Pesti Napló, 1882. február (33. évfolyam, 32-59. szám)

1882-02-01 / 32. szám

Melléklet a Pesti Napló február 1. 32-dik számához. A lázadás. A szerb metropolita ügyében, kit a szerb kor­mány állásától megfosztott, orosz részről hosszabb idő óta rendszeres izgatás folytattatik, melynek éle monarchiánk ellen van intézve. Újabban, mint Lon­donból jelentik, Novikoff asszony a londoni Contem­porary Rewiew-ban egy czikket tett közzé a szerb válságról a metropolita letétele alkalmából. E czikk heves kifakadásokat foglal magában Ausztria-Ma­­gyarország ellen. Hogy Oroszországnak oly általában ismert ügynöke, mint Novikoff asszony, utasítást nyer ily hangon Asztria-Magyarország ellen szólani, ez két­ségtelenül a viszonyok által megváltozott helyzet jele. * A berlini Tribüne egyik orosz levelezője, a­ki az orosz társadalom körében uralkodó politikai áram­latok tekintetében sokszor adta jelét, hogy jól van értesülve, de egy kissé élénken szeret színezni, január 25-ki kelettel e czím alatt: »Oroszország és a szláv lázadás Ausztria ellen« a következőket írja: Még itt is ritkán történt oly nehezen valamely kinevezés, mint Lobanoff, a jövendő államkanc­elláré. Hosszú idő óta sok ellentmondó hír van forgalomban, levelek és sürgönyök váltottak az itt és a külföldön élő nagy urak között és most újabban oly egyszerre hozatott ismét e kérdés felszínre, hogy mindenesetre fontos oknak kellett fenforogni, hogy ezen ügy majd elvettetett, majd ismét felvétetett. A legközelebbi napokban kétségtelenül ismét hallani fogunk komoly pártküzdelmekről, melyek a színfalak mögött folynak. Ez azonban nem áll. De az kétségtelen, tekintsük bár Lobanoffot Németország barátjának, vagy ellenségének, hogy Ignatieff tevé­kenysége a legkevésbbé sem korlátoztatik, és Lobanoff nagyon jól meg fog férni a belügyminiszterrel, a­mi a pánszlávok új programmjával szemben nem is lesz nagy mesterség. Hiszen egyelőre senki sem gondol az oszt­rák monarchia elleni egyenes támadásra, hanem azt csak előkészítik és szem előtt tartják. Most még félnek a német udvartól és saját ma­gukat sem tartják itt elég erősnek. Francziaországra senki sem számíthat, mert senki sem ismeri ezen or­szág jövő politikáját. E szerint Oroszország csak köz­vetve akarja a keleti kérdést ismét felszínre hozni és pedig ügynökök által, a­nélkül, hogy Oroszország magát kompromittálná. Ezalatt egész lojalitással le­het a szomszéd monarchiának a legönzetlenebb biz­tatásokat adni és mosolyogva szemlélni, mennyire bonyolódik bele az új viszonyokba Ausztria-Magyar­­ország, a­nélkül, hogy valamely nagyhatalommal ha­dat viselne. Míg e tréfa tart, Németország kénytelen türelemmel nézni, mi történik. Igaz ugyan, hogy egy­­szer-másszor komoly képet is vághat, de ha nagyon komolyan találná venni a dolgot és egyúttal Fran­­cziaországban is elhalványodnék Gambetta csillaga, még mindig van idő a visszavonulásra. Ez esetben Oroszország egy kongresszus egybehívását tervezi, hogy az meggyőződjék, hogy Ausztria-Magyarország nem képes megfelelni missziójának Boszniában és Herczegovinában és talán indokoltnak fogják akkor mások is tartani, hogy a szerb nép egy nagyobb egész­­szé tömöríttessék. Nagy-Szerbia egysége azon gondolat, mely nem­sokára az eszmecserék tárgyává fog tétetni. A pán­szlávok ezen eszmét már tanácskozás tárgyává tették és jónak találták. Először azért, mert ezzel a Duna mentén egy új anti-osztrák állam alkottatnék, és má­sodszor, mert ez Kelet-Rumélia lakosait is hasonló törekvésekre indítaná. Nagy-Szerbia, Nagy-Bulgária és Románia, ez a konstelláczió igen tetszik a pánszlá­­voknak és erre irányul az orosz ügynökök agitácziója a herczegovinai hegyekben és Belgrádban. Ha Milán fejedelem csatlakozni akar ezen mozgalomhoz, — pedig ezt kénytelen lesz tenni, ha a régi ó-szerb ál­mok ismét felidéztetnek — akkor biztosítva van trónja. Ellenkező esetben kénytelen lesz az ország akaratának engedni, így állanak a dolgok ezen vidékeken. Oroszor­szágban egy új tényező lépett előtérbe, és ez az, hogy Berlinben nagyon korán kezdettek szigorú arczot vágni és a legutóbbi időben váltott kéz­­iratok ajánlatossá tették, hogy Oroszország a béke iránt újabb biztosítékot adjon. Ezért küldtek Ber­linbe oly orosz nagykövetet, kinek érzelmei minden kételyen felül állanak és a kanczellári állást sem töl­tötték be Ignatieff-fel, ki különben arra nem is vá­gyódik, hanem egy harmadik