Pesti Napló, 1882. január (33. évfolyam, 1-31. szám)

1882-01-14 / 14. szám

14. szám. Budapest, 1882. szombat, január 14. 33. évi folyam. Szerkesztési Iroda, Barátok­ tere, Athenaeum-ép­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztős­égba intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak A kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athénben m­é­g fi­z­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek : Postán küldve, vagy Budapesten házb­z hordva reggeli fa esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — S hónapra 6 Art. — 6 hónapra 1* irt. Az esti kiadás postai killenklődéséért felfü­rh­etés és egyedanként J toriul A. előfizetés az év folytén minden hónapban megkéselhető, de annak kér mily napján történik is, mindenkor a hó alsó napjától számítta­k. Hirdetések szintúgy mint előfizetések­­, »Pesti Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Budapest, január 13. Hogy Somssich Pál beszéde a kormány­pártnak nem tetszik, azt igen értjük, hogy a szélső balnak nagyon tetszik, az ellen sincs semmi kifogásunk, hanem, hogy e beszédből, hogyan lehessen politikai következtetést von­ni arra nézve, hogy Somssich Pál a szélső bal álláspontjára jutott, azt kimagyarázni ke­ll­ogy sem tudjuk. Mit beszélt Somssich ? A jelen kormány pénzügyi politikájának eredményeit összeha­sonlító számadatokban kimutatta, hogy az ország lássa, hány milliójába került neki ezen kormány anélkül, hogy e rengeteg áldoza­tokkal a kitűzött czél csak megközelíttetett volna. E számok lesújtók valának, pedig a zárszámadásokból ismeretesek voltak s újat nem tartalmaztak, hanem az egyszerű igaz­ság meggyőző ereje Somssich előadásában ha­tásosabbnak tetszett. Az objektiv leszámolást a szubjektív felelősségre vonás követte, midőn a miniszterelnökre saját miniszteri programm­­jából bizonyította rá, hogy ellenkezőjét csele­kedte, mint a­mit ígért, tehát ő az oka Ma­gyarország pénzügyi romlásának. Kimutatta azután az összefüggést, mely a kormány financ­iális rossz gazdálkodása és az or­szág vagyoni hanyatlása, a rossz pénzügyi és a rossz közgazdasági politika között létezik. Ráutalt aztán a pénzügyi zavarok alapjára, a nagyhatalmi politikára s annak kedvéért a túlságos katonai költekezésekre, s ismét a jelen kormányra emelte ujját, hogy ő enge­dett mindig a legkészségesebben a nagyha­talmi és katonai kívánságoknak. Azután le­vonta a helyzet konzekvencziáit, hogy ezen állapot tarthatatlan, s kimondotta, hogy a hadügyi budgetet le kell szállítani s a bőven költekező s pazar kiadásokkal barátai számát szaporító kormánynyal szemben a szigorú takarékosság szükségét hangsúlyozta a bel­ügyi kiadásokban, a budget tételeiben is. Ennyi volt Somssich Pál beszéde. A költségelőirányzatot pedig, mely ezen politikának homlokegyenest ellenkezője, ő és pártja, a részletes tárgyalás alapjául sem fo­gadta el. Hát bizony, ez erős beszéd volt, de szélbaliság nem volt benne. Ellenkezőleg, jelentősége abban rejlik, hogy a kormány gazdálkodása oly kétségbeejtő s az elkesere­dés miatta a nemzetben oly sokra hágott, hogy a legkonzervatívabb, idős, tapasztalt, a dinasztiához és az osztrák szövetséghez mindig hű államférfiak is kénytelenek ellene síkra szállni és megsemmisítő ítéletet mon­dani a magyar kormány felett, olyanok, kiket múltjuk és polgári állásuk a kormánypárt soraiba utalnak. Közjogi kérdéseket Somssich Pál nem fejtegetett, s így alaptalan, midőn róla azt mondják, hogy szélső­baloldali elveket vallott. Hanem igenis Somssich Pál és Eötvös Károly, a mérsékelt ellenzék és a szélső­bal­alálkoznak az objektív igazságban, hogy