Pesti Napló, 1884. január (35. évfolyam, 1-32. szám)
1884-01-14 / 14. szám
14. szám. Szerkesztési Iroda , Ferencziek-tere, Athenaeum-4pület. A Up szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A Up anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884. Hétfő, január 14. Reggeli kiadás, 35. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli ás esti tó* adás együtt: 1 hónapra 2 firt. - 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. A« esti kiadás postai különküldéséért fölölfizetés éTasgysdaakánti torta. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, január 13. Helyre kell igazítanunk nehány állítást, melyek a főrendiház tegnapi szavazata alkalmával, a napisajtó egy része által, könnyen felismerhető irányzatossággal terjesztetnek. Ez állítások között elsősorban említendő a politikai kiskorúak azon rémitgetése, hogy e szavazás a reakcziót jelenti, mely reakczió ellenében — így okoskodnak a kormánypárti lapok — minden liberális embernek egyesülnie kell a Tisza Kálmán védszárnyai alatt. Ennél silányabb kortesfogást már rég nem láttunk. Ha lehet félni valami reakcziótól Magyarországon, úgy ez csak a Tiszakormány táborából jöhet, mely nem ismer semmi elvet, melynek nincs más czélja, mint a saját uralmának fentartása s e czélnak alárendel minden egyéb szempontot. Hol, miben adta a Tisza-kormány jelét az ő szabadelvüségének, hol s mikor volt tapasztalható, hogy a Tisza-kormány bármely elvi kérdést kabinetkérdésül állítana fel ? S a Pester Lloyd nem ijeszt meg minket azzal, hogy a reakczió közeledte mellett a herczegprimásnak egy állítólagos levelét is idézi, melyet a primás a püspökökhöz intézett s melyben az foglaltatnék, hogy a pápa parancsára jelenjenek meg a főrendiházban és szavazzanak a javaslat ellen.« A püspökökről mindenki tudhatta, hogy oly kérdésben, mely az egyházat igen közelről érdekli, miként fognak szavazni, s hogy a pápának kedve vagy hatalma volna Magyarország egyéb ügyeibe avatkozni, ezt talán a P. Ll. sem hiszi el. Nem. Nem a reakczióról van szó, hanem arról, hogy az ország mérvadó köreinek nagyrésze megunta a Tisza-kormányt és rossz politikáját; meg akarja attól szabadítani az országot és megragadta az első kínálkozó alkalmat, hogy ezen kormány iránti ellenszenvének és bizalmatlanságának fényes és kétségbevonhatlan tanujelét adja. S e tény jelentőségéből mit sem von le a Nemzet számítása, mely azt véli konstatálhatni, hogy éppen az a kilencz szavazat, mellyel az ellenzék győzött, az osztrák indigenák köréből került ki. Hogy miként gondolkozunk az indigenák szavazati jogáról, már ismételve elmondottuk. Arra is figyelmeztethetnők a Nemzetet, hogy számítása téves, s hogy az osztrák indigenák nélkül is az ellenzék többségben volt. Mindezen kérdések azonban mellékesek. Ha a kormány egy-két szavazattal győz is, az mit sem vonna le az ellene szavazottak imponáló politikai és társadalmi jelentőségéből. Mert kérdjük: ha a kormány berendel még néhány jószágfelügyelőt, kataszter-mágnást vagy gróf hivatalnokot — ezzel vájjon mit bizonyított volna ? A kormánytól függő e szavazatok mit bizonyíthatnának a kormányellenes független és imponáló szavazatok fényes sorával szemben! A Tisza-kormány ellen szövetkezett főrendű oppozíczió befejezett tény, ez az oppoziczió nem fog megszűnni, akárhogy taktikázzon is szerencsétlen javaslatával a Tisza-kormány, akármikép mesterkedjék is abban, hogy az oppozicziót, mely a főrendeknél nyilvánult, csak ad hoc és csak pillanatnyi ellenzéknek tüntesse fel. Látjuk, tudjuk, hogy a kormány e mesterkedéseit máris megkezdette. Az egyik sugalmazott félhivatalos, a Pester Korr, ma esti száma azt fejtegeti, hogy a püspökök nem hajlandók a kormány ellen