Pesti Napló, 1886. szeptember (37. évfolyam, 242-270. szám)

1886-09-16 / 257. szám

257. szám. Budapest, 1886. Csütörtök, szeptember 16. 37. évi folyam, Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeum-épít­e­tt. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bém­entetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadás-hivatal­i Ferencziek-tere, Athenben m­é­p­s­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüi panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 6 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különkü­ldése kívántatik, postabélyegre havonként 15 kr., évnegyedenként 1 forint felüüdsetendo. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. KOSSUTH LAJOS a bolgárországi tragédiáról. Két levél Hélfy Ignácz orsz. képviselőhöz.*) I. Kedves barátom! Ön szept. 2-káról keltezett levelében azt kérdé­selem, hogy miután annyit foglalatos­kodtam a keleti kérdéssel s az utóbbi orosz­török háború alatt e tárgy felől nyilvánított nézeteimet az ország közvéleménye — nem egyszer pártkülönbség nélkül helyesléssel fo­gadta, nem gondolom-e, hogy alkalomszerű volna nyilatkoznom a mostani bolgár esemé­nyek felől is, melyek a keleti kérdésnek egy oly­an fázisát képezik, a­mely (a­mint ön mondja s bizony nagy igazsággal mondja) egész nyomorúságában tünteti fel a bécsi ka­binet külpolitikáját. Igaz, én sokat foglalatoskodtam a keleti kérdéssel, egy vaskos kötetét fogja az tenni Irataimnak, a­mit e tárgyban mondtam és ír­tam, ha majd életemben vagy halálom után összegyűjtve, kiadásra kerül. — Egykoron (a krími háború idejében) mondottam s Írtam olyanokat is, a miknek igazságai oly erős visszhangot keltettek a brit nemzet közvéle­ményében s amott a Boszporusz partján, hogy a hatalmak féltékenységét is felébresztenék s a titkos diplomáczia összesogását és elhárító intézkedéseit vonnák maguk után. De most az én szavam már hatásra nem számíthat, tetterőmet nem életkorom, hanem maga nem­zetünk elzsibbasztotta, s lyukat furogatni a vízbe nagyon háládatlan foglalatosság. Hát, megvallom, nem nagy kedvet érzek magam­ban, belekiabálni a pusztába. Aztán: azon felfogás, melyet az utóbbi háború alatt a keleti kérdés értelme­s hord­­ereje és a politika felől nyilvánítottam, mely­re az osztrák-magyar monarchia létérdeke határozottan reá mutat, annyira összevág a mostani események intelmeivel, s annyira ak­­tualitási színezettel bír, hogy ha még akad­hatna valaki, a­ki nem restel érdeklődni az iránt, hogy miként gondolkozom én a keleti kérdés azon új fázisa felől, melyet a bolgár­országi események feltüntetnek, annak csak meg kellene olvasni a múlt háború alatt közzé­tett nyilatkozataimat**), miszerint tájékozva legyen nézeteim felől, s azoknak a mostani körülményekre alkalmazását kézen­fekvőnek találja. Mert hát a tényeknek megvan a maguk megkék­elhetlen, elutasithatlan logikája, mely­*) Nagy hazánkfiának e jelentőségteljes levele máshoz lévén intézve és az egész helyzetet domináló aktuális kérdést tárgyalván, e lap kiadói ezt nem tekintik oly iratnak, melyre nézve a közlés kizáróla­gosságát igényelnék. A s­z­e­r­k. **) A keleti kérdésre vonatkozó papírjaimban la­pozgatva, e napokban egy akkoron félretett s azóta félre-­­ téve kevert értekezésemre bukkantam, mely akkori nyi­latkozataimat kiegészíti. El fogom azt önnek küldeni, mert az akkor követett s ma is folytatott fonák politikára vonatkozik, melyhez gróf Andrássy Gyula, kinek nevéhez ugyan csak más irányú emlékek fűzték, eléggé udvarias volt nevét korunk augurjainak matrikulájába keresztapá­nak beíratni és a külügyi kormány exponensei által