Pesti Napló, 1889. január (40. évfolyam, 1-31. szám)
1889-01-13 / 13. szám
Budapest, 1889. Vasárnap, január 13. 13. szám. Szerkesztési Iroda: Ferencziek tere, Athenben még fia. A lap nellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghas intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. , Kladts-fivatal: Ferencziek tere, Athenben még fizet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. 40. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küildve, úgy Budapests» kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 5« kr. — » hónapra 9 frt, SJU m aM ktedit portai különküldése kirintátik, portabílregti haveaMsIH Sáp. ITUegyedenként 1 forint feltUrhetenéO. ' ' Hirdetések __, szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadó-hivatalé,?» Budapest, Fersnozlektsre, Athenaeum-épülat, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Támadó szövetség. A két ellenzék között szívélyesebb viszony soha nem volt a képviselőházban, mint jelenleg, s ha ez oly kérdésben nyilvánul, mint a hadszervezet kérdése, melyben elvi ellentét forog fenn a mérsékelt ellenzék s a függetlenségi párt között, úgy bizonyára nagy politikai okoknak kell fenforogni arra nézve, hogy a két párt ne vitassa a különbséget, hanem együtt érezve küzdjön a kormány és annak törvényjavaslata ellen. S nem nehéz ehhez megtalálni a kulcsot ; a függetlenségi párt, mely önálló magyar hadsereget követel programjában keletkezésének első percétől, ma kénytelen Tisza Kálmán törvényjavaslata ellenében a 67-diki és 68-diki törvényes alapot védelmezni, nehogy a nemzet alkotmányos jogai csorbittassanak;a mérsékelt ellenzék pedig, mely ez alapon áll, a Tisza-kormány germanizáló politikája ellen kénytelen a magyar nemzeti jogokat védelmezni a hadseregben, s oly megoldást követelni, melyet a jelen állapottal s még inkább a kormánytervezettel összehasonlítva, mindenki s tehát a függetlenségi képviselő is, magyar álláspontnak és haladásnak fog elismerni. Találkoznak tehát, nem elveikben, de elszánt küzdelmükben ama merénylet ellen, melyet a Tisza-minisztérium Magyarország jogai és a nemzet legszentebb érdekei ellen elkövet. S nemcsak ez, mi talán nem kevésbbé fontos oka az ellenzéki pártok szövetkezésének, azon meggyőződés, hogy így ez nem mehet tovább. Hogy jó hazafiaknak lehetetlen tűrni azon politikai és erkölcsi romlást, melyet a Tisza-kormány a nemzet életében pusztítva véghez visz. Oly lejtőn rohan lefelé e minisztérium, oly szörnyű törvényekkel és intézkedésekkel gyakorolja hatalmát, oly lelkiismeretlen eszközeinek és embereinek megválasztásában, s politikájának hatása népünkre oly erjesztő a társadalom minden osztályában , hogy ez ellen végre valahára a legkomolyabban fel kell lépni minden igaz és őszinte hazafinak, ki elfogulatlanul ítéli meg közállapotainkat, bármely párthoz tartozzék. Vannak, kik a kormánypárton belátják, hogy nagyon rosszul mennek a dolgok, s elégületlenségüket nem is titkolják; de legyen az személyes bizalom Tiszához, vagy a pártszempontok megszokott túlbecsülése, s a közszempontok felé emelése, vagy legyen barátság és megszokás, talán függés a választókerülettől, avagy mert a választás költségeit a Tiszakormány fedezte, lehet az egyéni iniciatíva hiánya, mely tűr és panaszkodik, de cselekedni nem merész, bármi indok vezérelje a kormánypárt hazafias és gondolkozó tagjait, hogy lelkiismeretüket elnémítsák, sajnos tény, hogy idáig nem emelkedtek sem azon elhatározásra, hogy a kormányt nemesebb és nemzetibb s erkölcsileg szigorúbb politika követésére szorítsák, sem pedig arra, hogy tőle támogatásukat megvonják, ha fel nem hagy országrontó viselkedésével, így