Pesti Napló, 1883. január (34. évfolyam, 1-30. szám)

1883-01-01 / 1. szám

ru­mps é vés hallatára, Grófot, a legközelebbi a nagykövet holttestét, aztán „vas 7-ik számú házában levő osztrák­­.. nagykövetséghez ment. Ott még semmit sem tudtak a dologról. Kérdésére, ha várjon eltávozott-e a nagykövet, nyugodtan válaszolták: »Igen, tiz óra­kor sétálni ment.« »Halva hozom vissza«, mondá erre a rendőrbiztos. Elképzelhetni, mily izgatottságot keltett a hír a nagykövetségnél. A holttestet a nagy­­követség feketével bevont termében helyezték el. Mint egy tudósító, ki a holttestet koporsóban látta, táviratilag jelenti, a jobb halántékon behatolt golyó csaknem elszakította a jobb szemet. Bonn ezredes, a katonai attaché­s Zichy gr. az első követségi titkár Wimpffen grófnéhoz siettek, vigasztalni őt a szeren­csétlenség fölött. Golub­oszki, a követségi tanácsos, jelenleg szabadsággal Lembergben időzik. Az öngyil­kosság indokát senki sem ismeri. A követségnél nem hagyott hátra Winpffen gróf oly iratot, a melyből fel lehetne azt deríteni. Csak nehány látogatójegyet találtak asztalán s kiadási jegyzőkönyvet, melybe még a házi költségek is fel valának jegyezve. Mint a kö­vetségnél beszélik, tegnapelőtt az ebédnél úgy nyilat­kozott, hogy lakásának kellemetlen berendezése »még öngyilkossá tehetné az embert.« Wimpffen gr. a fine Grenelleben azon palotát bérelte ki, a melyben előbb Metternich hg. lakott. Egyelőre a Maurice-hotelben volt szállva s a nagy­követségi palotában csak a hivatali irodák valának. Leveleket hagyott hátra Zichy grófhoz, nejéhez,­­- Hirschhez , Kálnoky grófhoz, továbbá végrendeletet, mely szerint vagyona a bécsi Rotschildháznál van elhelyezve. Wimpffen gr. 1827 márcz. 16 án született Brunnsee styriai helységben. Különböző diplomá­­cziai hivatalokat viselt; I. Haymerlének külügy­miniszterré történt kinevezése után római s Beust gr. lemondása után párisi nagykövetté neveztetett ki. Lynar Izabella grófnővel való házasságából két leánya maradt hátra. Az országgyűlési szabadelvű párt tagjai holnap délelőtt 10 óra után gyülekeznek a kör helyiségében, s innen f­­ll órakor mennek a miniszterelnöki palo­tába, hol Tisza Kálmán miniszterelnököt fogják üdvözölni az újév alkalmából. Államháztartásunk bevételei és pénztári viszo­nyai az év lejártával — mint a B. K. értesül — igen kedvezők. Bár a tőzsdei helyzet Európában az el­adandó papírjár­ kedvező áruba bocsátását egyelőre nem tette lehetővé és a pénzügyminiszter előnyösebb­nek tartotta, a­mennyiben ez szükségesnek mutatko­­ott, előlegekkel segíteni, az állambevételek oly ked­­zők voltak, hogy a január 1-jére megkivántato­t­t szükséglet már fedezve van s ezenkívül még fő­­pénztári maradvány is mutatkozik, melyet rö­­s­latt több millió forinttal fog gyarapítani a vasút vételára is. Ez összeget ugyanis az igar államvasut azonnal lefizeti, mihelyt pálya megbecsültetik. Íszletjegyüzlet törvényét szabályozása ügye­.Adött­enquete tegnap még ülést tartott, s elhatároztatott, hogy a (részletjegyüzletek fásáról szóló) 8. §. a kereskedelmi minisztérium eredetileg javasolt alakban szövegeztessék. Grévyről e napokban az a hír terjedt el Páris­in, hogy mint Gambetta, ő szintén megbetegedett. A Times levelezője fölkereste ennek folytán a köz­társaság elnökét, kit ép egészségben talált. Grévy czélozva er­re a folyvást megújuló hírre, mosolyogva azt mondá: »Az emberek mindig hajlandók óhajtásai­kat valóságnak venni, de én nem betegedhetem meg csupán az ő kedvükért.