Pesti Napló, 1888. január (39. évfolyam, 1-31. szám)

1888-01-13 / 13. szám

13. szám. Szerke*z tési iroda : Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p i­­­­e A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p n­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Reggeli kiadás. Budapest, 1889. Péntek, január 13. 39. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétezer házhoz hordva: Havonként 1 írt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 írt U*­u esti kiadás postai külttnküldése kívántatik, postahelysgre bJWOlfitégt fel évnegyedenként 1 forint fenilfleetendd. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­­Pesti Naplót kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Struczmadár politika. — jan. 12. A félhivatalos észnél nincs boldogabb a mai világban. Az mindent elhisz, mit a kor­mány mond, az semmit nem lát, mit nem mu­­­tat neki a kormány, annak minden jól van, a­mit a kormány tesz, az biztosra veszi, ha a miniszter valamit kíván, a legrosszabb viszo­nyok között is édesen remél, s a legkisebb sikernek is ujjongva örül, ha pedig baj van, képes nem létezőnek tekinteni, mig csak a kormány is be nem ismeri s azután azt mond­ja rá, hogy se baj ; haragudni pedig csak az ellenzékre tud, mely ezen földi paradicsomban nem élvezi a helyzet boldogságát. A csöndes polgári erények ezen terjesz­tői között a magyar félhivatalos sajtó is meg­találta helyét s a zsoltáréneklésben a leg­unalmasabb német félhivatalos lapokkal ké­pes versenyezni, így a » Nemzet «-et a nemzetiségi izgatá­sok veszedelméről egy orosz háború esetén — írott czikkü­nk indította arra, hogy intései­nek egész özönét pazarolja reánk. Sajnos, hogy a­miket irtunk, fenn kell tartanunk, mivel helyszíni értesülések alap­ján s nem pedig képzelgés, vagy magas ki­nyilatkoztatás szerint tettük állításainkat. In­duktív és nem deduktív okoskodással követ­keztettünk arra, hogy ott, hol szervezett nem­zetiségi pártok vannak, melyek régóta az orosz invázióra spekulálnak, ezek a háború kitörése után lesik az alkalmat, hogy a magyar állam ellen zavarokat tá­­maszszanak, melyekből, ha rögtön el nem foj­­tatnának, nagyobb baj is lehet. Ezt írtuk s nehogy ez bekövetkezhessék, figyelmeztettük a kormányt, hogy Erdélyt és az észak­nyugati tót megyéket ne hagyja őrség nélkül. »A nemzetiségi üzelmek létét nem tagad­juk«, írja a Nemzet s ebben hát egyetértünk, sőt abban is,hogy »nem ijedünk meg tőlük.« Dehogy ijedünk meg. Az orosz seregtől sem félünk, nemhogy egy csapat pánszlávtól és dákoromántól rettegnénk. Hurbán és Dem­­susian nem fogják Magyarországot felfalni, de Budatin és Brád jeleneteit sem akarjuk látni második kiadásban. Gyújtogatni könnyű. S bár áll az, hogy 1848-ban az osztrák kor­mány bérelte ellenünk a fegyveres bandákat, mit most nem fog tenni, de hogy mások nem teszik helyette, arról ki biztosította t. lap­társunkat ? Principiis obsta, ezt tanácsoljuk s ezzel nem vétettünk. S nem félénkségre, hanem óvatosságra intjük a kormányt, hogy bátor lehessen, a­mire az kell igenis, hogy »biz­tosnak érezze magát idehaza.