Pesti Napló, 1884. szeptember (35. évfolyam, 242-270. szám)
1884-09-16 / 256. szám
256. szám. Szerkesztési Iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é púiét. ti lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kladtí-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu m-épülét. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884. Kedd, szeptember 16, 35. évi folyam. Előffizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 8 hónapra 6 ftd. — 6 hónapra 12 firt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a,[Pesti Napló] kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes számokr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-R T. olvasóinkat figyelmeztetjük, hogy az októberi évnegyedre megrendeléseiket minél előbb megtenni szíveskedjenek, hogy a lapot, az országgyűlési tárgyalások kezdetekor, rendesen megkaphassák. Az országgyűlési ülésekről szóló egész tudósítást az esti lapban fogjuk közölni, s így tetemesen megelőzzük az esti kiadással nem bíró lapokat. Új regény-közleményeinket s ezek sorában Tolnay Lajostól egy regényt, az október-decemberi évnegyedben kezdjük meg. Siófizetési árak: (Reggeli és esti kiadás s hétfő reggeli rendkívüli szám.) október-deczember 3 hóra.......... 6 frt október-november 2 » 4 » október hóra 2 » Az előfizetési árak magukban foglalják a lap díjtalan kézbesítését a postán, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Az esti lap postai külön küldéséért havonkint 35 kv. évnegyedenkint 1 frt fizetendő. IPG-Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalába (Barátok tere, Athenaeum-épület) küldendők. Vidéki megrendelésekre a postai utalványokat ajánljuk. A Pesti Napló szerz.s kiadóhivatala. Budapest, szept. 15. Tisza Kálmán miniszterelnök úr jó taktikus mindaddig, míg pártja hatalmi érdekeinek megóvásáról van szó, vagy arról, hogy amit az egész nemzet visszautasít, alkotmányos formák látszata mellett a nemzetre ráerőszakoltassék, de szánalmasan rossz taktikus akkor, midőn az ország érdekeit biztosítani és nehéz tárgyalásokon keresztülvinni kellene. — Ezen szép és igen találó szavakat mondta gróf Apponyi Albert Jászberényben. Tisza Kálmán, mig az ellenzék élén állott s a nemzet aspiráczióinak képviseletében túl akarta szárnyalni a Deákpártot, nyolcz éven át — vagyis egészen addig, míg folyvást kisebbségben volt és vereségeket szenvedett, — rossz taktikusnak bizonyult. A szélső baloldallal folytatott kaczérkodásai, az embervadászatok, melyeket sajtója által vnszczoniroztatott, a fáklyásmenet, melyet a Dunaparton tartatott, az agyonbeszélési taktika, melylyel az országgyűlést 1872-ben berekeszté, mindez folytonos lánczolata volt a taktikai hibáknak. S az akkori kormánypárt vélekedése szerint ezeknek kellett betudni, hogy a balközépen folytonos belső krízisek dúltak, hogy a balközép az 1872-iki választásokon nagy mértékben megapadt, s hogy Tisza Kálmánnak a középpárt kiválása után s a fúzió előtt alig volt 50 embere, akire feltétlenül számíthatott. Ezen szomorú tapasztalásokból okulva, Tisza Kálmán elszánta magát a jobbik taktikára. S ez a jobbik taktika állt először is abból, hogy elveit fölfüggeszté, s ezeknek árán elnyerte a kormányhatalmat. Innen kezdve fejlődött ki taktikai ügyessége azon irányban, mint azt Apponyi megjelölte. Amily szerencsés taktika volt Tisza Kálmán részéről a hatalom biztosítása czéljából, mindjárt a fúzió után nagy következetességgel arra törekedni, hogy