tehát a kormánypárt legjobb elemeinek segítségére sem számíthatva,a szabadelvű nihilistákról, vagy önző czélokat követőkről nem is szólván) az ellenzéki férfiaknak nem marad más választásuk, mint hogy fegyverszünetet kössenek egymással és elveik sértetlen fentartásával, szövetségre lépjenek a kormány ellen. E szövetség a képviselőházban minden új vitánál erősebben nyilvánul, minden speciális megállapodás nélkül. A házon kívül a nemzetben a két ellenzéki párt szövetkezése még sokkal könnyebb, s nem kevésbbé szükséges, ha azt akarjuk, hogy a vármegyékben is az ellenzék tisztító hatását éreztesse, s a pótválasztásoknál diadalokat arasson. A képviselőház tárgyalásai idáig is bebizonyították már, mennyi erő rejlik az ellenzéki pártok összetartásában; a véderőtörvényjavaslat tárgyalása ezt ismét fényesen demonstrálta. Ha tegnap Apponyi beszédének hatását a függetlenségi párt osztatlan támogatása fokozta, ma Ugron Gábornak, a függetlenségi párt vezérszónokának beszédét a mérsékelt ellenzék helyeslése kisérte. S a kormány és pártja érezték, hogy itt egy közös nemzeti mozgalommal állanak szemben, mely rájuk nézve veszedelmes, ezért Tisza Kálmán sietett éket verni a két párt egyesülése közé, a közjogi differencziák festésével a hadsereg kérdésében. Ha Ugrón önálló magyar hadsereget követel, Apponyi pedig a közös hadsereget fentartani óhajtja, ez kétségkívül összeegyezhetetlen álláspont, de csak az esetre képezne választó árkot az ellenzéki pártok között, ha az Apponyi határozati javaslatában foglalt elvek a hadszervezetben létesítve volnának s a szélsőbal több követelése ezekre vonatkoznék, de miután Tisza Kálmán törvényjavaslata van napirenden s ahhoz képest Apponyi követelései nemzeti haladást tartalmaznak, a szélsőbalnak nincs oka ezek ellen támadni, sem a mérsékelt ellenzéknek nincs alkalma a hadsereg közösségét félteni, hanem mindkét ellenzéki pártnak igenis van oka félni, hogy a Tisza Kálmán osztrákizmusa iktattatik törvénybe, a nemzet örök kárára, így hát nem ült fel egyik ellenzék sem Tisza fogásának s barátságuk érintetlen maradt; tessék a miniszterelnöknek Bécsbe menni, árulkodni gr. Apponyira. Megmondhatja akárkinek, hogy a mérsékelt ellenzéki képviselők Ugronnak éljeneztek, tapsoltak. Tették ezt nem a közös vagy külön hadsereg elvi vitás kérdése miatt, hanem ennek daczára, Ugrón Gábor beszédének találó kritikája és nemzeti iránya folytán. Ugrón Gábor erősen odaszólt, midőn a közös hadsereg állapotait és viszonyát a magyar nemzethez festette. A színeket nem kímélte, hogy hatásosak legyenek; de czélját el is érte, mert gyakran a kormánypárt padjain is látható volt az elfojtott helyeslés. Melyeket Apponyi gróf kimért, nem akarván senkit sérteni, Ugrón a visszásságokat a közös hadseregben kiemelte sorosan és ennyiben az Ugrón Gábor beszéde, mint sérelmi szónoklat, az Apponyi beszédének kiegészítője. Ugronnak kedvezett a függetlenségi párt programmjának egyszerűsége, de ő iparkodott az önálló magyar hadsereget a kivihetetlenség vádja ellenében plauzibilissá tenni, mely kivihetetlenség a személyekben van inkább, mintsem a katonai exigenciákban. De hisz mindenki tudja, hogy Tisza Kálmán uralkodásának 14 évében a bihari pontok keresztülviteléről szó sem lehet; nagyot kell a világnak haladni, sok elvesztegetett erőt a nemzetnek visszaszerezni, nevezetes eseményeknek kellene történni, hogy ismét csak oda jussunk, hol 1868-ban voltunk, mikor Tisza, Ghyczy, Ivánka, Várady Gábor, Keglevich Béla, Podmaniczky Frigyes stb. követelték az önálló magyar hadsereget. S mikor Deák Ferencz maga keveslette a vívmányt, hogy az akkori osztrák seregből közöset, a magyar parlament