Pesti Napló, 1882. február (33. évfolyam, 32-59. szám)

1882-02-23 / 54. szám

54. szám. Budapest, 1882. csütörtök, február 23. 33. évi folyam. Szerkesztési Iroda­i Barátok-tere, Athenaeum-épü­l­et. A Up­­ellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségben intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak «. Kéziratok nem adatnak vissza. Hiadó-hivatal­­ Barátok­ tere, Athénben m­é­g 61 e­t, A­ap anyagi részét elető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek­­ rostán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli le­sett ki­adás együtt; I hónapra 2 frt. — S hónapra 8 frt. — 8 hónapra II Art, A* esti kiadd« postai különkülüéseért folalfk­otó* éregyedfiffeánt 1 fbrfal Az előfizetés az év folytán minden nóaaeba« megkezdhető, de c mnk napján történik ia, mindenkor a ké «3*8 na^jatél —Rak­tatik» Hirdetések ■dntugy mint előfizetések a »Pesti ISTapló« kiadó­hivatalát» Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Budapest, február 22. Nagyon helyesen teszik, hogy az esemé­nyek c­áfolatát nem hagyják kommentár nél­kül azok, a­kik kezdettől fogva kárhoztatták az okkupáczionális politikát, s akik már évek előtt megjósolták annak rossz következmé­nyeit. Az ilyen kommentárok, bármily hosszú­ra nyúljanak is, nem képezhetnek szószaporí­­tást. Mert a helyes politikai elméletek, még ha egyelőre nem is valósíthatók meg, elválaszt­­hatlan alkatrészei a praktikus politikának, így a mai vita, habár az egész diskusszió te­tőpontját aligha érte még el, nagyon érdekes volt és tanulságos. A kormány és a többség érezvén állásának gyöngeségét, szokatlan erőt fejtett ki annak megvédésében. S míg az el­lenzék budget-támadásait úgyszólván agyon­hallgatta, addig ma a miniszterelnökkel együtt két kormánypárti debatter szállt síkra az ok­kupáczionális politika­ mellett: Baross Gá­bor és J­ó­k­a­i Mór. Ritka eset a kormány­­párti amnáliákban. Pedig az ellenzék részéről a mérsékelt ellenzék, mely az okkupáczionális oppozíc­ióban kezdettől fogva a vezérszerepet vitte, még bele sem vegyült a vitába, és Somssich Pál és Szilágyi Dezső felszó­lalásai csak holnapra várhatók. És ritka je­lenség azért is, mert a kormánynak ez alka­lommal nem a hatalomért kell küzdenie, mi­után a kérdés nem képezi kabinetkérdés tár­gyát, s a most folyó parl­amenti diskusszió nem eredményezhet mást, mint a delegáczio­­nális költségeknek beiktatását a költségvetés­be. Ha a kormány és többsége egy szóra sem méltatná az ellenzéki érveket, az eredmény akkor sem lenne más. Honnan mégis ez a nagy buzgalom és élénkség a hallgatás­hoz szoktatott kormánypártban ? Onnan van, mert érzik, hogy e kérdés, ha e pillanatban nem is vezethet válságra, méhében hordja a kormány és pártjának végzetét. Érzik, hogy a­mint e kérdésben növekedni fognak a most keletkező viharok, ezek fogják elseperni mindazokat, a­kik részesek voltak benne. A lelkiismeret szava az, mely megszólal bennük és nem engedi hallgatni őket. De mit ér a legügyesebb dialektika, mit érnek a legkörmönfontabb szofizmák és böl­cselkedések, ha ellentétben állanak azok a múltnak doktrínáival és a jelennek esemé­nyeivel ? Eötvös Károly mai beszéde határozot­tan sikerült felszólalás volt. S ha pártállásánál fogva nem lett volna kénytelen oda lyukadni, hogy pártolja a Helly és Mocsáry által be­nyújtott határozati javaslatokat, majd min­den pontjában egyetérthetnénk