Pesti Napló, 1886. szeptember (37. évfolyam, 242-270. szám)
1886-09-16 / 257. szám
257. szám. Budapest, 1886. Csütörtök, szeptember 16. 37. évi folyam, Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épített. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bémentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadás-hivatali Ferencziek-tere, Athenben mépset. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüi panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 6 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 15 kr., évnegyedenként 1 forint felüüdsetendo. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. KOSSUTH LAJOS a bolgárországi tragédiáról. Két levél Hélfy Ignácz orsz. képviselőhöz.*) I. Kedves barátom! Ön szept. 2-káról keltezett levelében azt kérdéselem, hogy miután annyit foglalatoskodtam a keleti kérdéssel s az utóbbi orosztörök háború alatt e tárgy felől nyilvánított nézeteimet az ország közvéleménye — nem egyszer pártkülönbség nélkül helyesléssel fogadta, nem gondolom-e, hogy alkalomszerű volna nyilatkoznom a mostani bolgár események felől is, melyek a keleti kérdésnek egy olyan fázisát képezik, amely (amint ön mondja s bizony nagy igazsággal mondja) egész nyomorúságában tünteti fel a bécsi kabinet külpolitikáját. Igaz, én sokat foglalatoskodtam a keleti kérdéssel, egy vaskos kötetét fogja az tenni Irataimnak, amit e tárgyban mondtam és írtam, ha majd életemben vagy halálom után összegyűjtve, kiadásra kerül. — Egykoron (a krími háború idejében) mondottam s Írtam olyanokat is, a miknek igazságai oly erős visszhangot keltettek a brit nemzet közvéleményében s amott a Boszporusz partján, hogy a hatalmak féltékenységét is felébresztenék s a titkos diplomáczia összesogását és elhárító intézkedéseit vonnák maguk után. De most az én szavam már hatásra nem számíthat, tetterőmet nem életkorom, hanem maga nemzetünk elzsibbasztotta, s lyukat furogatni a vízbe nagyon háládatlan foglalatosság. Hát, megvallom, nem nagy kedvet érzek magamban, belekiabálni a pusztába. Aztán: azon felfogás, melyet az utóbbi háború alatt a keleti kérdés értelmes hordereje és a politika felől nyilvánítottam, melyre az osztrák-magyar monarchia létérdeke határozottan reá mutat, annyira összevág a mostani események intelmeivel, s annyira aktualitási színezettel bír, hogy ha még akadhatna valaki, aki nem restel érdeklődni az iránt, hogy miként gondolkozom én a keleti kérdés azon új fázisa felől, melyet a bolgárországi események feltüntetnek, annak csak meg kellene olvasni a múlt háború alatt közzétett nyilatkozataimat**), miszerint tájékozva legyen nézeteim felől, s azoknak a mostani körülményekre alkalmazását kézenfekvőnek találja. Mert hát a tényeknek megvan a maguk megkékelhetlen, elutasithatlan logikája, mely*) Nagy hazánkfiának e jelentőségteljes levele máshoz lévén intézve és az egész helyzetet domináló aktuális kérdést tárgyalván, e lap kiadói ezt nem tekintik oly iratnak, melyre nézve a közlés kizárólagosságát igényelnék. A szerk. **) A keleti kérdésre vonatkozó papírjaimban lapozgatva, e napokban egy akkoron félretett s azóta félre- téve kevert értekezésemre bukkantam, mely akkori nyilatkozataimat kiegészíti. El fogom azt önnek küldeni, mert az akkor követett s ma is folytatott fonák politikára vonatkozik, melyhez gróf Andrássy Gyula, kinek nevéhez ugyan csak más irányú emlékek fűzték, eléggé udvarias volt nevét korunk augurjainak matrikulájába keresztapának beíratni és a külügyi kormány exponensei által akkoiran hangoztatott oly fallácziákkal