Pesti Napló, 1889. január (40. évfolyam, 1-31. szám)

1889-01-13 / 13. szám

Budapest, 1889. Vasárnap, január 13. 13. szám. Szerkesztési Iroda: Ferencziek­ tere, Athenben m­é­g fi­­­a­­. A lap nellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghas intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. , Kladts-f­ivatal: Ferencziek­ tere, Athenben m­é­g fi­z­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. 40. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küildve, úgy Budapests» kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 5« kr. — » hónapra 9 frt, SJU m aM ktedit portai különküldése kirintátik, portabílregti haveaMsI­H Sáp. ITUegyedenként 1 forint feltUrh­etenéO. ' ' Hirdetések __, szintúgy mint előfizetések a »Festi Napló« kiadó-hivatalé,­?» Budapest, Fersnozlek­tsre, Athenaeum-épülat, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Támadó szövetség. A két ellenzék között szívélyesebb vi­szony soha nem volt a képviselőházban, mint jelenleg, s h­a ez oly kérdésben nyilvánul, mint a hadszervezet kérdése, melyben elvi ellentét forog fenn a mérsékelt ellenzék s a függetlenségi párt között, úgy bizonyára nagy politikai okoknak kell fenforogni arra nézve, hogy a két párt ne vitassa a különb­séget, hanem együtt érezve küzdjön a kor­mány és annak törvényjavaslata ellen. S nem nehéz ehhez megtalálni a kulcsot ; a függet­lenségi párt, mely önálló magyar hadsereget követel program­jában keletkezésének első perc­étől, ma kénytelen Tisza Kálmán tör­vényjavaslata ellenében a 67-diki és 68-diki törvényes alapot védelmezni, nehogy a nem­zet alkotmányos jogai csorbittassanak;a mér­sékelt ellenzék pedig, mely ez alapon áll, a Tisza-kormány germanizáló politikája ellen kénytelen a magyar nemzeti jogokat védel­mezni a hadseregben, s oly megoldást köve­telni, melyet a jelen állapottal s még inkább a kormány­tervezettel összehasonlítva, min­denki s tehát a függetlenségi képviselő is, magyar álláspontnak és haladásnak fog el­ismerni. Találkoznak tehát, nem elveikben, de elszánt küzdelmükben ama merénylet el­len, melyet a Tisza-minisztérium Magyar­­ország jogai és a nemzet legszentebb érdekei ellen elkövet. S nemcsak ez, mi talán nem kevésbbé fontos oka az ellenzéki pártok szövetkezésé­nek, azon meggyőződés, hogy így ez nem mehet tovább. Hogy jó hazafiaknak lehetet­len tűrni azon politikai és erkölcsi romlást, melyet a Tisza-kormány a nemzet életében pusztítva véghez visz. Oly lejtőn rohan lefelé e minisztérium, oly szörnyű törvényekkel és intézkedésekkel gyakorolja hatalmát, oly lel­kiismeretlen eszközeinek és embereinek meg­választásában, s politikájának hatása népünk­re oly erjesztő a társadalom minden osztályá­ban , hogy ez ellen végre valahára a legko­molyabban fel kell lépni minden igaz és őszinte hazafinak, ki elfogulatlanul ítéli meg közállapotainkat, bármely párthoz tartozzék. Vannak, kik a kormánypárton belátják, hogy nagyon rosszul mennek a dolgok, s elégület­­lenségüket nem is titkolják; de legyen az személyes bizalom Tiszához, vagy a pártszem­pontok megszokott túlbecsülése, s a közszem­pontok felé emelése, vagy legyen