Pesti Napló, 1887. február (38. évfolyam, 31-58. szám)

1887-02-14 / 44. szám

44 szám, Szerkesztést írod­­t Feren­cziek-tere, Athenäen m-é p a­­­a t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen­­levelek csak­ ismert kezektől fogadtatnak és kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenäen m-é­p il­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körfiú panaszok, hirdetmények­ a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 2 kr. Budapest, 1887. Hétfő, február 14. Reggeli kiadás: 38. évi folyam. Előflletési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapest is kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra t frt 50 kjr. — 1 hónapra 9 frt. Ha 12 esti k­iadás postai küllönküldése kirintstik, postabályegre biVQUként 35 t-' ■ évnegyedenként 1 forint felb­lrl­etendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­ hivatalába Budapest, Fi renczi«k-tere, Athenaeum épü­tt, küldendők. Egyes szám 2 kr. Szemle. A német állami közegek a háboruveszélyt­­ bizonyos tüntető modorban helyezik az elő­térbe. Hohenlohe­rg beszédét csakhamar követé a porosz miniszteri nyilatkozat, mely a vasutügy tárgyalását nem kivánja a béke jeléül tekintetni. Hogy a német kormány ezzel főleg a választásokra kíván hatni, az épp úgy bizonyos, mint az, hogy az efféle nyilatkozatok nagyon nyugtalanítják egész Európát s igen pusztítólag hatnak a börzékre. A németországi választások sorsa, az ijesztgetés daczára, igen bizonytalan. Minden attól függ, hogy a pápa beavatkozása meg­töri-e a czentrum ellenzését! Egyelőre az tapasztalható, hogy a német kath. püspökök s a klérus nagy része nem szüntette meg a szeptennátus ellenzését. Katholikus lapok azt fejtegetik, hogy a pápa a dogmákban csalhatat­lan, de a csalatkozhatlanság nem terjed ki a pápa politikai nyilatkozataira, melyeket jó katholikusok is ellenezhetnek. Windthorsthoz közel álló helyről kijelentik, hogy ő nem titkolta el a pápai államtitkár levelét, mert ő maga is azt csak a lapokból ismerte meg. A német franczia határon, mint onnan jelentik, igen izgatott a hangulat, a német hatóságok nagyon megnehezítik Fran­­cziaországból az átkelést. Valószínűnek tart­ják, hogy már közelebb útlevél fog köve­­teltetni mindenkitől. Bécsből távírják a B. K.-nek: Tisza Kálmán miniszterelnök, ki Tarkovics államtitkár és Weckerle miniszteri tanácsossal itt időzik, ma délelőtt 10 óra­kor ő Felsége által egy óráig tartó kihallgatáson fo­gadtatott. Délben a miniszterelnök gr. Kálnoky kül­ügyminiszter és Szögyény osztályfőnökkel értekezett. 2 órakor Tisza miniszterelnök rövid megbeszélést tar­tott gr. Taaffe miniszterelnökkel és 3-tól 4-ig gr. Kál­noky külügyminiszter elnöklete alatt a hadügyminisz­tériumban közös miniszteri értekezlet volt, melyen a közös minisztereken kívül még részt vettek Tisza és gr. Taaffe miniszterelnökök, dr. Orczy, ő Felsége kö­rüli miniszter és Dunajevsky pénzügyminiszter. A kon­­ferencziát holnap, esetleg ő Felsége elnöklete alatt, folytatni fogják. Tisza miniszterelnök holnap este szándékozik visszautazni Budapestre. Az országgyűlési szabadelvű párt tegnapi érte­kezletén a valláso­s közoktatási budgetet tárgyalta és elfogadta. -­­ A Deutscher klub, a reichsrath túlzó német kép­viselőinek klubja, heves viták után végre felbom­lott. Ez újabb szakadást jelent a német ellenzék köreiben. A szakadást az antiszemiták provokálták s a vita a klubban már hosszabb idő óta foly. A szombati értekezleten, midőn döntésre került a sor, mint bécsi lapok jelentik, az elkeseredés oly fokára lépett, hogy voltak pillanatok, midőn már-már azt hitte mindenki, hogy a vitatkozók hajba kap­nak. A klub utolsó előtti ülésén két javaslat