elhatározásától függőt, s melléje nemzeti honvédséget formált, s azon nézetét nyilvánította, hogy nem akarta e miatt az alkotmány helyreállítását megakasztani, de módot szerzett a magyar nemzetnek, hogy intézményeit tovább fejleszsze. Azt Deák Ferencz nem képzelhette, hogy épen Tisza Kálmán és hívei lesznek azok, kik a közös hadsereget következetesen visszafejlesztik a régi osztrák hadseregre és hogy ők fogják eszközölni a közös hadseregnek a parlamenti befolyás alól való fokozatos és majdnem teljes kivonását. És így most azt látjuk, hogy Deák Ferencz politikai hívei, és a volt balközép elveinek örökösei, a hadsereg kérdésében egymással kezet fogva kénytelenek harczolni Tisza Kálmán abszolutisztikus és német katonai politikája ellen. De hát így van, s a Tisza »szent meggyőződései« ezt hozzák magukkal. Ebből azonban, e szövetségből, a nemzetnek nem lehet kára; migyen ama »szent meggyőződések« csak privát használatra valók, a miniszterelnök és barátai lelkiismeretének szivbeli megnyugtatására: a hazának és a közjónak azokból nem lehet semmi haszna. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 12. — A hét meséi. Minden tisztességes állampolgárnak első kötelessége tudni, hogy ki parancsol nek ? Ha tisztában van az iránt, hogy kinek kell engedelmeskednie, rendben végezheti dolgait és bölcsen meglapulhat a földön, mikor a hatalom orkánjai végig zúgnak a világon. Azért én minden év elején szorgosan megnézem a kalendáriumot, melyben föl van jegyezve, hogy melyik az uralkodó planéta. »Az 1889-iki közönséges esztendőben — mondja a kalendárium — uralkodó planéta a Jupiter, a titáni harczok híres hőse. Hogyan ? Jupiter ? Tehát nem Tisza Kálmán ? Értsd meg jól a dolgot. Igenis,, Tisza Kálmán fog uralkodni, de Jupiter képében. Ő fog ülni a hatalomnak mythologiai kopottsága bársonyszékén, és mikor szelíd házi titánjai ostromolni fogják trónusát, akkor meg fogja rázni olympiai hajfürtéit, rájuk fogja gördíteni a párt-diszcziplina Pelion-ját és Ossá-ját, és az egész világ ki fog törni ama híres ,kiolthatatlan kaczajba, melyet Homéros oly geniálisan megénekelt, a parlamenti rendszer pedig léleknyugtató alapelvül fogadott el. A küzdelem már megkezdődött, mindjárt az ünnepi vakációk után. A véderőről szóló törvényjavaslat indította meg, éspedig a kormánypárt kebelében. Kiálltak a bátor Titánok, és hősi elszántsággal kijelentették, hogy ők e javaslat tekintetében nincsenek egy értelemben a kormánynyal, habár minden tekintetben osztják is nézeteit, hogy ők elfogadják a javaslatot, mert visszautasítják, de viszont nem helyeselhetik szabványait, mert teljesen meg vannak velük elégedve. Tisza Kálmán erre elismerte, hogy ha támogatóinak minden tekintetben igazuk van, mert tévednek. Ő is ismeri a javaslat gyöngéit, melyek azonban mindannyi erősségek, és minthogy ő főispánoknak csak olyan embereket nevez ki, kik nem értenek vele egyet, nem láthatja be, hogy mi állna e javaslat elfogadtatásának útjában. Ez őszinte nyilatkozat után mindenki teljesen fölvilágosítottnak érezte magát. A meghatottság általános volt, és a kötelességszerű ölelkezések után helyre állt a béke és a rend, mely oly komoly mértékben volt vala meg nem zavarva. 