Pesti Napló, 1885. április (36. évfolyam, 90-117. szám)
1885-04-08 / 96. szám
96. szám. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kladd-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1885. Szerda, ápril 8. Reggeli kiadás. 36. évi folyam Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. m Budapest, ápril 7. KOSSUTH Irettaán.a,13. IV-dik Isötete. (Utánnyomás tilos.) "V" isszaemlékezések. Széchenyi István. I. A ki e szakasz czimét látva, azt gondolná, egy feleselő feszegetéseket olvasand gr. Szérényi István közélete felől, csalatkoznék,yesmit irni minden élők közt én legkevésbbé hetek hivatva, mert tekintve az ellenszenves legenkedést, melyet a halhatatlan emlékű ifiu irányomban tanúsított (irányomban ő, nem ő irányában én, erre felemelt fővel iratkozhatom), és tekintve az ellentétes írást, melyet, azon rövid időszak kivételével, midőn minisztertársak voltunk, velem szemen a közéletben elfoglalni magát indíttatva vette, lehetetlen volna saját egyéniségemből anyira kivetkőznöm, miszerint az ő közéletét hálgatva, az önapológia gyarlóságát egészen ikerülhessem, hazafias érdemei iránt pedig okkal nagyobb elismeréssel viseltetem, mintha hogy bűnnek ne tekinteném meg akarni ordítani azoknak taktikáját, kik a Széchenyiultusz rőzsekötegeit a gyűlölet máglyájává adták össze számomra. Nagy volt köztünk az ellentét, az tagadatlan, s az ellentét bizony nemcsak modor kőüt forgott, mint ő egykoron mondani szokta. Tényeket jelzek, nem bírálgatok. Ő liberális arisztokrata volt, én demorata. A »pour le peuple« (»a népért«) mindkettőnk programmjában benne volt, de »par le peuple« (»a nép által«) az övétül ki volt zárva, az enyimnek sarkalatos étele volt. Kimondotta ugyan, hogy az »egyenlő ogok, egyenlő kötelességek« neki eszménye, sőt nálunk ő mondotta ki korunkban legelső. .’’öle tanultam. De az ideál megvalósítására ntézett izgatást ő kárhoztatta, nem, mintha sem óhajtotta volna, hogy valaha megvalóulhasson, hanem mert azok közt, kik a közdolgok menetére befolyást gyakorolténak, azt gén sokan érdekeikkel ellenkezőnek tekinteték, s az ideálnak első fele (a jogegyenlőség) a hatalomnak Bécsben, itthon pedig a konzervatív fő- és nem főrendeknek mind a két fele sem volt inyekre; ezt tartva szem előtt, ő a politikai intézményeket illetetlenül kívánta faggatni a privilégiumok alapján, s a nemességnek az adózó nép terheiben megosztozását, vagyis a közteherviselést nem akarta, hanem myagi érdekű beruházásokra országos pénzárt akart a nemesség által fizetendő szubszilium alapján. Én ellenben a mondó voltam, hogy há■om oka van nemzetünk erőtlenségének jojai megóvása körül; három veszélye a haza jelnyugalmának s jövendő biztonságának; járom akadálya közjóléte kifejtésének. 1. hogy közterhekben a nemesség a néppel nem osztozik, 2. hogy a nép legnagyobb része a nemesség robotozó jobbágya, 3. hogy a nép poitikai jogokkal nem bir. Én tehát nem egy vagy más különleges czélra nemesi szubsziliumot (mit Istentől elátkozott rendszernek szoktam volt nevezni), hanem közös teherviselést, a jobbágyság felszabadítását s a népnek a politikai jogegyenlőség alapján az alkotmány sánczaiba bevételét akartam s nemcsak elérkezettnek véltem az időt, hanem veszély nélkül el nem odázható szükségnek is ítéltem, hogy bízva az igazság elsejében, ne hagyjuk magunkat semmi ellenzés által visszatartóztatni attól, hogy Széchenyi ideáljának az »egyenlő jogok, egyenlő