barátság és megszokás, talán függés a választókerülettől, avagy mert a választás költségeit a Tisza­­kormány fedezte, lehet az egyéni inic­iatíva hiánya, mely tűr és panaszkodik, de csele­kedni nem merész, bármi indok vezérelje a kormánypárt hazafias és gondolkozó tagjait, hogy lelkiismeretüket elnémítsák, sajnos tény, hogy idáig nem emelkedtek sem azon elhatá­rozásra, hogy a kormányt nemesebb és nem­zetibb s erkölcsileg szigorúbb politika köve­tésére szorítsák, sem pedig arra, hogy tőle tá­mogatásukat megvonják, ha fel nem hagy országrontó viselkedésével, így tehát a kor­mánypárt legjobb elemeinek segítségére sem számíthatva,­­a szabadelvű nihilistákról, vagy önző czélokat követőkről nem is szólván) az ellenzéki férfiaknak nem marad más válasz­­tásuk, mint hogy fegyverszünetet kössenek egymással és elveik sértetlen fen­tartásával, szövetségre lépjenek a kormány ellen. E szövetség a képviselőházban minden új vitánál erősebben nyilvánul, minden spe­­c­iális megállapodás nélkül. A házon kívül a nemzetben a két ellenzéki párt szövetkezése még sokkal könnyebb, s nem kevésbbé szük­séges, ha azt akarjuk, hogy a vármegyékben is az ellenzék tisztító hatását éreztesse, s a pótválasztásoknál diadalokat arasson. A kép­viselőház tárgyalásai idáig is bebizonyították már, mennyi erő rejlik az ellenzéki pártok összetartásában; a véderőtörvényjavaslat tár­gyalása ezt ismét fényesen demonstrálta. Ha tegnap Apponyi beszédének hatását a függetlenségi párt osztatlan támogatása fo­kozta, ma Ugron Gábornak, a függetlenségi párt vezérszónokának beszédét a mérsékelt ellenzék helyeslése kisérte. S a kormány és pártja érezték, hogy itt egy közös nemzeti mozgalommal állanak szemben, mely rájuk nézve veszedelmes, ezért Tisza Kálmán sietett éket verni a két párt egyesülése közé, a köz­jogi differencziák festésével a hadsereg kér­désében. Ha Ugrón önálló magyar hadsereget követel, Apponyi pedig a közös hadsereget fentartani óhajtja, ez kétségkívül összeegyez­­hetetlen álláspont, de csak az esetre képezne választó árkot az ellenzéki pártok között, ha az Apponyi határozati javaslatában foglalt elvek a hadszervezetben létesítve volnának s a szélsőbal több követelése ezekre vonatkoz­nék, de miután Tisza Kálmán törvényjavas­lata van napirenden s ahhoz képest Apponyi követelései nemzeti haladást tartalmaznak, a szélsőbalnak nincs oka ezek ellen támadni, sem a mérsékelt ellenzéknek nincs alkalma a hadsereg közösségét félteni, hanem mindkét ellenzéki pártnak igenis van oka félni, hogy a Tisza Kálmán osztrákizmusa iktattatik tör­vénybe, a nemzet örök kárára, így hát nem ült fel egyik ellenzék sem Tisza fogásának s barátságuk érintetlen maradt; tessék a mi­niszterelnöknek Bécsbe menni, árulkodni gr. Apponyira. Megmondhatja akárkinek, hogy a mér­sékelt ellenzéki képviselők Ugronnak élje­neztek, tapsoltak. Tették ezt nem a közös vagy külön hadsereg elvi vitás kérdése miatt, hanem ennek daczára, Ugrón Gábor beszé­dének találó kritikája és nemzeti iránya folytán. Ugrón Gábor erősen odaszólt, midőn a közös hadsereg állapotait és viszonyát a ma­gyar nemzethez festette. A színeket nem