egyént állítottak e helyre, a ki komoly biztatásokat jóhiszemmel képes adni és ha ennek ellenkezője történik, hivatkozhatik arra, hogy képtelen volt az áramlatnak ellenállani. A kérdés csak az, vájjon Bismarck is komolynak veszi-e a színpadi változást és meg­ fog-e ezzel elé­gedni. Egyébként ön meglehet arról győződve, hogy Ignatieff elve még mindig fennáll, sőt ma inkább, mint valaha és itt senki sem gondol arra, hogy Lo­banoff képes lesz a tűznek élesztését és lángra lob­­bantását megakadályozni. * Kattaróból január 25-iki ketettel ezeket írják: A Koritónál vívott harcz után, melyben a lázadók tetemes veszteségeket szenvedtek, míg a mi csapataink csak egy tisztet és tizenegy embert vesztettek, teg­napelőtt Poljice mellett újabb összeütközés történt. A Sutics bandájához tartozó herczegovinai rablók benyomultak a raguzai kerületbe, hogy ott zsákmány­ra tegyenek szert és a nevezett helységben egy század katonaságra bukkantak. Több órán át tartó harcz fejlődött ki, mely mindkét részről nagy hidegvérűség­­gel vivatott. Végre csapataink szétszórták a rablókat és előrenyomulhattak. A rablók rendben és lépésről­­lépésre vonultak vissza. Katonáink azonban folyton nyomukban voltak, úgy, hogy a rablók futásnak ered­tek, miután számos halottat és sebesültet veszítettek. Suticsot, a banda vezérét, élve fogták el. Ez a többi bandákat is rémületbe ejtette s beszélik, hogy a Krivoszcziában levő többi bandák is türelmetlenkedni kezdenek és lazul köztük a fe­gyelem. Erre példát szolgáltat a következő eset: Ubli lakosai 1869-ben nem vettek részt a lázadásban és ezúttal is csak a krivoszcziaiak fenyegetésének enged­tek. Néhány héttel ezelőtt már kijelentették, hogy alávetik magukat az új törvénynek, miről a felkelők értesültek és arra ítélték a falut, hogy 150 hercze­govinai rablót köteles tartani, kik a falu népét fel­ügyelet alatt tartsák. Ubli lakosai alávetették magu­kat a felkelők ezen ítéletének és három héten át bőven ellátták a rablókat. De végre január 22-ikén már az ublibeliek tü­relme kifogyott, mert a rablók minden munkájukban akadályozták őket, sőt a faluból sem engedték őket távozni. Elhatározták ennélfogva, hogy kiverik a rab­lókat a faluból. Ezek látván a lakosok fenyegető ma­gatartását, kitakarodtak, de azon elhatározott szán­dékkal, hogy Dragaljból vissza fognak térni és pél­dásan megbüntetik az ublibelieket. A falu lakossága azonban elhatározta, hogy a legvégső veszedelem esetében kimennek a faluból és Otahovaczba költöznek, mely helység a tenger part­ján fekszik, a­hol a falu népét csapataink könnyebben megvédhetik. Herczegovinában Bukalovics Tvrtko parancs­noksága alatt egy új banda alakult. Az új vezér fia Buka Vukalovicsnak, a hírneves bandavezérnek, a­ki 1862-ben Omer pasa ellen harczolt és Oroszország­tól életfogytiglan nyugdíjat kapott. A fiatal Tvrtko 1876-ban a lázadásban igen tevékeny részt vett. Akkor még sokkal fiatalabb volt, semhogy önálló parancsnokságot kaphatott volna; de mint agitátor igen kitüntette magát és neki tulajdonították azt, hogy azon herczegovinaiak, kik 1876-ban az osztrák hatóságoknak akartak meghódolni, e tervüktől el­térve Montenegróba mentek és Nikita fejedelem alatt­valói lettek. Országos régészeti társulat. — jan. 31. Az országos régészeti társulat ma délután 5 órakor az akadémia kis termében P­u­l­s­z­k­y Frencz elnöklete alatt rendes havi ülést tartott. T­e­r­g­i­n­a Gyula felolvasta Barna Ferdinánd ismertetését Ospelin R. I. »A finn-ugor ősrégészet ele­mei« cz. művéről, melyben ismerteti az ugor régészeti leleteket; a sírokban ott ugyanoly tárgyakat találtak, melyek nálunk is előfordulnak; a régészeti leletek szintúgy, mint a nyelv-összehasonlítás azon föltevés mellett tanúskodnak, hogy a magyarok ugor roko­naikkal együtt éltek s későbben szakadtak el és in­dultak tovább nyugat felé. Ez ismertetés után Deák Farkas bemutatott több női ékszert, u. m. karpereczeket, egy buzogány­­alaku hajtűt stb. Erdélyből, a 16. és 17. századból. A karpereczeket állítólag Lórántffy Zsuzsánna aján­dékozta Zákány nevű titkárának, midőn ez megnő­sült, nőül vevén egy Olcsvai leányt. Az ékszerek je­lenleg is az Olcsvai család birtokában vannak. Henszlmann Imre Topusko horvátországi templomnak, illetőleg romjainak rajzát mutatta be. E gót stílben épített templom újabb bizonyítékot szol­gáltatott arra nézve, hogy a gót stil nem német, hanem franczia