vele. Még abban is, a­hol a közjogi alap­­dönget, é­s o­tt (a miniszterelnök úr kifejezése) disztingvál­­ván, abban különbözteti meg a függetlenségi pártot a kormánytól, hogy a függetlenségi párt a nemzeti czélok érdekében döngeti a közjogi alapot, holott a kormány idegen érde­kekért teszi ugyanezt. Egyetértünk Eötvössel ebben. Mert a mi nézetünk is az, hogy a jelen kormány többet rontott a közjogi alapon, mint a­mennyit a független­ségi párt ronthatna rajta. Mert a függetlenségi párt semmi esetre sem ronthatta volna meg azt, a­mi a közjogi alapban a nemzetre nézve j­ó volt, a jelen kormány pedig csak ezt rontotta meg benne. És kétszeres súlylyal esik a latba, ha a kormányt a közjogi alap megrontásáért oly pártból támadja valaki, mely maga is közjogi ellenzéket képez. És azokkal az érvekkel szemben, me­lyekkel Eötvös Károly kimutatta, hogy a kormány, a megváltozott tények kényszere alatt, ma már egészen máskép magyarázza az okkupáczionális politikát, mint magyarázta akkor, mikor elkövette: ezekkel szemben a Jókai Mór szellemes hipothézisei könnyű pelyhek gyanánt ragadtatnak és szóratnak széjjel. S ezek ellen még maga a miniszter­elnök úr sem tudott elfogadható mentséget szembeállítani. Mert rosszul emlékezik a mi­niszterelnök úr, midőn arra hivatkozik, hogy ő az okkupáczionális politikát már 1878-ban ama szempontból tartotta üdvösnek, hogy déli határainkon a szláv gyűrűbe éket ver­jünk. Ezt a miniszterelnök úr sohasem mondta az okkupáczió előtt, hanem mondta igenis azt, hogy nem tűrhetjük, miszerint déli hatá­rainkon érdekeinkkel ellenkező­ államala­kulások történhessenek. És mégis eltűrte, hogy a bolgár állam közvetlen szomszédsá­gunkban alakuljon meg, s ugyanakkor Szerbia s Montenegro területnagyobbodásokban ré­szesüljenek. És ha Tisza Kálmán a Mile­tics oppozíczióját rántja elő, hogy bebizonyítsa vele az okkupáczionális politikának szláv­­ellenes alapeszméjét, ebben is nagyon téved. Mert Miletics oppozíc­iója ha jelent valamit, csak azt jelenti, hogy az okkupáczio­nális politikával, melylyel engedtük semmivé tenni Törökországot, még a szlávokat sem tudtuk megnyerni magunknak. És épen ezért maradt az okkupáczionális politika két szék közt a pad alatt. Mi előre megmondtuk. Azok, a­kik csinálták, csak utólag látják be. És vajjon van-e joga a kormánynak ér­demet csinálni magának abból, hogy 1877-ben nem engedte meg azt, hogy az orosz seregek Szerbián át is támadhassanak ? Micsoda érdem ez, azzal szemben, hogy minden baj nél­kül vonulhatott el az orosz sereg Erdély alatt, megszállhatta Romániát és kelhetett át a Dunán ? És mikor a kormány ennyit megen­gedett a török ellen az orosznak, tehát mind­ezt egyszerre ellensúlyozhatta-e a török érde­kében azzal, hogy nem engedte az orosz sere­geknek megnyílni Szerbiát is ? Ki az, a­ki el nem mosolyodik ezen ? És ki az, a ki ne tudná, hogy annak oka, hogy az orosz seregeknek nem engedték megnyílni Szerbiát, nem a Tö­rökország iránti jó­akarat volt, hanem az, hogy Szerbia határos Boszniával és Herczego­­vinával, s nem akarták, hogy a bosnyák urak nagyon közelről érezzék meg a muszka szagot. Tisza miniszterelnök úr azonban elég őszinte volt bevallani, hogy nem nyújthat biztosítékot az iránt, hogy az orosz háborút kikerülhetjük. És ezzel a lehetőséggel szem­ben csak abban keres vigasztalást, hogy Oroszország ma gyengébb, mint a török há­ború