kí­mélte, hogy hatásosak legyenek; de czélját el is érte, mert gyakran a kormánypárt pad­jain is látható volt az elfojtott helyeslés. Me­lyeket Apponyi gróf kimért, nem akarván senkit sérteni, Ugrón a visszásságokat a kö­zös hadseregben kiemelte sorosan és ennyi­ben az Ugrón Gábor beszéde, mint sérelmi szónoklat, az Apponyi beszédének kiegészítője. Ugronnak kedvezett a függetlenségi párt programmjának egyszerűsége, de ő iparko­dott az önálló magyar hadsereget a kivihe­tetlenség vádja ellenében plauzibilissá tenni, mely kivihetetlenség a személyekben van in­kább, mintsem a katonai exigenc­iákban. De hisz mindenki tudja, hogy Tisza Kálmán uralkodásának 14 évében a bihari pontok keresztülviteléről szó sem lehet; nagyot kell a világnak haladni, sok elvesztegetett erőt a nemzetnek visszaszerezni, nevezetes esemé­nyeknek kellene történni, hogy ismét csak oda jussunk, hol 1868-ban voltunk, mikor Tisza, Ghyczy, Ivánka, Várady Gábor, Keg­­levich Béla, Podmaniczky Frigyes stb. kö­vetelték az önálló magyar hadsereget. S mi­kor Deák Ferencz maga keveslette a vív­mányt, hogy az akkori osztrák seregből közöset, a magyar parlament elhatározá­sától függőt, s melléje nemzeti honvéd­séget formált, s azon nézetét nyilvání­totta, hogy nem akarta e miatt az alkot­mány helyreállítását megakasztani, de módot szerzett a magyar nemzetnek, hogy intézmé­nyeit tovább fejleszsze. Azt Deák Ferencz nem képzelhette, hogy épen Tisza Kálmán és hí­vei lesznek azok, kik a közös hadsereget követ­kezetesen visszafejlesztik a régi osztrák had­seregre és hogy ők fogják eszközölni a közös hadseregnek a parlamenti befolyás alól való fokozatos és majdnem teljes kivonását. És így most azt látjuk, hogy Deák Ferencz po­litikai hívei, és a volt balközép elveinek örö­kösei, a hadsereg kérdésében egymással kezet fogva kénytelenek harczolni Tisza Kálmán ab­szolutisztikus és német katonai politikája ellen. De h­át így van, s a Tisza »szent meggyő­ződései« ezt hozzák magukkal. Ebből azon­ban, e szövetségből, a nemzetnek nem lehet kára; migyen ama »szent meggyőződések« csak privát használatra valók, a miniszterel­nök és barátai lelkiismeretének szivbeli meg­nyugtatására: a hazának és a közjónak azok­ból nem lehet semmi haszna. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 12. — A hét meséi. Minden tisztességes állampolgárnak első köte­lessége tudni, hogy ki parancsol nek ? Ha tisztában van az iránt, hogy kinek kell engedelmeskednie, rend­ben végezheti dolgait és bölcsen meglapulhat a föl­dön, mikor a hatalom orkánjai végig zúgnak a vilá­gon. Azért én minden év elején szorgosan megnézem a kalendáriumot, melyben föl van jegyezve, hogy me­lyik az uralkodó planéta. »Az 1889-iki közönséges esztendőben — mondja a kalendárium — uralkodó planéta a Jupiter, a titáni harczok híres hőse. Hogyan ? Jupiter ? Tehát nem Tisza Kálmán ? Értsd meg jól a dolgot. Igenis,, Tisza Kálmán fog uralkodni, de Jupiter képében. Ő fog ülni a ha­talomnak mythologiai kopottsága bársonyszékén, és mikor szelíd házi titánjai ostromolni fogják trónusát, akkor meg fogja rázni olympiai hajfürtéit, rájuk fogja gördíteni a