Pesti Napló, esti kiadás, 1887. november (38. évfolyam, 301-329. szám)

1887-11-26 / 325. szám

325. szám. Budapest, 1887. Szombat, november 26. 38. évi folyam. Szerken­téd iroda: Ferencziek­ tere, ithtotin m­é p 11 .­­ A lap szellem­i részét illető minden közlemény a szerkesztőgéghel intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Freneziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A 'tsp anyagi részét illető közlemények (előfizetés pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények; a ki­ad­ó-hivatal­hoz intézendők. Egyes szám 2 kr. Esti kiadás. Elfizetési feltételek. A reggeli és esti kiadás postán e gysz«rra küldve, vagy Budapestre kétszer házhoz hordva­ .Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — * hónapra 9 frt. Ha *a eva kiad U, postai különkti képe kivántattV. postabálfogra havonként 15 kr. •vneijyedenkent 1 forint fali! (fizetendő. Kfv«*Ft#sd­4 szintúgy mint előfizetések a­zJPesti Naplót kiadó­ hivatalába Budapest, Farenczisk­ ters, Athenaeum-spSint, küldendők. Egyes szám 2 kr. JltnM&srtÁsíMstr.S­S Budapest, nov. 26. Az olasz akczió Abisszinia ellen tényleg megkezdődött. Valami négy dandár, összesen húszezer ember van Masszovali vidékén össz­­pontosítva. Ezenkívül Dél-Olaszországban egy további dandár áll menetkészen s nagy kész­letek halmoztattak fel, hogy bármikor el le­hessen azokat szállítani. A legújabb jelentés szerint az előőrsvonalat tegnap Dogali kör­nyékén már előbbre tolták, a­mi azt jelenti, hogy az előnyomulás tulajdonképen megkez­dődött. Formális hadüzenet aligha fog tör­ténni, hisz azok az abissziniai csapatok, me­lyek támadásai provokálták a mostani akc­iót, szintén hadüzenet nélkül törtek olasz terü­letre. Griévy mára rendelte magához a Rou­­vier-kabinet tagjait, hogy közölje velük bú­­csúüzenetét, mely hétfőn terjesztetik a kama­rák elé. A köztársasági párt elnökjelöltjéről még semmit sem hallani. De a radikális sajtó azon folytonos zajából, melyet a­miatt csap, hogy katonát akarnak az elnöki székbe ültetni, valamint a sajátszerű titkolózásból azt lehet következtetni, hogy csakugyan fenforog ez a szándék. Ez esetben Saussier tábornok, Páris katonai kormányzója, lenne Grrévy utóda. A czár berlini utazása. A Pester Lloyd a következőkben egészíti ki a Kölnische Zeitung leleplezéseit. A kanczellár és a czár eleinte hideg, kimért udvariassággal állottak egy­mással szemben. Mindketten érezték azonban a pilla­nat döntő voltát s teljesen tisztában voltak aziránt, hogy milyen sok függ attól, amit egymásnak monda­­niok kellett. Úgy látszott különben, hogy mindkettő­jük azzal a szándékkal jött erre a találkozásra, hogy lehetőleg őszinték lesznek. Lassankint azonban egész felhevültek s abban a pillanatban, midőn Sándor czár előadta indokolat­lan vádjait Németország politikája a kivált Bismarck herczeg magatartása ellen, szinte úgy látszott, mintha az európai államférfiak nagymestere elvesztené hig­gadtságát, sőt türelmét. Az a mód, melylyel a czár­­nak rövidesen kijelentette, hogy őt, a czárt, megcsalni merészelték ; az a hang, melyen konstatálta, hogy ha­misítani merészkedtek s hogy a czárt rendszeresen félrevezették: ez a mód és ez a hang nem feleltek meg egészen a szokásnak, de bizonyították a kanczellár felháborodását a hallatlan fondorkodás fölött s éppen ez a felháborodás, a herczeg hatalmas felindulása, melyet csak a koronás fő jelenléte zabolázott, volt nagy hatással a szintén felindult czárra. De mindennél fontosabb néhány pozitív jelen­tés, melyet a beszélgetés további lefolyásáról kapunk. Sándor czár a kanczellár által nyújtott felvilágosítá­sok után egész határozottan kijelentette, hogy ő álta­lában kívánja a béke fentartását s most igen szíve­sen ismétli ama biztosításait, hogy sem egy