Pesti Napló, 1882. február (33. évfolyam, 32-59. szám)
1882-02-23 / 54. szám
54. szám. Budapest, 1882. csütörtök, február 23. 33. évi folyam. Szerkesztési Irodai Barátok-tere, Athenaeum-épület. A Upellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségben intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak «. Kéziratok nem adatnak vissza. Hiadó-hivatal Barátok tere, Athénben még 61 et, Aap anyagi részét elető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek rostán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli lesett kiadás együtt; I hónapra 2 frt. — S hónapra 8 frt. — 8 hónapra II Art, A* esti kiadd« postai különkülüéseért folalfkotó* éregyedfiffeánt 1 fbrfal Az előfizetés az év folytán minden nóaaeba« megkezdhető, de c mnk napján történik ia, mindenkor a ké «3*8 na^jatél —Raktatik» Hirdetések ■dntugy mint előfizetések a »Pesti ISTapló« kiadóhivatalát» Budapest, Barátok tere, Athenaeum-épület, küldendők. Budapest, február 22. Nagyon helyesen teszik, hogy az események cáfolatát nem hagyják kommentár nélkül azok, akik kezdettől fogva kárhoztatták az okkupáczionális politikát, s akik már évek előtt megjósolták annak rossz következményeit. Az ilyen kommentárok, bármily hosszúra nyúljanak is, nem képezhetnek szószaporítást. Mert a helyes politikai elméletek, még ha egyelőre nem is valósíthatók meg, elválaszthatlan alkatrészei a praktikus politikának, így a mai vita, habár az egész diskusszió tetőpontját aligha érte még el, nagyon érdekes volt és tanulságos. A kormány és a többség érezvén állásának gyöngeségét, szokatlan erőt fejtett ki annak megvédésében. S míg az ellenzék budget-támadásait úgyszólván agyonhallgatta, addig ma a miniszterelnökkel együtt két kormánypárti debatter szállt síkra az okkupáczionális politika mellett: Baross Gábor és Jókai Mór. Ritka eset a kormánypárti amnáliákban. Pedig az ellenzék részéről a mérsékelt ellenzék, mely az okkupáczionális oppozícióban kezdettől fogva a vezérszerepet vitte, még bele sem vegyült a vitába, és Somssich Pál és Szilágyi Dezső felszólalásai csak holnapra várhatók. És ritka jelenség azért is, mert a kormánynak ez alkalommal nem a hatalomért kell küzdenie, miután a kérdés nem képezi kabinetkérdés tárgyát, s a most folyó parlamenti diskusszió nem eredményezhet mást, mint a delegáczionális költségeknek beiktatását a költségvetésbe. Ha a kormány és többsége egy szóra sem méltatná az ellenzéki érveket, az eredmény akkor sem lenne más. Honnan mégis ez a nagy buzgalom és élénkség a hallgatáshoz szoktatott kormánypártban ? Onnan van, mert érzik, hogy e kérdés, ha e pillanatban nem is vezethet válságra, méhében hordja a kormány és pártjának végzetét. Érzik, hogy amint e kérdésben növekedni fognak a most keletkező viharok, ezek fogják elseperni mindazokat, akik részesek voltak benne. A lelkiismeret szava az, mely megszólal bennük és nem engedi hallgatni őket. De mit ér a legügyesebb dialektika, mit érnek a legkörmönfontabb szofizmák és bölcselkedések, ha ellentétben állanak azok a múltnak doktrínáival és a jelennek eseményeivel ? Eötvös Károly mai beszéde határozottan sikerült felszólalás volt. S ha pártállásánál fogva nem lett volna kénytelen oda lyukadni, hogy pártolja a Helly és Mocsáry által benyújtott határozati javaslatokat, majd minden pontjában egyetérthetnénk vele. Még abban