Pesti Napló, 1885. június (36. évfolyam, 149-175. szám)

1885-06-01 / 149. szám

egészsége és testtartósság tekintetében meg is közelí­tik az angolokat. Fejtegetése további folyamában az előadó az ifjúság nevelésének reformját hangoztatja, mint az állam által teendő első lépést és felveti az eszmét, hogy czélszerű volna Magyarországon is angol vagy franczia rendszerű kollégiumok létesítése. Az élet meghosszabbítását csodás, bűvös sze­rekkel, medic­inával ugyan nem, hanem higiénikus életmóddal lehet elérni. A zajos tetszéssel fogadott felolvasás után Pulszky Ferencz elnök berekesztette az ülést. Pulszky Ferencz megnyitó beszéde az akadémia május 31-ki közülésén. Tisztelt gyülekezet! Nem tudományos érdemeim, ha ilyenek csak­ugyan volnának, hanem gyászos események lánczolata ültettek ezen elnöki székbe, mely a legnemesebb nagyravágyásnak méltó tárgya. Elnökünket, gróf Lónyay Menyhértet, kinek ér­demeit a megválasztott elnök fogja méltányolni, idő előtt rabolta el tőlünk a halál; másodelnökünket sú­lyos betegség akadályozza, hogy székét ez alkalom­mal is elfoglalja, ily körülmények közt a legrégibb tiszteleti tagot illeti az elnökség, s ezen körülmény adja nekem az alkalmat, hogy a tisztelt akadémiát e helyről üdvözölhessem; mert csakugyan már negy­ven év előtt, 1841-ben választattam meg tiszteleti tagnak az akkori korszaknak reményteljes mozgalmai közt, azon időben, midőn Kossuth Lajos felvilla­nyozta a nemzetet vezérczikkeivel s Petőfi meglepte az országot dalaival; de egyikök sem ajánltatott, sem akkor, sem később, az akadémia tagjául. Vannak, kik ezt szemrehányáskép emlegetik s a franczia akadémiára hivatkoznak, mely a franczia nemzet géniuszát képviseli s magában foglalja mind­azon kitűnő férfiakat, kik az ország dicsőségét képe­zik : elfelejtik azonban, hogy az Académie Francaise kivételt képez egész Európa tudományos világában s csak egy része az Institut-nak, melyhez még a felira­toknak és szépirodalomnak, a tudományoknak, a kép­zőművészeteknek és az erkölcsi tudományoknak aka­démiái mint egyenrangú osztályai tartoznak s azon prózai munkát végezik, mely az ily intézetek fő fel­adata. Mint ezek, a mi akadémiánk is, nem a láng­észt, hanem a szorgalmas munkaerőt keresi abban, a kit választásával megtisztel, hogy czélját, a tudomá­nyosság magyar nyelven való művelését, minél bizto­sabban érhesse el, hatással legyen az egész nemzetre. A lángész nem érezheti magát otthonosnak az aka­démiák szűk keretében, mert nem tűri a korlátot, sőt keresztül szokott törni azon, midőn új utakat nyit a nemzet szellemi működésének, a­hol közremunkálás­­ról van szó, oda nem illik be. Az utókor szobrot állít neki, de kortársai csak kivételesen ültetik akár a mi­niszteri, akár az akadémiai karszékbe. A mi akadémiánk is a külföld, s különösen Németország példájára egyik nagy feladatául tekin­tette mindig a tudományos anyag gyűjtését, a ma­gyar nyelv rokonságának s más nyelvekhez való vi­szonyának megállapítását, a nyelvemlékeknek, a ma­gyar történelem kutforrásainak és okmányainak gyűj­tését és kiadását, szóval, a talaj elkészítését, melyen egykor a magyar tudománynak temploma fel fog épülni; az ily előmunkásoknak pedig a hangyaszorga­lom sokkal inkább szükséges, mint a geniális felfo­gás. De a mellett nem feledkezik meg a jelennek kö­vetelményeiről sem; mindig közvetítője volt s marad a külföldi tudománynak ; könyvkiadó vállalata s azon folyóiratok által, melyeket segélyezésével támogat, közvetlen ér­intkezésbe lép a nagy közönséggel és a mellett oly eredeti tudományos munkákat ad ki, me­lyeknek megjelenése, körülményeink közt, még most is, más után lehetetlen. Szomorú sorsa volt az írónak és tudósnak azon időben, midőn a magyar akadémia keletkezett , ala­pítói súlyt fektettek tehát arra, hogy néhány rendes tag minden osztályban szerény évpénzt nyerjen külö­nös kötelezettség nélkül, csak azért, hogy a tudo­mányt függetlenebbül művelhesse, mert akkor a könyv­­kereskedés nem foglalkozott még a magyar irodalom termékeinek kiadásával; ez az írók magánkoczkázata volt, kik nem a közönségre, mert ez alig olvasott ma­gyarul, hanem az irodalom vagy tudomány vagyono­sabb ritka pártolóira voltak utalva. Az egy Auróra elégítette ki a közönségnek szépirodalmi igényeit egy egész évre, s a tudományos gyűjtemény magában foglalta a magyar tudományosságnak csaknem teljes eredményeit. Ily körülmények