a kormánypártból az önálló gondolkozású politikai jellemek egymás után kiszoríttassanak, oly szerencsétlen taktika volt részéről, mindjárt kormányralépése után kijelenteni, hogy Magyarországnak minden áron ki kell egyezkednie Ausztriával. Amily szerencsés taktika volt Tisza Kálmán részéről, az 1875-ki választások alatt kettős harczvonallal küzdeni s a függetlenségi pártot leverni azzal az állítással, hogy hiszen ha a közjogi ellenzék megvalósíthatja czéljait, azt csakis a kormányon teheti meg, s Tisza Kálmán, aki kormányra jutott, csak felfüggesztette elveit, de azokat nem tagadta meg, s ugyanakkor a konzervativoket leverni a szabadelvű párt elnevezéssel; — tehát a mily szerencsés taktika volt az 1875-ki választásokon a hatalom biztosításának szempontjából az ellenzéket egy nevetséges minoritásra szorítani, oly szerencsétlen taktikának bizonyult ez a kiegyezési tárgyalások alatt, midőn az osztrák kormány semmit sem engedhetett, mert nagy ellenzéke volt, ellenben a magyar kormány mindenben bátran engedhetett, mert úgyszólván semmi ellenzéke sem volt. S midőn ezen folytonos engedmények és lealázások következtében beálltak a válságos idők s az országgyűlésen, a közvélemény nyomása alatt megnőtt az ellenzék, Tisza Kálmán a legfontosabb törvényjavaslatokat, a miniszterek és államtitkárok szavazattöbbségével hajtotta keresztül s éveken át egyedüli támaszát a horvát képviselőkben találta. Ha ezek elhagyják, kisebbségben marad. Ámde Tisza Kálmán megtalálta módját annak, hogy a horvátok ne hagyják el őt. S ez a hatalom biztosításának szempontjából ügyes taktika volt. De nagyon szerencsétlen taktika volt azon bajokkal szemben, melyek éppen ezen előzmények után szükségszerűleg fejlődtek ki Horvátországban, s melyekkel szemben a magyar állam súlya és tekintélye a jelenlegi kormány kezében nem bizonyult elég hatályosnak. Ugyanily ügyes taktikát fejtett ki Tisza Kálmán miniszterelnök úr az okkupáczionális korszakban is. Az okkupáczió tervét, mely már 1877-ben el volt határozva, az országgyűlés előtt mindvégig vakmerően tagadta. S midőn az bevégzett ténynyélen, és általa oly válságos helyzet keletkezett, hogy Széll Kálmán is kilépett a kabinetből, Tisza Kálmán semmi lelkiismereti kérdést nem csinált magának abból, hogy a többség bizalmatlansága daczára megmaradjon a kormányon, és a korteskedéseket hivatalok, rendjelek osztogatásával s a visszaélések palástolásával oly nagy stílben folytassa, a minőre Magyarországon még nem volt példa. Taktikája — fájdalommal vagyunk kénytelenek bevallani — ügyes volt és sikerült. S a kormány, mely alatt 1878. végén minden ingadozott, majdnem abszolút hatalmat tudott szerezni magának. Ámde amily szerencsés taktika volt ez a ha-talom fokozásának szempontjából, oly szerencsétlen taktikának bizonyult a belőle támadt bajokkal szemközt. A kormány ily rossz példákkal szolgálván a közélet mezején, megszülemlettek a gazdasági és társadalmi bajok. A nyers erőszak és meztelen önzésnek uralma létrehozta a politikai erkölcsök elvadulását. S most ismét, mikor az új kiegyezés közeledik, Tisza Kálmán ismét siet önmagunk ellen fordítani azt a fegyvert, melylyel érdekeinket és jogainkat védeni akarjuk. Mert ez rá nézve a hatalom megtartásának legbiztosb eszköze. Az közönyösnek látszik előtte, hogy ez egyszersmind Magyarország gazdasági hanyatlásának legbiztosabb útja. Gróf Apponyi Albert tehát jól jellemezte Tisza miniszterelnök úr taktikáját, ügyesnek mondván