Pesti Napló, 1884. január (35. évfolyam, 1-32. szám)

1884-01-14 / 14. szám

14. szám. Szerkesztési Iroda , Ferencziek-tere, Athenaeu­m-4­p­ü­­l­e­t. A Up szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A Up anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884. Hétfő, január 14. Reggeli kiadás, 35. évi folyam. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli ás esti tó* adás együtt: 1 hónapra 2 firt. - 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. A« esti kiadás postai különküldéséért fölölfizetés éTasgysdaakánt­i torta. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, január 13. Helyre kell igazítanunk nehány állítást, melyek a főrendiház tegnapi szavazata alkal­mával, a napisajtó egy része által, könnyen felismerhető irányzatossággal terjesztetnek. Ez állítások között első­sorban említen­dő a politikai kiskorúak azon rémitgetése, hogy e szavazás a reakcziót jelenti, mely re­­akczió ellenében — így okoskodnak a kor­mánypárti lapok — minden liberális ember­nek egyesülnie kell a Tisza Kálmán védszár­­nyai alatt. Ennél silányabb kortesfogást már rég nem láttunk. Ha lehet félni valami reak­­cziótól Magyarországon, úgy ez csak a T­i­s­za­ko­r­m­á­n­y táborából jöhet, mely nem ismer semmi elvet, melynek nincs más czélja, mint a saját uralmának fentartása s e czélnak alá­rendel minden egyéb szempontot. Hol, mi­ben adta a Tisza-kormány jelét az ő szabad­­­elvüségének, hol s mikor volt tapasztalható, hogy a Tisza-kormány bármely elvi kérdést kabinetkérdésül állítana fel ? S a Pester Lloyd nem ijeszt meg minket azzal, hogy a reakczió közeledte mellett a herczegprimásnak egy állítólagos levelét is idézi, melyet a primás a püspökök­höz intézett s melyben az foglaltatnék, hogy­­ a pápa parancsára jelenjenek meg a főrendiházban és szavazzanak a javaslat el­len.« A püspökökről mindenki tudhatta, hogy oly kérdésben, mely az egyházat igen közel­ről érdekli, miként fognak szavazni, s hogy a pápának kedve vagy hatalma volna Magyar­­ország egyéb ügyeibe avatkozni, ezt talán a P. Ll. sem hiszi el. Nem. Nem a reakczióról van szó, hanem arról, hogy az ország mérvadó köreinek nagy­része megunta a Tisza-kormányt és rossz po­litikáját; meg akarja attól szabadítani az or­szágot és megragadta az első kínálkozó alkal­mat, hogy ezen kormány iránti ellenszenvé­nek és bizalmatlanságának fényes és kétség­­bevonhatlan tanujelét adja. S e tény jelentőségéből mit sem von le a Nemzet számítása, mely azt véli konsta­tálhatni, hogy éppen az a kilencz szava­zat, mel­lyel az ellenzék győzött, az osztrák indigenák köréből került ki. Hogy miként gondolkozunk az indige­nák szavazati jogáról, már ismételve elmon­dottuk. Arra is figyelmeztethetnők a Nemze­tet, hogy számítása téves, s hogy az osztrák indigenák nélkül is az ellenzék többségben volt. Mindezen kérdések azonban mellékesek. Ha a kormány egy-két szavazattal győz is, az mit sem vonna le az ellene szavazottak imponáló politikai és társadalmi jelentőségé­ből. Mert kérdjük: ha a kormány berendel még néhány jószágfelügyelőt, kataszter-mág­nást vagy gróf­ hivatalnokot — ezzel vájjon mit bizonyított volna ? A kormánytól függő e szavazatok mit bizonyíthatnának a kor­mányellenes független és imponáló szavaza­tok fényes sorával szemben! A Tisza-kormány ellen