kötelességek« igéjének megtestesítésére törekedjünk. Ő felrázta nemzetünket aléltságából, aztán a felébresztett nemzet tevékenységének hasznosításával a tisztán anyagi érdekek azon mezejére kívánt szorítkozni, melyen a bécsi hatalom beegyezését is kieszközölhetni vélte, tehát a nemzet közjogi érdekeit nem vette fel működése körébe, sőt rosszallotta, ha ki felvette. Én felvettem, tehetségem szerint mindent pártoltam, amit ő a tettek mezején kezdeményezett (ő engem soha, az anyagi érdekek mezején sem), de többet, de mást is akartam. Akartam, hogy az ember is szabad legyen a hazában, de maga a haza is szabad legyen, nem idegen czélok eszköze, nem idegen érdekek szolgája. Én azokhoz tartoztam, akik nem hanyagolva el semmit, amit az anyagi téren a haza javára az adott viszonyok közt is tenni lehetett, a felébredt nemzet tevékenységét a közjogi reformokra s a nemzet törvényes önállásának intézményes biztosítására is irányozták, nemcsak jogi nemzeti önérzet és történelmi hivatás szempontjából, hanem azért is, mivel akként voltak meggyőződve, hogy nemzeti önállás nélkül még az anyagi jólét előmozdítása körül is csak lendüzgetni, foltozgatni, tatarozgatni lehet, de egészséges közgazdászati állapotot teremteni nem, mert ennek alapfeltétele, hogy a nemzet ne csak azon a téren mozoghasson, melyet előre az osztrák érdekek túlsúlya el nem zár, hanem magát önczélnak saját érdekeinek egész körében tekintve, szabadon rendelkezhessék, amint saját jóléte megkívánja, vagyis, amint Széchenyi magát az utolsó rendi országgyűlés végén (akkor már helyeslőleg) kifejezte: »Magyarország saját tengelye körül foroghasson.« Ő megnyugvását találva abban, hogy a kormányban ismert a hon java iránt oly jó akarattal viseltető férfiakat, hogy ha találkozik velük, akaratlan is kalapjához nyúl (bár olyanok is voltak, kik előtt még jobban fejébe szorítja) rosszallóit minden ellenzékeskedést, nyíltan kimondotta, hogy ő a kormány embere, s a nemzetet arra buzdította, hogy vesse magát »az udvar« karjai közé. Én azon tényből indulva ki, hogy Magyarországot a magyar kormányszékek útján kormányozzák, de nem magyar komány kormányozza, nagyon szűknek ítéltem azt a tért, melyen azoknak jóakarata érvényesülhet, kik előtt Széchenyi kalapot emel, s a megyei önkormányzat elzsibbasztására irányzott intézkedésekből és a horvátok közt fejét felütött »illirizmus« legyezgetéséből, ne mondjam szítogatásából azt látván, hogy a mérvadó idegen befolyás azt a bizonyos »jóakaratot« egyrészt nagyon osztrák abszolutisztikus szagúvá, másrészt annyira gyöngévé teszi, hogy még az ismeretes »divide et impera« maximának is megadja magát: én a nemzetünk jogai felett örök ébren őrködő alkotmányos, de loyális ellenzék embere voltam, mely ellenzék azonban annyira nem fakcziózus jellegű volt, hogy támogatására a kormány biztosan számíthatott, ha jót akarand, s a jót törvényes után akarandja; miként ezt magának Metternich herczegnek is világosan megmondottam.1) Hosszúiba lehetne az ellentétek lajstromát nyújtanom, de ennyi elég annak indokolására, hogy az ellentét köztünk nem csupán modor, hanem irány körül forgott. Hogy melyik volt a, helyes ez ellentétes irányok között? a felett ítéletet mondani majd azon korra fog tartozni, mely nem lesz többé a mulékony opportunizmus s azon pártszenvedélyek befolyása alatt, melyek a mai korba még nagyon is élénken belejátszanak. — Én ugyan megvallom, részrehajlatlan