akko­­i­ran hangoztatott oly fallácziákkal foglalatoskodik, me­­­­lyek azon körökben, fájdalom, ma is kisértenek, s azért s azt hiszem, hogy Irataim böngészeti rovatába felvétele nem leszen inopportunus. I­nek végzelmességén semmit sem változtathat az a por, a mit a nemzetek sorsával játékot űző hatalmasok az emberek szemébe szórnak, hogy ne lássák rát játékukat; a végkimene­tel felett a dolog lényegének logikája hatá­roz; ez pedig egész egyszerűen ennyi­ből áll: 1-szer. A keleti kérdés, a minővé az a bécsi kabinet nemcsak téves, de határozot­tan mondom, végeredményében az öngyilkos­ság határát súroló közrejátszása mellett fejlő­dött, orosz hatalmi terjeszkedés kér­dése. Ez a hatalmi terjeszkedés veszélyes Európa szabadságára, de legközvetlenebbül kiszámíthatlan következésű kataklizmákkal fenyegeti hazánkat, az osztrák birodalmat, és a Habsburg-Lotharingiai házat, mely három tényezőnek érdekei jól felfogva e kérdés­ben összeesnek, szolidárisok. E veszélyt diplomatikai pepecselésekkel nem lehet elhárítani, azoknak mindig csak az az eredménye, hogy ha az orosz két lépést tesz előre hatalmi terjeszkedésének útján, azokból a mostani augurok (értsd diplomaták) legalább is egyet mindig szankc­ionálnak, s még kérkednek vele, hogy nem mind a kettőt szankc­ionálták, de az eredmény az, hogy az orosz egy lépést nyert előre, még­pedig euró­pai szankc­ióval, s azzal a nyert lépéssel hi­dat szerzett magának újabb két lépésre, me­lyekből legalább is egyet megint szankc­io­­nál az európai diplomáczia. Nem könyv nél­kül beszélek, történelmet beszélek; így duz­zadt fel az orosz hatalom Európa szabadságá­nak veszedelmes, hazánkat pedig s vele Ausz­triát, és uralkodóházát kataklizmákkal fe­nyegető arányokra. Ebben tehát balgaság reményleni »sheer non sense« , mint az angol mon­daná. Az a másik út pedig, melyre a bécsi ka­binetet a rövidlátó kapzsiság szenvedélye tántorita, értem a prédában osztozkodást, a mellett, hogy szívháborítólag erkölcstelen, még irtózatos ostobaság is. Nem villámhárító, hanem villámvonzó; a­mit az orosz foglal, az neki növeli hatalmát, a­mit a bécsi kabinet foglal, az az ő hatalmát elforgácsolja; az orosz­nak minden lépésnyi foglalás hid is, eszköz is további foglalásra; a bécsi kabinetnek min­den lépésnyi foglalás nehézség annak meg­őrzésében, a­mije van, amott erőszerzés a támadásra, itt erővesztés a védelemben, amit az orosz rabol, azt ő viszi, a­mit a bécsi kabi­net rabol, az őtet viszi, a hová viszi ? az orosz boa constrictor gyűrűi közé, az orosz krokodilus tátott szájába. — Ez az expediens, melybe a bécsi kabinet oly ostobán belesze­retett, annak az embernek bölcsesége, a­ki olajat öntött a tűzre, hogy azt eloltsa. Jegyez­ze meg ezt magának a magyar nemzet, mert ez igazság. Tehát: mi következtetést lehet józan észszel abból a tényből levonni, hogy a keleti kérdés orosz hatalmi terjeszkedés kérdése? Más következtetést józan észszel levonni le­hetetlen, mint azt, hogy az orosz hatalmi ter­jeszkedést amott keleti szomszédunkban sem­mi szín alatt, semmi formában nem kell meg­engedni, annak ellent kell állani minden erő­vel, minden áron, mert itt létérdek forog fenn; a létérdek tekintete pedig oly óriásilag kima­gasló tekintet, hogy ahhoz viszonyítva min­den más tekintet nyomorúságos arányokra törpül. Ez a keleti kérdés lényegének egyik oldala. Il­or: A­mióta az orosz a maga hatalmi terjeszkedésének ormára ismét a bécsi kabi­netnek az öngyilkosság határát súroló közre­­játszásával, a múlt háborúban a szláv ügy zászlaját tűzte ki, az orosz hatalmi terjeszke­dés a pánszlávizmussal van kombinálva. Az orosz