terjesz­tetett elő. E javaslatok elseje 20 szóval 17 ellenében a Steinwender antiszemita képviselő által tett módo­sítással fogadtatott el s azt­ hangsúlyozta, hogy a Deutscher klub a Deutsch-Österreichischer klubbal f­entartja az eddigi formában az egyetértést, de fen­­tartja külön alapfelfogását és czéljait. E szerint a klub az ausztriai német nép érdekében nem azt tartja szem előtt első­sorban, hogy minél előbb törekedjék a parlamentáris többséget megnyerni, hanem hogy a nép a nemzeti eszme által legyen áthatva. A második javaslat azt hangsúlyozta, hogy a klub fáradhatlanul fog a korrupczió ellen küzdeni, egyúttal a­zonban hasonló eré­n­y­­­y­el száll szem­be oly törekvésekkel, melyek faj- és sztályharczot akarnak felidézni s ily törekvésű töredékekkel minden szoli­daritást megtagad. Ezen javaslat ellen az an­tiszemiták számos módosítványt adtak be s úgy e má­sodik javaslat, mint a módosítványok a legutóbbi za­jos ülés napirendjére tűzettek ki. Ezen ülésen azonban a klub elnöksége egy újabb határozati javaslatot ter­jesztett elő, mely a már elfogadott első határozatot is megváltoztatni akarta s egyúttal élesebb megrovást foglalt magában a faj- és vallásharcz szitói ellen. A klub tagjai közül többen tiltakoztak ezen uj határo­zati javaslat napirendre tűzése ellen s nézetüket ily szavakkal: Gemeinheit! Impertinenz! in­dokolták. Több, mint két óráig tartó vita után 21 szóval 18 ellenében kimondatott, hogy az új határozati javas­lat tárgyalás alá vétetik. Ezen eredmény egy­értelmű volt a klub felbomlásával. Bareuther és Wenzlicske képviselők kijelentették, hogy leteszik mandátumukat. A kisebbségben maradt többi képviselők pedig Steinwender vezetése alatt szitkozódva hagyták el a tanácskozást. A visszamarad­tak elfogadták az elnökség új javaslatait. A Steinwen­­der képviselő­csoportjának tagjai ma fognak értekez­letet tartani jövő maguk tartása iránt. Elszász és Lotharingia. A Paris az elszász­­lotharingiai német csapatokról a következő adatokat közli : 47 zászlóalj gyalogság, 50 század lovasság, 19 üteg tüzérség, 28 üteg vártüzérség, 12 műszaki csa­pat és 2 szekeres­­század. Hozzászámítva a tervezett növelést is, e csapatok ereje a következő volna : 70—80 zászlóalj gyalogság, 60—65 század lovasság, 35—40 üteg tüzérség, 28 üteg vártüzérség, 12 mű­szaki csapat és 4 szekeres­­század. A nevezett lap ez adatokhoz azt a megjegyzést fűzi, hogy ezek rendkí­vüli elővigyázati rendszabályra mutatnak s Európát hivja fel tanuul, hogy ezzel szemben Francziaország magatartása csöndes és mérsékelt. Németország viszonya Olaszországhoz és a pá­pához. Ily czimü czikket közöl a Köln. htg s azt írja, hogy előre lehetett látni, hogy a Jakobini-féle levél ama pontja, mely kifejezi a reményt, vajha sike­rülne a német birodalom segélyével a pápa helyzetét javítani, az olasz nemzeti önzés legérzékenyebb bur­ját hatalmas rezgésbe fogja hozni. Mit ért a pápa helyzetének javítása alatt? és hozzájárulhat ehhez a német birodalom? kérdi a német offícziózus lap. Minden attól függ, folytatja azután, mit ért maga a pápa a javítás alatt. Bizonyára fel nem tehető, hogy Leo pápa azt értené, hogy a német birodalom vissza­fordítsa a világtörténet kerekét, hogy az egyházi ál­lam visszaállításánál Németország segélyére számí­tana, mi Olaszországban legborzasztóbb rázkódta­­tásra és oly háborúra vezetne, melynek eredményét első­sorban a szent atya érezné. Ilyesmit tehát, okos­kodik az idézett lap, róla föl nem lehet tenni. A lap idézi Leo pápa egy beszédét, mely heves panaszokkal van tele, de az egyházi állam visszaállí­tását egy szóval sem követeli. Ebből a német officzió­­zus azt következteti, hogy a pápa az egyházi államot illetőleg