Pesti Napló, 1882. január (33. évfolyam, 1-31. szám)
1882-01-14 / 14. szám
14. szám. Budapest, 1882. szombat, január 14. 33. évi folyam. Szerkesztési Iroda, Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségba intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak A kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athénben még fizet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek : Postán küldve, vagy Budapesten házbz hordva reggeli fa esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — S hónapra 6 Art. — 6 hónapra 1* irt. Az esti kiadás postai killenklődéséért felfürhetés és egyedanként J toriul A. előfizetés az év folytén minden hónapban megkéselhető, de annak kér mily napján történik is, mindenkor a hó alsó napjától számíttak. Hirdetések szintúgy mint előfizetések, »Pesti Napló« kiadó hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Budapest, január 13. Hogy Somssich Pál beszéde a kormánypártnak nem tetszik, azt igen értjük, hogy a szélső balnak nagyon tetszik, az ellen sincs semmi kifogásunk, hanem, hogy e beszédből, hogyan lehessen politikai következtetést vonni arra nézve, hogy Somssich Pál a szélső bal álláspontjára jutott, azt kimagyarázni kellogy sem tudjuk. Mit beszélt Somssich ? A jelen kormány pénzügyi politikájának eredményeit összehasonlító számadatokban kimutatta, hogy az ország lássa, hány milliójába került neki ezen kormány anélkül, hogy e rengeteg áldozatokkal a kitűzött czél csak megközelíttetett volna. E számok lesújtók valának, pedig a zárszámadásokból ismeretesek voltak s újat nem tartalmaztak, hanem az egyszerű igazság meggyőző ereje Somssich előadásában hatásosabbnak tetszett. Az objektiv leszámolást a szubjektív felelősségre vonás követte, midőn a miniszterelnökre saját miniszteri programmjából bizonyította rá, hogy ellenkezőjét cselekedte, mint amit ígért, tehát ő az oka Magyarország pénzügyi romlásának. Kimutatta azután az összefüggést, mely a kormány financiális rossz gazdálkodása és az ország vagyoni hanyatlása, a rossz pénzügyi és a rossz közgazdasági politika között létezik. Ráutalt aztán a pénzügyi zavarok alapjára, a nagyhatalmi politikára s annak kedvéért a túlságos katonai költekezésekre, s ismét a jelen kormányra emelte ujját, hogy ő engedett mindig a legkészségesebben a nagyhatalmi és katonai kívánságoknak. Azután levonta a helyzet konzekvencziáit, hogy ezen állapot tarthatatlan, s kimondotta, hogy a hadügyi budgetet le kell szállítani s a bőven költekező s pazar kiadásokkal barátai számát szaporító kormánynyal szemben a szigorú takarékosság szükségét hangsúlyozta a belügyi kiadásokban, a budget tételeiben is. Ennyi volt Somssich Pál beszéde. A költségelőirányzatot pedig, mely ezen politikának homlokegyenest ellenkezője, ő és pártja, a részletes tárgyalás alapjául sem fogadta el. Hát bizony, ez erős beszéd volt, de szélbaliság nem volt benne. Ellenkezőleg, jelentősége abban rejlik, hogy a kormány gazdálkodása oly kétségbeejtő s az elkeseredés miatta a nemzetben oly sokra hágott, hogy a legkonzervatívabb, idős, tapasztalt, a dinasztiához és az osztrák szövetséghez mindig hű államférfiak is kénytelenek ellene síkra szállni és megsemmisítő ítéletet mondani a magyar kormány felett, olyanok, kiket múltjuk és polgári állásuk a kormánypárt soraiba utalnak. Közjogi kérdéseket Somssich Pál nem fejtegetett, s így alaptalan, midőn róla azt mondják, hogy szélsőbaloldali elveket vallott. Hanem igenis Somssich Pál és Eötvös Károly, a mérsékelt ellenzék és a szélsőbalalálkoznak az objektív igazságban, hogy a kormány