Pesti Napló, esti kiadás, 1887. március (38. évfolyam, 59-89. szám)

1887-03-02 / 60. szám

60. szám. -''.-fi Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. 11a az esti kiadás postai különküldőre kívántatik, postabélyegre havonként 55 kr., évnegyedenként 1 forint felülnzetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 2 kr. Budapest, 1887. Szerda, márczius . évi folyam. Szerkesztési Iroda, Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A­ lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Egyes szám­o kr. Esti kiadás, Budapest, m­árczius 2. A holnapi német trónbeszéd elé nagy érdeklődéssel tekint a politikai világ, mert a Berlinben keringő hírek szerint a császári nyilatkozat nem csupán a belügyeket fogja felölelni, hanem az európai helyzetre is ki­terjeszkedik. A bolgár viszonyok ismét komolyabban kezdik a közfigyelmet foglalkoztatni. A porta meghatalmazottja, Riza bej, tegnap már Szó­fiába érkezett, hogy ott folytassa a tárgyalá­sokat, melyek Konstantinápolyban tudvale­vőleg meghiúsultak. E mell­tt Bulgária leg­közelebb ismét katonai zendülés színhe­lye volt. Hogy tulajdonképen mi történt, azt a bolgár kormány titkolózása folytán ma sem lehet tudni. Annyi azonban bizonyosnak lát­szik, hogy a szilisztriai helyőrség egészben vagy részben fegyvert fogott. Hogy a moz­galom elég komoly, az kitűnik azon tényből, hogy ismét több kerületet ostromállapotba kellett helyezni. A belga képviselőház megkezdette a ka­tonai készülődések kérdésének tárgyalását. Frére-Orban, az ellenzék vezére s évek hosz­­szú során át az ország miniszterelnöke a leg­hevesebben kikelt a Maas-vonal megerősíté­sének terve ellen, melynek semmi katonai jelentősége nincs. A kormánypárt egy része szintén igy gondolkozik s nincs kizárva a le­hetőség, hogy a kormány e kérdésben vere­séget szenved. A szilisztriai forrongás A Havas-ügynökség jelentése, hogy Szilisztriában lázadás volt keletkező­ben, mint a P. Ll.-nak Bécsből távírják, annyiban megerősítést nyer, hogy egy ott állomásozó zászló­aljat parancsnoka rá akarta venni egy lázadás meg­­kísértésére. A beérkezett jelentések szerint azonban a regensség ideje korán való föllépésének sikerült e kísérletet még csírájában elfojtani. Eddig még nem volt megállapítható, hogy a szilisztriai korán fölfede­zett kísérlet nem-e csak egyik ága valami nagyobb összeesküvésnek A régensség idején való fellépése azt azonban mindenesetre bizonyítja, hogy Szófiában gondosan ügyelnek mindenre. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése márczius 2-án. I. A képviselőház mai rövid ülésén a költ­ségvetési törvényjavaslat olvastatott fel har­madszor , továbbá Pap Elek terjesztett be két interpellácziót. II. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Tibád Antal, Beöthy Algernon, Zay Adolf. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kál­mán, Baross Gábor, Fejérváry Géza b., Babiny Theofil, Trefort Ágost, Bedekovich Kálmán, Széche­nyi Pál gr. Az ülés kezdődik d. u. 1 órakor. Bejelentések. Elnök az ülést megnyitván, a jegyzőkönyv hite­lesítése után bemutatja Vas megye közönségének feliratát a Romániával kötendő vám és kereskedelmi szerződésben a mezőgazdasági érdekek figyelembe vétele, és Csik megye közönségének feliratát a ma­gyar nyelvnek a monarchia összes hatóságainál a pa­ritás szerinti érvényesítése tárgyában. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. O R I O L. GK­ uy d.e Ev£a.