belenyugodott a történelmi tényekbe. A pápa panasza helyzete elviselhetetlensége fölött más­­ természetű s a Jakobini-féle levéllel — folytatja a lap — a hatalmas Németországnak csak erkölcsi be­folyását igyekszik a maga részére megnyerni, még­pedig főleg azért, hogy Vilmos császár és kormánya közvetítse a kibékülést a szent­szék és Olaszország közt. A kölni lap czikke így végződik: »A kibé­külést az olasz királylyal békés meg­egyezést alapján s a hatalmas német birodalom közvetítésével, azt hiszszük mi a jutalomnak, melyet Leo pápa a czentrum segélyé­vel szerezni remélt, hogy a pápa mint közvetítő a né­pek és a királyok közt jövőre olyan állást foglaljon el, mely az újkor történeti fejlődésében egyedül biz­tosíthatja neki lételét s mely »Krisztus királyságá­nak gunyjelét«, mint IX. Pius pápa az Olaszország által neki felajánlott kezességeket nevezte, diszessé változtathatja át viselőjére.« A PESTI NAPLÓ TÁRM­A. ARANYFÜST. — Regény. — 29 Irta: WOHL STEFANIE. III. KÖNYV. Excelsior! XVIII. Fejezet. Vállalkozóbb honleányok, kik megedződtek a fájdalom ! csak nők körében folytatott egyleti gyülé­­sezés tüzében, kissé lenézték e gyáva tartózkodásért. Rossz néven vették tőle, hogy eszét és befolyását fel nem használja afféle »Primrose« vagy »Cowslip« li­gák szervezésére, melyeknek segélyével végre a ma­gyar hölgyeknek is kijutna a maguk része a férfiak által oly csúnyául bitorolt politikai szereplésből. De Mária csak férje szalonjában kívánt elnö­kölni és más szereplésre nem vágyott, mint arra a mely kijutott neki, ha Szelényi olykor mégis megun­va a harczot, azon rövid tartamú, de mély levertség­nek engedett, mely a legszívósabb természeteken is erőt szokott venni. Mária készítette azt az antik ke­retben, férje íróasztala fölött függő táblát, melyre sajátos, határozott kezeirásával az »Excelsior!« szót irta fel és ha szükségét látta, az e szóba foglalt bátorító, buzdító lelkesedést maga is ki tudta fej­teni. Tevékeny szerepe volt akkor is, ha Szelényi bizalmasan megbeszélte vele terveit, vagy pedig in­dulatossága és hatalmaskodása által elragadtatva, előre közölte vele azon kellemetlen igazságokat, me­lyekkel ellenfeleinek közelebb kedveskedni szándéko­zott. Ilyenkor aztán Mária addig adott neki igazat és oly kegyetlenül szidta az ellenzéket, míg Szelényi igazságérzete felébredt és Mária túlzásai, melyeket jóakaró elnézéssel megmosolygott, visszaadták egész higgadtságát. Államtudományos képzettségét meg éppen csakis bizalmas körben árulta el a fiatal asz­­szony. Férjének egy éltes kollegája egyszer egy ebéd alkalmával, meglepetten bámulta azt az élénk érdeket és feltűnő alaposságot, melylyel vitáikban részt vett. — Hogy szeretheti egy ilyen szép asszony eny­­nyire a politikát ? — kérdé végre enyelegve. Mária finom mosolylyal emelte nagy szemeit az öreg urra. — Nem a politikát szeretem — felelé szelíden — hanem a férjemet. És csakugyan, ha Szelényi a­helyett, hogy ál­lamférfi, esetleg fűszerkereskedő, Mária épp oly teljes odaadással tanulmányozta volna a czukor és kávé ár­folyamait, mint a­milyennel a jelen körülmények kö­zött az országgyűlési tudósításokat kísérte figye­lemmel. A­míg a felsőház válsága tartott, a fiatal asz­­szonynak nagyon rossz napjai voltak. Nemcsak hogy alig látta a Házban vagy konferencziákban elfog­lalva férjét, de még akkor sem volt benne öröme, ha végre mégis hazakerült. Szótalan és rosszkedvű volt és még éjjel is szakadatlanul dolgozott. Szelényi tudniillik kevés dolgot adott titkárjai­nak. Beszédeit maga fogalmazta, nagyjából, ama me­rész vonásokkal, melyek oly megkapó realizmussal állították a helyzetet a hallgató elé. A kidolgozás be­széd közben történt, még pedig