lefelé, s ügyetlennek fölfelé. A tényekből következtet, s ha a tényeket nézzük, a következtetést el kell fogadnunk. És mégis! Habár Apponyi igazán jellemzett, hátha mégsem mondta ki a teljes igazságot. A teljes igazság talán az, s éppen ebben fekszik a magyar nemzet legnagyobb szerencsétlensége, hogy Tisza Kálmán nem lehetne jó taktikus lefelé, ha nem volna rossz taktikus fölfelé. S ha ez csakugyan így van, s ha a színlelések, melyekkel a kormány valódi szándékait eltakarja, oly vastagokká leendnek, hogy a vak is kénytelen lesz azokat meglátni, akkor félünk, hogy a fölébredés nagyon végzetes lesz! A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Szeptember 16. — Apponyi Albert gróf otthon. Jászberény városának nagy az ő mivoltja. Hatvanötezer holdnyi buja televényföldjén huszonnégyezer barna jászkun lakozik. Maga a város, Lehel magyar vezér városa, óriási területet foglal el. Alföldi, falusias színezetű városaink mintájára épült, hosszú, véget nem érő kanyargós utczákkal, melyeknek kocsi által nem járt részeit buja fű veri föl, nádfedeles, tisztaságtól ragyogó fehér házakkal, a házak végeiben akkora darab kerttel, hogy két családnak is megteremné a kenyerét. Van azonban valami, ami Jászberényt megkülönbözteti a végtelen alföldi puszták vizben és fában szegény városaitól. Ez a sok élő fája és a csöndes folyású Zagyva. A jászberényi abba helyezi büszkeségét, ha minél több csemetét ápolhat s minél dusabb, üdébb lombozatban gyönyörködhetik. S annak a festői képnek, melyet a dús zöld nyújt, kiegészítő, emelő része a Zagyva. A csöndes folyó partját nagykoronáju hársak, széles lombu tölgyek s bajlóságu szomorufüzek díszítik. A folyó által képezett kisebb-nagyobb szigeteket sűrti nádas takarja el a szem elől. Számos kert oda dől a Zagyva partjára. A görbe, lugasokkal s parkrészletekkel díszes utak odavezetnek bennünket apró, japáni módra domboruló hidakon át a partra, s akármelyik oldalról közelítsük meg, mindenütt új, szebbnél szebb részletben gyönyörködhetünk. A magány, a csönd egész bájával ragadhatja meg lelkünket. A Zagyva két részre osztja a várost. A túlsó részen, magas, emelkedettebb helyen fekszik a nemes jászkunok régi megye- és városháza s e két épület előtt az ős, bizáncz-stilü székesegyház. Ezen a buja területen lakik huszonnégyezer szinmagyar, nemes, nyakas jászkun vér, s ez a város Apponyi Albert gróf politikai otthona. A jászkunok ma is büszkék régi kiváltságaikra. Ott őrzik a temérdek nagy pecsétes, kutyabőrre irt okiratot szépen berendezett városi múzeumokban. Ott feküsznek egymás mellett szép rendben a kiváltságokat biztosító, történelmi érdekű okiratok, meg a török pasák fenyegető levelei, ékes arab betűkkel, mindmegannyi kincsei a régi dicső napoknak. A mai kor gyermeke némi fájdalommal tekint reájuk. Hiszen ezek a hajdan kincseket érő megsárgult iratok ma már csak a régiség értékével bírnak, éppen úgy, mint a jászkun kerületek roppant, három mázsás, huszonnégy lakatra járó vasládája, melyben hajdan lakásokban csillogott a sárarany meg a drágakő. Csupa fikczió, régen túlhaladott dolgok. A nádorispán jászkunjainak kiváltságaival együtt eltűnt a vasas láda tartalma is, pedig hajdan könyökig vájkálhattak benne Magyarország nádorai, kik a jászkunok főkapitányainak díszes czimét viselték. A régi idők minden dicsősége eltűnt. Csak egy maradt meg. Az ősi, büszke magyar vér. A jászberényiek homlokáról leolvashatod azt a nemes öntudatot, a tiszta