Né­metország ellen intézendő támadásra, sem pedig egy Németország ellen­­irá­­nyuló koaliczióba való belépésre nem gondol. Ekkor Bismarck herczeg alkalmat vett magának megkérni a czárt, hogy vegye tekin­tetbe a Németország által kötött szö­vetségeket is. Bismarck herczeg nem titkolta, hogy annak, a ki Németországgal békében akar élni, Németország szövetségeseit sem szabad megtámadnia. Egész világosan föltárta a czár előtt a casus foederist s e tekintetben oly érthetően szólott, hogy Sándor czár egész határozottan kijelentette, hogy Bismarck megjegyzései Németország szövetségeit s a szerződések által megállapított casus foederist illetőleg reá nézve tulajdonképpen mi meglepőt sem tartal­maznak, még csak újat sem, de tudomásul veszi, hogy Németország —a­mi iránt ugyan soha sem is kételkedett — szerződés­szerű kötelezettségeit komolyan veszi. Sikerült továbbá Bismarck herczegnek a beszél­getést oly irányba terelni, hogy Sándor czár annak folyamán kinyilatkoztatta, hogy e­l­ő­b­b­i b­i­z­­tosítását, mely szerint Németország ellentámadást vagy egy ilyen czélú más koalíc­ióban való részvételt nem tervez, készséggel kiegészíti azzal, hogy ugyanez Ausztria-Magyarország­­ra nézve is áll, föltéve természetesen, hogy e részről Oroszország ellen sem­miféle provokác­ió nem történik, oly föltevés, melyet ő, a czár, különben kérdésen kívül állónak vél tekint­hetni. Ezzel a fődologra vonatkozólag kimerítettnek látszik mindaz, a­mi önöknél az érdeklődésre első­sorban érdemes. A­mi az udvarnál való funkc­iókat illeti, csak az a kérdés, miféle időpontról van szó. Ré­gebben nyíltan beszéltek egy időközben elhunyt tábor­szernagyról, aztán valami S,­grófnőről, egy herczegről és néhány személyiségről, kik a birodalmi kanc­ellárt elég gyakran komolyan kihozták a sodrából. Viktória trónörökösné hozzátartozóit és Au­guszta császárné környezetének egy részét vádolták más időszakban azzal, hogy ellene vannak Bismarck her­czegnek, de sohasem nyílt alkalom annak kétségtelen konstatálására, mi igaz ebből és mi a koholt. A­meny­nyiben a nemrég múlt időkből olyan dolgokat beszél­nek, melyek azt akarják kideríteni, hogy befolyásos német egyéniségek a birodalmi kanczellárnak kifelé való törekvései elé akadályokat iparkodnak gördíteni, alighanem az úgynevezett udvari pletykáról van szó, melyet itt egy bizonyos kör erősen kultivál és, a­mi nem tagadható, adandó körülmények között aggasztó hatást gyakorolhatna. Minden esetre bizo­nyos, hogy Bismarck herczeg képes erélyesen véget vetni üzelmeknek, mihelyest kényelmetlenekké, vagy éppenséggel veszedelmesekké válnának. A vétkesek őrizkedjenek, még ha magasan állanak is, el fogja őket érni a vaskan­czellár karja. Most nagylelkűen figyelmeztet­te őket; ha ez nem használ, könyörte­lenül meg fogja őket semmisíteni. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. M­ARGERY. (Regény.) Írta : Dickens. 8 Angolból : Eördögh András. VI. Fejezet. John megígér­tété velem, hogy elébe megyek másnap reggel, midőn kocsisétájáról a major körül visszatér. Oly jól emlékszem, mint ugrottam ki öröm­mel az ágyamból ama reggel, mily végnélkülinek tet­szett az öltözködés s mégis hogy eltöltöm vele az időt, csakhogy jobban tessem azon szemeknek, melyekről tudtam, hogy a dombtetőről lesni fognak. Emlékszem, hogy örömem túláradásában kinyitom az ablakszár­nyat, hogy etessem a vörösbegyeket s mily vidáman s szépen nézett ki az egész világ fehér ruhájában. Emlékszem, mint futottam egy koldusgyermek után, hogy egy hatost adjak neki s aztán mint halad­tam a gyalogúton végig a földek között, dalolva bol­dogságomban. Emlékszem, mint nevettem a jó ómen­nek, midőn felfelé nézve láttam a dombtetőn a két lovat az ekével felém közeledni. Pedig már is egy kis felhő kezde