szebben, szabatosabban, mint a­hogy azt a legügyesebb toll tehette volna. Min­dig akkor beszélt legjobban, ha a beszéd fogalmazá­sánál minél több tért hagyott az inspirácziónak. Míg férje éjjel irt, Mária többnyire a dolgozó­szoba kandallója mellett hintaszékében olvasgatott, sőt ott néha el is aludt, csak Szelényi karjaiban érez­ve fel, ki a magas termetű délczeg asszonyt úgy vitte át a hálószobájukba, mint egy gyermeket. Szelé­­nyinek jól esett, ho­­gy munka közben elbeszélgethe­tett Máriával, vagy pedig felolvashatott neki egy-egy részletet készülőben lévő munkájából. A fiatal asszony tapintatos szerénysége, teljesen elfelejtette vele a nők szellemi alárendeltségére vonatkozó régi elveit, melyekben egy más, követelőbb modorú nő még job­ban megerősítette volna. Az utóbbi időkben azonban feléje se nézett a feleségének. Egy nagy beszédén dolgozott s minél többet igazított rajta, mit máskor nem igen szokott tenni, — annál kevésbbé tetszett neki munkája, an­nál türelmetlenebbé, indulatosabbá vált. Végre a má­sodik éjjel — éppen éjfélt ütött az óra — ingerülten felugrott és a kéziratot darabokra tépve, íróasztala alá dobta. — Vigye őket az ördög ! — kiáltá kitörő düh­vel. Ha nem akarnak üdvözölni, menjenek pokolba! Mária e kitörésre egyetlenegy szót se szólt. Oly kicsinynyé tette magát hintaszékében, hogy szinte el­tűnt benne s miután Szelényi semmi szándékot se mutatott arra, hogy szobájukba vigye, csendesen fel­kelt és szótalanul, lábujjhegyen ment utána. Ezen éjjel azonban sajátságos nesz zavarta meg a Szelényi palota csendjét. A­mint a ház ura elszu­­nyadt, megelevenedtek a szobák és lebegő léptek su­hantak el a süppedékes, neszfogó szőnyegek fölött. Ha a régibb cselédek valamelyike­ esetleg felébred és a szobákba bepillant, bizonyára esküdni mer arra, hogy a Szelényiék fehér asszonya átlátogatott a fővá­rosba és a fiatal urnák háló­szobájából kilebegve, át­ment az öltözőn és a két kis szalonon, míg végre a kegyelmes úr dolgozó szobájában eltűnt. Szelényi István másnap reggel még rosszabb kedélyhangulatban kelt fel, mint a milyenben lefe­küdt. Kegyetlenül szidta magát, a miért tönkre tette két éjjeli munkáját, mit egy kis igazítással pompásan fel lehetett volna használni. Kedvetlenül itta meg teáját és mielőtt a Házba ment volna, benyitott a dolgozóba, hogy Íróasztalából néhány fontos iratot magához vegyen. S a mint ott sietősen kotorászva tovább szidja magát, szeme egy nagy kéziraton akad meg, mely az Íróasztal közepét elfoglalja. Olyan kézirat ez, minőt még soha sem látott; nagy fehér ívekre ragasztott, sűrűn teleírt egyenetlen papírdarabokból, furcsa sza­kadozott, toldozott külsővel, mint valami kezdetleges térkép. S amint jobban megvizsgálja, látja hogy ez a sajátságos alakú és mégis oly pedáns szabatossággal, tisztán összeragasztott akta nem egyéb , mint a tegnap darabokra tépett országházi beszéd. Szelényi egy perczig szótalan meglepetéssel bámult megmentett munkájára; kétszer-háromszor hitetlen mosolylyal forgatta meg kezeiben, azután visszadobta az asztalra és egy pár óriási lépéssel ben­­termett a hálószobában. — Maga kis boszorka! Egyetlen, aranyos, bo­lond kis feleségem! — kiáltá Máriát, ki a nagy me­­nyezetes ágy szélén ülve harisnyát húzott, karjaiba kapva és úgy összecsókolva, hogy lélekzete elállt. Az­után lelkendezve és olyan óvatosan, mintha czukorból volna, tette le ismét az ágy szélére. — Maga angyal ! Hogy kireperálta a maga in­dulatos, meggondolatlan férje ostobaságát! Mária kaczagva fonta fehér karjait férje nya­ka köré. — A nő hivatása! — felesé két csók között tréfás ünnepélyességgel. — Nem-e nekünk kell a sebeket bekötözni, miket kíméletlen férfikezek ütnek — még ha a