1 . Furcsa egy szilárd alkotmánya van a mi kormánypártunknak, azt meg kell adni. Olyan szigorú rendben megy ott minden, mint akár csak a latin grammatikában. A szabály világos és föltétlen. A konjugáczió ugyan kissé fantasztikus, mert az oppono igének futuruma mindig az, hogy consentio. De a declinatio viszont rendíthetetlenül szilárd. A casusok ki vannak osztva a kormány leghívebb emberei között szerepeltül, és mindenki tudja szerepét, elmondja könyv nélkül, eljátsza súgó nélkül. Maga Tisza Kálmán, ki bölcsen intézkedő kezében tartja a kinevezéseket, a nagy Nominativus. Csernátony, a párt magasan szárnyaló geniusa, a Genitivus. Podmaniczky Frigyes báró, ki a választókerületeket adományozza, a Dativus. Horváth Gyula, ki mindig vádat emel a helytelen intézkedések ellen, az Accusativus. Falk Miksa, az mindenesetre nagy Vokativus. És Beöthy Algernon, ki legyőzhetetlen ellenszenvvel viseltetik a tarokjáték iránt. A cvatítvus. Ilyen vezér és ilyen gárda mellett mindennek sikerülnie kell. Igen természetes tehát, hogy a véderő-törvényjavaslatnak sorsa a házban is biztosítva van. El lesz fogadva, egy gyöngéd mosolylyal, mint egy mézeskalács-puszedli. Ez a meggyőződés uralkodik az egész házban. Sok képviselő azt a nézetet táplálja, hogy a fennforgó viszonyok között más javaslatot előterjeszteni nem is lehetett. És e nézetüket, in camera charitatis őszintén meg is vallják. Az ilyen egy honatya ült, bizalmas beszélgetésben egy ellenzéki képviselővel a ház folyosójának egyik szerény pamlagán, és váltig bizonyitgató neki, hogy a vita alatt lévő javaslat egy kényszerhelyzet folyománya, mely kényszerhelyzetből bizony senki sem szabadulhatna egy könnyen! — Hidd el, barátom, ha te volnál Tisza Kálmán helyzetében, te is ezt a nótát fújnád. — Igen, de jobban fújnám,— felelé a másik. Tessék, kérem, ilyenek a vezérférfiak mind. Mindenikük azt hiszi, hogy ő külömb a másiknál. Nekünk korlátolt szellemű magánembereknek természetesen nagyon jól esik hallani, hogy a politikus urak mily melegen karolják fel érdekeinket, édelegve hallgatjuk, mily virtuozitással fúják mindnyájan a népbolsogító nótát, míg végre észrevesszük, hogy kifújták zsebünkből a banknótát. Ez aztán fáj. De ki segíthet rajtunk. Mai napság minden nagyon drága, és a parlamentiférfiak dicsőségét sem kérheti ingyen — a nép. Meg kell fizetni mindent. Ingyen még a halál sincs. Példa rá a szegény Munir bey, ki, miután drágán élt sokáig Budapesten, azt hitte, hogy legalább meghalni majd csak lehet olcsón. Tévedt a jó bey. Hirsch báró nem azért építette a török vasutakat, hogy azokon ingyen menjünk Mahomed paradicsomába, és e vasutak pénztáránál biller-t kell váltani még azoknak is, kik oda mennek, ahonnan nincs retour. A török konzul kénytelen volt »çilgut« haza küldeni szegény, jó elődjét; különben a klinika gazdája el »frachtolta« volna a keresztény menyországba, hol csak szenteket és martyrokat talált volna, kik pedig korántsem oly mulatságosak, mint a 77.000 houri, melyek neki, mint igazhitű muzulmánnak ősiségi jogon ígérve voltak. Elképzelem, hogy a rég megboldogult vén törökök minőket néztek a paradicsomba fölérkező Munirre, midőn ez a kérdésükre, hogy mi újság ott lent, így felelt: — Semmi különös. Szikszay kiegyezkedett manichaeusaival, és két kisasszony kitörte lábát a jégen ? — Hát honnan jösz te ? — A Madzsarlik földjéről. — A Madzsarlik földjéről ? Ez nagyon különös. A mi időnkben, mikor mi voltunk a basák azon a földön, a magyar kisasszonyok nem a jégen, hanem a hárem szőnyegein tánczoltak; a hitelezőkkel pedig nem »egyezkedett« az ember, hanem kétszázhatvan botot veretett a talpukra. — Úgy ? — mondja Munir — kétszázhatvan botot ? Most már értem, hogy mért nem hiteleztek nekem a magyarok végső úti költséget. Ti elrontottátok a nemzeti hitelt. 'vZV De ha az antik törökök rontották el nemzetük hitelét, az a kérdés támad, hogy micsoda hitelt rongálnak évtizedek óta a modern törökök ? Hát ezek találnak aztán más hitelt, amelynek árthatnak, így például ronthatják az »Osztrák Hitelt.