« De ebből, hogy a nemzetiségi izgatás veszélyessé válhatik, nem következik, hogy tehát húzzuk meg magunkat s ne is piszszen­­jünk, mert­­nincs a meghátrálásnak oly mértéke, mely igazolttá ne válnék, ha igaz lenne az, hogy háború esetén fél Magyaror­szág belnyugalmát komolyan félteni kell a megzavar­tatástól« , mivelhogy nem fél Ma­gyarországról, csak egyes megyékről van szó, hol a nemzetiségi párt erősebb és szerve­zettebb ; másodszor, mert akármit merészelje­nek tenni, el fogunk velük bánni úgy, vagy jobban, mint máskor; harmadszor pedig, mert a »meghátrálás« nem használna semmit, sőt ártana, a gyáva politika lévén mindig a leg­rosszabb, mert felbátorítja az ellenséget és gyöngíti az erőt; végre, mert úgy sem kerüljük ki az orosz háborút, előbb vagy utóbb meglesz, s Orosz­ország támadása nem a mi elhatározásunktól függ, akár akarjuk, akár nem. De ha jön e háború, minden veszélyével szembe kell néz­nünk és szállnunk, azzal is, hogy pánszláv módra bandákat támaszt ellenünk, a­hol lehet, Herczegovinában és Boszniában s ha sikerül neki, ott is, hol régóta izgat és pártot gyújt hazánk egyes vidékein. Épp ezt akarjuk megakadályozni, de nem struczmadár politikával, hogy se lá­tunk, se hallunk, nehogy a pánszlávok is észre vegyenek bennünket, sem pedig deklamáczió­­val, hogy »Magyarország politikai köreiben számítanak e haza minden fia hűségére«,mert ez nagyon szép és helyes, de a ki hű fia a ha­zának, az úgy is hűt, azokról van szó, kik hi­­telenek. Avagy a panszlávok és dákorománok hűségében bízik a Nemzet? Ne mondja! Belállapotaink »ily vigasztalan színben feltüntetése« árthat a külföldön, árthat azzal, hogy »meghallhatják« a panszlávok. Ugyan no, ezek csak a Pesti Naplót vár­ták, hogy saját terveikről értesüljenek. Nem olvas a Nemzet szláv lapokat, orosz czikke­­ket? Azokban hányszor fenyegetnek minket az elnyomott szláv testvérek boszujával ? Nem hallott szláv jótékonysági egyesületről Szent- Pétervárott, Dobránszkyakról, orosz emiszszá­­riusokról stb. Vagy hát ez mind semmi? Nem; »belállapotaink nem vigasztala­nok,« mi sem tartjuk azoknak, nemzetiségi minoritásoktól nem rettegünk, csak nem vagyunk elbizakodottak, mert ez a legrosszabb politika, a vigyázatlanság politi­kája. Katonai óvintézkedéseket sürgettünk, semmi egyebet, ha a Nemzet elégségesnek hiszi a szolgabírót és járásbírót a rend bizto­sított fentartására, ez lehet kormánypárti fel­fogás, mi az ország egyes vidékeire nézve nem oszthatjuk azt. A mi­­leveleink, melyeket ka­punk, másként szólnak. A főispáni jelentések alkalmasint rózsaszínűbbek. De a­mit e tudó­sításokból következtetünk, az nem »meg­hátrálás­« hanem előrehaladás. Meg­mutatni a nemzetiségi izgatóknak is, hogy szemmel tartjuk őket és a hatalom készen áll leverni legkisebb mozgalmukat azonnal. Azt persze szereti a Nemzet olvasni, hogy meg kell a kormánynak szavazni a milliókat katonai kiadásokra, akkor mindjárt szép az ellenzék, ha igent mond, de ha figyel­meztet, hogy nincs mindenütt rendben a do­log, akkor a Nemzet azt mondja: »csitt«. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 12. — Böcklin Arnold. (A holnap megnyitandó Böcklin-kiállításhoz.­ A műcsarnok egyik utczai termét a rende­zőség kápolnává alakította át. A sötét-barna drapé­riák elfödik a nagy ablakokat, visszatartják a világos­ságot s csupán az egyik ablak felső felén át áradhat be fény­e misztikus hangulatú szentélybe, hol pál­mák, t­uja-bokrok és fikuszok zöldelnek. A szentély­nek oltárképe is van, mely Krisztust ábrázolja holtan s mellette Máriát, a mint ráborul. A ki belép e helyre s szemét odaveti a megvilágított festett jelenetre, le­hetetlen, hogy meg ne legyen lepetve. A túlvilág han­gulatát varázsolta vásznára a művész, szokatlan, ke­resett, tán erőltetett módon, oly eszközökkel, a­melye­ket más művész eddig nem használt föl; de újítása, merészsége, sikerrel járt s a hatás teljes. Böcklin Arnold c . képpel, melynek Pieta a czíme, egyszerre a népszerű festők közé emelkedett. Bécsben legalább, a­hol