közt könnyen kimagyarázható az akadémia számos pályázata is, melynek díjai azon czélból alapíttattak, hogy a talentumnak minél több alkalom nyuttassék, hogy a nyilvánosság elébe lép­hessen, s munkája ne maradjon minden anyagi juta­lom nélkül. Az idők erősen változtak az óta; irodal­munk, melyet bölcsőjében az akadémia ápolt, most már maga lábán áll, de nehézkesebb s terjedelmesebb tudományos munkáknak még most sem akad más kiadója, mint az akadémia. Az olvasó közönség szaporodik napról-napra, s az olvasókkal az írók száma is növekszik. Alig lesz az országnak oly városa, melyben nem léteznék kaszinó s oly megye, melynek nem volna külön hírlapja, de legtöbb olvasó megelégszik az újságok felületes átte­kintésével, könyveket olvasni, vagy éppen tanulmá­nyozni csak kevésnek van kedve­s ideje. Ennek kö­vetkeztében hírlapi irodalmunk fejlődött ki arányta­lanul, s minthogy a hírlapot máról holnapra meg kell írni múlhatatlanul, s a lap betöltésére sok fordítás szükséges idegen nyelvekből, a pongyola­irály hara­­pódzik el, s a nem magyaros szófüzés és sok idegen fordulat, mely a magyar nyelv géniuszával ellenkezik, s a tősgyökeres magyarságot megrontja. Ehhez járul még a rohamos magyarosodás is. Minden nyelv sajátságos nemzeti gondolkodásmódot fejez ki, mely némely részletekben más nemzetek ész­járásától különbözik, mi sajátságos szókban és szó­­füzésekben nyilatkozik. A ki sokat foglalkozik fordí­tásokkal s általában a külföldi irodalommal, élénken érzi ezt, s tudja, hogy különböző nyelvekben a szók értelme ritkán fedi egymást tökéletesen minden jelen­téseiben, még ha a főjelentés azonos volna is. Így történik aztán, hogy a nyelvbe, melyet elsajátítottunk, bele­hozzuk az anyanyelv észjárását és sajátságos for­dulatait. Midőn a római császárság idejében a tartomá­nyok egymásután, nyelvökre nézve is, rómaiakká let­tek, a főváros kényes bizálgatói panaszkodni kezdtek, hogy a tiszta nyelv romlik s az irály hanyatlik. Még Liviusban is kifogásolták a Patavinitást. A Spanyol­­országban vagy Galliában született irók s a sok fel­szabadult s meggazdagodott görög eredetű rabszolga elferdítették a római irodalom színezetét, zamatja változott meg. Scipio korának, a köztársaság utolsó idejének, sőt az első császársági kornak irodalma lett ezentúl a későbbieknek mintaképe, melyről maguk is elismerték, hogy azt nem érhetik utól. Ezt nevezték később a klasszikusok aranykorának s még Tacitust is csak az ezüst korba helyezték. Ily purizmus, mely a klassziczitás szabályait meg akarja alapítani, s nem ismeri el a nyelvnek folytonos fejlődését, megakasztja a nyelv változását, s megkövesülésében látja tökélyét, újabb időkben is fordul elő. Francziaországban a franczia akadémia, Olaszországban a Crusca örök időkre meg akarták Emlékbeszéd gróf Lónyay Menyhért akadémiai elnök fölött. TREFORT ÁGOSTON ig. és tiszt tagtól. Habár egy nemzet természete politikai átala­­­­kulások által rögtön nem változik, az 1848-iki esemé­nyekkel mégis új korszak kezdődik Magyarország történetében. Rajtuk túl fekszik a középkori feudális ország, a nemesség s papság kizárólagos uralmával,­­mert a polgárság mint rend, csak jogilag és névleg létezett, de befolyása nem volt) a megyei ne­messég s a földesur uralma alatt álló parasztsággal, annak adótfizető kötelezettségével, — magok a kivált­ságos osztályok adó- s katonamentesek lévén, — za­varos birtokviszonyokkal, telekkönyvek, tehát hitel nélkül, kizárólag termesztő gazdasággal, ipar s keres­kedelem nélkül, mert közlekedési eszközeink nincse­nek, gyarló igazságszolgáltatással és szerfölött hiányos adminisztráczióval, c­enzurával, bécsi német abszolút kormánynyal, népoktatás nélkül s még folyvást az el­avult jezsuita tanrendszer alatt sinlődő közép- és felső­oktatással, de annak daczára szabadságszeretet, buzgalom a haladás iránt, nemes aspirácziók s eszmé­nyi felfogásokkal, bár annál kevesebb gyakorlatias érzékkel, íme a negyvennyolcz előtti Magyarország. Ezen eseményeken innen, a modern állam annak minden attribútumával, természetesen hiányaival s hibáival, de előnyeivel is. Az ország saját sorsának ura, bírván a fejlődés minden föltételét — csak hogy azokat részben a társországok s külön népfajok iránt követett ideológ politika devalválta, részben a sok helyt mutatkozó politikai frivolitás, mely a történe­lem szülte viszonyokhoz nem akar alkalmazkodni, foly­vást