Pesti Napló, 1888. szeptember (39. évfolyam, 242-270. szám)

1888-09-16 / 256. szám

39. évi folyam 256. szám. Budapest, 1888. Vasárnap, szeptember 16. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­­­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Reggeli kiadás. F­élszeléki feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva : Havonként 1 írt 50 kr. — 3 hónapra 4 írt 50 kr. — 6 hónapra 9 írt Va ab­enti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 1 kr., évnegyedenként 1 forint felfllfizetendo Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti ISTapló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Tisza Kálmán Gödöllőn. — szept. 15. Tisza Kálmán miniszterelnök ma Gö­döllőn volt a királynál, s minden bizonynyal előterjesztéseket tett. Az előterjesztések közt alighanem helyet foglalt az új vallás- és köz­oktatási miniszter kinevezése is, de semmi jel nem mutat arra, hogy ez egy miniszteren kívül más miniszterek kinevezése is szóba jö­hetett. Lesz tehát új vallás- és közoktatási miniszter, s a többi minisztérium marad úgy, mint most van. Említettük már, hogy gróf C­s­á­k­y Al­­b­i­n szepesi főispán lesz az uj vallás- és köz­oktatás miniszter, s ezt a bécsi félhivatalos is megerősíti. Hozzáteszi azonban, hogy a kath. klérus más jelölt mellett fáradozott. Ezt a »hozzátételt« azonban nem tartjuk egyéb­nek, kortesfogásnál. Czélja az,hogy Ma­gyarország protestáns közvéleményét tévútra vezesse, hirdetvén, hogy Tisza Kálmán nem fogadta el a kath. klérus jelöltjét, hanem a klérus ellenére választotta ki az új kul­tuszminisztert. A protestánsok, ha ezt olvassák, azt hiszik, hogy: no a Tisza Kálmán kultuszminisztere majd ránczba fogja szedni a kath. püspököket! — és ebben a reményben örülnek. — Pedig ezt a reményüket alighanem keserű csalódás fogja érni. Az uj kultuszminiszternek első dolga az lesz, hogy a kath. főpapság által erősítse meg a maga poziczióját. És Tisza Kálmán örülni fog, ha azokat a differencziákat, melyek ma a kor­mány és az episkopátus közt fennállanak, simán kiegyenlítheti. Tévedésből állítólag a szabadelvű párt elfelejtett koszorút tenni Trefort koporsójára. — No hát most majd rá fogják tenni erre a koporsóra mindazt a tövist, a­mit Trefort maga után hagyott. Mert a kormány, éppen úgy, a mint a közigazgatás reformját meg nem oldja, ha­nem ezen a téren is a folytonos kompromisz­­szumokból él; a­mint nem alkotja meg a közigazgatási bíróságot, sem a hivatalnoki pragmatikát, a mint esze ágában sincs az igazságügyi téren megoldani az egész családjogot, hanem kezdi a végén az örökösödési törvénynyel, — épp úgy nem gondol arra, hogy az iskolai és vallási kérdé­seknek ama részeit, melyek folytonos súrló­dásokat okoznak és a felekezeti ingerültsége­ket mindinkább növelik, törvények ál­tal szabályozza. Hanem lavírozni fog tovább az eddigi, részben hiányos, rész­ben félremagyarázható törvényekkel, és ha a protestánsok autonóm jogait megsérti s ezek föl akarnak zúdulni, akkor kéz alatt azt mondatja nekik, hogy »tűrjétek el! mert máskép nem bírok a katholikusokkal!« Ha pedig a katholikusokét sérti, akkor meg fölfelé azzal a mentséggel él, hogy : »csak igy lehet az állam akaratnak nagyobb érvényt szerezni a nyakas protestánsokkal szemben.