párt-diszcziplina Pelion-ját és Ossá-ját, és az egész világ ki fog törni ama híres ,kiolthatatlan kaczajba, melyet Homéros oly geniáli­­san megénekelt, a parlamenti rendszer pedig lélek­nyugtató alapelvül fogadott el. A küzdelem már megkezdődött, mindjárt az ünnepi vakác­iók után. A véderőről szóló tör­vényjavaslat indította meg, és­pedig a kormány­párt kebelében. Kiálltak a bátor Titánok, és hősi elszántsággal kijelentették, hogy ők e javaslat tekin­tetében nincsenek egy értelemben a kormánynyal, ha­bár minden tekintetben osztják is nézeteit, hogy ők elfogadják a javaslatot, mert visszautasítják, de vi­szont nem helyeselhetik szabványait, mert teljesen meg vannak velük elégedve. Tisza Kálmán erre elismerte, hogy ha támo­gatóinak minden tekintetben igazuk van, mert téved­nek. Ő is ismeri a javaslat gyöngéit, melyek azonban mindannyi erősségek, és minthogy ő főispánoknak csak olyan embereket nevez ki, kik nem értenek vele egyet, nem láthatja be, hogy mi állna e javaslat elfo­gadtatásának útjában. Ez őszinte nyilatkozat után mindenki teljesen fölvilágosítottnak érezte magát. A meghatottság ál­talános volt, és a kötelességszerű ölelkezések után helyre állt a béke és a rend, mely oly komoly mérték­ben volt vala meg nem zavarva. 1 .­­ Furcsa egy szilárd alkotmánya van a mi kor­mánypártunknak, azt meg kell adni. Olyan szigorú­­ rendben megy ott minden, mint akár csak a latin grammatikában. A szabály világos és föltétlen. A konjugáczió ugyan kissé fantasztikus, mert az oppono igének futuruma mindig az, hogy consen­­tio. De a declinatio viszont rendíthetetlenül szi­lárd. A casusok ki vannak osztva a kormány leg­hívebb emberei között szerepeltül, és mindenki tudja szerepét, elmondja könyv nélkül, eljátsza súgó nélkül. Maga Tisza Kálmán, ki bölcsen intézkedő ke­zében tartja a kinevezéseket, a nagy Nominativus. Csernátony, a párt magasan szárnyaló geniusa, a Genitivus. Podmaniczky Frigyes báró, ki a választókerü­leteket adományozza, a Dativus. Horváth Gyula, ki mindig vádat emel a hely­telen intézkedések ellen, az Accusativus. Falk Miksa, az mindenesetre nagy Vokativus. És Beöthy Algernon, ki legyőzhetetlen ellen­szenvvel viseltetik a tarok­játék iránt. A cvatítvus. Ilyen vezér és ilyen gárda mellett mindennek sikerülnie kell. Igen természetes tehát, hogy a véderő-törvény­­javaslatnak sorsa a házban is biztosítva van. El lesz fogadva, egy gyöngéd mosolylyal, mint egy mézeska­­lács-puszedli. Ez a meggyőződés uralkodik az egész házban. Sok képviselő azt a nézetet táplálja, hogy a fennfor­gó viszonyok között más javaslatot előterjeszteni nem is lehetett. És e nézetüket, in camera charitatis őszintén meg is vallják. Az ilyen egy honatya ült, bizalmas beszélgetés­ben egy ellenzéki képviselővel a ház folyosójának egyik szerény pamlagán, és váltig bizonyitgató neki, hogy a vita alatt lévő javaslat egy kényszerhelyzet folyománya, mely kényszerhelyzetből bizony senki sem szabadulhatna egy könnyen! — Hidd el, barátom, ha te volnál Tisza Kál­mán helyzetében, te is ezt a nótát fújnád. — Igen, de jobban fújnám,­­— felelé a másik. Tessék, kérem, ilyenek a vezérférfiak