devalválja. Azok száma, kik a régi állapotokat ismerték, azok közt szerepeltek és az átalakulási proc­esszusban is részt vettek, napról-napra fogy, és soraik ritkulnak, mert az életkor s az azzal járó munkaképesség tar­tama nálunk rövidebb, mint Európa más nyugati or­szágaiban. Azok közül, kiket az egyre ritkuló sorokból közelebbről elvesztettünk, a legkiválóbbak egyike: akadémiánk korán elhunyt elnöke, gróf Lónyay Menyhért, a­ki életkorát s ritka képességeit tekintve, az országnak s akadémiánknak még sok és nagy szol­gálatot tehetett volna, ha váltakozó szerencse után, idő előtt nem záródik le pályája. De ez így is arány­lag korán befejezve, cselekvésben, elért nagy eredmé­nyekben és érdekes s tanulságos mozzanatokban oly gazdag, hogy annak minden oldalról kellő méltatásá­ra, egy emlékbeszédben rendelkezésre álló idő alig lehet elégséges. Lónyay Menyhért előkelő nemes család ivadéka. Nagy-Lónyán született 1822. január 6-án. Élte utolsó évében, megrongált egészsége helyreállítása végett az adriai tenger partján időzvén, élete rajzának rendsze­res leírásához fogott, de abban csak az egyetemi éve­kig haladt. A későbbi időből azonban, éveken át ve­zetett és sokszor terjedelmes naplójegyzetei vannak, melyeket életrajza írásához kétségkívül fel akart hasz­nálni, s melyek — talán csak egy későbbi nemzedék számára — igen érdekes olvasmányul és az idejebeli históriára nézve nagybecsű adatokul fognak szolgálni. Lónyay falun az atyai háznál, nemes kedélyű, mivelt, okos és szerető anyja oldalán növekedett, mig atyja János, Bereg megye kitűnő alispánja, 1833-ban a Helytartótanácshoz tanácsossá neveztet­vén, a család Budára költözködött, s Lónyay Meny­hért itt a piaristáknál folytatta gimnáziumi tanulmá­nyait, melyekben minden törekvés kizárólag a latin nyelv elsajátítására volt konczentrálva. Habár hely­­lyel-közzel igen humánus s mivel a tanárok is talál­koztak, kik a kevés tananyaggal életrevaló ifjakat tudtak nevelni, sok iskolában durvaság uralkodott, a testi büntetés formaszerinti taneszköz volt, s az ered­mény is nagyon csekély, ami akkor tűnt ki legjobban, mikor a tanulók az úgynevezett akadémiákba léptek át, oly tantárgyakra, melyek most a gimnáziumokban taníttatnak. Az egyetemi tanulmányokat Lónyay Pesten vé­gezte, s már tizennyolc­ éves korában elnyerte a böl­csészeti tudori fokot. Minden intézetben s minden rendszer alatt — bármily rossz legyen is az — lehet tanulni s magát mí­velni. A pesti egyetemen mindig voltak egyes kitűnő tanárok, s egyes növendékek kitűnő férfiakká váltak, a­mint ezt Lónyay példája is mutatja; de hogy mi volt akkor a pesti egyetem, mutatja főleg e két tény, hogy a könytár évi dotácziója 1000 váltó forint volt, s hogy az egész orvosi fakultás a hatvani- és ujvilág-utczai épületben volt elhelyezve, hol azontúl még két tanár­nak lakása volt s az adminisztráczió is helyet talált. A régi kormányok legfőbb mulasztása, hogy a közok­tatással, melyre nézve pedig korlátlanul rendelkeztek, mit sem gondoltak. Az egyetemen töltött éveire Lónyay Menyhért irataiban így emlékezik meg: »Társaimmal egy ne­mesebb irányt tűztünk ki magunknak. Szorgalommal, igyekezettel tanultunk, nem az iskolai diszcziplina következtében, de saját elhatározásunkból. Buzdítá­somra előzetesen tanulmányoztuk minden leczke előtt az előadandó tárgyakat. Mondottuk egymásnak, hogy hasznos polgáraivá akarunk lenni a hazának, s­ erre kell, hogy tanuljunk, ismereteket gyűjtsünk. Átalá­­ban ama korszakot a nemes törekvés jellemzi.« Lónyay jogi tanulmányait befejezvén, ismét fa­lura ment, gazdaságban s a megyei életben találván foglalatosságot, s készülvén a közpályára, melyre igen korán lépnie sikerült, mert az 1843-ai országgyűlés­re, alig 21 éves korában, már követnek választatott. — Ez időben Lónyay boldogult báró Eötvössel s ve­lem igen sokat társalkodott, s közös törekvéseink, eszmecserék s önképzés által kölcsönösen igyekeztünk hatni egymásra. Az emlitett országgyűlés sok nevezetes kérdés­sel foglalkozott, tárgyalásai nyilvánosságuk által mintegy a szabadsajtó hiányát pótolták, de tényleges eredményre nem vezettek. Az eredménytelenséget több okra kell vissza­­vezetni. Hiányzott a kellő vezeté­s; a mérvadó elemek egyátalán a reformot komolyan nem akarták, végre a haladó vagy szabadelvű párt nagy része mindig túlzó, inpraktikus kivánatokkal lépett fel, s a legjob­bat vagy legtöbbet