Pesti Napló, 1888. szeptember (39. évfolyam, 242-270. szám)
1888-09-16 / 256. szám
39. évi folyam 256. szám. Budapest, 1888. Vasárnap, szeptember 16. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épüet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Reggeli kiadás. Félszeléki feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva : Havonként 1 írt 50 kr. — 3 hónapra 4 írt 50 kr. — 6 hónapra 9 írt Va abenti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 1 kr., évnegyedenként 1 forint felfllfizetendo Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti ISTapló« kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Tisza Kálmán Gödöllőn. — szept. 15. Tisza Kálmán miniszterelnök ma Gödöllőn volt a királynál, s minden bizonynyal előterjesztéseket tett. Az előterjesztések közt alighanem helyet foglalt az új vallás- és közoktatási miniszter kinevezése is, de semmi jel nem mutat arra, hogy ez egy miniszteren kívül más miniszterek kinevezése is szóba jöhetett. Lesz tehát új vallás- és közoktatási miniszter, s a többi minisztérium marad úgy, mint most van. Említettük már, hogy gróf Csáky Albin szepesi főispán lesz az uj vallás- és közoktatás miniszter, s ezt a bécsi félhivatalos is megerősíti. Hozzáteszi azonban, hogy a kath. klérus más jelölt mellett fáradozott. Ezt a »hozzátételt« azonban nem tartjuk egyébnek, kortesfogásnál. Czélja az,hogy Magyarország protestáns közvéleményét tévútra vezesse, hirdetvén, hogy Tisza Kálmán nem fogadta el a kath. klérus jelöltjét, hanem a klérus ellenére választotta ki az új kultuszminisztert. A protestánsok, ha ezt olvassák, azt hiszik, hogy: no a Tisza Kálmán kultuszminisztere majd ránczba fogja szedni a kath. püspököket! — és ebben a reményben örülnek. — Pedig ezt a reményüket alighanem keserű csalódás fogja érni. Az uj kultuszminiszternek első dolga az lesz, hogy a kath. főpapság által erősítse meg a maga poziczióját. És Tisza Kálmán örülni fog, ha azokat a differencziákat, melyek ma a kormány és az episkopátus közt fennállanak, simán kiegyenlítheti. Tévedésből állítólag a szabadelvű párt elfelejtett koszorút tenni Trefort koporsójára. — No hát most majd rá fogják tenni erre a koporsóra mindazt a tövist, amit Trefort maga után hagyott. Mert a kormány, éppen úgy, a mint a közigazgatás reformját meg nem oldja, hanem ezen a téren is a folytonos kompromiszszumokból él; amint nem alkotja meg a közigazgatási bíróságot, sem a hivatalnoki pragmatikát, a mint esze ágában sincs az igazságügyi téren megoldani az egész családjogot, hanem kezdi a végén az örökösödési törvénynyel, — épp úgy nem gondol arra, hogy az iskolai és vallási kérdéseknek ama részeit, melyek folytonos súrlódásokat okoznak és a felekezeti ingerültségeket mindinkább növelik, törvények által szabályozza. Hanem lavírozni fog tovább az eddigi, részben hiányos, részben félremagyarázható törvényekkel, és ha a protestánsok autonóm jogait megsérti s ezek föl akarnak zúdulni, akkor kéz alatt azt mondatja nekik, hogy »tűrjétek el! mert máskép nem bírok a katholikusokkal!« Ha pedig a katholikusokét sérti, akkor meg fölfelé azzal a mentséggel él, hogy : »csak igy lehet az állam akaratnak nagyobb érvényt szerezni a nyakas protestánsokkal szemben.