sebesült egy országházi beszéd volna is ? És Mária ápoltja fényes sikert aratott. Éppen ez a beszéd nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hosszú, elkeseredett vita után, de mégis tetemes többséggel keresztül ment a főrendiház nagy horderejű reformja. XIX. FEJEZET. A fiatal pár házassága második évében a nyár egy részét Szelényben tölte. Azaz csak Mária vonult el oda hosszabb időre nagyanyja hirtelen halála után, mely oly mélyen megrendítette a fiatal asszonyt, hogy minden áron szabadulni kívánt a városi zaj­ból, melyből az első esztendőben csak azon két-há­­rom hétre menekült, mit Szelényi dolgaitól elvonha­tott. A miniszter persze csak "olykor, pár napra, jö­hetett ki neje látogatására. Althausenné eleinte fázott attól a gondolattól, hogy menye ily közel szomszédságában telepszik le. Az öreg dáma azt hitte, hogy afféle nagy igényű, el­kényeztetett hölgyecskével lesz dolga, ki igazi »jó falusiaknak« fogja őket tekinteni és kinek minden rossz lesz, mit ők teljes világéletükben jónak ta­láltak. De ebben aztán csakugyan csalódott. Mária azon rokonszenves, minden szenvelgéstől ment igény­telenséggel birt, mely éppen azok között található fel leggyakrabban, kik születésüktől fogva a rang és vagyon minden előnyében részesültek. Neki a pompa és kényelem oly megszokott és ennélfogva oly közö­nyös dolog volt, hogy annak hiányát másutt, vagy má­soknál nem is vette észre, sőt utazás, vagy a havasok­ban való vadászat alkalmával, melyre férjét mindig elkísérte, mosolygó jó kedvvel tűrt minden olyan nél­külözést és kényelmetlenséget, mely komornáját pél­dául könyekre fakasztá. Hamar beletalálta magát az árokházi életbe is, melynek puritán egyszerűsége oly sajátságos ellenté­tet képezett a kastély csaknem fejedelmi díszéhez. Ha néhány napot ott töltött, pontossága, melylyel a csa­ládot egybegyűjtő nyolcz órai reggelin megjelent, bi­zonyára meglepte volna még Filoména grófnőt is. Aztán Liza példájára ellenzős kötényt vett fel és Alt­­hausenné lobogó szalagos hófehér főkötője után in­dulva kamrába, padlásra, pinezébe ellátogatott, mely helyiségek példás rendjét és kápráztató tisztaságát nem győzte eléggé dicsérni. Vendég létére a nap több részét kénye ked­ve szerint használhatta volna fel. De anyósának kedvében akarván járni, szigorúan alkalmazkodott a napirendhez, mely kérlelhetlen szigorral juttatá ki minden órának a maga foglalatosságát. (Folyt. köv.) A választások. A függetlenségi párt e felhívást intézte a vá­lasztókhoz : Magyarország polgáraihoz! Polgártársak! Utolsó ülésszakában van együtt az országgyűlés, melynek képviselőháza még három évre választatott. A­kiket a nemzet választói által a törvényho­zásba küld, azok ezentúl öt éven át szólhatnak és ha­tározhatnak a nemzet nevében.­­ A nemzet maga pedig, közvetlenül, választások útján, az eddiginél ritkábban gyakorolhatja az ügyeihez való hozzászó­lás jogát. Kívánatos lehet ez oly többségnek, mely a nem­zeti akarattól eltávolodni nem vonakodik; de nem olyannak, mely a nemzeti akarat valódi kifejezése akar lenni. Elleneztük ezen változtatást. A 48-diki elvek ellen megkezdett romboló munka azonban nem kí­mélte a hároméves választást sem. És most oly országgyűlés következik, melynek képviselőháza öt évre választatik. A szavazópolgár öt évre veti el a koc­kát ha­zája sorsa felett! Ennyi idő alatt, ily hosszú tartamú országgyű­lésen — igaz — lehet tenni, alkotni a­ nemzet ja­vára is./ '­t ! És pedig sokat javára : ha a határozás hatalma azoknak jut kezébe, kik — el nem térve azon irány­tól, melynek követésére történelmünk legfényesebb lapjai buzdítanak , meg nem feledkezve arról, hogy a­mely nemzet lemond államiságának föltételeiről vagy