pénzügyi politikája elviselhetetlen; egyik is, másik is felismeri a gazdasági és financziális helyzet veszélyeit s a budget rosszaságát; mindkettő elitéli a kiadások s különösen a közös hadügyi kiadások könynyelmű szaporítását, az örökös adósság csinálást és az őrült adóemelések tönkre juttató hatását, ebben megegyeznek s e pontban és az ilyen politika ellen való eltökélt oppoziczióban a legextrémebb ellentétek találkozhatnak, a nélkül, hogy saját politikai álláspontjukat feladnák, vagy elveiket felcserélnék. Ez oly igen világos, hogy a számok bizonyító ereje és a köznyomor látása és az országot fenyegető veszély előérzete mindenkire közös, hogy azon nincs mit csodálkozni, ha mérsékelt ellenzék és szélsőbal egyaránt elhárítják magukról a felelősséget ily politikáért, hanem csodálatos az, hogy midőn maga a kormánypárt és annak előadója sem vonhatják ki magukat a helyzet nyomása és a budget rosszaságának beismerése alól, mégis bátorságot találnak keblekben ezen politikát támogatni és a budgetet elfogadni. Somssich Pál beszéde ellen nekünk nincs kifogásunk, s legkevésbbé az, hogy a szélsőballal szövetkezik, mert hisz ezt nem cselekszi, inkább megjegyeznék azt, hogy a kormány fináncz politikájának megítélésében nem ment elég messzire, s a szélsőbaltól való tartózkodásában nem vonta le ezen kormánypolitikának teljes és természetes következményeit Ugyanis, ha kitüntette azt, hogy e kormány kimeríte az ország vagyoni erejét, adóképességét, hitelét és mégis óriási állandó deficit előtt áll, nem volt elég a hadi budget és vele a hadszervezet leszállítását sürgetni, ami nagy dolog és érdeme. Somssichnak, hogy kimondotta: nem volt elég a pazarlás helyett a takarékos gazdálkodást ajánlani saját háztartásunkban, mert Somssich igen jól tudja, hogy 30—40—50 millió évi deficitet pusztán törlések által megszüntetni nem lehet. Ki kellett volna tehát mondania azt, hogy az általa ajánlott módokon felül az országnak pénzügyei reiulegcen pzokvétriumi szüksége van arra, hogy összes gazdasági és pénzügyi forrásaival önmaga rendelkezzék szabadon, vagyis az önálló vámterületre. S ha ezt kimondja vala, még akkor sem távozik el tapodtat sem a Deák-párti alapról, hanem igenis kimondja a teljes igazságot. És megmondhatta volna a kormánynak azt is, hogy ha magába nem tér, minek tanúsága a budget, és ha vonakodik elfogadni azon pénzügyi politikát, melynek hármas alapelve : a nagyhatalmi politika feladása, a takarékosság és a külön vám- és fogyasztási vonal , akkor csak rövid idő kérdése, hogy minél tágabb körben terjedjen el azon nézet, hogy közjogi állapotainkban rejlik a bajok kütforrása, mely kétséget sem szenved, hogy az ország jelentékeny része, a jelen kormánypolitika eredményeképen máris e nézet felé hajlik, s ha a kormányzati viszonyokban nem történik rövid idő múlva változás, bizony e nézet oly kiváló körökben is fog hódítani, melyek eddig attól távol állottak. A kormány csak személyes politikát űz, de ez a politika a nemzetet tönkre teszi és válságba juttatja. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 14. — Magyarország a tizennyolczadik században. (Két czikk.) (Magyarország története II. József korában. Irta dr. Marczali Henrik. Kiadja a m. tud. akadémia történelmi bizottsága. Első kötet. Budapest 1881. Ára 3 fzt.) (I.) A nagy századot, a tizennyolczadikat, mely minden polgárosult nép fejlődésében óriási átalakulások ideje, hazánk történetében a hanyatlás korszakának szokás nevezni. Közel áll hozzánk, egész modern állami és társadalmi szervezetünk benne gyökerezik s mégis