-u.passa,aa.t -u-taan (Francziából.) 25 Második rész. II. Erre Andermatt ismét leült, a parasztok szo­kása szerint pohár bort kiivott és igy szólt : — Most már szólhatunk az ügyről. S a nélkül, hogy csak meg is engedné az ellent­mondás lehetőségét, a hozomány kérdését kezdette vitatni, kiindulva azon nyilatkozatból, melyet a vin­­czellér neki ezelőtt három héttel tett. A várandósá­gon kivül háromszázezer frankra becsülte Gontran vagyonát és megértette, hogy ha oly család, mint a gróf Ravenel,a maga körébe fogadja a kis Oriol-leányt, úgy bármily bájos legyen ez, az Oriolok részéről igen méltányos, hogy e megtiszteltetést egy csomó pénzzel viszonozzák. A paraszt, kinek mindez nagyon hizelgett, de ki mégis zavarodott volt, saját vagyonát védeni igye­kezett. A tárgyalás bosszú volt. Andermattnak egy nyilatkozata azonban nagyon megkönnyebbíté az egészet. — Mi nem kérünk készpénzt — mondá ő, — nem is értékpapírt; semmit sem kérünk, mint földet és pedig azt a földet, melyet ön úgy is, mint Lujza kisasszony hozományát jelölte meg nekem s még né­hány más telket, melyet önnek meg fogok jelölni. Oriol megkönnyebbülve lélegzett fel, hogy tőle készpénzt nem kérnek, a földekben megegyeztek. Andermatt mind a valóságban, mind a papiron azon­nal megjelöltette az átengedendő földeket s minderről rögtön közjegyzői okmányt vett föl. Az Orioloknak nem volt arra idejük, hogy meggondolják a dolgot, vagy valamely cselt főzzenek ki. Mindenki nevetett e történet elbeszélésén s pontran erősebben nevetett, mint a többiek. Ekkor a marquis nagy méltósággal mondá fiának: — Ez este, mind a ketten, látogatást teszünk a családnál s én ismétlem a rém által kifejezett kérel­met, hogy igy a dolog teljesen rendben legyen. Gontran teljes jegyes volt, szeretetreméltó és jókedvű. Ő mindenkinek ajándékot adott Andermatt erszényéből s minduntalan felkereste a fiatal leányt, hol Oriol apánál, hol Honorat asszonynál. Pál sok­szor elkísérte őt oda, hogy Saroltát lássa, bár min­den látogatás után megfogadta, hogy nem fogja töb­bet látni. Sarolta megnyugodott nővérének férjhez mene­telében, sőt már jókedvűleg is beszélt róla, úgy tetet­ve, mintha lelkében a felett a legkisebb keserűség sem lenne. Csak jelleme látszott kissé megváltozód­nak ; mintha ez már nem volna olyan nyílt, mintha, utógondolata volna. Pál sokat beszélt a fiatal leány­nyal s mintegy lépésenkint merült be az uj szerelembe. Azzal mentegetődzött önmaga előtt, hogy majd a kellő pillanatban megfutamodik. Saroltát elhagyva, Krisztiánát kereste fel, ki most az egész napot a chaise longueon tölté. De a­mint az ajtóban belépett, már ideges volt é s Krisztiána minden mozdulata, minden szava fokozta benne ez idegességet. Míg vele beszélt, lelkében a fiatal leány alakja lebegett. A­mi Krisztiánát illeti, az végtelenül sokat szenvedett, hogy Pál lelkében nem gyullaszthatta fel újra a szerelmi lángot, mely az ő lelkében lobogott. Elhagyatva, igen boldogtalannak érezte magát, s érezte azt is, hogy valamely titkos, kimondhatatlan veszély fenyegeti. Féltékeny volt minden nőre, a­kit véletlenül ablakából látott. Kérdezte, hogy ismeri-e Pál ezt vagy azt s ha Pál tagadólag felelt, ezt lehetetlennek találta s úgy vélte, hogy valami hazugság, valami árulás lappang ez alatt. Nem tudott már Pállal másról beszélni, mint Gontran közelgő házasságáról, a­mit Pál arra hasz­nált fel, hogy fennen kidicsérje Saroltát, a­kit Gon­tran Lujzáért elhagyott. Pálnak jól