eredetű. Végül Torma Károly a római sánczok mel­lett vezetése alatt folyó ásatás közben talált régisé­geket mutatja be. A tárgyakat Karácsonyi Guido gróf birtokán találták, fölkéri az elnökséget, hogy tegyen lépést Karácsonyi grófnál, hogy e tárgyakat a nemzeti múzeumnak ajándékozza, a­mit bizonyára nem fog megtagadni. Az elnök köszönetet mondott a figyelmezte­tésért. A nyilvános ülés tárgysorozata ki lévén merül­ve, az elnök a gyűlést befejezé, s ezután zárt választ­mányi ülés következett. Irodalom. Protestántizmus és pánszlávizmus. Vettük a fentebbi czimü röpiratot, mely Po­zsonyban, Stampfel Károly bizományában jelent meg s ily mellékczimmel bir: »Felelet Felvidéky hason­­czimü röpiratára.« A művet dr. M­u­d­r­o­n­y Mihály, az ismert pánszláv irta, s igy elképzelhető a mű tar­talma. Szerző sorra megy Felvidéky állításain, s azután idéz gr. Széchenyi István s De­ák Ferencz mon­dásaiból. Idézetei között ezt is találjuk : »Csak úgy hazánkfiának tekintsük a tótot, ráczot, mint a magyar ajkú honlakót s csak úgy szivünkön feküdjék azok javának előmozdítása, mint emezeké.. . .« Mintha erről lenne a szó, és nem arról, hogy a pánszláv urak nem hajlandók Magyarországot hazájuk­­­nak tekinteni s a magyar állami nyelv természetes és törvényes jogait respektálni. Ezúttal nem bocsátkozunk annak megítélésébe, hogy szerző mennyiben korri­gálja Felvidéky adatait, hanem a mű szellemének megismertetésére idézzük annak következő bevezető sorait: »Három éve múlt, hogy Grünwald Béla, »Zólyom­­megye hazafias alispánja«, húsvéti piros tojással ked­veskedett nekünk tótoknak »Felvidék« czimü politi­kai tanulmánya alakjában ; és a mint ezen gunyira­­tára megkapta illetékes helyről, a magyar tudomá­nyos birálat részéről, a kellő rendreutasítást (lásd : »Budapesti Szemle 1878 márczius—áprilisi 32. és május-juniusi 33. számát) — úgy tetszett, hogy a magyar dhauvinizmus az irodalom terén elnémul s helyt enged a Széchényi-Eötvös-Deák féle nyugod­­tabb s higgadtabb fölfogásnak a nemzetiségi kérdés dolgában. Hiú volt a remény; mert ime egy »Felvidéky« pseudonym alá bujt ág. hitv ev. lelkész, megirigyelvén Grünwald Béla babérjait s olcsó dicsőségre szert teendő, saját »hazafias alispánjának« »Felvidék«-ét lelkész voltához képest valamivel szelidebb formába öntve s az ág. hitv. ev. egyház hitelveit követő tótokra szorítva transkribálja, s ezen plágiummal »Protestan­tizmus és Pánszlávizmus« név alatt mint »Klerisz­­kindli«-vel, karácsonyi ajándékkép, tótajku hitsorso­­sainak kedveskedik. Minden adományt meg kell köszönni annak érdeme szerint s ha én önként és meghatalmazás nélkül ezen szerepre vállalkozom, úgy mentsen ki azon ténykörülmény, hogy a felettem röpirat hozzám is szól, mint a dunáninneni kerületbeli 50.000 tót lelket számitó nyitrai esperesség felügyelőjéhez, ki különben is gyakran azon nem éppen irigylendő meg­tiszteltetésben részesülök, hogy derüre-borura pán­szláv agitátornak hireszteltetem. A Felvidéky is Grünwald Béla »Felvidékié­nek jelszaván, Carlyle azon mondatán kezdi, hogy »A legkoldusabb igazság többet ér a legkirályibb hazugságnál« — és mégis ő is azon hibába esik, mely Grünwald röpiratának legtöbbet ártott, hogy t. i. röp­­iratában szintén sok valótlanságot, ellenmondást, sőt egyenes képtelenséget hord össze, így egyenes valót­lanságot állít, midőn röpirata 14. lapján elmondja, mi­szerint a dunáninneni egyházkerületben szokássá vált, hogy »a szuperstendens úr váltakozva minden évben más-más nyelven nyitja meg és vezeti a kerületi gyűlé­seket.« Ellenmondásba keveredik, midőn röpiratának 66. lapján állítja, hogy »az ev. egyház vezérfiai azért nem akartak és nem mertek a pánszlávok ellen erélyesen föllépni, mert az egész pánszlávizmust cse­kély lették és azért, hogy féltek tőlük.« Képtelenség pe­dig az, a mi a röpirat 16. lapján állittatik, hogy »az érdes, úgynevezett pánszlávisztikus külső, a vadság, korlátoltság és miveletlenség külső kinyomata ott ül a pánszlávok arczán s tisztán mutatja kilétüket« el­­annyira, hogy »ha a beavatott kilétüket nem is tud­ja, mégis pánszláv voltukat már arczukról olvas­sa le.