« S miért ne? mikor ez a taktika még eddig mindig sikerre vezetett. Egyszer a kath. püspökök haragusznak a kormányra, s ilyenkor a protestánsok vannak megelégedve. Máskor a protestánsok szivében forr a keserűség, s ilyenkor a kath. főpapság fejére omlanak a nagy keresztek és a belső titkos tanácsosi czímek, így lehet összeveszíteni egy egész országot, s így lehet uralkodni mindenek felett. Ez így van.— Bámuljuk Tisza Kálmán kormányférfiúi ügyességét, éles eszét, nagy emberismeretét, de nem bámulhatjuk politikájának eredményeit. Bámuljuk tehetségeit, melyekkel egy politikai rendszert, mely minden más kormányt egy fél év alatt agyon nyomna, — tizenhárom éven át fent tud tartani ; mert oly bajok is, melyek más kormányt egy nap alatt megbuktatnának, az ő hatalmának csak hasznára válnak, — de nem bámulhatjuk alkotásait, melyek hasonlók az olyan orvossághoz, mely a beteget igaz hogy megvédi a haláltól, de amelytől a beteg soha sem lehet egészséges. De Tisza Kálmánnak, mint pénzügyminiszternek, mire is lehetne egyéb gondja most, mint a pénzügyek rendezésére? Itt van előtte a regále-megváltás, s ezzel elég baja lesz. Mert még a saját pártjában is nagyon sokan vannak, akiket meg kell puhítani. — És ha végig tekintünk a küszöbön álló ülésszak tárgysorozatán, — látjuk, hogy már eddigelé is úgyszólván az egész ülésszak le van foglalva, anélkül, hogy akár közigazgatási, akár vallási és közoktatási reformokról lehetne szó. Nincs tehát semmi sürgető ok arra, hogy a kabinet rekonstruáltassék. Igaz ugyan, hogy magában az adminisztrációban számos a baj. Sikkasztások, rendetlenségek napirenden vannak, a felekezeti és iskolai ügyek meglehetősen el vannak mérgesedve. De a miniszterelnök mindezeket más szemmel látja, mint az ország. S ellenzéki túlzásnak nevezi. Aztán mindenre meg van a majoritás. És alkotmányos államban csak az kell. Budapest, szept. 15. Kálnoky Bismarcknál. Gróf Kálnoky külügyminiszter holnap reggel utazik el Bécsből Friedrichsruheba, hol, mint minden évben, az idén is néhány napig Bismarck herczeg vendége lesz. Az utazás nagy politikai jelentősége szembetűnő, ámbár az aktuális jelentőség ezúttal nem olyan természetű, mint még a múlt évben is volt. Valószínűleg nem valami speciális, sürgős megoldást sürgető komoly kérdés szólítja a monarchia külügyeinek vezetőjét a távoli Friedrichsruheba. Az európai helyzet a múlt évihez képest eléggé megnyugtató, s közvetlen veszélylyel fenyegető feladatok ma nem foglalkoztatják a kabineteket. Hogy Kálnoky gróf mindazonáltal fölkeresi Bismarck herczeget, abban a két kiváló államférfiú személyes viszonyának bensősége s az általok képviselt államok szó vai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA — Szeptember 15. — Nemzeti színház. (»Stuart Mária«, tragédia, irta Schiller. Fordították E. Kovács Gyula és Sulkovszky József. Éj betanulással először adták a nemzeti színházban 1888. szept. 14-én.) Megint klasszikus est és megint telt ház. Napról napra kétségtelenebb, hogy közönségünkben kitört a hajlandóság mindenféle magasabb nemű élvezetre ; kitört vagy öt éve s azóta minduntalan eget kér, klasszikus eget titánokkal, akik zenés mondatokban beszélnek. Datálódik pedig ez az új korszak az »Ember tragédiájá«-nak váratlan és csodálatos sikerétől, amióta hétköznapos szórakozásunk az az élvezet, melyre azelőtt csak litteratorlelkek áhítoztak. Vagy tán azok, akik manapság a nemzeti színházban, az első előadások alatt a nézőtért megtöltik, mind egy szálig litteratorok ? Nem, ez szörnyű volna, higyjük a