emelkedni a ragyogó kelet fényéből, mely lassan kint szétterült s felém közeledett. Együtt mentünk hazafelé karonfogva, a legbol­dogabb beszélgetésbe merülve, melyet valaha írtak vagy beszéltek. Felettünk s alattunk az egész világ ragyogott s még csak árnyékát sem láthattuk ama felhőnek, mely mind közelebb közeledett, gyorsan, mi­ként a kocsi kerekek, melyek robajjal robogtak felénk a távolból. — Nézd csak, Margery, monda John, látsz-e egy kocsit az országúton ? Szemeimet kezemmel beárnyalván, megláttam a kocsit. — Én azt mondom, hogy Hillék, felelém — , aztán neki mentünk a hólepte földeknek s száraz sövénynek, mig az országútra nem jutottunk, mely a Hillsbro-major s Hillsbro-kastély között fekvő lapá­lyon visz keresztül. Van egy hely az országúton, melyet jól ismer­tem, hol a talaj előbb egy mélyedést képezvén, ismét egy meredek dombbá emelkedik, úgy hogy az ennek tetején hirtelen megjelenő tárgyak éles körvonalat képeznek az égbolton, a mélyen fenn álló utas sze­meiben. — Ezen domb aljához értünk Johnnal s kezd­tünk felmenni ; én felemelve szemeimet, egy alakot láttam a domb szélén megjelenni, egy nő alakját, ki­nek ruháit lobogtatá a szél, mint a házalónők szok­nyáit, midőn a Hillsbroba vezető uton mennek. Is­mét felpillantok s szemtől-szemben voltam Leonard Rachellel. Gyorsan igyekezett előre, prémes köpenybe volt burkolva, arcza shetlandi kendővel födve. Emlékszem a pillanatnyi kifejezésre arczán, mielőtt a mi megjele­nésünkre elváltozott, vékony szemöldjei össze voltak húzódva, mintha fájdalom vagy aggó­dástól, nagy fekete szemei az előtte elterülő vi­dékre szegezve, biborpiros ajkai a fáradságtól nyitva, míg arczán a mozgás pírja futott fel s alá. Eleinte nem vett bennünket észre, mivel a nap szemébe sütött, de én hangosan mondám nevét s felé nyujtom kezemet. Erősen összerezzent s minden vér elhagyta arczát; megfogta kezemet s gépiesen tartá, de szemei Johnra szegezték. Elámulva tekintek John­ra, valami magyarázatát keresve Rachel csodálatos hosszú tekintetének s reszkető fehér ajkainak s mind­kettőt ismételve láttam az ő arczán, mely még csak az előbbi perezben piros és mosolygó volt vala. Úgy álltak egymás szemeibe tekintve, mintha belejezve volnának, a nélkül, hogy akár egyik is a kezét nyúj­totta, avagy egy szót szólni megkisérlett volna. Egy leirhatlan borzadály fogta el szivemet, a­mint őket néztem s kezemet kivontam John karjából s türel­metlenül elfordultam. John nem látszik észrevenni e mozdulatomat, de Rachel magához tért. Mosolyogni kezdett s kezét kinyújtva, reszkető ajkkal, melyet hiába igyekezett rendbe szedni, mondá: Hollingford ur, nem emléke­zik reám? Nevem Leonard Rachel. John tekintete pillanatra sem hagyta volt el Rachel arczát s igy észre kellett vennie szemeinek esdő kifejezését, midőn ama szavakat mondá: — Igen, viszonzá, s hangja reszketett, noha ar­czára nyugodt, szigorú komolyságot késztetett, — min­denesetre emlékszem kegyedre — miss Leonard. Az ezalatt közeledő hintó zörejére Rachel hir­telen modorát változtatá: — íme a kocsi, mondá. Remélem, Hollingford ur, hogy nem fogja Hill urat s nejét ilyen ijedt arcz­­czal köszönteni. — Ön kegyeikben áll s örülni fog­nak, ha önt láthatják. Kérem, ne nézzen oly meg­­ütődve; azt találják hinni, hogy valami kisértetet látott. — Adná az Isten, hogy inkább azt láttam vol­na, mint tégedet — mormogá ő magában úgy, hogy hallottam. A kocsi hozzánk érvén, Hill leszállo­tt. Különös kinézésű egy úr volt, kopasz, de jóságos homlokkal, egy pár becsületes barna sze­mmel, melye­k bizonyos vad jó kedélylyel tekintgettek szét s ősz hajjal és tö­mött ősz szakállal. Hillné a kocsiban maradt; ez egy jósá­gos kiné­zésű alacsony, kövér asszony volt, piros pozsgás arcz­­czal és sipító hanggal; karjaiba