Pesti Napló, 1888. január (39. évfolyam, 1-31. szám)
1888-01-13 / 13. szám
13. szám. Szerke*z tési iroda : Ferencziek-tere, Athenaeum-ép ie A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-ép nlet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Reggeli kiadás. Budapest, 1889. Péntek, január 13. 39. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétezer házhoz hordva: Havonként 1 írt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 írt U*u esti kiadás postai külttnküldése kívántatik, postahelysgre bJWOlfitégt fel évnegyedenként 1 forint fenilfleetendd. Hirdetések szintúgy mint előfizetések aPesti Naplót kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Struczmadár politika. — jan. 12. A félhivatalos észnél nincs boldogabb a mai világban. Az mindent elhisz, mit a kormány mond, az semmit nem lát, mit nem mutat neki a kormány, annak minden jól van, amit a kormány tesz, az biztosra veszi, ha a miniszter valamit kíván, a legrosszabb viszonyok között is édesen remél, s a legkisebb sikernek is ujjongva örül, ha pedig baj van, képes nem létezőnek tekinteni, mig csak a kormány is be nem ismeri s azután azt mondja rá, hogy se baj ; haragudni pedig csak az ellenzékre tud, mely ezen földi paradicsomban nem élvezi a helyzet boldogságát. A csöndes polgári erények ezen terjesztői között a magyar félhivatalos sajtó is megtalálta helyét s a zsoltáréneklésben a legunalmasabb német félhivatalos lapokkal képes versenyezni, így a » Nemzet «-et a nemzetiségi izgatások veszedelméről egy orosz háború esetén — írott czikkünk indította arra, hogy intéseinek egész özönét pazarolja reánk. Sajnos, hogy amiket irtunk, fenn kell tartanunk, mivel helyszíni értesülések alapján s nem pedig képzelgés, vagy magas kinyilatkoztatás szerint tettük állításainkat. Induktív és nem deduktív okoskodással következtettünk arra, hogy ott, hol szervezett nemzetiségi pártok vannak, melyek régóta az orosz invázióra spekulálnak, ezek a háború kitörése után lesik az alkalmat, hogy a magyar állam ellen zavarokat támaszszanak, melyekből, ha rögtön el nem fojtatnának, nagyobb baj is lehet. Ezt írtuk s nehogy ez bekövetkezhessék, figyelmeztettük a kormányt, hogy Erdélyt és az északnyugati tót megyéket ne hagyja őrség nélkül. »A nemzetiségi üzelmek létét nem tagadjuk«, írja a Nemzet s ebben hát egyetértünk, sőt abban is,hogy »nem ijedünk meg tőlük.« Dehogy ijedünk meg. Az orosz seregtől sem félünk, nemhogy egy csapat pánszlávtól és dákoromántól rettegnénk. Hurbán és Demsusian nem fogják Magyarországot felfalni, de Budatin és Brád jeleneteit sem akarjuk látni második kiadásban. Gyújtogatni könnyű. S bár áll az, hogy 1848-ban az osztrák kormány bérelte ellenünk a fegyveres bandákat, mit most nem fog tenni, de hogy mások nem teszik helyette, arról ki biztosította t. laptársunkat ? Principiis obsta, ezt tanácsoljuk s ezzel nem vétettünk. S nem félénkségre, hanem óvatosságra intjük a kormányt, hogy bátor lehessen, amire az kell igenis, hogy »biztosnak érezze magát idehaza.