követelvén, az elérhetőt pedig visszautasítván, czélhoz nem juthatott. Az országgyűlés után 1845-ben Lónyay boldog házasságra lépett, mely reá s családjára gondviselés­­szerű jelleget nyert. Házassága első éveiben hol falun, hol Pesten időzött s főleg közgazdasági kérdésekkel foglal­kozott. Ez időben irta azon értekezéseket, melyek 1847-ben összegyűjtve »Hazánk anyagi érdekeiről« czim alatt jelentek meg, s melyek főleg közlekedési esz­közökről, különösen kőutak-, viziutak-, vasutakról szó­lanak ; mert ez időben gróf Széchenyi István föllépése után is, a közönséget a közlekedési eszközök hasznáról még kapaczitálni kellett. Az 1847-ki országgyűlésre Lónyay ismét követté választatott. Ez országgyűlést is a legkülönbözőbb tárgyak foglalkoztatták. Nevezetes uj jelenség volt, hogy az alsó táblánál gróf Széchenyi István is, mint követ ült, ki akkor az adminisztráczióban a közlekedési ügyek élén állott, mérsékelt reformer, mig vele szemben Kossuth Lajos állott — kit Széchenyivel összehason­lítva — radikál reformernek lehetett mondani. Lett volna-e eredménye ezen országgyűlésnek, ha a franczia februári forradalom nem jön közbe? erre nehéz határozott választ adni, s a kérdés talán odiózus is, mert a végzet megadta a választ. A minisztérium megalakulván s Lónyay képvise­lőnek választatván — ugyanazon utón járt mint a nagy többség: lement Debreczenbe, s végig tagja ma­radt a forradalomi országgyűlésnek, mig a magyar ügy teljesen el nem bukott, s a szereplőknek külföld­re kellett menekülniük ; helyesen cselekedtek va­lamennyien, kik menekültek, mert a viharral da­­czolni akarni, egyszerű donquichotteria lett volna. Parisban komoly tanulmányokkal foglalkozott. Eljárt a Collège de Francéba és nálánál szorgalma­­tosabb hallgatója nem volt Michel Chevaliernak, a­kitől azért, mert megtámadta Louis Blanc theoriáit, 1848. ápril havában megvonták a tanári állást, de az év végén a Constituante határozatával ismét vissza­helyezték. A száműzetésből visszatérve, Lónyay ismét me­zei gazdasággal, de a mellett közgazdasági tanulmá­nyokkal foglalkozott. Ez időbe esnek a M. Földhitelintézet felállítá­sára vezető mozgalmak, a melyekben neki Dessewffy Emil gróf mellett legfőbb része volt. Végre az olasz hadjárat után 1860-ban létrejött az októberi diploma, s a reá következő 1861-ben összehivatott az országgyű­lés, melynek sikere nem lehetett, mert nem a megyékkel s az országbírói konferencziával, de az országgyűlés­sel kellett volna kezdeni az alkotmány helyreállítását, s mert a bécsi oktrojált februárosi alkotmány lehe­tetlenné tette a kiegyezést. Az országgyűlés feloszlattatott, beállott ismét az abszolutizmus, habár magyar köntösben — de az sem volt tartható. Lónyay e közben több értekezést irt, melyek 1863-ban jelentek meg; különös figyelmet érdemelnek a hitelintézetről s a pénzügyekről irt ta­nulmányai. Mindkettő történelmi érdekkel bir. Neve­zetes értekezése továbbá "Magyarország" szerepe Európa élelmezésében«, Bontoux röpirata nyomán. Mily illúziókban éltünk akkor a gabona-pro­­dukc­ió­s kivitel tekintetében ! Ma nem a tudomány, de a tények világa meggyőz arról, hogy mezei gazda­ságunk fejlesztése mellett ipart kell teremtenünk, mert nyers­anyagaink kivitele hoszszú időre megakad. 1864-ben és 1865-ben az országos gazdasági egyesü­let nagy tevékenységet fejtett ki; a gyakorlati politika mezején tétlenségre kárhoztatott erők formális par­­l­amentté alakították át. Lónyay Menyhért, mint a közgazdasági választmány elnöke, élénk részt vett az egyesület munkálkodásaiban. 1865-ben ismét össze kellett hívni az országgyű­lést s a sadovai csata után komolyan hozzá kellett fogni a kiegyezéshez. Itt kezdődik Lónyay életének legtevékenyebb s legnevezetesebb korszaka. A kiegyezés kiinduló pontja, gyakorlatilag véve a dolgot, Deák húsvéti czikke volt. Megelőzték azt számos czikkek, röpiratok, melyekben a kiegye­zés szüksége­s annak módozatai s formái voltak kü­lönböző szempontokból megbeszélve; az uralkodó eszme mindenben az volt, hogy állittassék helyre a minisztérium s a monarchia dualisztikus alapon szer­­veztessék. Elfogadtatott a közös ügyek eszméje, csak ab­ban mutatkoztak némely divergencziák, mik legyenek a közös ügyek, s mily alakban gyakoroljon az ország­gyűlés alkotmányos befolyást ezen ügyekre. Hogy a külügynek közösnek kell lenni, ez iránt nem voltak eltérő vélemények; a második közös