« A levelező azt beszéli, hogy sohasem alálta oly elmésnek Grévyt mint ez alka­lommal. A magas állásában szerzett tapasztalatai a politikai élet oly különböző oldalait tüntették föl előtte, a­melyeket korábban nem ismerhetett meg és most oly biztos ítélettel és bölcseleti emelkedettség­gel nyilatkozik emberekről és dolgokról a­nélkül, hogy többet mondana, mint a­mennyit akar, becsülést hódítva önmagának, de meg is adva a tiszteletet an­nak, a­kit megillet. Én nem akarom magasztalni Grévyt — úgy­mond a Times tudósítója — nem is venné jó néven, ki nem állhatja a dicséretet, de any­ámét mondani, hogy ő azon keveseknek egyike, a­kik a legmagasabb állásban sem vesztik el fejüket. Ő azon hegyi lakók biztos lépésével bír, a­kik nem félnek sem a föl-, sem a lemeneteltől és mindig egyenlő lépést tartanak. Tisztán személyi tekintetek soha sem hatnak ő reá s bármikor szól avagy cselek­szik, bőséges okokkal számolhat önmagának és má­soknak. Nehéz helyzetet fog utódjának hátrahagyni, mert ő az alkotmányosság iránti tiszteletet a végsőig vitte. Mindössze négy éve van hivatalban és azóta sok cselt vetettek neki; sokszor ráfogták, hogy diktá­torságra törekszik, de hasztalan. Ha valamit szemére lehetne vetni, úgy ez az a vád, hogy nagyon háttér­ben tartja magát, ez a szemrehányás azonban nem­­ bántja őt. A kabinet tanácskozásaiban gyakran el­­­mondja véleményét, de mindig úgy, hogy a miniszte­rek habozás nélkül kijelenthetik ellenkező nézetüket, és ő sohasem vonakodott engedni a minisztérium he­lyesebb érveinek. Egy miniszterelnök azt mondá egy­szer barátjának: Mit csináljak, ha nem értek egyet társaim többségével ?« »Vagy önnel van az elnök — ez volt a válasz — akkor szólítsa fel őket, hogy lép­jenek vissza, vagy nincs önnel egy nézetben, akkor azután lépjen ön vissza!« »E szerint — így felelt a miniszterelnök — nekem le kell mondanom.« És úgy is tett. A viszonyok a köztársaság élére oly férfiút ál­lítottak, a­ki példát mutat a törvény tiszteletében és a ki a törvénynek alá­vetett első polgár tisztét igényli magának, még­pedig oly időben, a­mikor türelmetlen és zabolátlan egyének mindenfelől a korlátokat le­rontani és szeszélyeiknek szabad utat engedni készek. Ha meggondolja az ember, hogy a franczia nép meny­nyit ad a külsőségekre s mennyit várnak e részben a hatalom képviselőitől, méltán azt lehet kérdezni, hogy az elnök egyszerűsége megfelel-e a nemzet szo­kásos aspiráczióinak. Thiers, midőn 1872-ben Rouenba ment, Mantes állomásán látott egy utast aranyszegélyű vörös sipká­val. »Ez a sipka — úgymond ő mosolyogva — sokat árthatna nekem Mantes népe között.« Nem hiszem, hogy Grévy így nyilatkozott volna, mert a köztársa­ság legfőbb tisztviselője az alkotmánynak egyszerű őre s a czéljaiban magas, de külsőleg igen egyszerű hivatását úgy tekinti, mint a mely nem igényel és nem is nyújt semmi pompát. Midőn fölemelkedik, arcza nedves a könytől, zeméből csodálatos fény sugárzik és átszellemült rézczal int az esthomályba burkolt kies tájnak. — Éltem-e eddig — vagy csak most születtem ? És az éjjeli violák, melyek az imént nyitották ki szerelmes, illatos kelyheiket, azt felelik : — Csak most! (Folyt, köv.) „Hölgyek öröme.“ — Regény. — Irta: Zola. E­m­i 1. Fordította: Tarnay Pál. I. Denise gyalog jött be a Saint-Lazare-utczai vi­­láztól, hol a Cherbourgból jövő vonat két öcscsével ott letette miután a harmadik osztályú kocsi siny padjain egy éjt töltöttek el. Pépét kezénél ra vezette, Jean pedig utánuk ment; mind hár­­mat összetörte az utazás, rémültek valának, hogy elveszve látták magukat a roppant Páris közé­rté ; orrukat a nagy házakra emelték, és minden áránál a Mich­odiére-utcza után tudakozóa­­k, a melyben Bandu nagybátyjuk lakott. Mi­­n végre a Gaillon-térre jutottak, a fiatal leány leá­llattól leszögezve, hirtelen megállóit. — Oh! mondá, nézd csak, Jean! És ott állottak, egymáshoz szorulva, feketébe ,özve, az atyjukért viselt gyász kopott ruháiban, mise húsz éve daczára nagyon véznán, betegesen tett ki, és kis batyut vitt; míg másik oldalán kis éves öcscse karjába kapaszkodott, mögötte pedig 5sb öcscse, virágzó tizenhat éves fiú lelóggó karokkal iöJt. Ez már aztán bolt­­mondá ez némi halogatós A Michodiére- és Neuve-Saint Augusztin-ut­­czák sarkán volt egy divatáru kereskedés, melynek ki­rakatai az októberi szelíd, halvány napfényben felra­gyogtak. Szent Róbert tornyán nyolcz órát ütött, a jár­dákon még csak a korán kelő Páris volt látható, hiva­talnokok siettek irodáikba, szakácsnők futkostak a boltokba A