« De ebből, hogy a nemzetiségi izgatás veszélyessé válhatik, nem következik, hogy tehát húzzuk meg magunkat s ne is piszszenjünk, mertnincs a meghátrálásnak oly mértéke, mely igazolttá ne válnék, ha igaz lenne az, hogy háború esetén fél Magyarország belnyugalmát komolyan félteni kell a megzavartatástól« , mivelhogy nem fél Magyarországról, csak egyes megyékről van szó, hol a nemzetiségi párt erősebb és szervezettebb ; másodszor, mert akármit merészeljenek tenni, el fogunk velük bánni úgy, vagy jobban, mint máskor; harmadszor pedig, mert a »meghátrálás« nem használna semmit, sőt ártana, a gyáva politika lévén mindig a legrosszabb, mert felbátorítja az ellenséget és gyöngíti az erőt; végre, mert úgy sem kerüljük ki az orosz háborút, előbb vagy utóbb meglesz, s Oroszország támadása nem a mi elhatározásunktól függ, akár akarjuk, akár nem. De ha jön e háború, minden veszélyével szembe kell néznünk és szállnunk, azzal is, hogy pánszláv módra bandákat támaszt ellenünk, ahol lehet, Herczegovinában és Boszniában s ha sikerül neki, ott is, hol régóta izgat és pártot gyújt hazánk egyes vidékein. Épp ezt akarjuk megakadályozni, de nem struczmadár politikával, hogy se látunk, se hallunk, nehogy a pánszlávok is észre vegyenek bennünket, sem pedig deklamáczióval, hogy »Magyarország politikai köreiben számítanak e haza minden fia hűségére«,mert ez nagyon szép és helyes, de a ki hű fia a hazának, az úgy is hűt, azokról van szó, kik hitelenek. Avagy a panszlávok és dákorománok hűségében bízik a Nemzet? Ne mondja! Belállapotaink »ily vigasztalan színben feltüntetése« árthat a külföldön, árthat azzal, hogy »meghallhatják« a panszlávok. Ugyan no, ezek csak a Pesti Naplót várták, hogy saját terveikről értesüljenek. Nem olvas a Nemzet szláv lapokat, orosz czikkeket? Azokban hányszor fenyegetnek minket az elnyomott szláv testvérek boszujával ? Nem hallott szláv jótékonysági egyesületről Szent- Pétervárott, Dobránszkyakról, orosz emiszszáriusokról stb. Vagy hát ez mind semmi? Nem; »belállapotaink nem vigasztalanok,« mi sem tartjuk azoknak, nemzetiségi minoritásoktól nem rettegünk, csak nem vagyunk elbizakodottak, mert ez a legrosszabb politika, a vigyázatlanság politikája. Katonai óvintézkedéseket sürgettünk, semmi egyebet, ha a Nemzet elégségesnek hiszi a szolgabírót és járásbírót a rend biztosított fentartására, ez lehet kormánypárti felfogás, mi az ország egyes vidékeire nézve nem oszthatjuk azt. A mileveleink, melyeket kapunk, másként szólnak. A főispáni jelentések alkalmasint rózsaszínűbbek. De amit e tudósításokból következtetünk, az nem »meghátrálás« hanem előrehaladás. Megmutatni a nemzetiségi izgatóknak is, hogy szemmel tartjuk őket és a hatalom készen áll leverni legkisebb mozgalmukat azonnal. Azt persze szereti a Nemzet olvasni, hogy meg kell a kormánynak szavazni a milliókat katonai kiadásokra, akkor mindjárt szép az ellenzék, ha igent mond, de ha figyelmeztet, hogy nincs mindenütt rendben a dolog, akkor a Nemzet azt mondja: »csitt«. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 12. — Böcklin Arnold. (A holnap megnyitandó Böcklin-kiállításhoz. A műcsarnok egyik utczai termét a rendezőség kápolnává alakította át. A sötét-barna drapériák elfödik a nagy ablakokat, visszatartják a világosságot s csupán az egyik ablak felső felén át áradhat be fénye misztikus hangulatú szentélybe, hol pálmák, tuja-bokrok és fikuszok zöldelnek. A szentélynek oltárképe is van, mely Krisztust ábrázolja holtan s mellette Máriát, a mint ráborul. A ki belép e helyre s szemét odaveti a megvilágított festett jelenetre, lehetetlen, hogy meg ne legyen lepetve. A túlvilág hangulatát varázsolta vásznára a művész, szokatlan, keresett, tán erőltetett módon, oly eszközökkel, amelyeket más művész eddig nem használt föl; de újítása, merészsége, sikerrel járt s a hatás teljes. Böcklin Arnold c . képpel, melynek Pieta a czíme, egyszerre a népszerű festők közé emelkedett. Bécsben legalább, ahol külön állították ki e