körülbelül csak úgy él a köztudatban, mint az az időszak, melynek elején egy nagy nemzeti mozgalom vezetett le, hogy végén újult erővel jusson kitörésre. Ami e két végpont között van, azt köd, homály, sötétség borítja, melyből csak egyes fénypontok emelkednek ki, mint például a hírneves inszurrekczió, egy-egy országgyűlés stb. Ami ezek mögött rejlik, arról keveset beszélnek. A hanyatlás, a tespedés korának tartjuk ez időt; a magyarság ki volt merülve a kétszázados török és vallásos küzdelmekben ; nehéz álomba hanyatlott, melyben uj erőt gyűjtött ugyan, de aludt, mig József császár hirtelen és gyöngédtelenül föl nem ébresztő erősítő álmából. Körülbelül ezt a felfogást találjuk történelmi könyveinkben a múlt századról. Pedig a nézet teljesen alaptalan. Ritkán végzett a magyarság nagyobb és jelentősebb munkát, mint épen a sokat emlegetett hanyatlás korszakában. Letette ugyan a kardot a kismajthényi síkon, de nem dőlt le fáradtan aludni. Folytatta a küzdelmet tovább, csak más téren, más irányban, kevésbbé zajosan, de sokkal sikeresebben. És épen azon időben, midőn mély tespedésben hiszszük, végez olyan munkát, mely méltóan sorakozik a magyarság történetének legkiválóbb mozzanataihoz. Nem bir elszakadni a Habsburg-háztól; lemond tehát a meddő elszakadási kísérletekről s egész tehetségét, szellemi fensőségét és erejét arra fordítja, hogy saját hazáját visszahódítsa önmagának. Az alföld benépesítése és magyarosítása, egy hatásaiban óriási politikai, társadalmi és gazdasági átalakulás végrehajtása a magyar elem olyan arányú megszilárdításával, minőt az aránylag rövid időben alig képzelhetni: ez a múlt század eddig elfeledett, jelentőségében meg nem ismert vagy kevésbbé méltatott ,dicsőséges eredménye. A modern egységes és nemzeti magyar államnak akkor rakták le hatalmas alapköveit. Ez emlékezetes események természetszerű folyamát, okait és eredményeit, tényezőit és hatásait ismerjük meg Marczali Henrik legújabb művéből, melynek első kötete akadémiánk derék közvetítésével most jutott a magyar közönség kezeihez. Őszinte elismerés illeti legelső hazai tudományos testületünket, hogy tudósaink tevékenységét a XVIII. századra kezdi terelgetni, ama korra, melyben jelen államéletünk közvetlenül gyökerezik. A most közzétett munka épen napjainkban, midőn a magyar nemzet ismét nehéz harctot küzd a létért, midőn közélete egy újabb fejlődési fázison megy át, mely sokféle válsággal jár és megkívánja áldozatait, fölötte időszerű és tanulságos. Megismerteti a múlt század hasonló küzdelmeit, elénk hozza a csekély eszközökkel elért óriási eredményeket s ezzel bátorítást ad, bizalmat önt a ma élő nemzedékbe saját erőfeszítéseinek sikere iránt. A múlt szól e könyvből a jelenhez s bemutatva a maga tusáit, mintegy azt mondja neki: Előre, bátran, a te küzdelmed sem lesz terméketlen! Marczali jelen műve általában dicséretet érdemlő haladást jelez egész irodalmi tevékenységében. Kutatói szorgalma mostan is a régi ugyan , de annál többet haladt történelmi eszmék, a roppant anyag, az események ügyes csoportosítása, az előadás élénksége és a stíl világossága tekintetében. Nagy művének első kötete három főrészből áll. Az első a bevezetés, abba a Magyarországba vezet bennünket, mint az a török uralom megszüntetése és a Rákóczimozgalmak lezajlása után volt. A Dunántúlra 8 fél széles ivarakban a hegyek közé szorította a török a magyarságot. Ott, hol ma a magyarság fészke van, nagy pusztaságot látunk, a kétezer négyszögmértföldnyi Alföldet, melyet a fegyver visszahódított ugyan a nemzetnek, mely azonban