történetiratot még sohasem olvastam ; egészen elfogulatlannak még magát Gribbont sem találtam; de ha lesz egykor hazánk újabb korának részrehajlatlan történetírója, az számot fog vetni a tényekkel, a helyzettel, az európai történelem bölcseletének törvényeivel, meg fogja rostálni az adatgyűjteményeket, megolvasandja a mit a Falkok 2) s Kemény Zsigmondok 3) írtak, s meg azt is, a mit Pécsi Zombath Mihály 4) s vele egy irányban mások írtak. E vitába beleszólani én hozzám nem illenék, mert részrehajlatlan nem lehetnék ; védekezni nem enged önérzetem, a vádolástól eltilt a személyes tisztelet s a hazafias kegyelet nagy ellenfelem emléke iránt. Én csak azon szándékkal fogtam e szakasz megírásához, hogy két adatot szolgáltassak Széchenyi István életrajzához, az egyiket ifjú korából, midőn még nem kezdte meg a hazában nyilvános tevékenységét, mely nevét dicsővé, emlékét halhatatlanná tette; a másikat azon gyászos emlékű katasztrófa felől, mely őt a tettek mezejéről lesodorta. Tartozni véltem e két adattal a történelemnek, mert az elsőre nézve azon helyzetben vagyok, hogy Széchenyi saját előadását ismertethetem meg, a második felől elterjedt hírek pedig kiigazítást kívánnak. Azonban a köztünk fenforgott ellentétek fentebbi töredékes vázolása felelevenített emlékezetemben némely dolgokat, melyek ha közérdekkel nem bírnak is, talán mégis elcseveghetők, mert életrajzi vonások, melyek a köztünk fenforgott viszonyra egy kis lélektani mécsvilágot vetnek s részben legalább — azt hiszem — ismeretlenek. Ezeket tehát előre akarom bocsátani. II. 1841-ben kezdten szerkeszteni a Pesti Hirlapot. Széchenyi nem helyeselte annak irányát. A mint tudva van, megtámadott. Ez volt kezdete a politikai ellentétnek, mely köztünk kifejlett s az 1847—8-ki pozsonyi országgyűlés végszakáig tartott. De én hitemtudtom nélkül már sokkal előbb eléggé szerencsétlen voltam egy nemét az ellenszenvnek vagy antagonizmusnak kelteni fel magam ') Lásd Wesselényi Miklóshoz írott levelemet egy beszélgetésem felöl Metternich herczeggel, mely levél — ha nem csal emlékezetem — pár év előtt nyilvánosságra hozatott. 3) „Gr. Széchenyi István és kora“ 3) „Magyar szónokok és státusférfiak könyve.“ • „Gr. Széchenyi István viszonya az 1848-ki törvényes átalakuláshoz“. iránt gr. Széchenyiben, még pedig oly időben s oly körülmények közt, hogy elmondhatom Garay »Konth«-jával: »az Isten tudja, miért!« Ez az 1832 — 6-iki országgyűlés alatt igen hátravonult, szerény életet éltem Pozsonyban. Nagyon csendes, hallgatag ember voltam. A politika vendéglőjében nem voltam szakács, aki főz, még csak »kukta« sem, csak amolyan pinczérforma, aki szétszolgálja, amit a szakácsok tálalnak- Egyszerű »reporter« voltam, egyéb semmi. Megesett rajtam egyszer — csakis egyetlen egyszer, mindjárt kezdetben — hogy eléggé »zöld« voltam szót kérni egy kerületi ülésben. Meghallgattak. De amint leültem, »elpudeáltam« magamat, mint akit tilosban kapnak. »Varga ne tovább a kaptafánál,« mondom magamnak. És jól mondom. Meg is fogadtam, meg is tartottam véges végiglen. Soha sem fitogtattam »bölcseségemet.