ölelve tar­tott vala­mit, mint egy csomó göndör pamut, mi azonban, mint később megtudtam, kedvencz él­ba volt. — Há! öcsém, Holling­ford, nagyon örvendek, hogy láthatom, hogy van ? hát é­des­anyja.? kérdé az öreg úr, John kezeit megrázva s; szívélyesem arczába tekintve. — Igen jól, Hill úr, köszönöm kérdését, vi­szonzó John, de zord, szórakozott arczczals, mintha nem akarta vagy bírta volna lerárzni az elfogultságot, mely erőt vett volt rajta, úgy a­nnyira, hogy csak mintegy hideg, valótlan, nem életh­ű képmása önma­gának tűnt fel. A nők éles hangja csengett a fülemben, de csak nagy erőfeszítéssel sikerült megértenem, a­­mit mond­tak, annyira lekötötte figyelmemet azon sz­igorú tekin­tet, melylyel John Rachel minden, mozdul­atát kisérte, a­mint az velem jókedvvel beszélgetett, de mely nekem ideges és erőltetettnek tetszett. Hill Johnnal kötekedett feszessége miatt és pe­dig szokott modorának minden zajos lám­­pássága mel­lett barátságos finomsággal. S azonnal felfogtam, még szórakozottságom közepette is, hogy az öreg urnak eszébe jutott, miként a John pályája tüs­kékkel van hintve, s megilletődést érzett, midőn John büszkeségét és tartózkodását látta azok­kal szemben, kik születésüknél fogva vele egy állásnak valának, de kik a világ szemében nem szállottak alá s nevük nem volt bemocskolva. — Örülni fogunk, ha ma este 7 órakor­­hozzánk jó ebédre, mondá Hill, bizonyára sok megbeszélni valónk lesz. Nagyon is soká távol voltam inn­en, de már is látok mindenfelé ufjitásoka­­t, melyek felette tetszenek. Csak tehetetlenség és ti­­pogatódzásbra le­szek kárhoztatva, mig ön feji nem- n nyitja a szemeimet s talpra nem állít. Észrevettem, vagy legalább észrevenni képzel­tem, hogy Rachel hebegte a szavakat, melyeket épp mondott s lélekzetét is visszatartotta, hogy hallja John válaszát a meghívásra. — Örömmel elmegyek,uram, mondá John­— És kegyed, miss 7£­acre ? Lipitá Hillné asz­­szony, nem jön-e el kegyed­­ is ebédre ? — Tartok tőle, h­ogy­­ nagyon rossz mulattatok lennénk ma estére, vágott gyorsan közbe Rachel. El vagyunk fáradva, s csak udvariatlanság lenne a kisasz­­szonyt meghívni, hogy nézzen bennünket, mint bólint­­gatunk karszékeinkben. Inkább holnap, Margery kis­asszony , jöjjön el holnap, s töltse velünk az egész napot. De Margery kisasszonynak e pillanatban egy csepp kedve sem volt a napot velük tölteni, s azért felelem. — Nagyon köszönöm, miss Leonard, de úgy ma, mint holnap, el vagyok foglalva. — De érezvén válaszom jéghidegségét s látván, hogy ő sértve volt, egy mosolyt erőltettem, s hozzátettem : — Hiszen a tél elég hosszú lesz a baráti érintkezésekre. — De nem elég hosszú barátságunknak, re­mény­em — mondá ő hirtelen s kezeimet megragadá, mig arcza felderült s róla őszinteség látszott lera­­gyogni, mint májusi égről a nap. Éreztem varázs­hatalmát, de az még is fájdalmasan hatott reám s elbocsátom kezét s jó napot akartam nekik mondani, hogy visszatérjek egyedül a majorba, nehogy John magát akadályozva találja általam ezen ujonan fel­lelt régi barátaival, kik annyira epedtek barátságáért, reggelizni s ebédelni menni. De mielőtt szólhattam volna,Hill Rachelt a kocsiba segíté­s utána maga is fel­­szállván, elhajtottak. John és én egyedül maradtunk, én zavarodottan, mintegy álomból felriadva, mereven néztem a távozó kocsi nyomait a hóban. Visszafordultam s szótlanul ballagtam a major felé, Johnnal mellettem. Kétkedés és csodálkozás mintegy dermesztően nehezült szivemre. Miért kellett Johnnak eltitkolnia előttem, hogy ismerte Leonard Rachelt, miért voltak mindketten oly különösen meg­hatva, midőn találkoztak? Vágytam Johnt kér­dezni, de hangom elakadt. Vágytam, hogy John szól­jon, s mondjon valamit — akármit; s lett legyen a mondása a legkülönösebb