Pesti Napló, 1882. február (33. évfolyam, 32-59. szám)
1882-02-01 / 32. szám
Melléklet a Pesti Napló február 1. 32-dik számához. A lázadás. A szerb metropolita ügyében, kit a szerb kormány állásától megfosztott, orosz részről hosszabb idő óta rendszeres izgatás folytattatik, melynek éle monarchiánk ellen van intézve. Újabban, mint Londonból jelentik, Novikoff asszony a londoni Contemporary Rewiew-ban egy czikket tett közzé a szerb válságról a metropolita letétele alkalmából. E czikk heves kifakadásokat foglal magában Ausztria-Magyarország ellen. Hogy Oroszországnak oly általában ismert ügynöke, mint Novikoff asszony, utasítást nyer ily hangon Asztria-Magyarország ellen szólani, ez kétségtelenül a viszonyok által megváltozott helyzet jele. * A berlini Tribüne egyik orosz levelezője, aki az orosz társadalom körében uralkodó politikai áramlatok tekintetében sokszor adta jelét, hogy jól van értesülve, de egy kissé élénken szeret színezni, január 25-ki kelettel e czím alatt: »Oroszország és a szláv lázadás Ausztria ellen« a következőket írja: Még itt is ritkán történt oly nehezen valamely kinevezés, mint Lobanoff, a jövendő államkancelláré. Hosszú idő óta sok ellentmondó hír van forgalomban, levelek és sürgönyök váltottak az itt és a külföldön élő nagy urak között és most újabban oly egyszerre hozatott ismét e kérdés felszínre, hogy mindenesetre fontos oknak kellett fenforogni, hogy ezen ügy majd elvettetett, majd ismét felvétetett. A legközelebbi napokban kétségtelenül ismét hallani fogunk komoly pártküzdelmekről, melyek a színfalak mögött folynak. Ez azonban nem áll. De az kétségtelen, tekintsük bár Lobanoffot Németország barátjának, vagy ellenségének, hogy Ignatieff tevékenysége a legkevésbbé sem korlátoztatik, és Lobanoff nagyon jól meg fog férni a belügyminiszterrel, ami a pánszlávok új programmjával szemben nem is lesz nagy mesterség. Hiszen egyelőre senki sem gondol az osztrák monarchia elleni egyenes támadásra, hanem azt csak előkészítik és szem előtt tartják. Most még félnek a német udvartól és saját magukat sem tartják itt elég erősnek. Francziaországra senki sem számíthat, mert senki sem ismeri ezen ország jövő politikáját. E szerint Oroszország csak közvetve akarja a keleti kérdést ismét felszínre hozni és pedig ügynökök által, anélkül, hogy Oroszország magát kompromittálná. Ezalatt egész lojalitással lehet a szomszéd monarchiának a legönzetlenebb biztatásokat adni és mosolyogva szemlélni, mennyire bonyolódik bele az új viszonyokba Ausztria-Magyarország, anélkül, hogy valamely nagyhatalommal hadat viselne. Míg e tréfa tart, Németország kénytelen türelemmel nézni, mi történik. Igaz ugyan, hogy egyszer-másszor komoly képet is vághat, de ha nagyon komolyan találná venni a dolgot és egyúttal Francziaországban is elhalványodnék Gambetta csillaga, még mindig van idő a visszavonulásra. Ez esetben Oroszország egy kongresszus egybehívását tervezi, hogy az meggyőződjék, hogy Ausztria-Magyarország nem képes megfelelni missziójának Boszniában és Herczegovinában és talán indokoltnak fogják akkor mások is tartani, hogy a szerb nép egy nagyobb egészszé tömöríttessék. Nagy-Szerbia egysége azon gondolat, mely nemsokára az eszmecserék tárgyává fog tétetni. A pánszlávok ezen eszmét már tanácskozás tárgyává tették és jónak találták. Először azért, mert ezzel a Duna mentén egy új anti-osztrák állam alkottatnék, és másodszor, mert ez Kelet-Rumélia lakosait is hasonló törekvésekre indítaná. Nagy-Szerbia, Nagy-Bulgária és Románia, ez a konstelláczió igen tetszik a pánszlávoknak és erre irányul az orosz ügynökök agitácziója a herczegovinai hegyekben és Belgrádban. Ha Milán fejedelem csatlakozni akar ezen mozgalomhoz, — pedig ezt kénytelen lesz tenni, ha a régi ó-szerb álmok ismét felidéztetnek — akkor biztosítva van trónja. Ellenkező esetben kénytelen lesz az ország akaratának engedni, így állanak a dolgok ezen vidékeken. Oroszországban egy új tényező lépett előtérbe, és ez az, hogy Berlinben nagyon korán kezdettek szigorú arczot vágni és a legutóbbi időben váltott kéziratok ajánlatossá tették, hogy Oroszország a béke iránt újabb biztosítékot adjon. Ezért küldtek Berlinbe oly orosz nagykövetet, kinek érzelmei minden kételyen felül állanak és a kanczellári állást sem töltötték be Ignatieff-fel, ki különben arra nem is vágyódik, hanem egy harmadik