« S miért ne? mikor ez a taktika még eddig mindig sikerre vezetett. Egyszer a kath. püspökök haragusznak a kormányra, s ilyenkor a protestánsok vannak megelé­gedve. Máskor a protestánsok szivében forr a keserűség, s ilyenkor a kath. főpapság fe­jére omlanak a nagy keresztek és a belső titkos tanácsosi czímek, így lehet összeveszí­­teni egy egész országot, s így lehet uralkodni mindenek felett. Ez így van.— Bámuljuk Tisza Kálmán kormányférfiúi ügyességét, éles eszét, nagy emberismeretét, de nem bámulhatjuk politi­kájának eredményeit. Bámuljuk tehetségeit, melyekkel egy politikai rendszert, mely min­den más kormányt egy fél év alatt agyon nyomna, — tizenhárom éven át fent tud tar­tani ; mert oly bajok is, melyek más kor­mányt egy nap alatt megbuktatnának, az ő hatalmának csak hasznára válnak, — de nem bámulhatjuk alkotásait, melyek hasonlók az olyan orvossághoz, mely a beteget igaz hogy megvédi a haláltól, de a­melytől a beteg so­ha sem lehet egészséges. De Tisza Kálmánnak, mint pénzügymi­niszternek, mire is lehetne egyéb gondja most, mint a pénzügyek rendezésére? Itt van előtte a regále-megváltás, s ezzel elég baja lesz. Mert még a saját pártjában is nagyon sokan van­nak, a­kiket meg kell puhítani. — És ha végig tekintünk a küszöbön álló ülés­szak tárgysorozatán, — látjuk, hogy már eddigelé is úgyszólván az egész ülésszak le van foglalva, anélkül, hogy akár közigaz­gatási, akár vallási és közoktatási reformokról lehetne szó. Nincs tehát semmi sürgető ok arra, hogy a kabinet rekon­­struáltassék. Igaz ugyan, hogy magában az adminisztrác­ióban számos a baj. Sikkasztá­sok, rendetlenségek napirenden vannak,­­ a felekezeti és iskolai ügyek meglehetősen el vannak mérgesedve. De a miniszterelnök mind­ezeket más szemmel látja, mint az ország. S ellenzéki túlzásnak nevezi. Aztán mindenre meg van a majoritás. És alkotmányos állam­ban csak az kell. Budapest, szept. 15. Kálnoky Bismarcknál. Gróf Kálnoky külügymi­niszter holnap reggel utazik el Bécsből Friedrichs­­ruheba, hol, mint minden évben, az idén is néhány napig Bismarck herczeg vendége lesz. Az utazás nagy politikai jelentősége szembetűnő, ámbár az aktuális jelentőség ezúttal nem olyan természetű, mint még a múlt évben is volt. Valószínűleg nem valami spe­­c­iális, sürgős megoldást sürgető komoly kérdés szó­lítja a monarchia külügyeinek vezetőjét a távoli Fried­­richsruheba. Az európai helyzet a múlt évihez ké­pest eléggé megnyugtató, s közvetlen veszélyly­el fenye­gető feladatok ma nem foglalkoztatják a kabineteket. Hogy Kálnoky gróf mindazonáltal fölkeresi Bismarck herczeget, abban a két kiváló államférfiú személyes vi­szonyának bensősége s az általok képviselt államok szó­­ vai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA — Szeptember 15. — Nemzeti színház. (»S­t­u­a­r­t Mári­a«, tragédia, irta Schiller. Fordítot­ták E. Kovács Gyula és Sulkovszky József. Éj betanulás­sal először adták a nemzeti színházban 1888. szept. 14-én.) Megint klasszikus est és megint telt ház. Nap­ról napra kétségtelenebb, hogy közönségünkben ki­tört a hajlandóság mindenféle magasabb nemű élve­zetre ; kitört vagy öt éve s azóta minduntalan eget kér, klasszikus eget titánokkal, a­kik zenés monda­tokban beszélnek. Datálódik pedig ez az új korszak az »Ember tr­a­g­é­d­i­á­j­á«-nak váratlan és cso­dálatos sikerétől, a­mióta hétköznapos szórakozá­sunk az az élvezet, melyre azelőtt csak litterator­­lelkek áhítoztak. Vagy tán azok, a­kik manapság a nemzeti színházban, az első előadások alatt a néző­tért megtöltik, mind egy szálig litteratorok ? Nem, ez szörnyű volna, higyjük a