hatalmi terjeszkedés szomszé­dunkban a keleten, legyen az területi foglalás, legyen az még ennél is veszélyesebb orosz ha­talmi szféra tágítás alakjában, mindenesetre egy boa constrictor, mely hazánkat, az osztrák birodalmat s a Habsburg-uralkodóházat gyű­rűibe törekszik szorítani, hogy megfojtsa; de a mióta ez a hatalmi terjeszkedés a pánszlá­vizmussal hozatott kombináczióba, a boa con­strictor egy százkarú polipot kapott szövet­séges társul, mely csápjaival nemcsak hatá­rainkon túl tapogatózik (s ugyancsak meré­szen és sikeresen tapogatózik, miként a szófiai gyalázatos attentátum s annak nagyon tra­gikus, de nem váratlan legombolyodása meg­mutatta), hanem határainkon belül is hazánk testébe, a monarchia testébe ragad, immár bele is ragadt, még­pedig ugyancsak jó mélyen. Ez a keleti kérdés lényegének másik oldala. Ezen polip ellen a legbiztosabb — több­ az egyedüli biztos, egyedül sikeres mentő­szer a szláv fajú, vagy ha nem is ilyen, de szláv nyelvet beszélő nemzetek nemzeti füg­getlenségének biztosítása s nemzeti individua­litásuk megőrzése, kifejtése. Nemzeteket mondok, nem közjogilag egységes, de társadalmilag poliglott nemze­tek akármi nyelvű töredékét, ez más lapra tartozik, más természetű dolog, egészen más. Tehát mi következtetést kell azon tény­ből levonni, hogy az orosz hatalmi terjeszke­dés pánszlávizmussal van kombinálva ? Más következtetést józan észszel levonni lehetet­len, mint azt, hogyha azon a téren, melyen az orosz hatalmi terjeszkedés mozog, akad szláv fajú vagy szláv nyelvű nemzet (a kettő nem egyértelmű, az ir angolul beszél, de azért sohase lesz angol fajjá), mondom, ha akad szláv fajú vagy nyelvű nemzet, mely nem akarja magát az orosz horgára akasztani, ha­nem szabad és független akar lenni, s a he­lyett, hogy a pánszlávizmus csónakján a russzifikáczióba beleeredznek, saját nemzeti individualitását akarja feltartani s kifejteni, az ily nemzetet e törekvésében az osztrák-magyar monarchiának minden erejével támogatnia, gyámolítania, védenie kell, de nem oly szán­dékkal, hogy azt a maga horgára kerítse (ez fenomenális baklövés volna, melylyel a víz az orosz malmára hajtatnék), hanem minden utógondolat nélkül a végett, hogy az a nem­zet nemzeti függetlenségét biztosíthassa, nem­zeti individualitását megóvja s kifejthesse: azt senki kedvéért, senki rábeszélésére — ha­bár százszor Bismarcknak hívják is a rábeszélőt — nem kell, nem szabad az osz­trák-magyar monarchiának megengedni, hogy az ily nemzetet az orosz, akár az erőhatalom­mal a maga horgára akaszsza, akár ármány­nyal hálójába kerítve, a pánszlávo-czárizmus világfelforgató ambícziójának eszközévé te­gye; ezt az osztrák-magyar monarchiának nem szabad megengednie, hanem önfeltartási kötelessége bátorítani az ily nemzetet kitar­tásában, megértetvén vele, hogy függetlensé­gének biztosítására, nemzeti individualitásá­nak megóvására orosz erőszak s orosz ármány ellen az osztrák-magyar monarchia egész erejére bizton számíthat. Ezt a politikát az osztrák-magyar mon­archiának az önfeltartás kötelessége paran­csolja ; ez nem rokonszenv, nem politikai nagy­lelkűség kérdése, saját jövendőnk biztonsága forog itt fenn; azért említem ezt, mert midőn az utóbbi háború alatt egy tősgyökeres ma­gyar város (gondolom Eger) az orosz hatalmi terjeszkedés meggátlására vérét, vagyonát küldöttségileg felajánlotta, Tisza miniszter­­elnök valami olyan frázissal torkolta le a ha­zafias ajánlkozást, hogy a magyar vért nem szabad idegen érdekért pazarolni. Hát neki azon gát fentartása, mely az orosz hatalmi terjeszkedésnek útját állotta, idegen érdek volt! Csodálatos