« Ezeket azonban egyelőre csak mutatványul ho­zom itt föl. Mi előttünk, tót lutheránusok előtt különben ka­rácsonykor, mint az úr születése napján, élénkebben mint más alkalommal, azon történeti igazság megtes­tesülve jelenik meg, hogy ekkor született az egész emberiség üdvözítője, ki megtörvén azon a­ testamen­­tomi tévhitet, mely szerint az úz istennek csak »eg­y« választott népe volna,ezen tannal ellentétben fölkarolta isteni szeretetével az egész emberiséget. És valóban cso­dáljuk, hogy találkozott ág. hitv. ev. lelkész, ki éppen ez alkalmat használja föl arra, hogy a meghasonlás égő üszkét dobja e sokat gyötrött hon egyes nemzetiségei közé. Különben meglehet, hogy e röpirat csak valami­vel elkésett s megjelenése tulajdonkép »Lucza« nap­jára volt szánva, mely napon a babonás világ elő­ítélete szerint a boszorkányok ördöngös miveleteiket szokták végezni. Mintha bizony nem volna száz meg száz más s valóban szomorú és velerázkódtató igazság, melyek csakugyan megérdemlenék, hogy az egész ország azoknak sürgős és komoly orvoslásáról gondoskodjék. Ezen sok szomorú igazság közül fölhozok csak egyet, de ez azután nemcsak a legkirályibb, de — saj­nálattal legyen mondva — egyúttal a legkoldusabb igazság is lesz. Csanád megyében töltött gyermekkorom egyik emlékéül maradt eszemben egy rövid kis magyar nép­dal, mely igy hangzott: »Nincs kenyerem, sóra való, Mind elvitte a nagy adó, A nagy adó súlya alatt Házgerendám is beszakadt.« Ezt akkor még dalolták. De beteg — el­némult azóta a dal s most pörög helyette a dob »Kárpátoktól Adriáig.« De nem azon dobszó ám az, melynek pörgése mellett ez ország minden fia di­csőséget szokott szerezni királyának, nemzetének, hazájának. A királyi adóvégrehajtók nyomor­terjesz­tő, dicstelen dobszava az, melytől e hon mind ma­gyar, mind német, mind tót lakosságának számos családja külföldre menekedik, miután ez ország már odáig jutott, hogy honpolgárainak becsületes munka árán sem tud többé kenyeret adni. Ez — higgye el Felvidéky úr — a legkirályibb igazság, mert ezen igazság mellett magyar királyi adó hajtatik be; de egyúttal a legkoldusabb igazság is, mert ezen igaz valóság mellett a koldusbotra jutottak utolsó tarisz­nyája is dobra üttetik.« Darvin uj könyve. D­a­r v­i­n Károly­tól uj könyv jelent meg an­gol nyelven e czimmel: »A televényföld képződése a férgek tevékenysége folytán, s megfigyelések e férgek szokásai fölött.« Csodálatos könyv ez, mint Darvin minden könyve,. És miért? Mert a közönséges, mindennapi tárgynak új és érdekes szempontjait tünteti föl. Darvint mint megfigyelőt ez a tulajdonsága tünteti ki a többi természetvizsgáló fölött. Tevékeny­ségének megindítására nincs szüksége semmi rendkí­vülire, semmi ritka állatra, növényre és kőzetre, csön­desen és buzgón figyeli meg éveken át a tüneményeket, melyek körötte játszódnak le ; hangyaszorgalommal gyűjt össze mindent, amit mások a tárgyról már el­mondottak, fölhasználja a barátok és tisztelők szí­vességét, kik megfigyeléseket gyűjtenek és most, mi­kor mint aggastyán kenti falusi házának rögéhez van kötve, egész — majd azt mondtam — falkafiát küldheti a nyomokra, melyeken évek hosszú sora óta vadászott. »Fiam György, fiam Vilmos, fiam Ferencz és Horácz« — pompás fiatal ficzkók voltak, mikor tizenkét éve az Engfilén-Alpon láttam őket, kik most atyjuk oldala mellett működnek. Tehát földi gilisztákról van szó, s ha a néhol ta­lán kissé terjengős könyvet átolvastuk, akkor magunk is földi gilisztának képzeljük magunkat, mert be kell vallanunk, hogy egész lételünk, tehát egész kultúránk és polgárosultságunk is e földben furkáló férgeken alapszik. »A földi­giliszták« — mondja Darwin elmélke­déseiben — »nagyobb szerepet játszottak a világtör­ténelemben, mint sokan hiszik.« (A legtöbben még azt sem sejtik, hogy egyáltalában játszottak szerepet, s én meg vagyok győződve, hogy a theologusok, akik pedig másként annyit bajlódnak a férgekkel, mitsem tudnak e szerepről.) »Anglia sok részében minden acre földből tíz tonnánál (10,516 kiló) nagyobb súlyú szárazföld megy át a testükön, s vitetik általuk a fölszínre, úgy, hogy a televényföld egész legfelső ré­tege néhány év alatt átmegy a gyomrukon.« Darwin semmit sem állít könnyű szerrel; ő határtalan szorga­lommal gyűjtötte össze, mérte meg a földet, melyet e férgek lyukaikból kivetnek, s melyet elnyeltek és megemésztettek volt, kiszámitó mennyiségüket egy meghatározott területen, úgy, hogy állításainak tény­leges alapjai ellen a legkisebb ellenvetést sem lehet koc­káztatni. Fájdalom, minden mérték és súly a tudományban egyedül használatos tizedes rendszer helyett az Angliában még mindig divó, nagyon nem praktikus rendszer szerint van közölve, melyet Nagy- Britannián kívül egy lélek sem ért meg.