külön állították ki e miszti­kus művet, egyszerre kedvencze lett a közönségnek. Soká kellett várnia e szerencsére. A mester néhány hó­nap előtt töltötte be hatvanadik évét s ez alkalommal a német sajtó s művészvilág vetélkedve ünnepelte őt. Eddigi képei is most kezdenek általánosabban tet­szeni. A műveltebb műbarátok, főleg azok, kik az ecset alkotásait is az inyencz szemeivel nézik; de különösen művésztársai mindjárt föllépésekor lelke­sedtek érte ; de a nagy közönséget, mely a tárlatok látogatóinak mégis zömét képezi, hidegen hagyták a bizarr mithológiai jelenetek, a középkori vadregényes alakok, a mese országából való szörnyetegek, a klasz­­szikai világ humoros persiflage-ja, s a gyöngéd, idilli tájképhangulatok, a­melyeknek finomságát, mély ér­zéseit köznapi lélek meg sem érti. Újabban a vallásos thémák iránt is előszeretet­tel viseltetik Böcklin. A Pieta motívumát már több ízben festé meg, s feltűnést keltett ama változat­tal, —­ melyen Mária kétségbeesett, — majdnem őrületes tekintettel mered maga elé és szinte ön­tudatlan, gépiesen csókolja Krisztust. De legha­tásosabb a most kiállított képe, melynek kompozí­­cziója teljesen elüt a renaissance és minden más idők nagy mestereinek hasonló kompozíczióitól. A meg­váltó merev, fehéres teteme,rózsákkal, levelekkel tele­­hintett világos márvány lépcsőn fekszik. Szeggel át­ütött két lába s a felső test szabad. A halottra rábo­ruló Mária fejét, arczát nem látjuk. Kék lepelbe van burkolva egész alakja s a mi fájdalom, gyász és két­ségbeesés elfogja az istenanyát, azt két kezével árulja el. A bal kéz újai belemélyedtek Krisztus hajába, a jobbik a halott vállát fogja görcsösen. Valami mé­lyen megindító van ez egyszerű s mégis drámailag erőteljes jelenetben. Ezt a hatást azonban nem a két alak jellemzése, hanem a mű egész hangulata által eszközlé a festő. A kép felső részét néhány angyal foglalja el; az egyik lefelé törekszik s kezével a meg­váltó felé int; a többi megilletődve nézi a jelenetet. Az első angyalalakot többféleképen magyarázták az eddigi kritikusok. — Tán Gábor arkangyal, a ki valamikor Máriánál az üdv hírnöke volt s most a megváltás művének befejezése után ismét megjelen előtte. — Böcklin oly gondolkodó művész, a­milyen kevés van. Nála a legapróbb rész­letnek is mély jelentősége van, de a gondolatot sok­szor elburkolva szereti kifejezni. Ezen a képen kü­lönben a világítás s a színadás képviselik az igazi hatást. Minden álmatag, ködszerű rajta; a való élet­nek, a körülöttünk levő prózai világnak egy vonása se tévedt e fenséges, áhítatra késztető jelenetbe. A nyárspolgárias iránti undor kergeti Böck­­lint az ideálisabb légkörbe. Már pályája kezdetén fő­törekvése volt, hogy elkerülje mindazt, a­mi csak oly önállótlanná tenné, mint a többi művészeket, a­kik megelégszenek a modellek lemásolásával, a fényképe­zett tájak utánfestésével. A mindennapi élet nem in­gerelte, hogy azt vásznán föltüntesse, bár tanulmá­nyozta az embert és a természetet; a formák és szí­nek, a jellemek és hangulatok nála egész máskép je­lennek meg, mint bármely más festőnél. A németek a »legtisztább idealistá«-nak neve­zik , de azért oly megfigyelő tehetség, mint bármely realista. Általában az ellentétek oly nagy számmal találhatók egész művészetében, hogy jellemzését rend­kívül megneheziti. A műcsarnokban egész sorát lát­juk tőle a más-más tárgyú, felfogású, hangulatú mű­veknek s ez olajképek, rézkarózok, fametszetek és fo­tográfiák a hatvan éves művész egész eszme­világát tárják föl előttünk. A színekben sokszor