szövetkezett főrendű oppozíczió befeje­­­­zett tény, ez az oppoziczió nem fog megszűn­ni, akárhogy taktikázzon is szerencsétlen ja­vaslatával a Tisza-kormány, akármikép mes­terkedjék is abban, hogy az oppozicziót, mely a főrendeknél nyilvánult, csak ad hoc és csak pillanatnyi ellenzéknek tüntesse fel. Látjuk, tudjuk, hogy a kormány e mes­terkedéseit máris megkezdette. Az egyik su­galmazott félhivatalos, a Pester Korr, ma esti száma azt fejtegeti, hogy a püspökök nem hajlandók a kormány ellen rendszeres ellen­zéket formálni s hogy egyáltalában a kérdéses javaslatot illetőleg a kormány kész a kom­promisszumra. Ismerjük ezt a beszédet. A püspökökről senki se tételezi fel a rendszeres oppozícziót, a főrendek egy része is, kétségkí­vül, nem foglal el elvi ellenzéki álláspontot a kormán­nyal szemben. De a főrendek nagyobb és jelentékenyebb része folytatni fogja a Tisza-kormány elleni oppozícziót: a tegnap és ma tartott értekezletek után ebben nem lehet semmi kétség. S Tisza miniszterelnöknek ezúttal nem fog segíteni az ő híres taktikája sem. E takti­kának körvonalai már­is láthatók. Tisza egy­előre halogatja majd a kérdést, azután kom­promisszumot ajánl, a javaslat módosítását és pedig vagy pártja által a képviselőházban módosíttatja a javaslatot, vagy pedig elfo­gadja a főrendi bizottság által netán teendő módosítást. Szóval keresi majd az egérutat és még sok bajt fog okozni az országnak. De ha­talma megtörött, prestigejét elveszíié s állása tarthatatlan. Be fog rajta teljesedni, a­mit róla ma a Neue Freie Presse mond: »Mindenre lehet találni parliamentáris elmé­letet. De az szokott történni, hogy kormá­nyok, melyek ily módon hajózzák körül a parliamentáris zátonyokat, egy napon mégis a kabinetkérdés elé állíttatnak, melyet föl­vetni maguk ugyancsak tartózkodtak s ha ugyan nem csalódunk, e sikamlós útra ju­tott most az oly okos s a kisegítő eszközök­ben oly kifogyhatatlan Tisza Kálmán.« Budapest, jan. 13. A főrendiház tegnapi szavazása képezi ma is a nap eseményét és a beszéd tárgyát minden körben. Az izgatottság, melyet a tegnapi nap keltett, nem múlt el, sőt lehet mondani, fokozódott. Az ellenzék nagy része ma délelőtt konferencziát tartott az Angol királynéban, s a jövő teendők felett határozott. El­határozta, hogy azon esetre, ha a kormány harmad­szor is át akarná küldetni a javaslatot a főrendiház­nak, újra fölveszik a harczot, s még nagyobb erővel fognak megjelenni. Ugyanekkor a főispánok is érte­kezletet tartottak, melyen mintegy húsz főispán vett részt, s ezek azt határozták, hogy a kormányt a ja­vaslatnak a napirendről való levételre fogják kérni, mert ellenkező esetben nem állhatnak jót me­gyéikben a képviselőválasztási izgal­makról. A főispánok közül Lonovics József Csanádi főispán, a­ki a szavazáson nem volt jelen, ma beadta a kormánynak lemondását. Mert ha a kormány bizalmi kérdésnek tekinté a főispánok megjelenését, akkor ő — úgymond — a főispáni állást nem akarja tovább igénybe venni. A Csanádi főispán lemondása fölött a miniszterelnök még nem döntött. A kormánypárti sajtó ma az osztrák indigenák­­nak tulajdonítja az ellenzék többségét Ez nem áll. A többség az osztrák indigenák nélkül is meglett vol­na. A mai Nemzet az osztrák indigenák közé so­rolja a két Lamberget, Pallavicini