a kormány pénzügyi politikája elviselhetetlen; egyik is, másik is felismeri a gazdasági és financziális helyzet veszélyeit s a budget rosszaságát; mindkettő elitéli a kiadások s különösen a közös hadügyi kiadások köny­­nyelmű szaporítását, az örökös adósság csiná­­lást és az őrült adóemelések tönkre juttató hatását, ebben megegyeznek s e pontban és az ilyen politika ellen való eltökélt oppozi­­czióban a legextrémebb ellentétek találkoz­hatnak, a nélkül, hogy saját politikai állás­pontjukat feladnák, vagy elveiket felcse­rélnék. Ez oly igen világos, hogy a számok bizonyító ereje és a köznyomor látása és az országot fenyegető veszély előérzete minden­kire közös, hogy azon nincs mit csodálkozni, ha mérsékelt ellenzék és szélsőbal egyaránt elhárítják magukról a felelősséget ily politi­káért, hanem csodálatos az, hogy midőn maga a kormánypárt és annak előadója­ sem von­hatják ki magukat a helyzet nyomása és a budget rosszaságának beismerése alól, mégis bátorságot találnak keblekben ezen politikát támogatni és a budgetet elfogadni. Somssich Pál beszéde ellen nekünk nincs kifogásunk, s legkevésbbé az, hogy a szélső­ballal szövetkezik, mert hisz ezt nem cselek­­szi, inkább megjegyeznék azt, hogy a kor­mány fináncz­ politikájának megítélésében nem ment elég messzire, s a szélsőbaltól való tartózkodásában nem vonta le ezen kormány­­politikának teljes és természetes következ­ményeit Ugyanis, ha kitüntette azt, hogy e kor­mány kimeríte az ország vagyoni erejét, adó­képességét, hitelét és mégis óriási állandó de­­fic­it előtt áll, nem volt elég a hadi budget és vele a hadszervezet leszállítását sürgetni, a­mi nagy dolog és érdeme. Somssichnak, hogy kimondotta: nem volt elég a pazarlás helyett a takarékos gazdálkodást ajánlani saját háztartásunkban, mert Somssich igen jól tudja, hogy 30—40—50 millió évi defi­­c­itet pusztán törlések által megszüntetni nem lehet. Ki kellett volna tehát mondania azt, hogy az általa ajánlott módokon felül az or­szágnak pénzügyei reiulegcen pzo­­kvétriumi szüksége van arra, hogy összes gazdasági és pénzügyi forrásaival önmaga rendelkezzék szabadon, vagyis az önálló vámterü­letre. S ha ezt kimondja vala, még akkor sem távozik el tapodtat sem a Deák-párti alapról, hanem igenis kimondja a teljes igaz­ságot. És megmondhatta volna a kormánynak azt is, hogy ha magába nem tér, minek ta­núsága a budget, és ha vonakodik elfogadni azon pénzügyi politikát, melynek hármas alapelve : a nagyhatalmi politika feladása, a takarékosság és a külön vám- és fogyasztási vonal , akkor csak rövid idő kérdése, hogy minél tágabb körben terjedjen el azon nézet, hogy közjogi állapotainkban rejlik a bajok kütforrása, mely kétséget sem szen­ved, hogy az ország jelentékeny része, a je­len kormánypolitika eredményeképen máris e nézet felé hajlik, s ha a kormányzati viszo­nyokban nem történik rövid idő múlva vál­tozás, bizony e nézet oly kiváló körökben is fog hódítani, melyek eddig attól távol állottak. A kormány csak személyes politikát űz, de ez a politika a nemzetet tönkre teszi és válságba juttatja. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA.­­ — Január 14. — Magyarország a tizennyolczadik században. (Két czikk.) (Magyar­ország története II. József korában. Irta dr. Marczali Henrik. Kiadja a m. tud. akadémia tör­ténelmi bizottsága. Első kötet. Budapest 1881. Ára 3 fzt.) (I.) A nagy századot, a tizennyolczadikat, mely minden polgárosult nép fejlődésében óriási átalaku­lások ideje, hazánk történetében a hanyatlás korsza­kának szokás nevezni. Közel áll hozzánk, egész mo­dern állami és társadalmi szervezetünk benne gyöke­rezik s mégis körülbelül csak úgy él a köztudatban, mint az az időszak, melynek elején egy nagy nemzeti mozgalom vezetett le, hogy végén újult erővel jusson kitörésre. A­mi e két végpont között van, azt köd, homály, sötétség borítja, melyből csak egyes fény­pontok emelkednek ki, mint például a hírneves in­­szurrekczió, egy-egy országgyűlés stb. A­mi ezek mö­gött rejlik, arról keveset beszélnek. A hanyatlás, a tespedés korának tartjuk ez időt; a magyarság ki volt merülve a kétszázados török és vallásos küzdel­mekben ; nehéz álomba hanyatlott, melyben uj erőt gyűjtött ugyan, de aludt, mig József császár hirtelen és gyöngédtelenül föl nem ébresztő erősítő ál­mából. Körülbelül ezt a felfogást találjuk történelmi könyveinkben a múlt századról. Pedig a nézet telje­sen alaptalan. Ritkán végzett a magyarság nagyobb és jelentősebb munkát, mint épen a sokat emlegetett hanyatlás korszakában.­­ Letette ugyan a kardot a kismajthényi síkon, de nem dőlt le fáradtan aludni. Folytatta a küzdelmet tovább, csak más téren, más irányban, kevésbbé zajosan, de sokkal sikeresebben. És épen azon időben, midőn mély tespedésben hisz­­szük, végez olyan munkát, mely méltóan sorakozik a magyarság történetének legkiválóbb mozzanataihoz. Nem bir elszakadni a Habsburg-háztól; lemond te­hát a meddő elszakadási kísérletekről s egész tehet­ségét, szellemi fensőségét és erejét arra fordítja, hogy saját hazáját visszahódítsa önmagának. Az alföld be­népesítése és magyarosítása, egy hatásaiban óriási po­litikai, társadalmi és gazdasági átalakulás végre­hajtása a magyar elem olyan arányú megszilárdításá­val, minőt az aránylag rövid időben alig képzelhetni: ez a múlt század eddig elfeledett, jelentőségében meg nem ismert vagy kevésbbé méltatott ,dicsőséges ered­ménye. A modern egységes és nemzeti magyar állam­nak akkor rakták le hatalmas alapköveit. Ez emlékezetes események természetszerű fo­lyamát, okait és eredményeit, tényezőit és hatásait ismerjük meg Marczali Henrik legújabb művéből, melynek első kötete akadémiánk derék közvetíté­sével most jutott a magyar közönség kezeihez. Őszin­te elismerés illeti legelső hazai tudományos testüle­tünket, hogy tudósaink tevékenységét a XVIII. szá­zadra kezdi terelgetni, ama korra, melyben jelen államéletünk közvetlenül gyökerezik. A most közzé­tett munka épen napjainkban, midőn a magyar nem­zet ismét nehéz harctot küzd a létért, midőn közélete egy újabb fejlődési fázison megy át, mely sokféle válsággal jár és megkívánja áldozatait, fölötte idő­szerű és tanulságos. Megismerteti a múlt század ha­sonló küzdelmeit, elénk hozza a csekély eszközökkel elért óriási eredményeket s ezzel bátorítást ad, bi­zalmat önt a ma élő nemzedékbe saját erőfeszítései­nek sikere iránt. A múlt szól e könyvből a jelenhez s bemutatva a maga tusáit, mintegy azt mondja neki: Előre, bátran, a te küzdelmed sem lesz terméketlen! Marczali jelen műve általában dicséretet ér­demlő haladást jelez egész irodalmi tevékenységében. Kutatói szorgalma mostan is a régi ugyan , de annál többet haladt történelmi eszmék, a roppant anyag, az események ügyes csoportosítása, az előadás élénksége és a stíl világossága tekintetében. Nagy művének első kötete háro­m főrészből áll. Az első a bevezetés, abba a Magyarországba vezet bennünket, mint az a török uralom megszüntetése és a Rákóczi­­mozgalmak lezajlása után volt. A Dunántúlra 8 fél széles ivarakban a hegyek közé szorította a török a magyarságot. Ott, hol ma a magyarság fészke van, nagy pusztaságot látunk, a kétezer négyszögmért­­földnyi Alföldet, melyet a fegyver visszahódított ugyan a