is, ahol a közjogi alapdönget, és ott (a miniszterelnök úr kifejezése) disztingválván, abban különbözteti meg a függetlenségi pártot a kormánytól, hogy a függetlenségi párt a nemzeti czélok érdekében döngeti a közjogi alapot, holott a kormány idegen érdekekért teszi ugyanezt. Egyetértünk Eötvössel ebben. Mert a mi nézetünk is az, hogy a jelen kormány többet rontott a közjogi alapon, mint amennyit a függetlenségi párt ronthatna rajta. Mert a függetlenségi párt semmi esetre sem ronthatta volna meg azt, ami a közjogi alapban a nemzetre nézve jó volt, a jelen kormány pedig csak ezt rontotta meg benne. És kétszeres súlylyal esik a latba, ha a kormányt a közjogi alap megrontásáért oly pártból támadja valaki, mely maga is közjogi ellenzéket képez. És azokkal az érvekkel szemben, melyekkel Eötvös Károly kimutatta, hogy a kormány, a megváltozott tények kényszere alatt, ma már egészen máskép magyarázza az okkupáczionális politikát, mint magyarázta akkor, mikor elkövette: ezekkel szemben a Jókai Mór szellemes hipothézisei könnyű pelyhek gyanánt ragadtatnak és szóratnak széjjel. S ezek ellen még maga a miniszterelnök úr sem tudott elfogadható mentséget szembeállítani. Mert rosszul emlékezik a miniszterelnök úr, midőn arra hivatkozik, hogy ő az okkupáczionális politikát már 1878-ban ama szempontból tartotta üdvösnek, hogy déli határainkon a szláv gyűrűbe éket verjünk. Ezt a miniszterelnök úr sohasem mondta az okkupáczió előtt, hanem mondta igenis azt, hogy nem tűrhetjük, miszerint déli határainkon érdekeinkkel ellenkező államalakulások történhessenek. És mégis eltűrte, hogy a bolgár állam közvetlen szomszédságunkban alakuljon meg, s ugyanakkor Szerbia s Montenegro területnagyobbodásokban részesüljenek. És ha Tisza Kálmán a Miletics oppozíczióját rántja elő, hogy bebizonyítsa vele az okkupáczionális politikának szlávellenes alapeszméjét, ebben is nagyon téved. Mert Miletics oppozíciója ha jelent valamit, csak azt jelenti, hogy az okkupáczionális politikával, melylyel engedtük semmivé tenni Törökországot, még a szlávokat sem tudtuk megnyerni magunknak. És épen ezért maradt az okkupáczionális politika két szék közt a pad alatt. Mi előre megmondtuk. Azok, akik csinálták, csak utólag látják be. És vajjon van-e joga a kormánynak érdemet csinálni magának abból, hogy 1877-ben nem engedte meg azt, hogy az orosz seregek Szerbián át is támadhassanak ? Micsoda érdem ez, azzal szemben, hogy minden baj nélkül vonulhatott el az orosz sereg Erdély alatt, megszállhatta Romániát és kelhetett át a Dunán ? És mikor a kormány ennyit megengedett a török ellen az orosznak, tehát mindezt egyszerre ellensúlyozhatta-e a török érdekében azzal, hogy nem engedte az orosz seregeknek megnyílni Szerbiát is ? Ki az, aki el nem mosolyodik ezen ? És ki az, a ki ne tudná, hogy annak oka, hogy az orosz seregeknek nem engedték megnyílni Szerbiát, nem a Törökország iránti jóakarat volt, hanem az, hogy Szerbia határos Boszniával és Herczegovinával, s nem akarták, hogy a bosnyák urak nagyon közelről érezzék meg a muszka szagot. Tisza miniszterelnök úr azonban elég őszinte volt bevallani, hogy nem nyújthat biztosítékot az iránt, hogy az orosz háborút kikerülhetjük. És ezzel a lehetőséggel szemben csak abban keres vigasztalást, hogy Oroszország ma gyengébb, mint a török háború előtt volt. De vájjon