lakatlan és néptelen. Az óriási terhben csak itt-ott emelkedik egy-egy város. Lakói szegények. A mocsárlepte rónán barbár, fékezhetetlen, rendet, fegyelmet nem tűrő idegen néptörzsek barangolnak. E vidékről még senki sem sejti, hogy egykor ez lesz Európa éléskamrája és a magyarság főfészke. Mert a magyarságot a török nagyobbára kiirtotta innen. De alig tűnik el e síkságról a török, megváltozik a helyzet; a magyarság, főleg a kath. egyház hévvel ragadja meg a polgárosítás, a gyarmatosítás, a művelődés nehéz művét. Telepek, falvak, városok kezdik ellepni a végtelen zónát, élet, munka, haladás mutatkozik mindenütt; rend és béke kezd meggyökerezni és megtenni áldásos gyümölcseit. De Bécsien még bizalmatlanok a nyakas magyar iránt; szeretnék idegenekkel benépesíteni az Alföldet. Megkezdődik a küzdelem s a nemzet életereje soha sem mutatkozott meglepőbben, mint épen ez időszakban. Legyőzi az akadályokat, megveti lábát az Alföldön, a távoli hegységekből a nemzetélet súlypontját ide helyezi át s nemcsak birtokba veszi, hanem a művelődés és a vele született beolvasztási képesség segélyével nagyjában meg is magyarosítja a rónaság lakóit A második főrész összes nagyérdekü részleteiben adja ez óriási változások kiváló mozzanatait s eleven képben tárja elénk az uj átalakulási folyam eredményeit, a konszolidált viszonyokat, Magyarország egész gazdasági, társadalmi, nemzetiségi, egyházi és államjogi állapotát 1780 táján. A harmadik főrészben I. Józsefet mint trónörököst találjuk magunk előtt. Magyar nyelven nem íratott még ily találó, életteljes, lényét oly határozottan kidomborító jellemzés e nevezetes emberről, kinek egyénisége, bármikép ítélünk is róla, tagadhatatlanul roppant befolyást gyakorolt hazánk fejlődésére. Hogyan fogja föl Marczali ez egyéniséget s hogyan viszi keresztül alakját uralkodása egész drámáján, azt csak a teljes munka megjelenése után lehet áttekinteni és megítélni. Az első kötetnek főalakja még nem József; hőse maga a nemzet, melynek minden egyes osztályát élénk és vonzó rajzokban, egész ez időbeli működését hiteles és új adatok alapján mutatja be. Marczali maga említi, minő bőségben kínálkozott az anyag: egyedül az országos levéltárban körülbelül hetvenezer akta ment át kezein. Másutt szintén óriási sok volt az, amit művében értékesíthetett s szerző komoly lelkiismeretessége mindenütt meglátszik azon sok új adatban és eszmében, melyet az olvasó a munkában talál. De a könyv legkevésbbé sem száraz adathalmaz. Azon fölötte érdekes részben, mely a közgazdasági és pénzügyi állapotokat taglalja, van ugyan sok statisztikai közlés is. De ezek oly fontosak és érthetően beszélnek, hogy a nemzet múltja iránt érdeklődő olvasó egész figyelmét lekötik. Még élénkebben vannak feldolgozva a társadalom és a nemzetiség életét feltüntető részek. Marczalinak mindenesetre nagy könnyebbítésül szolgált, hogy kitűnő külföldi írók is sokat foglalkoztak e korszakkal, más szempontból ugyan, mint ő, de azért útmutatást, adatokat, sőt eszméket is adhattak neki. Voltak mintaképei, kiket szorgalommal és tehetséggel igyekszik követni. Ama történetíróink közé tartozik, kik a tények és események száraz egymásutánjában megtalálják a bennök rejlő nagy eszméket; vannak magának is gondolatai, van helyes ítélete, bele tud a dolgok mélyébe pillantani s helyes rendszer szerint dolgozik. Hazánk történetét a nagy európai népcsalád közösségében taglalja, ismeri a kor vezéreszméit s meg tudja mutatni, hogyan hatottak reánk, hogyan módosultak nálunk és minő eredményekre vezettek. Habár stíljének nincs