bolt ajtaja előtt két kereskedősegéd, kettős lajtorján állva, gyapjú­szöveteket aggatott fel, míg a Neuve-Saint-Augusztin felőli boltablakban egy má­sik segéd térdelve és hátat fordítva, kék selyem szö­vetet szedett finom redőkbe. A bolt, mely még üres volt a vásárlóktól és melybe a személyzet lassanként érkezett meg, úgy zsongott bent, mint az ébredő méhkas. — »Teringettél! mondá Jean. Ez leveri Va­­lognes-t... A tied nem volt ilyen szép. Denise fejével intett. Két évet töltött Cornaillet­­nál, a kis város első divatáru kereskedőjénél, és ez az előtte hitelen megjelent bolt, ez a roppant ház, ösz­­szeszorította szívét, leigázta, érdekelte, megindította úgy, hogy minden egyebet elfelejtett. A Gaillon-térre szolgáló csonka szögleten, a magas üvegajtó, egész a félemeletig nyúlt fel, aranyozott czifrázatokkal túl­terheltem Két allegorikus alak, két mosolygó, mezte­len és kidüllesztett keblű nő tartotta a czimtáblát, melyen ez a felírás volt: Hölgyek öröme. Aztán a Michodiére- és Neuvee-Saint-Augustin-utczák hosz­­szában ablak ablakra következett, a sarokházon kívül még más négy házat foglaltak el, kettőt jobbra, ket­tőt balra, melyek csak nem rég vásároltattak össze és állíttattak helyre egymással összeköttetésben. Ez a kiterjeszkedés, a földszinti kirakatokkal és a félemelet végtelen ablakaival, melyek mögött az irodák egész belső életét lehetne látni. Denise előtt végtelennek látszott. Fenn, selyemruhában öltözött kisasszony rajzont hegyezett, míg mögötte két más bársony köpenyeket terített ki. — Hölgyek öröme, olvasta Jean a szép ifjoncz gyöngéd csevegésével, kinek Valognesban már volt nővel kalandja. — Ugy­e szép? ide csak úgy tódultak be az emberek! De Denise a közép bejárat kirakata előtt me­■’ - • *’ t __ magán a járdán, a bejárat kisértése gyanánt, az olcsó áruk özöne, az alkalmi vásárlások halmaza volt gar­madába rakva, melyek a járó­kelőket megállították. Felül kezdődött, a félemeletről gyapjúszövetek és füg­gönyök, merinók, c­eviotteok, molletonok lógtak, zászlókként lengettek és ezeknek semleges, pala­szürke, tengerkék, olajzöld alapszinét feliratokkal teleírt széles fehérezédulák tarkázták. Oldalvást, a küszöböt kerítve, bélésnek való kelmék, ruhák szegé­lyezésére szánt keskeny szalagok, hattyú keblek tiszta hava, a hamis hermelin és hamis nyusztprémek nyúl­szőre lógott. Lenn pedig, fiókokban, asztalokon, szö­vetmaradékok halmaza közt, a kötőipar készítményei, melyeket csaknem ingyen adnak, voltak elhelyezve, pamutból horgolt kertyük és kendők, főkötők és mel­lények, egész téli kirakat, tarka, habos, csikós, vér­piros foltokkal váltakozó színekben. Denise látott ott tartanellt negyvenöt c­entimesért, amerikai menyét csikókat egy frankért, fejeskertjüket öt garasért. Óriási vásár terjeszkedett itt, a bolt mintha megpuk­kadt és mindenét az utczára dobta volna ki. Bandy bácsit elfelejtették. Még Pépé is, ki nénje kezét el nem eresztette, nagy szemeket me­resztett. Egy arra hajtó kocsi kény­szerí­tette őket, hogy a sár közepét elhagyják, és gépiesen a Neuve- Saint-Augustin utczába mentek, az ablakok mellett, és minden új kirakat előtt megállottak. Itt igen mesterséges berendezés csábította el őket: fenn, rézsűt rakott esernyők parasztház fedelét képezik, benne pedig pálezskákon függő selyem haris­nyák a lábikrák kerek vonalait láttaták, hol rózsa­csokrokkal, hol mindenféle árnyalatú színekben, a feketék áttörve, a vörösek hímzett szélekkel, a test­­színük selyem szövése szőke szépségek finom bőrét utánozva; végre a kirakat aljának posztójára arányos rendben keztjük voltak dobva, kinyújtott ujjakkal a byzánczi szűz nagy ujjával, női, még nem viselt lim-lomnak feszes, mintegy serdülő korbeli kellemével. De főleg a legutolsó ablak tartóztatta fel őket. Se­lyem, atlasz és bársony-kiállítás volt ott, ágy, csil­logó fényben, a virágok legfinomabb színeiben; legfe­lül korom feketeségü, vagy aludtej fehérségű bárso­n ‘ -*-------*_Ji 1-A1- A1 * * •• « 1 -1 _ ■ , tetlen gyöngéd árnyalatokká