rendszeres ellenzéket formálni s hogy egyáltalában a kérdéses javaslatot illetőleg a kormány kész a kompromisszumra. Ismerjük ezt a beszédet. A püspökökről senki se tételezi fel a rendszeres oppozícziót, a főrendek egy része is, kétségkívül, nem foglal el elvi ellenzéki álláspontot a kormánnyal szemben. De a főrendek nagyobb és jelentékenyebb része folytatni fogja a Tisza-kormány elleni oppozícziót: a tegnap és ma tartott értekezletek után ebben nem lehet semmi kétség. S Tisza miniszterelnöknek ezúttal nem fog segíteni az ő híres taktikája sem. E taktikának körvonalai máris láthatók. Tisza egyelőre halogatja majd a kérdést, azután kompromisszumot ajánl, a javaslat módosítását és pedig vagy pártja által a képviselőházban módosíttatja a javaslatot, vagy pedig elfogadja a főrendi bizottság által netán teendő módosítást. Szóval keresi majd az egérutat és még sok bajt fog okozni az országnak. De hatalma megtörött, prestigejét elveszíié s állása tarthatatlan. Be fog rajta teljesedni, amit róla ma a Neue Freie Presse mond: »Mindenre lehet találni parliamentáris elméletet. De az szokott történni, hogy kormányok, melyek ily módon hajózzák körül a parliamentáris zátonyokat, egy napon mégis a kabinetkérdés elé állíttatnak, melyet fölvetni maguk ugyancsak tartózkodtak s ha ugyan nem csalódunk, e sikamlós útra jutott most az oly okos s a kisegítő eszközökben oly kifogyhatatlan Tisza Kálmán.« Budapest, jan. 13. A főrendiház tegnapi szavazása képezi ma is a nap eseményét és a beszéd tárgyát minden körben. Az izgatottság, melyet a tegnapi nap keltett, nem múlt el, sőt lehet mondani, fokozódott. Az ellenzék nagy része ma délelőtt konferencziát tartott az Angol királynéban, s a jövő teendők felett határozott. Elhatározta, hogy azon esetre, ha a kormány harmadszor is át akarná küldetni a javaslatot a főrendiháznak, újra fölveszik a harczot, s még nagyobb erővel fognak megjelenni. Ugyanekkor a főispánok is értekezletet tartottak, melyen mintegy húsz főispán vett részt, s ezek azt határozták, hogy a kormányt a javaslatnak a napirendről való levételre fogják kérni, mert ellenkező esetben nem állhatnak jót megyéikben a képviselőválasztási izgalmakról. A főispánok közül Lonovics József Csanádi főispán, aki a szavazáson nem volt jelen, ma beadta a kormánynak lemondását. Mert ha a kormány bizalmi kérdésnek tekinté a főispánok megjelenését, akkor ő — úgymond — a főispáni állást nem akarja tovább igénybe venni. A Csanádi főispán lemondása fölött a miniszterelnök még nem döntött. A kormánypárti sajtó ma az osztrák indigenáknak tulajdonítja az ellenzék többségét Ez nem áll. A többség az osztrák indigenák nélkül is meglett volna. A mai Nemzet az osztrák indigenák közé sorolja a két Lamberget, Pallavicini Hyppolitot,Bergent, akik mind nemcsak Magyarországon birtokosok, de idevaló honosok is. Az osztrák indigenák még itt vannak s csak holnap utazik el. Nagy indignácziót visznek magukkal azon erőszakosság miatt, melyet a kormány a hivatalnok mágnások berendelésével elkövetett. Azt mondják: ily egyenlőtlen fegyverekkel semmiféle kormánynak nem szabad küzdeni. Természetes, hogy élénken vitatkoznak a tegnapi szavazás politikai hordereje fölött is. És feltűnőnek találják, hogy az udvari mágnások közül (milyenek Nopcsa, Hunyady, Chotek stb.) egy se jött le szavazni a kormány mellett. Sőt sokak előtt feltűnik az is, hogy a számos Bethlenek közül, a két főispánt leszámítva, csak hárman jöttek el a kormány segítségére. Egy magánlevélből. A kolozsvári Ellenzék a következőket közli: Rendkívüli érdekes magánlevél érkezett a budapesti úri kaszinó egyik állandó tagjától Kolozsvárra. A levél írója egészen közel áll ahhoz a kohóhoz, hol most a vélemények