« Soha nemcsak a tanácsteremben nem. De másutt sem, sem szóval, sem írásban. Azon pszeudo-biográfiában, melyre egy előbbi szakaszban hivatkozás van, valami olyasforma is mondatik, hogy én politikai szónoklatokat tartottam unokaim serlege előtt, miket azok áhítattal hallgattak. Mesebeszéd, soha sem történt. Soha! Nem is ismertem őket. Irodafőnököm dolga volt az iroda, mely szállásomtól jó távol esett. Nem érintkeztem sem velük, sem általában az országgyűlési ifjúsággal. A zajt kerültem. Társadalmi összeköttetéseim a főrendek közt b. Wesselényi Miklósra és gr. Andrássy Károlyra (Gyula gróf atyjára), a másik táblánál néhány követre voltak szoritva, azokkal is legtöbbnyire csak ebédnél, vacsoránál találkoztam, mert országgyűlési tudósításaim sok dolgot adtak. Nem értettem a gyorsirászathoz, csak közönséges írással tettem ülések alatt jegyzeteket: a kimagasló szónoki szépségeken, a jellegező mondatokon és sarkalatos adatokon kívül jóformán csak a vezérszókat jegyeztem fel, melyek az okoskodás vonalát kicsövekelik; jegyzeteim amolyan csontváz voltak, melyre testet rakni az emlékező tehetség feladata volt. Hát biz én, ha nem voltam volna is magányt kedvelő »insociabilis« medve természetű (mindig az voltam), nem igen értem volna reá társaságba vegyülni. Mikor mások az ülések után szórakozást kerestek, nekem íróasztalomhoz kellett sietnem, nehogy emlékezetem cserben hagyjon, s a csontváz váz maradjon. Nehéz munka volt, de hát az ember, ha komolyan reá adja fejét, sok mindenfélébe belegyakorolhatja magát, még a kard-elnyelésbe is, amit egy-egy kóbor akrobata valósággal megteszen. Nem is találkoztam soha senkivel, aki szememre vetette volna, hogy hűtelen »reporter« vagyok, nem is vethették , még a kormánypártiak sem, mert noha igen természetesen minden rokonszenvem a szabadelvű ellenzéki szónokokhoz vonzott, nem vesztettem szem elől, hogy kötelességem hű képét adni a tanácskozásoknak, tehát nem kevesebb figyelmet fordítottam az (esztergommegyei) Andrássy szónoklataira, mint akár a Deákéra s a Czirákyéra, Pálfy Fidelisére, mint a Wesselényiéra vagy Széchenyiére, ki akkor még nem volt a »kormány embere«, annyira nem, hogy csakis egyedül ő volt az, aki a kormánypárt nagy elszörnyülködése közt egy vegyes ülésben e megszólítással merészkedett beszédet kezdeni : »Felséges haza!« Horrendum dietu! —• még most is látni vélem azokat a réfnyi hosszú arczokat, melyeket a nemzeti szuverenitás e proklamácziójára a Czirákyak, Pálfy Fidelisek vágtak! Annyira nem volt kormánypárti, hogy lesz ő gyakran adott alkalmat József főherczeg nádornak a »Dominus Gomes Széchenyit« jól megleczkéztetni, amire ő aztán másnap rendesen ily szavakkal szokott reflektálni: »tegnap ő császári királyi Fensége méltóztatott engem jól megszidni« — a mire viszont ő cs. kir. fensége méltóztatott jóizűn mosolyogni. Széchenyinek azonban minden szavát vallásos áhitattal lestem, mert benne hazánk regenerátorát tiszteltem , de az egész országgyűlés alatt soha sem jöttem vele semminemű érintkezésbe, nemcsak közvetlenül nem, de még csak közvetve sem; ő nem hordatta országgyűlési tudósításaimat, még csak azt sem volt okom feltenni, hogy méltónak találta akár azoknak, akár személyemnek csak létezéséről is tudomást venni. Azt hittem, azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Csalatkoztam. Tudta, hanem olyformán tudta, mint aki nem szereti, hogy a világon merek lenni. Erről volt alkalmam meggyőződni. Pestre mentem megtelepedni, amint az országgyűlés berekesztetett. A »nemzeti kaszinó« tömérdek hirlapot hordatott és szép könyvtára volt, szerettem volna hasznukat vehetni; megkértem Wesselényit, hozza ajánlatba felvételemet. Természetesen rögtön megtette. — Alig hogy a felvételi