ügyre nézve azonban eltértek a nézetek, a hadügy legyen-e az, vagy a kereskedelmi ügy, szemmel tartva a vám­terület közösségét. Ehhez képest különbözők voltak a közös ügye­ket intéző alkotmányos testület formájára vonatkozó javaslatok. Voltak, kik a közös ügyeket egyenesen a két parlamentre akarták bízni, melyek esetről-esetre bizottságokat lettek volna kiküldendők ; némelyek a vám-parlament vagy vám-konferenczia egy nemét akarták behozni, mások mind a két parlament részéről évenkint választandó közös bizottságokat. A közös ügyek tárgyalásának mai alakja, vagyis a delegácziók intézménye, a mai formában s hatáskör­rel gróf Andrássy Gyula, műve a közös szavazás kivé­telével, melyhez Deák ragaszkodott. A kiegyezés benső történetét megírni ma még nincs idején. Hiszem, hogy Lónyay is gyűjtött anya­got hozzá. Ismeretes dolog azonban, hogy ő Felsége Deák Ferenczet- s ugyanazon időben gr. Andrássy Gyulát magához hivatta, s velök külön-külön érte­kezett, s pedig úgy, hogy egyik sem tudott a másik meghívásáról. Mind a kettő nyilatkozata azonban a teendőkre nézve annyira megegyezett, hogy annak következtében a porosz-osztrák há­ború szerencsétlen kimenetele után magyar állam­férfiak hivattak Bécsbe, hogy a dolgot nyélbe üssék.­­ Részt vettek ezen értekezésekben, illető­leg alkudozásokban egyrészt Mailáth György és Seny­­nyey báró, másrészt gróf Andrássy Gyula, báró Eöt­vös József s Lónyay. Itt jöttek létre a megállapodások, melyek javas­latok alakjában az országgyűlés által ez ügyben ki­küldött hatvanhetes bizottságba s később az ország­gyűlés elé kerültek. 1866. augusztus 14-én Lónyay Menyhért Bécs­­ben időz­ött, a­honnan Gáczba készült menni Kai­­serfeldhez, a kivel az értekezést Andrássy és Eötvös nagyon sürgették. Sennyey fölszólította őt, maradna Bécsben, a hová Andrássyt is várják, mert óhajtásuk, hogy vegyen részt a tartandó értekezletekben. Lónyay azt felelte, hogy csak akkor kész erre, ha ő Felsége kívánja, vagy ha Andrássy egyenes felszólítást intéz hozzá. Pesten Andrássyval találkozván, ez elmondta neki, hogy őt azzal hivták föl Bécsbe, vinne magával va­lakit barátai közül s ő Eötvös mellett Lónyayt jelölte ki erre, több okból, de különösen azért, mert a pénzügyi s általában anyagi érdekeket illető kérdésekben a jö­vendőbeli teendők iránt ő adhat legbővebb felvilá­gosítást. Augusztus 21-én volt az első értekezlet a kan­­c­ellária épületében Bécsben. Részt vettek benne: Beust, Hübner, Mailáth, Sennyey, Andrássy, Lónyay. Mailáth azzal nyitotta meg az értekezletet, hogy ő Felsége őket négy őket bízta meg, hogy a jövendőbeli teendők iránt az országgyűlési többség egy pár tagjával tanácskozzanak, és az eredményt közöljék ő Felségé­vel. Öt óráig folyt a vita a hadügyről és a pénzügy­ről. A németeknek nem ment a fejekbe, hogyan le­hetséges nagy zavarok nélkül a pénzügyek átvétele a magyar kormány által; azt sem érthették meg, mi­képen legyen három pénzügyminiszter; nehézségeik voltak a közvetett adók, a vámok, az államadósságok, az állam garanc­iájával ellátott vállalatok és a bank kérdése tárgyában. Mindezekre nézve Lónyay adott felvilágosításokat. Az értekezletek aug. 31-ig folytak. Szept. 2-án Lónyay, Eötvös és Andrássy for­­mulázták a választ a németek által a magyar képvi­selőház tizenötös bizottsága munkálata ellenében elé­­jök terjesztett írásbeli pontokra. A magyar urak azzal bocsáttattak el Bécsből, hogy a dolog sokkal fonto­sabb , hogysem ő Felsége rögtön határozhatna benne. 1866. decz. 31-én ezt írja Lónyay Menyhért naplójába: »Nyilvános életemre nézve ezen évben oly állást értem el, melynél különbet soha sem remélhet­tem, soha sem kívánhattam. Érzem súlyát, igyekezni fogok annak megfelelni. — Teljes öntudatában va­gyok annak, hogy meg nem érdemeltem, s hogy pozi­­cziómat — a­mi sajnos — nem tehetségeimnek kö­szönöm , hanem annak, hogy szegények vagyunk szakemberekben.« A szerénység nemes nyilatkozata ez, melynek értékét emeli, hogy nem a nyilvánosságnak volt szánva. 