magyar vér öntudatát. Ez a büszkeség rítt ki Csonka Márton uram arczából is, akiről azt mondják, hogy váltig azt állította, hogy nem Kóly, hanem Jászberény a világ közepe. — Megmondtam, hogy úgy lesz — mondá nekem az öreg, nyakát keményen hátraszegve — megcsinálja azt nekünk a grófunk, meg mi, a jászok. Kossuth Lajos katonája voltam valaha, most meg vagyok az »Abonyi gróf« katonája. És ez a büszke vér mind Apponyi Albert gróf katonái. * Apponyi tegnapi beszéde végén egy »nagy bűnét« vallotta meg. Megvallotta, hogy az ellenzék »vándor apostolai« közt egyike volt a »legvándorabbaknak.« Elfogadta azt a nevet, melyet a kormánypárti sajtó némi gunynyal reá ruházott. S ezt a kijelentést választói s velük együtt bizonynyal az egész ország a legnagyobb elismeréssel fogadták. Az eszmék, melyeket apostolkodása alatt hirdetett, a népet az alkotmány szellemi légkörébe vonták, öntudatra ébresztve a nyomás folytán már-már szunnyadozni kezdő alkotmányos érzületet. Apostoloskodásának feladata visszahelyezni a nemzetet gondolkozási szabadságának jogaiba s szabad tényezővé tenni alkotmányos kérdéseinkben. Ez a működés és ez az irány most, midőn a »kivételes intézkedések« réme kisérti alkotmányos intézményeinket, bizonyos körökben nem hathat kellemesen. Az ellenzéki szellem ily irányú működése e pillanatban igen rosszkor jön, mert itt-ott sokkal akadályozóbban ütheti föl fejét, mint azt a »kivételes intézkedések« csodálatosan meleg barátai óhajtanák. Apponyi fáradhatatlan működésével hálára kötelezte a nemzetet. Közigazgatási gépezetünk óriási nyomásával szemben a gróf bátor szavai s határozott fellépése a legkedvezőbb benyomást fogják tenni. Az alkotmány a nép szellemében gyökerezik, s e szellem lehet csak irányadó, határozni annak megváltoztatása fölött. Ez a súlypontja a jászberényi kitűnő beszédnek, s ez adja meg annak az egész országra kiható fontosságát. Az ily nyilt, őszinte politika ellen a hatalomnak egyetlenegy szava sem lehet. * Jászberénynek tegnap hármas ünnepe volt. A város vasárnap ülte búcsúját s ugyanezen napon váltotta be régebben tett ígéretét képviselője is, megtartva nagyszabású beszédét. Fogadtatása egyszerű és szívélyes volt. A jászberényiek nem ékeskedtek fénynyel és pompával. Kitűzték zászlaikat s örvendező szívvel siettek szeretett képviselőjük elé. Ami hiányzott a pompában, azt pótolták benső örömükkel. Apponyi maga még öt nap előtt Tirol vadregényes helyein, közel az olasz határhoz, pihente ki a választási Campagne küzdelmeit. Azt az elhatározását, hogy csöndes magányából ismét a politikai küzdelmek árjába vesse magát, Tisza Lajos gróf és a miniszterelnök beszédei érlelték meg benne. A »kivételes intézkedések« réme nem hagyta nyugodni, s ő, a nép embere, a vándor apostol, ismét választói közt termett. Maguk a jászberényiek is csak harminczhat órával előbb értesültek jöveteléről. S Apponyinak megjelenése is bebizonyította azt, hogy a nép embere, mert választói, noha alig volt idő arra, hogy értesüljenek jöveteléről, impozáns számmal jelentek meg képviselőjük beszédének meghallgatására. * A jászberényi törvényszék Polónyi Géza nagy bánatára, ma is épen és rendíthetetlenül áll fönn. Az olvasó előtt élénk emlékezetben lehet még a Szolnok, Karczag és Jászberény közti harcz a jász-nagykunszolnok megyei törvényszék ügyében, mely mindenka a magyar törvényhozás legpikánsabb eseményei közé fog tartozni. A jó jászberényiek öröme törvényszékük megmaradása fölött