ajánlás a’palatáblára kiíratott, Széchenyi megszólított, hogy beszélni kívánna velem négyszemközt, bizalmasan. Előadta, hogy mi czéljai voltak a kaszinóval, s mennyi bajába került lecsillapítani a féltékenységet »odafenn«,ahol nagyon nem szelhették a gondolatot, hogy a magyar mágnások Bécstől elszokjanak, s még inkább nem szerették, hogy legyen otthon a hazában egy társas gyülhely, ahol azok, akik lendíthetnének valamit ezen a szegény hazán, találkozhatnak, eszmét cserélhetnek, a tevékenységre ingert kaphatnak. De hát ügygyel-hajjal sikerült azt az idegenkedést legyőznie, a dolog megvan, már nem félnek »odafenn« a kaszinótól, maga Metternich is tagja, s »regis ad exemplum totus componitur orbis.« Már most (mondá), ha ön (már hogy én!) felvéteti magát, Metternich újra gyanakodóvá leszen, azt fogja gondolni, hogy itt valami agitaczionális fészek készül, még eszébe juthat ki is huzatni nevét a tagok lajstromából, s persze a kolompos nyájat von maga után. Kérem Önt, nagyon kérem vonassa vissza az indítványt. Mondhatná Ön: ha nem tetszik, golyózzuk ki. Hja az nem megyen , Ön nagyon népszerű ember, a kaszinó járatta tudósításait két példányban ; nagyon kapós volt; az nem megyen; aztán ha mehetne, sem megyen; a golyózásból így is, amúgy is szakadás lenne, épp ebben van a baj. Nagyon kérem Önt, ne hozzon minket zavarba, lépjen vissza; mert ha Ön inszisztál, Jézus Mária úgyse, tartok tőle, hogy amit oly nehezen építettem, összedől. — így Széchenyi. Csodálkoztam, s — nem tagadhatom — boszankodtam is a társadalmi osztraczizmus e furcsa neme felett. Bocsásson meg nekem a gróf — mondám — ha őszintén bevallom, hogy Mortimer szavai Lord Leicesterhez ötlenek eszembe Schiller Mária Stuartjából: »wiekleine Schrittegeht ein so grosser Lor dan diesem Hof«, — de hát ez nem az én dolgom, hanem mondja meg nekem a gróf: igazán olyan potenczírozott Sámsonnak néz Ön engem, a kinek nem is kell az oszlopokat megráznia, hanem elég egy hírlappal kezében, egy szivarral szájában amott a harmadik szobában egy karosszékbe betelepednie, miszerint ez az Ön épülete összeomoljék? mert azt csak nem teszem fel a grófról, hogy engem annyira nem gentlemannek tartson, miszerint azt tegye fel rólam, hogy a kaszinó hospitalitásával visszaélni képes lehetnék ? — Dehogy teszem fel,dehogy teszem, Isten őrizzen! de hát lássa: Ön nem is képzeli, mennyire fontos embernek tartják Önt »odafenn«, nagyon gyanakodó szemmel nézik, félnek Öntől; ez tény, én tudom, ebben van a dolog bibéje. Megvallom, — felelem — ezt csakugyan nem képzeltem, nem is képzelem, nem bírom elgondolni, hogy minek köszönhetném ezt a csiklandós megkülönböztetést. De nem ez van a dologban. Hiszen van itt a kaszinó tagjai közt ember, aki igazán Sámson, minden tekintetben Sámson, nem ilyen törpe egyéniség, mint szegény magam. Wesselényit értem, tőle bizony félnek oda fenn; megmutatták, hogy félnek, mert hiszen borára-derűre már »nóta« pert is akasztanak a nyakába, oly kitüntetés, melyben én még nem részesültem, lehet, hogy fogok, de ekkorig még nem részesültem; hanem azért, hogy az a »Sámson« tagja a kaszinónak, bizony nemcsak hogy az ön épülete össze nem dőlt, de még csak Metternich sem lépett ki, nem is teszi, mert nevetségessé tenné magát, pedig ő okos ember; tudja, hogy »le ridicule tue« (a nevetségesség öl). Hát nem ez van a dologban. Ellenszenv van. Nagyon sajnálom, mert örömömre vált volna közlegénykednem a haza jövendőjének azon zászlaja alatt, melyet Ön oly dicsőségesen kibontott, s azt hittem, jöhet idő, midőn becsületes igyekezetemnek tán sikerülhet tenni valamit, a mi feljogosíthat azt mondani gróf Széchenyi Istvánnak :»én is itt vagyok! I, prae, sequar.