egyént állítottak e helyre, a ki komoly biztatásokat jóhiszemmel képes adni és ha ennek ellenkezője történik, hivatkozhatik arra, hogy képtelen volt az áramlatnak ellenállani. A kérdés csak az, vájjon Bismarck is komolynak veszi-e a színpadi változást és meg fog-e ezzel elégedni. Egyébként ön meglehet arról győződve, hogy Ignatieff elve még mindig fennáll, sőt ma inkább, mint valaha és itt senki sem gondol arra, hogy Lobanoff képes lesz a tűznek élesztését és lángra lobbantását megakadályozni. * Kattaróból január 25-iki ketettel ezeket írják: A Koritónál vívott harcz után, melyben a lázadók tetemes veszteségeket szenvedtek, míg a mi csapataink csak egy tisztet és tizenegy embert vesztettek, tegnapelőtt Poljice mellett újabb összeütközés történt. A Sutics bandájához tartozó herczegovinai rablók benyomultak a raguzai kerületbe, hogy ott zsákmányra tegyenek szert és a nevezett helységben egy század katonaságra bukkantak. Több órán át tartó harcz fejlődött ki, mely mindkét részről nagy hidegvérűséggel vivatott. Végre csapataink szétszórták a rablókat és előrenyomulhattak. A rablók rendben és lépésrőllépésre vonultak vissza. Katonáink azonban folyton nyomukban voltak, úgy, hogy a rablók futásnak eredtek, miután számos halottat és sebesültet veszítettek. Suticsot, a banda vezérét, élve fogták el. Ez a többi bandákat is rémületbe ejtette s beszélik, hogy a Krivoszcziában levő többi bandák is türelmetlenkedni kezdenek és lazul köztük a fegyelem. Erre példát szolgáltat a következő eset: Ubli lakosai 1869-ben nem vettek részt a lázadásban és ezúttal is csak a krivoszcziaiak fenyegetésének engedtek. Néhány héttel ezelőtt már kijelentették, hogy alávetik magukat az új törvénynek, miről a felkelők értesültek és arra ítélték a falut, hogy 150 herczegovinai rablót köteles tartani, kik a falu népét felügyelet alatt tartsák. Ubli lakosai alávetették magukat a felkelők ezen ítéletének és három héten át bőven ellátták a rablókat. De végre január 22-ikén már az ublibeliek türelme kifogyott, mert a rablók minden munkájukban akadályozták őket, sőt a faluból sem engedték őket távozni. Elhatározták ennélfogva, hogy kiverik a rablókat a faluból. Ezek látván a lakosok fenyegető magatartását, kitakarodtak, de azon elhatározott szándékkal, hogy Dragaljból vissza fognak térni és példásan megbüntetik az ublibelieket. A falu lakossága azonban elhatározta, hogy a legvégső veszedelem esetében kimennek a faluból és Otahovaczba költöznek, mely helység a tenger partján fekszik, ahol a falu népét csapataink könnyebben megvédhetik. Herczegovinában Bukalovics Tvrtko parancsnoksága alatt egy új banda alakult. Az új vezér fia Buka Vukalovicsnak, a hírneves bandavezérnek, aki 1862-ben Omer pasa ellen harczolt és Oroszországtól életfogytiglan nyugdíjat kapott. A fiatal Tvrtko 1876-ban a lázadásban igen tevékeny részt vett. Akkor még sokkal fiatalabb volt, semhogy önálló parancsnokságot kaphatott volna; de mint agitátor igen kitüntette magát és neki tulajdonították azt, hogy azon herczegovinaiak, kik 1876-ban az osztrák hatóságoknak akartak meghódolni, e tervüktől eltérve Montenegróba mentek és Nikita fejedelem alattvalói lettek. Országos régészeti társulat. — jan. 31. Az országos régészeti társulat ma délután 5 órakor az akadémia kis termében Pulszky Frencz elnöklete alatt rendes havi ülést tartott. Tergina Gyula felolvasta Barna Ferdinánd ismertetését Ospelin R. I. »A finn-ugor ősrégészet elemei« cz. művéről, melyben ismerteti az ugor régészeti leleteket; a sírokban ott ugyanoly tárgyakat találtak, melyek nálunk is előfordulnak; a régészeti leletek szintúgy, mint a nyelv-összehasonlítás azon föltevés mellett tanúskodnak, hogy a magyarok ugor rokonaikkal együtt éltek s későbben szakadtak el és indultak tovább nyugat felé. Ez ismertetés után Deák Farkas bemutatott több női ékszert, u. m. karpereczeket, egy buzogányalaku hajtűt stb. Erdélyből, a 16. és 17. századból. A karpereczeket állítólag Lórántffy Zsuzsánna ajándékozta Zákány nevű titkárának, midőn ez megnősült, nőül vevén egy Olcsvai leányt. Az ékszerek jelenleg is az Olcsvai család birtokában vannak. Henszlmann Imre Topusko horvátországi templomnak, illetőleg romjainak rajzát mutatta be. E gót stílben épített templom újabb bizonyítékot szolgáltatott arra nézve, hogy a gót stil nem német, hanem franczia eredetű. Végül