jobbat. Nyugodjunk meg benne, hogy egyszerűen divatban vannak a klasszi­kusok, mint valaha divatban voltak a franczia dráma­írók ; s hogy mért éppen a klasszikusok ? valószínűleg csak a változatosság kedvéért; olyan sokáig sírtak az üres falaknak, végre rájuk került a sor. Íme, mióta a színház ismét megnyílt, csak Lear-nek és Stuart Máriá­nak volt nagy és igazán lelkes közön­sége ;­­ ugyan az az úri nép, mely úgy két éve ijesztő közönyösséggel hallgatta végig Georgette-nek, Sardou egyik legjobb darabjának jó előadását: ugyan az a közönség ma lángol és zajong, mikor klasszikust lát, ha hézagos és tökéletlen előadásban látja is. Most már bizonyosak lehetünk benne, hogy Bölcs Ná­thán épp úgy fel fogja izgatni jeles zártszék-bérlőin­­ket, mint egykor a DiverSons felizgatta. Sőt erő­im hiszszük, hogy ha valaki színre alkalmazná Klop­­stock M­e­s­s­i­á­s-át, az lenne csak igazán a tünemény­­szerü siker! És még megérjük, hogy a színi referensek ama törpe minoritása, mely régebben átszellemült arczczal csalogatta a közönséget a klasszikusok isko­lájába , mely kissé nagyképüsködve kívánt a szín­házaktól mennél több klasszikust, fel fog kiáltani (a Jókai tatárjával): »Allah, segíts, de — ne olyan nagyon!« — Minő fordulat isten kegyelméből! De a dologra. Shakspere-rel és Schillerrel még nem jutottunk ennyira , ha szívesen látjuk Schillert a színpadon, bizonyára legszívesebben Stuart Má­­r­i­á­ját. De csak jó előadásban. Ha nem nyílik al­kalmunk gyönyörködni a színészekben, akkor in­kább lássuk azt a világot .Ahol mulatnak. A pénteki előadás csak középszerű volt, tehát nem jó. Főkép, mert nem azt kaptuk, a­mit joggal várhattunk. Stuart Máriában csak félig ismerős, szí­­neváltozott, megzavaró alakra bukkantunk. Jászay Mari asszonynak, e különben oly kitűnő művésznőnek, tegnapi alakítása úgy hatott ránk, mint azok a foná­kul kiütő meglepetések, melyekkel valaki különösen kedveskedni akar s melyek — mig zavarodottan kö­szönetet dadogunk — gondolkodóba ejtenek s meren­­gővé tesznek. Ha szabad, beszéljünk róla. Jászay Mari asz­­szonyt olyan művésznőnek tudjuk, a­ki nem veti meg a művészetére vonatkozó legszerényebb, talán he­begő szót sem, ha jóhiszemű. A miénk az. Közhely, hogy a Schiller Stuart Máriája meg a történelemé — ég és föld. Melyik »történelemé« ? Csak nem értjük a világtörténeti kompendiumokat ? De hát van-e egyátalán történelem ? Hátha csak tör­ténetírók vannak, de nincs történelem ? Biz az meg­lehet. És akkor, ha a történelem Stuart Máriáját em­lítjük, mindjárt egy tuc­at Stuart Máriára gondol­hatunk. Eszünkbe juthat az a kép, melyet a korabeli Spenser festett róla, a protestáns Spenser, a­kinek Erzsébet volt pártfogója , egy csodás, légies, regé­nyes alak. Eszünkbe juthat a legmodernebb történet­írónak, Bankénak Stuart Máriája : egy szenvedélyes, literális hajlamú hölgy, ellenképe Erzsébetnek, a­ki (óh, szűz királynő !) Bankénak csak jelentéktelen nyárspolgár-asszonyság. Vegyünk kezünkbe egy más történetírót: s íme Stuart Mária csak egy csinos »cascadeuse«, a­kit lármás és hirhedett szerelmei vittek a politikai hínárba. A közel jövő zseniális tör­ténetírója bizonyára ezt fogja írni róla : büsztérikus asszony volt (mert ez a szó: büsztéria nagyon kényelmes eszköz arra, hogy különféle bonyolult és nehezen érthető dolgokat mintegy Varázslattal fejt­sünk meg) és »Szózam nyílj meg !