« De hát rokonszenvről, ellenszenvről ember nem tehet; nem akaratától függ; terem, mint a subagallér. Tűrnöm kell. Reményem, anynyit felteszen felőlem a gróf, hogy a hol elvről, közügyről van szó, nincs az Istennek az a teremtett embere a föld kerekségén, a kinek komor tekintete előtt meghátrálnék, de itt nem arról van szó; a kaszinó a grófus teremtménye ; itt ön a házigazda; én annak nézem, s nem szokásoal oda tolakodni, ahol tudom, hogy nem szívesen látnak. Hát legyen nyugodt a gróf, nem alkalmatlankodom a méltóságos uraknak; visszalépek ; egy kis csodálkozást viszek magammal, de biztosítom méltóságodat, hogy ez egy mákszemnyit sem fog csorbítani azon őszinte, mély tiszteleten, melylyel Ön iránt viseltetem. Megköszönte engedékenységemet s viszontbecsülése felől biztosított. — Ilyen volt első beszélgetésem gróf Széchenyivel. (Folyt. köv.) Kossuth Lajos, Budapest, ápril 7. Kossuth Lajos nagy hazánkfiának eddig megérkezett kézirata három szakaszból és két függelékből áll. A három szakasz közül kettőt a mai számban vesz az olvasó. A harmadik holnap következik. A két függelék közül az egyik Wesselényi Miklósnak és Deák Ferencznek eddig ismeretlen egy-egy levelét, a másik az iparegyesület keletkezésének elbeszélését tartalmazza Kossuth Lajostól. Tisza Kálmán miniszterelnök, ki — mint Bécsből táviratilag értesülünk — 11 órakor gróf Kálnoky külügyminiszterrel és Szögyényi osztályfőnökkel konferált volt, délben gróf Taaffevel értekezett. 1 órakor a külügyi minisztériumban egybegyűltek a közösügyi miniszterek, továbbá gróf Taaffe, Dunajewsky, Pino osztrák, és Tisza Kálmán, gróf Szapáry és gróf Széchenyi magyar miniszterek, hogy részt vegyenek a közös miniszteri konferenczián, amely délután 4 óráig tartott. Több közösügyi dolog tárgyaltatott , nevezetesen kiterjeszkedtek e nemű ügyeket illetőleg a legközelebbi hónapok munkaprogrammjára is. Döntő határozat azonban a jelenleg legfontosabb kérdésben, vájjon a vámnovella a két parlamentben tárgyaltassék-e, még eddig nem hozatott. A konferencziákat holnap, de csak majd délután, folytatni fogják, minthogy a délelőtt folyamán mindkét miniszterelnök őfelségénél jelentést tesz. A Brisson-minisztérium a franczia politikai világ mindazon köreiben, melyek a köztársaság konszolidálását szívükön viselik, élénk rokonszenvvel és bizalommal találkozik. Olyan kabinetnek tartják, mely bír az állandóság előfeltételeivel. Brisson és Freycinet, Allain-Targé és Sadi Carnot, Campenon tábornok és Legrand, mindnyájan ismert nevek és kipróbált tehetségek a modern Francziaországban. A kevésbbé ismertektől, mint például Clamagerau pénzügyminiszter, ki a szenátusban egy kitűnő budgetbeszéddel keltett föltűnést, szintén a legjobbat remélik. A kabinetnek határozottan radikális színezete van, melyet azonban a gyakorlatban enyhíteni fog azon ügyesség, melylyel Brisson az egyes tárczákat szétosztotta, így például ő maga az elnökség mellett inkább a közoktatási tárczát óhajtotta. De hogy az ultramontánokat el ne ijeszsze, e tárczát a kevésbbé radikális színezetű Gobletnek engedte át, s magának az igazságügyit tartotta meg. Éppen úgy történt Allain