igaz-e ez? Gyengébb lett-e Oroszország, holott fegyvereihez egy győzelmes háború emlékei fűződnek? Gyengébb lett-e Oroszország, holott a mi gyengítésünkre és haderőnk lekötésére nemcsak Románia, Bulgária, Szerbia és Montenegró, hanem még Bosznia és Herczegovina is rendelkezésére áll? Mi azt hiszszük, hogy Oroszország velünk szemben nem gyengébb, hanem erősebb lett a török háború óta. És ne szóljon a miniszterelnök úr oly kicsinylőleg a Skobeleff-toasztokról sem. Azok nem olyan kis dolgok, mint mineknek a hivatalos felfogás feltüntetni szeretné. Mert nem az a kérdés, hogy mit mond egy toaszt, hanem az, hogy mi van mögötte. Hiszen magának a miniszterelnök úrnak legtöbb állítása mi lenne, ha nem állana mögötte a többség? Azt azonban teljesen értjük, hogy a miniszterelnök úr nem akar megfelelni arra a kérdésre, hogy hát tulajdonképen mi is az ő tervük és az ő czéljuk az okkupárt tartományokkal? Erre a kérdésre sem ő, sem az egész külügyminisztérium nem tudna megfelelni. Mert mikor elfoglalták, akkor Szalonikiról álmodoztak, most pedig örülnének, ha Boszniában és Herczegovinában nyugton lehetnének. Mikor elfoglalták, azt hirdették, hogy Törökország életképtelen, fel kell osztani , most pedig azt állítják, hogy Törökország jóvoltáért okkupáltak. Akiket az események rövid négy év alatt ily flagráns ellentmondásba kevertek, azoktól aztán bajos választ várni arra, hogy mi hát a szándékuk a jövőben ? Ezek voltak a mai ülés főbb mozzanatai s mindezekből csak az derül ki, hogy a kormány maga is érzi, hogy az okkupáczionális politika következményeiben már csak a vak szerencse segithet rajta, de a saját bölcsesége nem. Mai színünkhöz fél iv melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 23. — Fridényi bankja. — Regény két kötetben. — 38 Irta: ACSÁDY IGNÁCZ. MÁSODIK KÖTET. A kis országgyűlés. A titkár úr egész komolyan illeszti orrára a pápaszemet, kezébe veszi az írást és tanulmányozni kezdi. De csakhamar prüszkölni kezd; észre veszi a tréfát, de nem haragszik érte. Maga nevet a legjobban s kaczagva mondja: — Őseimhez kellene fordulnom segélyért, hogy ez írást megértessék velem. [De tetszik tudni, már rég megszűnt közöttünk a jogfolytonosság. — Ah! pardon — kiáltá a pátriárka. — Valóban nem látszik meg önön s én mindig elfelejtem. Elénk derültség kiséri e szavakat, a tikár úr maga nevet legjobban. A nevetésre Edmund báró is hozzájuk csatlakozik. Meglöki a szundikáló Kapargó Bálintot. — Te, pártold indítványomat. Tudod, mit ígértél az éjjel. A jeles tudós nem szeret az éjjel történtekről nappal csevegni s inkább pártolni fogja az indítványt, csak Edmund dobra ne üsse az ő éjjeli dolgait. Glognitz Artur úrnak hasonló a nézete, megszavaz mindent. Edmund most Steinreich urat kezdi kapacitálni. Sokkal könnyebben megy, mint hitte. Steinreich úr csak azt akarja tudni, mi a véleménye a herczegnek. Ennek van a legnagyobb rangja Steinreich ur előtt, tehát ő a legfelsőbb tekintély a kis országgyűlésen. A herczeg helyesli Edmund titkos indítványát, Steinreich úr meg van tehát nyugtatva, rá fog szavazni. Edmundnak már nincs ideje a pátriárkához fordulni. De sebaj, a többség úgy is biztos. Pontban két óra van. Az ajtó megnyílik s királyi pontossággal lép be a vezérigazgató, Fridényi Oszkár. Udvarias köszönését szívélyesen fogadják mindenütt. Úgy látszik, nagyobb a