előtt volt. De vájjon igaz-e ez? Gyen­gébb lett-e Oroszország, holott fegyvereihez egy győzelmes háború emlékei fűződnek? Gyengébb lett-e Oroszország, holott a mi gyengítésünkre és haderőnk lekötésére nem­csak Románia, Bulgária, Szerbia és Monte­negró, hanem még Bosznia és Herczegovina is rendelkezésére áll? Mi azt hiszszük, hogy Oroszország velünk szemben nem gyengébb, hanem erősebb lett a török háború óta. És ne szóljon a miniszterelnök úr oly kicsinylőleg a Skobeleff-toasztokról sem. Azok nem olyan kis dolgok, mint mineknek a hiva­talos felfogás feltüntetni szeretné. Mert nem az a kérdés, hogy mit mond egy toaszt, hanem az, hogy mi van mögötte. Hiszen magának a miniszterelnök úrnak legtöbb állítása mi lenne, ha nem állana mögötte a többség? Azt azonban teljesen értjük, hogy a miniszterelnök úr nem akar megfelelni arra a kérdésre, hogy hát tulajdonképen mi is az ő tervük és az ő czéljuk az okkupárt tarto­mányokkal? Erre a kérdésre sem ő, sem az egész külügyminisztérium nem tudna meg­felelni. Mert mikor elfoglalták, akkor Szalo­­nikiról álmodoztak, most pedig örülnének, ha Boszniában és Herczegovinában nyugton le­hetnének. Mikor elfoglalták, azt hirdették, hogy Törökország életképtelen, fel kell osz­tani , most pedig azt állítják, hogy Törökor­szág jó­voltáért okkupáltak. A­kiket az esemé­nyek rövid négy év alatt ily flagráns ellent­mondásba kevertek, azoktól aztán bajos vá­laszt várni arra, hogy mi hát a szándékuk a jövőben ? Ezek voltak a mai ülés főbb mozzanatai s mindezekből csak az derül ki, hogy a kor­mány maga is érzi, hogy az okkupáczionális po­litika következményeiben már csak a vak sze­rencse segithet rajta, de a saját bölcsesége nem. Mai színünkhöz fél iv melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 23. — Fridényi bankja. — Regény két kötetben. — 38 Irta: ACSÁDY IGNÁCZ. MÁSODIK KÖTET. A kis országgyűlés. A titkár úr egész komolyan illeszti orrára a pápaszemet, kezébe veszi az írást és tanulmányozni kezdi. De csakhamar prüszkölni kezd; észre veszi a tréfát, de nem haragszik érte. Maga nevet a legjob­ban s kaczagva mondja: — Őseimhez kellene fordulnom segélyért, hogy ez írást megértessék velem. [De tetszik tudni, már rég megszűnt közöttünk a jogfolytonosság. — Ah! pardon — kiáltá a pátriárka. — Va­lóban nem látszik meg önön s én mindig elfelejtem. Elénk derültség kiséri e szavakat, a tikár úr maga nevet legjobban. A nevetésre Edmund báró is hozzájuk csatla­kozik. Meglöki a szundikáló Kapargó Bálintot. — Te, pártold indítványomat. Tudod, mit ígér­tél az éjjel. A jeles tudós nem szeret az éjjel történtekről nappal csevegni s inkább pártolni fogja az indítványt, csak Edmund dobra ne üsse az ő éjjeli dolgait. Glognitz Artur úrnak hasonló a nézete, meg­szavaz mindent. Edmund most Steinreich urat kezdi kapac­i­­tálni. Sokkal könnyebben megy, mint hitte. Steinreich úr csak azt akarja tudni, mi a véleménye a herczegnek. Ennek van a legnagyobb rangja Steinreich ur előtt, tehát ő a legfelsőbb tekintély a kis országgyűlésen. A herczeg helyesli Edmund titkos indítványát, Stein­reich úr meg van tehát nyugtatva, rá fog szavazni. Edmundnak már nincs ideje a pátriárkához fordul­ni. De sebaj, a többség úgy is biztos. Pontban két óra van. Az ajtó megnyílik s ki­rályi pontossággal lép be a vezérigazgató, Fridényi Oszkár. Udvarias köszönését szívélyesen fogadják min­denütt. Úgy