jobbat. Nyugodjunk meg benne, hogy egyszerűen divatban vannak a klasszikusok, mint valaha divatban voltak a franczia drámaírók ; s hogy mért éppen a klasszikusok ? valószínűleg csak a változatosság kedvéért; olyan sokáig sírtak az üres falaknak, végre rájuk került a sor. Íme, mióta a színház ismét megnyílt, csak Lear-nek és Stuart Máriának volt nagy és igazán lelkes közönsége ; ugyan az az úri nép, mely úgy két éve ijesztő közönyösséggel hallgatta végig Georgette-nek, Sardou egyik legjobb darabjának jó előadását: ugyan az a közönség ma lángol és zajong, mikor klasszikust lát, ha hézagos és tökéletlen előadásban látja is. Most már bizonyosak lehetünk benne, hogy Bölcs Náthán épp úgy fel fogja izgatni jeles zártszék-bérlőinket, mint egykor a DiverSons felizgatta. Sőt erőim hiszszük, hogy ha valaki színre alkalmazná Klopstock Messiás-át, az lenne csak igazán a tüneményszerü siker! És még megérjük, hogy a színi referensek ama törpe minoritása, mely régebben átszellemült arczczal csalogatta a közönséget a klasszikusok iskolájába , mely kissé nagyképüsködve kívánt a színházaktól mennél több klasszikust, fel fog kiáltani (a Jókai tatárjával): »Allah, segíts, de — ne olyan nagyon!« — Minő fordulat isten kegyelméből! De a dologra. Shakspere-rel és Schillerrel még nem jutottunk ennyira , ha szívesen látjuk Schillert a színpadon, bizonyára legszívesebben Stuart Máriáját. De csak jó előadásban. Ha nem nyílik alkalmunk gyönyörködni a színészekben, akkor inkább lássuk azt a világot .Ahol mulatnak. A pénteki előadás csak középszerű volt, tehát nem jó. Főkép, mert nem azt kaptuk, amit joggal várhattunk. Stuart Máriában csak félig ismerős, színeváltozott, megzavaró alakra bukkantunk. Jászay Mari asszonynak, e különben oly kitűnő művésznőnek, tegnapi alakítása úgy hatott ránk, mint azok a fonákul kiütő meglepetések, melyekkel valaki különösen kedveskedni akar s melyek — mig zavarodottan köszönetet dadogunk — gondolkodóba ejtenek s merengővé tesznek. Ha szabad, beszéljünk róla. Jászay Mari aszszonyt olyan művésznőnek tudjuk, aki nem veti meg a művészetére vonatkozó legszerényebb, talán hebegő szót sem, ha jóhiszemű. A miénk az. Közhely, hogy a Schiller Stuart Máriája meg a történelemé — ég és föld. Melyik »történelemé« ? Csak nem értjük a világtörténeti kompendiumokat ? De hát van-e egyátalán történelem ? Hátha csak történetírók vannak, de nincs történelem ? Biz az meglehet. És akkor, ha a történelem Stuart Máriáját említjük, mindjárt egy tucat Stuart Máriára gondolhatunk. Eszünkbe juthat az a kép, melyet a korabeli Spenser festett róla, a protestáns Spenser, akinek Erzsébet volt pártfogója , egy csodás, légies, regényes alak. Eszünkbe juthat a legmodernebb történetírónak, Bankénak Stuart Máriája : egy szenvedélyes, literális hajlamú hölgy, ellenképe Erzsébetnek, aki (óh, szűz királynő !) Bankénak csak jelentéktelen nyárspolgár-asszonyság. Vegyünk kezünkbe egy más történetírót: s íme Stuart Mária csak egy csinos »cascadeuse«, akit lármás és hirhedett szerelmei vittek a politikai hínárba. A közel jövő zseniális történetírója bizonyára ezt fogja írni róla : büsztérikus asszony volt (mert ez a szó: büsztéria nagyon kényelmes eszköz arra, hogy különféle bonyolult és nehezen érthető dolgokat mintegy Varázslattal fejtsünk meg) és »Szózam nyílj meg !