« — e kulcs se­gítségével tökéletesen a legapróbb részletekig ana­lizálni fogja az »igazi« Stuart Mária jellemét. És »igazán« csak annyit tudunk, hogy a három század óta halottnak lelkében többé nem olvas­hatunk, a­mint hogy életében is kevesen és nehe­zen tudtak abban a lélekben olvasni. Hisz még a leg­fontosabb tényekre nézve is csak a sötétben tapoga­tózunk. Valódiak-e ama »Cassetten-Briefe«, melyek alapján Stuart Máriát elitélték, s melyekből kiderülne, hogy a skót királynőnek része volt az Erzsébet elleni összeesküvésben, vagy pedig valami korabeli gazember hamisítványai ? — e majdnem döntő súlyú kérdésre Németország egyik legelső hisztorikusa fehéret, a má­sik feketét felel. Eh, hagyjunk békét a történelem Stuart Máriájának s az egész történelemnek; beszél­jünk inkább a köztudatról, s jegyezzük meg mindjárt, hogy a köztudat Stuart Máriája meg a Schiller hős­nője közt nincs is valami nagy különbség. Szó sincs égről és földről. Mert a köztudatban igenis él a Stuart Mária képe, még­pedig egy egységes, tiszta és színes kép. Kép, melyet századok emlékezete és az egész világ képzelme együttesen alkottak. Nem az a Stuart Mária, a­ki háromszáz és egy éve meghalt, hanem egy Stuart Mária, a­ki él s nagyon hasonlít a Schil­leréhez. A hagyományról ítélve, mely a skót királynő alakjához fűződött, Stuart Máriában megvolt az a ritka, rejtelmes vonás, mely egyszerre meghódítja s leköti a naiv, egyszerű lelkeket, a Mortimereket. Katholikusai nemcsak azért szerethették, mert úgy hitték, hogy a fejedelmi nő a közös szent ügyért szen­vedett, hanem mert lényegében volt olyan rendkívüli, a­mi a rajongásokat kelti és táplálja. Lehet, hogy kissé olyan is volt , mert egy ember sem áll mind­össze csak öt-hat jellemvonásból — a­milyennek Schiller tragédiájában Amias Paulet látja (az első felvonásban): Den Christus in der Hand Die Hoffart und die Weltlust in dem Herzen. De ez nem rontja meg tüneményes szépségének, nemes akarat­erejének, keresztényi erényeinek és lángoló szenvedélyességének varázsát. A hagyomány­ban mindig az a magasztos alak marad, a­ki előtt a vérpadon a hóhér leborul, a­kinek kezét a hóhér legények bocsánatot rimánkodva csókolják meg. A katholikus Helena, ugyanaz a keresztény legen­dában, mint a görög regében, az Iliászban Mene­­laosz szépséges hitvese, a­kinek láttára a trójai vének sóhajtva vallják be, hogy ezért az asszonyért érdemes volt nyakukba szedniök a szörnyű háborúnak minden nyomorúságát. Nos, ez a csodálatos arcz, mely számtalan férfi­ajkat lelkesített rajongó vallomásokra és számtalan férfi­ajkat tett némává idő előtt, — ez az égő, szenve­délyes szív, mely egyformán hajlandó a legrosszabbra és a legnemesebbre, — ez a vétkes, a ki mégis már­tír, és nem vezeklő, — ez a különös lélek, a mely csupa gyöngeség és csupa erő, — ez az angyal­­szerű testbe zárt izzó katlan, mely folyton ara­nyat és salakot hány — nagyon is beleillik a Schil­ler tragédiájának keretébe. És ha a köztudat­ban élne is a hit, amint nem él, hogy Stuart Mária részt vett a merénylet-kísérletekben, melyeket Babing­­ton és a többiek Erzsébet ellen terveztek, ha a köz­tudat olyannak látná is, a­ki fogságából összeesküvé­seket tudott vezetni — a nagy vonásokban akkor sem különböznék az egész világ Stuart Máriája a Schil­lerétől. Itt is, ott is ugyanaz az izzó szenvedélyesség, ugyanaz a fáraszthatatlan akarat, ugyanaz a törhe­tetlen türelem, ugyanaz a hajlandóság a végletekre szerelemben úgy, mint gyűlöletben, ugyanaz a lágy­ság