mind. Mindenikük azt hiszi, hogy ő külömb a másiknál. Nekünk korlátolt szellemű magánembereknek termé­szetesen nagyon jól esik hallani, hogy a politikus urak mily melegen karolják fel érdekeinket, édelegve hall­gatjuk, mily virtuozitással fúj­ák mindnyájan a nép­­bolsogító nótát, míg végre észrevesszük, hogy kifújták zsebünkből a banknótát. Ez aztán fáj. De ki segíthet rajtunk. Mai napság minden nagyon drága, és a parlamenti­férfiak dicsőségét sem kérheti ingyen — a nép. Meg kell fizetni mindent. Ingyen még a halál sincs. Példa rá a szegény Munir bey, ki, mi­után drágán élt sokáig Budapesten, azt hitte, hogy legalább meghalni majd csak lehet olcsón. Té­vedt a jó bey. Hirsch báró nem azért építette a török vasutakat, hogy azokon ingyen menjünk Mahomed paradicsomába, és e vasutak pénztáránál biller-t kell váltani még azoknak is, kik oda mennek, a­hon­nan nincs retour. A török konzul kénytelen volt »çil­­gut« haza küldeni szegény, jó elődjét; különben a klinika gazdája el »frachtolta« volna a keresztény menyországba, hol csak szenteket és martyrokat ta­lált volna, kik pedig korántsem oly mulatságosak, mint a 77.000 houri, melyek neki, mint igazhitű mu­­zulmánnak ősiségi jogon ígérve voltak. Elképzelem, hogy a rég megboldogult vén tö­rökök minőket néztek a paradicsomba fölérkező Munirre, midőn ez a kérdésükre, hogy mi újság ott lent, így felelt: — Semmi különös. Szikszay kiegyezkedett manichaeusaival, és két kisasszony kitörte lábát a jégen ? — Hát honnan jösz te ? — A Madzsarli­k földjéről. — A Madzsarli­k földjéről ? Ez nagyon külö­nös. A mi időnkben, mikor mi voltunk a basák azon a földön, a magyar kisasszonyok nem a jégen, hanem a hárem szőnyegein tánczoltak; a hitelezőkkel pedig nem »egyezkedett« az ember, hanem kétszázhatvan botot veretett a talpukra. — Úgy ? — mondja Munir — kétszázhatvan botot ? Most már értem, hogy mért nem hiteleztek ne­kem a magyarok végső úti költséget. Ti elrontottátok a nemzeti hitelt. 'vZV De ha az antik törökök rontották el nemzetük hitelét, az a kérdés támad, hogy micsoda hitelt ron­gálnak évtizedek óta a modern törökök ? Hát ezek találnak aztán más hitelt, amelynek árthatnak, így például ronthatják az »Osztrák Hitelt.« Valahány­szor a török »Dohány-részvények« ára lemegy, az Osztrák Hitelintézet részvényeinek ára is csökken, mert ez az intézet, a fináncz­ világ véleménye szerint, sok olyan dohány-részvényt hordoz portefeuille-jében. És az ilyen árcsökkenésből a híres »Credit« csak nagy nehezen tud feltápászkodni. Utóbbi időben mégis találtak a tőzsdén módot arra, hogy az »Osztrák Hitel« megfenekelt papírjait kelendőbbekké tegyék, a­nélkül hogy egyenesen ker­gessék fölfelé. A módozat abban állt, hogy a bécsi intézet leányintézetének, a Magyar Hitel­nek részvé­nyeit vásárolták drágábban. Erre aztán a bécsiek is emelkedtek,mintegy titkos szimpathia nyomása folytán. Mikor a Magyar Hitelt hevesen kezdték kérni, a tőzsde emberei tátott szájjal álltak meg és néztek egymásra. — A magyar Hitel 4—5 forinttal túlszárnyalja a németet ? Mit jelentsen ez ? — kérdé egyikük. — Mit jelentsen, mit jelentsen ! — felelé bo­­szosan