talány, mely valaha meg­fejtetlen maradt, feltettem lelkemben, hogy elhi­szem neki. — Margery, mondá John, mintegy feleletül gondolataimra — és közelebb lépett hozzám, mert egymástól kissé távol haladtunk, s kezemet karjára fűzve, mélyen szemeimbe tekintett — Margery, mon­dá, nézz jól a szemembe — s én bele tekintve, ben­nük mély bánatot találtam. — Te kárhoztatsz en­­gemet, mondá s azt mondod magadban, hogy meg­csaltalak. Adsz-e hitelt szavamnak, ha azt­­ mondom, hogy nem volt szándékom téged megcsalni ? Egy fáj­dalmas csapás ért, angyalom s arra kérlek, légy jó s elnéző irántam. Tartozom neked magyarázattal s meg is adom, mihelyt csak tehetem, de egyelőre nincs hatalmamban. De addig is esküszöm, hogy az egész dologban nincs semmi, mi belém helyezett hite­det megingathatná. Bízol-e bennem, Margery ? — Bízom benned az egész világgal szemben, John — felelém s zokogásba törtem, aki miért csak egy pillanatig is kételkedhettem benne. És boldogan, mosolygó arczczal kisértem el őt este, hátas lova mellett menve, a házhoz vezető fasoron végig és csókot intettem neki a kapun át, midőn ellovagolt a kastélyba. — Ne szólj semmit anyámnak, hogy ismerem miss Leonardot — voltak utolsó szavai, midőn el­váltunk s én igent intettem s ígértem, hogy nem, mig csak nem kívánja; iparkodtam nem csodálkozni s elégedetten tértem haza. Egész este nagyon vig voltam, de midőn lefeküdtem, figyeltem visszatéré­sére. Valami rossz szellem Rachel arczát mutatta, midőn John azt felelte volt, hogy elmegy az ebédre, s emlékembe hozta, mily hirtelen akként rendezte a dolgot, hogy én ne kisérjem el Johnt. — Margery, szóltam magamhoz, szégyenlem magamat miattad; a kíváncsiság s féltékenység gyű­löletesek, ne legyen ezekhez semmi közöd. S befelé fordultam párnámon és imádkoztam Johnért. Nem­sokára hallam őt hazatérni. Oly mély csend volt a hó miatt, hogy minden egyes mozdulatát hallottam. Mi­dőn már ajtaját bezárta volt, még mindig hallani vél­tem őt, mint jár-kel a szobájában. És a csodálkozás érzete ismét felébredt bennem — miért volt ő aggo­dalomban ? miért nem tudott nyugodni ? Felkeltem s a boldogtalanság és szerelem szenvedélyes rohamá­ban szivemet a tőle elválasztó ajtónak illesztem s hallgatóztam. Le s fel, le s fel járt, az álomnak egy gondolata sem jött reá, daczára átélt­e fáradozásainak. Oh, mi volt az, mi közénk férkőzött ? Visszafeküdtem ágyamba és sírtam. Ez volt az első kezdete a bajnak, melyet Leo­nard Rachel okozott. E naptól kezdve John kedélyére bora nehezedett. Gyakran elment a kastélyba, hiszen Hill rajta csüngött, örült neki s nem akart nélküle élni sem. De minél gyakrabban járt a kastélyba, an­nál gondterheltebb lett, s bármennyire ellenkeztem is, bajának keletkezését csak Rachel érkeztétől számít­hattam, mert találkozásuk előtt ama reggelen az or­szágúton, John oly ragyogóan boldognak látszott, a­mennyire csak ember lehet. S minél gondterheltebb, annál tartózkodóbb lett a kastély lakóira vonatkozó­lag. Anyja kezdi hinni, hogy a sok munka kifárasz­totta, a leánykák pedig, hogy mi összepereltünk. Én szótlanul engedtem őket ezt hinni, hogy a titkot an­nál jobban megőrizhessem. Szívem fájt, de nem akar­tam szólni. Megígértem volt, hogy nem kétkedem benne s féltem, hogy arc­om vagy viseletemből majd azt hiszi, hogy elég gyenge voltam adott szava­mat megszegni. (Folyt. köv.) A képviselőház pénzügyi bizottságából. A képviselőház pénzügyi bizottsága Zsigmondy Vilmos elnöklete alatt ma délelőtt fél 11 órakor tar­tott ülésében tárgyalás alá vette a belügyminiszteri tárc­a költségvetését. (Előadó Dárdai Sándor.) A központi igazgatás szükségleténél Eötvös Károly kérdi, hogy Harsányi oszt. tanácsos, a­ki képviselőnek választatott meg, lemondott-e már állá­sáról ? Orczy báró miniszter