Hyppolitot,Bergent, a­kik mind nemcsak Magyarországon birtokosok, de idevaló honosok is. Az osztrák indigenák még itt vannak s csak holnap utazik el. Nagy indignácziót visznek magukkal azon erőszakosság miatt, melyet a kormány a hivatalnok mágnások berendelé­sével elkövetett. Azt mondják: ily egyenlőtlen fegy­verekkel semmiféle kormánynak nem szabad küzdeni. Természetes, hogy élénken vitatkoznak a teg­napi szavazás politikai hordereje fölött is. És feltű­nőnek találják, hogy az udvari mágnások közül (milyenek Nopcsa, Hunyady, Chotek stb.) egy se jött le szavazni a kormány mellett. Sőt sokak előtt feltűnik az is, hogy a számos Bethlenek közül, a két főispánt leszámítva, csak hárman jöt­tek el a kormány segítségére.­ ­­ Egy magánlevélből. A kolozsvári Ellenzék a következőket közli: Rendkívüli érdekes magánlevél érkezett a bu­dapesti úri kaszinó egyik állandó tagjától Kolozsvár­ra. A levél írója egészen közel áll ahhoz a kohóhoz,­ hol most a vélemények égnek, sisteregnek, fejlődnek, és súlyaik szerint külön válnak. Nekünk e levelet megmutatták és fölhatalmaz­ták, hogy a­mit jónak és szükségesnek tartunk, kö­zölhetjük e levélből. Nem fölösleges megjegyezni, hogy e levelet egy katholikus főur írta, a­mit inkább a fel­fogás jellemzéséül jegyzünk meg és nem, mintha a közlött tények valódiságát vonnék kétségbe. A levél egy része így hangzik: »A beszélgetés tárgyát kizárólag a főrendiház ülései képezik. Sajátszerü, hogy mit társalgásunk közben oly sokszor fölemlítettünk s a főrendi tagok elé czélul óhajtottunk volna kitűzni, egy egészen nem remélt és előre nem látott inczidens által lett — habár ideigle­nesen — elérve. Ha nem is elérve, de legalább fölvet­ve. Értem azt, hogy a főrendiház kiragadtassék az elevenen eltemetett intézmények sorából, hogy életre galvanizáltassék ez a testület, mely a tehetségeknek oly nagy kincsét heverteti most parlagon. Úgy számítottam, hogy talán a felső tábla re­formálásánál lesz lehetséges a megdermedt tagokat föléleszteni és mozgásba hozni, de arra, hogy Tiszának ez a félrendszabálya, ez a se hús-, se hal-féle házasság, mely a szabadelvűeket nem elégíti ki, de a konzerva­­tívokre elidegenítőig hat — mondom, arra, hogy az óhajtott lökést éppen nem fontos javaslat adja meg, valóban senki sem számított. Minden úgy néz ki, hogy a mozgalom nem ideiglenes, és hogy a felsőház nem szűnik meg beszéltetni, magáról e javaslat letárgyalása által. Érzi ezt Tisza is, kinek általánosan ismert ta­pintatlansága és a finomabb érzelmek megítélése iránt való teljes érzéketlensége daczára is, van annyi politi­kai ösztöne, hogy belássa, miszerint egy ilyen arány­ban megindult mozgalom gyűrüzete uj meg uj hullá­mokat fog vetni s nem fog azonnal megállani senki szavára. Épp ezért ő és emberei óriási erőfeszítéseket tesznek a többség megszerzésére. Mint hallom, Béla (gr. Bánffy Béla) vallási kér­désnek jelentette ki Erdélyben a kálvinista mágná­sok előtt s azok most nem azért vannak itt, hogy a szőnyegen levő javaslat sorsát legjobb belátásuk sze­rint eldöntsék, hanem hogy Miklóst (b. Vay Miklóst) támogatva, az úgynevezett klerikálisokat leszavaz­hassák. E szerencsétlenek úgy viselik magukat, mintha vallásuk volna megtámadva s mintha ők is zsidók lennének. Nem veszik észre, hogy a kormány ki akar­ja