látszik, nagyobb a népszerűsége a kis or­szággyűlésen, mint sok miniszternek a nagyban. A társaság fesztelenül helyezkedik el a zöld asztal körül. Edmund báró elfoglalja az elnöki szé­ket s franczia nyelven üdvözli az idegen vendége­ket, a­min a tudós Kapargó Bálint nagyon elbámul. Ezután Fridényi emel szót s a testvérbankok eddigi üzleti tevékenységéről ad kenetteljes ok­tatást a jelenlevőknek, kiknek némelyike hamar ásí­­tozni kezd. Kapargó semmit sem ért a beszédből, Glognitz pedig nyugtalankodik , három órára ebédre hivatalos. Élénk eszmecsere fejlődik ki. A külföldi báró köszönetet mond a külföldi igazgatótanácsosok nevé­ben, kik más alapításokkal nagyon elfoglalvák s rit­kán jöhetnek Budapestre. A kartell értelmében az új alkotásokban is van ré­szük a budapesti intéze­teknek. Ez irányban jól áll minden. Csak a csatorna­vállalat ügyében óhajtja budapesti társait nagyobb tevékenységre buzdítani. A pénzpiaci helyzete fölötte kedvező s az új emissziókat gyorsan és nagy nyereség­gel lehetne értékesíteni. Sietésre kéri tehát az urakat s ajánlja nekik, hogy a bank érdekében vessék latba egész politikai és társadalmi befolyásukat. Balambéry gróf erre ékes franczia nyelven kezdi véleményét elmondani a teendőkről. Bellengzően be­szél a jövőről, emlit sok minden szépet és nagyot s­­ végül kijelenti, hogy kész támogatni bármit, a­mit társai az intézet érdekében jónak látnak. A herczeg e közben nagyon türelmetlen lett. Izgatottan dobálja ide-oda az asztalon heverő irato­kat s végül azt mondja, hogy kilép az igazgatóságból, ha őt bele nem választják azon szűkebb bizottságba, mely a ko­mánynyal alkudozni kiküldetett. Fridényi siet ez óhaját, melynek eddig épen el­lenkezőjét nyilvánította, teljesíteni, mire a herczeg katonás határozottsággal mondja: — Nyugodtak lehetnek. Majd ránczba szedem a kormányt. A vállalat a miénk. Ezzel azután elhallgat. Más valami jutott eszébe, talán sohasem fog többé a vállalatra gondolni. Most Edmund báró emel szót. Épen azon szem­pontokból,melyeket itt az idegen vendégek hangsúlyoz­ták, bizonyos indítványokat akar tenni. A testvérin­tézetek helyiségei ma szétszórvak. Vegyen tehát az intézet megfelelő házat, a­hol minden hivatal elhe­lyezhető. A báró kíváncsian néz a pátriárkára, kitől ellenmondást vár. Ez azonban nagy meglepetésére helyeslőleg bó­lint fejével. Helyesli a rögtöni házvételt s tud is már alkalmas épületet. Ellenben Fridényinek van, úgy látszik, valami kifogása. De a báró suttyomban éjjeli ígéretére emlékez­teti, mire Fridényi mosolyog és hallgat. Az indítvány egyhangúlag elfogadtatik s a házvételre Hartafalvy báró, Fridényi és Rabensteiner urakat teljhatalommal ellátva küldik ki. — A bank érdeke, — folytatja Edmund — ok­­vetetlenül megkívánja, hogy új palotánkban alelnö­­künknek megfelelő lakást adjunk, s szalonjait a po­litikai és társadalmi élet közzéppontjává tegyük. Tarászy tiltakozik. De újra mindenfelől az zug fülébe: Kötelesség! Meg kell hoznia az áldozatot. A testvérintézetek érdeke kívánja. Edmund báró, az el­nök nőtlen, Fridényi, a vezérigazgató neje beteg s igy csak az alelnök az, ki társadalmilag is méltón képvi­selheti a bankot. — Pedig szükség van a társadalmi képviseletre — mondá a külföldi lovag — követnünk kell más in­tézetek példáját, ha boldogulni akarunk. Általános helyeslés kísérte e szavakat. Minden­felől biztatják, megnyugtatni