oly pazar, mint Makart s fantáziája is épp oly élénk, de vájjon elérte-e valaha Makart azt a gondolatmélységet, mely Böcklin annyi művét becsessé teszi? Sokszor csodáljuk nála az antik formák szépségét, mint A pásztor panasza czímű képén, máskor egyébre se törekszik, mint kolorisztikus hatásokra és jellem­­zetes hangulatra, mint a Tavasz czimü képén, az éneklő ifjúval és almafavirág-szedő leánynyal. A humor l­ép oly alkateleme művészetének, mint a vallásos áhi­tat s valóban sajátságos, hogy a Pietá­ t ugyanamaz ecset festé, mely a sípot fúvó, fél-állat, fél-ember Faunt veté a vászonra, a mint azt az Idill czimű műve mutatja. Még különösebb A forrás istennője ez, képe, melyet a közönség már egy korábbi tárlatból ismer. Ez is mithologiai idillt tüntet föl s a ki a művész modorát, különczködő thémai választását s a reális és természetellenes érdekes összevegyítését nem ismerte, az méltán idegenszerű és kedvezőtlen benyomást nyert e festmény előtt. Sziklából elő­­bugygyanó forrás mellett fél ülő, fél fekvő helyzetben pihen az istennő, teljesen kékes, átlátszó fátyolba takarva, s egyik ujján kis madarat tartva. Oldalt kövér satyr ül, puffadt, piros pozsgás ábrázattal, s míg az istennőben egyetlen életteljes vonás nincs, ez a badhantikus alak csupa természetesség. Az előtérben vékony dongája, sovány satyr-fiú áll s a forrásból inni készül. Legfelül a szikla tetején, de inkább a levegőben, apró amorettek tánczolnak. Vala­mennyi alak színtelen, fakó, és plasztika nélküli. Az ecset szeszélyes játéka a tájrészlet is, mely elmosódott, s bizonytalan zöld tónusokat mutat. Hát bizony a mai reális művészet, mely hús és vérből való alako­kat kíván s mely a naturalizmustól se idegen­kedik, nem ismer efféle fantasztikus lényeket, ilyen bizarr hangulatokat. De vájjon melyik modern művész lephet meg bennünket ilyen finom részletekkel, az ó-klasszikai világból áthozott hasonló jelleggel, mely e darabka természetet és képzeletbeli staffage-alakjait oly érdekesekké teszi ? Aztán a forrást rejtő szikla, a poétikus hatású, tiszta levegő-ég s főkép a tiszta víz, mely már egészen természetim, egyaránt a tech­nika nagy mesterének kezét árulják el, ki e nem valami nagy ambíczióval festett képén sem tagadja meg magát. Minden képén más és mégis mindig ő maga Semmiféle iskolához nem tartozik, csak ahhoz, a me­lyet ő alapított s a melynek ő a mestere és egyúttal a tanítványa is. Mert legtöbbet tanult önmagától: mit kell elkerülnie s miben kell gyarapodnia ? A technikában is egészen külön áll, nem is követheti senki, mert a modorosság megélője lenne az efféle művészetnek. Sokszor úgy tetszik, mintha Giorgione hatott volna rá legjobban, de jól jegyzi meg Pecht Frigyes,hogy az olasz mestertől mindenekelőtt humora által különbözik. Szerették összehasonlítani Rem­­­­brandttal is, de soha hasonlat annyira nem sántított, mint ez, hisz Rembrandtban hasztalan keresnék azt a verőfényt, mely Böcklin legtöbb művének varázsát képezi. S a­mikor borús, melancholikus hangulatot örökít meg, akkor is egészen egyéni. E nemű képei közül a Halottak szigete rendkívül mély ér­zéssel szól hozzánk. Párja a Villa a tenger mellett czimü, mely tájfestményei közt tán a leg­szebb. Ugyanily romantikus hatású a Fellegvár, melyet kalózok megtámadnak. Tajtékzó hullámok csapkodják a sziklavár falát. Három széles, nagy bárka áll ott, az egyik telve a rablott tárgyakkal. Becses zsákmányt képeznek a fiatal nők, kik közül egy már a hajón van, míg a vár lépcsőzetes lejáróján még kettőt hoznak. A magasra felnyúló, meredek