őket használni s elég lelkiismeretlenül, az antisze­mita kérdést úgy oldja meg, hogy a keresztény fele­kezetek között hintegeti korteskedésével a súrlódás magvait. A ki csak birja magát és kálvinista, az mind itt van. Legteljesebb számban a kapcsolt részekből. Mondják, hogy sokaknak a kormány pénzt adott az útra és az itt tartózkodásra. Igazán szégyen még a hir-képen is. Olyanok is vannak, kikkel az ellenzék­­ visszafizettette a kapott pénzt s kik most már a kormány ellen fognak szavazni. Az államvasutaknál igen sokan­­ ingyen jegyet kaptak, hogy annál inkább feljöjjenek. Ezen megalázó tények és visszaélések szokat­­­­lan mértékben fölháborították a józan és független mágnásokat. Ezek egyéb kérdésekben is nehezen fogják ezentúl a kormányt támogatni, mert állásukat, rangjukat látják megszégyenítve — és méltán. A viszonyok megjavulását a Tisza bukásához kötik, éppen ezért szék­ében emlegetik és óhajtják, hogy Kállay Béni hozassék le Bécsből miniszterelnöknek.« A felsőházi szavazás. (Levél a szerkesztőhöz.) Budapest, jan. 13. Nem akarom azt vitatni, hogy váljon a keresz­tények és zsidók közti házasságnak ily alakban történt meggátlása a kötelező polgári házasságnak útját fogja-e egyengetni, vagy azt egy időre a láthatárról leszorítani, de gróf Széchen Antal azon megjegyzé­sét, melylyel az ablakok beverésével foglalkozó anti­szemitizmust megbélyegezte, minden konzervatív em­ber nevében örömmel kell fogadnom. Nem akarunk mi középkori viszonyokat, nem vallási előjogokat, de igen is »egyenlő jogot mindenki részére,« mely prin­­czipium a zsidók és keresztények közötti házasságról szóló törvényjavaslatban nem egészen volt képviselve, minthogy a különböző keresztény val­­lású felekezetek nem házasodhatnak egymásközt az egyház beleegyezése nélkül és csakis a zsidókra nézve létezett volna kivétel. Hogy pedig a felsőházban egy privilégium meg­szavazására, talán a nem éppen konzervatív elemek is hajlandók nem voltak, azt csodálni nem lehet. Mert hiszen mi is csak »homines sumus.« És miután anélkül egy privilégium elvesztésé­nek előestéjén állunk, nem lehet kívánni, hogy ezen válságos pillanatban másoknak nyújtott privilégiumok osztogatásában részt vegyünk. Sőt mondhatom, hogy nem egy, a törvényjavaslat ellenei közül, leginkább csak azért jelent meg, mert kötelességének tartotta a főrendiház életképességének bebizonyítására hozzájá­rulni. És ezenfelül még azon állítást is merem koczkáz­­tatni, hogy ha a sajtó nagy része első szavazás után a felsőházat mint egy reakc­ionális intézményt eltö­rölni nem akarta volna, hanem a dolgot mint egy parlamentáris eshetőséget, mely Angliában is meg­esik, tekinti, akkor talán a tegnapi szavazás más eredményt mutathatott volna fel. Talán nem helyes, de politikában tagadhatat­lan tény, hogy egy olyan ingrata persona, minőnek a felsőház deczember óta n­é­m­e­l­y körökben te­kintetett, csak feltétlen odaadással tengetheti életét.