meg az a ragyogó színgazdagsága, mint Tainenak, ha nem oly rafinirozott művészettel festi ki egyes képeit, mint a hírneves franczia író, a múlt századi társadalom rétegeit fölötte hatásosan és tanulságosan állítja elénk. Egész mivoltukban, erényeikkel és bűneikkel, örömeikkel és bajaikkal, egész eszmevilágukkal látjuk magunk előtt a múlt század főúri, egyházi, nemesi, polgári és jobbágyi osztályait. A könyv történeti irodalmunkat egy értékes műves szaporítja, melynek elolvasása jutalmazó, mert egyaránt ad tanulságot is, élvezetet is. Két nagy és hatásaiban eddig kevéssé méltatott történelmi eseményen épült a XVIII. században Magyarország közélete. Mindkettő az előző század eredménye. A XVII. század a törökök kiűzésével végződött. 1699 óta körülbelül megszűnt a török uralom hazánkban. Ezen világtörténelmi tény jelentőségét a kortársak alig vették észre. Abbeli félelmekben, hogy a török kiűzésével a német önkénynek lesznek áldozatai, nem méltatták eléggé azt, hogy ős Buda váráról s az Alföld síkjairól eltűnt a félhold s a basagazdálkodás. Attól féltek, hogy a török kiűzésével a hatalmas német uralomnak nem fognak ellenállhatni. Mint a kortársak, úgy a későbbi írók sem vették kellően számba a felszabadulás nagy jelentőségét. Marczali most egész óriási következményeiben taglalja ez eseményt egy másikkal együtt, mely nem kevésbbé fontos. Ez a katholiczizmus felülkerekedése, Pázmány térítéseinek nagy sikeres visszahatása a főúri osztályra. A katholika egyházba való visszatéréssel a feudális magyar főúri osztály egész fényében megváltozott. Udvari főnemességgé lett s a mely része nem akart azzá lenni, az elpusztult menthetetlenül. így járt a II. Rákóczi-féle mozgalmak számos kath. főura. Az arisztokráczia egy része elveszett, más része az udvarhoz csatlakozott. Az udvari főnemességben pedig meg volt adva az alap az uralkodó ház és a nemzet közötti végleges kiegyezésre, mi a szatmári békében meg is történt s véget vetett a két százados belviszálynak. Uj korszak nyilik e hazában. Az uralkodó kezd bizalommal lenni a magyar nép lojalitása iránt, a magyar nép viszont őszintén szakit az elszakadási vágyakkal. Egy pár rövid évtized gyökeresen megváltoztatja a viszonyt uralkodó és nemzet közt. Nem kell többé őriztetni zsoldos birodalmi csapatokkal a magyar népet. Magyar katonák küzdenek oda künn a birodalom minden vidékén a császári lobogók alatt. 1740—1745 közt, mondja Marczali, Mária Terézia tisztán magyar királynő; seregei, tanácsosai, követei magyarok. Ennek megfelelően változott a nemzet hangulata. Előbb a Habsburgok leghívebb emberei sem igen merték fitogtatni lojalitásukat, most az ellenzék is lojálissá lett, s midőn Rákóczi Ferencz fia, József, kibontja atyja zászlaját, nemcsak visszhangra nem talál többé, hanem még a külföldön élő emigráczió, maga a büsikes Kelemen is azt tartja, hogy kár a haza nyugalmát zavarni, s maga fohászkodik, hogy ne adja az isten, hogy valaki fölkeresse a mozgalom vezetőit a hazából. A nagy átalakulások, a nemzet gyors gyarapodása, a nemzetiség fejlődése vérmes reményeket keltenek a hazafiakban. Sokat pengetik, hogy Magyarország lesz a Habsburg-ház birtokainak középpontja; feltűnik az önálló magyar, és a nemzettel azonos királyság eszméje; azt hiszik, hogy Mária Terézia hozzánk teszi át székhelyét s Pozsony és Győr már számítanak reá, hogy egyik vagy másik lesz a magyar királyi város. Fellengző, magasröptű remények azok, melyek teljesületlenek maradtak, de tanúságot tesznek az óriási változásról, melyet egy emberöltő a kedélyekben létrehozott. Mária