­­A régi járatok összeomlása folytán a talaj ál­landó, lassú mozgásban tartatik, részei egymással keverednek, a szénsav és a még hatásosabb humusz­sav szétbomlasztó hatásának folyvást újabb síkok tétetnek ki, mivel pedig a humusz képződését a félig elrothadt levelekkel táplálkozó férgek elősegítik, a felszínen levő televényföld alkatrészei az elrothadá­­sukra legalkalmasabb körülmények közé juttatnak. Azonkívül a kőzetek szilárdabb alkatrészei a férgek őrlőcsatornáiban, hol malomkövekként szerepelnek, erőművileg szétdörzsöltetnek.« De még ez nem minden. Darwin azt is kimutat­ja, hogy a rendkívül finoman szétosztott, az emésztési nedvek által összeragasztott földet, melyet a férgek alagcsöveikből kivetnek, az eső és a vizek elmossák, a szél száraz időben elfujja, s az végre a folyóvizekbe jut, melyek finom iszapként a tengerbe viszik, e nagy reservoirba, melyben a szárazföld minden törmeléke összegyűl. Ami a földből a fölszinre kerül, s innen a tenger­be jut, az elvész a talajból; a férgek készítik és megújítják szüntelenül a televényföldet az alsó ta­laj kárára, s évenként az előbb említett földmennyi­séget hozzák a fölszínre. Könnyű kiszámítani, milyen vastag lenne az a réteg, melyet előállíthatnánk, ha ezt a földet azon a területen, mely alól fölhozatott, kiterítenék; ez természetesen nagyon csekély 0.00263 része egy vonalnak évenkint; azonban a föld törté­nelme nagy időt­ nem ismer, s így Darwin kiszámítja a Missisippi által a tengerbe vitt iszap mennyiségé­ből, mely iszapot, amint be van bizonyítva, a férgek állítanak elő, hogy a Missisippi egész folyamterülete négy és fél millió év alatt a tenger színéig fog emelkedni. Geológok és nemzetgazdászok már rég fölis­merték, hogy az egész emberi élet csupán azon a vé­kony réteg televényföldön, tehát a bomlási produk­tumokon nyugszik, mely a szárazföldet bevonja. A föld szilárd csontváza építő­anyagot, fémeket és sze­net szolgáltat, azonban az ember ezek nélkül is lé­tezhetett volna, ellenben a televényföld nélkül éle­te lehetetlen. Mivel pedig, mint Darwin kimutatja, a televényföld csak a férgek segítségével állítható elő, a levont következtetés nem szorul magyarázatra. A férgek készítik a televényföldet, felforgatva a köz­vetlen talajt, azt érintkezésbe hozván a levegővel, hogy szétbomoljék, s a mélyebb helyekre is úsztassák­ a levegőt és vizet, melyet a fűgyökerek nagyrészt visz­­szatartanának csöveiben ők viszik le a mélybe, s úgy a növények finomabb gyökereinek előkészítik az utat, hogy mélyebben a földbe hatolhassanak, s elegyen­getik a talaj fölszinének kisebb egyenetlenségeit. »Az eke — mondja Darwin könyve végén, melyben min­den előzőjét, s különösen Hensent a megillető elis­merésben részesíti — az eke az emberek legrégibb és legértékesebb találmányainak egyike, de alkalmazása előtt a valóságban a föld már régen s rendszeresen szántatott, s szántatik ma is a földi giliszták által. Az ember kételkedhetik abban, hogy még több olyan állat is volna, melynek oly része van a világ történetében, mint ez alacsony szervi élettel bíró teremtéseknek. Egyéb állatok, melyek még alacsonyabb fokon ál­lanak szerveik tekintetében p. o. a korallok, feltűnő műveket alkottak a nagy óc­eán szigeteiben, de ez állatok csak a forró földövre szorítkoznak.« Szeretném hozzátenni, hogy a Darwin szava egy újabb bizonyíték azon alapelv igazsága mellett, hogy a föld történ­etében a legcsekélyebb okok szülték a legnagyobb hatásokat, hála az idők végtelenségének, a­mely alatt folytono­san működhettek. Törüljük ki a teremtés könyvéből a szárazföldi nagy állatokat, é­s a földnek és kérgé­nek képződése nélkülük nem történt volna máskép. De törüljük ki a mikroskopikus foraminiferákat, a parányi polipokat, a jelentéktelen férgeket építő és romboló működésükkel, s hiányoznának hegyek, völ­gyek, tómedenczék és tengerek, s a föld felszíne egész másforma látványt nyújtana. A nagyok hatalma min­dig korlátolt; a kicsinyeké mérhetetlen, mert csönde­sen és föltűnés nélkül működnek. Finom érzék, éles megfigyelő tehetség, egészséges logika kell ahhoz, hogy e kicsiny okokat fölfogjuk, hatásukat kikutassuk, s a számítások és kísérletek segélyével kiegészítsük a kis időt, melyet vizsgálódással tölthetünk, hogy az összes hatást a jövőre nézve is fölismerhessük. A könyv azonban bizonyítékot képez azon, már gyakran kimondott állítás mellett is, hogy elérke­zett az idő, miszerint a természetbúvárok morfológiai tevékenysége általános élettani kutatásokkal is kie­­gészítessék. Körülbelül ötven évre volt Darwinnek szüksége, mindazon egyes adatok összeállítására, melyekre végső következtetéseit alapítja; a tartalom pár lapon összefoglalható — s mégis mily nagy­szerű betekintést enged az a természet csendes, fá­radhatatlan működésébe. Fővárosi ügyek. Az első javitó-intézet Budapesten. »Minden államnak támasza és talpköve a tiszta erkölcs.