« Valahányszor a török »Dohány-részvények« ára lemegy, az Osztrák Hitelintézet részvényeinek ára is csökken, mert ez az intézet, a fináncz világ véleménye szerint, sok olyan dohány-részvényt hordoz portefeuille-jében. És az ilyen árcsökkenésből a híres »Credit« csak nagy nehezen tud feltápászkodni. Utóbbi időben mégis találtak a tőzsdén módot arra, hogy az »Osztrák Hitel« megfenekelt papírjait kelendőbbekké tegyék, anélkül hogy egyenesen kergessék fölfelé. A módozat abban állt, hogy a bécsi intézet leányintézetének, a Magyar Hitelnek részvényeit vásárolták drágábban. Erre aztán a bécsiek is emelkedtek,mintegy titkos szimpathia nyomása folytán. Mikor a Magyar Hitelt hevesen kezdték kérni, a tőzsde emberei tátott szájjal álltak meg és néztek egymásra. — A magyar Hitel 4—5 forinttal túlszárnyalja a németet ? Mit jelentsen ez ? — kérdé egyikük. — Mit jelentsen, mit jelentsen ! — felelé boszosan egy lengyel zsidó kontreminőr. — Azt jelenti, hogyanokkor a leányt csiklandozzák, az anya fészkelődig És ez a czél. Igen helyes fölfogásuk van ezeknek a sokat gúnyolt és sokat irigyelt börzsánereknek. Éles szemmel nézik a dolgokat, gyorsan tájékozódnak mindenben, és találóan ítélnek minden fölött, ami az ő szűk és mégis oly nagy jelentőségű világukat illeti. És jó kedvük, humorjuk, és csapongó fantáziájuk! Ezek kiapadhatatlanok. Nevetni mindig szeretnek, és mindig tudnak, még ha ferdén megy is dolguk, még ha sötét felhők borítják is a világüzlet egét. Egyikük, egy jelentéktelen kis kufár, kinek egész üzleti láthatára nem több egy kötés járadéknál, amin nem mer többet nyerni vagy veszíteni tíztizenöt forintnál, az újsággal kezében neki támaszkodik a tőzsdeterem egyik oszlopának és néz ki busán, merengően a zajló Dunára. — Mit búsulsz, Jaiteles — kérdi tőle egy tekintélyesebb bankár. — Hogy ne búsulnék, — mond Jaiteles komoly tekintettel — mikor azt olvasom e lapban, hogy a filloxera mind megeszi a Tokaji szőlőt. — Hát mit bánt ez téged, Jaiteles ? — mondd a bankár szánakozó mosolylyal — hiszen te sohasem ittál egy pohár Tokajit sem. Nincs neked arra pénzed. — Hisz éppen ez bánt. Most, hogy van még Tokaji, nincs pénzem. Mire meggazdagszom, nem lesz többé Tokaji bor. Mikor fogok én Tokaji bort inni ? Íme hogy tönkre teszi az isten csapása az emberek élvezeteit, sőt még a jövőben ígérkező örömeiket is. De azt hiszik, hogy Jaiteles ebben egyedül áll a világon. Korántsem. E héten, mikor Tokajról a filloxera hír érkezett, Jaiteles társaságába került méltóságos Bérezik Árpád úr is, ki — mint a beavatottak beszélik — már kinézett magának egy telket Gödöllőn, hová a »Svihákok« jövedelméből villáját akarta felépíteni, úgy mint Almási Tihamér építette a magáét a »Tót leány« jövedelméből. És a szép remény dugába dűlt. A darab oly fogadtatásban részesült, hogy alig fogja megérni kétszázharminczadik előadását. Bánatos képpel járkáltak körül az oszlopcsarnokban Bérezik barátai a második felvonás után. Egyikük aggodalmas tekintettel fordult egy ismertebb kritikushoz, és kérdé: — Mit gondol ön, fölemelkedhetik-e még a darab a harmadik fölvonás folyamában ? — Nem hiszem. Mai számunkhoz félig melléklet van csatolva. A két ellenzék csak tartson össze. Ha nem is döntheti le rohammal Tisza alkirályi székét, s nem szórhatja szét fegyelmezett csapatát, akciójának sikere és hatása érezhető. Budapest, jan. 12. A bécsi lapok s elsősorban a »Neue Freie Presse« napok óta a legnagyobb gyűlölettel tárgyalják azon mozgalmakat, melyek Magyarországon egyrészről a véderő-törvényjavaslat ügyében, másrészről a német nyelvre vonatkozó rendelet kérdésében a nemzeti aspirácziók és jogok szellemében folynak. E gyűlölet dühe ma természetesen elsősorban gróf Apponyira ömlik, kinek beszéde