foglalatoskodik, melyek azon körökben, fájdalom, ma is kisértenek, s azért s azt hiszem, hogy Irataim böngészeti rovatába felvétele nem leszen inopportunus. Inek végzelmességén semmit sem változtathat az a por, a mit a nemzetek sorsával játékot űző hatalmasok az emberek szemébe szórnak, hogy ne lássák rát játékukat; a végkimenetel felett a dolog lényegének logikája határoz; ez pedig egész egyszerűen ennyiből áll: 1-szer. A keleti kérdés, a minővé az a bécsi kabinet nemcsak téves, de határozottan mondom, végeredményében az öngyilkosság határát súroló közrejátszása mellett fejlődött, orosz hatalmi terjeszkedés kérdése. Ez a hatalmi terjeszkedés veszélyes Európa szabadságára, de legközvetlenebbül kiszámíthatlan következésű kataklizmákkal fenyegeti hazánkat, az osztrák birodalmat, és a Habsburg-Lotharingiai házat, mely három tényezőnek érdekei jól felfogva e kérdésben összeesnek, szolidárisok. E veszélyt diplomatikai pepecselésekkel nem lehet elhárítani, azoknak mindig csak az az eredménye, hogy ha az orosz két lépést tesz előre hatalmi terjeszkedésének útján, azokból a mostani augurok (értsd diplomaták) legalább is egyet mindig szankcionálnak, s még kérkednek vele, hogy nem mind a kettőt szankcionálták, de az eredmény az, hogy az orosz egy lépést nyert előre, mégpedig európai szankcióval, s azzal a nyert lépéssel hidat szerzett magának újabb két lépésre, melyekből legalább is egyet megint szankcionál az európai diplomáczia. Nem könyv nélkül beszélek, történelmet beszélek; így duzzadt fel az orosz hatalom Európa szabadságának veszedelmes, hazánkat pedig s vele Ausztriát, és uralkodóházát kataklizmákkal fenyegető arányokra. Ebben tehát balgaság reményleni »sheer non sense« , mint az angol mondaná. Az a másik út pedig, melyre a bécsi kabinetet a rövidlátó kapzsiság szenvedélye tántorita, értem a prédában osztozkodást, a mellett, hogy szívháborítólag erkölcstelen, még irtózatos ostobaság is. Nem villámhárító, hanem villámvonzó; amit az orosz foglal, az neki növeli hatalmát, amit a bécsi kabinet foglal, az az ő hatalmát elforgácsolja; az orosznak minden lépésnyi foglalás hid is, eszköz is további foglalásra; a bécsi kabinetnek minden lépésnyi foglalás nehézség annak megőrzésében, amije van, amott erőszerzés a támadásra, itt erővesztés a védelemben, amit az orosz rabol, azt ő viszi, amit a bécsi kabinet rabol, az őtet viszi, a hová viszi ? az orosz boa constrictor gyűrűi közé, az orosz krokodilus tátott szájába. — Ez az expediens, melybe a bécsi kabinet oly ostobán beleszeretett, annak az embernek bölcsesége, aki olajat öntött a tűzre, hogy azt eloltsa. Jegyezze meg ezt magának a magyar nemzet, mert ez igazság. Tehát: mi következtetést lehet józan észszel abból a tényből levonni, hogy a keleti kérdés orosz hatalmi terjeszkedés kérdése? Más következtetést józan észszel levonni lehetetlen, mint azt, hogy az orosz hatalmi terjeszkedést amott keleti szomszédunkban semmi szín alatt, semmi formában nem kell megengedni, annak ellent kell állani minden erővel, minden áron, mert itt létérdek forog fenn; a létérdek tekintete pedig oly óriásilag kimagasló tekintet, hogy ahhoz viszonyítva minden más tekintet nyomorúságos arányokra törpül. Ez a keleti kérdés lényegének egyik oldala. Ilor: Amióta az orosz a maga hatalmi terjeszkedésének ormára ismét a bécsi kabinetnek az öngyilkosság határát súroló közrejátszásával, a múlt háborúban a szláv ügy zászlaját tűzte ki, az orosz hatalmi terjeszkedés a pánszlávizmussal van kombinálva. Az orosz hatalmi terjeszkedés szomszédunkban a keleten, legyen