« Ezt csak a nevelés adhatja meg, mely nélkül az oktatás egymagában czélhoz nem vezet, mert csak a szellemet műveli ki, a 1 e 1-­k­e­t ellenben, az etnikai élet ezen forrását, érintetle­nül hagyja. Bizonyítják ezt a mindennapi tapasztalás, erkölcsileg beteg társadalmunk s a büntetőügyi sta­tisztika, melyek élénk tanúságot tesznek arról, hogy mennyire nem tételezi fel a szellemi ismeretek birtoka egyszersmind a jellemnek, a becsületnek, a lélekne­­mességnek, a jog- és törvény­tiszteletnek, egyszóval: az erkölcsösség fogalma alá eső tulajdonságoknak birtokát is. Az embert tehát nemcsak szellemileg, hanem erkölcsileg is kell nevelni s utóbbi irányban első­sorban és miden körül­mények között. A­ki csak szellemműveléssel foglalkozik s az erkölcsi neveléssel nem törődik, az a társadalomnak igen rossz szolgálatot tesz. Hogy ez így van, mutatja az erkölcsi neveléshez való jog és az ezzel járó kötelesség is, mely első­sorban a családfő­nek van fentartva, mert fel kell tételezni, hogy ez az erkölcsi neveléshez szükséges és csak erkölcsi ter­mészetű kellékeket bírja és mert ezen nevelésnek a gyermek fejlődésével lépést kell tartania; míg ellen­ben a szellem mivelése csak később kezdődik s egyéb — úgy szellemi, mint anyagi — eszközöknek is birto­kát teszi szükségessé, melyekkel a család általában nem rendelkezik s azért a szellemi nevelés, vagyis a tanítás, oktatás az állam feladata. Azon­ban nem minden családfő képes erkölcsi nevelésre és igy nem minden gyermek részesül abban; azért ott, hol az erkölcsi nevelés alkalma vagy előfelté­tele hiányzik, annak kötelessége szintén az államra száll át; ennek tehát megfelelő intézményeknek, — saját vagy átruházások hatáskörben — létesítése által résen kell lennie, hogy a gyermeket, ifjút erkölcsileg is nevelhesse és őt a társadalom, tehát saját maga számára megmenthesse. — Ezt tenni érdekében áll, mert létfeltétele a »tiszta erkölcs.« Azért a helyes állami igazgatásnak ez egyik sarkalatos elve és mint ilyen követte­tik is min­denütt, hol ezen igazgatás valódi feladatai iránt kel­lő érzékkel birnak az emberek. Már félszázad előtt belátták ezt Európa nyugati államainak, nemkülön­ben az éjszak-amerikai egyesült államoknak huma­nistái, kriminalistái és paedagógusai és már akkor keletkeztek az első javító intézetek, úgy, hogy ma már alig van kulturállam, hol számos ily intézet a társadalom megmérhetlen hasznára ne virágoznék. Ezen intézetek kétfélék, javító intézetek még el n­e­m ítélt, de hiányos nevelés miatt bűnre fogékony, — azután már elitélt mindkét nemű ifjak számára, azonban mindegyik nem számára külön-külön. Utób­biak kizárólag állami kezelés alatt állanak, míg az előbbiek többnyire községek, munic­ipiumok, testü­letek, vagy egyesek által tartatnak fenn. Jellemző, hogy míg Belgium a kötelező iskolai oktatás­sal csak nem rég kezdett foglalkozni, addig világ­hírű és mintaszerű javító intézetei már több évtizede fennállanak.­­ Jele, hogy az erkölcsi nevelést mennyire tartotta előbbrevalónak. Míg tehát a javítóházak intézménye a műveit külföldön több mint félszázad óta létezik és fejlődik és az e szakba vágó kérdések egész irodalmat teremtettek, mely ma már egy önálló tudományágat ölel fel; addig nálunk még az ügy eszméjével is alig foglalkozik valaki. Még új büntető törvénykönyveink is, — egyrészt a büntettek és vétségekről, más­részt a kihágásokról,­­ csak mellékesen érintik e kérdést, e tekintetben szerves összefüggést nélkülöző intézkedéseket tartalmazva és imperative éppen nem rendelkezve. Úgy, hogy kormányunknak egyhamar nem igen lesz módjában javítóintézeteket létesíteni. Pedig alig mondhatjuk éppen mi, hogy ily erkölcsi javító eszközre nincs szükségünk. Azonban a mi iránt törvényhozás és kormány nem intézkedik, azt siet pó­tolni fővárosunk törvényhatósága, mely magasztos hi­vatásának magaslatára emelkedve