1867. január első napjaiban Andrássy, Eötvös és Lónyay újra Bécsbe hivattak értekezletre. Január 9-én Mailáth egy törvényjavaslatot adott át nekik »a közös ügyekről és azok alkotmányos kezeléséről«, a­mely a tizenötös bizottság által a magyar törvényho­zásnak föntartott több tárgyat a delegácziókhoz akart utalni. E javaslatot a fentnevezettek tárgyalás alap­jául sem fogadták el, de kinyilatkoztatták, hogy csak a tizenötös bizottság munkálata szolgálhat a tanács­kozások alapjául, a­melyre a később Beustnál tartott első értekezleten, melyben Mailáth, Sennyey, An­drássy, Eötvös és Lónyay vettek részt, a német állam­férfiak is ráállottak. Az értekezletek ezután legnagyobb részben Beusznál tartottak. A pénzügyi kérdésekről ezt írja naplójában Lónyay : »Nekem sikerült a tanácskozás ezen részét vezetni, az aggodalmakat eloszlatni, a jogi fogalmakat megóvni, a magyar országgyűlés hatás­körét fentartani, a közös birodalmi érdekeket kiegyen­líteni , legalább a jelenlevő miniszterek megnyug­tatására.­ Január 23-án Lónyay a hatvanhetes bizottság húsz tagját lakására hívta meg, s itt Andrássy és ő előadták és kifejtették a bécsi eseményeket. Február 10-én Andrássy és Lónyay megint Bécs­be hivattak. Pontozatok adattak át nekik az 1848-iki törvények revíziójára vonatkozólag. A pénzügyi kérdésekben Lónyay az osztrák pénzügyminiszterrel Beckével konferált. Becke kész formulázott dolgozatot olvasott fel neki, mely így kezdődött: »Mindaddig a magyar pénzügyminiszter meg nem kezdheti hatáskörét, míg az országgyűlés meg nem szavazza az adókat.« Erre Lónyay határozottan kijelentette, hogy ily föltétel alatt sem ő, sem más, tárczát nem vállal. E sokáig tárgyalt kiegyezési mű, melynek csak egyes főbb fázisait adhattam itt elő, a koronázással fejeztetett be. Ekkor azután megkezdődtek ismét a részletes tárgyalások Bécsben: a kvótadeputáczió, az államadósság ügye s a vámszövetség tárgyában. Mindezen ügyekben Lónyay nagy munkásságot s ügyességet fejtett ki. Nem szabad elhallgatni, hogy az osztrák mi­niszterek, Beust gróf és Becke báró, kik rokonszenv­­vel viseltettek Magyarország iránt s elfogultság nél­kül tárgyalták a függő kérdéseket, a dolgok tisztázá­sát nagyban elősegítették, s Magyarország nekik el­ismeréssel tartozik. Mindent azonban itthon megint az országgyűlés által kellett elfogadtatni. Lónyay munkássága nem szorítkozott a parl­amentre, neki a pénzügyi adminisz­­trácziót s annak egész apparátusát kellett szervezni. A dolog sikerült is, a­mi annál nagyobb érdeméül tu­lajdonítandó, mert hiszen neki is csak oly elemekkel kellett­ dolgoznia, a­minek rendelkezésére állottak. A maga naplójában e tárgyról így nyilatkozik: »1868 nagy munkát adó év volt reám nézve, a beren­dezés esztendeje. Ha meggondolom, mennyi újat kel­lett a pénzügyi kormányzat terén keresztül vinnem, az igazgatás minden ágát átalakítani, a hivatalos ma­gyar nyelvet alkalmazni képzett egyének nélkül, a pénzügyi szabályokat átformálni, magyarul kiadni és keresztül vinni, e mellett az első és második dele­­gáczió munkáját folyton figyelemmel kísérni, az el­lentétes érdekek kiegyenlítésén, az összeütközé­sek anyagának eltávolításán fáradozni: ez bizony nem kis föladat volt. Nem csoda — igy folytatja Lónyay — ha 1868-ban éppen nem volt rá érkezé­sem, hogy Naplómba följegyzéseket tegyek.« Oly óriási munka után, minőt ezen években ki­fejtett, Lónyaynak jól esett, hogy egy időre a magyar minisztériumtól elválhatott, s Bécsbe hivatott. Teljességgel nem áll, hogy Andrássy őt csak el akarta volna távolítani. Bizonyítja ezt Andrássy Gyula grófnak Lónyayhoz Bécsbe távoztakor intézett következő levele: »Remény­em, nem kételkedel abban, hogy ha én is helyeseltem elhatározásodat a képviselői állásról való lemondást illetőleg, erre semminemű más ok nem bírt, mint az, hogy nem szerettem volna közjogi vitát, melyet képviselői állásod megtartása előidézett volna, fölhívni. Főleg pedig, mert azt hiszem, hogy az ellenkező eljárást azok, kik távozásodat vagy úgy akarták feltüntetni, hogy én tartalak ki a mi körünk­ből, vagy úgy, hogy te hagytad el állásodat a czél­ból, hogy Bécsből működhes­él ellenem, bizonyosan igyekeztek volna valamely ily értelemben félremagya­rázni. Most már, hála Istennek, értelmes ember alig van, ki ezeket higyje, s remény­em, mindkettőnknek lesz alkalmunk bebizonyítani, hogy köztünk volt és valószínűleg lesz is nézeteltérés kisebb dolgokban, de hogy elvkérdésekben nem volt, s hiszem, nem is lesz soha.