népszerűsége a kis országgyűlésen, mint sok miniszternek a nagyban. A társaság fesztelenül helyezkedik el a zöld asztal körül. Edmund báró elfoglalja az elnöki széket s franczia nyelven üdvözli az idegen vendégeket, amin a tudós Kapargó Bálint nagyon elbámul. Ezután Fridényi emel szót s a testvérbankok eddigi üzleti tevékenységéről ad kenetteljes oktatást a jelenlevőknek, kiknek némelyike hamar ásítozni kezd. Kapargó semmit sem ért a beszédből, Glognitz pedig nyugtalankodik , három órára ebédre hivatalos. Élénk eszmecsere fejlődik ki. A külföldi báró köszönetet mond a külföldi igazgatótanácsosok nevében, kik más alapításokkal nagyon elfoglalvák s ritkán jöhetnek Budapestre. A kartell értelmében az új alkotásokban is van részük a budapesti intézeteknek. Ez irányban jól áll minden. Csak a csatornavállalat ügyében óhajtja budapesti társait nagyobb tevékenységre buzdítani. A pénzpiaci helyzete fölötte kedvező s az új emissziókat gyorsan és nagy nyereséggel lehetne értékesíteni. Sietésre kéri tehát az urakat s ajánlja nekik, hogy a bank érdekében vessék latba egész politikai és társadalmi befolyásukat. Balambéry gróf erre ékes franczia nyelven kezdi véleményét elmondani a teendőkről. Bellengzően beszél a jövőről, emlit sok minden szépet és nagyot s végül kijelenti, hogy kész támogatni bármit, amit társai az intézet érdekében jónak látnak. A herczeg e közben nagyon türelmetlen lett. Izgatottan dobálja ide-oda az asztalon heverő iratokat s végül azt mondja, hogy kilép az igazgatóságból, ha őt bele nem választják azon szűkebb bizottságba, mely a kománynyal alkudozni kiküldetett. Fridényi siet ez óhaját, melynek eddig épen ellenkezőjét nyilvánította, teljesíteni, mire a herczeg katonás határozottsággal mondja: — Nyugodtak lehetnek. Majd ránczba szedem a kormányt. A vállalat a miénk. Ezzel azután elhallgat. Más valami jutott eszébe, talán sohasem fog többé a vállalatra gondolni. Most Edmund báró emel szót. Épen azon szempontokból,melyeket itt az idegen vendégek hangsúlyozták, bizonyos indítványokat akar tenni. A testvérintézetek helyiségei ma szétszórvak. Vegyen tehát az intézet megfelelő házat, ahol minden hivatal elhelyezhető. A báró kíváncsian néz a pátriárkára, kitől ellenmondást vár. Ez azonban nagy meglepetésére helyeslőleg bólint fejével. Helyesli a rögtöni házvételt s tud is már alkalmas épületet. Ellenben Fridényinek van, úgy látszik, valami kifogása. De a báró suttyomban éjjeli ígéretére emlékezteti, mire Fridényi mosolyog és hallgat. Az indítvány egyhangúlag elfogadtatik s a házvételre Hartafalvy báró, Fridényi és Rabensteiner urakat teljhatalommal ellátva küldik ki. — A bank érdeke, — folytatja Edmund — okvetetlenül megkívánja, hogy új palotánkban alelnökünknek megfelelő lakást adjunk, s szalonjait a politikai és társadalmi élet közzéppontjává tegyük. Tarászy tiltakozik. De újra mindenfelől az zug fülébe: Kötelesség! Meg kell hoznia az áldozatot. A testvérintézetek érdeke kívánja. Edmund báró, az elnök nőtlen, Fridényi, a vezérigazgató neje beteg s igy csak az alelnök az, ki társadalmilag is méltón képviselheti a bankot. — Pedig szükség van a társadalmi képviseletre — mondá a külföldi lovag — követnünk kell más intézetek példáját, ha boldogulni akarunk. Általános helyeslés kísérte e szavakat. Mindenfelől biztatják, megnyugtatni igyekeznek