misztikus művet, egyszerre kedvencze lett a közönségnek. Soká kellett várnia e szerencsére. A mester néhány hónap előtt töltötte be hatvanadik évét s ez alkalommal a német sajtó s művészvilág vetélkedve ünnepelte őt. Eddigi képei is most kezdenek általánosabban tetszeni. A műveltebb műbarátok, főleg azok, kik az ecset alkotásait is az inyencz szemeivel nézik; de különösen művésztársai mindjárt föllépésekor lelkesedtek érte ; de a nagy közönséget, mely a tárlatok látogatóinak mégis zömét képezi, hidegen hagyták a bizarr mithológiai jelenetek, a középkori vadregényes alakok, a mese országából való szörnyetegek, a klaszszikai világ humoros persiflage-ja, s a gyöngéd, idilli tájképhangulatok, amelyeknek finomságát, mély érzéseit köznapi lélek meg sem érti. Újabban a vallásos thémák iránt is előszeretettel viseltetik Böcklin. A Pieta motívumát már több ízben festé meg, s feltűnést keltett ama változattal, — melyen Mária kétségbeesett, — majdnem őrületes tekintettel mered maga elé és szinte öntudatlan, gépiesen csókolja Krisztust. De leghatásosabb a most kiállított képe, melynek kompozícziója teljesen elüt a renaissance és minden más idők nagy mestereinek hasonló kompozíczióitól. A megváltó merev, fehéres teteme,rózsákkal, levelekkel telehintett világos márvány lépcsőn fekszik. Szeggel átütött két lába s a felső test szabad. A halottra ráboruló Mária fejét, arczát nem látjuk. Kék lepelbe van burkolva egész alakja s a mi fájdalom, gyász és kétségbeesés elfogja az istenanyát, azt két kezével árulja el. A bal kéz újai belemélyedtek Krisztus hajába, a jobbik a halott vállát fogja görcsösen. Valami mélyen megindító van ez egyszerű s mégis drámailag erőteljes jelenetben. Ezt a hatást azonban nem a két alak jellemzése, hanem a mű egész hangulata által eszközlé a festő. A kép felső részét néhány angyal foglalja el; az egyik lefelé törekszik s kezével a megváltó felé int; a többi megilletődve nézi a jelenetet. Az első angyalalakot többféleképen magyarázták az eddigi kritikusok. — Tán Gábor arkangyal, a ki valamikor Máriánál az üdv hírnöke volt s most a megváltás művének befejezése után ismét megjelen előtte. — Böcklin oly gondolkodó művész, amilyen kevés van. Nála a legapróbb részletnek is mély jelentősége van, de a gondolatot sokszor elburkolva szereti kifejezni. Ezen a képen különben a világítás s a színadás képviselik az igazi hatást. Minden álmatag, ködszerű rajta; a való életnek, a körülöttünk levő prózai világnak egy vonása se tévedt e fenséges, áhítatra késztető jelenetbe. A nyárspolgárias iránti undor kergeti Böcklint az ideálisabb légkörbe. Már pályája kezdetén főtörekvése volt, hogy elkerülje mindazt, ami csak oly önállótlanná tenné, mint a többi művészeket, akik megelégszenek a modellek lemásolásával, a fényképezett tájak utánfestésével. A mindennapi élet nem ingerelte, hogy azt vásznán föltüntesse, bár tanulmányozta az embert és a természetet; a formák és színek, a jellemek és hangulatok nála egész máskép jelennek meg, mint bármely más festőnél. A németek a »legtisztább idealistá«-nak nevezik , de azért oly megfigyelő tehetség, mint bármely realista. Általában az ellentétek oly nagy számmal találhatók egész művészetében, hogy jellemzését rendkívül megneheziti. A műcsarnokban egész sorát látjuk tőle a más-más tárgyú, felfogású, hangulatú műveknek s ez olajképek, rézkarózok, fametszetek és fotográfiák a hatvan éves művész egész eszmevilágát tárják föl előttünk. A színekben sokszor oly pazar, mint Makart s fantáziája