Torma Károly a római sánczok mellett vezetése alatt folyó ásatás közben talált régiségeket mutatja be. A tárgyakat Karácsonyi Guido gróf birtokán találták, fölkéri az elnökséget, hogy tegyen lépést Karácsonyi grófnál, hogy e tárgyakat a nemzeti múzeumnak ajándékozza, amit bizonyára nem fog megtagadni. Az elnök köszönetet mondott a figyelmeztetésért. A nyilvános ülés tárgysorozata ki lévén merülve, az elnök a gyűlést befejezé, s ezután zárt választmányi ülés következett. Irodalom. Protestántizmus és pánszlávizmus. Vettük a fentebbi czimü röpiratot, mely Pozsonyban, Stampfel Károly bizományában jelent meg s ily mellékczimmel bir: »Felelet Felvidéky hasonczimü röpiratára.« A művet dr. Mudrony Mihály, az ismert pánszláv irta, s igy elképzelhető a mű tartalma. Szerző sorra megy Felvidéky állításain, s azután idéz gr. Széchenyi István s Deák Ferencz mondásaiból. Idézetei között ezt is találjuk : »Csak úgy hazánkfiának tekintsük a tótot, ráczot, mint a magyar ajkú honlakót s csak úgy szivünkön feküdjék azok javának előmozdítása, mint emezeké.. . .« Mintha erről lenne a szó, és nem arról, hogy a pánszláv urak nem hajlandók Magyarországot hazájuknak tekinteni s a magyar állami nyelv természetes és törvényes jogait respektálni. Ezúttal nem bocsátkozunk annak megítélésébe, hogy szerző mennyiben korrigálja Felvidéky adatait, hanem a mű szellemének megismertetésére idézzük annak következő bevezető sorait: »Három éve múlt, hogy Grünwald Béla, »Zólyommegye hazafias alispánja«, húsvéti piros tojással kedveskedett nekünk tótoknak »Felvidék« czimü politikai tanulmánya alakjában ; és a mint ezen gunyiratára megkapta illetékes helyről, a magyar tudományos birálat részéről, a kellő rendreutasítást (lásd : »Budapesti Szemle 1878 márczius—áprilisi 32. és május-juniusi 33. számát) — úgy tetszett, hogy a magyar dhauvinizmus az irodalom terén elnémul s helyt enged a Széchényi-Eötvös-Deák féle nyugodtabb s higgadtabb fölfogásnak a nemzetiségi kérdés dolgában. Hiú volt a remény; mert ime egy »Felvidéky« pseudonym alá bujt ág. hitv ev. lelkész, megirigyelvén Grünwald Béla babérjait s olcsó dicsőségre szert teendő, saját »hazafias alispánjának« »Felvidék«-ét lelkész voltához képest valamivel szelidebb formába öntve s az ág. hitv. ev. egyház hitelveit követő tótokra szorítva transkribálja, s ezen plágiummal »Protestantizmus és Pánszlávizmus« név alatt mint »Kleriszkindli«-vel, karácsonyi ajándékkép, tótajku hitsorsosainak kedveskedik. Minden adományt meg kell köszönni annak érdeme szerint s ha én önként és meghatalmazás nélkül ezen szerepre vállalkozom, úgy mentsen ki azon ténykörülmény, hogy a felettem röpirat hozzám is szól, mint a dunáninneni kerületbeli 50.000 tót lelket számitó nyitrai esperesség felügyelőjéhez, ki különben is gyakran azon nem éppen irigylendő megtiszteltetésben részesülök, hogy derüre-borura pánszláv agitátornak hireszteltetem. A Felvidéky is Grünwald Béla »Felvidékiének jelszaván, Carlyle azon mondatán kezdi, hogy »A legkoldusabb igazság többet ér a legkirályibb hazugságnál« — és mégis ő is azon hibába esik, mely Grünwald röpiratának legtöbbet ártott, hogy t. i. röpiratában szintén sok valótlanságot, ellenmondást, sőt egyenes képtelenséget hord össze, így egyenes valótlanságot állít, midőn röpirata 14. lapján elmondja, miszerint a dunáninneni egyházkerületben szokássá vált, hogy »a szuperstendens úr váltakozva minden évben más-más nyelven nyitja meg és vezeti a kerületi gyűléseket.« Ellenmondásba keveredik, midőn röpiratának 66. lapján állítja, hogy »az ev. egyház vezérfiai azért nem akartak és nem mertek a pánszlávok ellen erélyesen föllépni, mert az egész pánszlávizmust csekély lették és azért, hogy féltek tőlük.« Képtelenség pedig az, a mi a röpirat 16. lapján állittatik, hogy »az érdes, úgynevezett pánszlávisztikus külső, a vadság, korlátoltság és miveletlenség külső kinyomata ott ül a pánszlávok arczán s tisztán mutatja kilétüket« elannyira, hogy »ha a beavatott kilétüket nem is tudja, mégis pánszláv voltukat már arczukról olvassa le.