égnek, sisteregnek, fejlődnek, és súlyaik szerint külön válnak. Nekünk e levelet megmutatták és fölhatalmazták, hogy amit jónak és szükségesnek tartunk, közölhetjük e levélből. Nem fölösleges megjegyezni, hogy e levelet egy katholikus főur írta, amit inkább a felfogás jellemzéséül jegyzünk meg és nem, mintha a közlött tények valódiságát vonnék kétségbe. A levél egy része így hangzik: »A beszélgetés tárgyát kizárólag a főrendiház ülései képezik. Sajátszerü, hogy mit társalgásunk közben oly sokszor fölemlítettünk s a főrendi tagok elé czélul óhajtottunk volna kitűzni, egy egészen nem remélt és előre nem látott inczidens által lett — habár ideiglenesen — elérve. Ha nem is elérve, de legalább fölvetve. Értem azt, hogy a főrendiház kiragadtassék az elevenen eltemetett intézmények sorából, hogy életre galvanizáltassék ez a testület, mely a tehetségeknek oly nagy kincsét heverteti most parlagon. Úgy számítottam, hogy talán a felső tábla reformálásánál lesz lehetséges a megdermedt tagokat föléleszteni és mozgásba hozni, de arra, hogy Tiszának ez a félrendszabálya, ez a se hús-, se hal-féle házasság, mely a szabadelvűeket nem elégíti ki, de a konzervatívokre elidegenítőig hat — mondom, arra, hogy az óhajtott lökést éppen nem fontos javaslat adja meg, valóban senki sem számított. Minden úgy néz ki, hogy a mozgalom nem ideiglenes, és hogy a felsőház nem szűnik meg beszéltetni, magáról e javaslat letárgyalása által. Érzi ezt Tisza is, kinek általánosan ismert tapintatlansága és a finomabb érzelmek megítélése iránt való teljes érzéketlensége daczára is, van annyi politikai ösztöne, hogy belássa, miszerint egy ilyen arányban megindult mozgalom gyűrüzete uj meg uj hullámokat fog vetni s nem fog azonnal megállani senki szavára. Épp ezért ő és emberei óriási erőfeszítéseket tesznek a többség megszerzésére. Mint hallom, Béla (gr. Bánffy Béla) vallási kérdésnek jelentette ki Erdélyben a kálvinista mágnások előtt s azok most nem azért vannak itt, hogy a szőnyegen levő javaslat sorsát legjobb belátásuk szerint eldöntsék, hanem hogy Miklóst (b. Vay Miklóst) támogatva, az úgynevezett klerikálisokat leszavazhassák. E szerencsétlenek úgy viselik magukat, mintha vallásuk volna megtámadva s mintha ők is zsidók lennének. Nem veszik észre, hogy a kormány ki akarja őket használni s elég lelkiismeretlenül, az antiszemita kérdést úgy oldja meg, hogy a keresztény felekezetek között hintegeti korteskedésével a súrlódás magvait. A ki csak birja magát és kálvinista, az mind itt van. Legteljesebb számban a kapcsolt részekből. Mondják, hogy sokaknak a kormány pénzt adott az útra és az itt tartózkodásra. Igazán szégyen még a hir-képen is. Olyanok is vannak, kikkel az ellenzék visszafizettette a kapott pénzt s kik most már a kormány ellen fognak szavazni. Az államvasutaknál igen sokan ingyen jegyet kaptak, hogy annál inkább feljöjjenek. Ezen megalázó tények és visszaélések szokatlan mértékben fölháborították a józan és független mágnásokat. Ezek egyéb kérdésekben is nehezen fogják ezentúl a kormányt támogatni, mert állásukat, rangjukat látják megszégyenítve — és méltán. A viszonyok megjavulását a Tisza bukásához kötik, éppen ezért székében emlegetik és óhajtják, hogy Kállay Béni hozassék le Bécsből miniszterelnöknek.