elcsügged az azokért vívott küzdelemben, vesztébe rohan — vissza akarják adni e nemzetet önmagá­nak , vissza akarják szerezni önálló állami létének, függetlenségének föltételeit és meg akarják valósí­tani, hogy hazánk szellemi s anyagi erőit, saját belá­tása szerint, saját czéljaira fordíthassa s önmaga rendelkezzék, idegen befolyástól menten, vére és va­gyona fölött. Ezt akarjuk mi, erre törekszünk mi. Ezen alapon áll és küzd a függetlenségi és 48-as párt. De sokat lehet tenni ennyi idő alatt kárára is : ha a határozás hatalma azoknak jut kezébe, kik, ám­bár szintén ellenzői a jelenlegi kormány és pártja nyomasztó és veszélyes működésének; kik — elis­merjük — buzgón és kitartással küzdöttek és küzde­nek ugyan, hatalmi túlterjeszkedése, könnyelmű pa­zarlása, újabb jogcsorbításai és számos más káros tö­rekvése ellen, de a­kik mégis, annyi tapasztalat s a tények világos tanúsága daczára és bizalmatlanul a nemzet erejében, önmegadással ragaszkodnak azon közjogi alaphoz, melyen a kormány és pártja is áll s a­mely közjogi alap s a fölötte épült politikai rend­szer, lenyűgözi a nemzet tevékenységét, megbénítja a legéletbevágóbb ügyeiben szabad elhatározását és elzárja a virágzó nemzeti lét megalkothatásának for­rásait. E közjogi alaphoz ragaszkodik, ezen áll, a mér­sékelt ellenzék. És sokat, még sokkal többet lehet tenni a nem­zet kárára: ha a határozás hatalma továbbra is, a magát szabadelvűnek nevező pártnak — a jelenlegi kormány és pártjának — s igy azoknak jut kezébe, kik a jelenlegi közjogi alapon, a jogfeladások eme végzetes talaján állva, mind azt a bajt és kárt, mit e talaj önmagától is megterem, folytonos jogcsorbitá­­sokkal, hatalmi túlterjeszkedéssel s a választási sza­badság legfontosabb biztosítéka megtámadásával is tetézik; politikai rendszerük nyomása alatt terjedő elszegényedésnek, a politikai és társadalmi erkölcsök, ugyanazon rendszer hatása alatt mutatkozó lazulásá­nak, hatalmi czélokra felhasználásával is fokozzák s a kik e mellett óriási mérvben kiaknázva a nemzet adóerejét s óriási mérvben szaporítva terheit, hazán­kat szomorú és veszélyes helyzetébe sodorták. Ez erős meggyőződésünk, mit csak szilárdabbá tett a múltak tanúsága. Mi nem mulasztottuk el, mindannyiszor óva, intve emelni fel szavunkat, valahányszor a nemzet hivatva volt dönteni sorsa felett. Nem mulasztottuk el rámutatni az örvényre, mely a tények kényszerű logikájánál fogva, hazánk sorsa előtt okvetlen megnyílik, ha a nemzet akár csüggedés, akár közöny, akár hatalmi nyomás, akár vesztegetés vagy egyesek más érdekei miatt, meg nem áll a lejtőn, melyre 20 év előtt lépett és nem sorako­zik — történelmi irányához híven — lelkesülten és kitartással, a nemzeti függetlenség s a 48-iki elvek megvalósításának dicső zászlója alá. Bár csalódtunk volna! Húsz évi tapasztalat tesz azonban szomorú, de igaz tanúságot, hogy nem csalódtunk. Mert ime! húsz éve, hogy megalkottatott a közjogi alap, mely a nemzet szabad és hatályos erő­kifejtését megzsibbasztja; húsz éve, hogy ezen alapon vezettetnek az ország ügyei. . . És hová jutottunk! Meg lévén csorbítva a nemzetnek azon elvitáz­­­atlan joga, hogy kül- és hadügyeit, saját belátása, saját érdekei szerint intézze; megcsonkítva azon joga is, hogy ezek költségei iránt, országgyűlésén, idegen beavatkozás nélkül határozzon: beleerőszakoltatott hazánk a boszniai vállalatba s az ezzel járt súlyos pénz- és véráldozatba; teremtetett egy, a bénitő kö­telékeket még szorosabbra fűző közös ügy s e mellett a delegáczió folyvást rakta a nemzet vállaira és fo­kozta roskadásig a közösügyi terheket, melyek miatt elvonattak a nemzet más szükségleteitől a megkiván­­tató eszközök s a melyeknek nyomása