« Ezeket azonban egyelőre csak mutatványul hozom itt föl. Mi előttünk, tót lutheránusok előtt különben karácsonykor, mint az úr születése napján, élénkebben mint más alkalommal, azon történeti igazság megtestesülve jelenik meg, hogy ekkor született az egész emberiség üdvözítője, ki megtörvén azon a testamentomi tévhitet, mely szerint az úz istennek csak »egy« választott népe volna,ezen tannal ellentétben fölkarolta isteni szeretetével az egész emberiséget. És valóban csodáljuk, hogy találkozott ág. hitv. ev. lelkész, ki éppen ez alkalmat használja föl arra, hogy a meghasonlás égő üszkét dobja e sokat gyötrött hon egyes nemzetiségei közé. Különben meglehet, hogy e röpirat csak valamivel elkésett s megjelenése tulajdonkép »Lucza« napjára volt szánva, mely napon a babonás világ előítélete szerint a boszorkányok ördöngös miveleteiket szokták végezni. Mintha bizony nem volna száz meg száz más s valóban szomorú és velerázkódtató igazság, melyek csakugyan megérdemlenék, hogy az egész ország azoknak sürgős és komoly orvoslásáról gondoskodjék. Ezen sok szomorú igazság közül fölhozok csak egyet, de ez azután nemcsak a legkirályibb, de — sajnálattal legyen mondva — egyúttal a legkoldusabb igazság is lesz. Csanád megyében töltött gyermekkorom egyik emlékéül maradt eszemben egy rövid kis magyar népdal, mely igy hangzott: »Nincs kenyerem, sóra való, Mind elvitte a nagy adó, A nagy adó súlya alatt Házgerendám is beszakadt.« Ezt akkor még dalolták. De beteg — elnémult azóta a dal s most pörög helyette a dob »Kárpátoktól Adriáig.« De nem azon dobszó ám az, melynek pörgése mellett ez ország minden fia dicsőséget szokott szerezni királyának, nemzetének, hazájának. A királyi adóvégrehajtók nyomorterjesztő, dicstelen dobszava az, melytől e hon mind magyar, mind német, mind tót lakosságának számos családja külföldre menekedik, miután ez ország már odáig jutott, hogy honpolgárainak becsületes munka árán sem tud többé kenyeret adni. Ez — higgye el Felvidéky úr — a legkirályibb igazság, mert ezen igazság mellett magyar királyi adó hajtatik be; de egyúttal a legkoldusabb igazság is, mert ezen igaz valóság mellett a koldusbotra jutottak utolsó tarisznyája is dobra üttetik.« Darvin uj könyve. Dar vin Károlytól uj könyv jelent meg angol nyelven e czimmel: »A televényföld képződése a férgek tevékenysége folytán, s megfigyelések e férgek szokásai fölött.« Csodálatos könyv ez, mint Darvin minden könyve,. És miért? Mert a közönséges, mindennapi tárgynak új és érdekes szempontjait tünteti föl. Darvint mint megfigyelőt ez a tulajdonsága tünteti ki a többi természetvizsgáló fölött. Tevékenységének megindítására nincs szüksége semmi rendkívülire, semmi ritka állatra, növényre és kőzetre, csöndesen és buzgón figyeli meg éveken át a tüneményeket, melyek körötte játszódnak le ; hangyaszorgalommal gyűjt össze mindent, amit mások a tárgyról már elmondottak, fölhasználja a barátok és tisztelők szívességét, kik megfigyeléseket gyűjtenek és most, mikor mint aggastyán kenti falusi házának rögéhez van kötve, egész — majd azt mondtam — falkafiát küldheti a nyomokra, melyeken évek hosszú sora óta vadászott. »Fiam György, fiam Vilmos, fiam Ferencz és Horácz« — pompás fiatal ficzkók voltak, mikor tizenkét éve az Engfilén-Alpon láttam őket, kik most atyjuk oldala mellett működnek. Tehát földi gilisztákról van szó, s ha a néhol talán kissé terjengős könyvet átolvastuk, akkor magunk is földi gilisztának képzeljük magunkat, mert be kell vallanunk, hogy egész lételünk, tehát egész kultúránk és polgárosultságunk is e földben furkáló férgeken alapszik. »A földigiliszták« — mondja Darwin elmélkedéseiben — »nagyobb szerepet játszottak a világtörténelemben, mint sokan hiszik.« (A legtöbben még azt sem sejtik, hogy egyáltalában játszottak szerepet, s én meg vagyok győződve, hogy a theologusok, akik pedig másként annyit bajlódnak a férgekkel, mitsem tudnak e szerepről.) »Anglia sok részében minden acre földből tíz tonnánál (10,516 kiló) nagyobb súlyú szárazföld megy át a testükön, s vitetik általuk a fölszínre, úgy, hogy a televényföld egész legfelső rétege néhány év alatt átmegy a gyomrukon.