szikla tetején álló épület már a tűz martaléka. A vö­röses lángok visszfényt vetnek az egész környékre. Hatalmas övezetű híd egy másik sziklacsoportra vezet s alul szemgyönyörködtető kilátás nyílik a messze terülő tengerre. A kép miden részlete mesteri. A szí­nek egész pompája terül el rajta. A természet iránti érzék minduntalan ki-kitör e svájczi születésű művésznél, ki a római Campagná­­ban a képek egész sorához tanulmányozta a tájrészt. Mint igazi idealista azonban, az meg át­alakítja a megfigyelt motívumot. Legszebb alkotásai München­ben vannak Schack gróf képtárában. Nagyobb válto­zatosság alig képzelhető, mint e művekben nyilvánul. Ez a változatosság a festő életét is jellemzi, ki majd szülővárosában Baselben, majd Rómában, München­ben, Florenczben, Berlinben és Düsseldorfban lakott, sehol se bírva megállapodni. Mindenütt üldözve vélte magát a köznapi élet józanító befolyásától. Hire a művészvilágban 1871-ben kezdett jelentékenyebben emelkedni, a mikor Tengeri idill czímű képét festé, mely hatalmas tritonokat s egy óriás neveldet ábrázol. Újabb művei közt a Tavaszi est egyike ismét az utolérhetetlen tájképeknek. Kéklő tó partján villa emelkedik százados fák által kör­nyezve. Az előtér pázsitján szerelmes pár ör­vend a kikeletnek, mely tele hintette virággal az egész környéket. A szem messze eltekinthet, túl a tó má­sik partján, hol házak fehér­lenek s az egész látkép fölött a bárányfelhős ég mosolyog. Egy anya a gyer­mekével, mint Arczkép épp oly ,jellemzetes, mint előkelő felfogású. Különösen a nő arcza meglepőn életteljes s a­mint mosolyog s maga elé tekint, azt hiszszük, jó ismerőst látunk benne. Ez a kis kép ér­dekes ellentéte a nagyszabású Pietá­nak; amott egy boldog anya, ki örvend és játszik magzatával, emitt a kétségbeesett istenanya, a ki fiát siratja. A való élet ott, igénytelenül, a mint azt a mester nagy­ritkán festé, és a földön túli, misztikus világ itt, meg­rázó hatással, mely fölemel és megnyugtat. Böcklin Arnold tavaly a Trefort-féle arany­érem nyertese jön . Hullámok játéka czimű képe még mindnyájunk előtt felejthetetlen. Mostani egész gyűjteménye arról tanúskodik, hogy a kitüntetésért hálás kívánt lenni irántunk. De. Prém József, — jan. 12. Minisztertanács volt ma este, mely több óráig tartott. A minisztertanácson a kormányzat folyó ügyein kívül, mint bennünket értesítenek, több fontos kinevezésre vonatkozó előterjesztés is megbesz­éltetett. A képviselőház véderő bizottsága holnap veszi tárgyalás alá a honvédelmi miniszter által közelebb benyújtott törvényjavaslatot, a tartalékosok behívá­sáról, a Manlicher-puskáknak egy heti próbagyakor­lására. A törvényjavaslatnak az a része, mely kizáró­lag katonai szempontok alá esik, alig fogja diskusszió tárgyát képezni a bizottságban, mert a bizottság tag­jai pártkülönbség nélkül előreláthatólag el fogják fo­gadni azt. Másképpen áll azonban a dolog a pénz­ügyi kérdésekkel, melyek e javaslathoz fűződnek, s melyek, ha csak egy heti gyakorlatot veszünk is fel, még akkor is egészben véve igen jelentékeny összegre fognak rúgni. S tekintetbe véve azt, hogy ma (és még legalább néhány évig,) a Manlicher-puskák csak rész­ben lehetnek készen, s hogy tehát, azon esetben is, ha már az egész hadsereg be lenne gyakorolva a Manli­­cher puska kezelésében, még akkor sem juthatna min­den katonának ebből a fegyverből,­­ mondjuk, a katonai szempontokon kívül (melyek e gyakor­latokat éppen nem teszik sürgősekké,­ minden­esetre egyéb nyomós okoknak is kell létez­niük arra nézve, hogy a pénzbeli terheket, melyek e javaslattal járnak, indokolttá s elfogadhatókká te­gyék.