nemzetnek, mely azonban lakatlan és nép­­telen. Az óriási terhben csak itt-ott emelkedik egy-egy város. Lakói szegények. A mocsárlepte rónán barbár, fékezhetetlen, rendet, fegyelmet nem tűrő idegen nép­törzsek barangolnak. E vidékről még senki sem sejti, hogy egykor ez lesz Európa éléskamrája és a magyar­ság főfészke. Mert a magyarságot a török nagyobbá­­ra kiirtotta innen. De alig tűnik el e síkságról a tö­rök, megváltozik a helyzet; a magyarság, főleg a kath. egyház hévvel ragadja meg a polgárosítás, a gyarma­tosítás, a művelődés nehéz művét. Telepek, falvak, városok kezdik ellepni a végtelen zónát, élet, munka, haladás mutatkozik mindenütt; rend és béke kezd meggyökerezni és megtenni áldásos gyümölcseit. De Bécsien még bizalmatlanok a nyakas magyar iránt; szeretnék idegenekkel benépesíteni az Alföldet. Meg­kezdődik a küzdelem s a nemzet életereje soha sem mutatkozott meglepőbben, mint épen ez időszakban. Legyőzi az akadályokat, megveti lábát az Alföldön, a távoli hegységekből a nemzetélet súlypontját ide helye­zi át s nemcsak birtokba veszi, hanem a művelődés és a vele született beolvasztási képesség segélyével nagy­jában meg is magyarosítja a rónaság lakóit A második főrész összes nagyérdekü részletei­ben adja ez óriási változások kiváló mozzanatait s eleven képben tárja elénk az uj átalakulási folyam eredményeit, a konszolidált viszonyokat, Magyaror­szág egész gazdasági, társadalmi, nemzetiségi, egy­házi és államjogi állapotát 1780 táján. A harmadik főrészben I. Józsefet mint trónörököst találjuk ma­gunk előtt. Magyar nyelven nem íratott még ily találó, életteljes, lényét oly határozottan kidomborító jellem­zés e nevezetes emberről, kinek egyénisége, bármikép ítélünk is róla, tagadhatatlanul roppant befolyást gyakorolt hazánk fejlődésére. Hogyan fogja föl Mar­czali ez egyéniséget s hogyan viszi keresztül alakját uralkodása egész drámáján, azt csak a teljes munka megjelenése után lehet áttekinteni és megítélni. Az első kötetnek főalakja még nem József; hőse maga a nemzet, melynek minden egyes osztályát élénk és vonzó rajzokban, egész ez időbeli működését hiteles és új adatok alapján mutatja be. Marczali maga em­líti, minő bőségben kínálkozott az anyag: egyedül az országos levéltárban körülbelül hetvenezer akta ment át kezein. Másutt szintén óriási sok volt az, a­mit művében értékesíthetett s szerző komoly lelki­ismeretessége mindenütt meglátszik azon sok új adat­ban és eszmében, melyet az olvasó a munkában talál. De a könyv legkevésbbé sem száraz adathalmaz. Azon fölötte érdekes részben, mely a közgazdasági és pénzügyi állapotokat taglalja, van ugyan sok sta­tisztikai közlés is. De ezek oly fontosak és érthetően beszélnek, hogy a nemzet múltja iránt érdeklődő olvasó egész figyelmét lekötik. Még élénkebben van­nak feldolgozva a társadalom és a nemzetiség éle­tét feltüntető részek. Marczalinak mindenesetre nagy könnyebbítésül szolgált, hogy kitűnő külföldi írók is sokat foglalkoztak e korszakkal, más szem­pontból ugyan, mint ő, de azért útmutatást, adatokat, sőt eszméket is adhattak neki. Voltak mintaképei, kiket szorgalommal és tehetséggel igyekszik követni. Ama történetíróink közé tartozik, kik a tények és események száraz egymásutánjában megtalálják a bennök rejlő nagy eszméket; vannak magának is gondolatai, van helyes ítélete, bele tud a dolgok mé­lyébe pillantani s helyes rendszer szerint dolgozik. Hazánk történetét a nagy európai népcsalád közös­ségében taglalja, ismeri a kor vezéreszméit s meg tudja mutatni, hogyan hatottak reánk, hogyan mó­dosultak nálunk és minő eredményekre vezettek. Ha­bár