egy lengyel zsidó kontreminőr. — Azt jelenti, hogyanokkor a leányt csiklandozzák, az anya fészkelő­dig És ez a czél. Igen helyes fölfogásuk van ezeknek a sokat gú­nyolt és sokat irigyelt börzsánereknek. Éles szemmel nézik a dolgokat, gyorsan tájékozódnak mindenben, és találóan ítélnek minden fölött, ami az ő szűk és mégis oly nagy jelentőségű világukat illeti. És jó kedvük, humorjuk, és csapongó fantáziájuk! Ezek kiapadh­atatlanok. Nevetni mindig szeretnek, és mindig tudnak, még ha ferdén megy is dolguk, még ha sötét felhők borítják is a világüzlet egét. Egyikük, egy jelentéktelen kis kufár, kinek egész üzleti láthatára nem több egy kötés járadék­nál, amin nem mer többet nyerni vagy veszíteni tíz­­tizenöt forintnál, az újsággal kezében neki támaszko­dik a tőzsde­terem egyik oszlopának és néz ki busán, merengően a zajló Dunára. — Mit búsulsz, Jaiteles — kérdi tőle egy te­kintélyesebb bankár. — Hogy ne búsulnék, — mond Jaiteles ko­moly tekintettel — mikor azt olvasom e lapban, hogy a filloxera mind megeszi a Tokaji szőlőt. — Hát mit bánt ez téged, Jaiteles ? — mond­d a bankár szánakozó mosolylyal — hiszen te sohasem ittál egy pohár Tokajit sem. Nincs neked arra pénzed. — Hisz éppen ez bánt. Most, hogy van még Tokaji, nincs pénzem. Mire meggazdagszom, nem lesz többé Tokaji bor. Mikor fogok én Tokaji bort inni ? Íme hogy tönkre teszi az isten csapása az em­berek élvezeteit, sőt még a jövőben ígérkező örömei­ket is. De azt hiszik, hogy Jaiteles ebben egyedül áll a világon. Korántsem. E héten, mikor Tokajról a fil­loxera hír érkezett, Jaiteles társaságába került mél­­tóságos Bérezik Árpád úr is, ki — mint a beavatot­tak beszélik — már kinézett magának egy telket Gödöllőn, hová a »Svihákok« jövedelméből villáját akarta felépíteni, úgy mint Almási Tihamér építette a magáét a »Tót leány« jövedelméből. És a szép remény dugába dűlt. A darab oly fo­gadtatásban részesült, hogy alig fogja megérni két­­százharminczadik előadását. Bánatos képpel járkáltak körül az oszlopcsar­nokban Bérezik barátai a második felvonás után. Egyikük aggodalmas tekintettel fordult egy ismertebb kritikushoz, és kérdé: — Mit gondol ön, fölemelkedhe­tik-e még a darab a harmadik fölvonás folyamában ? — Nem hiszem. Mai számunkhoz fél­ig mell­éklet van csatolva. A két ellenzék csak tartson össze. Ha nem is döntheti le rohammal Tisza alkirályi székét, s nem szórhatja szét fegyelmezett csa­patát, akc­iójának sikere és hatása érezhető. Budapest, jan. 12. A bécsi lapok s első­sorban a »Neue Freie Presse« napok óta a legnagyobb gyűlölet­­t­e­l tárgyalják azon mozgalmakat, melyek Magyar­­országon egyrészről a véderő-törvényjavaslat ügyében, másrészről a német nyelvre vonatkozó rendelet kér­désében a nemzeti aspirácziók és jogok szellemében folynak. E gyűlölet dühe ma természetesen első­sor­ban gróf Apponyira ömlik, kinek beszéde épp oly szép, mint hatalmas kifejezése volt a nemzeti ál­láspontnak. Nemcsak rágalmazzák A­pponyit, hanem hazudnak is. Hazudnak, midőn azt állítják, hogy Apponyi e beszédében más egyebet mondott volna, mint azt, a­mit a mérsékelt ellenzék évek óta, úgy a magyar