épp oly szép, mint hatalmas kifejezése volt a nemzeti álláspontnak. Nemcsak rágalmazzák Apponyit, hanem hazudnak is. Hazudnak, midőn azt állítják, hogy Apponyi e beszédében más egyebet mondott volna, mint azt, amit a mérsékelt ellenzék évek óta, úgy a magyar képviselőházban, mint a delegáczióban a törvényes és jogos nemzeti óhajtások megvalósítására követel és mely követeléseknek jogosultságát és törvényességét maga a Tisza-kormány sem vonta kétségbe soha. Hazudnak, midőn rá akarják fogni Apponyira, hogy nemzeti demagógiát cselekszik, midőn az alkotmányos jogok védelmében szavát fölemeli. Apponyi beszédének egyetlen kifejezése sincs, mely ezen ráfogást igazolhatná. És sajnálnunk kell, hogy tisztelt laptársunk,a »Pester Lloyd«k is oly invektívákkal illeti Apponyit, melyek semmi alappal nem bírnak. De éppen az a szomorú s egyszersmind felbőszítő, hogy magyar államférfinak már nem is szabad az alkotmányos jogokat védelmezni, mert rögtön a hazugságok és a rágalmak özönét zúdítják rá és különösen a bécsi sajtóban, melynek szarvait ugyancsak megnövesztő a magyar kultuszminiszternek a német nyelv ügyében kiadott rendelete. A bécsi sajtó, mely magyarellenes hagyományait még ma sem feledte el, most már valóságos kultúrjoggal beszél mindazokról, akik Magyarországban a nemzeti álláspontot védelmezik. S ha semmi egyéb, e tény maga elég annak illusztrálására, hogy mily nagy tapintatlanság volt a kormány részéről e rendeletet oly időben adni ki, midőn annak első következménye, hogy Magyarországnak régi ellenségei általa megnőtt szarvaikat legelőször is arra használják, hogy a magyar nemzetet ökleljék azokkal. De hazugság az is, amit a »Neue Freie Presse« mond, hogy Apponyi beszédje nagy visszatetszést szült a kormánypárton. Éppen ellenkezője igaz. Bizonyítja ezt az, hogy miként írtak Apponyi beszédjéről a »Nemzet« és a »Pesti Hírlap.« De csak hazudjanak. Minél többet hazudnak és rágalmaznak,annál fényesebben kitűnik az igazság, s annál hamarabb leesik a hályog a magyar közvélemény szeméről. Tisza Kálmán miniszterelnöknek esti lapunkban említett bécsi utazását illetőleg a félhivatalos »Bud. Kon.«, már előre gondoskodik arról, hogy az esetben, ha Bécsben minden engedményt megtagadnának, senki ne mondhassa, hogy a kormány engedményeket kért, de nem kapott. Ezért tehát a következőket írja : Néhány lap, különösen! Bécsben, Tisza Kálmán miniszterelnöknek a szabadelvű párt tegnap este tartott értekezletén tett nyilatkozatát úgy tünteti fel, mintha a miniszterelnök kijelentette volna, hogy a párt aggodalmainak engedve mérvadó helyen igyekezni fog a véderő-törvényjavaslat változtatásához a hozzájárulást kikérni, ellenkező esetben pedig le fog mondani. Kijelenthetjük, hogy ezen közlemények minden alapot nélkülöznek. Tisza miniszterelnök semmi ilyesmit nem jelentett ki, sőt ellenkezőleg egész határozottan kimondta, hogy a törvényjavaslat változatlan elfogadásához ragaszkodik. A miniszterelnök a törvényjavaslat megváltoztatására semmiféle újabb tárgyalásokba bocsátkozni nem szándékozik, és így teljesen alaptalan a »Pesti Napló« azon mai hire is, hogy Tisza Kálmán ez ügyben Bécsbe utazik. (Megjegyezzük erre, hogy ma este Tisza Kálmán még nem, hanem báró Fejérváry miniszter már elutazott Bécsbe.) Ugyancsak a félhivatalos »Bud. Corr.