Terézia csakhamar ismét az idegen tanácsosok befolyása alá került, kik gyűlöltek mindent, a mi magyar s a nemzet rohamos fejlődését mesterséges gátakkal, egy kegyetlenül kiszivattyúzó gazdasági, pénzügyi és vámrendszerrel igyekeztek feltartóztatni. Maga a királynő szerette a magyarokat, de egyéni rokonszenve nem gátolta őt abban, hogy az országot gazdaságilag oda ne dobja zsákmányul a több adót fizető örökös tartományoknak. Rokonszenve nem terjedt messzebb, mint kincstára érdekei. Azért, mert a nemesség nem akart rendes adót fizetni —háború esetén hozott SI is töméntelen pénz- és véráldozatot — az egész ma- Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Budapest, január 13. Az orosz befolyás és a krivoszcziai lázadók. Soha se kétkedtünk benne, hogy a dél-dalmácziai lázadást orosz részről élesztik, s igy nem vagyunk meglepve, midőn ma a Correspondance de Pestben a következő leleplezéseket találjuk, melyekről e lap Belgrádból értesül: A szláv agitátor, Matanovits Péter bevégezte rablóbandájának szervezését, melylyel Krivoscziába fog menni. Matanovits úr, kit a belgrádi orosz követ nagy előzékenységgel fogadott, tetemes összeget kapott Mihály volt metropolitától azon hadjárat költségeinek fedezésére, melyet a krivoszcziai tisztelt rabló urakkal akar szervezni. A pánszláv egyesületek, melyeknek Szerbiában és a Balkán-félszigeten kifejtett agitáczióját Aksakoff moszkvai agitátor vezeti, Belgrádban valóságos főhadiszállást alapítottak. Nem kételkedünk abban, hogy az orosz kormány ismert lojalitásával nem fogja elmulasztani annak kinyilatkoztatását, hogy a czár kormányának semmi köze a pánszlávizmus kóbor lovagjai ezen áskálódásai és mozgalmaihoz, kik az összeesküvésből kenyérkeresetet és mesterséget űznek és a rablást a politika köpenye alá rejtik. De azért, mivel az igazságot többre becsüljük még az orosz kormány lojalitásánál is, annak kijelentésére szorítkozunk, hogy orosz pénzzel fizetik a krivoszcziai szövetkezeti banditák költségeit. Gambetta ellen, mint a Times párisi levelezője jelenti, a képviselőház új ülésszakának tegnapelőtt tartott első ülésén, rendkívül elkeseredett hangulat mutatkozott a képviselők között. »A ház folyosóin az ember nem hallott mást, írja a levelező, mint fenyegető hangokat. Mindenki azt hitte, hogy Francziaországban a nyugalom hoszszú évei fognak következni Gambetta kormányra léptével. És ime, a képviselőház folyosóin ma csak arról beszéltek ezelőtt leghevesebb pártolói, hogy meg kell őt buktatni. A harcz tényleg Topgép*rödött. Gambetta és Ion Alkamra, úgy látszik, el van határozva elvetni a lajstrom szerinti választásra vonatkozó javaslatot. Gambetta pedig el van tökélve a revízióra vonatkozó törvényjavaslaton kívül, mely magában foglalja az új választási javaslatot, nem terjeszteni elő egyéb javaslatot. Ha ez elvettetik, le fog köszönni. E kérdés körül fog megkezdődni a harcz és a szavazás nemsokára meg fogja mutatni, mi lesz az eredmény : győzelmes, vagy legyőzött kabinet , alázatos, vagy pártütő kamara ? Beszélik, hogy Gambettát legjobb barátai arra kérték, hogy ne ragaszkodjék szándékához s ne terjeszsze elő a javaslatot , de Gambetta kijelentette, hogy e kérdésben inkább megbukik, semhogy azt elejtse. A kamra azt gondolja, hogy nem éli túl a lajstrom szerinti választás elfogadását, és Gambetta nem hiszi, hogy túlélheti annak elvetését. Soha lehangolóbb visszavonulás nem követett volna még ily fényes győzelmet és Gambetta talán arra van rendeltetve, hogy még a száz nap dicsőségét se érje meg, mely Elba után következett. Alig képzelhető veszedelmesebb és politikátlanabb eljárás, mint ily eredmény.