az területi foglalás, legyen az még ennél is veszélyesebb orosz hatalmi szféra tágítás alakjában, mindenesetre egy boa constrictor, mely hazánkat, az osztrák birodalmat s a Habsburg-uralkodóházat gyűrűibe törekszik szorítani, hogy megfojtsa; de a mióta ez a hatalmi terjeszkedés a pánszlávizmussal hozatott kombináczióba, a boa constrictor egy százkarú polipot kapott szövetséges társul, mely csápjaival nemcsak határainkon túl tapogatózik (s ugyancsak merészen és sikeresen tapogatózik, miként a szófiai gyalázatos attentátum s annak nagyon tragikus, de nem váratlan legombolyodása megmutatta), hanem határainkon belül is hazánk testébe, a monarchia testébe ragad, immár bele is ragadt, mégpedig ugyancsak jó mélyen. Ez a keleti kérdés lényegének másik oldala. Ezen polip ellen a legbiztosabb — több az egyedüli biztos, egyedül sikeres mentőszer a szláv fajú, vagy ha nem is ilyen, de szláv nyelvet beszélő nemzetek nemzeti függetlenségének biztosítása s nemzeti individualitásuk megőrzése, kifejtése. Nemzeteket mondok, nem közjogilag egységes, de társadalmilag poliglott nemzetek akármi nyelvű töredékét, ez más lapra tartozik, más természetű dolog, egészen más. Tehát mi következtetést kell azon tényből levonni, hogy az orosz hatalmi terjeszkedés pánszlávizmussal van kombinálva ? Más következtetést józan észszel levonni lehetetlen, mint azt, hogyha azon a téren, melyen az orosz hatalmi terjeszkedés mozog, akad szláv fajú vagy szláv nyelvű nemzet (a kettő nem egyértelmű, az ir angolul beszél, de azért sohase lesz angol fajjá), mondom, ha akad szláv fajú vagy nyelvű nemzet, mely nem akarja magát az orosz horgára akasztani, hanem szabad és független akar lenni, s a helyett, hogy a pánszlávizmus csónakján a russzifikáczióba beleeredznek, saját nemzeti individualitását akarja feltartani s kifejteni, az ily nemzetet e törekvésében az osztrák-magyar monarchiának minden erejével támogatnia, gyámolítania, védenie kell, de nem oly szándékkal, hogy azt a maga horgára kerítse (ez fenomenális baklövés volna, melylyel a víz az orosz malmára hajtatnék), hanem minden utógondolat nélkül a végett, hogy az a nemzet nemzeti függetlenségét biztosíthassa, nemzeti individualitását megóvja s kifejthesse: azt senki kedvéért, senki rábeszélésére — habár százszor Bismarcknak hívják is a rábeszélőt — nem kell, nem szabad az osztrák-magyar monarchiának megengedni, hogy az ily nemzetet az orosz, akár az erőhatalommal a maga horgára akaszsza, akár ármánynyal hálójába kerítve, a pánszlávo-czárizmus világfelforgató ambícziójának eszközévé tegye; ezt az osztrák-magyar monarchiának nem szabad megengednie, hanem önfeltartási kötelessége bátorítani az ily nemzetet kitartásában, megértetvén vele, hogy függetlenségének biztosítására, nemzeti individualitásának megóvására orosz erőszak s orosz ármány ellen az osztrák-magyar monarchia egész erejére bizton számíthat. Ezt a politikát az osztrák-magyar monarchiának az önfeltartás kötelessége parancsolja ; ez nem rokonszenv, nem politikai nagylelkűség kérdése, saját jövendőnk biztonsága forog itt fenn; azért említem ezt, mert midőn az utóbbi háború alatt egy tősgyökeres magyar város (gondolom Eger) az orosz hatalmi terjeszkedés meggátlására vérét, vagyonát küldöttségileg felajánlotta, Tisza miniszterelnök valami olyan frázissal torkolta le a hazafias ajánlkozást, hogy a magyar vért nem szabad idegen érdekért pazarolni. Hát neki azon gát fentartása, mely az orosz hatalmi terjeszkedésnek útját állotta, idegen érdek volt! Csodálatos észjárás egy magyar miniszternél, ha