igyekeznek Tárászyt. A bank rendezteti be a lakást, az adja a reprezentá­­czionális költséget. De bármennyire megédesítik is a pilulát, ke­serű maradt az Tárászynak. Érezte, hogy ki akarják ragadni utolsó menedékéből, édes otthonából. Eszébe jutott, hogy a dolog nem is annyira őt, mint nejét il­leti. Nejét csak nem kényszerítheti ilyen áldozat meghozatalára. Azt remélte, hogy neje visszautasítja a terhes ajánlatot. Edmund báró erre azt felelte, hogy három tagú bizottság fogja ő nagyságát a hozott határozatról ér­tesíteni s kegyes hozzájárulását kikérni. A bizottság tagjai Balambéry gróf, Edmund báró és Steinreich Lajos urak. — Mikor tiszteleghetünk ő nagyságánál ? — kérdi a buzgó gróf Tárászytól. Tárászy hallgatott; zavarban volt. Maga sem tudta már, milyen időben találhatni otthon feleségét. Edmund báró sietett őt a zavarból kisegíteni. A báró jól ismerte a vadrózsa napi programmját, órarendjét. De eszébe jutott, hogy furcsa lenne, ha olyan kérdésre, melyre a férj nem tud felelni, a házi barát adna szabatos választ. Csak annyit mondott, hogy jó lesz most mind­járt próbát tenni, elfogadja-e ő nagysága a tisztel­gőket. Az ülés csakhamar véget ért. A herczeg már előbb megunta a dolgot és távozott. Fridényi Tarászyhoz lépett s azt mondá neki: — A háromezer forintos váltó ügyében akarlak felvilágosítani. Ne akadályozd leszámítolását. Az alá­írás nem ér ugyan semmit, de a Muhbornya lap szerkesztőjéről, Czékla Mártonról van szó. Dugjuk be a száját jó előre. Különben ordítani talál. Erre pedig nincs szükségünk. — Nekünk nincsenek titkaink, ordítson — fe­láll Tárászy közönyösen. — Egy pénzintézet is olyan, mint a szép asz­­szony. Hírnevének a legaljasabb hazugság is meg­árthat. — De mért nem dobsz neki alamizsnát ? Mért számí­toljuk le értéktelen váltóját? kérdé Tárászy most már boszosan. — A Muhbornya nem fogad el ajándékot, meg­vesztegetést. Ő más módot követ zsebe megtöltésénél. Csak váltóval dolgozik, így többet igényelhet, mert csak kölcsön kér, nem is kell fizetnie, mert tudja, hogy váltóját úgy sem pereljük be. — Ilyen emberekkel nem lépek üzleti össze­köttetésbe — feleli Tarászy. Egyszer mindenkorra kijelentem, hogy ilyen váltók leszámítolására a bank­nak nincs pénze. Te érintkezel ez emberekkel, jogod van utalványozni számukra annyit, a­mennyiben meg­alkuszol velük. Végezd el a Muhbornyával is, adj neki annyit, a­mennyit akarsz, de üzleti viszonyba nem lépek vele. (Folyt. köv.) Budapest, február 22. A szászok és a magyar állam. Tisza Kálmán tegnapelőtti beszédét, mely a németországi magyarellenes izgatásokkal foglalkozik, a N. Fr. Presse ma hosszú vezérczikkben taglalja s ez alkalommal azon állítólagos sérelmekkel is foglal­kozik, melyek elkövetésével a németek a magyarokat vádolják. Az összes vádpontokból a bécsi lap szerint kiemelkedik az, hogy a magyar állam az új középta­­nodai törvényjavaslatban a felekezeti középiskolák tanáraitól a tanárképesítő vizsgálatok magyar nyel­ven letételét követeli. Noha a bécsi lap az összes né­met röpiratok minden magyarellenes vádja közül csak ez egyetlent tartja némileg indo­koltnak, mégis következőket hoz fel a magyar ál­láspont védelmére: »A­ki e tárgy taglalásába fog, teljesen és mindenben számolni köteles a magyar állam tényével és e tény következményeivel. A ma­gyar nép hosszú, kemény küzdelemben vívta ki állami önállóságát és ma győzelmei gyümölcsét élvezi. A magyar állam eszméjétől pedig a magyar faj politi­kai szupremácziája elválaszthatatlan. A magyar ál­lam megszűnnék létezni, ha a Lajtán túl valami más faj venné át a politikai vezetést.