észjárás egy magyar minisz­ternél, ha ugyan észjárás s nem csupán a bécsi kabinet aberráczióinak meghódolás czaf­­rangos szójárása volt; de, mert az az aber­­ráczió Bécsben most is kisért, egy szégyenle­tes meghunnyászkodás kíséretében kisért, a magyar államférfim önállóságot pedig — fáj­dalom — nincs okom amott Budán erősebb­nek tartani, mint akkor volt, súlyt helyezek az arra való figyelmeztetésre, hogy midőn ama politikára, mint a helyzet elutasíthatlan követelményére reá utalok, nem idegen érdek lebeg szemem előtt, »res nostra agitur« ez a mi ügyünk, mert csak ily irányú politi­kával lehet azt elérni, hogy az a boa con­strictor megcsonkíttassék, annak a polipnak testéről csápok metszessenek le. Rövidre összegezve a mondottakat: a keleti kérdés orosz hatalmi terjeszkedés kér­dése pánszlávizmussal kombinálva, az osztrák magyar monarchia létérdeke tehát azt nem csak tanácsolja, hanem parancsolja, hogy az orosz hatalmi terjeszkedésnek útjába kell állni, az önállásukban az orosz által fenyege­tett szláv nemzeteket pedig függetlenségük s nemzeti individualitásuk megóvásában min­den erővel támogatni kell. Bismarck herczeg attól a félelmében, hogy az orosznak eszébe juthat egy kissé francziás­­kodni, felcsaphat kozáknak, ha neki tetszik, fel is csapott; ezt a kozákoskodást a német nemzet előbb-utóbb keservesen meg fogja síny­­leni; de hát ez az ő dolguk, hanem az osz­trák-magyar monarchiának senki kedvéért sem szabad magát az orosz uszály hordozó­jává degradálni, nem szabad az orosz világ­hatalmi ambícziójának szekerét tolni, mert ha ezt teszi, saját maga alatt vágja a fát, saját ma­gának vesztére tön. Ennyiből áll a dolog lényege: így állott a kérdés a múlt háború alatt, igy áll most is »hinc omne principium, hae refer exitum«. Ez az én felfogásom s Istenemre mon­dom, ez s csak is ez a tényállás logikájának megfelelő felfogás; e felfogás megismertetése végett nekem nem volna szükségem újabb fejtegetésekbe bocsátkozni, mert én a kérdés lényegét tíz év előtt ily irányban annyira indokolva kifejtettem, hogy a­mint a szórvá­nyosan kezem alá kerülő adatokban lapozga­tok, csaknem mosolyognom kell, midőn annak bizonyságait látom, hogy a­míg a bosnyák foglalás ténye köpönyegfordítást nem idé­zett elő, felfogásom lényegét még a kormány­párt közlönyei is mennyire magukénak val­lották. Aztán nemzetünk e kérdésben nem is szorult az én szavamra, látok, olvasok én a különféle politikai színezetű magyarországi lapokban e tárgy felől oly talpra esett fejte­getéseket, melyek úgy a tényállásra, mint annak logikájára annyi világot árasztanak, hogy a­mivel én ahhoz hozzájárulhatnék, csak úgy vehetné ki magát, mint fényes nappal a mécspislogás. Nem a helyes felfogás, nem az értelem hiányzik Magyarországon, hanem a határo­zottság, a tetterő. Majd a haza érdekét hát­térbe szorító pártérdek,­­ az ujabbkori par­lam­entarizmus e súlyos átka, mely annak hitelét tönkre teszi; majd annak a tudatnak kebelnyomasztó lidércze fog ki az értelmen, hogy még annak a csonka, béna, annak a nagy állami érdekek közül pusztán alaki ér­tékű alkotmányosságnak is, melylyel az or­szág most bir, nincs semmi reális biztosí­téka ; — (ha még volt, a ki e tekintetben ma­gát illúziókban ringatá, azt egy bizonyos ki­rályi kézirat ugyancsak kiábrándíthatá) en­nek a lidéretnyomásnak következése, hogy akármit sugall is az értelem, akármint sajog is a hazafi szív, akármint zúgolódik is a ke­belben a kisbíró, ott, a­hol nagy nemzeti ér­dekek súlyát kellene határozottan belevetni a politika mérlegébe, az a tekintet kerekedik felül, hogy nem tanácsos a bécsi kabinet­politikával