leírhatatlan volt. Ágyaztak és illumináltak, mig Szolnok, mely a megelőző napon ujjongott, az ennél is sötétebb bánatba merült. A Jászberényre nézve oly emlékezetes napon honatyáink mindkét házban üléseztek. A főrendiház nagyérdekű vitája a polgári házasságról szóló törvényjavaslat fölött általános érdeklődés közt folyt le. A képviselők páholyában a honatyák egymás nyakán ülve, lesték a szót a méltóságos főrendek ajkairól. A miniszterek, az egy Pauler Tivadar kivételével, a főrendiház piros asztalai mellett foglaltak helyet, néhanéha élénk szóváltásba elegyedve a velük egy sorban ülő bíboros főpapokkal. A képviselőház magára volt hagyatva. A kormánypárt mamelukjai részint ott szorongtak egymás hátán a főrendiház képviselői páholyában, részint jobbnak tartották távollétük által tündökölni. Hiszen nem volt semmi más a napirenden, mint egy érdektelen harmadszori megszavazás, ezért pedig nem érdemes a polgári házasságról szóló viták hallgatásában kifáradt idegeket továbbra is kitenni a hallgatás kínszenvedésének. Hogy hányán gondolkoztak ilyeténképen, azt kiszámítani bajos volna, de annyi bizonyos, hogy az ellenzék a kormánypártot csúnyául leszavazta. Nosza, volt nagy zavar. A rendíthetetlen nyugodtságú Pauler idegesen fészkelődött székében s kétségbeesve tekintgetett a miniszterelnök zsöllyéje felé: — Ha ő itt volna, ha ő itt volna, — mormogó. De »Ő« nem volt itt, hanem a főrendiházban. A kormánypárt tagjai rémülve tekintgettek egymásra. — Ki mondja ezt meg »neki« ? —susogták egymás között. Arra, hogy valaki a vereség borzasztó hírét megvigye »neki«, nem igen akartak vállalkozni. Egy gyorslábú ellenzéki hirlapíró azonban lóhalálában rohant fel a múzeum széles lépcsőjén, módját ejtve, hogy a hir azonnal a kormányelnök fülébe jusson. A kormányelnök nagyott nézett, de azután egészen egykedvűen, vállat vonva csak annyit mondott: — Szamarak! Ezt a kifejezést bizonynyal csak is a rossz bir hozóira érthette. Most, hogy kiváltságaik szegre vannak akasztva, különösen két dologra büszkék a jászberényiek. Ez a két dolog: a képviselőjük és a Lehel kürtje. Mindegyikre oly kegyelettel tekintenek, mintha a szívük vére volna. Apponyit azért szeretik, mert fényt és becsületet hoz a városra, a Lehel kürtjét pedig azért, mert emlékezteti őket régi dicsőségükre. A jászkunok Berényt szeretik a Lehel városának nevezni s elmondják, hogy itt volt a hős vezér táborhelye s ez az a hatalmas, költők által szép a megénekelt kürt, melylyel Lehel a német császárt leütötte. A legenda azt is beszéli, hogy a kürt felső része a német császár kemény koponyájában csorbult ki. A kürt ott őriztetik üvegbura alatt a város múzeumában. Gyönyörű mű, a maga nemében páratlan. Egy elefánt agyara, rajta számos, hieroglifszerű faragványnyal. A hieroglif-alakok közti mélyedések a hagyomány szerint egykor drágakövekkel voltak kitöltve. A drágakövekből ma már egy darabka sincs. Okiratok bizonyítják, hogy a török uralom alatt birált uralmék nagy bölcsen kivakarták a drágaköveket, nehogy valamelyik kósza török pasa szeme megakadjon rajtuk. A Lehel-kürt hangja (nem tudom, hallotta-e ezt a hangot valaha valaki?) bánatos. Mélabúsan rezeg, mint az alpesi pásztorok havasi kürtje, de ember legyen a gáton, aki ezt a mélabús hangot kihozza. Megvalljuk, hogy hírlapírói tüdőnk egész ereje sem bírta az apáink füleibe számtalanszor csöngött riadó hangot előidézni, mig szives kalauzunk, a város jászkun főjegyzője, hatalmas hangon