ijedelmeihez s a Gensök győzedelmeihez szivet emelő s a képzeletet fölizgató finálét képezett. Ebers nem tud egyebet felhozni egy ebédnél, mely a polgármester házában, a hét tartomány függetlenségének ünnepélyére hét évvel az ostrom után tartatott s melynek szemlélésénél a tekintet az általánosról egészen a személyesre, a korlátoktra fordul vissza. Azonban ahol árnyék van, ott fénynek is kell lennie, s az olyan elbeszélő, ki művészetét annyira kitűnően érti, mint Ebers György, sohasem fogja olvasóit egészen kielégítetlenül hagyni. Történetének gyors, cselekvénydús haladása, egyszerű előadási módja lebilincseli figyelmünket s jól hat ránk. Sem rendkívüli nem ejt csodálkozásba, sem talányos nem késztet töprengésre, vagy épen ellentmondásra. Csupán a regény utolsó negyedében sejteti velünk az ostrom borzalmait s ijedelmeit, de még ezt is csak a polgármester és neje meghatottságából érezzük ki inkább, semhogy a nyomor életeleven festéséből. Eddig nagy gondosan takarta el előttünk a tragikus háttért. Az ő gyermekei játszanak, hősei zenélnek és isznak, hősnői, Mária és Henrika telepednek a vágyban. Alapjában véve a »Frau Bürgemeisterin«-en két egymással ügyesen összekötött életév folyik át, mint a folyam két ága. Nagynénjének, egy öreg Van Hoogstraten kisasszonynak házában, és unokahuga a szép, makacs Henrika. Atyja, egy könyv Mai számunkhoz egy év melléklet van csatolva, Budapest, január 12. A költségvetési vita a képviselőházban előre láthatólag nagy arányú lesz. Holnap a képviselőház nem tart ülést, szombaton a miniszterek felszólalása várható, hétfőtől kezdve egyes pártok szónokait fogjuk hallani. A hangulat ma,Somssich Pál beszédének teekintve, miyet SZosluk Vjpyvel mondott el s mely zajos tetszést keltett félj olyan határozatlan volt, mint akár a felirati vita elején. Hanem remélhetőleg majd »fölmelegszik« a vita hevében a jelen ház is, melyen különben az a meggyőződés látszik uralni, hogy úgy is hiába való minden beszéd! Az olasz kamara visszakapta a szenátustól a változtatásokkal együtt a választói jog kiterjesztéséről szóló törvényjavaslatot. A belügyminiszter jelentést csatolt hozzá, melyben a kamarának a változtatott javaslat elfogadását ajánlja. Nem szenved kétséget, hogy a kamara elfogadja a miniszter ajánlatát. Ha a törvényjavaslat elfogadtatik, akkor a választási reform egyharmada be lesz fejezve. Ekkor azután csak az új választó testületeknek kell az új választókerületeket kijelölni. Ez annyit tenne, mint új bort önteni a régi s már foszlott csövekbe, ha az új és remélhetőleg jobb választójogot a régi választókerületekbe sorozzák, amelyekben tudvalevőleg csak egy képviselő választatik meg és a fondorkodások, meg személyes előítéletek bizonyosan túlsúlyra vergődnek. Depretis a választási törvényjavaslat ügyében kiküldött bizottság előtt kijelentette, hogy nemsokára javaslatot fog beadni a lajstromos választásra nézve. E törvényjavaslatnak is meg lesz előreláthatólag többsége, jóllehet gyöngébb és a különféle érdekek által megosztott többség. Ha azután e második nagy pont is el lesz intézve, akkor a lajstromos választás gyakorlati végrehajtása lesz még bátran annak eldöntése, mely tartományok és hányan osztassanak két vagy több választókerületre. Erre nézve még jó sok statisztikai adatot kell gyűjteni, mert azok a hivatalok, melyekhez e részben fordultak, hiányos adatokat szolgáltattak. Végre szükséges lesz megállapítani, hogy hány képviselője legyen egy választókerületnek, valamint a képviselők összes száma megállapításának is meg kell történnie. Minthogy az egész munkálatot oly kamara teljesíti, melynek választói a választási törvény elfogadása után már törvényen kívül állanak, gyorsan kell azt véghez vinni. Párisból írják e hó 9-ről: A Bourbon palotában, hol nagyobbszámú képviselő gyűlt össze, a tegnapi párisi zavargások miatt nagy felindulás uralkodott. A megrovás nem annyira Camnescasse rendőrfőnök, mint inkább Gambetta ellen irányult, ki a Blanquisták egészen ártatlan tüntetései ellen oly rendszabályokat parancsolt, melyeknek zavargásokra kellett alkalmat adniok, mivel hosszú évek óta, s még a május 16-diki uralom alatt is ilyen alkalmakkor a rendőrség mindig semlegesen viselte magát. Csak egyszer — mikor Andrieux volt a rendőrfőnök, — akadályozott meg a rendőrség egy búcsújárást, melynek tagjai a Place de la Bastilleról a Pere la Chaise azon helyéhez akartak zarándokolni, ahol kommunistákat lőttek agyon és ástak el. Akkor azonban tisztán politikai czélt követtek, az amnesztia mellett akartak tüntetni, mely akkor még nem lépett életbe. Egyszerű búcsújárásokat a temetőbe a császárság óta nem akadályozott meg a rendőrség. Hogy Gambetta alatt történik ilyen dolog, annál furcsább, mert épen Francziaország mai miniszterelnöke bélyegezte meg oly élesen a rendőri zsarnokoskodást a császárság alatt, sőt épen egy ilyen tüntetésnek, mely Baudin sírjánál történt, köszönheti hírnevét, mivel Delescluzet, aki abban részt vett, védelmezte, s beszédében harsogó hangjával így kiáltott föl: »Oui! Je suis irreconcii a be!