és kemény dacz, s ugyanaz a varázs. Nincs két, nincs egy tuc­at Stuart Mária; csak egy Stuart Má­riája van a litterátornak is, a­ki betéve tudja Schil­lert, és a M. Tout le Monde-nak is. Ezt a Stuart Máriát Schillernél már a márti­­romságban találjuk. És alakunk, a mindenkinek is­merős, az egész tragédián át — mit tehetne egyebet ? — keresi szabadságát, jogát, hatalmát, ellentállva min­den kísérletnek, melylyel megtörni akarják, lázongva, viaskodva,debackálva, fáhöz-fához kapkodva, sirva, jaj­gatva, könyörögve, rimánkodva, daczolva, fenyegetőz­ve, szeretnék azt mondani: rugva-kapálózva, míg el­veszti magát, mert hisz nem Erzsébet, s nem is Bur­leigh veszíti el, ő maga teszi tönkre magát. Őrülten tombolja végig a darabot, változatosan tombolva, meg­ütve a deliráló hangok skálájának minden hangját, majd szelídülve, majd ismét neki vadulva, mindig őrülten, de szent őrültségben. Tegyük hozzá mindjárt, meglehetősen rheto­­rizálva is. »Hiszi, hogy joga van.« (Nem is olyan kép­telenség az a bizonyos Trónkereső-féle tragi­kum !) És hogy jogát érvényesítse, bolondokat csi­nál. Bravó! Éppen ez kell nekünk. Nem is igazi tra­gikus alak az, ki nem bolond egy kissé. A józanság, a­mily megbecsülhetetlen a polgári életben, épp oly kiállhatatlan a tragédiában. Az okos Leicester sem ingünk, sem gallérunk. Mortimert, a­ki fejével neki megy a falnak, kihívjuk vagy háromszor minden je­lenet után. És Mária? Hogy végig siránkozza az egész darabot? Hadd siránkozzék, és hadd kövesse el egyik hibát a másik után. Ezen közben minden szim­­pathiánk vele van, mert szép, mert asszony, mert szen­ved Amint minden politikai okosság ellenére is, ime manapság együtt érez egész Európa a szép Natáliával. Nem hiszszük, hogy Jászay Mari asszonynak nem volna hatalmában Smart Máriát tökéletesen el­játszani. Meg vagyunk győződve, hogy a­mily kitűnő művésznő általában, épp úgy rendelkezik mindama hangók felett, melyek Stuart Mária érzéseinek kifeje­zésére megkívántatnak. Mindamellett, nem tagadjuk, hogy az ő Stuart Máriája, bár eleitől végig követke­zetes, más és gyöngébb, mint amilyet vártunk, és ha lehet így mondanunk, alapjában elhibázott. Úgy képzeljük, Jászay Mari asszony erősebben megkritizálta a darabot, mint az a színésznek szabad­ságában volna. Így szólhatott (bocsánat, hogy neki tulajdonítjuk a magunk gondolatát): »Mennyi r­e­­torika ! És mennyi siránkozás! Hisz ettől, ha mindent érvényesít az előadó, a néző megszalad.« Aztán lát­hatott közepes német színésznőket is, a­kik elkezdték Mária siralmait a legmagasabb hangjukon s a darab közepén már belefáradtak. Meglehet, hogy az ily előadásmódot tűrhetetlennek találta, és joggal. Ettől már csak egy lépés az az ötlet, hogy Stuart Máriát elő lehet adni mérséklettel is, a való élet hangján, józanul, majdnem realisztikusan, modernizálva, olyan­formán, mint a Théátre Frangais kitűnő Sylvain-je adja elő (még pedig nagy sikerrel) a Polyeuc­e Félixet, a­mely ábrázolás csaknem a valóság intenzi­­vitásával hat. Igen, Felixet lehet igy játszani, de nem Polyeudhet és nem Stuart Máriát. Fussunk végig az első felvonáson. Korhű, de színtelen ruhában jelenik meg, megtörtén, elcsigázva; szomorú rab asszony s nem a lázongó gyászos fejedelmi hölgy képét adva. Nem a kitartó, hanem a lemon­­d­ó türelem hangján szólal meg. Paulettel szemben méltóságos és keserű, mint egy elszegényedett grófné, a­ki valami hajthatatlan kúriai bírót informál