« A felsőházi szavazás. (Levél a szerkesztőhöz.) Budapest, jan. 13. Nem akarom azt vitatni, hogy váljon a keresztények és zsidók közti házasságnak ily alakban történt meggátlása a kötelező polgári házasságnak útját fogja-e egyengetni, vagy azt egy időre a láthatárról leszorítani, de gróf Széchen Antal azon megjegyzését, melylyel az ablakok beverésével foglalkozó antiszemitizmust megbélyegezte, minden konzervatív ember nevében örömmel kell fogadnom. Nem akarunk mi középkori viszonyokat, nem vallási előjogokat, de igen is »egyenlő jogot mindenki részére,« mely princzipium a zsidók és keresztények közötti házasságról szóló törvényjavaslatban nem egészen volt képviselve, minthogy a különböző keresztény vallású felekezetek nem házasodhatnak egymásközt az egyház beleegyezése nélkül és csakis a zsidókra nézve létezett volna kivétel. Hogy pedig a felsőházban egy privilégium megszavazására, talán a nem éppen konzervatív elemek is hajlandók nem voltak, azt csodálni nem lehet. Mert hiszen mi is csak »homines sumus.« És miután anélkül egy privilégium elvesztésének előestéjén állunk, nem lehet kívánni, hogy ezen válságos pillanatban másoknak nyújtott privilégiumok osztogatásában részt vegyünk. Sőt mondhatom, hogy nem egy, a törvényjavaslat ellenei közül, leginkább csak azért jelent meg, mert kötelességének tartotta a főrendiház életképességének bebizonyítására hozzájárulni. És ezenfelül még azon állítást is merem koczkáztatni, hogy ha a sajtó nagy része első szavazás után a felsőházat mint egy reakcionális intézményt eltörölni nem akarta volna, hanem a dolgot mint egy parlamentáris eshetőséget, mely Angliában is megesik, tekinti, akkor talán a tegnapi szavazás más eredményt mutathatott volna fel. Talán nem helyes, de politikában tagadhatatlan tény, hogy egy olyan ingrata persona, minőnek a felsőház deczember óta némely körökben tekintetett, csak feltétlen odaadással tengetheti életét. És ezzel szemben csak egy választása lehet s ez az hogy ha már magát megszerettetni nem képes, hát legalább vívja ki ellenfeleinek becsülését. Ez azon czél, melyet mi konzervativok mindig szem előtt tartottunk és melyet a tegnapi szavazás által is bebizonyítani iparkodtunk. Gr. Dessewffy Egyed, Budapest, január 13. A mérsékelt ellenzék holnap, hétfőn este, értekezletet tart. Tárgy: A költségvetés. Az országgyűlési függetlenségi párt ma este tartott értekezletén folytatta a költségvetés feletti tanácskozást. Megállapíttatott a határozati javaslat szövege, melyet a párt elő fog terjeszteni. A határozati javaslat benyújtásával Mocsáry Lajos bízatott meg. A zágrábi botrányok: Starcsevics Dávid urnak és politikai barátainak ma jó napjuk volt Zágrábban. Ki tudták vinni azt, amire eddig képesek nem voltak. Olyan botrányt provokáltak a horvát tartománygyűlésben, hogy az elnök, minthogy az ülés felfüggesztése nem használt, kénytelen volt az ülést végkép feloszlatni. De még ez sem vetett véget a botránynak, mert a Starcsevics-párt még jó ideig folytatta tomboló kicsapongásait, mégpedig a karzaton ülő »horvát szépek« zajos tapsai között. A parliamentáris rendszabályok lábbal tapodása Zágrábban sokkal gyakoribb dolog, semhogy érdemes lenne csak meg is ütközni rajta. Starcsevics beváltotta ígéretét, folytatta ott, ahol kizárásakor abba kellett hagyni. Kétségkívül folytatni fogja még tovább is s a mai eseményeket még czifrább jelenetek fogják követni a horvát törvényhozók üléstermében. BELFÖLD: Szabadkáról jan. 12-ről írják nekünk: Szabadka városa mai napon tartott rendkívüli közgyűlésében tárgyalta Mukics János polgármester lemondását. A polgármester lemondását azzal indokolta, hogy beleunt a folytonos zaklatásba és hogy a kormánynak azon eljárása folytán, amellyel fegyelmi ügyében újabb pótlásokat rendelt meg és az ügyet még tovább húzza, elvesztette bizalmát az eljárás őszintesége iránt. Beszéde után megéljenezték az ősz tisztviselőt, kinek tiszta jellemét ellenei is becsülni kénytelenek. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 14. — „Köny és mosoly.