­­ A véderő bizottság holnapi ülésén, mint ér­tesülünk, Bolgár Ferencz szándékszik úgy katonai, mint pénzügyi szempontból beható bírálat alá venni a szóban levő törvényjavaslatot. Apponyi Albert gróf és a Times. A Times, vo­natkozással Apponyinak a horvát ügyben tett nyilat­kozatára, ma érkezett számában ezeket mondja : Va­lamennyi magyar lap nagy megelégedéssel emlékezik meg Apponyi Albert grófnak a horvát ügyre nézve tett s általunk közölt nyilatkozatáról. Ez a nyilatko­zat, mely a magyar képviselőház ellenzékének vezéré­től származik, valóságos pártmanifesztum jelentősé­gével bir, és tekintve azt a lejalitást, melyet a kor­mány iránt tanúsít a horvát kérdésben, azon egy­értelműség erejét mutatja, mely az igazi magyarok között a szeparatista agitácziókkal szemben létezik. A horvát sajtó lejális része szintén örömmel fogadja Apponyi gr. nyilatkozatát s mint a magyarok komoly és egyértelmű akczióját üdvözli a horvát forradalmá­rokkal szemben. A hadikészületek. A Times bécsi levelezője azt jelenti lapjának, hogy az utóbbi napokban a mi közös hadügyminiszterünk újabb hitelt igyekezett nyerni további fegyverkezésre. Ezt azonban Tisza ellenezte azon okból, mert a kért rendkívüli hitel nemcsak ká­ros hatással van az ország pénzügyeire, de nincs is arányban azon czéllal, melyre szolgálnia kell. (Ez utóbbi kifejezés nagyon homályos. Szerk.) Kereskedelmi szerződésünk Németországgal és Olaszországgal. Az ideiglenesen már érvénybe lépett és Németországgal megkötött legkedvezményezőbb szerződés, valamint az Olaszországgal létrejött és ideiglenesen már hasonlóképen érvénybe lépett ke­reskedelmi és hajózási szerződés beczikkelyezésére vonatkozó két törvényjavaslatot a kormány — amint a Bud. Korr. értesül — csak e hó végén, az osztrák reichsrab­ összeülése után fogja terjedelmes indoko­lás kíséretében a képviselőház elé terjeszteni. E tör­vényjavaslatok tárgyalása lehetőleg gyorsíttatni fog, miután a Németországgal kötött szerződés értelmé­ben az esetleges felmondásra vonatkozó nyilatkozatot legkésőbb február 15-ig meg kell tenni, az olasz szerződésre vonatkozólag pedig a 100 klgrammonkint 200 frtnyi selyemáru-vámra vonatkozó opezió Ausz­­tria-Magyarország részéről, még­pedig csakis a két parlament határozatai alapján, legkésőbb márczius 16-ig gyakorolható. Az olaszok Afrikában. Az afrikai tudósítások elé nagy kíváncsisággal, melybe aggodalom is merül, néznek Rómában. Még mindig nem tudják, hogy San Marzano tábornok kezdi-e meg az akc­iót vagy bevárja az ellenség támadását. De minden­esetre azt hiszik, hogy 8—10 nap előtt az afrikai barettéren fontosabb esemény nem várható. Coburg herczegről a Times. A City-lap Coburg herczegnek elmozdításáról vagy visszalépéséről szólva, mely, mint mondja, Ausztria-Magyarország és Orosz­ország között a viszonyok javulásának egyik előfelté­tele, a következő igen fontos nyilatkozatokat teszi: »A kérdés az, miként történhetik ezen elmozdítás ? Törökország, mint Bulgária szuzerénje, felszólíthatja a fejedelmet arra, hogy távozzék; de ezt nem fogja tenni, ha nem bír erre mandátummal valamennyi európai hatalomtól és ha a felszólítás sikertelen ma­rad, egyetlen egy zászlóaljat sem fog küldeni Kelet- Ruméliába. Miért is tenné ? A törökök Kelet-Rumé­­liát elveszettnek tartják magukra nézve. Ha háborút indítanának Bulgária ellen és pedig csupán csak azért, hogy pusztán névleges jogot érvényesítsenek, Törökország valamennyi európai tartománya egy­szerre fegyvert fogna. A