« — e kulcs segítségével tökéletesen a legapróbb részletekig analizálni fogja az »igazi« Stuart Mária jellemét. És »igazán« csak annyit tudunk, hogy a három század óta halottnak lelkében többé nem olvashatunk, amint hogy életében is kevesen és nehezen tudtak abban a lélekben olvasni. Hisz még a legfontosabb tényekre nézve is csak a sötétben tapogatózunk. Valódiak-e ama »Cassetten-Briefe«, melyek alapján Stuart Máriát elitélték, s melyekből kiderülne, hogy a skót királynőnek része volt az Erzsébet elleni összeesküvésben, vagy pedig valami korabeli gazember hamisítványai ? — e majdnem döntő súlyú kérdésre Németország egyik legelső hisztorikusa fehéret, a másik feketét felel. Eh, hagyjunk békét a történelem Stuart Máriájának s az egész történelemnek; beszéljünk inkább a köztudatról, s jegyezzük meg mindjárt, hogy a köztudat Stuart Máriája meg a Schiller hősnője közt nincs is valami nagy különbség. Szó sincs égről és földről. Mert a köztudatban igenis él a Stuart Mária képe, mégpedig egy egységes, tiszta és színes kép. Kép, melyet századok emlékezete és az egész világ képzelme együttesen alkottak. Nem az a Stuart Mária, aki háromszáz és egy éve meghalt, hanem egy Stuart Mária, aki él s nagyon hasonlít a Schilleréhez. A hagyományról ítélve, mely a skót királynő alakjához fűződött, Stuart Máriában megvolt az a ritka, rejtelmes vonás, mely egyszerre meghódítja s leköti a naiv, egyszerű lelkeket, a Mortimereket. Katholikusai nemcsak azért szerethették, mert úgy hitték, hogy a fejedelmi nő a közös szent ügyért szenvedett, hanem mert lényegében volt olyan rendkívüli, ami a rajongásokat kelti és táplálja. Lehet, hogy kissé olyan is volt , mert egy ember sem áll mindössze csak öt-hat jellemvonásból — amilyennek Schiller tragédiájában Amias Paulet látja (az első felvonásban): Den Christus in der Hand Die Hoffart und die Weltlust in dem Herzen. De ez nem rontja meg tüneményes szépségének, nemes akaraterejének, keresztényi erényeinek és lángoló szenvedélyességének varázsát. A hagyományban mindig az a magasztos alak marad, aki előtt a vérpadon a hóhér leborul, akinek kezét a hóhér legények bocsánatot rimánkodva csókolják meg. A katholikus Helena, ugyanaz a keresztény legendában, mint a görög regében, az Iliászban Menelaosz szépséges hitvese, akinek láttára a trójai vének sóhajtva vallják be, hogy ezért az asszonyért érdemes volt nyakukba szedniök a szörnyű háborúnak minden nyomorúságát. Nos, ez a csodálatos arcz, mely számtalan férfiajkat lelkesített rajongó vallomásokra és számtalan férfiajkat tett némává idő előtt, — ez az égő, szenvedélyes szív, mely egyformán hajlandó a legrosszabbra és a legnemesebbre, — ez a vétkes, a ki mégis mártír, és nem vezeklő, — ez a különös lélek, a mely csupa gyöngeség és csupa erő, — ez az angyalszerű testbe zárt izzó katlan, mely folyton aranyat és salakot hány — nagyon is beleillik a Schiller tragédiájának keretébe. És ha a köztudatban élne is a hit, amint nem él, hogy Stuart Mária részt vett a merénylet-kísérletekben, melyeket Babington és a többiek Erzsébet ellen terveztek, ha a köztudat olyannak látná is, aki fogságából összeesküvéseket tudott vezetni — a nagy vonásokban akkor sem különböznék az egész világ Stuart Máriája a Schillerétől. Itt is, ott is ugyanaz az izzó szenvedélyesség, ugyanaz a fáraszthatatlan akarat, ugyanaz a törhetetlen türelem, ugyanaz a hajlandóság a végletekre szerelemben úgy, mint gyűlöletben, ugyanaz a lágyság