képviselőházban, mint a delegáczióban a törvényes és jogos nemzeti óhajtások megvalósítására kö­­v­e­t­e­l és mely követeléseknek jogosultságát és törvényességét maga a Tisza-kormány sem vonta kétségbe soha. Hazudnak, midőn rá akarják fogni Apponyira, hogy nemzeti de­magógiát cselekszik, midőn az alkotmányos jogok védelmében szavát fölemeli. Apponyi beszédének egyetlen kifejezése sincs, mely ezen ráfogást igazolhatná. És sajnálnunk kell, hogy tisz­telt laptársunk,a »Pester Lloyd«k is oly invek­­tívákka­l illeti Apponyit, melyek semmi alap­pal nem bírnak. De éppen az a szomorú s egyszersmind felbőszítő, hogy magyar államfér­finak már nem is szabad az alkot­mányos jogokat védelmezni, mert rögtön a ha­zugságok és a rágalmak özönét zúdítják rá és külö­nösen a bécsi sajtóban, melynek szarvait ugyancsak megnövesztő a magyar kultuszminiszternek a német nyelv ügyében kiadott rendelete. A bécsi sajtó, mely magyar­ellenes hagyományait még ma sem feledte el, most már valóságos kultúrjoggal beszél mindazokról, akik Magyarországban a nemzeti ál­láspontot védelmezik. S ha semmi egyéb, e tény maga elég annak illusztrálására, hogy mily nagy tapintatlanság volt a kormány részéről e rendeletet oly időben adni ki, midőn annak első kö­vetkezménye, hogy Magyarországnak régi ellenségei általa megnőtt szarvaikat legelőször is arra használ­ják, hogy a magyar nemzetet ökleljék azokkal. De hazugság az is, amit a »Neue Freie Presse« mond, hogy Apponyi beszédje nagy visszatet­szést szült a kormánypárton. Éppen ellenke­zője igaz. Bizonyítja ezt az, hogy miként írtak Apponyi beszédjéről a »Nemzet« és a »Pesti Hírlap.« De csak hazudjanak. Minél többet ha­zudnak és rágalmaznak,annál fényesebben kitű­nik az igazság, s annál hamarabb leesik a hályog a magyar közvélemény szeméről. Tisza Kálmán miniszterelnöknek esti lapunkban említett bécsi utazását illetőleg a félhivatalos »Bud. Kon.«, már előre gondoskodik arról, hogy az esetben, ha Bécsben minden engedményt megtagadnának, senki ne mondhassa, hogy a kor­­mány engedményeket kért, de nem kapott. Ezért te­hát a következőket írja : Néhány lap, különösen! Bécsben, Tisza Kál­mán miniszterelnöknek a szabadelvű­ párt tegnap este tartott értekezletén tett nyilatkozatát úgy tünteti fel, mintha a miniszterelnök kijelentette volna, hogy a párt aggodalmainak engedve mérvadó helyen igyekezni fog a véderő-tör­vényjavaslat változta­­­tásához a hozzájárulást kikérni, ellenkező eset­ben pedig le fog mondani. Kijelenthetjük, hogy ezen közlemények minden ala­pot nélkülöznek. Tisza miniszterelnök semmi ilyesmit nem jelentett ki, sőt ellenkezőleg egész határozottan ki­mondta, hogy a törvényjavaslat válto­zatlan elfogadásához ragaszkodik. A miniszterelnök a törvényjavaslat megvál­toztatására semmiféle újabb tárgya­lásokba bocsátkozni nem szándékozik, és így teljesen alaptalan a »Pesti Napló« azon mai hire is, hogy Tisza Kálmán ez ügyben Bécsbe utazik.­­ (Megjegyezzük erre, hogy ma este Tisza Kálmán még nem, hanem báró Fejérváry miniszter már elutazott Bécsbe.) Ugyancsak a félhivatalos »Bud. Corr.