alatt, az adók folytonos emelése s adósságnak adósságra halmo­zása daczára, megmaradt, sőt egyre nőtt háztartá­sunkban a tátongó úr és pénzügyeink mind közelebb jutottak a válsághoz, mely jelenleg fenyeget. És ezen helyzetben látjuk borulni a külügyi láthatárt! Húsz évi káros politika eredményével sújtva, vagyunk kénytelenek a jövő veszélyek szemébe nézni! Bármi jöjjön, mi bízunk nemzetünk életerejé­ben és küzdelme diadalában. De mennyivel nyugodtabban, mennyivel szilár­dabb önérzettel tekinthetne hazánk a jövő esélyeire, ha a lefolyt idő alatt saját hadserege erősbítésére fordíthatta volna erőit; ha volna saját hadserege, melyet a nemzet szelleme leng át, mely a magyar zászló lobogásából, a magyar vezényszó buzdításából is lelkesedést meríthetne, s a melyet áthatna a tudat, hogy midőn együtt­működik közös fejedelmünk alatt álló szövetségeseivel, egyszersmind hazája szabadsá­gáért s önállóságáért küzd. Vagyoni áldozatot követelt volna saját hadse­regünk is, de önmagunknak hoztuk volna meg azt. S ezen áldozat a független államiság feltételei­nek birtokában, nem válhatott volna a nemzet felvi­rágzásának akadályává. Mert állami önállóság mellett szabad mozgást élvezhetett volna a nemzet közgazdasági téren is, holott a mostani közjogi alapon ezen alap alkatele­mévé, fentartási eszközévé lett, a nemzet közgazda­ságának, gazdasági erői szabad és helyes felhasználá­sának lenyűgözése is. Magyarország Ausztriával közös vámterületté olvasztva, nemcsak ki nem használhatta saját javára fogyasztási adóit, hanem idegen országnak adózott milliókkal, melyekre pedig saját czéljaira oly nagy szüksége lett volna. Ipara, a közös vámterületen, Ausztria százado­kon át ápolt erős ipara akadálytalanul versenyének kitéve, virágzásnak nem indulhatott; holott külön vámterület mellett — a szomszéd Ausztriával is ér­dekeinknek megfelelő szerződési viszonyban — a le­folyt hosszú idő alatt, még a hadsereg szükségletei előállításával is táplálva, a kereskedelemmel együtt, a nemzeti vagyonosodás hatalmas tényezőjévé emelked­hetett volna. Virágzó ipar és kereskedelem hathatósan mű­ködtek volna közre a mezőgazdaság emelésére is. És mindezek szabad fejlődése és kölcsönhatása meghozta volna azon eredményt, melyet haladni kívánó és ha­ladó, mert saját érdekeiket szabadon ápolható, önálló nemzeteknél láthatunk: a biztos és virágzó nemzeti életet. Megfosztva a közvagyonosodás ez alapfeltéte­leitől, kiszolgáltatva idegen érdekeknek, a nemzet vagyonosodása nem emelkedhetett a reá súlyosodó terhek arányában, erőit nem fokozhatta oly mérték­ben, hogy azoknak megfelelhessen. Pénzügyei rendezketését, gazdasági felvirágzá­sát megakadályozta, lekötött, megzsibbasztott állami és gazdasági állapota. Az állami bevételek nagy részét elnyelik az adóssági kamatok, melyek évenként 100 milliót mesz­­sze túlhaladnak. Másik nagy részét elviszik a közös­ügyek s az idegen ipar élvezte milliók. Ily körülmények közt aztán elviselhetlen az adóteher és hiányzik hazánknak az, mire kulturális czéljaira, igazságszolgáltatása és közigazgatása jóvá­tételére, elkerülhetlen szüksége volna. És a 20 évi működés eredményeként mindeh­hez társul szegődött a káros politikai rendszer azon további következménye s egyszersmind eszköze a közszabadságok csorbítása s a központi hatalom túl­terjeszkedése. A politikai s polgári szabadság rovására szá­mos ügy, mely bírói eljárás biztosítékait követeli, a pártkormány legfelsőbb fokú elhatározása alá he­lyeztetett. A főrendiház a 48-iki elvekkel ellentétesen, a társadalmi osztályok elkülönítését előmozdító módon szerveztetett s ezen irány hatása nem késett jelent­kezni. A törvényhatósági és községi önkormányzat ro­vására