« Gambettának a Bourbon palotában összegyűlt párthívei is nagyon elkedvetlenedtek, és kijelenték, hogy ha Gambetta belügyi politikája miatt interpelláczióra kerül a dolog, ők bár barátai neki, mégis ellene volnának kénytelenek szavazni, ha választókerületeikben nem akarják magukat lehetetlenné tenni. — Labordére őrnagy megválasztása bizonyítja, hogy a párisi választók nagyon elégedetlenek a Gambetta magaviseletével, míg Freycinet, akit a négy departement megválasztott, a jövő emberéül jelöltetett ki. A képviselők benne már Gambetta utódját látják,darabottá, mint ma beszélik, nagykövetül Londonba szeretné őt küldeni. Vasmegye. — jan. 12. Vasmegye igen érdekes lélektani processzus képét nyújtja. E nagy s erős intelligencziával biró vármegye a Deák-pártnak bástyája volt, jeles minisztereket, államtitkárokat, befolyásos képviselőket, főpapokat, főbirákat és főhivatalnokokat adott a hazának, büszke volt függetlenségére, hazafiságára, műveltségére. Hanem Deák Ferencz meghalt, a Deák-párt megszűnt, jött a fúzió, Vas megye intelligencziája sehogy sem tudta magát a keserves változásba beletalálni. Elfogadta a fúziót kénytelenségből. Széll Kálmánban bízott, nem a kormányban, mikor Széll Kálmán is leköszönt, s jött a bosnyák politika s megrontotta alaposan a javulni kezdő financziákat, akkor Vas megye értelmisége Radó Kálmán indítványára kijelentette, hogy a jelen kormánynyal szemben ellenzéket képez. Az emanczipáczió tette volt ez s teljesen megfelelt a megye és az ország közérzületének. Mert, ha a független és művelt embereknek nincs önálló véleményük és bátorságuk azt kimondani, ugyan kinek legyen? Vas megye követte lelkiismeretét. S a viszonyok azóta fényesen igazolták elhatározását. A politikában a kormány mindinkább eltért a nemzeti iránytól s önállóságát Ausztria és az udvar kívánságaival szemben majdnem teljesen elvesztette; ez nemcsak a gazdasági kiegyezésben s a bosnyák okkupácziónál, ez minden vámalkunál, a védtörvény megújításánál, a katonai követelésekkel szemben és a katonai visszaélések eseteiben, ez a delegácziók jogkörének tágításánál s legújabban is a dalmácziai lázadás költségeinek az alkotmányos tényezők előleges megkérdezése és beleegyezése nélküli kiutalványozásában elszomorítólag és megszégyenítőleg kitűnt. Pénzügyileg a kormány nemcsak, hogy nem rendezte az országot, hanem deficitről deficitre hágott, adóról adóra tártát, adósságot adósságra halmozott, úgy, hogy most az ország is végkimerüléshez van közel s a minisztérium fináncztudománya is elfogyott. Gazdaságiakban e kormány kísérleti politikát űzött, de ami apró javításokat vagy nagyobb befektetéseket tett, az általános romlást, a földbirtok eladósodását, az ingatlanok gyors tulajdonoscseréjét, a kereset elégtelenségét s az általános elszegényedést, kivált a gyöngébb vármegyékben feltartóztatni nem bírta, sőt rendszabályaival előmozdította. Az államot, annak közigazgatását szervezni, ahhoz már épen nem értett. Az igazságszolgáltatást elhanyagolta. A közszabadságnak, a magyar nemzetiségnek egyáltalán nem használt. Valóban , e kormány teljesen megérdemlette Vas megye intelligens osztályainak bizalmatlanságát, mely a képviselőválasztásoknál is, ellenzéki férfiak felküldése által, megerősíttetett. Történt-e azóta a politikában bármicsoda, mi a vasmegyei értelmiséget határozatának megmásítására bírhatná ? Semmiképen semmi. A kormánypolitika lélekölő monotóniája csak a parlamentarizmusnak gépies elfajulására vezetett, teremteni a haza érdekében jót egyáltalán nem tudott. És mégis, egypár ambiciózus ember, kinek terhére van az oppozíció, a vas megyei intelligencziát összehívta, a végből, hogy a kormánypárt táborába visszatérítse. Reméljük, hogy ez nem fog nekik sikerülni Mert mely elv indíthatná a független elemeket, hogy a kormányhoz csatlakozzanak ? Hát van a kormánynak elve ? Vagy mely hazafias szellem ? Nem tudunk ilyet megjelölni. Vagy mi fajta érdek? Helyi, vagy nemzeti? Mi hasznot várhat Vas megye a kormánytól, s mi oka van tőle félni ? Valóban, nemcsak a patriotizmus, a jogi-