elhatározta a ha­zában első praeventív természetű javító intézet­nek Budapesten létesítését. Üdvözöljük a főváros törvényhatóságát ezen a téren!.. Azon helyzetben vagyunk, hogy a létesí­tendő javító intézetnek miként szervezése kérdésében a Horvát János tanácsnok vezetése alatt a IX. tanácsi ügyosztályban készült és Matuska Alajos fővárosi tanácsjegyző által fáradságos tanulmányozások alap­ján szerzett nagyérdekű becses javaslatból, — melyet a mintául vett ruysselede-i, wynghene-i és beernem-i belga nagyszerű javítóintézetek részletes leírása előz meg, — jelenleg az alapszabály tervezetet egész ter­jedelmében közölhetjük. A javaslat, mint értesülünk, számos külföldi szaktekintélynek, — mint: "Wiehern, Köhler, Giesse­mann, H. J. Tonn, Demuth, Lichtwark, — is meg­küldetett és ezek mindnyájan teljes elismeréssel nyi­latkoztak felőle. S igy, ha az ügy valamely hívatlan által, — minő mindenütt, de különösen nálunk talál­ható, — ferde irányba nem tereltetik, nemsokára első modern javítóintézetünk megnyitásának ünnepét fog­juk ülhetni. — Az alapszabály-tervezetet közelebb kerüljük. — kellett gondolnia azon, különösen lelkes, hazafias pártolásra, melyben a hazai sajtó, a magyar irók ál­tal mindig részesült. E hálaérzettől áthatva, a vá­lasztmány elhatározta, hogy házfelavatási ünnepe al­kalmából az irói segélyegylet tőkéjéhez 100 forintot felajánljon. Midőn ez adományról s annak az illető egyleti pénztár kezéhez való lefizetéséről ez értesítést küldeném : magunkat és ügyünket, mely egyszer­smind a haza, a nemzet ügye, további pártolásukba ajánljuk.« — A Petőfi-szoborról. A Petőfi-szobor talapza­tának munkálatával Kauz­er Jakab kőfaragó már annyira előre haladt, hogy azt márczius hó végéig tökéletesen befejezi. Jelenleg a kövek csiszolásán dolgoznak. A talapzat, mely I. minőségű mauthauseni gránitból készül, hasonló lesz az Eötvös-szobor alap­zatához, csakhogy ennél valamivel magasabb. A Petőfi-téren, a­hova a szobor jő, a napokban már megtették a helyszíni felméréseket, a szobor helyét körül kerítették és hozzáfogtak a földmunkálatokhoz. Az építési irodát már szintén felállították. Amint az időjárás engedi, lerakják a betonréteget és megkez­dik az alapfalazási munkálatokat, melyeknek befeje­zése után magának a talapzatnak felállításához fog­nak. A szobor érezöntvényének, melynek gipszmin­táját még múlt év október havában­ elküldték Bécsbe, szerződésszerűleg f. évi április hó végéig el kell ké­szülni.­­ A magyarországi szabadkőműves páholyok gyűjtenek az oroszországi zsidóüldözés áldozatai javára. — Munkácsy itthon. A Munkácsy-ünne­­p­é­l­y­t rendező bizottság tegnap megtartott ülésén bejelentették, hogy az egyetemi polgárok a fogadtatáson részt akarnak venni, azonkívül a mű­vésznek ezüst koszorút fognak átnyújta­ni és hogy itt tartózkodása alatt fáklyás mene­te­t is óhajtanak tiszteletére rendezni.­­ Az írók és művészek köre szintén csatlakozik az ünne­pélyességhez,és a művésznek szintén egy ezüst babér­­koszorút fog átnyújtani. Hasonló határozatról értesí­tette a franczia kör is a bizottságot. Ezen sze­rint tehát Munkácsynak ittléte alkalmával négy ezüst babérkoszorút fognak átnyújtani. A koszorú-átadási ünnepély ez újabb bejelentések és a különböző testü­letek csatlakozása által oly nagy mérveket ölt, hogy a bizottság kívánatosnak tartaná, miszerint ez alka­lomra az akadémia díszterme kéretnék ki, s ebbeli javaslatát a képzőművészeti társulat igazgató­sága elé fogja terjeszteni azzal a kérelemmel, hogy a terem átadása iránt az akadémia elnökségénél közbe­járjon. — B. Baldácsy életében mindig porolt, és úgy látszik, balsors nyugszik az általa hátrahagyott örök­ségen is. Azt halljuk ugyanis, hogy az örökség telj­hatalmú kezelői ellenében elrendeltetett az előleges vizsgálat. — A gyermekszemről. Az iparosok körében ma este dr. Szili Adolf »a gyermekszemről« tartott felolvasást. Fejtegetései a szemnek működését a leg­első, úgyszólván még öntudatlan látási kísérleteitől kezdve egészen odáig kísérték, a­mikor a látó szerv­nek már igen komoly feladatoknak kell megfelelnie, t. i. az iskolában. Egyebek közt a sanditást elő­idéző viszonyokat, továbbá azon káros befolyásokat is írta le körülményesen, melyek a gyermeki szemben a rövidlátóság kifejlődését okozhatják. Ezen utóbbi bajra vonatkozólag a felolvasó saját szemvizs­gálatait említette föl, a­melyeket iskolákban épen most nagyobb