Tárászyt. A bank rendezteti be a lakást, az adja a reprezentáczionális költséget. De bármennyire megédesítik is a pilulát, keserű maradt az Tárászynak. Érezte, hogy ki akarják ragadni utolsó menedékéből, édes otthonából. Eszébe jutott, hogy a dolog nem is annyira őt, mint nejét illeti. Nejét csak nem kényszerítheti ilyen áldozat meghozatalára. Azt remélte, hogy neje visszautasítja a terhes ajánlatot. Edmund báró erre azt felelte, hogy három tagú bizottság fogja ő nagyságát a hozott határozatról értesíteni s kegyes hozzájárulását kikérni. A bizottság tagjai Balambéry gróf, Edmund báró és Steinreich Lajos urak. — Mikor tiszteleghetünk ő nagyságánál ? — kérdi a buzgó gróf Tárászytól. Tárászy hallgatott; zavarban volt. Maga sem tudta már, milyen időben találhatni otthon feleségét. Edmund báró sietett őt a zavarból kisegíteni. A báró jól ismerte a vadrózsa napi programmját, órarendjét. De eszébe jutott, hogy furcsa lenne, ha olyan kérdésre, melyre a férj nem tud felelni, a házi barát adna szabatos választ. Csak annyit mondott, hogy jó lesz most mindjárt próbát tenni, elfogadja-e ő nagysága a tisztelgőket. Az ülés csakhamar véget ért. A herczeg már előbb megunta a dolgot és távozott. Fridényi Tarászyhoz lépett s azt mondá neki: — A háromezer forintos váltó ügyében akarlak felvilágosítani. Ne akadályozd leszámítolását. Az aláírás nem ér ugyan semmit, de a Muhbornya lap szerkesztőjéről, Czékla Mártonról van szó. Dugjuk be a száját jó előre. Különben ordítani talál. Erre pedig nincs szükségünk. — Nekünk nincsenek titkaink, ordítson — feláll Tárászy közönyösen. — Egy pénzintézet is olyan, mint a szép aszszony. Hírnevének a legaljasabb hazugság is megárthat. — De mért nem dobsz neki alamizsnát ? Mért számítoljuk le értéktelen váltóját? kérdé Tárászy most már boszosan. — A Muhbornya nem fogad el ajándékot, megvesztegetést. Ő más módot követ zsebe megtöltésénél. Csak váltóval dolgozik, így többet igényelhet, mert csak kölcsön kér, nem is kell fizetnie, mert tudja, hogy váltóját úgy sem pereljük be. — Ilyen emberekkel nem lépek üzleti összeköttetésbe — feleli Tarászy. Egyszer mindenkorra kijelentem, hogy ilyen váltók leszámítolására a banknak nincs pénze. Te érintkezel ez emberekkel, jogod van utalványozni számukra annyit, amennyiben megalkuszol velük. Végezd el a Muhbornyával is, adj neki annyit, amennyit akarsz, de üzleti viszonyba nem lépek vele. (Folyt. köv.) Budapest, február 22. A szászok és a magyar állam. Tisza Kálmán tegnapelőtti beszédét, mely a németországi magyarellenes izgatásokkal foglalkozik, a N. Fr. Presse ma hosszú vezérczikkben taglalja s ez alkalommal azon állítólagos sérelmekkel is foglalkozik, melyek elkövetésével a németek a magyarokat vádolják. Az összes vádpontokból a bécsi lap szerint kiemelkedik az, hogy a magyar állam az új középtanodai törvényjavaslatban a felekezeti középiskolák tanáraitól a tanárképesítő vizsgálatok magyar nyelven letételét követeli. Noha a bécsi lap az összes német röpiratok minden magyarellenes vádja közül csak ez egyetlent tartja némileg indokoltnak, mégis következőket hoz fel a magyar álláspont védelmére: »Aki e tárgy taglalásába fog, teljesen és mindenben számolni köteles a magyar állam tényével és e tény következményeivel. A magyar nép hosszú, kemény küzdelemben vívta ki állami önállóságát és ma győzelmei gyümölcsét élvezi. A magyar állam eszméjétől pedig a magyar faj politikai szupremácziája elválaszthatatlan. A magyar állam megszűnnék létezni, ha a Lajtán túl valami más faj venné át a politikai vezetést.