« Darwin semmit sem állít könnyű szerrel; ő határtalan szorgalommal gyűjtötte össze, mérte meg a földet, melyet e férgek lyukaikból kivetnek, s melyet elnyeltek és megemésztettek volt, kiszámitó mennyiségüket egy meghatározott területen, úgy, hogy állításainak tényleges alapjai ellen a legkisebb ellenvetést sem lehet kockáztatni. Fájdalom, minden mérték és súly a tudományban egyedül használatos tizedes rendszer helyett az Angliában még mindig divó, nagyon nem praktikus rendszer szerint van közölve, melyet Nagy- Britannián kívül egy lélek sem ért meg.A régi járatok összeomlása folytán a talaj állandó, lassú mozgásban tartatik, részei egymással keverednek, a szénsav és a még hatásosabb humuszsav szétbomlasztó hatásának folyvást újabb síkok tétetnek ki, mivel pedig a humusz képződését a félig elrothadt levelekkel táplálkozó férgek elősegítik, a felszínen levő televényföld alkatrészei az elrothadásukra legalkalmasabb körülmények közé juttatnak. Azonkívül a kőzetek szilárdabb alkatrészei a férgek őrlőcsatornáiban, hol malomkövekként szerepelnek, erőművileg szétdörzsöltetnek.« De még ez nem minden. Darwin azt is kimutatja, hogy a rendkívül finoman szétosztott, az emésztési nedvek által összeragasztott földet, melyet a férgek alagcsöveikből kivetnek, az eső és a vizek elmossák, a szél száraz időben elfujja, s az végre a folyóvizekbe jut, melyek finom iszapként a tengerbe viszik, e nagy reservoirba, melyben a szárazföld minden törmeléke összegyűl. Ami a földből a fölszinre kerül, s innen a tengerbe jut, az elvész a talajból; a férgek készítik és megújítják szüntelenül a televényföldet az alsó talaj kárára, s évenként az előbb említett földmennyiséget hozzák a fölszínre. Könnyű kiszámítani, milyen vastag lenne az a réteg, melyet előállíthatnánk, ha ezt a földet azon a területen, mely alól fölhozatott, kiterítenék; ez természetesen nagyon csekély 0.00263 része egy vonalnak évenkint; azonban a föld történelme nagy időt nem ismer, s így Darwin kiszámítja a Missisippi által a tengerbe vitt iszap mennyiségéből, mely iszapot, amint be van bizonyítva, a férgek állítanak elő, hogy a Missisippi egész folyamterülete négy és fél millió év alatt a tenger színéig fog emelkedni. Geológok és nemzetgazdászok már rég fölismerték, hogy az egész emberi élet csupán azon a vékony réteg televényföldön, tehát a bomlási produktumokon nyugszik, mely a szárazföldet bevonja. A föld szilárd csontváza építőanyagot, fémeket és szenet szolgáltat, azonban az ember ezek nélkül is létezhetett volna, ellenben a televényföld nélkül élete lehetetlen. Mivel pedig, mint Darwin kimutatja, a televényföld csak a férgek segítségével állítható elő, a levont következtetés nem szorul magyarázatra. A férgek készítik a televényföldet, felforgatva a közvetlen talajt, azt érintkezésbe hozván a levegővel, hogy szétbomoljék, s a mélyebb helyekre is úsztassák a levegőt és vizet, melyet a fűgyökerek nagyrészt viszszatartanának csöveiben ők viszik le a mélybe, s úgy a növények finomabb gyökereinek előkészítik az utat, hogy mélyebben a földbe hatolhassanak, s elegyengetik a talaj fölszinének kisebb egyenetlenségeit. »Az eke — mondja Darwin könyve végén, melyben minden előzőjét, s különösen Hensent a megillető elismerésben részesíti — az eke az emberek legrégibb és legértékesebb találmányainak egyike, de alkalmazása előtt a valóságban a föld már régen s rendszeresen szántatott, s szántatik ma is a földi giliszták által. Az ember kételkedhetik abban, hogy még több olyan állat is volna, melynek oly része van a világ történetében, mint ez alacsony szervi élettel bíró teremtéseknek. Egyéb állatok, melyek még alacsonyabb fokon állanak szerveik tekintetében p. o. a korallok, feltűnő műveket alkottak a nagy óceán szigeteiben, de ez állatok csak a forró földövre szorítkoznak.« Szeretném hozzátenni, hogy a Darwin szava egy újabb bizonyíték azon alapelv igazsága mellett, hogy a föld történetében a legcsekélyebb okok szülték a legnagyobb hatásokat, hála az idők végtelenségének, amely alatt folytonosan működhettek. Törüljük ki a teremtés könyvéből a szárazföldi nagy állatokat, és a földnek és kérgének képződése nélkülük nem történt volna máskép. De törüljük ki a mikroskopikus foraminiferákat, a parányi polipokat, a jelentéktelen férgeket építő és romboló működésükkel, s hiányoznának hegyek, völgyek, tómedenczék és tengerek, s a föld felszíne egész másforma látványt nyújtana. A nagyok hatalma mindig korlátolt; a kicsinyeké mérhetetlen, mert csöndesen és föltűnés nélkül működnek. Finom érzék, éles megfigyelő tehetség, egészséges logika kell ahhoz, hogy e kicsiny okokat fölfogjuk, hatásukat kikutassuk, s a számítások és kísérletek segélyével kiegészítsük a kis időt, melyet vizsgálódással tölthetünk, hogy az összes hatást a jövőre nézve is fölismerhessük. A könyv azonban bizonyítékot képez azon, már gyakran kimondott állítás mellett is, hogy elérkezett az idő, miszerint a természetbúvárok morfológiai tevékenysége általános élettani kutatásokkal is kiegészítessék. Körülbelül ötven évre volt Darwinnek szüksége, mindazon egyes adatok összeállítására, melyekre végső következtetéseit alapítja; a tartalom pár lapon összefoglalható — s mégis mily nagyszerű betekintést enged az a természet csendes, fáradhatatlan működésébe. Fővárosi ügyek. Az első javitó-intézet Budapesten. »Minden államnak támasza és talpköve a tiszta erkölcs.