is épp oly élénk, de vájjon elérte-e valaha Makart azt a gondolatmélységet, mely Böcklin annyi művét becsessé teszi? Sokszor csodáljuk nála az antik formák szépségét, mint A pásztor panasza czímű képén, máskor egyébre se törekszik, mint kolorisztikus hatásokra és jellemzetes hangulatra, mint a Tavasz czimü képén, az éneklő ifjúval és almafavirág-szedő leánynyal. A humor lép oly alkateleme művészetének, mint a vallásos áhitat s valóban sajátságos, hogy a Pietá t ugyanamaz ecset festé, mely a sípot fúvó, fél-állat, fél-ember Faunt veté a vászonra, a mint azt az Idill czimű műve mutatja. Még különösebb A forrás istennője ez, képe, melyet a közönség már egy korábbi tárlatból ismer. Ez is mithologiai idillt tüntet föl s a ki a művész modorát, különczködő thémai választását s a reális és természetellenes érdekes összevegyítését nem ismerte, az méltán idegenszerű és kedvezőtlen benyomást nyert e festmény előtt. Sziklából előbugygyanó forrás mellett fél ülő, fél fekvő helyzetben pihen az istennő, teljesen kékes, átlátszó fátyolba takarva, s egyik ujján kis madarat tartva. Oldalt kövér satyr ül, puffadt, piros pozsgás ábrázattal, s míg az istennőben egyetlen életteljes vonás nincs, ez a badhantikus alak csupa természetesség. Az előtérben vékony dongája, sovány satyr-fiú áll s a forrásból inni készül. Legfelül a szikla tetején, de inkább a levegőben, apró amorettek tánczolnak. Valamennyi alak színtelen, fakó, és plasztika nélküli. Az ecset szeszélyes játéka a tájrészlet is, mely elmosódott, s bizonytalan zöld tónusokat mutat. Hát bizony a mai reális művészet, mely hús és vérből való alakokat kíván s mely a naturalizmustól se idegenkedik, nem ismer efféle fantasztikus lényeket, ilyen bizarr hangulatokat. De vájjon melyik modern művész lephet meg bennünket ilyen finom részletekkel, az ó-klasszikai világból áthozott hasonló jelleggel, mely e darabka természetet és képzeletbeli staffage-alakjait oly érdekesekké teszi ? Aztán a forrást rejtő szikla, a poétikus hatású, tiszta levegő-ég s főkép a tiszta víz, mely már egészen természetim, egyaránt a technika nagy mesterének kezét árulják el, ki e nem valami nagy ambíczióval festett képén sem tagadja meg magát. Minden képén más és mégis mindig ő maga Semmiféle iskolához nem tartozik, csak ahhoz, a melyet ő alapított s a melynek ő a mestere és egyúttal a tanítványa is. Mert legtöbbet tanult önmagától: mit kell elkerülnie s miben kell gyarapodnia ? A technikában is egészen külön áll, nem is követheti senki, mert a modorosság megélője lenne az efféle művészetnek. Sokszor úgy tetszik, mintha Giorgione hatott volna rá legjobban, de jól jegyzi meg Pecht Frigyes,hogy az olasz mestertől mindenekelőtt humora által különbözik. Szerették összehasonlítani Rembrandttal is, de soha hasonlat annyira nem sántított, mint ez, hisz Rembrandtban hasztalan keresnék azt a verőfényt, mely Böcklin legtöbb művének varázsát képezi. S amikor borús, melancholikus hangulatot örökít meg, akkor is egészen egyéni. E nemű képei közül a Halottak szigete rendkívül mély érzéssel szól hozzánk. Párja a Villa a tenger mellett czimü, mely tájfestményei közt tán a legszebb. Ugyanily romantikus hatású a Fellegvár, melyet kalózok megtámadnak. Tajtékzó hullámok csapkodják a sziklavár falát. Három széles, nagy bárka áll ott, az egyik telve a rablott tárgyakkal. Becses zsákmányt képeznek a fiatal nők, kik közül egy már a hajón van, míg a vár lépcsőzetes lejáróján még kettőt hoznak. A magasra felnyúló, meredek