szólaltatta meg elődjei harczi kürtjét. * Apponyi grófot Jászberényben való időzése alatt folyton környezték a város előkelőségei. Ezek egyike, Tarnay Károly, a nagyszabású beszéd után szintén nem jelentéktelen szabású lakomát adott, melyen Tarnay Károlyné úrnő a házigazda unokahugával, Tarnay Mariska úrhölgygyel együtt vitte a ház úrnői szerepét a legnagyobb szeretetreméltósággal. A lakoma inkább házias jellegű volt, noha a város notabilitásai közül számosan voltak jelen. A kitűnő, magyaros vendégszereteten kívül nagyban emelték az általános jó hangulatot Apponyi szellemes adomái és ötletei. Egyike adomáinak atyjáról, Apponyi György grófról szól s időszerűségénél fogva hadd álljon itt. 1830-ban történt Bécsben a nagy kolera idejében. Apponyi György gróf, még akkor fiatal diplomata, a külügyi hivatalban volt alkalmazva. A kolera már-már fenyegette az osztrák fővárost s a tudós orvos urak akkor is csak oly nagyképűséggel, de Budapest, szept. 15. Ő Felsége e hó 22-én Bécsből huzamos, tartózkodásra Budapestre jő. A király az új opera megnyitásán, — mely most már végleges elhatározás szerint e hó 27-én lesz. — meg fog jelenni. — A szeptember 25-ére egybehívott országgyűlés ünnepélyes megnyitása ezúttal nem mindjárt a szokásos három előkészítő nap után — vasárnap — hanem csak hétfőn, e hó 29-én fog megtörténni a királyi váriakban ; ő Felsége az említett napon trónbeszéddel nyitja meg az országgyűlést. A nagyváradi beszédről a zágrábi Pozor azt mondja, hogy az a felfüggesztések korszakát nyitja meg, mely valószínűleg Horvátországra is kiterjed. A nagyszebeni Telegraful romanc azt fejtegeti, hogy szájkosárral nem lehet a nemzetiségi agitácziót megszüntetni, mert az agitáczió más drasztikusabb alakban fog kitörni. Orosz lapok a három császár találkozásáról. A Novoje Vremja szerint ily alkalommal nemzetközi kérdések csak akkor kerülhetnek tárgyalás alá, mikor nincs fontos belügyi kérdés. »Az 1863-iki szomorú epokriától felszínre hozott belső orosz állami kérdés — mondja e lap — fájdalom, mostanság is csak nyílt kérdés. Ámbátor több mint húsz éve már az utolsó lengyel lázadásnak, és közvetetlen részeseit az új nemzedék válta föl, mely a véres harczok epokriáját csak hallomásból, elbeszélésből ismeri, azért a szomorú események előidézte rendszabályok hatása még eleddig nagyon erős fokban mutatkozik: a lengyeleket mint népet gyanú terheli; a polgárok jogait és kötelességeit megszabó egyetemes állami törvények sok kivételt engednek meg a lengyeleket illetőleg. A kormány belpolitikája még mindig megfeleztetik, mihelyt szó van a lengyel vérnek lakta tartományokról; velük szemben az adminisztratív rendszabályok a bizalmatlanság színével vannak felruházva. Ha meg kellene vallani az igazat,a lengyelek saját működésükkel vajmi kevéssé iparkodtak megingatni a bizalmatlanságnak emez irántok tanúsított rendszerét. Valahányszor czikkek jelentek meg orosz sajtóban a »kibékülésről«, mindannyiszor kedvezőtlen fogadtatásra találtak és alkalmat nyújtottak az örökös cáfolatokra, melyekben a lengyel nemzetiség képviselői csak azt árulták el, hogy engesztelhetetlenek. A római kúriával való egyesség az egyházi hierarkhia kérdésében ahelyett, hogy rendezte volna a kormány és a katholikus egyházi kormányzat közti viszonyokat,új bonyodalmakat szült és egyszersmind új és hatalmas orgánumot teremtett a kormányellenes agitáczió számára. Moravics lelkész nem régi esete csak olajat önthet a tűzre mind a két felől. De utoljára is egyszer valamikor csak meg kell szűnniök a szomorú félreértéseknek.