« Ezt csak a nevelés adhatja meg, mely nélkül az oktatás egymagában czélhoz nem vezet, mert csak a szellemet műveli ki, a 1 e 1-ket ellenben, az etnikai élet ezen forrását, érintetlenül hagyja. Bizonyítják ezt a mindennapi tapasztalás, erkölcsileg beteg társadalmunk s a büntetőügyi statisztika, melyek élénk tanúságot tesznek arról, hogy mennyire nem tételezi fel a szellemi ismeretek birtoka egyszersmind a jellemnek, a becsületnek, a léleknemességnek, a jog- és törvénytiszteletnek, egyszóval: az erkölcsösség fogalma alá eső tulajdonságoknak birtokát is. Az embert tehát nemcsak szellemileg, hanem erkölcsileg is kell nevelni s utóbbi irányban elsősorban és miden körülmények között. Aki csak szellemműveléssel foglalkozik s az erkölcsi neveléssel nem törődik, az a társadalomnak igen rossz szolgálatot tesz. Hogy ez így van, mutatja az erkölcsi neveléshez való jog és az ezzel járó kötelesség is, mely elsősorban a családfőnek van fentartva, mert fel kell tételezni, hogy ez az erkölcsi neveléshez szükséges és csak erkölcsi természetű kellékeket bírja és mert ezen nevelésnek a gyermek fejlődésével lépést kell tartania; míg ellenben a szellem mivelése csak később kezdődik s egyéb — úgy szellemi, mint anyagi — eszközöknek is birtokát teszi szükségessé, melyekkel a család általában nem rendelkezik s azért a szellemi nevelés, vagyis a tanítás, oktatás az állam feladata. Azonban nem minden családfő képes erkölcsi nevelésre és igy nem minden gyermek részesül abban; azért ott, hol az erkölcsi nevelés alkalma vagy előfeltétele hiányzik, annak kötelessége szintén az államra száll át; ennek tehát megfelelő intézményeknek, — saját vagy átruházások hatáskörben — létesítése által résen kell lennie, hogy a gyermeket, ifjút erkölcsileg is nevelhesse és őt a társadalom, tehát saját maga számára megmenthesse. — Ezt tenni érdekében áll, mert létfeltétele a »tiszta erkölcs.« Azért a helyes állami igazgatásnak ez egyik sarkalatos elve és mint ilyen követtetik is mindenütt, hol ezen igazgatás valódi feladatai iránt kellő érzékkel birnak az emberek. Már félszázad előtt belátták ezt Európa nyugati államainak, nemkülönben az éjszak-amerikai egyesült államoknak humanistái, kriminalistái és paedagógusai és már akkor keletkeztek az első javító intézetek, úgy, hogy ma már alig van kulturállam, hol számos ily intézet a társadalom megmérhetlen hasznára ne virágoznék. Ezen intézetek kétfélék, javító intézetek még el nem ítélt, de hiányos nevelés miatt bűnre fogékony, — azután már elitélt mindkét nemű ifjak számára, azonban mindegyik nem számára külön-külön. Utóbbiak kizárólag állami kezelés alatt állanak, míg az előbbiek többnyire községek, municipiumok, testületek, vagy egyesek által tartatnak fenn. Jellemző, hogy míg Belgium a kötelező iskolai oktatással csak nem rég kezdett foglalkozni, addig világhírű és mintaszerű javító intézetei már több évtizede fennállanak. Jele, hogy az erkölcsi nevelést mennyire tartotta előbbrevalónak. Míg tehát a javítóházak intézménye a műveit külföldön több mint félszázad óta létezik és fejlődik és az e szakba vágó kérdések egész irodalmat teremtettek, mely ma már egy önálló tudományágat ölel fel; addig nálunk még az ügy eszméjével is alig foglalkozik valaki. Még új büntető törvénykönyveink is, — egyrészt a büntettek és vétségekről, másrészt a kihágásokról, csak mellékesen érintik e kérdést, e tekintetben szerves összefüggést nélkülöző intézkedéseket tartalmazva és imperative éppen nem rendelkezve. Úgy, hogy kormányunknak egyhamar nem igen lesz módjában javítóintézeteket létesíteni. Pedig alig mondhatjuk éppen mi, hogy ily erkölcsi javító eszközre nincs szükségünk. Azonban a mi iránt törvényhozás és kormány nem intézkedik, azt siet pótolni fővárosunk törvényhatósága, mely magasztos hivatásának magaslatára emelkedve