és kemény dacz, s ugyanaz a varázs. Nincs két, nincs egy tucat Stuart Mária; csak egy Stuart Máriája van a litterátornak is, aki betéve tudja Schillert, és a M. Tout le Monde-nak is. Ezt a Stuart Máriát Schillernél már a mártiromságban találjuk. És alakunk, a mindenkinek ismerős, az egész tragédián át — mit tehetne egyebet ? — keresi szabadságát, jogát, hatalmát, ellentállva minden kísérletnek, melylyel megtörni akarják, lázongva, viaskodva,debackálva, fáhöz-fához kapkodva, sirva, jajgatva, könyörögve, rimánkodva, daczolva, fenyegetőzve, szeretnék azt mondani: rugva-kapálózva, míg elveszti magát, mert hisz nem Erzsébet, s nem is Burleigh veszíti el, ő maga teszi tönkre magát. Őrülten tombolja végig a darabot, változatosan tombolva, megütve a deliráló hangok skálájának minden hangját, majd szelídülve, majd ismét neki vadulva, mindig őrülten, de szent őrültségben. Tegyük hozzá mindjárt, meglehetősen rhetorizálva is. »Hiszi, hogy joga van.« (Nem is olyan képtelenség az a bizonyos Trónkereső-féle tragikum !) És hogy jogát érvényesítse, bolondokat csinál. Bravó! Éppen ez kell nekünk. Nem is igazi tragikus alak az, ki nem bolond egy kissé. A józanság, amily megbecsülhetetlen a polgári életben, épp oly kiállhatatlan a tragédiában. Az okos Leicester sem ingünk, sem gallérunk. Mortimert, aki fejével neki megy a falnak, kihívjuk vagy háromszor minden jelenet után. És Mária? Hogy végig siránkozza az egész darabot? Hadd siránkozzék, és hadd kövesse el egyik hibát a másik után. Ezen közben minden szimpathiánk vele van, mert szép, mert asszony, mert szenved Amint minden politikai okosság ellenére is, ime manapság együtt érez egész Európa a szép Natáliával. Nem hiszszük, hogy Jászay Mari asszonynak nem volna hatalmában Smart Máriát tökéletesen eljátszani. Meg vagyunk győződve, hogy amily kitűnő művésznő általában, épp úgy rendelkezik mindama hangók felett, melyek Stuart Mária érzéseinek kifejezésére megkívántatnak. Mindamellett, nem tagadjuk, hogy az ő Stuart Máriája, bár eleitől végig következetes, más és gyöngébb, mint amilyet vártunk, és ha lehet így mondanunk, alapjában elhibázott. Úgy képzeljük, Jászay Mari asszony erősebben megkritizálta a darabot, mint az a színésznek szabadságában volna. Így szólhatott (bocsánat, hogy neki tulajdonítjuk a magunk gondolatát): »Mennyi retorika ! És mennyi siránkozás! Hisz ettől, ha mindent érvényesít az előadó, a néző megszalad.« Aztán láthatott közepes német színésznőket is, akik elkezdték Mária siralmait a legmagasabb hangjukon s a darab közepén már belefáradtak. Meglehet, hogy az ily előadásmódot tűrhetetlennek találta, és joggal. Ettől már csak egy lépés az az ötlet, hogy Stuart Máriát elő lehet adni mérséklettel is, a való élet hangján, józanul, majdnem realisztikusan, modernizálva, olyanformán, mint a Théátre Frangais kitűnő Sylvain-je adja elő (még pedig nagy sikerrel) a Polyeuce Félixet, amely ábrázolás csaknem a valóság intenzivitásával hat. Igen, Felixet lehet igy játszani, de nem Polyeudhet és nem Stuart Máriát. Fussunk végig az első felvonáson. Korhű, de színtelen ruhában jelenik meg, megtörtén, elcsigázva; szomorú rab asszony s nem a lázongó gyászos fejedelmi hölgy képét adva. Nem a kitartó, hanem a lemondó türelem hangján szólal meg. Paulettel szemben méltóságos és keserű, mint egy elszegényedett grófné, aki valami hajthatatlan kúriai bírót informál