Targéval, Gambetta egykori pénzügyminiszterével. Minthogy a befolyásos finánczkörök nagyon féltek terveitől, ezúttal nem a pénz-, hanem a belügyminisztérium élére került. Henri Brisson, az új kormány megalkotója, 1835-ben született. Mint ügyvéd és hírlapíró tűnt fel még a császárság idején, 1871-ben Páris egyik képviselője s a Gambetta-kormány kinevezésekor a képviselőház elnöke lett. Még eddig nem volt miniszter, Ő a republikánusok jelöltje a köztársasági elnökségre, ha Grévy bármi okból le találna mondani. Freycinet 1828-ban született; a nemzeti védelem kormánya alatt tűnt fel s jobb keze volt Gambettának az uj hadak szervezésében. Azután a magánéletbe vonult vissza. De mikor 1876-ban szenátorrá választatott, ismét a politika terére lépett s azóta több ízben volt a kormány tagja; a közlekedési, külügyi és miniszterelnöki tárczák élén állt. Egykorú vele Goblet igazságügyminiszter, ki már előbb is kezelte e tárczát. Allain-Targé belügyminiszter 1832- ben született. Mint képviselő s utóbb pénzügyminiszter erélyesen megkisérte a vasutak államosítását. Ez összeütközésbe hozta a nagy pénzhatalmakkal s ezért nem kapta most a pénzügyi tárczát. Pierre Legrand 1834-ben, Couvinot és Herault 1837-ben, Loubet 1838-ban, Larrien 1840-ben született. A Brissonkormány ma délutáni ülésen mutatta be magát a képviselőháznak. A gabonavám és a bimetallizmus. A vélemények Németországban meg vannak oszolva az iránt, hogy váljon a gabonavám felemelése következtében a belföldi gabonaár is emelkedni fog és amennyiben ez nem fog bekövetkezni, a vámemelés tisztán fiskális hatású lesz s így az agrárérdekek nem lesznek kielégítve. Még az is kérdés, váljon azon indítvány, mely szerint a vámokból befolyó új jövedelmeknek egy része a direkt adók leszállítására fordíttassék, segíteni fog-e a helyzeten. Az agrárpárt most arra törekszik, hogy a bimetallizmust Németországban meghonosítsa, mert azt hiszi, hogy akkor az árak névleg mindenesetre emelkedni fognak, amennyiben a pénz értéke az értékében leszállott ezüsthöz mérve magasabb lesz. De a bimetallizmus behozatalának esélyei az utóbbi időben még inkább megromlottak, mint annak előtte. A Schorlemer-féle indítványt a minap a német birodalmi gyűlésben a nagy többség elvetette, és az agrárpárt részéről folytatott izgatásnak sem lehet már biztos kilátása a győzelemre, minthogy azt e pártnak be kell látnia, hogy Anglia csatlakozására az ezüstpénz behozatalát illetőleg semmikép sem számíthatni többé, márpedig a bimetallisták eddig legalább mindig azt vallották, hogy Anglia csatlakozása bizonyosnak tekinthető. Grünwald és Censor. A Budapesti Szemle leújabb füzetében Grünwald Béla képviselő, a kiváló publicista, hosszasabb bírálat tárgyává teszi a Censor álnév alatt megjelent »Társadalmunk és nemzeti hivatásunk« röpiratot. Grünwald Konczkés alá veszi Censor főbb eszméit s a magyar állam és társadalom feladatait fejtegetve, a többek közt ezeket mondja: »A szerző igazságtalan a magyar társadalom iránt, midőn ezt a túlnyomólag földmivelő társadalmat elitéli azért, hogy nem eléggé demokratikus szellemű, tudva azt, hogy e társadalomban hiányoznak a demokráczia elemei, s tudva azt, hogy egy agrikol társadalom már természeténél fogva nem lehet demokratikus szellemű. De nézzük most már, alapos-e szerzőnek az a vádja, hogy a magyar társadalom nem támogatja az államot a nemzeti hivatás teljesítésében? Aki a magyar társadalom szól-