elhalványuló atlaszok; még beljebb a selymek, a szivárvány egész öve, kagy­lókba szedve, mintegy feszítő derék körül redőzve, a segédek ügyes kezeiben mintegy életet nyerve; és a kirakat minden motívumát, minden színezett frázisát valami csöndes zümmögés, a créme-foulard bugyogó hangja kísérte. Itt a kirakat két végén volt, óriási oszlopokba rakva az a két selyemfaj, melynek kizáró szabadalmát a kereskedőház bírta, »Páris öröme« és az »arany bőr«, két kivételes áruczikk, mely a divat­áru kereskedésben forradalmat készült előidézni. — Oh! ennek a faille-nak öt frank hatvan cen­time az ára! suttogó Denise, melepetve »Máris örö­me« szépsége által.­ Jean unatkozni kezdett. Egy arra menőt meg­állított. — Uram, kérem, hol van a La Michodiére utcza ? Midőn az megmutatta nekik, ott, jobbról az első utcza, mindhárman visszamentek, a­honnan jöt­tek, és megkerülték a boltot. De midőn Denise az utczába bement, egy újabb kirakat bámulatába me­rült, melyben kész női ruhák voltak szemléletre ki­téve. Valogne­-ban, Cornailletnál, ő különösen a női öltözékek készítésével foglalkozott. Ő soha ilyet még nem látott, a bámulat oda szögezte a járdára. A ki­rakat mélyében drága csipkéből készült függönyzet­­nek két szétváló és lelóggó szárnya alkotott vöröses színbe játszó fehér oltárfátyolt , alatta a lengoni csip­­ke-guirlandok, a csipkék mindenféle neme, Valencier­­rel, brüsszeli, velenczei, mint frissen esett hó tömeg komolyodtak. Jobbról és balról posztófélék alkottak komor oszlopokat, melyek a tabernákulum mélységét még nagyobbnak láttaták. És a kész női ruhák itt, abbén, a női kecsek kultuszának emelt kápolnában voltak; a középen, legelső áruczikk gyanánt, ezüst­színű rókaprémmel díszített bársony köpeny volt ki­terítve ; az egyik oldalon szürke selyem rotonde; a másikon kakastollal ékesített posztó-felöltő; aztán báli köpenyek, fehér cadhemirből, fehérrel béllelve, hattyúprémmel vagy zseniliával díszítve. Volt ott ............................. "—»— - i---------i.:i — frankos báli köpenytől egész a tizennyolcz száz frankos bársony köpenyig. A bábok kerek keblein a kelme megfeszült, a széles csípők a termet finomsá­gát még jobban kiemelték, és hiányzó fejüket nagy feliratok pótolták, melyek a nyakak vörös béllésér­e voltak tűzdelve; mig azokat a kirakat­ ablakának két oldalán levő tükrök kiszámított módon visszatükröz­ték, sokszorositák és az utczát ezekkel az eladó szép nőkkel népesítették be, kik nagy betűkkel odairt árukat fejük tetején hordták. — Gyönyörű! mormogá Jean, ki izgatott­ságának kifejezésére egyebet nem talált. Hirtelen, tátott szájjal ő is mozdulatlanul állt. Ez a női fényűzés örömpírt csalt arczára. Szép volt, mint egy leány, ki szépségét nénjétől látszik ellop­ni, bőre élénk szinü, haja vörös és göndör, ajkai és szemei az érzelemtől nedvesek valának. Mellette De­nise meglepetésében még véznábbnak tűnt fel, hosz­­szúkás arczában szája igen nagynak és világos haja alatt a rczbőre kissé megviseltnek látszott. A színre szőke, gyermekiesen szőke Pépé még jobban hozzá­simult, mintha hízelgéseinek szükségét érezte, mintha a kirakat szép dámái elbájolták és megijesztették volna. Oly kedves és feltűnő volt ez a három, szegé­nyesen, gyászba öltözött szőke gyermek a kövezeten, ez a szomorú lány, a kis szép fiú és a pompás ifjoncz közt, hogy a járó­kelők mosolyogva fordultak vissza feléjük. Az utcza túlsó felén egy bolt ajtajából kövér, sárgás arczu ember nézte őket. Vérrel aláfutott sze­mekkel, összeszoritott ajkakkal állott ott, magán ki­­vül a »Hölgyek örömének« fényes kirakatai miatt, midőn a fiatal leány és testvérei megláttára haragja tetőpontra hágott. Mit akar itt ez a három bámész­kodó, mit tát szájat annak a charlatánnak pöffeszke­­dő pompájára. — Hát a bácsi ? szólt hirtelen Denise mintegy hirtelen felocsúdva merengéséből. — A La Michodiére-utczában vagyunk, mondá Jean. Itt lesz lakása. (Folyt, köv.) Különfélék. Napirend, január 1. Naptár: Hétfő, jan. 1. 