utolsó, kétségbeesett perében. Pedig hiába testál Mária — ne tessék neki hinni, nem mondott még le e földről és örömeiről. Csak »Der Qual der Ungewissheit« izgatja. A következő nagy jelenetben (Mortimerrel), s jegyezzük meg, hogy ide esik a felvonás súlypontja, Jászay Mari asszony olyan volt, mint egy jégkirálynő. Pedig Máriát ijesztő hirtelenséggel teszi izzóvá a parázs, melyet Mortimer hozott: a jó újság, mert hisz csak azért kétkedik, hogy annál inkább meggyőzze a másik. Burleigh-vel már pompásan beszélt, de abb mint Portia és nem mint Stuart Mária. Ez a felvonás elveszett. Mi még mindannyian hidegek vagyunk, mint a jégcsap. Pedig már fél kilenc, és ebben az időben az alakítás sorsa már eldőlt. A harmadik felvonást gyönyörűen kezdte. A románczkát (»Eilende Wolken, Segler der Lüfte!«) úgy mondta, olyan egyszerűen, nemesen és megindítóan, ahogy csak a legelső rangú művészek tudnak megszólalni. De ah, mily bágyadt volt a királynéval való nagy jelenet elején! A végén — ott már elemében volt. Ez igazán királynői kitörés; a Stuart Mária gyűlöletének csakugyan így kell nyilatkoznia. Mily kár, hogy ez csak egy részlet! A darab közepén járunk s még mindig csak félsiker. Mit aprózzuk tovább? Elég, ha megjegyezzük, hogy később is adott egy pár fényes mozzanatot. De mi már ezeket is hálátlanul fogadjuk. Jászay Mari asszony megengedte, hogy okoskodjunk Stuart Máriáján, s ime elégedetlenek vagyunk Stuart Máriával is, Schillerrel is, de a czímszerep előadójával nem kevésbbé. Pedig el kellett volna ragadnia, hogy ne morfondálhassunk. Aki Schillert szereti, szívesen meghallgatja Stuart Mária »szent őrültség«-ének minden naiv, minden irreális formában nyilatkozó kiáradását. Aki Schillert nem tudja élvezni, azt meg nem téríti semmi modernizálás. Stuart Mária, ha nem tud szárnyat kapni, nem járhat a mi nyomorult földünkön. Királynői lábacskái nem tűrik a rögöt. Schillerrel nincs alkuvás. Ambrus Zoltán vetségének rendíthetetlen szilárdsága jut ünnepélyes kifejezésre. Albrecht főherczeg berlini időzése,Kálnokygróf friedrichsruhei utazása, II. Vilmos császárnak a jövő hó elejére kitűzött látogatása Bécsben érthető módon jelzik ama viszony bensőségét, mely monarchiánk és Németország közt fenáll s mely Európa békéjének minden igaz barátjánál a legnagyobb rokonszenvet kelti. Tisza miniszterelnök, ki ma reggel 7 órakor Gödöllőre ment sértő Felsége által 2 óráig tartó kihallgatáson fogadtatott, déli 12 órakor ismét viszszaérkezett Budapestre. Strossmayer. Akik azt hitték s azt hiszik, hogy a belovári esemény után Strossmayerrel simán fognak végezhetni, már eddig is csalódtak, de ezután még inkább csalódni fognak. És minél több időt engednek Strossmayernek, az ezt az időt annál inkább fel fogja használni, hogy lázítását minden eszközzel folytathassa. Nem volt elég amit eddig tett, most lapjában, az »U b z o r«-ban arra vetemedett, hogy megfordítsa a bot végét, melylyel a király végig ütött rajta és rátámadjon azokra, akiknek a király szavait álnokul tulajdonítja. Sokkal ravaszabb, hogysem a királyt mint felségáruló személyesen támadja, tehát a király tanácsadói ellen fordul és azzal közvetve megint a királyt támadja meg. E hallatlan vakmerőséget már nem tűrhette a horvát bán és az »O b z o r t«, melyben e gyalázatos merénylet megjelent, konfiskálta, szerkesztőjét pedig elfogatta. Szerkesztője gyanánt azonban a nyomda