megalkottatott a főispánok mindenhatósága és biztosíttatott párturalmi czélokra, a hivatali befo­lyás nyomása. És e mellett meghosszabbíttatott a képviselői megbízatás tartama. De bármily eszközökkel rendelkezzék a hata­lom, mely hazánkat szomorú helyzetébe juttatta: erős akarat, szilárd elhatározás és kitartással, meg­szabadulhat a nemzet a lidércznyomástól, mely annyi időn át szabad föllélegzésére nehezedik. Ha felébred csüggetegségéből és közönyéből, ha akarja, hogy Magyarország virágzó népnek legyen szabad, független hazája, ha akarja, hogy szabad és boldog utódok áldják, hazájuk javán rendületlenül munkáló elődeik emlékét , akkor el kell fordulnia azon közjogi alaptól, a­mely az uralmon levő párt által mind veszélyesebb irányban fejlesztve s az ily irányú fejlesztést lehetővé téve, annyi bajt, annyi romlást hozott. Azokat is, kik eddig elveink gyakorlatiságában kételkedtek, oly sok évi keserves tapasztalás meg­győzhette, hogy csak azoknak megvalósítása hárít­hatja el hazánkról a pusztulás végzetét. És ezeket, valamint a jobb jövőben kétkedőket meggyőzhette az is, hogy azok, kik a jelenlegi köz­jogi alap ellen küzdenek, előre látták, hogy az hová vezet és hogy ennélfogva csak az a zászló vezethet jobb jövőbe, melyhez ők, hazájuk sorsán aggódva, oly rendületlenül ragaszkodnak. E zászló, a nemzeti önálló lét, a szabadság, egyenlőség, testvériség zászlója, melyre vezérelvként, magasztos czél gyanánt, az van felírva, hogy Magyarország legyen önálló, független állam, mely minden idegen beavatkozástól menten intézze minden ügyeit, mely teljes önállósággal bírjon, a pol­gári közigazgatáson kívül, a hadügy, pénzügy, nem­zetközi viszonyok és közgazdaság minden ügyében. Ezt a zászlót lobogtatjuk most is előttetek. És midőn újra felemeljük óvó, intő szavunkat, midőn újra rámutatunk a végzetes következményekre, melyek kimaradhatlanok, ha e zászlótól elfordultok , jobb jövőbe vetett reménynyel, hivatkozva e hon pol­gárainak ősi erényeire, intézzük hozzátok, polgár­társak ! a felhívást. Sorakozzatok e zászló körül! Sorakozzatok e zászló körül, mely egyszersmind a 48-ki elvek, a valódi szabadelvűség, a jogegyenlő­ség és testvériség zászlója. Mert az önálló és független Magyarország is csak akkor lehet nagy és hatalmas, gazdag és boldog, ha a 48-ki nagy elvek ragyognak egén vezércsillagok gyanánt. Ugyanazért ezen elvek várhatlan alkatrészeit képezik ezentúl is programmunknak s állandóan ra­gaszkodunk azon meggyőződésünkhöz, hogy bármily kérdés merüljön fel, hazánk érdekében csak a valódi szabadelvűség, a szabadság, egyenlőség, testvériség szellemében oldható meg üdvösen. Ragaszkodunk ezen meggyőződésünkhöz, mely­nek vezérlete alatt, mindenkor gondosan megfigyelve s buzgón szivünkön hordva, a nép jogos panaszait s óhajait, állhatatosan törekedtünk bajai és szenvedései orvoslására és teszszük ezt buzgón és odaadással to­vábbra is. A kik ellentétben e meggyőződésünkkel, ellen­tétben elveink e lényeges részével, a függetlenség jel­szavával lépnek elétek, de a bajok és a szomorú helyzet fő okát nem a közjogi alap és kormány hi­báiban látva, egy faj vagy felekezet működésében ke­resik, kik e meggyőződésük által vezettetve, készek a közjogi kérdésnek alárendelt fontosságot tulajdoní­tani és bennünket támadva, készek működésünk gyön­­gítésére hatni: azok, önkéntelenül is, az uralmon levő pártnak tesznek szolgálatot. És azoknak, kik akarják, hogy a kormány és pártja uralma megszűnjék; kik, ha egyébből nem, 20 év szomorú eredményéből meggyőződtek, hogy ba­jaink és válságos helyzetünk fő oka ezeknek működé­sében s uralmában s a jelen káros politikai rendszer­ben fekszik, s a­kik ennélfogva akarják, hogy hazánk

Next