1883. — Sóm. kath. Kiska­rácson. Prot.: Újév napja. Görög-orosz, (deczember 20.) Ignácz. Zsidó . (tebeth 22.) — Nap ke­. 7 óra 50 p., nyugszik 4 óra 17 percz. — Hold kel éjfélkor, nyugszik 10. o. 15 p. d. e. — Utolsó negyed 2 óra 6 perczkor délután. A »Harmonia» zenei újdonságok matinéja d. e. 2/,12 órakor váczi-utczai zongoratermében. Népgyírlól délután ‡/1 3 órakor a váczi-köruton a Jarosai-féle sörcsarnokban. A fővárosi iparrajziskolák rajzki­­állitása a (Gr. Károlyi-utczai) községi iskolában egész n­ap dij nélkül. Karácsonyi kiállítás a képzőművészeti tár­sulat sugárúti műcsarnokában délelőtt 9—délután 4. Gazdasági és tanszermúzeum a Köz­telken d. e. 1.­0—12 és d. u. 2—4 Egyetemi fűvészkert az üllői­ úton d. e. 8—12. és d. u. 2—4. Üvegfestészeti kiállítás Kratzmann Ede műtermében (az egyetemi füvészkert mellett) egész nap látható belépti dij nélkül. Múzeumban term. rajzi népismerár d. e. 9— d.u. 1, Állat­kert nyitva egész nap. — Simor herczegprimásnak római utazásáról Esztergomba való visszaérkezéséről már távirati hírt vettünk. Mint a Magyar Koronának jelentik, a her­­czegprimás Esztergomba ünnepélyesen fogadtatott. A harangok zúgtak,mozsarak dörögtek s nagy néptömeg éljenzé a bibornokot. A prímás uj palotájába szállott, hol a főkáptalan, megyei és városi notabilitások fogadták.­­ Az időjárás hidegebbre változott, az esőzés megszűnt s igy remélhetjük, hogy az árvíz veszélye is múlóban van. Budapesten kevés hija, hogy a víz el nem lepte az alsó rakpartot, melyről a Duna gőzhajó­­zási társaság sietve vitette el az elszállításra váró árukat biztosabb helyre. A Duna oly roppantul meg­áradt, mint más években kora tavaszkor, s ha végig tekintünk a lánczhídról a koloszszális víztömegen, me­lyen most is, Szilveszter napján, fürge gőzösök járnak keresztül-kasul, az előttünk feltáruló kép valóban nagyon tavaszias — és szinte várjuk, hogy nyíljanak a fák és virágok — januárban. Különben akár a nyarat és őszt is elképzelhetjük, ha a csemege keres­kedők kirakataiba tekintünk, hol friss barac­k és friss szőlő csalogatja a vevőket. Az időjárás szeszélyein nagyot busul a korcsolyázó-egylet, melynél ma járt le a tagságfizetési határidő, s mely azt tapasz­talja, hogy az emberek máris inkább gondolnak akár a fürdői évadra, miért a korcsolyázásra igen kevesen fizetik le a tagsági díjat. A késedelmezők hogy meg­járják majd, ha a január csikorgó hideggel köszönt be, mit azonban a hivatalos időjósok sem mernek megjósolni.­­ A honvédmenház bizottsága Jekelfalussy La­jos min. tanácsos vezetése alatt ma déli 12 órakor tisztelgett Ráday Gedeon gr. honvédelmi miniszter­nél. A bizottság elnöke köszönetet mondott a minisz­ternek, hogy a honvédmenházat látogatásával meg­tisztelte és pártfogásába vette. A miniszter megígérte, hogy továbbra is különös gondot fordít a menházra s arra, hogy az agg harczosok semmiben hiányt ne szenvedjenek. — Lánczy Gyula orsz. képviselő nyílt levelet in­tézett választói, a nagybányai kerület polgáraihoz s abban azon körülményeket fejtegeti, melyek őt a mérsékelt ellenzék köréből való kilépésre bírták. A levél szinte kihívja a kritikát. Lánczy képviselő ugyan­is, e nyílt levél szerint, nem a saját meggyőződésének és nézeteinek változásában keresi az okot, mely őt a mérsékelt ellenzékből való kilépésre bírta, hanem a mérsékelt ellenzéket vádolja azzal, hogy eltért a­­ Sennyey által inaugurált azon szokástól, mely szerint a költségvetés általánosságban megszavazandó volna s vádolja továbbá, hogy a mérsékelt ellenzék nem azon reformpárt, minőnek ő azt képzelte. Ez nagyon furcsa okoskodás. S ha Lánczy már ilyféle politikával él választóival szemben, miért nem mondja meg nyíltan azt is, hogy miféle párthoz tartozik ? A kormánypárt hoz-e, vagy önmaga alkot egy Lánczy-pártot ? Úgy látszik, még egy kissé szégyenlős, hogy ezen irányban is nyilatkozzék, no de megjön majd ennek is az ideje csak az első lépés nehéz s azt szerencsésen megtette. — Az árvíz a vidéken. A pozsonymegyei szempezi járásból jelentik, hogy Z­iántha környékét a Feketeviz, Dunavág és Vág­ár elöntötte, Báhony, Csalaj és Tótgurab közcégek e g­yír­uhut állanak, mert a megáradt folyók képtelenek a Kárpátokból aláömlő vizek befogadására. A viz nemcsak a pinczé­­ket, de az alacsonyabban fekvő istálókat és lakházakat is elöntötte.