metteur-en-page-át állították ki, gúnyt űzve ekként az elfogatási rendeletből is. Mint tegnap megírtuk, ma is ismételjük, hogy a magyar kormánynak feltétlenül meg kell tenni a kellő lépéseket a korona tekintélyének megvédésére. Olyan ember, mint Strossmayer, ha időt adnak neki, a végletekre képes. S a magyar kormánytól félelemnek és erélyhiánynak látszik, ha nem tudja vagy nem meri levonni a király szavainak konzekvencziáit. A Strossmayer-ügy különben, mint távirataink jelentették, a külföldi sajtóban is a legnagyobb feltűnést kelti. A müncheni »Alig. Zg« kiemeli, hogy Strossmayer már rég érezhette, hogy legfelsőbb helyről rendreutasítás vár reá. Nem is ment el Zágrábba, mikor a trónörökös már ott időzött. Most azonban megmondották neki, hogy jelenjék meg ad audiendum verbum regis. A jól megérdemelt feddés, melyben a Felséga püspököt Belovárban részesítette, minden leyális körben örömteli visszhangot kelt, mely az egész sajtóban, de főleg a magyarban kifejezést nyer. Mert a megelégedés általános a felett, hogy ama tendencziák, melyeket Strossmayer követett, legfelsőbb helyről olyan élesen elítéltettek s senki sem kételkedhetik abban, hogy a szavak, melyeket a Felség Strossmayerhez intézett, habár elsősorban a püspököt illették, az általa képviselt eszmékre s mindazokra vonatkoztak, kiknek körében a püspök a maga nézeteit terjeszteni s híveket szerezni törekedett. Ha egyébiránt még bebizonyításra szorult volna, mennyire igazolt a Felség által kifejezett rosszulás, e Iskola-ügy a fővárosban. — szept. 15. A fővárosban minden tanév elején megújulnak a panaszok amiatt, hogy a meglevő iskolák nem elegendők a jelentkező tanulók fölvételére. És e panaszok nem légből kapottak. Azok többé-kevésbbé megfelelnek a tényeknek, amit eléggé igazolnak azon kisegítő intézkedések, amelyekhez a tanács a baj elhárítására minden tanév elején hevenyében folyamodni kénytelen. Egyik iskolából a szám felett jelentkezett tanulókat átküldi a szomszéd kerület iskolájába, ha ugyanaz is már meg nem tellett; a másik iskolában, feltéve, hogy áll még hely rendelkezésre, párhuzamos osztályokat nyit meg; a harmadik iskolában pedig, ahol a tantermek már mind zsúfolva vannak, behozza a váltakozó rendszert, s minthogy az osztályok számának szaporítása a tanerők szaporítását is szükségessé teszi, egy sereg óradíjas és kisegítő tanítót fogad fel. S mit bizonyítanak az évről-évre megújuló panaszok s a tanács által azok orvoslására tett kisegítő intézkedések? Azt, hogy a fővárosnak kevés az iskolája ; azt, hogy a meglévő iskolák száma nem elég arra, hogy a főváros óriási mérvben megszaporodott lakosságának szükségletét és igényeit kielégíthesse. Pedig a főváros az iskolaügy fejlesztésére az utolsó 20 év alatt igen sokat költött. Áldozatkészsége e téren példátlanul áll. S ha tán áldozatkészsége eddig élő erejét még nem is haladta meg, az, szemben azon halasztatlan szükségletekkel, amelyek a közeljövőben más téren is kielégítésre várnak, s amelyek pénztárát közel 20 millió erejéig fogják igénybé venni, nézetünk szerint semmiesetre sem lesz fokozható anélkül, hogy a főváros tanügyi kiadásaira legalább részben új fedezeti alapot teremtsen. A főváros húsz év alatt kerek öt milliót költött új iskolák építésére, évi rendes tanügyi kiadásai pedig, amelyek 1868-ban még csak 120 ezer forintra rúgtak, 1 millió 300 ezer forintra emelkedtek, tehát