­ És ezzel szemben csak egy választása lehet s ez az hogy ha már magát megszerettetni nem képes, hát legalább vívja ki ellenfeleinek becsülését. Ez azon czél, melyet mi konzervativok mindig szem előtt tartottunk és melyet a tegnapi szavazás által is bebizonyítani iparkodtunk. Gr. Dessewffy Egyed, Budapest, január 13. A mérsékelt ellenzék holnap, hétfőn este, érte­kezletet tart. Tárgy: A költségvetés. Az országgyűlési függetlenségi párt ma este tartott értekezletén folytatta­­­ a költségvetés feletti tanácskozást. Megállapíttatott a határozati javaslat szövege, melyet a párt elő fog terjeszteni. A határo­zati javaslat benyújtásával Mocsáry Lajos bíza­tott meg. A zágrábi botrányok: Starcsevics Dávid urnak és politikai bar­átainak ma jó napjuk volt Zágrábban. Ki tudták vinni azt, a­mire eddig képesek nem vol­tak. Olyan botrányt provokáltak a horvát tarto­­mánygyűlésben, hogy az elnök, minthogy az ülés fel­függesztése nem használt, kénytelen volt az ülést vég­­kép feloszlatni. De még ez sem vetett véget a bot­ránynak, mert a Starcsevics-párt még jó ideig foly­tatta tomboló kicsapongásait, még­pedig a karzaton ülő »horvát szépek« zajos tapsai között. A parlia­mentáris rendszabályok lábbal tapodása Zágrábban sokkal gyakoribb dolog, semhogy érdemes lenne csak meg is ütközni rajta. Starcsevics beváltotta ígéretét, folytatta ott, a­hol kizárásakor abba kellett hagyni. Kétségkívül folytatni fogja még tovább is s a mai eseményeket még czifrább jelenetek fogják követni a horvát törvényhozók üléstermében. BELFÖLD: Szabadkáról jan. 12-ről írják nekünk: Sza­badka városa mai napon tartott rendkívüli közgyűlé­sében tárgyalta M­u­k­i­c­s János polgármester le­mondását. A polgármester lemondását azzal indokolta, hogy beleunt a folytonos zaklatásba és hogy a kor­mánynak azon eljárása folytán, a­mel­lyel fegyelmi ügyében újabb pótlásokat rendelt meg és az ügyet még tovább húzza, elvesztette bizalmát az eljárás őszintesége iránt. Beszéde után megéljenezték az ősz tisztviselőt, kinek tiszta jellemét ellenei is becsülni kénytelenek. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 14. — „Köny és mosoly.“ — Droz G. munkájából. — A bubánatosok. — A kis mama. A mélabu hasonlít a gyógyuló betegséghez, mely minket a világ gondjaitól felment és azon szám­talan apró kis gondozásokban és kedvezésekben en­ged részesülni, melyeket soha nem viszonozunk. Ez azon szenvedő emberek állapota, kik nem szenvednek, kik nem is szenvedtek soha, de valami­kor szenvedhetnének, és élvezetüket lelik ezen kép­zelt rosszullétet előre taglalni, mely foglalkozás még inkább megengedi nekik méltányolni az egészség jó­téteményét. A mélabu nem szomorúság; vagy ha önök akar­ják, mosolygó szomorúság; sőt talán oly öröm, mely­nek kedve lenne sírva fakadni. Mint mindazon fingás étkek, melyekben az iz árnyalatai szerepet játszanak, ezen érzés is igen hatá­rozatlan összhangokkal, haldokló gyengédségekkel, váratlan és majdnem észrevehetetlen hangsúlyozások­kal bir, mely az inyenczeket megremegteti. Annyi bizonyos, hogy idő és kevés étvágy kell hozzá, de egyszersmind igen nagy fortély a csak be­mutatásra méltó mélabu létesítésére. Különben ez a betegség — ha az — csak is a gyenge szervezetűekre hat, úgy mint a darázs, mely csakis a czukrozott gyü­mölcsre száll. A mélabúsok annyira egyoldalúak előszerete­tükben a könnyedén elhaló félhangok iránt, hogy a telt, határozott, nyílt és szenvedélyes hangokat nem is tartják zenének, hanem egyszerűen lármának, mely idegzetüket sérti, és ők menekülnek az ily durvasá­gok elől, mint a miszerető menekül a trombitaharso­gás közelétől. A­mint örömük soha nem lép túl a