“ — Droz G. munkájából. — A bubánatosok. — A kis mama. A mélabu hasonlít a gyógyuló betegséghez, mely minket a világ gondjaitól felment és azon számtalan apró kis gondozásokban és kedvezésekben enged részesülni, melyeket soha nem viszonozunk. Ez azon szenvedő emberek állapota, kik nem szenvednek, kik nem is szenvedtek soha, de valamikor szenvedhetnének, és élvezetüket lelik ezen képzelt rosszullétet előre taglalni, mely foglalkozás még inkább megengedi nekik méltányolni az egészség jótéteményét. A mélabu nem szomorúság; vagy ha önök akarják, mosolygó szomorúság; sőt talán oly öröm, melynek kedve lenne sírva fakadni. Mint mindazon fingás étkek, melyekben az iz árnyalatai szerepet játszanak, ezen érzés is igen határozatlan összhangokkal, haldokló gyengédségekkel, váratlan és majdnem észrevehetetlen hangsúlyozásokkal bir, mely az inyenczeket megremegteti. Annyi bizonyos, hogy idő és kevés étvágy kell hozzá, de egyszersmind igen nagy fortély a csak bemutatásra méltó mélabu létesítésére. Különben ez a betegség — ha az — csak is a gyenge szervezetűekre hat, úgy mint a darázs, mely csakis a czukrozott gyümölcsre száll. A mélabúsok annyira egyoldalúak előszeretetükben a könnyedén elhaló félhangok iránt, hogy a telt, határozott, nyílt és szenvedélyes hangokat nem is tartják zenének, hanem egyszerűen lármának, mely idegzetüket sérti, és ők menekülnek az ily durvaságok elől, mint a miszerető menekül a trombitaharsogás közelétől. Amint örömük soha nem lép túl a mosolyon, könyük sem szárad meg szemükben, az aranyba foglalt gyöngyként, mely mindig fenyeget kihullásával, de ki nem hull. A szenvedélyek ismeretlenek előttük és majdnem azt mondanám, hogy a bánat nem érintheti őket. Nem mintha önmaguk feletti hatalmuk nagy volna, nem mintha több lelki erővel bírnának, mint a többiek; nem is azért, mintha érzéketlenek volnának, de megindultságukat folytonos apró bizalmas meglágyulásokban gyakorolván, a nagy helyzetek mintegy kifosztva, mintegy kiszáradva tartják őket, és bármennyire kínozná is lelkeiket a sors, szívükből a rendes megszokott keDyezésnél többet ki nem sajtolhatna. Mások iránti részvétük hasonlít azon kis, egészségi szempontból tett sétához, mely az ebédet megelőzi és az étvágyat kissé fokozza. Úgy szemlélik a mások bajait, mint szokás szemlélni az erkélyen függő hévmérőt, konstatálván, hogy hála az égnek, a nagy hideg nem érinthet minket lakásunkban, de hogy van ürügy a kályhába rakni. Hasonlólag a sáshoz, melyet a legkisebb szellő megingat, de mely a nagy zivatarban mozdulatlan és fekve marad, őket sem töri meg soha a nagy vihar. Minthogy hajlékonyak és véknyak, a szerencsétlenségnek nem nyújtanak támadási pontot, és ha kitérnek a viharnak, ezt csak a zaj miatt teszik, mely csendjüket zavarja. Azért, amint az égboltozat elsötétül, sietség nélkül térnek vissza kis lakukba, és itt ezen melegen kárpitozott és bútorozott bondokban, mely olyan, mint a puha kis madárfészek, kényelmesen az ablak mellé helyezkedve, kényes szemmel, de testük szárazban, szelíd és szimpathikus kíváncsisággal nézik a tömeget, mely egymást lökdösve, a sárban tapos. Annyi bizonyos, hogy határozott önzés adagával bírnak. Magát a mélabunak átengedni tulajdonképen annyi, mint a tükör előtt megfeledkezni. Attól tartok, hogy ezen emberek képtelenek magukat másoknak feláldozni, de minő érzékeny bőrük és mennyi ügyesség van tapintatukban! Igen rossz barátok, az tagadhatatlan, de mennyi kedves órákat töltünk társaságukban, ha engednek lapozni szivecskéjökben. Ezt egy bizonyos személyre mondom, ki néha jelentkezik bennem, és kit némelykor elég gyenge vagyok meghallgatni. A mélabu egy bizonyos neme, mely iránt valamikor igen kevés rokonszenvet tápláltam, a tétovázó és bátortalanok mélabuja. Igen szánalomra méltó gyengélkedőnek tekintettem, de semmi egyébnek. E