stíljének nincs meg az a ragyogó színgazdag­sága, mint Tainenak, ha nem oly rafinirozott művé­szettel festi ki egyes képeit, mint a hírneves franczia író, a múlt századi társadalom rétegeit fölötte ha­tásosan és tanulságosan állítja elénk. Egész mivoltuk­ban, erényeikkel és bűneikkel, örömeikkel és bajaik­kal, egész eszmevilágukkal látjuk magunk előtt a múlt század főúri, egyházi, nemesi, polgári és jobbá­gyi osztályait. A könyv történeti irodalmunkat egy értékes műves szaporítja, melynek elolvasása jutal­mazó, mert egyaránt ad tanulságot is, élvezetet is. Két nagy és hatásaiban eddig kevéssé méltatott történelmi eseményen épült a XVIII. században Ma­gyarország közélete. Mindkettő az előző század ered­ménye. A XVII. század a törökök kiűzésével végző­dött. 1699 óta körülbelül megszűnt a török uralom hazánkban. Ezen világtörténelmi tény jelentőségét a kortársak alig vették észre. Abbeli félelmekben, hogy a török kiűzésével a német önkénynek lesznek áldo­zatai, nem méltatták eléggé azt, hogy ős Buda várá­ról s az Alföld síkjairól eltűnt a félhold s a basagaz­dálkodás. Attól féltek, hogy a török kiűzésével a ha­talmas német uralomnak nem fognak ellenállhatni. Mint a kortársak, úgy a későbbi írók sem vették kel­lően számba a felszabadulás nagy jelentőségét. Mar­czali most egész óriási következményeiben taglalja ez eseményt egy másikkal együtt, mely nem kevésbbé fontos. Ez a katholiczizmus felülkerekedése, Pázmány térítéseinek nagy sikere­s visszahatása a főúri osztály­ra. A katholika egyházba való visszatéréssel a feudá­lis magyar főúri osztály egész fényében megváltozott. Udvari főnemességgé lett s a mely része nem akart azzá lenni, az elpusztult menthetetlenül. így járt a II. Rákóczi-féle mozgalmak számos kath. főura. Az arisztokráczia egy része elveszett, más része az ud­­varhoz csatlakozott. Az udvari főnemességben pedig meg volt adva az alap az uralkodó ház és a nemzet közötti végleges kiegyezésre, mi a szatmári békében meg is történt s véget vetett a két százados belvi­­szálynak. Uj korszak nyilik e hazában. Az uralkodó kezd bizalommal lenni a magyar nép lojalitása iránt, a magyar nép viszont őszintén szakit az elszakadási vá­gyakkal. Egy pár rövid évtized gyökeresen megvál­toztatja a viszonyt uralkodó és nemzet közt. Nem kell többé őriztetni zsoldos birodalmi csapatokkal a ma­gyar népet. Magyar katonák küzdenek oda künn a birodalom minden vidékén a császári lobogók alatt. 1740—1745 közt, mondja Marczali, Mária Terézia tisztán magyar királynő; seregei, tanácsosai, követei magyarok. Ennek megfelelően változott a nemzet han­gulata. Előbb a Habsburgok leghívebb emberei sem igen merték fitogtatni lojalitásukat, most az ellenzék is lojálissá lett, s midőn Rákóczi Ferencz fia, József, kibontja atyja zászlaját, nemcsak visszhangra nem talál többé, hanem még a külföldön élő emigráczió, maga a bü­sikes Kelemen is azt tartja, hogy kár a haza nyugalmát zavarni, s maga fohászkodik, hogy ne adja az isten, hogy valaki fölkeresse a mozgalom vezetőit a hazából. A nagy átalakulások, a nemzet gyors gyarapo­dása, a nemzetiség fejlődése vérmes reményeket kel­tenek a hazafiakban. Sokat pengetik, hogy Magyar­­ország lesz a Habsburg-ház birtokainak középpontja; feltűnik az önálló magyar, és a nemzettel azonos ki­rályság eszméje; azt hiszik, hogy Mária Terézia hoz­zánk teszi át székhelyét s Pozsony és Győr már szá­mítanak reá, hogy egyik vagy másik lesz a magyar királyi város. Fellengző, magasröptű remények azok, melyek telj­esül­etlenek maradtak, de tanúságot tesz­nek az óriási változásról, melyet egy emberöltő a ke­délyekben