« A St.Peterburgszkija Vjedomoszti azt fejtegeti, hogy ha a találkozás a kölcsönös barátságot megszilárdítja, miképen értendő e tény. A lap így nyilatkozik: »Ha az uralkodók találkozása kölcsönös barátságuk előmozdítására fog vezetni, azt mint a hosszabb ideig tartó belső béke biztosítékát kell üdvözölni és távolról sem abban az értelemben, hogy az orosz politikában fordulat állott be Ausztria-Magyarországgal való viszonyaiban.« Az »Orsz. erdészeti egyesület« közgyűlése. Pécs, szept. 15. (O. É.) Az országos erdészeti egyesület pécsi nagygyűlését Tisza Lajos gróf egyesületi elnök ma délelőtt 9 órakor nyitotta meg százat meghaladó egyesületi tag s majdnem ugyanily számú érdeklődő közönség jelenlétében. A gyűlésre az érdekelt szakminisztériumok, Budapest főváros, számos sz. kir. város, néhány megye, több uradalom és az országos gazdasági egyesület is képviselőket küldöttek ki. A közgyűlés a városház nagytermében tartatott, mely ez alkalomból zsúfolásig megtelt. Tisza Lajos gr. egyesületi elnök beszédét, melylyel az egyesület három évi működését vázolta, s mely az erdőgazdaság terén követendő irányelvre nézve igen fontos nyilatkozatokat tartalmaz, nagy figyelemmel s több helyen zajos helyesléssel fogadta a közgyűlés. Beszéde bevezetésében köszönetet mondva Pécs város közönségének, hogy az egyesületet vendégszerető falai közé meghívta, bejelenti az egyes hatóságoknak a közgyűlésre kiküldött képviselőit. Ezután így folytatá beszédét: Az országos erdészeti egyesület ezen közgyűlése tudvalevőleg egyúttal zárkövét képezi azon három éves cziklusnak, melynek tartamára mi, az elnökök és az igazgató választmány többi tagjai az egyesület bizalmából mandátumunkat nyertük. A közgyűlésre tehát ezúttal ismét visszaszáll azon fontos jog, mely az egyesületi tevékenység szabadságának alapját képezi, s mely minden egyes tagnak módot nyújt arra, hogy az egyesületi ügyek vezetésére hivatottak megválasztása útján kijelölje egyfelől azt az irányt, melyet az egyesületi munkálkodásban jövőre követni óhajt s közvetve ítéletet mondjon másfelől azon eredmény felett, melyet a letelt időszak tevékenysége felmutat. A most lelépő igazgató választmány mandátumát azon öntudattal teszi köszönettel le a közgyűlés kezébe, hogy az ezelőtt három évvel elvállalt kötelességeket az adott viszonyok között és az alapszabályokban kitűzött sokágú feladattal szemben mindenkor lelkiismeretesen és az egyesület érdekeinek megfelelően igyekezett teljesíteni. Tanúságot tehetnek ezen törekvésről nemcsak megelőző közgyűléseink előterjesztései s azon fontos tanácskozások melyek ott szőnyegre kerültek, hanem azon intézkedések is, melyek a letelt idő alatt megtartott számos választmányi ülés jegyzőkönyvében és az Erdészeti Lapok más közleményeiben találhatók s a melyek egészben tekintve bárkit is meggyőzhetnek arról, hogy egyesületi életünkben e három év alatt is fejlődés konstatálható, akár az erdőgazdaság érdekében kifejtett tevékenységünk külső sikerét, akár beléletünk élénkülését s anyagi és szellemi erőink ezzel kapcsolatos gyarapodását tekintjük. Nagy kezdeményezések és olyan mozgalmak, melyek eddigi törekvéseink irányának változtatására vezetnének, ugyan nem jelezhetők a letelt időszak alatt, mert az erdőgazdaság terén tevékenysége eddigi irányának megváltoztatására sem ok, sem szükség nincsen. Azok, akik viszonyaink