« Beust gróf a közös minisztérium állása meg­erősítése czéljából óhajtotta, hogy egyik tagja ma­gyar ember legyen, még pedig oly kipróbált nagy elméjű és erélyű egyén, mint a milyennek Lónyayt is­merték, Beust Lónyayban a maga támaszát látván. Később a német-franczia háború bonyodalmas idejében kívánatosnak mutatkozott, hogy Andrássy gróf vegye át a külügyek vezetését, s azzal Lónyay haza­tért, és itt a miniszterelnökséget foglalta el. Lónyay ez időben nagy küzdelmeken ment ke­resztül. A vasúti szerződés, melyet az előbbi minisz­térium igen előnyös föltételek alatt, a legnevezete­­e­sebb pénzerőkkel kötött meg, s melyet elejteni éppen­­ nem akart (de a mely Lónyay nézete szerint nem tatkozott időszerűnek); továbbá a választási terv a szerb és horvát ügyek, végre maguk a vá­lások sok sok gondot és álmatlan éseket okz Lónyaynak. Az ismeretes parliamenti jelenetek s némely­reértések, közte és kollégái közt, előidézték mini­m­uma visszavonulását. Ez alkalomból Deák Ferencz a Deákkör­­ évi deczember 5-diki értekezletén ily módon de­kozott a lelépő miniszterelnökről: »Azon férfiúnak, a ki nehéz időkben, midőn­zánkban az alkotmányosság hatályon kivül tetett, midőn az ország önállósága és szál­sága el volt nyomva, a legelsők sorában , azok között, kik a haza alkotmányáért és hadságáért küzdöttek; azon férfiúnak, a ki­dőn kedvezőbbre fordult a helyzet, nagy­­­mányával és szakismeretével buzgón és önfelálli munkálódott a kiegyenlítés létrejötte körül; a ki,­dőn legyőzhetetlennek látszó nehézségek állotta siker útjában, nem szűnt meg bizni és csüggedetti munkálkodni; a ki a kiegyezés, különösen pénz, részének megoldásánál kimondhatatlan érdem szerzett magának ; ezen férfiúnak, a ki újabban a horvát kiegyezés létrejövetele és a határőrvidék désének szerencsés megoldása körül felejthető szolgálatokat tett a hazának: ezen férfiúnak érdet elfeledni nem lehet, nem szabad. Nem szabad k­nősen ezen pillanatban, midőn eddigi állásától viss­zonul, és kislelkűségnek, menthetetlen szűkkeblű­­nek tartaná, ha ezen elismerés nyilvános kijelenté­sen gátolva érez­né magát azon alaptalan gyanús­­sok által, melyek személye ellen intéztettek és gyá­ságnak tartaná határozottan ki nem jelenteni, s ezen gyanúsításoknak soha legkisebb hitelt­­ adott.« Ezen időtől fogva gróf Lónyay a politikai többé előtérben nem állott; de a társadalmi s­eg­­ületi téren s az irodalomban folytonosan nagy té­kenységet fejtett ki. Tiszaszabályozás, Földhitelvi­zet, Akadémia, valamint saját egyháza­s hitfelekez ügyei, elég tért nyújtottak munkaerejének és té­kenységének. Az alatt megírta munkáját a bankük­ről is. Tanulságos könyv mindenki számára, a­ki fokozást akar nyerni a bankkérdésben , gyakori része azonban abban kulminál, hogy Magyarország valuta helyreállítása nélkül is önálló magyar bank de még helyesebben, több bankot is állíthat. Oly terv, melyet fölfogásom szerint az ellen­ben a legjobb hiszemü és szándékú államférfia fel­­it hat és vitathat, de a melyet el fog ejteni, mivel kormányra lép. — Azon viszonynál fogva, melyb mi a monarchia másik államával állunk, az öná­ magyar bank a valuta helyreállítása előtt végheti zavarokat idézhetne elő, s a­mi több, a bankrend is által csak fokoztatnék. Két évvel halála előtt betegeskedni kezdett sok és erőltetett munka folytán, de családi szere­csétlenségek is hatottak állapotára. Orvosai enyhe­ éghajlat alá küldöttek, s tartózkodása Abbáziák látszólag jobbra is fordította egészségét, de az vaó­ban csak látszat volt, mert november 3-án rögtön váratlanul, tevékenysége közepett ragadta el a hal Lónyay kiváló szellemi tehetségekkel bírt, n­mes ambícziója volt magának nagy állást s hatáske szerezni, de ez után hazájának is szolgálni; jogos­ ambiczió, mely a jelenkor fiatal embereiben úgy lá­szik kisebb mértékben van meg, mint azokban, kik század első felében születtek. Hajlamainál s szellemi irányánál és sokolda miveltségénél fogva a politikában ahhoz az iskolák tartozott, mely a haladást a fentartással közvetire törekszik, mely a szabad intézményeket szereti,­­ éppen azok érdekében nagy súlyt fektet a rendre és jó adminisztráczióra. Tanulmányai s hajlamai a közgazdasághoz kiválóan a pénzügyhöz vonzották, s ez az országba annyira el volt ismerve, hogy őt quasi praedestina pénzügyminiszternek tartották, mihelyt a kiegyező tárgyalások megindultak, a mire nézve jellemző, hog mikor 1865. június 19-én a földhitelintézet igazgató­ebédre gyűltek össze, Csengery Antal poharát Ló­nyay Menyhértre emelve, egyebek között ezt mon­dotta: »Egy ízben Dessewffy Emil gróf azt említ hogy végre is nincs, a ki ne lenne nélkülözhetetlen Ezen thémáról beszélgettem egyszer Deák Ferenc­­czel, a­ki egy darabig szemlét tartván az ország k tűnő egyéniségei fölött, igy nyilatkozott: Mégis tudó egyet, a­ki nemzetgazdasági és pénzügyi ismeretein­ fogva ez idő szerint csakugyan pótolhatatlan volna, ez Lónyay Menyhért.