létrehozott. Mária Terézia csakhamar is­mét az idegen tanácsosok befolyása alá került, kik gyűlöltek mindent, a mi magyar s a nemzet rohamos fejlődését mesterséges gátakkal, egy kegyetlenül ki­szivattyúzó gazdasági, pénzügyi és vámrendszerrel igyekeztek feltartóztatni. Maga a királynő sze­rette a magyarokat, de egyéni rokonszenve nem gá­tolta őt abban, hogy az országot gazdaságilag oda ne dobja zsákmányul a több adót fizető örökös tar­tományoknak. Rokonszenve nem terjedt messzebb, mint kincstára érdekei. Azért, mert a nemesség nem­­ akart rendes adót fizetni —­­háború esetén hozott S­I is töméntelen pénz- és véráldozatot — az egész ma- Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Budapest, január 13. Az orosz befolyás és a krivoszcziai lázadók. Soha se kétkedtünk benne, hogy a dél-dalmácziai lázadást orosz részről élesztik, s igy nem vagyunk meglepve, midőn ma a Correspondance de Pestben a következő leleplezéseket találjuk, melyekről e lap Belgrádból értesül: A szláv agitátor, Matanovits Péter bevé­gezte rablóbandájának szervezését, melylyel Krivos­­cziába fog menni. Matanovits úr, kit a belgrádi orosz követ nagy előzékenységgel fo­gadott, tetemes összeget kapott Mi­hály volt metropolitától azon hadjá­rat költségeinek fedezésére, melyet a krivoszcziai tisztelt rabló urakkal akar szervezni. A pánszláv egyesületek, melyeknek Szerbiában és a Balkán-félszigeten kifejtett agitáczióját Aksa­­koff moszkvai agitátor vezeti, Belgrád­­ban valóságos főhadiszállást ala­pítottak. Nem kételkedünk abban, hogy az orosz kor­mány ismert lojalitásával nem fogja elmulasztani annak kinyilatkoztatását, hogy a czár kormányának semmi köze a pánszlávizmus kóbor lovagjai ezen ás­­kálódásai és mozgalmaihoz, kik az összeesküvésből kenyérkeresetet és mesterséget űznek és a rablást a politika köpenye alá rejtik. De azért, mivel az igazságot többre becsüljük még az orosz kormány lojalitásánál is, annak kijelen­tésére szorítkozunk, hogy orosz pénzzel fizetik a kri­­voszcziai szövetkezeti banditák költségeit. Gambetta ellen, mint a Times párisi levelezője jelenti, a képviselőház új ülésszakának tegnapelőtt tartott első ülésén, rendkívül elkeseredett hangulat mutatkozott a képviselők között. »A ház folyosóin az ember nem hallott mást, írja a levelező, mint fenye­gető hangokat. Mindenki azt hitte, hogy Francziaor­­szágban a nyugalom hoszszú évei fognak következni Gambetta kormányra léptével. És ime, a képviselőház folyosóin ma csak arról beszéltek ezelőtt leghevesebb pártolói, hogy meg kell őt buktatni. A harcz tényleg Topgép*r­ödött. Gambetta és Ion Al­kamra, úgy látszik, el van határozva elvetni a lajstrom szerinti válasz­tásra vonatkozó javaslatot. Gambetta pedig el van tökélve a revízióra vonatkozó törvényjavaslaton kívül, mely magában foglalja az új választási javaslatot, nem terjeszteni elő egyéb javaslatot. Ha ez elvettetik, le fog köszönni. E kérdés körül fog megkezdődni a harcz és a szavazás nemsokára meg fogja mutatni, mi lesz az eredmény : győzelmes, vagy legyőzött ka­binet , alázatos, vagy pártütő kamara ? Beszélik, hogy Gambettát legjobb barátai arra kérték, hogy ne ra­gaszkodjék szándékához s ne terjeszsze elő a javasla­tot , de Gambetta kijelentette, hogy e kérdésben in­kább megbukik, semhogy azt elejtse. A kamra azt gondolja, hogy nem éli túl a lajstrom szerinti válasz­tás elfogadását, és Gambetta nem hiszi, hogy túlél­heti annak elvetését. Soha lehangolóbb visszavonulás nem követett volna még ily fényes győzelmet és Gam­betta talán arra van rendeltetve, hogy még a száz nap dicsőségét se érje meg, mely Elba után követke­zett. Alig képzelhető veszedelmesebb és politikátla­­nabb eljárás, mint ily eredmény.