szikla tetején álló épület már a tűz martaléka. A vöröses lángok visszfényt vetnek az egész környékre. Hatalmas övezetű híd egy másik sziklacsoportra vezet s alul szemgyönyörködtető kilátás nyílik a messze terülő tengerre. A kép miden részlete mesteri. A színek egész pompája terül el rajta. A természet iránti érzék minduntalan ki-kitör e svájczi születésű művésznél, ki a római Campagnában a képek egész sorához tanulmányozta a tájrészt. Mint igazi idealista azonban, az meg átalakítja a megfigyelt motívumot. Legszebb alkotásai Münchenben vannak Schack gróf képtárában. Nagyobb változatosság alig képzelhető, mint e művekben nyilvánul. Ez a változatosság a festő életét is jellemzi, ki majd szülővárosában Baselben, majd Rómában, Münchenben, Florenczben, Berlinben és Düsseldorfban lakott, sehol se bírva megállapodni. Mindenütt üldözve vélte magát a köznapi élet józanító befolyásától. Hire a művészvilágban 1871-ben kezdett jelentékenyebben emelkedni, a mikor Tengeri idill czímű képét festé, mely hatalmas tritonokat s egy óriás neveldet ábrázol. Újabb művei közt a Tavaszi est egyike ismét az utolérhetetlen tájképeknek. Kéklő tó partján villa emelkedik százados fák által környezve. Az előtér pázsitján szerelmes pár örvend a kikeletnek, mely tele hintette virággal az egész környéket. A szem messze eltekinthet, túl a tó másik partján, hol házak fehérlenek s az egész látkép fölött a bárányfelhős ég mosolyog. Egy anya a gyermekével, mint Arczkép épp oly ,jellemzetes, mint előkelő felfogású. Különösen a nő arcza meglepőn életteljes s amint mosolyog s maga elé tekint, azt hiszszük, jó ismerőst látunk benne. Ez a kis kép érdekes ellentéte a nagyszabású Pietának; amott egy boldog anya, ki örvend és játszik magzatával, emitt a kétségbeesett istenanya, a ki fiát siratja. A való élet ott, igénytelenül, a mint azt a mester nagyritkán festé, és a földön túli, misztikus világ itt, megrázó hatással, mely fölemel és megnyugtat. Böcklin Arnold tavaly a Trefort-féle aranyérem nyertese jön . Hullámok játéka czimű képe még mindnyájunk előtt felejthetetlen. Mostani egész gyűjteménye arról tanúskodik, hogy a kitüntetésért hálás kívánt lenni irántunk. De. Prém József, — jan. 12. Minisztertanács volt ma este, mely több óráig tartott. A minisztertanácson a kormányzat folyó ügyein kívül, mint bennünket értesítenek, több fontos kinevezésre vonatkozó előterjesztés is megbeszéltetett. A képviselőház véderő bizottsága holnap veszi tárgyalás alá a honvédelmi miniszter által közelebb benyújtott törvényjavaslatot, a tartalékosok behívásáról, a Manlicher-puskáknak egy heti próbagyakorlására. A törvényjavaslatnak az a része, mely kizárólag katonai szempontok alá esik, alig fogja diskusszió tárgyát képezni a bizottságban, mert a bizottság tagjai pártkülönbség nélkül előreláthatólag el fogják fogadni azt. Másképpen áll azonban a dolog a pénzügyi kérdésekkel, melyek e javaslathoz fűződnek, s melyek, ha csak egy heti gyakorlatot veszünk is fel, még akkor is egészben véve igen jelentékeny összegre fognak rúgni. S tekintetbe véve azt, hogy ma (és még legalább néhány évig,) a Manlicher-puskák csak részben lehetnek készen, s hogy tehát, azon esetben is, ha már az egész hadsereg be lenne gyakorolva a Manlicher puska kezelésében, még akkor sem juthatna minden katonának ebből a fegyverből, mondjuk, a katonai szempontokon kívül (melyek e gyakorlatokat éppen nem teszik sürgősekké, mindenesetre egyéb nyomós okoknak is kell létezniük arra nézve, hogy a pénzbeli