« Horváth Gyulára nézve a következő sorokat tartalmazza : Több lap Horváth Gyula képviselőnek tegnap tett nyilatkozatát úgy értelmezi, hogy ha a véderőről szóló törvényjavaslat a házban változatlanul elfogadtatnék, lemondana a képviselőségről. Azt hiszszük, hogy ez téves magyarázat,mert kétségtelen, hogy az ily lépés Horváth Gyula képviselőt vagy teljesen leszorítaná a politikai pályáról, vagy ha újra megválasztatnék, egyenesen kényszerítve lenne ellenzéki pártállást foglalni. E sorok értelme egészen világos. Félhivatalos őszinteséggel meg van mondva Horváth Gyulának, hogy: vagy megmaradni és akkor mindenbe belenyugodni, vagy lemondani és visszavonulni, vagy lemondani és megválasztatni és az ellenzékre menni. Más választás nincsen. E félhivatalos ízetlenségre azonban meg kell jegyeznünk, hogy Horváth Gyula valószínűleg néma »Bud. Korr.«-tól fog tanácsot kérni arra, hogy mit tegyen, s még valószínűbb, hogy a Horváth Gyula eljárásának mérlegelésébe nemcsak aBud. Kotrónak van hozzászólási joga, hanem rajta kívül még sokaknak a szabadelvű pártban. A Horvátországgal való pénzügyi kiegyezés megújítása tárgyában kiküldött regnikoláris bizottságok közös tanácskozásaikat — a mint :* »Bud. Korr.« jelenti — nem kezdik meg a véderőre szóló törvényjavaslatnak a képviselőházban való végleges letárgyalása előtt. Minthogy a horvát regnikoláris küldöttség magatartása mindeddig nem tud— De hát miért nem ? Hiszen a darab jó. — Nagy baj van itt uram. A hatást keltő elemek nincsenek azon a helyen, hol lenniök kellene: a Svihákok nem a színpadon vannak, hanem a nézőtéren. Baltaczim: Nemzeti színház. (A svihákok. Vígjáték 3 felvonásban. Irta Berczik Árpid. Első előadása 1839. január 11-ikén.) Egész vígan ment a dolog a második felvonás végéig. Dehogy vártuk volna, hogy még baj lehet belőle! A szelíd tréfákat a derültség kellemes zenéje kisérte. A szójátékokat is megnevette mindenki, aki nem pillantott véletlenül a szomszédjára. Azok ugyan, akik összedugták a fejeket, méltatlankodtak egy kissé, amint illet, de a méltatlankodók sem neheztelhettek meg komolyan. A szójáték csak két esetben tűrhető: ha nagyon jó, vagy ha nagyon rossz. De a nagyon jó is, a nagyon rossz is mulatságos, mert mindenkép meglepő. És ezek szeretetreméltóan rosszak voltak. »Kedves Töhötöm, én azt nem töhötöm« — ugyan kinek jutna eszébe az ilyen igénytelen mókához hozzá vágni Aristoteles Poétikáját? Akiben ép a kedély, az ilyenkor a nevetők pártjára áll. És, mondom, a második felvonás végéig csak nevető párt volt. Hogy a kerek, nyugalmas, derűs ábrázatok mögött lessingi harag rejtőzik, a legtapasztaltabb színházi meteorolog sem sejtette volna. És ime, a második felvonás után olyan sziszegés kerekedett, mintsm száz kigyó bújt volna elő a padlózat hasadékaiból. Ez ugyan váratlan volt. Azaz, hogy már előbb is mutatkozott egy ama prodigiumok közül, melyek Livius szerint előre jelzik a nagy malheuröket. A látó határon feltűnt egy fekete felhő, mely sehogy sem akart eloszlani. Ahogy Náday megjelent fehér pantalonban, vörös czipőben, vörös kertyűben, nyakán vörös nyakkendővel, Barczán sárga pofaszakállal, amiről azonnal ki lehetett találni, hogy partivadászt játszik, borús sejtelem futott végig a nézőtéren. Ne tessék félreérteni. Nem akarom — illusztris példák nyomán — vádolni a színészeket, s kiváltképen nem akarom vádolni a pénteki est legérdemesebb munkáját, hogy a bukást előmozdítani igyekezett volna. (Őszintén szólva, nem hiszem, hogy művész-ember képes volna ekkora önmegtagadásra.) De azért vallom, hogy Zalán Hektor megjelenése fölöttébb rossz ómen volt. Náday mint partivadász: ez szerencsétlenséget jelent. Utóbbi időben majdnem minden eredeti darabban partivadászt játszott; partivadászt a Falusi délutánokban, ugyanazt az Eladó leányban ; e darabok sorsa pedig meglehetősen szomorú emlékezetű. Önök meg fogják engedni, hogy ez már omen. S a rossz sejtés nem csalt. Úgy látszik, akadtak a színházban, akik ekkor berzenkedtek: — Megint a partivadászat ! Elég már a pari