Törökország és Bulgária közti viszály egyszerre a muzulmánok és keresztények közti régi viszály alakjában jelentkeznék. Görögor­szág, Szerbia és Montenegró azonnal fegyverrel köve­telnék­ azon területeket, melyeket most csak szóval igényelnek. Ez nagyon ínyére volna Oroszországnak, de nem Törökországnak. Ennélfogva Törökország egyetlen egy szu­ronyt sem fog harczba vinni Ferdinánd fejedelem ellen és igy csak az a kérdés, vájjon a fejedelem haj­­landó-e visszavonulni a nagyhatalmak kollektív felszó­lítására, ha ugyan­ily felszólítás egyáltalában meg­történik. Mi nem hiszszük, hogy ezt tegye és ebbeli meggyőződésünket a herczeg jellemének sajátságaira alapítjuk. Ferdinánd fejedelem nem kalandor. Európa egyik legrégibb családjának sarja s megbarátkozott azzal az eszmével, sőt abban él, hogy abban a pozí­­czióban, melyet elfogadott, úgy kell viselnie magát, mint egy Coburgnak és nem mint egy Battenbergnek. Ha gyáván lemondana és Bécsbe visszatérne, helyzete nevetségessé válnék. Olyan formán tekinte­nék, mint azt az embert, a­ki nagyot botlik, elveszti kalapját és hátuljára esik. Nem lehet bolondabb hely­zet, mint ez, Ferdinánd fejedelemre nézve. Balsac egyik beszélyében azt mondja, hogy nincs irtózatosabb, mint egy megvadult birka. Ferdinánd fejedelem az ő rendes kedélyhangulatában és türelmében bárány­hoz hasonlít. De ha oly helyzetbe jut, a­hol meg kell mutatnia egész erélyét, nincs semmi, a­mi visszatart­hatná attól, a­mit kötelességének tart. Ehhez járul, hogy Ferdinánd fejedelemre nézve nincs indok, hogy elhagyja Bulgáriát, míg a hatalmak meg nem állapodnak oly jelöltben, a­kit a bolgárok elfogadnak. Ha ily fejedelem hozatik javaslatba, Fer­dinánd fejedelem bizonyára nem állja el annak útját.­­ De az az ígéret, melyet a bolgároknak adott, arra kötelezi őt, hogy ne hagyja el Bulgáriát oly körülmé­nyek között, melyek egyszerűen anarchiára vezetnének abban az országban.« Carnot beszéde. Parisban némi figyelmet kelt a beszéd, melylyel Carnot szenátor, a köztársaság elnö­kének atyja, mint korelnök, a szenátus ülését megnyi­totta. Üdvözölte az újonan választott szenátorokat s kiemelte, hogy a kongresszus a decz. 3-ki elnökválasz­tással a külső és belső béke fentartására irá­nyuló óhaját fejezte ki. Ha a kongresszus azt akarja, hogy a törvények tiszteletben tartassanak és a köztár­saság zászlaja erős kezekben legyen, úgy nem csalat­kozott. Az ország a munka biztonságát, a közigazga­tás megvesztegethetlenségét és a takarékosságot óhajtja. Végül az 1789-ki események száz éves évfor­dulóját érintve, ezeket monda: Vajba az idegenek, kik akkor meglátogatnak bennünket, hazánkban olyan nemzedéket találnának, mely méltó ahhoz, a mely egy­kor szabadságra szólította fel a többi népeket. Vajda ugyanazon szellemtől áthatva s ugyanazon hazafiság­­ban egyesülve, emelt fővel mondhatná az 1889-ki év az 1789-kihez: Megtartottam Ígéreteidet! A Baldácsy-örökösök és V. Kovách László. Visontai Kovách László úrtól a következő so­rokat vettük: Tekintetes szerkesztőség! A dr. Baldá­­csy-féle hagyatékra vonatkozó szenzácziós közlemé­nyek c­áfolgatására, részemről egyébbel nem szándé­kozom a közönség terhére tenni, mint azzal, hogy addig is, míg a rendes bíróság határozata nem lesz közölhető, köztudomásra hozzam a Baldácsy-örökö­­söknek mai napon 2246. sz. a. az igazságügyi minisz­tériumhoz intézett beadványának szövegét; miért is tisztelettel kérem tek. szerkesztőséget, hogy azt, az ide zárt másolatot, b. lapjában egész terjedelmében közölni szíveskedjék. Budapesten, jan. 12. Kiváló