esett, hogy di­csérhette Saroltát, így szólt: — Óh, igen. — Gontran bolondságot követett el. Sarolta valóban bájos gyerek. Krisztiána, minden gyanakvás nélkül ismétlő: — Valóban bájos! Igazi gyöngy! Krisztiána soha sem gondolhatott arra, hogy oly férfiú, a­minő Pál, egy fiatal leányt szerethessen ? És minő különös! Krisztiána dicsérete még növelte Pál lelkében a Sarolta iránti szerelmet és vá­gyát még inkább fellobogtatá. A véletlen is közbejátszott s az oly dologba so­dorta Bretignyt, a mire e pillanatban még nem gondolt. Marelli doktor, a szép fiatal olasz orvos, na­gyon sokat forgolódott Sarolta körül, minduntalan ott volt látható az ő körében, hol az apai házban, hol Honorat doktornál. Pál féltékenységét ez kimond­atlanul felcsi­gázta. Egy napon azt látta, hogy Marelli súgott vala­mit a fiatal leánynak, mire az fülig elpirult. Bizonyos, hogy szerelemről volt a szó. Pál fölkérte Gontrant, hogy szenteljen neki öt perczet. G­ontran bocsánatot kért a hölgyektől s eltávo­zott Pállal. Midőn künn voltak az utczán, Pál felkiáltott: — Kedvesem, minden áron meg kell akadá­lyozni, hogy ez a nyomorult olasz elcsábítsa a fiatal leányt, a­ki védtelen vele szemben. — Mit akarsz, mit tegyek én e dologban, én ? — Értesd meg a leánynyal, hogy ez az olasz egy kalandor. — Barátom, ez nem az én dolgom. — De végre is, sógornőd lesz. — Igen, de semmi sem bizonyítja, hogy ez az olasz kalandor, ő oly udvarias Sarolta iránt, mint a többi nők iránt s vele szemben még egy illetlen szót se mondott. — Ha te ezt nem akarod megtenni, majd meg­teszem én, bár engem a dolog kevésbbé illet. — Te tehát szerelmes vagy Saroltába. — Én ?... nem... de tisztán látom e nyomo­rult embernek czélját. — Kedvesem, te itt igen kényes ügyekbe avat­kozol ... S aztán, ha nem szereted Saroltát ? — Nem, nem szeretem, de meg fogom védeni. — Szabad kérdeznem, mit fogsz tenni? — Ezt a nyomorultat arczal ütöm. — Pompás; ez a legjobb eszköz arra, hogy Sa­rolta őt megszeresse. Meg fogtok verekedni s akár te sebesülsz meg, akár ő, az az olasz majd hős lesz Sa­rolta szemében. — Mit tennél te ? — A te helyedben ? — Az én helyemben. — Beszélnék Saroltával, mint jó barát. Ő na­gyon bízik benned. Elmondanám neki, hogy ez az olasz udvarolt a spanyol herczegnőnek, aztán udvarolt Cloche tanár leányának, a­ki visszautasitá őt s most boszuból udvarol Saroltának. — S miért nem mondod ezt neki te, mint leen­dő sógor. — Mert.. .mert azok után, a mi köztünk tör­tént, azt én nem tehetem. — Igaz. Majd én beszélek vele. — Akarsz e most rögtön vele beszélni? — Óh igen. — Jól van, — sétálj erre tiz perczig, én majd elviszem magammal Lujzát és Marellit s te Saroltát aztán magában találod henn. Úgy történt , Bretigny Pál, negyed óra múlva visszatérve, egyedül találta Oriol Saroltát. Belépve, igy szólt hozzá: — Én kértem arra Gontrant, kisasszony, hogy nekem e találkát megszerezze. Sarolta világos szemével reá tekintett. — Vajjon miért? — Nem azért, hogy oly unalmasan beszéljek önnel, mint az az olasz — hanem hogy úgy beszéljek önnel, mint jó barát. — Beszéljen. Hallgatom. Pál kissé messze kezdő, szólt az ő tapasztala­tairól, a fiatal leányok tapasztalatlanságáról s így tért reá arra, hogy vannak kalandorok, kik visszaél­nek a fiatal leányok helyzetével és a­kik ellen nem lehet eléggé védekezni. Sarolta kissé halovány lett és a legfigyelmeseb­ben hallgatta őt, így felelt: — Értem is önt, nem is. Kiről szól ön ? — Én Marelli