ugyan észjárás s nem csupán a bécsi kabinet aberráczióinak meghódolás czafrangos szójárása volt; de, mert az az aberráczió Bécsben most is kisért, egy szégyenletes meghunnyászkodás kíséretében kisért, a magyar államférfim önállóságot pedig — fájdalom — nincs okom amott Budán erősebbnek tartani, mint akkor volt, súlyt helyezek az arra való figyelmeztetésre, hogy midőn ama politikára, mint a helyzet elutasíthatlan követelményére reá utalok, nem idegen érdek lebeg szemem előtt, »res nostra agitur« ez a mi ügyünk, mert csak ily irányú politikával lehet azt elérni, hogy az a boa constrictor megcsonkíttassék, annak a polipnak testéről csápok metszessenek le. Rövidre összegezve a mondottakat: a keleti kérdés orosz hatalmi terjeszkedés kérdése pánszlávizmussal kombinálva, az osztrák magyar monarchia létérdeke tehát azt nem csak tanácsolja, hanem parancsolja, hogy az orosz hatalmi terjeszkedésnek útjába kell állni, az önállásukban az orosz által fenyegetett szláv nemzeteket pedig függetlenségük s nemzeti individualitásuk megóvásában minden erővel támogatni kell. Bismarck herczeg attól a félelmében, hogy az orosznak eszébe juthat egy kissé francziáskodni, felcsaphat kozáknak, ha neki tetszik, fel is csapott; ezt a kozákoskodást a német nemzet előbb-utóbb keservesen meg fogja sínyleni; de hát ez az ő dolguk, hanem az osztrák-magyar monarchiának senki kedvéért sem szabad magát az orosz uszály hordozójává degradálni, nem szabad az orosz világhatalmi ambícziójának szekerét tolni, mert ha ezt teszi, saját maga alatt vágja a fát, saját magának vesztére tön. Ennyiből áll a dolog lényege: így állott a kérdés a múlt háború alatt, igy áll most is »hinc omne principium, hae refer exitum«. Ez az én felfogásom s Istenemre mondom, ez s csak is ez a tényállás logikájának megfelelő felfogás; e felfogás megismertetése végett nekem nem volna szükségem újabb fejtegetésekbe bocsátkozni, mert én a kérdés lényegét tíz év előtt ily irányban annyira indokolva kifejtettem, hogy amint a szórványosan kezem alá kerülő adatokban lapozgatok, csaknem mosolyognom kell, midőn annak bizonyságait látom, hogy amíg a bosnyák foglalás ténye köpönyegfordítást nem idézett elő, felfogásom lényegét még a kormánypárt közlönyei is mennyire magukénak vallották. Aztán nemzetünk e kérdésben nem is szorult az én szavamra, látok, olvasok én a különféle politikai színezetű magyarországi lapokban e tárgy felől oly talpra esett fejtegetéseket, melyek úgy a tényállásra, mint annak logikájára annyi világot árasztanak, hogy amivel én ahhoz hozzájárulhatnék, csak úgy vehetné ki magát, mint fényes nappal a mécspislogás. Nem a helyes felfogás, nem az értelem hiányzik Magyarországon, hanem a határozottság, a tetterő. Majd a haza érdekét háttérbe szorító pártérdek, az ujabbkori parlamentarizmus e súlyos átka, mely annak hitelét tönkre teszi; majd annak a tudatnak kebelnyomasztó lidércze fog ki az értelmen, hogy még annak a csonka, béna, annak a nagy állami érdekek közül pusztán alaki értékű alkotmányosságnak is, melylyel az ország most bir, nincs semmi reális biztosítéka ; — (ha még volt, a ki e tekintetben magát illúziókban ringatá, azt egy bizonyos királyi kézirat ugyancsak kiábrándíthatá) ennek a lidéretnyomásnak következése, hogy akármit sugall is az értelem, akármint sajog is a hazafi szív, akármint zúgolódik is a kebelben a kisbíró, ott, ahol nagy nemzeti érdekek súlyát kellene határozottan belevetni a politika mérlegébe, az a tekintet kerekedik felül, hogy nem tanácsos a bécsi kabinetpolitikával súrlódásba keveredni, mert