« A lap azután mind­ezekből azon következtetést vonja le, hogy a magyar államnak megvan ama joga, hogy kivétel nélkül min­den polgárt alá­vessen rendeleteinek. »De hogy — folytatja — ez a formális jog a szélsőségig kiterjesz­tessék, az a czélszerűség, a méltányosság, a politikai eszély kérdése. És épen ezt, úgy látszik, nagyon elfe­ledték a magyarok az erdélyi szászok említett jogo­sult panaszpontjával szemben.« Ezt azonban a N. Fr. Presse elmulasztja bebi­zonyítani. Csak azt emeli ki, hogy nem érinti az állam érdekét, ha az olyan tanár, a­ki tisztán felekezeti kö­zépiskolához szerez képesítést, nem is tud magyarul. Ez csak az illető egyénre hátrány, mert kizárólag felekezeti iskolához van kötve, de nem az államra. A bécsi lap azonban, úgy látszik, maga is érzi ez okosko­dása helytelenségét, s hamar átesve e kérdésen, »ke­gyetlen szigor«-nak és a »jól szerzett jogok sérelmei­nek nevezi a középtanodai törvényjavaslat azon visz­­szaható intézkedését, hogy a már tényleg működő ta­nárok öt év alatt szintén elsajátítani kötelesek az ál­lam nyelvét. Ez ellen azután egész erővel kikel; ki­emeli, hogy a magyarországi németeket nem szabad oly mértékkel mérni, mint az oláhokat és tótokat,mert más a művelődési jelentőségök s más a politikai állá­suk. A tótok közt a pánszláv, az oláhok közt a román aspirácziók terjedhetnek el. De mit félni a németek­től ? Ők önkényt is megtanulják a magyar nyelvet s egészen elmagyarosodnak. Ez alól csak a szászok tesznek kivételt, kik sűrűbb tömegekben laknak együtt, s kiknél a faj és nemzeti érzés jobban kifejlő­dött főleg a hatvanas évek eseményei hatása alatt s azon politikai szerep folytán, melyet a szászok a meg­­szaporitott reichsráb­ban játszottak. »De — folytatja a bécsi lap — ezek az idők lejártak, a königgrätzi nap az akkori álmokat a szivacsosat lemosta a tábláról.« Mindazonáltal a bécsi lap nem a szászokat figyelmez­teti,hogy alkalmazkodjanak az új viszonyokhoz, hanem a magyar államtól kívánja egy fontos felségjoga fel­áldozásával a szászok kibékítését. A lázadás. A bosnyák hivatalos lap legújabb száma hirdetményt közöl, mely szerint mindenki, ki a boszniai vasút épületeit, közlekedő eszközeit, s be­rendezéseit megrongálja vagy összerombolja s a vasúti közlekedést megakadályozza vagy veszélyezteti, kötélhalállal bűnhődik, melyet a legközelebbi kato­nai törvényszék mond a fejére. A bűnösöket feladók 100 írttal jutalmaztatnak. A rendelet e hó 13-dikán kelt, s a boszniai kormány nevében Stransky altábor­nagy írta alá. Okot kibocsátására az adott, hogy a vonalat Bród és Zenicza között többször kövekkel rakják meg, hogy a vonat kisiklást szenvedjen.­­ Az operácziók valószínűleg hosszabb ideig szünetelni fognak megint és pedig az időjárás miatt. Tud­valevőleg e vidéken februárban áll be az esős idő­szak, 10—14 napig ilyenkor folyvást szakad az eső, a közlekedés a tartomány belsejébe csaknem egé­szen szünetel, s a csapatoknak lehetetlen volna hadi operácziókat végezni.