doktorról beszélek. Sarolta lesüte szemét s néhány pillanatnyi szü­net után, habozva igy szólt: — Ön őszinte volt hozzám, én is az leszek... Tehát igen... nővérem eljegyzése óta én már nem vagyok oly együgyü. Én nem voltam kétségben a fe­lett, a­mit ön mond s az olaszt csak azért fogadtam el, mert mulattatott. Sarolta fölemelte arczát, s Bretigny abban annyi bajt talált, hogy szívét elbob­ta az érzelem. Szertelen örömet érzett a felett is, hogy Mazellinek a leány nem ad előnyt. Ő tehát győzött, ő! Azt kérdezi: — Ön tehát nem szereti... ? — Kit, Mazellit ? — Igen. Sarolta Pálra veté szemét s e tekintetben any­­nyi fájdalmas visszaemlékezés volt kifejezve, hogy Pál zavarodottan folytatá a kérdezést: — És ... ön ... nem szeret senkit ? Pál hirtelen megragadta Sarolta mindkét kezét s azokat összecsókolva suttogá : — De én, kis Sarolta ... én szeretem önt... szeretem önt! Sarolta hirtelen visszavonta egyik kezét s azt Pál szájára illesztve mondá: — Hallgasson... kérem... hallgasson... So­kat szenvednék, ha ez megint hazugság lenne!... Sarolta fölkelt, erre Pál is felugrott és Saroltát megcsókolni akarta. E pillanatban kinyílt az ajtó s a belépő Oriol apó rettenesen kiáltá: — Ezer villám... ezer villám... mit akar ön ? Sarolta elmenekült; a két férfi szemben állt egy­mással. (Folyt. köv.) A kérvényi bizottsághoz utasittatnak. Ezután harmadszor felolvastatik és végleg meg­­szavaztatik a költségvetési törvényjavaslat. Interpelláczió. . Papp Elek a következő két interpellácziót ter­jeszti elő : Interpelláczió az igazságügyminiszter úrhoz. Tekintve azt, hogy Percsi Márton több sárréti birtokos társaival a végett nyújtott be panaszos kér­vényt már a múlt év november havában az igazság­ügyminiszter úrhoz, hogy a debreczeni kir. törvény­széknél Weinberger Mihály elleni bűnvizsgálat (uzso­ra) folyama alatt felmerült szabálytalanságokat és visszaéléseket méltóztassék szigorú vizsgálat tárgyává tétetni. Kérdem: 1. Van-e szándéka a miniszter úrnak vizsgálatot rendelni el aziránt, hogy a Weinberger Mihálytól lefoglalt könyvek a vizsgáló­bíró, vagy az ügyészség őrizete alá voltak-e helyezve és hogy kinek a hivatalos mulasztása következtében történhetett meg, hogy ezen könyvek ellopattak ? 2. Van-e szándéka a miniszter úrnak konstatál­ni, hogy a kir. orsz. főügyész úr illetéktelenül avatko­zott bele ezen vizsgálati ügybe és hogy azon intézke­dése, mely szerint utasította a törvény szünete alatt a szüneti alügyészt, hogy a vizsgálat alatt álló vád­lottak szabadlábra helyezését a vizsgálat befejezte előtt, szemben a kir. Ítélőtábla letartóztató határoza­tával, rögtön indítványozza — ellenkezik a bűnvádi eljárás szabályaival ? 3. Végre van-e szándéka a miniszter úrnak ezen közérdekű és nagy fontosságúnak mondható ügy gyors és haladéktalan befejezésére a debreczeni kir. törvény­széket utasítani ? Interpelláczió a pénzügyminiszter úrhoz. Tekintve, hogy még a múlt év dec­ember hó 18-án az iránt tettem kérdést a pénzügyminiszter úrhoz, hogy karczag-kis-ujszállási, túrkevei, m.-turi, dévaványai, nádudvari, püspök-ladányi és t.-füredi, sz.