utolsó, kétségbeesett perében. Pedig hiába testál Mária — ne tessék neki hinni, nem mondott még le e földről és örömeiről. Csak »Der Qual der Ungewissheit« izgatja. A következő nagy jelenetben (Mortimerrel), s je­gyezzük meg, hogy ide esik a felvonás súlypontja, Já­szay Mari asszony olyan volt, mint egy jégkirálynő. Pedig Máriát ijesztő hirtelenséggel teszi izzóvá a pa­rázs, melyet Mortimer hozott: a jó újság, mert hisz csak azért kétkedik, hogy annál inkább meggyőzze a másik. Burleigh-vel már pompásan beszélt, de abb mint Portia és nem mint Stuart Mária. Ez a felvonás elveszett. Mi még mindannyian hidegek va­gyunk, mint a jégcsap. Pedig már fél kilenc­, és ebben az időben az alakítás sorsa már eldőlt. A harmadik felvonást gyönyörűen kezdte. A románczkát (»Eilende Wolken, Segler der Lüfte!«) úgy mondta, olyan egyszerűen, nemesen és megindí­­tóan, a­hogy csak a legelső rangú művészek tudnak megszólalni. De ah, mily bágyadt volt a királynéval való nagy jelenet elején! A végén — ott már elemében volt. Ez igazán királynői kitörés; a Stuart Mária gyűlöletének csakugyan így kell nyilatkoznia. Mily kár, hogy ez csak egy részlet! A darab közepén já­runk s még mindig csak félsiker. Mit aprózzuk tovább? Elég, ha megjegyezzük, hogy később is adott egy pár fényes mozzanatot. De mi már ezeket is hálátlanul fogadjuk. Jászay Mari asszony megengedte, hogy okoskodjunk Stuart Máriá­ján, s ime elégedetlenek vagyunk Stuart Máriával is, Schillerrel is, de a czímszerep előadójával nem ke­­vésbbé. Pedig el kellett volna ragadnia, hogy ne morfondálhassunk. A­ki Schillert szereti, szívesen meghallgatja Stuart Mária »szent őrültség«-ének minden naiv, minden irreális formában nyilatkozó kiáradását. A­ki Schillert nem tudja élvezni, azt meg nem téríti semmi modernizálás. Stuart Mária, ha nem tud szárnyat kapni, nem járhat a mi nyomo­rult földünkön. Királynői lábacskái nem tűrik a rö­göt. Schiller­rel nincs alkuvás. Ambrus Zoltán­­ vetségének rendíthetetlen szilárdsága jut ünnepélyes kifejezésre. Albrecht főherczeg berlini időzése,Kálnoky­­gróf friedrichsruhei utazása, II. Vilmos császárnak a jövő hó elejére kitűzött látogatása Bécsben érthető módon jelzik ama viszony bensőségét, mely monar­chiánk és Németország közt fenáll s mely Európa békéjének minden igaz barátjánál a legnagyobb ro­­konszenvet kelti. Tisza miniszterelnök, ki ma reggel 7 órakor Gödöllőre ment sértő Felsége által 2 óráig tartó kihallgatáson fogadtatott, déli 12 órakor ismét visz­­szaérkezett Budapestre. Strossmayer. Akik azt hitték s azt hiszik, hogy a belovári esemény után Strossmayerrel simán fog­nak végezhetni, már eddig is csalódtak, de ezután még inkább csalódni fognak. És minél több időt en­gednek Strossmayernek, az ezt az időt annál inkább fel fogja használni, hogy lázítását minden eszközzel folytathassa. Nem volt elég amit eddig tett, most lapjában, az »U b z o r«-ban arra vetemedett, hogy megfordítsa a bot végét, melylyel a király végig ütött rajta és rátámadjon azokra, akiknek a király szavait álnokul tulajdonítja. Sokkal ravaszabb, hogysem a ki­rályt mint felségáruló személyesen támadja, tehát a ki­rály tanácsadói ellen fordul és azzal közvetve megint a királyt támadja meg. E hallatlan vakmerő­séget már nem tűrhette a horvát bán és az »O b z o r t«, melyben e gyalázatos merénylet meg­jelent, konfiskálta, szerkesztőjét pedig elfo­gatta. Szerkesztője gyanánt azonban a nyomda metteur-en-page-át állították ki, gúnyt űzve ekként az elfogatási rendeletből is. Mint tegnap megírtuk, ma is ismételjük, hogy a magyar kormánynak feltétlenül meg kell tenni a kellő lé­péseket a korona tekintélyének meg­védésére. Olyan ember, mint Strossmayer, ha időt adnak neki, a végletekre képes. S a magyar kormánytól félelemnek és erélyhiány­­nak látszik, ha nem tudja vagy nem meri levon­ni a király szavainak konzekvencziáit.