mosolyon, könyük sem szárad meg szemükben, az aranyba fog­lalt gyöngyként, mely mindig fenyeget kihullásával, de ki nem hull. A szenvedélyek ismeretlenek előttük és majdnem azt mondanám, hogy a bánat nem érint­heti őket. Nem mintha önmaguk feletti hatalmuk nagy­­ volna, nem mintha több lelki erővel bírnának, mint a­­ többiek; nem is azért, mintha érzéketlenek volnának, de megindultságukat folytonos apró bizalmas meglá­­gyulásokban gyakorolván, a nagy helyzetek mintegy kifosztva, mintegy kiszáradva tartják őket, és bár­mennyire kínozná is lelkeiket a sors, szívükből a ren­des megszokott keDyezésnél többet ki nem sajtolhatna. Mások iránti részvétük hasonlít azon kis, egész­ségi szempontból tett sétához, mely az ebédet meg­előzi és az étvágyat kissé fokozza. Úgy szemlélik a mások bajait, mint szokás szemlélni az erkélyen függő hévmérőt, konstatálván, hogy hála az égnek, a nagy hideg nem érinthet min­ket lakásunkban, de hogy van ürügy a kályhába rakni. Hasonlólag a sáshoz, melyet a legkisebb szellő megingat, de mely a nagy zivatarban mozdulatlan és fekve marad, őket sem töri meg soha a nagy vihar. Minthogy hajlékonyak és véknyak, a szerencsétlen­ségnek nem nyújtanak támadási pontot, és ha kitér­nek a viharnak, ezt csak a zaj miatt teszik, mely csendjüket zavarja. Azért, amint az égboltozat elsö­tétül, sietség nélkül térnek vissza kis lakukba, és itt ezen melegen kárpitozott és bútorozott bondok­ban, mely olyan, mint a puha kis madárfészek, kényelme­sen az ablak mellé helyezkedve, kényes szemmel, de testük szárazban, szelíd és szimpathikus kíváncsiság­gal nézik a tömeget, mely egymást lökdösve, a sárban tapos. Annyi bizonyos, hogy határozott önzés adagá­­val bírnak. Magát a mélabunak átengedni tulajdon­képen annyi, mint a tükör előtt megfeledkezni. Attól tartok, hogy ezen emberek képtelenek magukat má­soknak feláldozni, de minő érzékeny bőrük és mennyi ügyesség van tapintatukban! Igen rossz barátok, az tagadhatatlan, de mennyi kedves órákat töltünk társaságukban, ha engednek lapozni szivecskéjökben. Ezt egy bizonyos személyre mondom, ki néha jelentkezik bennem, és kit némelykor elég gyenge va­gyok meghallgatni. A mélabu egy bizonyos neme, mely iránt vala­mikor igen kevés rokonszenvet tápláltam, a tétovázó és bátortalanok mélabuja. Igen szánalomra méltó gyengélkedőnek tekintettem, de semmi egyébnek. E tekintetben nézeteim nagyon megváltoztak, mint sok más dologban is. Ha minden tíz évben szí­vünk és eszünkről pontos leltárt vennénk, igen külö­nös meglepetésekre bukkannánk,összehasonlítván egy­más közt ezen igazolványokat. Most, midőn minden ember kötelességének vagy­­ lehetségesnek véli mindent elérni, és senki nem két­kedik önmagában, jóakaróan mosolygok ezen ritka félénkekre, kik önmagukban kétkednek. A tökéletlenség öntudata bizonyára igen nagy akadály az életben, de éppen nem bizonyítja azt, mint­ha az illető alantabb lény lenne. Egy bizonyos ideál elérésére való képtelensé­günk beismerése, és­pedig harag, fellázadás és kétség­­beesés nélküli beismerése, ez először is azt bizonyítja, hogy elég szép és nemes lélekkel bírtunk, czélunkat magasra kitűzni; másodszor igen éles és biztos szel­lemi tehetségre mutat, hogy gyengeség nélkül képe­sek vagyunk önmagunkat megítélni; végül pedig erős lelket