válaszolja, hogy lemon­dott, s az állás már be is van töltve. Horánszky nem hajlandó megszavazni egy ideig­lenes minőségben alkalmazott hivataltiszt állomásá­nak rendszeresítését. Orczy b. miniszter a szolgálat érdekében szüksé­gesnek tartja e rendszeresítést, mely különben sem okoz kiadási többletet Eötvös Károly kérdi, mely indokok vezették a minisztert azon intézkedésre, hogy a választási közokiratok megtekintését ne engedje meg még a választóknak s a jelöltek­nek sem? Orczy b. miniszter válaszolja, hogy eddig is ez volt a gyakorlat; szóló minden fontos alkalommal kész a választási jegyzőkönyvek megtekintését meg­engedni, de ezt rendszerként kötelezőleg elvállalni nem volna hajlandó, mert se vége, se hossza nem lenne a dolognak és sok inkonvenienczia származnék belőle. Eötvös Károly megjegyzi, hogy az egyik kapos­vári jelöltnek nem engedtetett meg a lajstromok meg­tekintése. Újabban a megyei alispánok sem szokták engedni a lajstromok megtekintését. Az ily eljárás se a törvénynyel, se a józan észszel nem egyeztet­hető meg. Tisza miniszterelnök azon nézetben van, hogy nem szükséges, de nem is lehetséges minden egyes választónak a belügyminisztériumnál levő lajstromok­ba betekintést megengedni. Ha a bíráló bizottság előtt levő ügyben maga a bizottság óhajtja az irato­kat megtekinteni, úgy azok a legnagyobb készséggel rendelkezésre bocsáttatnak. Horánszky megjegyzi, hogy ily megszorítás mel­lett sok esetben lehetetlen a választásoknál elkövetett visszaélések ellen peticzionálni. A kérvényezési jog illuzóriussá tétetik, ha legalább a választás által ér­dekelteknek nem engedtetik meg minden lajstrom megtekintése. Tisza miniszterelnök ezúttal csak annyit jegyez meg, hogy a kaposvári esetben a petíczió már rég be volt adva, midőn az egyik jelölt meg akarta tekinteni a lajstromot. A bizottság megszavazza az előirányzatot. A megyék közigazgatási, árva- és gyámhatósági kiadásánál, Dárday előadó kérdést intéz a kormányhoz a községek rendőri hatóságának szabályozása tárgyá­ban, mely nélkül a mezei rendtartást nem tartja megalkothatnak, ha csak azt nem akarjuk, hogy szaporítsuk azon törvények számát, melyeknek végre­hajtása a papiroson marad. Báró Orczy miniszter válaszolja, hogy ez ügy­ben az előmunkálatok már megtörténtek, de a javas­lat még nincs formulázva. A bizottság megszavazza az előirányzatot. A főispánok fizetéseinél Horánszky nem sza­vazza meg az újabban rendszeresítendő hat főispáni tit­kári állás költségeit, mert ennél feleslegesebb állást nem ismer s mert nem akarja, hogy a fiatal generáció bevezettessék azokba, a mik a főispáni állás körül most történnek. Harkányi a főispáni állás újabb szervezése után szükségesnek tartja ezen állások rendszeresítését. Helly nem lát a titkárokban egyebet a főispá­nok kényelmi eszközeinél. Ha­ komolyan veszszük az államháztartás rendezését, tényekkel kell ezt bebizo­nyítani mindenütt, a­hol lehetséges. Eötvös Károly kérdi, mely megyékben tervezte­tik a hat új titkári állás? Báró Orczy miniszter válaszolja, hogy az attól függ, mely megyék főispánjai fogják a titkárokat kér­ni. Ha nem kérik, nem is fognak ezen állások rend­­szeresíttetni. Eötvös Károly a mostani pénzügyi helyze­tben nem tekintheti nélkülözhetlenség indokának azt, hogy a főispánok kérik-e vagy nem a titkárt. Az eddigi titkárok munkájának eredménye nem lévén előterjesztve, szóló nem járulhat oly titkárok kinevezéséhez, kik a nap legna­gyobb részét adomá­­zással s vadászatok rendezésével, de nem a közügyek szolgálatában töltik. Orczy báró miniszter megjegyzi, hogy a főis­páni kérések indokainak megbírálása a miniszté­rium feladata lesz. Hegedűs a múlt évi tárgyalásoknál lassúbb mér­téket javasolt a főispáni titkári állások rendszeresíté­sében, s ezen