— Nagyváradon a Pecze ki­áradt s elöntötte a Liliom-utczát. Nehány óra alatt azonban az árvíz lefolyt, minden nagyobb baj nélkül.­­ A tiszaeszlári ügyben a nyíregyházai törvény­szék a f3ügybennofr indítványára, Havas Imre ál­­lamügyész ellen beszüntette a bűnvádi eljárást, mert arra nincs semmi alap. A nyíregyházai törvényszék továbbá megtagadta az egyetemi szakértők által kö­vetelt több hullarészeknek Budapestre küldését s a szakértőket újólag felhívta véleményök kifejezésére. — Szilágy megyének székhelyén, Zilahon, de­czember 28-ikán délelőtt végbement az alispán vá­lasztás. Alakulva volt három párt, egyiknek jelöltje Dull László, a lemondott alispán,a másiknak B­o­­zsánczy Adolf, harmadiknak Szikszay Lajos volt. Mind a Bozsánczy, mind a Szikszay-párt az elő­­leges értekezleteken azon megállapodásra jutottak, hogy szükség esetén Dull L. ellen fuzionálnak. Mit a Dull-párt megtudván, Dull László visszalépése után, tömegesen csatlakozott a Bozsánczy pártjához. A köz­gyűlésen tehát csak két jelölt volt deklarálva. Da­czára a létrejött fúziónak, Bozsánczy Adolf csak 11 szavazattöbbséggel lett alispán. Bozsánczy Adolf egyénisége megnyerő, modora jó, hivatalos teendők­ben pontos, buzgó és tapintatos s e hivatalra képes, de mind e tulajdonai mellett sok nehéz próbának le­het kitéve, a mint a megyében jelenleg a helyzeteket ismerjük. Egy évre terjedő működésére, a megyére nézve a legüdvösebb sikert kívánunk. — Rezső trónörökös és neje, Pálffy és Wald­­stein grófnők kíséretében az osztrák-magyar állam­vasút gyorsvonatával ma délután harmadfél órakor Bécsből Budapestre érkeztek. A pályaudvaron nagy számú közönség várta a trónörökös-párt. Ott voltak T­h­a­i­s­z Elek főkapitány, az államvasút részéről B­r­a­z­o­v­i­c­s igazgató, Leitner felügyelő és L i 11 m­a­n­n állomási főnök.­­ A trónörökös­pár ideutazása alkalmával két új, igen czélszerűen beosz­tott és szépen berendezett egymással közlekedő sza­lonkocsit használt. E kocsik kizárólag a trónörökös­pár számára készültek. A trónörökös lesegítette ne­jét a kocsiból, s a felhangzó éljenzésekre mindenfelé barátságosan köszönt, örömét fejezte ki a fölött, hogy — habár csak rövid időre is — újból Budapesten lehet. Az udvari pavillonon keresztül haladva, ő fenségeik a készen álló fogatra ültek s a budai ki­rályi lakba hajtattak. — Frigyes főherczeg tegnap délután Budapest­ről Pozsonyba utazott. — A trieszti kiállítás magyar bizottsága műkö­dését befejezvén, ma délután tisztelgett Kemény Gábor és Széchenyi Pál gr. miniszternél, He­­rich Károly osztálytanácsos vezetése alatt. — Az arad-csanádi vasút kis-zombor-makói vonalrészének mütanrendőri bejárását a közmunka- és közlekedési miniszter jövő hó 4-ére tűzte ki, és az összejövetel helyéül Kis-Zombor vasúti állomást je­lölte meg. A bizottság vezetésével Vörös László miniszteri titkár bízatott meg, és azonkívül még Landau Gusztáv és Balogh Lajos fel­ügyelők lesznek jelen a kormány részéről.­­ Részt vesznek még a bizottságban az osztrák ál­lamvasút képviselői, Torontói­ és Csanádmegyék köz­­igazgatási bizottsága, Makó város képviselete, a vasút részéről Hegedűs László igazgatóhelyettes, mint a makói vasútépítés vezetésével megbízott főmérnök, továbbá a vasút csanádmegyei igazgató tagjai, és Aradról Purgly János és Vásárhelyi Béla igazgatók.­­ A budapest-zimonyi vasút újvidék-szabadkai vonalrészének felépítménye már néhány nap óta le van rakva. Az anyagvonatok már minden akadály nélkül közlekednek. A hídépítés is gyorsan halad s a legközelebbi napokban már Újvidékről Párisba szál­lítják a Fives-Lille elég nélkülözhetővé vált szerszá­mait. A pálya május 15-dikén adatik át a forga­lomnak. — Szilágy megye főjegyzőjévé a szerencsétlen véget ért Rázsó Lajos helyébe, Kovács Lajos az Érmellékéről lett megválasztva 13 szavazatnyi több­séggel Dr. Balázs Endrével szemben. — A vallás és közoktatásügyi m. kir. miniszter, nagyméltóságu gróf Lamberg Ferenczné úrnőnek, a csákberényi birtokán létesített rom. kath. iskolára tett összesen 6845 frtnyi adományáért elismerését és köszönetét fejezte ki.