« A Windthorst-féle javaslatnak a német birodalmi gyűlésen történt tárgyalásáról, és­pedig az e feletti vita tegnapi, második napi lefolyásáról távirati köz­leményeink kiegészítéséül a következőket közöljük : H­a n­e­m a haladópárt zömével ellentétben, a javaslat ellen nyilatkozott. Elvileg rokonszenvez ugyan Virchov és Payer álláspontjával, de a javaslat ellen szavaz, mivel nem tudni, mily czélja van vele a czentrumnak s félni lehet, hogy a c­entrum a javas­lat elfogadását egyoldalúlag, mint engedélyt akarja kizsákmányolni. Továbbá azért szavaz ellene a ja­vaslatnak, mivel ma szokássá vált, hogy a májusi törvények alkotásában ,való részvétel alól ki akarják magukat szabadítani. Ő kötelességének tartja, hogy beismerje, hogy azok alkotásáért ő is felelős s azért a javaslat ellen szavaz. Hammerstein ktr. elfogadja a javaslatot. Richter szemrehányást tett, hogy a kormány hall­gat s arra hivatkozik, hogy a szövetségi tanács még nem határozott, míg a dohánymonopóliumról, mely felett szintén nem határozott a szövetségi tanács, mind a küldöttség, mind Bismarck herczeg ismételve nyilatkozott. A kanczellár tehát csak kulisszának használta a szövetségi tanácsot, melyet ide-oda tol, aszerint, a­mint szólni akar vagy nem. A kanczellár­­nak a polgári házasságra nézve tett nyilatkozata ar­ról győzte meg őt, hogy a kulturharcz neki kezdettől fogva csak hatalmi kérdés volt, a liberálisoknak te­hát nem fekszik érdekükben. A kanczellár egész politikájával csak azt akarta, hogy a dohánymonopólium számára kész többséget szerezzen, épen mint most Kardorff úr cserét akar csinálni a májusi törvények revíziójával a vámok en­gedélyezésével szemben. Ha a kanc­ellárnak az egy­házi törvényeket illető álláspontja kezdettől fogva hasonló volt, akkor sohasem érdemelte meg a liberá­lisok támogatását. A január 4-diki rendelet mutatja, hogy az a kísérlet, hogy a parlamentarizmust a lát­szólagos alkotmánynyal helyettesítsék, most még erő­sebben fog megtörténni; felhívás ez a liberális párt­hoz, hogy készüljön a harczra. Az első lépés erre e kivételes törvény megszüntetése. (Helyeslés balról.. Bötticher éles hangon válaszolt, hogy Rich­ter taglalásainak magja ez : a kanczellár terhünkre van, tehát ott kell hagynia helyét. Richter nem tá­mogatta ezt új okokkal, különben a kanczellár nem olyan ember, a­ki kulisszára szorul, sem pedig nem hajlandó a szövetségi tanács, a német szuverének testülete arra, hogy magát kulisszának használtassa. Az első olvasás Schröder­nek a javaslat ellen mondott beszédével végződött. A második olvasáskor R­i­c­k­e­rt szólt a javaslat ellen. Azután Forckenbeck szólalt fel. Forcken­­beck szükségesnek tartja a májusi törvények revízióját a diskreczionális meghatalmazások kizárásával,de nem sorol fel részleteket. Meg kellene esetről esetre vizs­gálni, hogy mennyiben lehetne újra és mind a két félt egyaránt kielégítő módon megvonni a határt az állam fel nem adható jogai és az egyház szabadsága közt. Azt is elismeri, hogy a kiutasítási törvényre már nincs szükség, különösen midőn a kormány egy szót sem hozott fel mellette. E törvény nélkül is sérthet­­len marad a májusi törvény. De azért ellene van az indítványnak és a szeczesszionisták által indítványo­zott napirendnek, minthogy csak a közelebb megnyí­tandó országgyűlési ülésszak fogja megvilágítani az egyházpolitikai helyzetet s nem tudni, vajjon a törvény elfogadása által eredményre jutnak-e, vagy csak új kompenzáczió tárgyat adnak-e a kormánynak a Rómával folytatott alkudozásokra? A név