« A lap azután mindezekből azon következtetést vonja le, hogy a magyar államnak megvan ama joga, hogy kivétel nélkül minden polgárt alávessen rendeleteinek. »De hogy — folytatja — ez a formális jog a szélsőségig kiterjesztessék, az a czélszerűség, a méltányosság, a politikai eszély kérdése. És épen ezt, úgy látszik, nagyon elfeledték a magyarok az erdélyi szászok említett jogosult panaszpontjával szemben.« Ezt azonban a N. Fr. Presse elmulasztja bebizonyítani. Csak azt emeli ki, hogy nem érinti az állam érdekét, ha az olyan tanár, aki tisztán felekezeti középiskolához szerez képesítést, nem is tud magyarul. Ez csak az illető egyénre hátrány, mert kizárólag felekezeti iskolához van kötve, de nem az államra. A bécsi lap azonban, úgy látszik, maga is érzi ez okoskodása helytelenségét, s hamar átesve e kérdésen, »kegyetlen szigor«-nak és a »jól szerzett jogok sérelmeinek nevezi a középtanodai törvényjavaslat azon viszszaható intézkedését, hogy a már tényleg működő tanárok öt év alatt szintén elsajátítani kötelesek az állam nyelvét. Ez ellen azután egész erővel kikel; kiemeli, hogy a magyarországi németeket nem szabad oly mértékkel mérni, mint az oláhokat és tótokat,mert más a művelődési jelentőségök s más a politikai állásuk. A tótok közt a pánszláv, az oláhok közt a román aspirácziók terjedhetnek el. De mit félni a németektől ? Ők önkényt is megtanulják a magyar nyelvet s egészen elmagyarosodnak. Ez alól csak a szászok tesznek kivételt, kik sűrűbb tömegekben laknak együtt, s kiknél a faj és nemzeti érzés jobban kifejlődött főleg a hatvanas évek eseményei hatása alatt s azon politikai szerep folytán, melyet a szászok a megszaporitott reichsrábban játszottak. »De — folytatja a bécsi lap — ezek az idők lejártak, a königgrätzi nap az akkori álmokat a szivacsosat lemosta a tábláról.« Mindazonáltal a bécsi lap nem a szászokat figyelmezteti,hogy alkalmazkodjanak az új viszonyokhoz, hanem a magyar államtól kívánja egy fontos felségjoga feláldozásával a szászok kibékítését. A lázadás. A bosnyák hivatalos lap legújabb száma hirdetményt közöl, mely szerint mindenki, ki a boszniai vasút épületeit, közlekedő eszközeit, s berendezéseit megrongálja vagy összerombolja s a vasúti közlekedést megakadályozza vagy veszélyezteti, kötélhalállal bűnhődik, melyet a legközelebbi katonai törvényszék mond a fejére. A bűnösöket feladók 100 írttal jutalmaztatnak. A rendelet e hó 13-dikán kelt, s a boszniai kormány nevében Stransky altábornagy írta alá. Okot kibocsátására az adott, hogy a vonalat Bród és Zenicza között többször kövekkel rakják meg, hogy a vonat kisiklást szenvedjen. Az operácziók valószínűleg hosszabb ideig szünetelni fognak megint és pedig az időjárás miatt. Tudvalevőleg e vidéken februárban áll be az esős időszak, 10—14 napig ilyenkor folyvást szakad az eső, a közlekedés a tartomány belsejébe csaknem egészen szünetel, s a csapatoknak lehetetlen volna hadi operácziókat végezni. Az általános akciót majd a szép idő beálltával kezdik meg. Addig a helyőrségeknek minden körülmények között meg kell tartaniuk hadállásaikat, s a lázadók esetleges támadásait erélyesen