-füredi ártéri birtokait, melyek az alsó-szabolcsi ártérbe tartoznak, a törvény által biztosított adómen­tességben szándékozik-e részesíteni és tekintve, hogy az illető érdekeltekre jogtalanul ezen neheztelt adók ez évre is ki lettek vetve, kérdeni vagyok bátor, van-e szándéka a pénz­ügyminiszter úrnak fent jelzett interpellácziómra megnyugtató választ adni ? Az interpellácziók közöltetni határoztatak az illető miniszterekkel. Ezzel az ülés,­­ a napirend a következő ülé­sek tekintetében már tegnap megállapittatván, — d. u. 123/4 órakor véget ért. KÜLÖNFÉLÉK. — A hír­­lapból. „Dr. Szabó György nyugállo­mánybeli honvéd ezredorvos, a koronás arany érdem­keresztet nyerte. A közmunka- és közlekedésügyi miniszter, dr. gróf Wickenburg Márkot a postatakarékpénztárhoz ideiglenes minőségű fogalmazóvá nevezte ki. A vallás- és közoktatásügyi miniszter, a­­ -szigeti állami felsőbb leányiskolánál ideiglenesen alkalmazott Tompa Árpád tanárt, Izák János zenetanárt és özv­­aj­­házy Aladárné munkatanítónőt jelen állásukban végleg megerősítette. A földmivelés-, ipar- és keresk. miniszter, Dömötör László II. ker. méhészeti vándortanitónak megengedte, hogy tartózkodási helyét Budapestről, a Fehérmegyébe kebelezett Csapdi községbe tegye át. — ő Felsége, a kellemesi róm. kath. fiók-egy­házközségnek, a frissi gör. szert. kath. templom belső felszerelésére, a déli ref. egyházközségnek s végül a szedresi ref. egyházközségnek iskolaépitkezési czé­­lokra egyenkint száz forintot adományozott. — Stefánia trónörökösnét tegnap sétakocsizás közben a bécsi Práterben szintén baleset fenyegette, éppen úgy, mint leányát, a kis Erzsébet főherczegnőt, miről már reggeli lapunkban megemlékeztünk. A trónörökösné tegnapelőtt kezdte meg hosszú szünet után sétakocsizásait. Tegnap délután ismét a Práter­ben kocsikázott, miközben egyszerre az egyik ló ágas­kodni kezdett. Egy rendőrbiztos segélyével a lovat sikerült megállítani, mire a trónörökösné kiszállt a kocsiból, egy darabig gyalog sétált s azután bérkocsin tért haza.­­ A vallás- és közoktatásügyi miniszter, gróf Csáky László valóságos belső titkos tanácsos és or­szággyűlési képviselőnek, a­ki arra kötelezte magát, hogy a Kisucza-Ujhely és Várna városokban létesí­tendő kisdedóvodák czéljából, élete fogytáig és pedig az 1886. évtől kezdve, minden év végével ezer forin­tot fog ajándékképpen fizetni, ezen nagylelkű elha­tározásáért és a magyar közművelődés érdekében tett adományáért, szives köszönetét fejezte ki. — Munkácsy Mihály itthon. A művész és neje a mai délelőttöt a Vadászkürt-szállóban töltöt­ték és látogatásokat fogadtak. Megjelentek töb­bek közt Munkácsy lakásán : Zichy Jenő gróf, Telepy Károly, Munkácsy Sándor, a művész unoka­­öcscse, s mások.­­ Déltájban Munkácsy Mihály Ráth Károly főpolgármesternél s Gerlóczy Károly alpolgármesternél tett látogatást. Mint hiteles forrás­ból értesülünk, Munkácsy a bécsi udvari múzeum lépcsőházának mennyezetét nem 40,000 (ennyi Ma­­kartnak volt annak idején kikötve), hanem 50,000 frtért festi. A mester a munkát nem annyira az ígért összegért, de művészi ambiczióból vállalta el s a 10 méter hosszú s ugyanolyan széles kép tervével már foglalkozik. Este Munkácsy Károlyi Tibor gróf ven­dége lesz. — A budapesti kérd­és váltótörvényszéknél ma nagy ünnepélyességgel ment végbe az elnökségben történt személyváltozás. Délelőtt 9 órakor a bíróság tagjai összegyűltek s meleg szavakban búcsúztak el Csanády György, eddigi elnöküktől, ki a kir. Ítélő­táblához tanácselnökké neveztetett ki. A törvényszék nevében Jakuthy Albert biró, a kereskedelmi ülnökök nevében pedig Neuvelt Ármin kereskedelmi tanácsos intéztek szép beszédet a búcsúzó elnökhöz, ki meg­hatva köszönte meg ragaszkodásukat s aztán szemé­lyesen vezette be az ülésbe Blaskovich István