terheket, melyek e javaslattal járnak, indokolttá s elfogadhatókká tegyék. A véderő bizottság holnapi ülésén, mint értesülünk, Bolgár Ferencz szándékszik úgy katonai, mint pénzügyi szempontból beható bírálat alá venni a szóban levő törvényjavaslatot. Apponyi Albert gróf és a Times. A Times, vonatkozással Apponyinak a horvát ügyben tett nyilatkozatára, ma érkezett számában ezeket mondja : Valamennyi magyar lap nagy megelégedéssel emlékezik meg Apponyi Albert grófnak a horvát ügyre nézve tett s általunk közölt nyilatkozatáról. Ez a nyilatkozat, mely a magyar képviselőház ellenzékének vezérétől származik, valóságos pártmanifesztum jelentőségével bir, és tekintve azt a lejalitást, melyet a kormány iránt tanúsít a horvát kérdésben, azon egyértelműség erejét mutatja, mely az igazi magyarok között a szeparatista agitácziókkal szemben létezik. A horvát sajtó lejális része szintén örömmel fogadja Apponyi gr. nyilatkozatát s mint a magyarok komoly és egyértelmű akczióját üdvözli a horvát forradalmárokkal szemben. A hadikészületek. A Times bécsi levelezője azt jelenti lapjának, hogy az utóbbi napokban a mi közös hadügyminiszterünk újabb hitelt igyekezett nyerni további fegyverkezésre. Ezt azonban Tisza ellenezte azon okból, mert a kért rendkívüli hitel nemcsak káros hatással van az ország pénzügyeire, de nincs is arányban azon czéllal, melyre szolgálnia kell. (Ez utóbbi kifejezés nagyon homályos. Szerk.) Kereskedelmi szerződésünk Németországgal és Olaszországgal. Az ideiglenesen már érvénybe lépett és Németországgal megkötött legkedvezményezőbb szerződés, valamint az Olaszországgal létrejött és ideiglenesen már hasonlóképen érvénybe lépett kereskedelmi és hajózási szerződés beczikkelyezésére vonatkozó két törvényjavaslatot a kormány — amint a Bud. Korr. értesül — csak e hó végén, az osztrák reichsrab összeülése után fogja terjedelmes indokolás kíséretében a képviselőház elé terjeszteni. E törvényjavaslatok tárgyalása lehetőleg gyorsíttatni fog, miután a Németországgal kötött szerződés értelmében az esetleges felmondásra vonatkozó nyilatkozatot legkésőbb február 15-ig meg kell tenni, az olasz szerződésre vonatkozólag pedig a 100 klgrammonkint 200 frtnyi selyemáru-vámra vonatkozó opezió Ausztria-Magyarország részéről, mégpedig csakis a két parlament határozatai alapján, legkésőbb márczius 16-ig gyakorolható. Az olaszok Afrikában. Az afrikai tudósítások elé nagy kíváncsisággal, melybe aggodalom is merül, néznek Rómában. Még mindig nem tudják, hogy San Marzano tábornok kezdi-e meg az akciót vagy bevárja az ellenség támadását. De mindenesetre azt hiszik, hogy 8—10 nap előtt az afrikai barettéren fontosabb esemény nem várható. Coburg herczegről a Times. A City-lap Coburg herczegnek elmozdításáról vagy visszalépéséről szólva, mely, mint mondja, Ausztria-Magyarország és Oroszország között a viszonyok javulásának egyik előfeltétele, a következő igen fontos nyilatkozatokat teszi: »A kérdés az, miként történhetik ezen elmozdítás ? Törökország, mint Bulgária szuzerénje, felszólíthatja a fejedelmet arra, hogy távozzék; de ezt nem fogja tenni, ha nem bír erre mandátummal valamennyi európai hatalomtól és ha a felszólítás sikertelen marad, egyetlen egy zászlóaljat sem fog küldeni Kelet- Ruméliába. Miért is tenné ? A törökök Kelet-Ruméliát elveszettnek tartják magukra nézve. Ha háborút indítanának Bulgária ellen és pedig csupán csak azért, hogy pusztán névleges jogot érvényesítsenek, Törökország valamennyi európai tartománya egyszerre