egészséges fejlődésének feltételeit ismerik s tudják azt, hogy éppen ezen a téren a legüdvösebb és következetesebb munkásságnak is szembeötlő jó eredményei csakis évtizedek múltán várhatók, azok előtt mindenesetre csak örvendetes dolog lehet, hogy kétes értékű kísérletekre s oly törekvésekre, melyek a létező alapok kapkodva való megváltoztatását tűzték volna ki, ez alatt nem mutatkozott rajtam sem az egyesület kebelében, sem azon kívül. Az erdőgazdaság biztos fejlődésének feltételei — amint ezt már volt szerencsém több ízben hangsúlyozni — az erdőtörvényben vannak kijelölve. Az ebben lefektetett üdvös alapelvek képezik azt a programmot, melynek megvalósításán hosszú időkön keresztül fáradoznunk kell. Minden más törekvés, mely akár az eddig felmutatható sikerrel való elégedetlenség indokából, akár a nehézségek kikerülése czéljából vagy talán a terhek könnyítése végett ezen alapelvek megváltoztatását vagy hatásuk gyengítését eredményezhetné, határozott ártalmára lenne erdőgazdasági állapotunk javításának, s az országos erdészeti egyesületnek az ily mozgalmakkal szemben már keletkezésüknél annál erélyesebben állást kellene foglalnia, mert tudvalevőleg maga is azon tényezők közé tartozott, melyek a fennálló erdőtörvény megalkotását évek hosszú során át sürgették és közreműködésekkel elősegítették. Azon időtől kezdve tehát, midőn a törvényhozásnak ezen bölcs alkotása életbe lépett, egyesületünknek nemcsak hivatásává, de úgyszólva kötelességévé is vált odahatni, hogy a kormánynak előrelátó és erélyes, de egyszersmind sok nehézségbe ütköző munkája, mely máris annyi eredményt képes felmutatni, részünkről is minden irányban megkönnyíttessék. Ezen kötelességét az »Országos erdészeti egyesület« teljesítette is minden kínálkozó alkalommal, s bár tevékenysége ebben a tekintetben a dolog természeténél fogva felfelé a létező állapotok megismertetésénél és az elfogulatlan tanácsadásnál, lefelé pedig a jóakarat és hajlam felkeltésénél nem terjedhetett tovább, fáradozásaival így is jelentékenyen hozzájárult azon tagadhatatlan sikerhez, melyet a gondos megfigyelő az erdőgazdaság terén a közelebbről lefolyt három év alatt észlelhetett. Különösen a községi erdők rendezése tekintetében hivatkozhatik egyesületünk oly kezdeményezésekre, melyek igen fontos intézkedéseknek képezik magvát. Községeinket — bátran el lehet mondani — teljesen készületlenül találta a törvény. Erdeik nagyobbára megrongálva jövedelem helyett terhekkel maradtak vissza az új korszakra, melynek kötelezettségeit teljesíteniök kellett a nélkül, hogy az ehhez szükséges anyagi eszközökkel és szaktanácscsal rendelkeztek volna. Egyesületünk ily viszonyok között a legelső és legsürgősebb feladatnak tekintette, hogy a községi erdők szakszerű kezelés alá kerüljenek, s ezen czélból mindjárt a lefolyt év kezdetén részletesen okadatolt előterjesztést tett a nagyméltóságú földművelési minisztériumhoz azon kérelemmel, hogy a községi erdőket ott, ahol a viszonyok szükségessé teszik, közvetlen állami kezelés alá vegye. E gyökeres intézkedés kétségkívül a legjobban és legteljesebben biztosítaná községeink erdeinek jövendőbeli felvirágzását, bár az sem tagadható, hogy egyfelől az önkormányzati elvek követelményei s másfelől az állam pénzügyi helyzete annyira megnehezítik a kivitelt, hogy az intézkedés általánossá tételére egyelőre nem is lehetett számítani. Minda mellett a nagyméltóságú földmivelési minisztériumnak, mely ezen felter