uj el­nököt. Blaskovich mély csend közepette tette le a hi­vatalos esküt, mely után Jókut­y Albert biró üdvö­zölte őt hosszabb beszéd kíséretében. Az új elnök röviden válaszolt s miután bemutatták neki a bírákat, a jelenvolt kereskedelmi ülnököket és a fogalmazói kart, az ünnepély véget ért. — Választási mozgalmak. Gömör megye, rozs­­nyói kerület összes csetnekvölgyi választói tántorít­­hatlan ragaszkodásuk biztosítása mellett ismételve Kubinyi Géza járási főszolgabírót kérték fel a jelöltség elfogadására. Tekintve, hogy a közvélemény­nek már évek óta ő az ellenzéki képviselő­­jelöltje, hogy vele az egész kerület szeretetében, népszerűségben senki nem versenyezhet, bizton re­mélhető, hogy ismert erélyével ezen eredetileg ellen­zéki kerületet gróf Andrássy Manó kormánypárti képviselőtől az ellenzék részére visszahóditandja. — A bukovinai magyarok közül Józseffalváról ismét 30 csángó család kívánkozik haza nagy Ma­gyarországra, s alig lehet őket visszatartani. A bel­ügyminisztérium tudatta a csángó egyesülettel, hogy az osztrák kormány utján már tett lépéseket, hogy a 30 család egyelőre csak maradjon otthon, mert tele­pítésre való terület jelenleg nem áll rendelkezésre. A csángó egyesület ez értesítés folytán hasonló szel­lemben irt a józseffalvi elöljáróságnak, tudatva egy­szersmind, hogy felterjesztést intézett a kormányhoz, mikép ez gondoskodjék visszakivánkozó keleti véreink számára újabb telepítési területekről s a kormány ebbeli intézkedését türelemmel várják be. A kor­mányhoz küldött feliratban az egyesület azt kéri, hogy telepítvényesek részére Erdélyben hasíttas­­son ki a kormány telkeket a nagy kincstári er­dőkből. Ugyanazon ülésen, melyen ez törént — február 26-án — bemutatták a csángó egyesület vagyonmérlegét is 1886. végéről. E szerint az egye­sületnek van készpénzben és értékpapírban most 25.013 frt 68 kr-ja, követelésekben pedig: alapít­ványi hátralék 200 frt, régebbi tagdíj hátralék 1110 frt, 1886-iki tagdíjkövetelés 2604 frt, igy mindössze 28.927 frt 68 krajczárnyi vagyona. Az 1886-iki ado­mányokból ezeken fölül befolyt 1522 frt. Mondhatni tehát, hogy a vagyon a 30000 frtot meghaladja. Ugyanez ülésen Molnár János andrásfalvi tanítónak 40 frt segélyt szavaztak meg.­­ A magyar államvasutak igazgatósága a teg­nap éjjel történt vasúti összeütközésről a következő hivatalos értesítést teszi közzé: Folyó hó 1-én, este 10 óra 35 perc­kor a magyar államvasutak budapesti központi pályaudvaráról kiinduló bécsi személyvonat, a Ferenczvárosi állomáshoz közel, egy előtte haladó mozdonyt, melyhez egy kalauzkocsi volt kapcsolva, utasért és a kalauzkocsiba ütközött. Az összeütközés folytán az említett kalauzkocsi és a személyvonat mozdonya kisiklott és megsérült. A vonaton levő uta­sok közül ketten és pedig Princz Simon biai földmi­­ves és Neumann Adolf ujszőnyi kereskedő segéd, cse­kély bőrhorzsolást szenvedtek, azonban rövid idő múlva mindkét megsérült a helyszínen megjelent pályaorvos által gyógykezelésben részesülvén, még ugyanazon a vonaton tovább utazhattak. Ezeken kí­vül sem az utasokban, sem pedig a vasúti személy­zetben baj nem esett és a személyvonat három órai késéssel tovább indulhatott. A vizsgálat a biróság ré­széről még az éjjel megtörtént, mig a vasutigazga­­tóság részéről még folyamatban van. — Irodalmi kirándulás. Az aradi Kölcsey-egye­­sület elhatározta, hogy e hó 8-án Pécskán felolvasás­sal, szavalattal és énekléssel egybekötött