elhatározta a hazában első praeventív természetű javító intézetnek Budapesten létesítését. Üdvözöljük a főváros törvényhatóságát ezen a téren!.. Azon helyzetben vagyunk, hogy a létesítendő javító intézetnek miként szervezése kérdésében a Horvát János tanácsnok vezetése alatt a IX. tanácsi ügyosztályban készült és Matuska Alajos fővárosi tanácsjegyző által fáradságos tanulmányozások alapján szerzett nagyérdekű becses javaslatból, — melyet a mintául vett ruysselede-i, wynghene-i és beernem-i belga nagyszerű javítóintézetek részletes leírása előz meg, — jelenleg az alapszabály tervezetet egész terjedelmében közölhetjük. A javaslat, mint értesülünk, számos külföldi szaktekintélynek, — mint: "Wiehern, Köhler, Giessemann, H. J. Tonn, Demuth, Lichtwark, — is megküldetett és ezek mindnyájan teljes elismeréssel nyilatkoztak felőle. S igy, ha az ügy valamely hívatlan által, — minő mindenütt, de különösen nálunk található, — ferde irányba nem tereltetik, nemsokára első modern javítóintézetünk megnyitásának ünnepét fogjuk ülhetni. — Az alapszabály-tervezetet közelebb kerüljük. — kellett gondolnia azon, különösen lelkes, hazafias pártolásra, melyben a hazai sajtó, a magyar irók által mindig részesült. E hálaérzettől áthatva, a választmány elhatározta, hogy házfelavatási ünnepe alkalmából az irói segélyegylet tőkéjéhez 100 forintot felajánljon. Midőn ez adományról s annak az illető egyleti pénztár kezéhez való lefizetéséről ez értesítést küldeném : magunkat és ügyünket, mely egyszersmind a haza, a nemzet ügye, további pártolásukba ajánljuk.« — A Petőfi-szoborról. A Petőfi-szobor talapzatának munkálatával Kauzer Jakab kőfaragó már annyira előre haladt, hogy azt márczius hó végéig tökéletesen befejezi. Jelenleg a kövek csiszolásán dolgoznak. A talapzat, mely I. minőségű mauthauseni gránitból készül, hasonló lesz az Eötvös-szobor alapzatához, csakhogy ennél valamivel magasabb. A Petőfi-téren, ahova a szobor jő, a napokban már megtették a helyszíni felméréseket, a szobor helyét körül kerítették és hozzáfogtak a földmunkálatokhoz. Az építési irodát már szintén felállították. Amint az időjárás engedi, lerakják a betonréteget és megkezdik az alapfalazási munkálatokat, melyeknek befejezése után magának a talapzatnak felállításához fognak. A szobor érezöntvényének, melynek gipszmintáját még múlt év október havában elküldték Bécsbe, szerződésszerűleg f. évi április hó végéig el kell készülni. A magyarországi szabadkőműves páholyok gyűjtenek az oroszországi zsidóüldözés áldozatai javára. — Munkácsy itthon. A Munkácsy-ünnepélyt rendező bizottság tegnap megtartott ülésén bejelentették, hogy az egyetemi polgárok a fogadtatáson részt akarnak venni, azonkívül a művésznek ezüst koszorút fognak átnyújtani és hogy itt tartózkodása alatt fáklyás menetet is óhajtanak tiszteletére rendezni. Az írók és művészek köre szintén csatlakozik az ünnepélyességhez,és a művésznek szintén egy ezüst babérkoszorút fog átnyújtani. Hasonló határozatról értesítette a franczia kör is a bizottságot. Ezen szerint tehát Munkácsynak ittléte alkalmával négy ezüst babérkoszorút fognak átnyújtani. A koszorú-átadási ünnepély ez újabb bejelentések és a különböző testületek csatlakozása által oly nagy mérveket ölt, hogy a bizottság kívánatosnak tartaná, miszerint ez alkalomra az akadémia díszterme kéretnék ki, s ebbeli javaslatát a képzőművészeti társulat igazgatósága elé fogja terjeszteni azzal a kérelemmel, hogy a terem átadása iránt az akadémia elnökségénél közbejárjon. — B. Baldácsy életében mindig porolt, és úgy látszik, balsors nyugszik az általa hátrahagyott örökségen is. Azt halljuk ugyanis, hogy az örökség teljhatalmú kezelői ellenében elrendeltetett az előleges vizsgálat. — A gyermekszemről. Az iparosok körében ma este dr. Szili Adolf »a gyermekszemről« tartott felolvasást. Fejtegetései a szemnek működését a legelső, úgyszólván még öntudatlan látási kísérleteitől kezdve egészen odáig kísérték, amikor a látó szervnek már igen komoly feladatoknak kell megfelelnie, t. i. az iskolában. Egyebek közt a sanditást előidéző viszonyokat, továbbá azon káros befolyásokat is írta le körülményesen, melyek a gyermeki szemben a rövidlátóság kifejlődését okozhatják. Ezen utóbbi bajra vonatkozólag a felolvasó saját szemvizsgálatait említette föl, amelyeket iskolákban épen most nagyobb kiterjedésben