­­ A Stross­­mayer-ügy különben, mint távirataink jelentették, a külföldi sajtóban is a legnagyobb feltűnést kelti. A müncheni »Alig. Z­­­g« kiemeli, hogy Strossmayer már rég érezhette, hogy legfelsőbb helyről rendre­utasítás vár reá. Nem is ment el Zágrábba, mikor a trónörökös már ott időzött. Most azonban megmon­dották neki, hogy jelenjék meg ad audiendum verbum regis. A jól megérdemelt feddés, mely­ben a Felséga püspököt Belovárb­an ré­szesítette, minden leyális körben örömteli vissz­hangot kelt, mely az egész sajtóban, de főleg a ma­gyarban kifejezést nyer. Mert a megelégedés általános a felett, hogy ama tendencziák, melyeket Strossmayer követett, legfelsőbb helyről olyan élesen elítéltettek s senki sem kételkedhetik abban, hogy a szavak, melye­ket a Felség Strossmayerhez intézett, habár első­sor­ban a püspököt illették, az általa képviselt eszmékre s mindazokra vonatkoztak, kiknek körében a püspök a maga nézeteit terjeszteni s híveket szerezni töreke­dett. Ha egyébiránt még bebizonyításra szorult volna, mennyire igazolt a Felség által kifejezett rosszulás, e Iskola-ü­gy a fővárosban. — szept. 15. A fővárosban minden tanév elején meg­újulnak a panaszok a­miatt, hogy a meglevő iskolák nem elegendők a jelentkező tanulók fölvételére. És e panaszok nem légből kapottak. Azok többé-kevésbbé megfelelnek a tényeknek, a­mit eléggé igazolnak azon kisegítő intézkedé­sek, a­melyekhez a tanács a baj elhárítására minden tanév elején hevenyében folyamodni kénytelen. Egyik iskolából a szám felett je­lentkezett tanulókat átküldi a szomszéd kerü­let iskolájába, ha ugyan­az is már meg nem tellett; a másik iskolában, feltéve, hogy áll még hely rendelkezésre, párhuzamos osztályo­kat nyit meg; a harmadik iskolában pedig, a­hol a tantermek már mind zsúfolva vannak, be­hozza a váltakozó rendszert, s minthogy az osztályok számának szaporítása a tanerők szaporítását is szükségessé teszi, egy sereg óradíjas és kisegítő tanítót fogad fel. S mit bizonyítanak az évről-évre meg­újuló panaszok s a tanács által azok orvos­lására tett kisegítő intézkedések? Azt, hogy a fővárosnak kevés az iskolája ; azt, hogy a meglévő iskolák száma nem elég arra, hogy a főváros óriási mérvben megszaporodott la­kosságának szükségletét és igényeit kielé­gíthesse. Pedig a főváros az iskolaügy fejleszté­sére az utolsó 20 év alatt igen sokat költött. Áldozatkészsége e téren példátlanul áll. S ha tán áldozatkészsége eddig élő erejét még nem is haladta meg, az, szemben azon halasztatlan szükségletekkel, a­melyek a közel­jövőben más téren is kielégítésre várnak, s a­melyek pénztárát közel 20 millió erejéig fogják igény­b­é venni, nézetünk szerint semmiesetre sem lesz fokozható a­nélkül, hogy a főváros tan­ügyi kiadásaira legalább részben új fedezeti alapot teremtsen. A főváros húsz év alatt kerek öt milliót költött új iskolák építésére, évi rendes tan­ügyi kiadásai pedig, a­melyek 1868-ban még csak 120 ezer forintra rúgtak, 1 millió 300 ezer forintra emelkedtek, tehát