álláspontból kiindulva, ha a miniszté­rium elodázhatatlanul szükségesnek tartja hat új tit­kári állás rendszeresítését, nem véli szóló túlsá­gosnak. Dárdai előadó megjegyzi, hogy ez nem is telje­sen új kiadás, mert a főispáni titkárokról szóló tör­vény alkotása előtt is voltak már főispáni titkárok, s azoknak szükségét az új közigazgatási törvények után elvitatni nem lehet. Wahrmann a miniszter azon nyilatkozata után, hogy még ő sem tudja, hol lesz főispáni titkár szük­séges, nem járulhat a jelen formában a tétel megsza­vazásához. Ha a miniszter kimutatja az év folyamán annak szükségét, hogy egy-két helyen szükség volt titkárok alkalmazására, ez ellen nem lehet senkinek kifogása, de minden indokolás nélkül éppen hat új titkári állás rendszeresítése, szóló nézete szerint, nem lehet helyén. Inkább bizonyos átalányösszeg, pl. 5000 frt lenne megszavazandó új titkári állások esetleges rendszeresítésére. Horánszky, evidens kimutatása nélkül a szükség­nek, nem járul a tétel megszavazásához. Tisza miniszterelnök hangsúlyozza, hogy a tit­károknak mindenütt szükséges voltát már a törvény kimondta. A kormány csak a pénzügyi helyzetre való tekintettel akar ily lassú tempóban haladni s a fize­tésekben is megtartja a kellő fokozatot s inkább a kisebb fizetésüekre helyezi a fősúlyt. Ha hozunk tör­vényeket, de azok végrehajtásának eszközeit megta­gadjuk, akkor természetes, hogy a törvények papiro­son maradnak. Előbb egy-egy aljegyző vagy írnok bocsáttatott a főispán rendelkezésére; sok megyében az lehetetlen az adminisztrác­ió hátránya nélkül, ily helyeken tehát elodázhatlan a titkári állások betöl­tése. A megszavazás formájára nézve jobbnak tartja szóló a minisztérium javaslatát, nem ellenzi azonban a Wahrmann által javasolt módozatot sem. Báró Orczy miniszter hozzáteszi, hogy nézete szerint is korrektebb megmondani, hogy hat titkári állás a maximum, melynél több semmi esetre sem fog betöltetni. A bizottság többsége változatlanul megszavazza a tételt. A közegészségi tanácsnál Eötvös Károly kérdi, nem lehetne-e módot ta­lálni arra, hogy a tanács­­igazságszolgáltatási dolgok­ban adott véleményeit indokolja, hogy a bíróságok azokat használhassák is ? Grosz miniszteri tanácsos válaszolja, hogy az igazságügyi minisztérium átirata folytán ez már el is van határozva, másrészről felkéretvén az igazságügy­­miniszter az iránti intézkedésre, hogy a bíróságok csak igazán fontos kérdésekben forduljanak a ta­nácshoz. A tétel megszavaztatott. Következett ezután a színművészeti ki­adások tárgyalása, melyről szóló tudósításunkat la­punk reggeli számában közöljük. ■KÜLÖNFÉLÉK. — A lliv. lapból. Gregoroid Henrik vukovári, Di­­vild József vinkovczei és Hotter Antal rumai járásbirót, mind­hármat a jelenlegi állomáson leendő meghagyása mellett ; to­vábbá Gaj Svetoslav járásbirót a zágrábi, valamint Velendéric Tivadar járásbirót az eszéki törvényszékhez, az utóbbi kettőt a szolgálati állomásaikon levő járásbíróságok vezetésével leendő megbízás mellett, a rendszeresített illetményekkel tör­vényszéki birákká nevezem ki ; s Mak­asevics Pál járás­bírónak saját kérelme folytán Buccariból Károlyvárosba és Hegedics István járásbirónak szolgálati tekintetekből Krapináról Szi­szekre való áthelyeztetését ezennel jóváhagyom. Kelt Bécsben, 1887. évi november hó 17-én. Ferencz József, s. k. Bedekovich Kálmán, s. k. Gróf Khuen-Héderváry Károly, s. k. Ő Felsége dresdenbergi Stransky Ferencz altábornagy­­nak, várparancsnoknak Komáromban, a jól megérdemelt nyu­galomba helyezését, saját kérelmére elrendelte és megparan­csolta, hogy neki ez alkalommal sok évi szolgálata elismeré­séül, a legfelső megelégedés kifejezése tudtára adassák; továbbá : löwensbergi Chiolich Hermann altábornagy,a 8. had­test h­admérnökségi