estélyt ren­dez. A részletes programm még nincs megállapítva, de valószínű, hogy az aradi színtársulat művésznői és művészei közül többen részt fognak benne venni. Az estélyen dr. Jancsó Benedek, a Kölcsey-egylet alelnöke tart felolvasást, a színtársulat egy női tagja énekelni s a társulat egy férfi tagja szavalni fog. Az estély után Pécska városa a kirándulók tiszteletére bált rendez. — Eljegyzés és ezüstlakodalom. Roboz József, az aradi süketnémák iskolájának tanára, eljegyezte Szeifert Aranka úrhölgyet, Szeifert Nándor nyug­­adó­hivatali ellenőr leányát, Battonyán. Az eljegyzéssel egyidejűleg a menyasszony szülei: Szeifert N. és neje szül. Bartha Teréz ezüstmenyegzőjüket tartották. A­ kettős ünnepélyen a rokonok és ismerősök üdvözlő serege vett részt. — Véres kimenetelű párbaj. Ugyanakkor, mi­dőn a fővárosban a Janszki-ügy utójátékaként még egy szerencsétlen párbaj folyt le, Makón is — bár más okból, valami összeszólalkozás miatt — össze­csapott két ember s egyiknek életveszélyes sérülése esett. Hervay István és Dedinszky csanádmegyei f­ aljegyzők között folyt le a szerencsétlen párbaj, mely harczképtelenségig volt megállapítva. A felek több­ször csaptak össze s Hervay négy súlyos sebet kapott fején, mellén, karján s a karall mellett. Dedinszky is kapott egy vágást a karjára, de ez nem veszélyes. Hervay állapota igen aggasztó. Az eset városszerte nagy feltűnést keltett.­­ A kaposvári czigányok Angliában. Barcza Jóska kaposvári zenekarát elszerződtették Liver­poolba. A népszerű prímás azonban, mielőtt bandá­jával együtt útra kelt volna, régi közönségének egy hangversenynyel kedveskedett. Csakhogy erre a kis hangversenyre úgy tolongott Kaposvár közönsége, hogy daczára az előre lefoglalt asztaloknak, a nagy helyhez való iparkodásban majdnem zavar támadt. S ez az óriási közönség rengeteg tapsot adott útra­­valóul Barcza Jóskának, ki most még a hangverseny sikerétől mámorosan indul Liverpool felé. — A säckingeni trombitás búcsudalának új magyar fordítását találjuk a Somogyban. A fordí­tást Pfeffer József eszközlé s az így hangzik: E földi élet változó szeszélye, Hogy rózsa mellett mindjárt tüske kél, És mit a szív óhajta és r­eméle — A válás h­ervasztja, mint őszi szél. Szemedben látám egykor, hogy honolna Boldogság villáma, szerelmedé. — Isten veled, oh ég, mily szép lett volna ! Isten veled, a sors nem engedé ! Irigység, bánat, gyülölség fagyától Sokat szenvede e fáradt kebel; Békéről álmodék, csendes órákról, Midőn utam feléd vezérle el. Ah ! éledni hír karodban nyugodva, Hányatott szivem vágyát képezé ; Isten veled, óh ég, mily szép lett volna ! Isten veled, a sors nem engedé ! Az ég borul, az eső hull zuhogva — Ily vad vihartól reszket tölgy, virág, A bucsuzásra épp a legjobb óra, Sötét mint ég állsz előttem világ. De szivem jóra vagy búra hajolva, Tiéd, óh lánykám, hű emlékedé ! Isten veled, óh ég, mily szép lett volna Isten veled, a sors nem engedé! A miniszterelnök, mint műkritikus. A kerepesi temetőben van egy diszes sirkő, 27 éves ifjúnak hamvai nyugosznak alatta. Ez emlék­kö­vet, még a váczi temetőből szállították ide, német és szláv verssorok vannak rá vésve, valaki nagy gonddal ápolja. Ez a csehek Paganinija! 