tanúsít, hogy saját panaszainkat elnémítjuk és leverésünket nyugodtan elviseljük. Mindennapi eré­nyek ezek? Bizonyos méltóság és bátorság kell hozzá, beval­lani, hogy nem voltunk képesek valamit elérni, és senkit ne okoljunk. Nem mindig gőg vagy fortélyból történik, hogy az emberek a legtöbb esetben nem akarják önmaguk­nak bevallani gyengeségüket, legtöbbnyire tudatlan­ságból. Íme pedig a tények, — de mit bánjuk, ha önmagukkal vitatkozunk, a bizonyíték nem sokat je­lent, és majdnem mindenkor elveszti pőrét. Sokszor kérdeztem önmagamtól: váljon La Fon­taine híres rókája, mely a magasban függő szőlőt nagyon savanyúnak találta, nem volt-e megvetésében sokkal naivabb és őszintébb, mint mi his­szük. A róka-természet daczára nem szűnünk meg embernek lenni, és mielőtt így szólunk: »karom nagyon rövid,« azt kérdezzük, hogy vájjon olyannyira nyujtottuk-e ki, a­mennyire lehetséges, hogy használtuk-e minden eré­lyünket, kifejtettük-e összes tetterőnket, és végre vájjon ezen látszólag fényes czél a valóságban meg is ér­demibe e nagy megerőltetést ? »Különben, tes­szük hozzá, ha őszintén érdemesnek tartottam volna, ha az illúzió számomra tökéletes, még nagyobb lelkesültség­­gel igyekeztem volna, mert végre is, ha akartam vol­na, a­mit akaratnak neveznek, ha ...« Minő meggyő­ző hatalommal bír ez a bűbájos ha! Ő az, mely minket rászedve, vigasztal, mert ámításai mindig hízelgések; ő az, mely mindig ébren és talpon van, hogy a titkos ajtót kinyissa, melyen azon perczben kiosonunk, midőn a valóság keze reánk nehezedik; dalaival elaltat és megnyugtat, mint a dajka, ki a követ üti, mely eszünket előidézi; minden leveretésünket elsimítja, kétszeresitve azt egy képzelt győzelemmel, és azon egy gondolattal, hogy győzhet­tünk is volna, vigasztal minket azért, hogy nem győz­tünk. Ez az ügyvédek legügyesebbje, a boszorkányok legszemfényvesztőbbje ; ő minden bizon­nyal hazudik, a nyomorult, de csodálatos ügyességgel hazudik, és mi majdnem mindig őszinték vagyunk, midőn hazug­ságait ismételjük. Mennyi embert tartanak csalónak, kik pedig csak önmagukat ámítják és szedik rá! René fiam legidősebb leányát, unokámat, Jean­­ne-t, ki néhány hónappal előbb anyává lévén, engem szépanyává tett, valóságos mámorba, nézetem szerint már túlságos mámorba ringató kincsének birtoka. Azt mondja, ez az »én gyermekem«, mint mások mondják az »én házam.« Ez a kis telhetetlen csakis önmagának akarja fentartani az összes dédelgetések és kedveskedések monopóliumát, és ha már megengedi, hogy mesteri művét más is megbámulja, azt semmi szín alatt nem tűri, hogy ahhoz valaki hozzányúljon. Igen jól tudom, hogy az anyai szeretetnek, mint minden szenvedélynek, megvannak nagyságai és gyen­geségei, de nekem úgy tetszik, hogy annak előtte mi több méltóságot fejtettünk ki arra nézve, hogy szí­vünk e fukarságait jobban rejtegessük; bizonyos anyai dekórumot tartottunk fenn; és ha gyermekünk­höz közeledett valaki, mi nem ugrottunk reá, mint a nőstény oroszlán. Unokámnak egyik rögeszméje az, hogy gyerme­kének dajkáját senki fejős tehénnél egyébnek ne tekintse, mely képtelen valamely ragaszkodásra, ijesz­tő csúfnak és a lehető legostobábbnak óhajtotta. Ferón orvos, ki ezen ritka madár felfedezésében el­ismerő segédkezet nyújtott, igen szerencsés választást tett, valóságos