­­ A magyarországi vöröskereszt-egylet 5 frtos sorsjegyei január 22-én iratnak alá. A Szilveszter-est, 1882 utolsó estéjén a kath. templomokban meg­tartatott a szokott ájtatosság, szent beszéddel. Min­denütt nagy közönség volt jelen, mely áhítattal vé­gező ájtatosságát, különösen látogatott volt a buda­pesti belvárosi templom, a­hol st. Romeizer, a kitűnő hitszónok mondott nagy érdekű szép beszédet a munkáskérdésről s a vasárnap meg­ünnepléséről. A beszédből a következő része­ket idézhetjük: Az államnak, a törvényhozóknak kell érdeklőd­­niök a családi élet ápolása s közvetve a vasárnap megszentelése iránt. A munkás­osztály körében úgy­szólván egyedül a vasárnap nyújt alkalmat arra. Mily szép családi ünnep a keresztény módon megült vasárnap ! Ily napon az ártatlan családi örömök megszűn­nek csak forró óhajok lenni s tetté válnak. A férfi a neje oldalán, körülvéve gyermekeitől, valóban leg­nemesebb és legkedvesebb fenhatóságát gyakorolja. Szorosabbra fűzi az egybekötő köteléket s lehetségessé teszi rájok nézve, hogy egymásért, egymásnak élhes­senek. Ez értelme, ez eredménye ama nagy munkatör- VftHynO.V, m­alyot toton. Am yxlÁg tói eui lése nagy mun­ká­­jával megalkota, s megszentelő s Arábia pusztában az emberiségnek villám és mennydörgés között ki­­hirdete. S midőn Mózes Sinai hegyről lejött, kebléhez szorítva a két kőtáblát, melyre Isten tiz parancsa vésve volt, örömzaj hangzott feléje a távolból. A mint közelebb ér, rémület fogja el keblét. Ott látja a zsidó népet az aranyborjú körül vigadozva s mint istenét imádva. S a nép e hálátlansága miatt felháborodva, odavető a két kőtáblát, hogy azok darabokra törtek. Igen, uraim ! A­hol az isteni törvények romban hevernek, ott a népet mindenkor az aranyborjúnál találjuk. Odavetették a munka e nagy törvényét, az emberiség ez aranybulláját, néhány nemzetgazda szá­mításának és népboldogitó követelményének, és ál­dozatul esett a testileg és lelkileg szegény munkás az önzésnek. Széttépték a szabadság, az egyenlőség, a testvéri szeretet e magna chartáját s megfosztották a szegényt, a munkást egyedüli kincsétől, a mivel még birt, vallásától, Istenétől. S kérdem, vájjon a szegény, a munkás most gazdagabb, szabadabb, urának kevésbbé alárendelt e most? Vájjon jobb, erkölcsösebb, nemesebb, boldo­gabb-e most ? A nyugalom e nagy törvényének elve­tésével kié a haszon, ha azoké nem, kik a többieket a munkára szorítják, míg maguknak a nyugalomra szükségük nincsen. A munkás ezt előbb-utóbb belá­­tandja, be fogja látni, hogy midőn őt a tizparancso­­lat, az evangélium kötelessége alól felszabadították, őt egy drága jogtól fosztották meg, mely azokban rejlett, mert vagyonán, egészségén, szivén, lelkén te­temesen károsították. Tudják meg tehát azok, kik előtt eddig ez is­meretlen volt, tudják meg Isten s az emberiség elle­nei, bárkik is legyenek azok. Tudják meg, hogy az erős és a gyenge között, a gazdag és a szegény, az ő,­­s a szolga között a szabadság az, mely elnyom­ó rabszolgává tesz, ellenben a törvény az, mely felszín­badit és szabaddá tesz. Ne mondják, uraim ! hogy mindenki szabadon gyakorolhatja vallását s senki sincsen kényszeritve hetedik napon dolgozni. Kérdezzék a munkást, váljon szabadságában váll e ama nap hajnalán, mely nyugalmat parancsol, mun­káját félbeszakítani ? Kérdezzék ama fiatalembert, ki életerejét nap­számban, miből neki semmi haszna nincsen, pusztítja, vájjon szabadságában áll-e egyszer hetenkint szeme­it az ég tiszta boltozatához emelnie ? Kérdezzék ama szerencsétleneket, kik gyárain­kat népesítik, vájjon van-e annyi szabadságuk, hogy jobbak, nemesebbek lehessenek. Nem, uraim! Nem! A lelkiismeret szabadsága, melyre