1833. év tava­szán Pestre jött, hogy virtuóz játékát a hegedűn be­mutassa, de hirtelen meghalt, mielőtt felléphetett volna! A napokban megállottam e sír előtt, mélyen el­borulva. Egy zeneértő barátom vitt oda, a­ki maga is művész, s e téren elismert érdemei vannak. Megem­lékeztünk Lisztről és Tisza Kálmán szombati beszédéről, melyre szintén barátom figyelmeztetett. Hazajövet, elolvastam azt a miniszterelnöki be­szédet és mélyen felszomorodtam. Majd — szintén öt­vennégy év múlva — megáll egy magyar utas, a bay­­reuthi sírkertben a Liszt síremléke előtt és felső­­bajt : »Liszt Ferencz, azt, a­mit mi magyar zené­nek tartunk, terjesztette, de éppen akkor, a mikor a magyar embernek alig maradt valamije a magyar ze­nén túl (sic!) hirdette széles e világon, hogy ez nem magyar zene, hanem czigány!« Ezt fogja mondani, ha ugyan­akkor még magyar ember, a Tisza Kál­mán szavaira emlékezik. Én a miniszterelnök úr szavainak magyaráza­tába nem bocsátkozom, pedig a­kinek csak egy csepp logikája van, az előtt az ő szavai egyebet nem jelent­hetnek, mint hogy Liszt hamvait nem érdemes haza­hozni, mert jó magyar ember nem volt. De még a miniszterelnök legerősebb fegyveré­hez, a dialektikához sem folyamodom, pedig könnyű volna bebizonyítanom, hogy Liszt »magyar« és nem »czigány« rhapszódiákat irt, hogy midőn a »Des bohémiens et de leur musique (Tonkunst - hang­­művészet) en Hongrie« könyvét közzétette, akkor a magyarnak a »zenén túl (!)« már egyebe is volt, t. i. éppen a miniszterelnök úr merész felszólalása a Than Leó féle tanterv ellen, a debreczeni konventen, a Ka­­zinczy-ünnepély, az akadémia, majd az 1861-ben meg­nyílt országgyűlés, vagy legalább az ez irányban tett előlépések. De én is kénytelen vagyok »az igazság érdeké­ben« (a miniszterelnök szavai) megjegyezni, hogy azt a »brochure-t, a melyben Liszt kifejtette,« hogy a »magyar zene, nem magyar, hanem czigányzene,« a miniszterelnök úr, nem az eredeti franczia kiadásban, nem is L. Ramann, 1883. Lipcsében megjelent német fordításában olvasta. Sőt az a gyanúm van, hogy az ő, különben elfogulatlan ítéletét, az általam is, egyébként igen tisztelt B­r­a­s­s­a­i Sámuel jeles tudó­sunk »Elmefuttatása« (megjelent Kolozsvárit, 1860.), zavarta meg, mely a legélesebb támadás volt a Liszt könyve ellen. Még ebben az »Elmefuttatásban« is, a­mely pedig gyilkoló sarkazmussal van írva, a tudós szerző azt mondja : Liszt úgy vélekedik, hogy : »a ma­gyarnak van ősi, nemzeti nótája, rit­musa, hanglej­tése, de a czigányét jobban megszerette.« Hát az igazság az, hogy a török uralom alatt a táncz­­zene, a czigány kezén volt s czigánynak nevezik a magyar táncz frissét. Én most annak fejtegetésébe nem ereszkedem, mennyire feledte el és mennyire nem a magyar nép maga is, a török uralom alatt, a magyar zene eredeti származását. Fölösleges is volna ezt tennem, miután a frissben a népdal elemei teszik azt a nagy hatást. A P­o­l­­ Rikhárd könyvére sem reflektálok, a­melyben Liszt weimari élete, mesteri vonásokkal van ecsetelve. E derék zenekritikus, 1855. januárban, a L­i­s­z­t íróasztalán adat-g­yű­jteményeket talál egy megkezdett önálló műhöz : »Über die Musik der Un­garn und Zigeuner.« Tehát magyar és czi­gány zene! És ez fejezi ki, a »Des bohémiens et de leur musique en Hongrie« könyv irányát a leghívebben. Könnyű volna nekem erről a könyvről azt mon­danom, a­mit egy magyar tudósunk (»A magyar zene rhytmusa« második javított kiadás, Budapest, Frank­lin társulat, 1881.) felőle mond : »a magyar zene sajátságai közt a ritmust állitjuk első helyre. Első, ki a magyar zenének e jellemző tulajdonságát nem­csak bámulatos művészetével, hanem ragyogó szavá­

Next