és rendszeresen megejt. Ennek kapcsán a rászármazott szemvakságról is érdekes megjegyzést tett. — Kassán Patti András nevű katonakötelezett nagy verekedést provokált, hogy inkább zárják el, de ne küldjék le a harcztérre. Terve azonban nem sikerült. Elfogták s leküldték ezredéhez. — Leányrablás. Grahovácz horvát faluban, a mitroviczai járásban f. hó 15-én délután 4 órakor a szép Erics Zsivona lement dalolva a helységtől kissé távolabb eső kútra. Megmeritette korsóját s vidáman haza akart indulni. Egyszerre elakadt a dal njakán. Rémülve látta, hogy két fegyveres ember áll előtte s velük Kojics Vuján Tovarnikból, akit ismert. A leány rosszat sejtve, el akart futni, de a férfiak megragadták s egy közelben várakozó kocsira czipelték, azután a lovak közé csaptak s a kocsi elrobogott a tovarniki utón. Drezga István és Pantelija nevű emberek azonban hallották a leány kiáltásait, befutottak a faluba s elmondták az esetet, Markovics Gavro és Hrujakovics Zsivko a birkózókkal együtt lóra ültek s üldözőbe fogták a rablókat, el is érték őket s megszabadították a leányt. — Margit olasz királynéról. A napokban a hetven éves Manceani gróf, a híres szónok, a római nőnevelési egyletben az olaszok erkölcsi érzetéről előadást tartott. Az előadáson Humbert király és neje, Margit is megjelent. Szónok beszédében igen meleg lelkes szavakkal fordult a nőkhöz s a többek közt azt monda: »Amint van minden jól rendezett hadseregben utócsapat, mely feltartóztatja a visszavonulást, úgy küzdjön a ti lelketek, mely a legszentebb érzelmek iránt soha sincs elzárkózva, a kétkedők és gúnyolódok barbár támadásai ellen. Ezt a hivatást nem a sors, hanem a természet adta nektek. Tőle vagytok megdönthetetlen korlátul és védelmül rendelve a férfi kihágásai és tévedései ellen.« Szónok utalt néhány híres nőre, kik különféle erélyekkel tűntek ki, mint Dante Beatriceja, Szénás Katalin, Vittoria Colonna, Tramboni és Beccaria marquisné, s így folytatta : »Napjainkban pedig a sokféle erény ritka egyesülését látjuk egy nőben, Szavojai Margitban. Ezt nemcsak Róma mondja, nemcsak egy tartomány, nem az egész olasz nép mondja ezt, mely a királynét, bárhol jelenik meg, lelkesedéssel, szeretettel, tisztelettel fogadja. És mikor jelent meg ennyi sok erény szeretetreméltóbb és bájosabb alakban? Sohasem volt minden hang oly egyetértő egy nő iránti tiszteletben. Tiz év óta — végzi szónok — ismétlem írásban és szóban, hogy a nemzet szellemének és szivének ilyen nagy elhidegedése közepett egy utolsó, bájos költészet marad: Szavojai Margit.« Ekkor több perczig tartó tetszésvihar és éljenzés támadt s a hallgatók a leglelkesültebb módon fejezték ki helyeslésüket az előadó szavai iránt. — Sardou dolgozótársa. A jelenleg Nizzában időző Sardou egy párisi barátjához írt levelében a következő kalandot beszéli el: Midőn tegnapelőtt Monte Carloról visszajöttem, szolgám azzal fogadott, hogy egy idegen, aki meglehetősen felhevült állapotban látszott lenni, már háromszor keresett, hogy Odette szerzőjével megismerkedhessek. Szolgám azt mondta az idegennek, hogy én 7*/a órakor jövök haza, s alig voltam otthon, csakugyan megérkezett az idegen. »Egyenesen Párisból jövök, hogy önnel egy darabot írjak!« szólt hozzám az idegen. »Nincs szerencsém . .. válaszoltam én. »Ez mellékes dolog, kezdé ismét a csodálatos ember, különben Nicolsonnak hívnak. Sardou és Nicolson ! Mit szól ön ehhez, hé ?« .. . Beláttam, hogy sokkal okosabb lesz megadnom magamat, miután a csengetyűbojtot feltűnés nélkül nem lehetett elérni. Ezenkívül úgy rémlett előttem, mintha az ismeretlennek zsebéből, kinek arczát mintha láttam volna álmomban valamely gonosztevők múzeumában, egy pisztoly csöve kandikált ki. Soha sem hitt fel senki sajátságosabb viszonyok között szellemi közös munkára. »És van önnek, uram, valami eszméje ?« kérdem az ismeretlent. »Oh, hiszen kü« Különfélék. (Lásd főlapunkat.) — A magyar írók segélyegyletének elnökségéhez Veres Pálné asszony, a nőképző-egylet elnöke a következő levelet intézte : »Az orsz. nőképző-egylet f. hó 15-én egy, évek óta táplált óhajtásának teljesültét érte meg : czéljainak megfelelő tanintézeti helyiséget, mint saját házat ünnepélyesen átadhatott rendeltetésének. Midőn e nap örömében visszaemlékezett ama támogatásra, melylyel fáradozásában a kormány s a nagy közönség által segittetett, hálásan