szerinti szavazásnál 235 szavazattal 125 ellen elvetették Forckenbeck indítványát, hogy tekin­tetbe vette azt, hogy azt, hogy az 1874. május 4-iki törvény része az egyházi törvényeknek s hogy leg­közelebb előreláthatólag elő fog terjesztetni az ország­gyűlésen egy egyházpolitikai javaslat s az említett törvény már három év óta nem volt alkalmazva, tér­jenek napirendre s 223 szavazattal 115 ellen Windt­­horst javaslatát fogadták el. Windthorst mellett sza­vazott a czentrum, a haladó párt zöme, néhány szeczesszionista, a néppárt, az elzásziak és szoczia­­listák. Több liberális, köztük Forckenbeck, nem sza­vazott. Válasz »A vám­jövedelem és fogyasztási adók« czimű­ czikkre. A P. Napló január 10-ki reggeli számának mellékletében »A vámjövedelem és fogyasztási adók« czime alatt megjelent czikk a Budapesti Szemle ja­­nuáriusi füzetében közlött értekezésemre vonatkozik s azt akarja kimutatni, hogy az abban foglalt okos­kodásom nem áll, hogy számításaim helytelenek, s hogy az adórestitucziókra nézve egészen mindegy, akár a közös vámjövedelemből fedeztetnek, akár pe­dig az az ország fedezi a magáéból, a­mely a terme­lési adókat beszedte. Azt mondja a czikkíró, hogy számításaim csak a közös miniszteri előirányzatból merítvek, ámbár tudhattam, hogy a delegácziók a vámdefic­itet kitörölték, s hogy több, mint tévedést követtem el, midőn az adórestitucziót az 1867-k. quótatörvényre alapítom. Ezekből mindenekelőtt azt kell következtetnem, hogy a czikk szerzője az én értekezésemet el sem olvasta egészen, mert különben meggyőződhetett volna arról, hogy igenis tudtam, hogy a delegácziók a 4.689.148 frtnyi vámdefic­itet kitörölték, s hogy az adórestitúc­ió mostani komplikált elszámolását is ismertem, mert hiszen ismételve példával is illusztrá­lom azt. E tekintetben tehát az ő figyelmeztetésére rá nem szorultam. Hogy számításaim hibásak, azt ő más számítással bizonyítgatja be. Először is elmond­ja, hogy a mostani elszámolás alapján 7,5 millió fo­­rintnyi kárpótlást kapunk Ausztriától, hogy továbbá ha nem a mostani elszámolás volna, nekünk a ma­gunkéból 3,5 millió adórestitucziót kellene adnunk, ezután Boszniának és Herczegovinának 188.400, az osztrákoknak a több szesz-exportért 352.000 frtot kellene fizetnünk; Így tehát bőségesen kihozta a 10 millió frtot, melyet az új elszámolás szerint nyerünk. Tehát tökéletesen egyre megy, akár a közös vámjö­vedelemből, akár más forrásból fedeztetik az adóre­stitúc­ió. A miniszterek már alkudoznak is egymással s nemsokára megváltoztatják a rendszert. Itt elsőben is azt kérdem a czikk írójától, honnan tudja ő, hogy nekünk adómegtérítés czimén, 3-3 milliót, a magunkéból tellene fedezni ? A határon, kivitt szesz, sör és czukor proveniencziáját nem kérdik, sőt az 1878-ki alkudozások alkalmával az osztrák bi­zottság tagjai kereken kijelentették, hogy a prove­­niencziát ki sem lehet mutatni. A közös miniszteri előirányzat szerint 1882- re adórestituczió fejében az osztrák tartományokra 31.500.000 forint, a magyar korona területére csak 2.195.000 frt esik. De ezek a számok is csak azt mondják, hogy egyfelől az osztrák, másfelől a magyar vámhivatalok kezén át annyi szesz, sör és czukor ment a külföldre, hogy az említett összegeket vette igénybe az adórestitúc­ió, de korántsem bizonyítják azt, hogy azon mennyiségek hol állíttattak elő, s be­lőlük mennyi származott ausztriai és magyar gyárak­ból, tehát azt sem mondják, hogy az értük befizetett termelési adó melyik pénztárba folyt be. Hogyan tudja tehát a czikk írója, hogy a magyar provenien­­cziájú szesz, sör és czukorért az exportnál nemcsak a

Next