tekintetben nézeteim nagyon megváltoztak, mint sok más dologban is. Ha minden tíz évben szívünk és eszünkről pontos leltárt vennénk, igen különös meglepetésekre bukkannánk,összehasonlítván egymás közt ezen igazolványokat. Most, midőn minden ember kötelességének vagy lehetségesnek véli mindent elérni, és senki nem kétkedik önmagában, jóakaróan mosolygok ezen ritka félénkekre, kik önmagukban kétkednek. A tökéletlenség öntudata bizonyára igen nagy akadály az életben, de éppen nem bizonyítja azt, mintha az illető alantabb lény lenne. Egy bizonyos ideál elérésére való képtelenségünk beismerése, éspedig harag, fellázadás és kétségbeesés nélküli beismerése, ez először is azt bizonyítja, hogy elég szép és nemes lélekkel bírtunk, czélunkat magasra kitűzni; másodszor igen éles és biztos szellemi tehetségre mutat, hogy gyengeség nélkül képesek vagyunk önmagunkat megítélni; végül pedig erős lelket tanúsít, hogy saját panaszainkat elnémítjuk és leverésünket nyugodtan elviseljük. Mindennapi erények ezek? Bizonyos méltóság és bátorság kell hozzá, bevallani, hogy nem voltunk képesek valamit elérni, és senkit ne okoljunk. Nem mindig gőg vagy fortélyból történik, hogy az emberek a legtöbb esetben nem akarják önmaguknak bevallani gyengeségüket, legtöbbnyire tudatlanságból. Íme pedig a tények, — de mit bánjuk, ha önmagukkal vitatkozunk, a bizonyíték nem sokat jelent, és majdnem mindenkor elveszti pőrét. Sokszor kérdeztem önmagamtól: váljon La Fontaine híres rókája, mely a magasban függő szőlőt nagyon savanyúnak találta, nem volt-e megvetésében sokkal naivabb és őszintébb, mint mi hisszük. A róka-természet daczára nem szűnünk meg embernek lenni, és mielőtt így szólunk: »karom nagyon rövid,« azt kérdezzük, hogy vájjon olyannyira nyujtottuk-e ki, amennyire lehetséges, hogy használtuk-e minden erélyünket, kifejtettük-e összes tetterőnket, és végre vájjon ezen látszólag fényes czél a valóságban meg is érdemibe e nagy megerőltetést ? »Különben, tesszük hozzá, ha őszintén érdemesnek tartottam volna, ha az illúzió számomra tökéletes, még nagyobb lelkesültséggel igyekeztem volna, mert végre is, ha akartam volna, amit akaratnak neveznek, ha ...« Minő meggyőző hatalommal bír ez a bűbájos ha! Ő az, mely minket rászedve, vigasztal, mert ámításai mindig hízelgések; ő az, mely mindig ébren és talpon van, hogy a titkos ajtót kinyissa, melyen azon perczben kiosonunk, midőn a valóság keze reánk nehezedik; dalaival elaltat és megnyugtat, mint a dajka, ki a követ üti, mely eszünket előidézi; minden leveretésünket elsimítja, kétszeresitve azt egy képzelt győzelemmel, és azon egy gondolattal, hogy győzhettünk is volna, vigasztal minket azért, hogy nem győztünk. Ez az ügyvédek legügyesebbje, a boszorkányok legszemfényvesztőbbje ; ő minden bizonnyal hazudik, a nyomorult, de csodálatos ügyességgel hazudik, és mi majdnem mindig őszinték vagyunk, midőn hazugságait ismételjük. Mennyi embert tartanak csalónak, kik pedig csak önmagukat ámítják és szedik rá! René fiam legidősebb leányát, unokámat, Jeanne-t, ki néhány hónappal előbb anyává lévén, engem szépanyává tett, valóságos mámorba, nézetem szerint már túlságos mámorba ringató kincsének birtoka. Azt mondja, ez az »én gyermekem«, mint mások mondják az »én házam.