tisztelettel Kovách László: Készséggel teszünk eleget e kérésnek, s a be­adványt a következőkben közöljük: Özv. Földváry Miklósné, továbbá Földváry Mi­­hályné és Földváry György kérvényt nyújtottak be az igazságügyminiszterhez az iránt, hogy a pestvidéki járásbíró, az általa legutóbb hozott s Kovách László ellen biztosítási végrehajtást rendelő ismeretes vég­zéssel szemben az említettek és Kovách László által beadott jogorvoslatok haladéktalan elintézésére uta­­síttassék , hogy a pestvidéki járásbíróságtól dr. Bal­­dácsy Antal hagyatékának tárgyalási joga megvo­­­nassék. A kérvényezők előadják, hogy Baldácsy Antal örökösei a muzslai járásbíróság előtt azon egyezség­­szerű megállapodásra léptek, hogy a hagyatéki va­gyon azon részét, mely nem volt az elhunyt özvegyé­nek birtokában, az általuk hagyatéki gondnok czi­­men megválasztott vagyonkezelő kezelje. Ge­ró­v­i Antal közjegyző, az első megválasztott va­gyonkezelő, lemondván, az összes örökösök Kovách Lászlót választották meg helyébe, mely tényük a bí­róság által tudomásul vétetett s a nevezettnek az örökösökre szállott vagyon a bíróság által átadatott. Hangsúlyozzák továbbá, hogy a hagyatéki vagyon nincs hagyatéki zárlat alá véve s annak Kovách László nem zárgondnoka. Az örökösök közül kettő, Földváry Árpád, és Földváry Menotti Béla, 1885-ben fegyelmi feljelen­tést tettek a muzslai járásbiró ellen, a­minek folytán a hagyatéki ügy további tárgyalására a pestvidéki járásbíróság delegáltatott. Az említett járásbiró föl­mentetett , de ekkor a két örökös Kovács László ellen kezdett harczot, ki az ő beleegyezésükkel is választatott meg vagyonkezelővé, s elmozdítását kérték. A pestvidéki járásbíróság Kovách Lászlót a hagyatékra vonatkozó kimutatás beadására utal A suhancz. (Operette 3 felvonásban. Bayard és Vanderburch vígjátéka után megzenésítette Konti József. Először adatott a nép­színházban jan. 12-én.) Volt idő, mikor a népszínháznak fölös számmal voltak népszínműírói, de míg Csepreghy után Berczik Árpád, Almássy Tihamér, Kóródy Péter, Vidor Pál s még egynehányan, olykor R­á­­kosi Jenő is bőven ellátták népszínművekkel, addig eredeti operettet vajmi ritkán adhatott s ha nagynéha mégis megesett, hogy Erkel Elektől, Paks Fe­­rencztől és B­á­n­f­f­y György bárótól valami új ope­rett került bemutatóra, csakhamar le kellett venni a műsorról, mert sehogysem tarthatták magukat. Akkor egyre felhangzott a panasz, hogy eredeti operettünk nincsen, hogy a pajkos zene e tetszős termékei nálunk talán meg sem teremhetnek. De egy idő óta nagyot fordult a dolog. Most a népszínmű hever parlagon. Az egyetlen Berczik Árpád az, kire évenkint számít­hat a színház, ellenben Almássy a »Szobacziczus«, a tehetsége iránt némi reményeket keltett R­á­t­k­a­y László pedig a »Bársony uram« bukása óta mélysé­gesen hallgatnak s egyhamar nincs is kilátás arra, hogy uj népszínműirónk támadjon, mert a népszínház az utóbbi időben —­ szinte érthetetlen, hogy mi okból — beszüntette a népszínműi pályáza­tokat, melyeknek pedig annak idején Almássyt és Rátkayt is köszönhette. (Éppen ma közli egy lap, hogy legközelebb mégis hirdetni fognak pályázatot.) Az operett terén azonban erős és örvendetes lendület jelentkezett. Konti József Eleven ördöge nyitotta meg a sort s elég gyors egymásutánban kö­vették ugyancsak Konti Királyfogása, S­e­r­l­y Lajos Marcziája, B­á­t­o­r-H­e­g­y­i Milliomosnője és Uff királya s most ismét Konti Lubancza. Azon­kívül talán még e saisonban kerül színre S­z­t­o­j­a­­novich Jenő Mesék királynője, mely — mint az

Next