fegyvert fogna. A Törökország és Bulgária közti viszály egyszerre a muzulmánok és keresztények közti régi viszály alakjában jelentkeznék. Görögország, Szerbia és Montenegró azonnal fegyverrel követelnék azon területeket, melyeket most csak szóval igényelnek. Ez nagyon ínyére volna Oroszországnak, de nem Törökországnak. Ennélfogva Törökország egyetlen egy szuronyt sem fog harczba vinni Ferdinánd fejedelem ellen és igy csak az a kérdés, vájjon a fejedelem hajlandó-e visszavonulni a nagyhatalmak kollektív felszólítására, ha ugyanily felszólítás egyáltalában megtörténik. Mi nem hiszszük, hogy ezt tegye és ebbeli meggyőződésünket a herczeg jellemének sajátságaira alapítjuk. Ferdinánd fejedelem nem kalandor. Európa egyik legrégibb családjának sarja s megbarátkozott azzal az eszmével, sőt abban él, hogy abban a pozíczióban, melyet elfogadott, úgy kell viselnie magát, mint egy Coburgnak és nem mint egy Battenbergnek. Ha gyáván lemondana és Bécsbe visszatérne, helyzete nevetségessé válnék. Olyan formán tekintenék, mint azt az embert, aki nagyot botlik, elveszti kalapját és hátuljára esik. Nem lehet bolondabb helyzet, mint ez, Ferdinánd fejedelemre nézve. Balsac egyik beszélyében azt mondja, hogy nincs irtózatosabb, mint egy megvadult birka. Ferdinánd fejedelem az ő rendes kedélyhangulatában és türelmében bárányhoz hasonlít. De ha oly helyzetbe jut, ahol meg kell mutatnia egész erélyét, nincs semmi, ami visszatarthatná attól, amit kötelességének tart. Ehhez járul, hogy Ferdinánd fejedelemre nézve nincs indok, hogy elhagyja Bulgáriát, míg a hatalmak meg nem állapodnak oly jelöltben, akit a bolgárok elfogadnak. Ha ily fejedelem hozatik javaslatba, Ferdinánd fejedelem bizonyára nem állja el annak útját. De az az ígéret, melyet a bolgároknak adott, arra kötelezi őt, hogy ne hagyja el Bulgáriát oly körülmények között, melyek egyszerűen anarchiára vezetnének abban az országban.« Carnot beszéde. Parisban némi figyelmet kelt a beszéd, melylyel Carnot szenátor, a köztársaság elnökének atyja, mint korelnök, a szenátus ülését megnyitotta. Üdvözölte az újonan választott szenátorokat s kiemelte, hogy a kongresszus a decz. 3-ki elnökválasztással a külső és belső béke fentartására irányuló óhaját fejezte ki. Ha a kongresszus azt akarja, hogy a törvények tiszteletben tartassanak és a köztársaság zászlaja erős kezekben legyen, úgy nem csalatkozott. Az ország a munka biztonságát, a közigazgatás megvesztegethetlenségét és a takarékosságot óhajtja. Végül az 1789-ki események száz éves évfordulóját érintve, ezeket monda: Vajba az idegenek, kik akkor meglátogatnak bennünket, hazánkban olyan nemzedéket találnának, mely méltó ahhoz, a mely egykor szabadságra szólította fel a többi népeket. Vajda ugyanazon szellemtől áthatva s ugyanazon hazafiságban egyesülve, emelt fővel mondhatná az 1889-ki év az 1789-kihez: Megtartottam Ígéreteidet! A Baldácsy-örökösök és V. Kovách László. Visontai Kovách László úrtól a következő sorokat vettük: Tekintetes szerkesztőség! A dr. Baldácsy-féle hagyatékra vonatkozó szenzácziós közlemények cáfolgatására, részemről egyébbel nem szándékozom a közönség terhére tenni, mint azzal, hogy addig is, míg a rendes bíróság határozata nem lesz közölhető, köztudomásra hozzam a Baldácsy-örökösöknek mai napon 2246. sz. a. az igazságügyi minisztériumhoz intézett beadványának szövegét; miért is tisztelettel kérem tek. szerkesztőséget, hogy azt, az ide zárt másolatot, b. lapjában egész terjedelmében közölni