« Ez a kis telhetetlen csakis önmagának akarja fentartani az összes dédelgetések és kedveskedések monopóliumát, és ha már megengedi, hogy mesteri művét más is megbámulja, azt semmi szín alatt nem tűri, hogy ahhoz valaki hozzányúljon. Igen jól tudom, hogy az anyai szeretetnek, mint minden szenvedélynek, megvannak nagyságai és gyengeségei, de nekem úgy tetszik, hogy annak előtte mi több méltóságot fejtettünk ki arra nézve, hogy szívünk e fukarságait jobban rejtegessük; bizonyos anyai dekórumot tartottunk fenn; és ha gyermekünkhöz közeledett valaki, mi nem ugrottunk reá, mint a nőstény oroszlán. Unokámnak egyik rögeszméje az, hogy gyermekének dajkáját senki fejős tehénnél egyébnek ne tekintse, mely képtelen valamely ragaszkodásra, ijesztő csúfnak és a lehető legostobábbnak óhajtotta. Ferón orvos, ki ezen ritka madár felfedezésében elismerő segédkezet nyújtott, igen szerencsés választást tett, valóságos csodát talált a kívánt genreban. De ez még nem mind, szükséges, hogy ezen lény alantvalóságát mindenki észrevegye, mint Jeanne mondja, hogy szolgai helyzete látható, és hogy dajka egyenruhája azonnal szembeötlő legyen. A komorna úrnője ruháit elviseli és így talán némelykor polgárnőnek tartatik, de legyenek meggyőződve arról, hogy a dajka nem fogja örökölni unokámnak egyetlen egy ruháját sem, és soha nem fog csecsemője anyjának tartatni. Be kell vallanom, hogy ha gyakran dicsérték is előttem a dajka tejét, annál ritkábban dicsérték szívbeli tulajdonságait. Megfizetve neki tejét.. .úgyszólván literszámra, de nagylelkűen, úgy találjuk, hogy nem tartozunk neki egyébbel, és igen kellemetlenül lennénk meglepetve, ha ezen fizetett lény egyszerre csak szabadságot venne magának arra, hogy szeretetteljesnek és érdeknélkülinek mutatkozzék. Éppen félvad állapota miatt, és a miatt, mert nem más, mint eszköz, bízzuk reá gyermekünket. Tegyük fel, hogy egy rokon vagy barátnő, szíve egy lelkesült pillanatában, ajánlotta volna Jeannenak, hogy gyermekét táplálandja, unokám bizonyára méltatlankodva utasítja vissza ezen ajánlatot. Hasztalanul figyelmeztetnék őt, hogy ezen ragaszkodó hűséges rokon, ki minden tekintetben felülmúlná a parasztnőt, gyermekét majdnem anyai gondoskodásban részesítené; ezen előnyök még inkább növelnék ellenszenvét, és ő kitenné az ajtón e rokont vagy barátnőt, mint ahogy a vetélytársnőt űzzük el, ki minket megfosztani jött A mi téged, kis féltékeny, főleg nyugtalanít, ezek azok a bizalmas anyai dédelgetések.Te attól félsz, hogy szabadon szeretve gyermekedet, ez annyi, mint visszaélni egy joggal, nem pedig egy engedelemmel élni. Te ki nem állhatod azokat az ügyetlen gyengéd érzelmüeket, kik úgyszólván némi falánksággal ragadják meg kis babádat, és így szólván hozzá: »Jöjj, szerelmem!« két karjaik közé szorítják, mintha az övék volna, és azon ürügy alatt, hogy bolondulnak érte, majdnem agyon eszik csókjaikkal. Te azt sem szereted, hogy mestermüvedet nézegetik. — Nem mondhatná az ember, hogy eladó ? — hogy együgyü állhatatossággal felsorolják tökélyeit, olyannyira, hogy félni kezdesz, hogy ezen bonczolás közepett, tévedésből nem jeleznek-e egy kis hibát. Te üvegszekrényben tartanád, melynek kulcsa csupán nálad lenne, ugye, hogy így van ? Neked úgy tetszik, hogy mindezen szeretetteljes tolakodók fiókjaidban motoznak. Ők nem lopnak el semmit, ez bizonyos, de motoznak, és ez iránt. Viszonzásul előszeretettel viseltetsz a gyengéd barát iránt, ki hogy úgy mondjam, kettyüt bűz, midőn kis angyalodat dédelgeti, ki csak nagy, bizonyos kaczér és majdnem tiszteletteljes elővigyázattal nyúl hozzá, mint az amateur egy velenczei üveget szokott szemlélni. Hizeleg neked, ha gyermekedet nem tegezi, mint a vidéki nagybácsik és ha bizonyos udvariassággal távol tartja magát attól. És ha nem tud ellentállani egy csók csábításának, az a szerény barát ? — Nos hát, csókolja meg, de csakis a homlokra, vagy hát a kis rózsás kacsóra, de mindenekelőtt kérjen engedelmet reá, ha csak egy tekintettel is. Oly nehéz-e azt meggondolni, hogy e gyermek még mindig egy részét képezi testednek és elővigyázat nélkül megcsókolván azt, annyi, mint az irántad való tisztelet ellen véteni...