« A Windthorst-féle javaslatnak a német birodalmi gyűlésen történt tárgyalásáról, éspedig az e feletti vita tegnapi, második napi lefolyásáról távirati közleményeink kiegészítéséül a következőket közöljük : Ha nem a haladópárt zömével ellentétben, a javaslat ellen nyilatkozott. Elvileg rokonszenvez ugyan Virchov és Payer álláspontjával, de a javaslat ellen szavaz, mivel nem tudni, mily czélja van vele a czentrumnak s félni lehet, hogy a centrum a javaslat elfogadását egyoldalúlag, mint engedélyt akarja kizsákmányolni. Továbbá azért szavaz ellene a javaslatnak, mivel ma szokássá vált, hogy a májusi törvények alkotásában ,való részvétel alól ki akarják magukat szabadítani. Ő kötelességének tartja, hogy beismerje, hogy azok alkotásáért ő is felelős s azért a javaslat ellen szavaz. Hammerstein ktr. elfogadja a javaslatot. Richter szemrehányást tett, hogy a kormány hallgat s arra hivatkozik, hogy a szövetségi tanács még nem határozott, míg a dohánymonopóliumról, mely felett szintén nem határozott a szövetségi tanács, mind a küldöttség, mind Bismarck herczeg ismételve nyilatkozott. A kanczellár tehát csak kulisszának használta a szövetségi tanácsot, melyet ide-oda tol, aszerint, amint szólni akar vagy nem. A kanczellárnak a polgári házasságra nézve tett nyilatkozata arról győzte meg őt, hogy a kulturharcz neki kezdettől fogva csak hatalmi kérdés volt, a liberálisoknak tehát nem fekszik érdekükben. A kanczellár egész politikájával csak azt akarta, hogy a dohánymonopólium számára kész többséget szerezzen, épen mint most Kardorff úr cserét akar csinálni a májusi törvények revíziójával a vámok engedélyezésével szemben. Ha a kancellárnak az egyházi törvényeket illető álláspontja kezdettől fogva hasonló volt, akkor sohasem érdemelte meg a liberálisok támogatását. A január 4-diki rendelet mutatja, hogy az a kísérlet, hogy a parlamentarizmust a látszólagos alkotmánynyal helyettesítsék, most még erősebben fog megtörténni; felhívás ez a liberális párthoz, hogy készüljön a harczra. Az első lépés erre e kivételes törvény megszüntetése. (Helyeslés balról.. Bötticher éles hangon válaszolt, hogy Richter taglalásainak magja ez : a kanczellár terhünkre van, tehát ott kell hagynia helyét. Richter nem támogatta ezt új okokkal, különben a kanczellár nem olyan ember, aki kulisszára szorul, sem pedig nem hajlandó a szövetségi tanács, a német szuverének testülete arra, hogy magát kulisszának használtassa. Az első olvasás Schrödernek a javaslat ellen mondott beszédével végződött. A második olvasáskor Rickert szólt a javaslat ellen. Azután Forckenbeck szólalt fel. Forckenbeck szükségesnek tartja a májusi törvények revízióját a diskreczionális meghatalmazások kizárásával,de nem sorol fel részleteket. Meg kellene esetről esetre vizsgálni, hogy mennyiben lehetne újra és mind a két félt egyaránt kielégítő módon megvonni a határt az állam fel nem adható jogai és az egyház szabadsága közt. Azt is elismeri, hogy a kiutasítási törvényre már nincs szükség, különösen midőn a kormány egy szót sem hozott fel mellette. E törvény nélkül is sérthetlen marad a májusi törvény. De azért ellene van az indítványnak és a szeczesszionisták által indítványozott napirendnek, minthogy csak a közelebb megnyítandó országgyűlési ülésszak fogja megvilágítani az egyházpolitikai helyzetet s nem tudni, vajjon a törvény elfogadása által eredményre jutnak-e, vagy csak új kompenzáczió tárgyat adnak-e a kormánynak a Rómával folytatott alkudozásokra? A név