súrlódásba keveredni, mert az lehetne belőle, hogy az a biztosítéktalan al­kotmányosság amolyan Andrássy-emlékű ve­­rébröptet részén. Hát mindenre Amen mon­datik, a­mit a hatalom akar vagy teszen, és semmi sem merészeltetik, a­mit nem akar. A­ki — mint én — így a távolból színtelen (akromatikus) üvegen át nézi a dolgok folyá­sát, lehetetlen idegessé nem lennie azon kínos erőlködés láttára, a­mely kifejtetik, hogy a dialektikai ügyesség meggyőződés színében tüntesse fel azt, a­mi csak lidéretnyomás, a­mi csak félsz. Faust prológjában a sátán azt mondja az Urnak : »az ember mindig olyan leszen, a minőnek teremtetted«,­­ bizony gyarlónak teremtette; hát hiszen meglehet, hogy itt-ott kivételképen a személyes önzés­nek is van része amaz aposztáziákban, ama köpönyegfordításokban, melyeket korunk Ma­gyarországon felmutat, de én azoknak fő­indokát nem szennyes önzésben, hanem ama A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Derék emberek. Jean Richepintől. (6) (Francziából.) III. (Folytatás.) Georgette nem volt szégyenlősen erényes, távol állott az ilyesmitől. A brutális támadást azonban ha­tározottan visszautasította volna. De ez a támadás ügyetlen, majdnem félénk volt. Lepottier úrnak ezen­­fölül ő ellenében bizonyos fölényes modora volt, me­lyet kilétének öntudata adhatott neki. De ez oly any­­nyira megfelelt jó arczának s kissé remegő alsó ajká­nak, hogy a nőnek nem volt oka sem panaszkodni, sem pedig nyugtalankodni e megszólítás miatt. Geor­gette vizsgálata e frázist eredményező, melyet halkan mormogott : — Ez egy jó ember, kit akkor dugok zsebre, a­midőn akarom. E közben suttogva visszautassa a felajánlott kocsit, de oly modorban, hogy majdnem megsértő őt. Lepottier egyre-másra mentegetődzött. De a kis György pompásnak találta a gondolatot s kocsin akart hazamenni. Ő az urat igen kedvesnek találta. Aztán igen fáradt volt. A vita alatt bérkocsi ment arra. — De nem úgy van, kérem, nem. Oly közel va­gyunk már. — Fogadja el, asszonyom. Ez a gyereknek örö­met okoz. Adósa is vagyok ezzel azért, hogy azelőtt annyira ráijesztettem. Mit mondjak a kocsisnak?... utcza ? Georgette megmondá lakezimét s a kocsi tova ment. A kocsizás csak tiz perczig tartott. A lakás valóban igen közel volt. Nagyon is közel Lepottier arra nézve. Alig volt ideje, hogy elmondjon néhány banális frázist, azt is zavarban, míg ajka erősen resz­ketett. De elég idő volt arra, hogy Georgette elmondja a­z ő kilétét. Törekedett arra ezt minél előnyösebben megértetni. Tánczosnő ! Ő tehát tánczosnő volt! Le­pottier úr alig ismerte ki magát a gyönyör-vágytól és az örömtől. De csak akkor, midőn Georgette már kiszállóban volt, koc­káztatta meg a kérdést: — Nem lesz-e szerencsém önt viszontláthatni? — Istenem, — uram — felelte zavarodva Geor­gette — az alig illendő. Nem tudom, kihez van sze­rencsém ... Lepottier úr erre teljesen elvesztette fejét. Őt nagyon megzavarta a hirtelen bucsuvétel. Attól tar­tott, hogy orra előtt örökre bezárják a paradicsom ajtaját, melyről álmodott. Elfelejtett minden elővi­­gyázatot s a zsebből elővevén tárczáját, kivett onnan egy névkártyát s azt átnyujtá a tánczosnőnek. E kártya egyike volt azon száznak, melyet csak egy hete csináltatott s melyen rajta volt neve, állása, ezime. Georgette egy csodálkozó óh!