megtízszereződtek. S ez óriási kiadással szemben a tanügyi be­vételek ez idő szerint mindössze csekély 170 ezer forintot képviselnek. De ez óriási áldozat is elégtelennek bi­zonyult a tényleges szükség kielégítésére. Az iskolák közül, daczára annak, hogy a legutolsó 5 — 6 éven belül is több mint tíz új iskola épült, nem egy még ma is bérházban van el­helyezve, többnyire drágán és czélszerűtle­­nül. Negyvenötezer forintra rúg a bérösszeg, a­melyet a főváros bérházakban elhelyezett iskolái után a folyó évben bér fejében fizet. Úgy tanügyi, mint közegészségi, de sőt pénz­ügyi tekintetekből is sürgős szükséget képez, hogy ez iskolák mielőbb a főváros által e czélra épített házakban nyerjenek elhelyezést. Ott van azután az iparrajziskola, a­mely már évek óta várja, mikor költözhessék be a saját czéljaira épült és berendezett épületbe; ott vannak a II. kerületi polgári fiú- és leány-, az újlaki és a VI. kerületi polgári leányisko­lák s a VII. kerületben létesítendő új polgári fiúiskola; ott vannak végre a külső-soroksári úti, Ó-Budán a kórház­ utczai, az I. kerü­letben a szarvas­ téri elemi iskolák. Mindezen iskolák részére új iskolaházak emelendők. Ez oly elodázhatlan és sürgős szükséget ké­pez, a­mely elől a főváros hosszú időre nem térhet ki. Már­pedig ez építkezések költsége meg fogja haladni az egy milliót, az új isko­lák berendezése és fentartása pedig legalább 100 ezer forinttal fogja évenként a főváros rendes tanügyi kiadásait emelni. És mindezen terhek viselésében a fővá­ros ma teljesen magára van hagyva. A Deák­párti kormányok érdeme szerint méltányol­ták a fővárosnak a tanügy érdekében kifej­tett áldozatkészségét, sőt nem készek a fővá­rost nemes törekvésében anyagilag is gyá­­molítani, a­mennyiben évenkint 70 ezer forint tanügyi szubvenc­ióban részesítették. A Ti­­sza-kormány rideg szűkkeblűsége azonban, a­melyet a fővárossal szemben kezdettől fog­va állandóan tanúsít s a­melynek 13 évi fennállása alatt nem egy esetben adott leple­zetlenül kifejezést, ezt a szubvencziót sietett azonnal 25 ezer forintra leszállítani. 1882-ben maga a kormány is beismerte, hogy lesz ez a szubvenczió édes-kevés azzal az óriási összeg­gel szemben, amit a főváros, törvényszerű kö­telezettségén túl, iskolái fentartására költ, s a szubvenc­iót kegyesen fölemelte 31 ezer forintra, azzal a kötelezettséggel, hogy azt tizenkét éven át minden körülmények közt fizetni fogja. Igen ám, csakhogy a kormány­ból igen hamar kihalt a nagylelkűség, melyet egy derült pillanatában a fővárossal szemben tanúsított, mert három év óta a fővárosnak adósa marad nemcsak a pénzzel, hanem a vá­­laszszal is, a­melyet pedig a kormányhoz in­tézett sürgető felirataira méltán elvárhatna. Ezen, egy cseppet sem biztató jelekből ítélve, a fővárosnak a kormánytól nincs mit várnia, és saját erejéből kell előteremtenie a tanügyi szükségletek kielégítésére a hiányzó eszközöket. És ezt meg kell tennie. Mert azzal tisztában kell lennünk, hogy a tanügyi kiadá­sokat redukálni nem lehet, de sőt a főváros­nak megállapodnia sem szabad azon intézke­déseknél, a­melyeknek tanügye örvendetes megizmosodását köszöni. A megállapodás e téren egyértelmű lenne a visszaeséssel és koc­káztatásával a nemzeti nevelés terén ve­rítékkel és nagy áldozatok árán elért sikerek­ bizonyítékát megadja az a tény, hogy az orosz la­pok éppen az utóbbi napokban telték a püspöknek, mint szláv apostolnak ma­­gasztalásával.

Next