az lehetne belőle, hogy az a biztosítéktalan alkotmányosság amolyan Andrássy-emlékű verébröptet részén. Hát mindenre Amen mondatik, amit a hatalom akar vagy teszen, és semmi sem merészeltetik, amit nem akar. Aki — mint én — így a távolból színtelen (akromatikus) üvegen át nézi a dolgok folyását, lehetetlen idegessé nem lennie azon kínos erőlködés láttára, amely kifejtetik, hogy a dialektikai ügyesség meggyőződés színében tüntesse fel azt, ami csak lidéretnyomás, ami csak félsz. Faust prológjában a sátán azt mondja az Urnak : »az ember mindig olyan leszen, a minőnek teremtetted«, bizony gyarlónak teremtette; hát hiszen meglehet, hogy itt-ott kivételképen a személyes önzésnek is van része amaz aposztáziákban, ama köpönyegfordításokban, melyeket korunk Magyarországon felmutat, de én azoknak főindokát nem szennyes önzésben, hanem ama A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Derék emberek. Jean Richepintől. (6) (Francziából.) III. (Folytatás.) Georgette nem volt szégyenlősen erényes, távol állott az ilyesmitől. A brutális támadást azonban határozottan visszautasította volna. De ez a támadás ügyetlen, majdnem félénk volt. Lepottier úrnak ezenfölül ő ellenében bizonyos fölényes modora volt, melyet kilétének öntudata adhatott neki. De ez oly anynyira megfelelt jó arczának s kissé remegő alsó ajkának, hogy a nőnek nem volt oka sem panaszkodni, sem pedig nyugtalankodni e megszólítás miatt. Georgette vizsgálata e frázist eredményező, melyet halkan mormogott : — Ez egy jó ember, kit akkor dugok zsebre, amidőn akarom. E közben suttogva visszautassa a felajánlott kocsit, de oly modorban, hogy majdnem megsértő őt. Lepottier egyre-másra mentegetődzött. De a kis György pompásnak találta a gondolatot s kocsin akart hazamenni. Ő az urat igen kedvesnek találta. Aztán igen fáradt volt. A vita alatt bérkocsi ment arra. — De nem úgy van, kérem, nem. Oly közel vagyunk már. — Fogadja el, asszonyom. Ez a gyereknek örömet okoz. Adósa is vagyok ezzel azért, hogy azelőtt annyira ráijesztettem. Mit mondjak a kocsisnak?... utcza ? Georgette megmondá lakezimét s a kocsi tova ment. A kocsizás csak tiz perczig tartott. A lakás valóban igen közel volt. Nagyon is közel Lepottier arra nézve. Alig volt ideje, hogy elmondjon néhány banális frázist, azt is zavarban, míg ajka erősen reszketett. De elég idő volt arra, hogy Georgette elmondja az ő kilétét. Törekedett arra ezt minél előnyösebben megértetni. Tánczosnő ! Ő tehát tánczosnő volt! Lepottier úr alig ismerte ki magát a gyönyör-vágytól és az örömtől. De csak akkor, midőn Georgette már kiszállóban volt, kockáztatta meg a kérdést: — Nem lesz-e szerencsém önt viszontláthatni? — Istenem, — uram — felelte zavarodva Georgette — az alig illendő. Nem tudom, kihez van szerencsém ... Lepottier úr erre teljesen elvesztette fejét. Őt nagyon megzavarta a hirtelen bucsuvétel. Attól tartott, hogy orra előtt örökre bezárják a paradicsom ajtaját, melyről álmodott. Elfelejtett minden elővigyázatot s a zsebből elővevén tárczáját, kivett onnan egy névkártyát s azt átnyujtá a tánczosnőnek. E kártya egyike volt azon száznak, melyet csak egy hete csináltatott s melyen rajta volt neve, állása, ezime. Georgette egy csodálkozó óh!