-t hallatott, a mint ezt olvasta, s legnyájasabb mosolyával igy szólt: — Most, miután a bemutatás megtörtént, higy­­je uram, hogy én igen szerencsés leszek... S ezzel tova szökött, attól tartva, hogy ő azon­nal felhasználja az engedélyt s azt hívén, hogy jobb, ha kissé várakoztatja a gyönyörre. De Lepottier úrnak ma határozottan merész napja volt. Miután már kompromittálta magát, azt akarta, hogy ez ne hiába történt legyen. A vágy oda vonzotta. Egy tánczosnő i­s milyen elragadó! Ah, a színészek — hogy megfogja majd őket. De úgy lát­szik, nem nagyon. Ő elrepült. Igen, de csak mára, később majd viszontláthatja. De miért csak később ? Ennek ma kell megtörténni. Bizonyára, ma. Félig már úgy is győzött. Csak előre, előre! Bátorság! Egy eszmét! Az ember vagy Don Juan, vagy nem az. Huszonöt perczc­el később csöngettek Geor­gette kisasszony ajtaján, a harmadik emeleten, bal­folyosón, 15. szám alatt. Georgette kisasszony kinyitá az ajtót s igen meg volt lepve, midőn a küszöbön Le­pottier urat találta, nagy csomaggal hóna alatt. — Igen, bocsánat, asszonyom, — ismét én va­gyok — szólt ő, egy kissé akadozva. Azt gondoltam, hogy az én kis barátomnak adósa vagyok. .. bocsá­nat, ... azt gondoltam, hogy emlékül. .. S lázasan kibonta a csomag papirját, melyben az a nagy ló volt betakarva. György tapsolt örömé­ben, mig a mama ezt mormogá: — Oh uram, mily kedves ön, — mily kedves! S Lepottier úr remegő ajka forró csókot nyo­mott a tánczosnő oda nyújtott kezére. IV. Mintegy tiz évvel ezelőtt, egy irodalmi-művé­szeti kupaktanácsban történt, hogy Yves­s Marchal egymással először találkoztak s barátságot kötöttek. E társaságban az emberi gondolkozás radikális s általános forradalomról álmodoztak. A költők új versről szóltak, melyben az esz­mét zene fogja helyettesíteni, a­hol a szavak a hang összhangjával és színével fognak bírni, a­hol a szó­tagok egyszerű árnyéklata elegendő lesz bizonyos ké­pek fölkeltéséhez s ezt az ihletett írásmódnak nevezték el. Viszont a festők egy lélektani festészetet hir­dettek, mely nem tüntetve elő mást, mint a tárgyak által nyert benyomást és pedig bizonyos sajátságos világítási távlatok által, a rajzolás szinthézisének segélyével. A­mi a zenészeket illeti, azok tisztában voltak azzal, hogy végre az ő művészetük nyeli el a többit, lévén az egyszerre a legérzékibb és a legértelmesebb, a legtermészetibb és a legszámtanibb, az egyedüli képes arra, hogy kifejezze a kifejezhetlent s egyszer­smind az egyedüli, melyet az ember d­ifzírozott s ál­talános formulákba foglalhat, mint az algebrai egyen­leteket. Különösen Yves vallotta egész lélekkel e vé­leményt és e mellett sokat foglalkozott Wagnerrel, kit álmaiban a saját úttörőjének tartott, talán olyas­formán, a mint Keresztelő János előzője volt Jézus Krisztusnak. Marchal egész lélekkel bevegyült e társaságba, a­hol a drámai művészetről vallott nézetei egész for­radalmi rokonszenvvel fogadtattak. Ő arról álmodott, hogy egymaga egyesít majd egy színházban mindent, a­mi ihletett, impresszionista, naturalista és algebrai. Oh, ez igen egyszerű. A verset egyformán kell majd énekelni, mint egy mélopéet, melyben az előadó a gesztusokkal, az időméretekkel mintegy behímezi a változatokat, melyek majd kifejezik az előtünte­tendő jellem sajátságait. Ő mindent igen világosan magyarázott meg, demonstráló modorban, mert ő esz­méi felett filozofált lelkiismeretében s egészen bizal­masan. Különben is, ő nemcsak fecsegni akart rend-­­­szeréről; ő azt gyakorlatilag be is mutatta. Termé­szetesen nem nagy előkészületek nélkül. Ő eddig egy harmadrendű színház harmadrendű tagja lévén, nem igen volt alkalma dicsőséget aratni a melodrámák egyhangú prózájában, melyben ő az árulókat ját­szotta. De ennek daczára az ő vastag gutturális hang­ja, az ő kolosszális taglejtései, erélyes arczjátéka és hatalmas bozontos feje a népies közönségtől az áruló szerepekre elég átkozódást aratott, úgy hogy