megtízszereződtek. S ez óriási kiadással szemben a tanügyi bevételek ez idő szerint mindössze csekély 170 ezer forintot képviselnek. De ez óriási áldozat is elégtelennek bizonyult a tényleges szükség kielégítésére. Az iskolák közül, daczára annak, hogy a legutolsó 5 — 6 éven belül is több mint tíz új iskola épült, nem egy még ma is bérházban van elhelyezve, többnyire drágán és czélszerűtlenül. Negyvenötezer forintra rúg a bérösszeg, amelyet a főváros bérházakban elhelyezett iskolái után a folyó évben bér fejében fizet. Úgy tanügyi, mint közegészségi, de sőt pénzügyi tekintetekből is sürgős szükséget képez, hogy ez iskolák mielőbb a főváros által e czélra épített házakban nyerjenek elhelyezést. Ott van azután az iparrajziskola, amely már évek óta várja, mikor költözhessék be a saját czéljaira épült és berendezett épületbe; ott vannak a II. kerületi polgári fiú- és leány-, az újlaki és a VI. kerületi polgári leányiskolák s a VII. kerületben létesítendő új polgári fiúiskola; ott vannak végre a külső-soroksári úti, Ó-Budán a kórház utczai, az I. kerületben a szarvas téri elemi iskolák. Mindezen iskolák részére új iskolaházak emelendők. Ez oly elodázhatlan és sürgős szükséget képez, amely elől a főváros hosszú időre nem térhet ki. Márpedig ez építkezések költsége meg fogja haladni az egy milliót, az új iskolák berendezése és fentartása pedig legalább 100 ezer forinttal fogja évenként a főváros rendes tanügyi kiadásait emelni. És mindezen terhek viselésében a főváros ma teljesen magára van hagyva. A Deákpárti kormányok érdeme szerint méltányolták a fővárosnak a tanügy érdekében kifejtett áldozatkészségét, sőt nem készek a fővárost nemes törekvésében anyagilag is gyámolítani, amennyiben évenkint 70 ezer forint tanügyi szubvencióban részesítették. A Tisza-kormány rideg szűkkeblűsége azonban, amelyet a fővárossal szemben kezdettől fogva állandóan tanúsít s amelynek 13 évi fennállása alatt nem egy esetben adott leplezetlenül kifejezést, ezt a szubvencziót sietett azonnal 25 ezer forintra leszállítani. 1882-ben maga a kormány is beismerte, hogy lesz ez a szubvenczió édes-kevés azzal az óriási összeggel szemben, amit a főváros, törvényszerű kötelezettségén túl, iskolái fentartására költ, s a szubvenciót kegyesen fölemelte 31 ezer forintra, azzal a kötelezettséggel, hogy azt tizenkét éven át minden körülmények közt fizetni fogja. Igen ám, csakhogy a kormányból igen hamar kihalt a nagylelkűség, melyet egy derült pillanatában a fővárossal szemben tanúsított, mert három év óta a fővárosnak adósa marad nemcsak a pénzzel, hanem a válaszszal is, amelyet pedig a kormányhoz intézett sürgető felirataira méltán elvárhatna. Ezen, egy cseppet sem biztató jelekből ítélve, a fővárosnak a kormánytól nincs mit várnia, és saját erejéből kell előteremtenie a tanügyi szükségletek kielégítésére a hiányzó eszközöket. És ezt meg kell tennie. Mert azzal tisztában kell lennünk, hogy a tanügyi kiadásokat redukálni nem lehet, de sőt a fővárosnak megállapodnia sem szabad azon intézkedéseknél, amelyeknek tanügye örvendetes megizmosodását köszöni. A megállapodás e téren egyértelmű lenne a visszaeséssel és kockáztatásával a nemzeti nevelés terén verítékkel és nagy áldozatok árán elért sikerek bizonyítékát megadja az a tény, hogy az orosz lapok éppen az utóbbi napokban telték a püspöknek, mint szláv apostolnak magasztalásával.