­­ Az általános akc­iót majd a szép idő beálltával kezdik meg. Addig a helyőrségeknek minden körülmények között meg kell tartaniuk hadállásaikat, s a lázadók esetleges táma­dásait erélyesen visszaverni. Azt mondják, ez a főpa­rancsnok határozata, a­mi jogos is, ha meggondol­juk, hogy az egész lázadási szintéren már megkezdett hadműveletek rögtönös megszakítása sok tekintetben káros hatású lehetne ránk nézve. A nagyon rossz hírek, melyek a lázadás terjedéséről mindenfelől ér­keznek, nagyon kétségessé teszik, hogy a rendelke­zésre álló haderő elégséges lesz-e a lázadás leveré­sére. Minden jel arra mutat, hogy különösen az okku­páti tartományokban idegen befolyás által hatalma­san izgatott mozgalommal van dolgunk, mely, ha a diplomác­ia nem lép közbe elhatározólag, veszélyes arányokat ölthet, s akkor sokkal nagyobb haderő ki­fejtését fogja szükségessé tenni. Berlinből sürgönyzik, hogy a Nordd. Allgemeine Zeitungnak Skobeleff felől tegnap közlött czikke nagy hatást nem keltett s azt a sajtó igen különbö­zőképen kommentálja. A Vossische Zeitung azt hi­szi, hogy ez csak fokozni fogja a pánszlávok elbiza­kodottságát. A Kreuzzeitung azt mondja : Nem a Skobeleff beszéde a fődolog, hanem az, hogy folytat­hatja-e ő büntetlenül tovább az izgatást. A lap erélyes hangon ír : »Két dolog közül egyiknek meg kell tör­ténni : vagy az orosz kormánynak kell Skobeleff tá­bornokot nyíltan dezavuálnia s a mennyire lehetsé­ges, ártalmatlanná tennie, vagy az ellenkező bizony­zások, a barátság s a szoros összetartás biztosításai értéktelenek ránk és politikánkra nézve. Mi ezért a mi részünkről is határozott nyilatkozatokat s az orosz kormány részéről megfelelő tetteket várunk.­ Arra nézve, hogy egy hajót Skobeleffről neveznek el, a Kreuzzeitung úgy értesül, hogy a parancs ez elneve­zésre még a tábornok beszédei előtt adatott ki. A Nordd. Alig. o­rg igen elismerőleg nyilatko­zik az osztrák-magyar hadsereg által a lázadókkal szemben elért eredmények felől. Skobeleff beszédét — ezt jelenti egy párisi sür­göny tegnapról, — már nem fejtegetik a párisi lapok, s csupán a külföldi sajtó nyilatkozatait regisztrálják. Várjon elutazott-e Skobeleff, ez még nem álla­pítható meg; annyi tény, hogy lakását odahagyta, a helyeket, hol naponkint megfordult, nem látogatja többé, s leveleit az orosz nagykövetségről nem vitette el, sőt nem is mutatta magát a nagykövetségnél. A France azt jelenti, hogy bolgár tanulók szom­baton föliratot adtak át Skobeleff tábornoknak. A lap ehhez megjegyzi: Sem a föliratot, sem a tábornok válaszát nem közöljük, s elég legyen annyit monda­nánk, hogy a találkozás igen szívélyes volt. A kép megvételére kimutattunk 7440 frt s 2550 frank ajánlatot. Újabb ajánlatok: Kapriorai Wodianer Albert . 500 forint Gróf Somssich József . . .100 » Thaly István kir. mérnök Csík­szeredán ....................................50 . Összesen 8090­­ és 2550 frank Munkácsy képe. Budapest főváros a ma tartott közgyűlé­sen Munkácsy Mihályt díszpolgárnak vá­lasztván, egyszersmind kijelenté azon óhaját, hogy Munkácsynak Krisztus-képe az ország részére megvetessék, továbbá kijelenté, hogy a maga részéről kész a vételhez hozzájárulni s megbízta a tanácsot, hogy annak idejében a főváros hozzájárulását illetőleg a közgyű­lésnek javaslatot terjeszszen elő. A képviselőh­áz bizottságaiból. A képviselőház közoktatásügyi albizottsága Baross Gábor elnöklete alatt ma délután 5 órakor ülést tartott, melyen a meghívott szakértők közül Haynald bibornok-érsek, Kalmár Endre, Lutter Nándor, Berecz Antal, Say Mór és Kőváry László jelentek meg. A kormányt Szász Károly miniszteri tanácsos képviselte. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után az albizottság a III. fejezet (érettségi vizsgálat) tár­gyalására tért át, melyre nézve a szakférfiak már eleve bejelentettek bizonyos módosításokat. Say Mór a törvényben kívánná kifejeztetni, hogy a reáliskolát végzett tanulók, ha a latinból is vizsgát tesznek, ez egyetem orvosi és jogi szakára, ha a görögből is leteszik a vizsgát, az összes egyetemi szakokra föl­vehetők. Ezen módosítvány a 35. §. har­madik bekezdését képezné. Berecz Antal elismeri, hogy a reáliskolát vég­zett ifjak előmenetelének feltételei biztosan megálla­­pítandók, mert e téren most igen különböző és bi­zonytalan eljárás dívik. A 36. §. a vizsgálati bizottságról szól. Lutter Nándor a főigazgatón kívül a miniszter által kijelölendő vizsgáló biztos kiküldésében a bi­zottságra nézve ugyan semmi kompromittálót nem lát, de azt tartja, hogy a miniszternek joga van bár­mely tanintézetbe s bármely időben biztost kiküldeni, s hogy e biztos az intézet működését az érettségi vizsgálaton kívül jobban vizsgálhatja meg, mint a vizsgán, ezért ezen biztos kiküldése teljesen fö­lösleges. Kalmár Endre kijelenti, hogy a szerzetesrendek ugyan a módosítást ugyancsak a Lutter által felhozott indokok alapján óhajtják. Say Mór azon nagy költségre is utal, melylyel a miniszt. biztos kiküldése jár. Haynald bíbornok-érsek a kath. iskolákra nézve sérelmet látna abban, ha azoknak érettségi vizsgájára a kormány egy elnök és vizsgáló biztost küldene ki, mi a protestáns felekezeti iskoláknál nem történik. Különben utal a Lutter által felhozott indokokra is. Elfogadja a módosítványt, mely a II. fejezetre való hivatkozást is kihagyja. A 37. §. arról szól, hogy mely intézetben tehe­tő le az érettségi vizsga. Ezen­­ ellen észrevétel nem forog fenn. A 38. §. a vizsgálat módozatait tárgyazza. Lutter Nándor benyújtja a szakférfiak módosít­­ványát, mely a törvényjavaslattól eltérőleg a vizs­gálati tantárgyakat is megjelöli, a vizsga nyilvánossá­gát megszorítja, s a bizonyítványnak kívánatra latin nyelven való kiadatását elejti. Szász Károly mint tanácsos azt kérdi a tanfér­fiaktól, várjon tekintettel azon feladatra, mely a mo­dern idegen nyelveknek a reáliskolákban jutott, nem tartanak-e szükségesnek, hogy a reáliskolákban a franczia nyelv is az érettségi vizsgálatnak tárgya le­gyen ? S nem táplálnak-e az iránt aggályt, hogy a tantárgyak ily minimál megállapítása mellett az ifjak a többi tantárgyakat, melyekből az utolsó osztályban csak elégséges jegyet kell kapniuk az érettség felté­teléül, a felsőbb osztályokban el fogják hanyagolni ? Kovács Albert jelenti, hogy szintén formulá­­zott érettségi vizsgálati tervet, mely a szakférfiak által bemutatott tervtől csupán egy pontban tér el, úgy véli, hogy az érettségi vizsgálat feladata az ifjú formai képzettségének kitudása, a mire nézve nem annyira a tudás mennyisége, mint inkább a minősége jó tekintetbe. Erre nézve ő is a gimnáziumban a ma­gyar és latin nyelvet s ezenkívül még a történelmet tartja felveendőnek, melyből az ifjúnak előadási ügyességét és bölcsészeti gondolkozását jobban meg lehet ítélni, mint a más három tárgyból, melyeknek megtanulásában sok mekhanizmus lehet; a reálisko­láknál felveendő volna egy modern nyelv is. Szász Károly mint tanácsos kérdését szintén

Next