bízha­tott a sikerben. — Ah — mondá gyakran — ha valamely első­rangú színházban lennék s ott kedvem szerint játsz­­hatnám, majd meglátnák! De ezen reménykedés kába álom volt. Ha be is jutna oda, hogy engednék meg, hogy ott az ő kedve szerint játszanék ? Soha! Soha! De megvolt a maga napja, a maga negyedórája, midőn egész Páris róla beszélt. Igaz groteszk népsze­rűsége , csúfolódtak vele a kis lapok, sőt a nagyok is; a képes lapok az első oldalon az ő színezett karrika­­túráját közlék ; a színházi kritikák vele foglalkoztak. Ah, ezen emlékezetes este! A midőn ő Orestest játszotta egész Páris előtt. Egy kis örökség megen­­gedé neki, hogy egy estére kibérelhessen egy színházi termet s ott impresszárió legyen. Hevenyében kis tár­sulatot alakított össze, betanította, Andromachét s meghívta az estére az egész sajtót. Ő mindent akart megnyerni egy csapásra; összehívta a legilletékesb közönséget annak megítélésére, hogy az ő eszméi iga­zak és helyesek-e ? S ott volt az egész kupaktanács, elszánva lévén arra, hogy támogassa őt a nagy csatában. De, ah, bu­kás érte, minden fáradozás, minden erőlködés daczá­ra. Nem értették meg. Az ő játékát nagyon rosszul kisérte társulata, mely az eszmék iránt semmi érzék­kel sem bírt. Ő hiába erőlködött, egész lelkét bele­öntvén szerepébe, mint mondá, hogy megnyerje az ál­taluk elvesztett partiét. Minél jobban erőlködött, an­nál kevésbbé ment a dolog. Taps helyett kinevették. Az ő organikus, tudományos játéka a derültség legviharosabb kitöréseit keltette fel. Az emberek a­­ nevetéstől majdnem a földön henteregtek, valahány­­­­szor a színpadon megjelent , s a mint arcza össze­rándult, szeme szikrázott, a mint az ő rendszere sze­rint a lehető legjobban akarta kifejezni a rémületet, a kac­agás annál nagyobb lett. De hiába volt ellene az ármány, ő véges-végig küzdötte szerepét , s egyszerre ihletett, impresszio­nista, naturalista és algebrai volt. Midőn a függöny legördült, a közönség egy ré­sze azt hitte, hogy ő szédelgő, a másik, hogy bolond, de mindenki kac­agott, s az emberek a bulevardokon még félórával az előadás után is kaczagtak, a­mint e bolondos Orestesre gondoltak. De ezen kudarc­ éppen nem vette el Marchal bátorságát. A kupaktanács most is nagyon becsülte őt, mint azelőtt. Mindegyikük szomjúhozott ily mar­­tiromság után. Majd megértik későbben.­­— Ha egész Páris kifütyöli az embert — mon­dá Yves, h úgy ez a dicsőség kezdete. Gondoljunk a Tannhäuserre, Berliozra, sat. Példa erre elég volt. S Marchal elmélete e kör­ben nemcsak nem bukott meg, hanem újabb rokon­­szenvet keltett. A kis örökség maradéka a külvárosokban és a vidéken tett körútra ment el, összesen négy előadásra, melyek nem voltak szerencsésebbek, mint a párisi előadások. A párisi lapok megadták a jelet s a vidé­kiek ezt szellemesen követték. A mint pénze elfogyott, Marchalnak vissza kel­lett mennie előbbeni színházához s még örült, hogy elfogadták a melodrámák árulóinak játszására. Itt kicsiben követte rendszerét, a­mennyiben azt szerep­köre megengedte. Olykor kis vidéki vendégszereplé­sekre rándult ki, de mindig visszatért Párisba, itt elégtételt várva. Annak reményéről soha sem mon­dott le, így múltak el az évek azóta, hogy megismerke­dett Yvessel a fontaine-utc­ai kupaktanácsban. Ez a kis kör is szétoszlott. Az ihletett irmodoru költők igen közönséges irmodoru zsurnaliszták lettek. Az, ki Proudhont imádta, most a hivatalnoki hímzett frak­kot viselte. A másik, ki Wagnerrel akart megmér­kőzni a zeneköltői téren, operetteket irt. A festők egy része beléphetett a szalonba. Egyikőjük fényké­pész lett. (Folyt. köv.)

Next