-t hallatott, a mint ezt olvasta, s legnyájasabb mosolyával igy szólt: — Most, miután a bemutatás megtörtént, higyje uram, hogy én igen szerencsés leszek... S ezzel tova szökött, attól tartva, hogy ő azonnal felhasználja az engedélyt s azt hívén, hogy jobb, ha kissé várakoztatja a gyönyörre. De Lepottier úrnak ma határozottan merész napja volt. Miután már kompromittálta magát, azt akarta, hogy ez ne hiába történt legyen. A vágy oda vonzotta. Egy tánczosnő is milyen elragadó! Ah, a színészek — hogy megfogja majd őket. De úgy látszik, nem nagyon. Ő elrepült. Igen, de csak mára, később majd viszontláthatja. De miért csak később ? Ennek ma kell megtörténni. Bizonyára, ma. Félig már úgy is győzött. Csak előre, előre! Bátorság! Egy eszmét! Az ember vagy Don Juan, vagy nem az. Huszonöt perczcel később csöngettek Georgette kisasszony ajtaján, a harmadik emeleten, balfolyosón, 15. szám alatt. Georgette kisasszony kinyitá az ajtót s igen meg volt lepve, midőn a küszöbön Lepottier urat találta, nagy csomaggal hóna alatt. — Igen, bocsánat, asszonyom, — ismét én vagyok — szólt ő, egy kissé akadozva. Azt gondoltam, hogy az én kis barátomnak adósa vagyok. .. bocsánat, ... azt gondoltam, hogy emlékül. .. S lázasan kibonta a csomag papirját, melyben az a nagy ló volt betakarva. György tapsolt örömében, mig a mama ezt mormogá: — Oh uram, mily kedves ön, — mily kedves! S Lepottier úr remegő ajka forró csókot nyomott a tánczosnő oda nyújtott kezére. IV. Mintegy tiz évvel ezelőtt, egy irodalmi-művészeti kupaktanácsban történt, hogy Yvess Marchal egymással először találkoztak s barátságot kötöttek. E társaságban az emberi gondolkozás radikális s általános forradalomról álmodoztak. A költők új versről szóltak, melyben az eszmét zene fogja helyettesíteni, ahol a szavak a hang összhangjával és színével fognak bírni, ahol a szótagok egyszerű árnyéklata elegendő lesz bizonyos képek fölkeltéséhez s ezt az ihletett írásmódnak nevezték el. Viszont a festők egy lélektani festészetet hirdettek, mely nem tüntetve elő mást, mint a tárgyak által nyert benyomást és pedig bizonyos sajátságos világítási távlatok által, a rajzolás szinthézisének segélyével. Ami a zenészeket illeti, azok tisztában voltak azzal, hogy végre az ő művészetük nyeli el a többit, lévén az egyszerre a legérzékibb és a legértelmesebb, a legtermészetibb és a legszámtanibb, az egyedüli képes arra, hogy kifejezze a kifejezhetlent s egyszersmind az egyedüli, melyet az ember difzírozott s általános formulákba foglalhat, mint az algebrai egyenleteket. Különösen Yves vallotta egész lélekkel e véleményt és e mellett sokat foglalkozott Wagnerrel, kit álmaiban a saját úttörőjének tartott, talán olyasformán, a mint Keresztelő János előzője volt Jézus Krisztusnak. Marchal egész lélekkel bevegyült e társaságba, ahol a drámai művészetről vallott nézetei egész forradalmi rokonszenvvel fogadtattak. Ő arról álmodott, hogy egymaga egyesít majd egy színházban mindent, ami ihletett, impresszionista, naturalista és algebrai. Oh, ez igen egyszerű. A verset egyformán kell majd énekelni, mint egy mélopéet, melyben az előadó a gesztusokkal, az időméretekkel mintegy behímezi a változatokat, melyek majd kifejezik az előtüntetendő jellem sajátságait. Ő mindent igen világosan magyarázott meg, demonstráló modorban, mert ő eszméi felett filozofált lelkiismeretében s egészen bizalmasan. Különben is, ő nemcsak fecsegni akart rend-szeréről; ő azt gyakorlatilag be is mutatta. Természetesen nem nagy előkészületek nélkül. Ő eddig egy harmadrendű színház harmadrendű tagja lévén, nem igen volt alkalma dicsőséget aratni a melodrámák egyhangú prózájában, melyben ő az árulókat játszotta. De ennek daczára az ő vastag gutturális hangja, az ő kolosszális taglejtései, erélyes arczjátéka és hatalmas bozontos feje a népies közönségtől az áruló szerepekre elég átkozódást aratott, úgy hogy