szerinti szavazásnál 235 szavazattal 125 ellen elvetették Forckenbeck indítványát, hogy tekintetbe vette azt, hogy azt, hogy az 1874. május 4-iki törvény része az egyházi törvényeknek s hogy legközelebb előreláthatólag elő fog terjesztetni az országgyűlésen egy egyházpolitikai javaslat s az említett törvény már három év óta nem volt alkalmazva, térjenek napirendre s 223 szavazattal 115 ellen Windthorst javaslatát fogadták el. Windthorst mellett szavazott a czentrum, a haladó párt zöme, néhány szeczesszionista, a néppárt, az elzásziak és szoczialisták. Több liberális, köztük Forckenbeck, nem szavazott. Válasz »A vámjövedelem és fogyasztási adók« czimű czikkre. A P. Napló január 10-ki reggeli számának mellékletében »A vámjövedelem és fogyasztási adók« czime alatt megjelent czikk a Budapesti Szemle januáriusi füzetében közlött értekezésemre vonatkozik s azt akarja kimutatni, hogy az abban foglalt okoskodásom nem áll, hogy számításaim helytelenek, s hogy az adórestitucziókra nézve egészen mindegy, akár a közös vámjövedelemből fedeztetnek, akár pedig az az ország fedezi a magáéból, amely a termelési adókat beszedte. Azt mondja a czikkíró, hogy számításaim csak a közös miniszteri előirányzatból merítvek, ámbár tudhattam, hogy a delegácziók a vámdeficitet kitörölték, s hogy több, mint tévedést követtem el, midőn az adórestitucziót az 1867-k. quótatörvényre alapítom. Ezekből mindenekelőtt azt kell következtetnem, hogy a czikk szerzője az én értekezésemet el sem olvasta egészen, mert különben meggyőződhetett volna arról, hogy igenis tudtam, hogy a delegácziók a 4.689.148 frtnyi vámdeficitet kitörölték, s hogy az adórestitúció mostani komplikált elszámolását is ismertem, mert hiszen ismételve példával is illusztrálom azt. E tekintetben tehát az ő figyelmeztetésére rá nem szorultam. Hogy számításaim hibásak, azt ő más számítással bizonyítgatja be. Először is elmondja, hogy a mostani elszámolás alapján 7,5 millió forintnyi kárpótlást kapunk Ausztriától, hogy továbbá ha nem a mostani elszámolás volna, nekünk a magunkéból 3,5 millió adórestitucziót kellene adnunk, ezután Boszniának és Herczegovinának 188.400, az osztrákoknak a több szesz-exportért 352.000 frtot kellene fizetnünk; Így tehát bőségesen kihozta a 10 millió frtot, melyet az új elszámolás szerint nyerünk. Tehát tökéletesen egyre megy, akár a közös vámjövedelemből, akár más forrásból fedeztetik az adórestitúció. A miniszterek már alkudoznak is egymással s nemsokára megváltoztatják a rendszert. Itt elsőben is azt kérdem a czikk írójától, honnan tudja ő, hogy nekünk adómegtérítés czimén, 3-3 milliót, a magunkéból tellene fedezni ? A határon, kivitt szesz, sör és czukor proveniencziáját nem kérdik, sőt az 1878-ki alkudozások alkalmával az osztrák bizottság tagjai kereken kijelentették, hogy a proveniencziát ki sem lehet mutatni. A közös miniszteri előirányzat szerint 1882- re adórestituczió fejében az osztrák tartományokra 31.500.000 forint, a magyar korona területére csak 2.195.000 frt esik. De ezek a számok is csak azt mondják, hogy egyfelől az osztrák, másfelől a magyar vámhivatalok kezén át annyi szesz, sör és czukor ment a külföldre, hogy az említett összegeket vette igénybe az adórestitúció, de korántsem bizonyítják azt, hogy azon mennyiségek hol állíttattak elő, s belőlük mennyi származott ausztriai és magyar gyárakból, tehát azt sem mondják, hogy az értük befizetett termelési adó melyik pénztárba folyt be. Hogyan tudja tehát a czikk írója, hogy a magyar proveniencziájú szesz, sör és czukorért az exportnál nemcsak a