szíveskedjék. Budapesten, jan. 12. Kiváló tisztelettel Kovách László: Készséggel teszünk eleget e kérésnek, s a beadványt a következőkben közöljük: Özv. Földváry Miklósné, továbbá Földváry Mihályné és Földváry György kérvényt nyújtottak be az igazságügyminiszterhez az iránt, hogy a pestvidéki járásbíró, az általa legutóbb hozott s Kovách László ellen biztosítási végrehajtást rendelő ismeretes végzéssel szemben az említettek és Kovách László által beadott jogorvoslatok haladéktalan elintézésére utasíttassék , hogy a pestvidéki járásbíróságtól dr. Baldácsy Antal hagyatékának tárgyalási joga megvonassék. A kérvényezők előadják, hogy Baldácsy Antal örökösei a muzslai járásbíróság előtt azon egyezségszerű megállapodásra léptek, hogy a hagyatéki vagyon azon részét, mely nem volt az elhunyt özvegyének birtokában, az általuk hagyatéki gondnok czimen megválasztott vagyonkezelő kezelje. Geróvi Antal közjegyző, az első megválasztott vagyonkezelő, lemondván, az összes örökösök Kovách Lászlót választották meg helyébe, mely tényük a bíróság által tudomásul vétetett s a nevezettnek az örökösökre szállott vagyon a bíróság által átadatott. Hangsúlyozzák továbbá, hogy a hagyatéki vagyon nincs hagyatéki zárlat alá véve s annak Kovách László nem zárgondnoka. Az örökösök közül kettő, Földváry Árpád, és Földváry Menotti Béla, 1885-ben fegyelmi feljelentést tettek a muzslai járásbiró ellen, aminek folytán a hagyatéki ügy további tárgyalására a pestvidéki járásbíróság delegáltatott. Az említett járásbiró fölmentetett , de ekkor a két örökös Kovács László ellen kezdett harczot, ki az ő beleegyezésükkel is választatott meg vagyonkezelővé, s elmozdítását kérték. A pestvidéki járásbíróság Kovách Lászlót a hagyatékra vonatkozó kimutatás beadására utal A suhancz. (Operette 3 felvonásban. Bayard és Vanderburch vígjátéka után megzenésítette Konti József. Először adatott a népszínházban jan. 12-én.) Volt idő, mikor a népszínháznak fölös számmal voltak népszínműírói, de míg Csepreghy után Berczik Árpád, Almássy Tihamér, Kóródy Péter, Vidor Pál s még egynehányan, olykor Rákosi Jenő is bőven ellátták népszínművekkel, addig eredeti operettet vajmi ritkán adhatott s ha nagynéha mégis megesett, hogy Erkel Elektől, Paks Ferencztől és Bánffy György bárótól valami új operett került bemutatóra, csakhamar le kellett venni a műsorról, mert sehogysem tarthatták magukat. Akkor egyre felhangzott a panasz, hogy eredeti operettünk nincsen, hogy a pajkos zene e tetszős termékei nálunk talán meg sem teremhetnek. De egy idő óta nagyot fordult a dolog. Most a népszínmű hever parlagon. Az egyetlen Berczik Árpád az, kire évenkint számíthat a színház, ellenben Almássy a »Szobacziczus«, a tehetsége iránt némi reményeket keltett Rátkay László pedig a »Bársony uram« bukása óta mélységesen hallgatnak s egyhamar nincs is kilátás arra, hogy uj népszínműirónk támadjon, mert a népszínház az utóbbi időben — szinte érthetetlen, hogy mi okból — beszüntette a népszínműi pályázatokat, melyeknek pedig annak idején Almássyt és Rátkayt is köszönhette. (Éppen ma közli egy lap, hogy legközelebb mégis hirdetni fognak pályázatot.) Az operett terén azonban erős és örvendetes lendület jelentkezett. Konti József Eleven ördöge nyitotta meg a sort s elég gyors egymásutánban követték ugyancsak Konti Királyfogása, Serly Lajos Marcziája, Bátor-Hegyi Milliomosnője és Uff királya s most ismét Konti Lubancza. Azonkívül talán még e saisonban kerül színre Sztojanovich Jenő Mesék királynője, mely — mint az