itt hivatkoznak, nem egyéb, mint az elnyo­matás silány fátyola; arany köpeny, mely aljas zsar­nokság vállait takarja, egy zsarnokságnak, melynek hírvágya s istentelensége a szegény munkás veríté­két sajtolja. Oh de a szegény, a munkás vissza fog térni is­mét Jézus Krisztushoz, ki a szegények és munkások ügyéhez oly jól értett, azok jogait oly erősen védte, mert maga is szegény volt , s újra csókokkal fogja elárasztani a keresztet, melyet azok kényei áztat­tak, kik szenvednek. A pogányoknál a munka le volt alacsonyitva, s meg volt vetve, az iparos rabszolga volt, vagy leg­alább annak tekintetett. Csak a kereszténység hozta be a szabad mun­kát s adott a keresztény munkának mély erkölcsi alapot, felszabadította a munkát s a munkást, s meg­törte a rabszolgaságot a keresztény szeretet által. Azért mondja már sz. Ágoston: »A szabadság tör­vénye a szeretet törvénye.« Míg korunk »az emberi jogok védelmét, a sza­badságot« fenhangon hirdeti, tényleg újra behozta a a pogány rabszolgaságot. Föltétlen üzleti szabadság, verseny­szabadság, szabad munka stb. ez korunk egyik vívmánya s a mellett alárendeltekké lettek az iparosok, a műhelyek gyárakká, a gyárak pedig kisebb iparosok laktanyáivá s a munkások tömlöczeivé. Itt csak megint a vasár­nap megszenteléséről szóló törvény az, mi által Isten a gazdag, a tőkepénzes haszonlesése s a szegények önzése elé gátat emelve, megakadályozza, hogy a gyenge az erősebbnek áldozatul ne essék, így a va­sárnapi nyugalom a szabadság őre, de egyszersmind az emberi méltóság oltalma is, mert a­hol az emberi méltóságot a munkásban el nem ismerik, ott áru­­czikké, rabszolgává alacsonyítják, a­mi mellett töké­letesen mindegy, vájjon a rabszolgaság járma alatt négerek, vagy fehérbőrű munkások görnyednek. A fehérbőrűekkel űzött ilyetén rabszolgaság a társada­lom erkölcsiségét mételyezi meg. Figyelemre méltó nemzetgazdászati igazságot mondott Proudhon akkor, midőn igy szólt: »A vasár­napi nyugalom az erő megteremtője s a munka segí­tője.« Igaza van Macaulaynek, midőn mondja: »Mig az ipar csendesen nyugszik, az eke tétlenül hever a barázdában, mig a börze zaja elnémult s a gyárak magasra nyúló kéményei nem füstölögnek, addig egy más munka készül, mely a nemzetgazdászatot nem ke­vésbbé mozdítja elő. Az ember, e nemesebb értelem­ben vett gép, ez idő alatt mintegy megújul, hogy a következő napon világosabb értelemmel, élesebb figye­lemmel, ruganyosabb testi erővel térjen a mun­kához.« A népnek nem csak a végből van szüksége idő­re, hogy kenyerét megszerezhesse, hanem azért is, hogy azt elégedetten költhesse el. A vasárnapi munka által a fitunk felei eltatt­­ják az ember napját, ama napot, melyen a munkás megszabadulva szűk légköréből, égi világosság dicsfé­nyében fürdik s szive megnyílik, a midőn elmond­hatja Fausttal: »Hier bin ich Mensch, hier darf ich’s sein.« Itt ember vagyok, itt ember lehetek. Ha azonban az embert tökéletesen az anyaghoz lánczolva, abba elmerülve s eltemetve tartják, meg­fosztva az istentisztelettől, az isten igéjétől, folytonos munkára kárhoztatva, a szükséggel harczolva, ha látja a munkás, hogy úgy bánnak vele, mint vala­mely munkaerővel, melyet olcsón lehet kapni, minden­kor, s a­mely könnyen pótolható, ha a munkás, mon­dom, ezeket látja, nem veti-e meg majd magát a mun­kát is, fogja-e becsülni a gyárost, vagy a tőkepénzest, kitől oly távol érzi magát, mint a pária a hin­dutól ? A műhely börtönéből, az átokkal teli gyárak vasrácsozatán keresztül a gazdagot, s annak fényűzé­sét csak megvetéssel, jólétét s pénzét pedig csak ama lángoló vágygyal fogja nézni, vajha neki is abból mi­előbb jutna. S vájjon miért becsülné meg az ember vagyonát, a miután annyira áhítozik, miért a társa­dalmat, mely őt munkára kényszeríti, mikor az Isten napjának megszentségtelenítése által minden tekin­tély megvetéséhez már hozzászokott! Fogja ez be­csülni önmagát, becsülni életét? A szegény szerencsétlen fehér rabszolgák, akik évről-évre mit sem hallanak Istenről, az öröklétről.

Next