főnöke — várparancsnokká Komáromba kineveztetet­t A közmunka- és közlekedésügyi miniszter, Förster Nán­dor m. kir. vasúti főfelügyelőségi biztost m. kir. vasúti főfel­­ügyelőségi főfelügyelővé nevezte ki. A vallás- és közoktatásügyi miniszter, a szabadkai álla­mi tanítókép­­zde igazgató tanácsa tagjává , Magyar Imre nagybirtokost nevezte ki. A vallás- és közoktatásügyi miniszter, Nemoda Ignácz községi főjegyzőt Jász-Szent-András új község részére ideigle­nes miniszteri iskolalátogatóvá nevezte ki. A debreczeni pénzügyigazgatóság, Trux Miklós debre­­czeni fővámhivatalnál alkalmazott gyakornok-jelöltet ugyan­oda gyakornokká nevezte ki. A szatmári pénzügyigazgatóság, Thurzó Lajost a n.­­bányai kir. adóhivatalhoz díjtalan adóhivatali gyakornokká nevezte ki. — Az ev. ref. egyház konventje a mai napon, a napirendre térés előtt, ama kérdés fölött vitatkozott, várjon belépjen-e a Szilágyi Dezső által ismertetett presbitériumi szövetkezetbe, melynek angol czíme a következő: Alliance of the reformed churches hol­ding the presbyterian system. Fölszólaltak e tárgy­ban : Kerkápoly Károly, Kolosváry Sándor, György Aladár, Kovács Ödön. A konvent általában rokon­szenves módo­n fogta föl a szövetkezet ügyét, ámde ezúttal, mivel még az intézmény nálunk kevéssé is­meretes s így a kérdés eléggé meg nem érett, — egye­lőre csak annyiban történik intézkedés, hogy fölhív­ják az egyes egyházkerületeket az ez ügyben való nyilatkozattételre. — A segélyekből ez évben levonás nem fog történni, a végrehajtóbizottság csak január 1-je után fogja kiszámítani azt az összeget, a­mennyi a hiány pótlására levonandó lesz ; a misszió­pénzeket azonban semmi esetre sem fogják redukálni. A misszióbizottság előadója, Kör­me­n­d­y Sándor, tette meg ezután a jelentést az egyes egyházakról s az összegekről, a­melyekben ezek se­gély gyanánt részesültek. Némely csekélyebb jelentő­ségű ügyet intéztek még el s ezzel ki volt merítve a ta­nácskozásra kitűzött tárgyak sorozata. V­a­y M. K.,mint világi elnök, meleg szavakkal mondott köszönetet a konvent tagjainak a kitartó és sikeres fáradozásért, a­melyet ez ízben is tanúsítottak; míg viszont Szász Károly püspök Vay Miklós báró iránt fejezte ki a konvent háláját, mint aki agg korában is, testi és lelki erejének teljes épségében, biztosan vezeti az egy­ház kormányát. Végül Kun Bertalan püspök mondott emelkedett szellemű alkalmi imát.­­ A legközelebbi konvent szintén Budapesten jön össze.­­ A Caffarel Limousin-ügy egészen új fordula­tot látszik venni. A rendőrfőnök tudvalevőleg Limou­sin asszonynál egy Bouillon nevű ügynök feljelenté­sére tartott házkutatást. Ez a Bouillon hetek óta eltűnt. Most hirtelen ismét felbukkant Parisban és nem ta­gadja, hogy őt Limousin asszonynál Kreitmayer né­met báró vezette be. Mindinkább megszilárdul az a vélemény is, hogy Limousin asszony nemcsak rendje­lekkel üzérkedett, hanem kémkedéssel is foglalkozott és tette ezt jelesen a fegyvermintákra vonatkozólag. — A m. t. akadémia f. hó 28-án, hétfőn, d. u. 5 órakor összes ülést tart, melynek tárgyai a kö­vetkezők : 1. Emlékbeszéd Korizmics László t. tag fö­lött, Galgóczy Károlytól. 2. Folyó ügyek. — Grévy, a ki olyan nehezen mond Isten hozzádot az Élysée-nek, nem volt minden időben oly lelkes szószólója annak, hogy a franczia köz­társaság élén elnök álljon. Az 1848 iki nemzet­gyűlésen Grévy azt indítványozta, hogy a köz­társaság élére ne nevezzenek ki elnököt, hanem szövegezzék az alkotmányjavaslat illető paszszu­­sát eképpen: »A nemzetgyűlés a végrehajtó hatal­mat átadja egy polgárnak a ki »a minisztertanács el­nöke« czimet viseli. A minisztertanács elnökét a nemzetgyűlés titkos szavazás utján és szótöbbséggel nevezi ki. A minisztertanács elnökét bizonytalan idő­

Next