bízhatott a sikerben. — Ah — mondá gyakran — ha valamely elsőrangú színházban lennék s ott kedvem szerint játszhatnám, majd meglátnák! De ezen reménykedés kába álom volt. Ha be is jutna oda, hogy engednék meg, hogy ott az ő kedve szerint játszanék ? Soha! Soha! De megvolt a maga napja, a maga negyedórája, midőn egész Páris róla beszélt. Igaz groteszk népszerűsége , csúfolódtak vele a kis lapok, sőt a nagyok is; a képes lapok az első oldalon az ő színezett karrikatúráját közlék ; a színházi kritikák vele foglalkoztak. Ah, ezen emlékezetes este! A midőn ő Orestest játszotta egész Páris előtt. Egy kis örökség megengedé neki, hogy egy estére kibérelhessen egy színházi termet s ott impresszárió legyen. Hevenyében kis társulatot alakított össze, betanította, Andromachét s meghívta az estére az egész sajtót. Ő mindent akart megnyerni egy csapásra; összehívta a legilletékesb közönséget annak megítélésére, hogy az ő eszméi igazak és helyesek-e ? S ott volt az egész kupaktanács, elszánva lévén arra, hogy támogassa őt a nagy csatában. De, ah, bukás érte, minden fáradozás, minden erőlködés daczára. Nem értették meg. Az ő játékát nagyon rosszul kisérte társulata, mely az eszmék iránt semmi érzékkel sem bírt. Ő hiába erőlködött, egész lelkét beleöntvén szerepébe, mint mondá, hogy megnyerje az általuk elvesztett partiét. Minél jobban erőlködött, annál kevésbbé ment a dolog. Taps helyett kinevették. Az ő organikus, tudományos játéka a derültség legviharosabb kitöréseit keltette fel. Az emberek a nevetéstől majdnem a földön henteregtek, valahányszor a színpadon megjelent , s a mint arcza összerándult, szeme szikrázott, a mint az ő rendszere szerint a lehető legjobban akarta kifejezni a rémületet, a kacagás annál nagyobb lett. De hiába volt ellene az ármány, ő véges-végig küzdötte szerepét , s egyszerre ihletett, impresszionista, naturalista és algebrai volt. Midőn a függöny legördült, a közönség egy része azt hitte, hogy ő szédelgő, a másik, hogy bolond, de mindenki kacagott, s az emberek a bulevardokon még félórával az előadás után is kaczagtak, amint e bolondos Orestesre gondoltak. De ezen kudarc éppen nem vette el Marchal bátorságát. A kupaktanács most is nagyon becsülte őt, mint azelőtt. Mindegyikük szomjúhozott ily martiromság után. Majd megértik későbben.— Ha egész Páris kifütyöli az embert — mondá Yves, h úgy ez a dicsőség kezdete. Gondoljunk a Tannhäuserre, Berliozra, sat. Példa erre elég volt. S Marchal elmélete e körben nemcsak nem bukott meg, hanem újabb rokonszenvet keltett. A kis örökség maradéka a külvárosokban és a vidéken tett körútra ment el, összesen négy előadásra, melyek nem voltak szerencsésebbek, mint a párisi előadások. A párisi lapok megadták a jelet s a vidékiek ezt szellemesen követték. A mint pénze elfogyott, Marchalnak vissza kellett mennie előbbeni színházához s még örült, hogy elfogadták a melodrámák árulóinak játszására. Itt kicsiben követte rendszerét, amennyiben azt szerepköre megengedte. Olykor kis vidéki vendégszereplésekre rándult ki, de mindig visszatért Párisba, itt elégtételt várva. Annak reményéről soha sem mondott le, így múltak el az évek azóta, hogy megismerkedett Yvessel a fontaine-utcai kupaktanácsban. Ez a kis kör is szétoszlott. Az ihletett irmodoru költők igen közönséges irmodoru zsurnaliszták lettek. Az, ki Proudhont imádta, most a hivatalnoki hímzett frakkot viselte. A másik, ki Wagnerrel akart megmérkőzni a zeneköltői téren, operetteket irt. A festők egy része beléphetett a szalonba. Egyikőjük fényképész lett. (Folyt. köv.)