csodát talált a kívánt genreban. De ez még nem mind, szükséges, hogy ezen lény alantva­lóságát mindenki észrevegye, mint Jeanne mondja, hogy szolgai helyzete látható, és hogy dajka egyen­ruhája azonnal szembeötlő legyen. A komorna úrnője ruháit elviseli és így talán némelykor polgárnőnek tartatik, de legyenek meggyő­ződve arról, hogy a dajka nem fogja örökölni uno­kámnak egyetlen egy ruháját sem, és soha nem fog csecsemője anyjának tartatni. Be kell vallanom, hogy ha gyakran dicsérték is előttem a dajka tejét, annál ritkábban dicsérték szívbeli tulajdonságait. Megfizetve neki tejét.. .úgy­szólván literszámra, de nagylelkűen, úgy találjuk, hogy nem tartozunk neki egyébbel, és igen kellemet­lenül lennénk meglepetve, ha ezen fizetett lény egy­­s­zerre csak szabadságot venne magának arra, hogy szeretetteljesnek és érdeknélkülinek mutatkozzék. Éppen félvad állapota miatt, és a miatt, mert­­ nem más, mint eszköz, bízzuk reá gyermekünket. Tegyük fel, hogy egy rokon vagy barátnő, szíve egy lelkesült pillanatában, ajánlotta volna Jeanne­­nak, hogy gyermekét táplálandja, unokám bizo­nyára méltatlankodva utasítja vissza ezen ajánla­tot. Hasztalanul figyelmeztetnék őt, hogy ezen ra­gaszkodó hűséges rokon, ki minden tekintetben felül­múlná a parasztnőt, gyermekét majdnem anyai gon­doskodásban részesítené; ezen előnyök még inkább növelnék ellenszenvét, és ő kitenné az ajtón e rokont vagy barátnőt, mint a­hogy a vetélytársnőt űzzü­k el, ki minket megfosztani jött A mi téged, kis féltékeny, főleg nyugtalanít, ezek azok a bizalmas anyai dédelgetések.Te attól félsz, hogy szabadon szeretve gyermekedet, ez annyi, mint visszaélni egy joggal, nem pedig egy engedelem­­mel élni. Te ki nem állhatod azokat az ügyetlen gyengéd érzelmüeket, kik úgyszólván némi falánksággal ragad­ják meg kis babádat, és így szólván hozzá: »Jöjj, szerelmem!« két karjaik közé szorítják, mintha az övék volna, és azon ürügy alatt, hogy bolondulnak érte, majdnem agyon eszik csókjaikkal. Te azt sem szereted, hogy mestermüvedet néze­getik. — Nem mondhatná az ember, hogy eladó ? — hogy együgyü állhatatossággal felsorolják tökélyeit, olyannyira, hogy félni kezdesz, hogy ezen bonczolás közepett, tévedésből nem jeleznek-e egy kis hibát. Te üvegszekrényben tartanád, melynek kulcsa csupán nálad lenne, ugy­e, hogy így van ? Neked úgy tetszik, hogy mindezen szeretettel­jes tolakodók fiókjaidban motoznak. Ők nem lopnak el semmit, ez bizonyos, de motoznak, és ez iránt. Viszonzásul előszeretettel viseltetsz a gyengéd barát iránt, ki hogy úgy mondjam, kettyüt bűz, midőn kis angyalodat dédelgeti, ki csak nagy, bizonyos ka­­czér és majdnem tiszteletteljes elővigyázattal nyúl hozzá, mint az amateur egy velenczei üveget szokott szemlélni. Hizeleg neked, ha gyermekedet nem tegezi, mint a vidéki nagybácsik és ha bizonyos udvariasság­gal távol tartja magát attól. És ha nem tud ellentál­­lani egy csók csábításának, az a szerény barát ? — Nos hát, csókolja meg, de csakis a homlokra, vagy hát a kis rózsás kacsóra, de mindenekelőtt kérjen en­gedelmet reá, ha csak egy tekintettel is. Oly nehéz-e azt meggondolni, hogy e gyermek még mindig egy részét képezi testednek és elővigyá­zat nélkül megcsókolván azt, annyi, mint az irántad való tisztelet ellen véteni...

Next