visszaverni. Azt mondják, ez a főparancsnok határozata, ami jogos is, ha meggondoljuk, hogy az egész lázadási szintéren már megkezdett hadműveletek rögtönös megszakítása sok tekintetben káros hatású lehetne ránk nézve. A nagyon rossz hírek, melyek a lázadás terjedéséről mindenfelől érkeznek, nagyon kétségessé teszik, hogy a rendelkezésre álló haderő elégséges lesz-e a lázadás leverésére. Minden jel arra mutat, hogy különösen az okkupáti tartományokban idegen befolyás által hatalmasan izgatott mozgalommal van dolgunk, mely, ha a diplomácia nem lép közbe elhatározólag, veszélyes arányokat ölthet, s akkor sokkal nagyobb haderő kifejtését fogja szükségessé tenni. Berlinből sürgönyzik, hogy a Nordd. Allgemeine Zeitungnak Skobeleff felől tegnap közlött czikke nagy hatást nem keltett s azt a sajtó igen különbözőképen kommentálja. A Vossische Zeitung azt hiszi, hogy ez csak fokozni fogja a pánszlávok elbizakodottságát. A Kreuzzeitung azt mondja : Nem a Skobeleff beszéde a fődolog, hanem az, hogy folytathatja-e ő büntetlenül tovább az izgatást. A lap erélyes hangon ír : »Két dolog közül egyiknek meg kell történni : vagy az orosz kormánynak kell Skobeleff tábornokot nyíltan dezavuálnia s a mennyire lehetséges, ártalmatlanná tennie, vagy az ellenkező bizonyzások, a barátság s a szoros összetartás biztosításai értéktelenek ránk és politikánkra nézve. Mi ezért a mi részünkről is határozott nyilatkozatokat s az orosz kormány részéről megfelelő tetteket várunk. Arra nézve, hogy egy hajót Skobeleffről neveznek el, a Kreuzzeitung úgy értesül, hogy a parancs ez elnevezésre még a tábornok beszédei előtt adatott ki. A Nordd. Alig. org igen elismerőleg nyilatkozik az osztrák-magyar hadsereg által a lázadókkal szemben elért eredmények felől. Skobeleff beszédét — ezt jelenti egy párisi sürgöny tegnapról, — már nem fejtegetik a párisi lapok, s csupán a külföldi sajtó nyilatkozatait regisztrálják. Várjon elutazott-e Skobeleff, ez még nem állapítható meg; annyi tény, hogy lakását odahagyta, a helyeket, hol naponkint megfordult, nem látogatja többé, s leveleit az orosz nagykövetségről nem vitette el, sőt nem is mutatta magát a nagykövetségnél. A France azt jelenti, hogy bolgár tanulók szombaton föliratot adtak át Skobeleff tábornoknak. A lap ehhez megjegyzi: Sem a föliratot, sem a tábornok válaszát nem közöljük, s elég legyen annyit mondanánk, hogy a találkozás igen szívélyes volt. A kép megvételére kimutattunk 7440 frt s 2550 frank ajánlatot. Újabb ajánlatok: Kapriorai Wodianer Albert . 500 forint Gróf Somssich József . . .100 » Thaly István kir. mérnök Csíkszeredán ....................................50 . Összesen 8090 és 2550 frank Munkácsy képe. Budapest főváros a ma tartott közgyűlésen Munkácsy Mihályt díszpolgárnak választván, egyszersmind kijelenté azon óhaját, hogy Munkácsynak Krisztus-képe az ország részére megvetessék, továbbá kijelenté, hogy a maga részéről kész a vételhez hozzájárulni s megbízta a tanácsot, hogy annak idejében a főváros hozzájárulását illetőleg a közgyűlésnek javaslatot terjeszszen elő. A képviselőház bizottságaiból. A képviselőház közoktatásügyi albizottsága Baross Gábor elnöklete alatt ma délután 5 órakor ülést tartott, melyen a meghívott szakértők közül Haynald bibornok-érsek, Kalmár Endre, Lutter Nándor, Berecz Antal, Say Mór és Kőváry László jelentek meg. A kormányt Szász Károly miniszteri tanácsos képviselte. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után az albizottság a III. fejezet (érettségi vizsgálat) tárgyalására tért át, melyre nézve a szakférfiak már eleve bejelentettek bizonyos módosításokat. Say Mór a törvényben kívánná kifejeztetni, hogy a reáliskolát végzett tanulók, ha a latinból is vizsgát tesznek, ez egyetem orvosi és jogi szakára, ha a görögből is leteszik a vizsgát, az összes egyetemi szakokra fölvehetők. Ezen módosítvány a 35. §. harmadik bekezdését képezné. Berecz Antal elismeri, hogy a reáliskolát végzett ifjak előmenetelének feltételei biztosan megállapítandók, mert e téren most igen különböző és bizonytalan eljárás dívik. A 36. §. a vizsgálati bizottságról szól. Lutter Nándor a főigazgatón kívül a miniszter által kijelölendő vizsgáló biztos kiküldésében a bizottságra nézve ugyan semmi kompromittálót nem lát, de azt tartja, hogy a miniszternek joga van bármely tanintézetbe s bármely időben biztost kiküldeni, s hogy e biztos az intézet működését az érettségi vizsgálaton kívül jobban vizsgálhatja meg, mint a vizsgán, ezért ezen biztos kiküldése teljesen fölösleges. Kalmár Endre kijelenti, hogy a szerzetesrendek ugyan a módosítást ugyancsak a Lutter által felhozott indokok alapján óhajtják. Say Mór azon nagy költségre is utal, melylyel a miniszt. biztos kiküldése jár. Haynald bíbornok-érsek a kath. iskolákra nézve sérelmet látna abban, ha azoknak érettségi vizsgájára a kormány egy elnök és vizsgáló biztost küldene ki, mi a protestáns felekezeti iskoláknál nem történik. Különben utal a Lutter által felhozott indokokra is. Elfogadja a módosítványt, mely a II. fejezetre való hivatkozást is kihagyja. A 37. §. arról szól, hogy mely intézetben tehető le az érettségi vizsga. Ezen ellen észrevétel nem forog fenn. A 38. §. a vizsgálat módozatait tárgyazza. Lutter Nándor benyújtja a szakférfiak módosítványát, mely a törvényjavaslattól eltérőleg a vizsgálati tantárgyakat is megjelöli, a vizsga nyilvánosságát megszorítja, s a bizonyítványnak kívánatra latin nyelven való kiadatását elejti. Szász Károly mint tanácsos azt kérdi a tanférfiaktól, várjon tekintettel azon feladatra, mely a modern idegen nyelveknek a reáliskolákban jutott, nem tartanak-e szükségesnek, hogy a reáliskolákban a franczia nyelv is az érettségi vizsgálatnak tárgya legyen ? S nem táplálnak-e az iránt aggályt, hogy a tantárgyak ily minimál megállapítása mellett az ifjak a többi tantárgyakat, melyekből az utolsó osztályban csak elégséges jegyet kell kapniuk az érettség feltételéül, a felsőbb osztályokban el fogják hanyagolni ? Kovács Albert jelenti, hogy szintén formulázott érettségi vizsgálati tervet, mely a szakférfiak által bemutatott tervtől csupán egy pontban tér el, úgy véli, hogy az érettségi vizsgálat feladata az ifjú formai képzettségének kitudása, a mire nézve nem annyira a tudás mennyisége, mint inkább a minősége jó tekintetbe. Erre nézve ő is a gimnáziumban a magyar és latin nyelvet s ezenkívül még a történelmet tartja felveendőnek, melyből az ifjúnak előadási ügyességét és bölcsészeti gondolkozását jobban meg lehet ítélni, mint a más három tárgyból, melyeknek megtanulásában sok mekhanizmus lehet; a reáliskoláknál felveendő volna egy modern nyelv is. Szász Károly mint tanácsos kérdését szintén