kiterjedésben és rendszeresen megejt. Ennek kapcsán a rászármazott szemvakságról is érdekes megjegyzést tett. — Kassán Patti András nevű katonakötelezett nagy verekedést provokált, hogy inkább zárják el, de ne küldjék le a harcztérre. Terve azonban nem sikerült. Elfogták s leküldték ezredéhez. — Leányrablás. Grahovácz horvát faluban, a mitroviczai járásban f. hó 15-én délután 4 órakor a szép Erics Zsivona lement dalolva a helységtől kissé távolabb eső kútra. Megmeritette korsóját s vidáman haza akart indulni. Egyszerre elakadt a dal njakán. Rémülve látta, hogy két fegyveres ember áll előtte s velük Kojics Vuján Tovarnikból, a­kit ismert. A leány rosszat sejtve, el akart futni, de a férfiak meg­ragadták s egy közelben várakozó kocsira czipelték, azután a lovak közé csaptak s a kocsi elrobogott a tovarniki utón. Drezga István és Pantelija nevű em­berek azonban hallották a leány kiáltásait, befutottak a faluba s elmondták az esetet, Markovics Gavro és Hrujakovics Zsivko a birkózókkal együtt lóra ültek s üldözőbe fogták a rablókat, el is érték őket s meg­szabadították a leányt. — Margit olasz királynéról. A napokban a het­ven éves Manceani gróf, a híres szónok, a római nő­nevelési egyletben az olaszok erkölcsi érzetéről elő­adást tartott. Az előadáson Humbert király és neje, Margit is megjelent. Szónok beszédében igen meleg lelkes szavakkal fordult a nőkhöz s a többek közt azt monda: »A­mint van minden jól rendezett hadsereg­ben utócsapat, mely feltartóztatja a visszavonulást, úgy küzdjön a ti lelketek, mely a legszentebb érzel­mek iránt soha sincs elzárkózva, a kétkedők és gú­nyolódok barbár támadásai ellen. Ezt a hivatást nem a sors, hanem a természet adta nektek. Tőle vagy­tok megdönthetetlen korlátul és védelmül rendelve a férfi kihágásai és tévedései ellen.« Szónok utalt né­hány híres nőre, kik különféle erélyekkel tűntek ki, mint Dante Beatriceja, Szénás Katalin, Vittoria Co­­lonna, Tramboni és Beccaria marquisné, s így foly­tatta : »Napjainkban pedig a sokféle erény ritka egye­sülését látjuk egy nőben, Szavojai Margitban. Ezt nemcsak Róma mondja, nemcsak egy tartomány, nem az egész olasz nép mondja ezt, mely a királynét, bár­hol jelenik meg, lelkesedéssel, szeretettel, tisztelettel fogadja. És mikor jelent meg ennyi sok erény szere­tetreméltóbb és bájosabb alakban? Sohasem volt minden hang oly egyetértő egy nő iránti tiszteletben. Tiz év óta — végzi szónok — ismétlem írásban és szóban, hogy a nemzet szellemének és szivének ilyen nagy elhidegedése közepett egy utolsó, bájos költé­szet marad: Szavojai Margit.« Ekkor több perczig tartó tetszésvihar és éljenzés támadt s a hallgatók a leglelkesültebb módon fejezték ki helyeslésüket az előadó szavai iránt. — Sardou dolgozótársa. A jelenleg Nizzában időző Sardou egy párisi barátjához írt levelében a következő kalandot beszéli el: Midőn tegnapelőtt Monte Carloról visszajöttem, szolgám azzal fogadott, hogy egy idegen, a­ki meglehetősen felhevült álla­potban látszott lenni, már háromszor keresett, hogy Odette szerzőjével megismerkedhessek. Szolgám azt mondta az idegennek, hogy én 7*/a órakor jövök ha­za, s alig voltam otthon, csakugyan megérkezett az idegen. »Egyenesen Párisból jövök, hogy önnel egy darabot írjak!« szólt hozzám az idegen. »Nincs sze­rencsém . .. válaszo­ltam én. »Ez mellékes dolog, kezdé ismét a csodálatos ember, különben Nicolson­­nak hívnak. Sardou és Nicolson ! Mit szól ön ehhez, hé ?« .. . Beláttam, hogy sokkal okosabb lesz megad­nom magamat, miután a csengetyűbojtot feltűnés nélkül nem lehetett elérni. Ezenkívül úgy rémlett előttem, mintha az ismeretlennek zsebéből, kinek ar­­czát mintha láttam volna álmomban valamely gonosz­tevők múzeumában, egy pisztoly csöve kandikált ki. Soha sem hitt fel senki sajátságosabb viszonyok között szellemi közös munkára. »És van önnek, uram, valami eszméje ?« kérdem az ismeretlent. »Oh, hiszen kü« Különfélék. (Lásd főlapunkat.) — A magyar írók segélyegyletének elnökségéhez Veres Pálné asszony, a nőképző-egylet elnöke a kö­vetkező levelet intézte : »Az orsz. nőképző-egylet f. hó 15-én egy, évek óta táplált óhajtásának telje­sültét érte meg : czéljainak megfelelő tanintézeti he­lyiséget, mint saját házat ünnepélyesen átadhatott rendeltetésének. Midőn e nap örömében visszaemlé­kezett ama támogatásra, melylyel fáradozásában a kormány s a nagy közönség által segittetett, hálásan

Next