« De Lónyaynak érzéke volt más tanulmányok , érdekek iránt is, mit elég alkalmam volt tapasztaln midőn minisztériumának tagja voltam ; tapasztaltat­­tuk ezt mindnyájan, kik vele az akadémiában mi ködtünk. Megnyitó beszédei, valamint elődje felett tartós emlékbeszéde mindenkor érdekes olvasmányok fog­nak maradni, s az akadémiának, nemcsak anyag ügyei rendezése körül — a­miben egykori elnöktár­sával, Csengeryvel osztozott,­­ hanem szellemi mun­kálkodása vezetésében tanúsított sokoldalúságával­­ valóban felejthetetlen szolgálatokat tett! Itt hallottuk őt még múlt évi közülésünkön is Ki sejtette volna akkor, hogy azon tehetségekbe gazdag férfia felett már ez évben emlékbeszédet fo­gunk tartani. Élete nem hosszú, de annál tartalmasabb. Sok nevezetes eseményről és eredményről elmondhatta quorum pars magna fui. Ez szolgálhat vigaszul csa­ládjának, az országnak s akadémiánknak is, állapítani a franczia s olasz nyelv törvényeit; ha azonban a nemzet bir életerővel, s mindinkább fejlő­dik, akkor a nyelv sem marad meg régi formáiban, a szók értelme változik, újak képződnek, s a nemzet­i irodalom nyelvérzéke is módosul és keresztültör azon szabályokon, melyek azt bizonyos időpontban meg akarták állandósítani. Az olaszoknál a trecentisták klassziczitására következettt a cinquecentisták klasz­­sziczitása; most ez is elavult, s a Crusca szabályai nem kötik meg többé az újabb irályt. Érezte ezt a mi akadémiánk is, és ámbár soha­sem feledkezett meg arról, hogy nyelvünk tisztaságá­nak első őre, még­sem kovácsolt békét, mely azt kifej­lődésében megakaszsza, sőt a maga kebelében is sza­bad tért nyitott a különböző nézeteknek, s tekintélyét nem használja fel soha bármely tudományos theória istápolására. A szabadság volt mindig éltető szelle­me ; érezte, hogy nem lehet egyéb, mint oly közmű­velődési intézet, mely az összes magyar irodalom kép­viselőit, a­mennyire lehet, magába foglalja, el nem zárkózik semmi iránytól, s így alkotja meg a magyar irodalmi köztársaságot, melynek folytonos kifejlődé­sét igyekszik előmozdítani, de korlátokat nem állít fel, midőn a tudományosság haladására és terjeszté­sére fordítja azon eszközöket, melyeket a közönség hazafisága rendelkezésére bocsátott. Ez tette népsze­rűvé akadémiánkat, mely mindig azon volt, hogy a tudományt az élettel összekösse, keresi az alkalmat, hogy a közönséggel érintkezzék s nagy gyűléseiben számot ad a nemzetnek munkálkodásáról. Most is megjelenünk a nemzet előtt azon öntudattal, hogy az akadémia ez évben is híven teljesité feladatát. Az erdélyi ev. ref. egyházkerület közgyűlése — Második nap. — Kolozsvárit, május 29. (II.) Báró Kemény Gábor miniszter, mint el­nök reggeli 9 órakor, elfoglalván helyét, a tegnap ülés jegyzőkönyvének felolvasására hívja fel a jegy­zőt, mi megtörténvén, a jegyzőkönyv észrevétel nélkü helyben hagyatik. Ezután a különböző bizottságok kiküldése következett, úgyszintén a gyűlés tartamán segédjegyzők kinevezése is; segédjegyzőkül kinevez­tettek: Surányi Gyula, dr. Elekes Viktor, dr. Törös István és Bedőházi János. Az elnöki előterjesztései között, melyek részint kérvények, részint jelentések­ből állottak, volt egy, mely kínos benyomást tett az egész gyűlésre, ez pedig dr. Bánffy Albert egyházke­rületi egyik főgondnok lemondásának bejelentése volt. Noha a lemondás indokául a buzgó és szeretett fő­gondnok öregségét, aggkorát hozza fel, de mégis nyílt titokként tudja mindenki, hogy itt valami egyéb lap­pang . . . Éppen ezért a gyűlés élénk helyesléssel fo­gadta el azon indítványt, miszerint keressék fel a ne­mes báró lemondásának visszavételére. Vajha a köz­gyűlés szeretetének, ragaszkodásának ezen meleg nyi­latkozata visszaesdhetné a tisztelt főgondnokot egy­házkerületünk vezérférfiai közé! Mert máskép fáj­dalmas veszteség éri egyházkerületünket, pedig amúgy is vesztettünk eleget Nagy Péter és Zeyk Károly el­halálozásában, kik mindketten üres helyet hagytak maguk után. Szomorú lenne, ha a meghaltak után az élők is kilépnének a sorból . . . A mai ülés fénypontját helyettes püspök Szász Domokos beszámoló jelentése képezte. A szépen ki­dolgozott és hatásosan előadott jelentés mindvégig

Next