« Hor­váth Gyulára nézve a következő sorokat tartal­mazza : Több lap Horváth Gyula képviselőnek teg­nap tett nyilatkozatát úgy értelmezi, hogy ha a véd­erőről szóló törvényjavaslat a házban változatlanul elfogadtatnék, lemondana a képviselőségről. Azt hiszszük, hogy ez téves magyarázat,mert kétségtelen, hogy az ily lépés Horváth Gyula képvi­selőt vagy teljesen leszorítaná a poli­tikai pályáról, vagy ha újra megválasztatnék, egyenesen kényszerítve lenne ellen­zéki pártállást foglalni. E sorok értelme egészen világos. F­é­l­h­i­v­a­­talos őszinteséggel meg van mondva Hor­váth Gyulának, hogy: vagy megmaradni és akkor mindenbe belenyugodni, vagy l­e­­mondani és visszavonulni, vagy lemon­dani és megválasztatni és az ellenzékre menni. Más választás nincsen. E félhivatalos ízet­lenségre azonban meg kell jegyeznünk, hogy Horváth Gyula valószínűleg néma »Bud. Korr.«-tól fog tanácsot kérni arra, hogy mit te­gyen, s még valószínűbb, hogy a Horváth Gyula eljárásának mérlegelésébe nemcsak a­­Bud. Kotró­nak van hozzászólási joga, hanem rajta kívül még sokaknak a szabadelvű pártban. A Horvátországgal való pénzügyi kiegyezés meg­újítása tárgyában kiküldött regnikoláris­ bi­­zottságok közös tanácskozásaikat — a mint :* »Bud. Korr.« jelenti — nem kezdik meg a véderőre szóló törvényjavaslatnak a képviselőházban való vég­leges letárgyalása előtt. Minthogy a horvát regniko­­láris­ küldöttség magatartása mindeddig nem tud— De hát miért nem ? Hiszen a darab jó. — Nagy baj van itt uram. A hatást keltő ele­mek nincsenek azon a helyen, hol lenniök kellene: a Svihákok nem a színpadon vannak, hanem a néző­téren. Baltaczim: Nemzeti színház. (A svihákok. Vígjáték 3 felvonásban. Irta Berczik Árpid. Első előadása 1839. január 11-ikén.) Egész vígan ment a dolog a második felvonás végéig. Dehogy vártuk volna, hogy még baj lehet belőle! A szelíd tréfákat a derültség kellemes zenéje kisérte. A szójátékokat is megnevette mindenki, a­ki nem pillantott véletlenül a szomszédjára. Azok ugyan, a­kik összedugták a fejeket, méltatlankodtak egy kissé, a­mint illet, de a méltatlankodók sem nehez­telhettek meg komolyan. A szójáték csak két eset­ben tűrhető: ha nagyon jó, vagy ha nagyon rossz. De a nagyon jó is, a nagyon rossz is mulatságos, mert mindenkép meglepő. És ezek szeretetreméltóan rosszak voltak. »Kedves Töhötöm, én azt nem töhötöm« — ugyan kinek jutna eszébe az ilyen igénytelen móká­hoz hozzá vágni Aristoteles Poétikáját? A­kiben ép a kedély, az ilyenkor a nevetők pártjára áll. És, mondom, a második felvonás végéig csak nevető párt volt. Hogy a kerek, nyugalmas, derűs ábrázatok mö­gött lessingi harag rejtőzik, a legtapasztaltabb szín­házi meteorolog sem sejtette volna. És ime, a máso­dik felvonás után olyan sziszegés kerekedett, mintsm száz kigyó bújt volna elő a padlózat hasadékaiból. Ez ugyan váratlan volt. Azaz, hogy már előbb is mutatkozott egy ama prodigiumok közül, melyek Livius szerint előre jelzik a nagy malheuröket. A látó határon feltűnt egy fe­kete felhő, mely sehogy sem akart eloszlani. A­hogy Náday megjelent fehér pantalonban, vörös czipőben, vörös kertyűben, nyakán vörös nyak­kendővel, B­arczán sárga pofaszakállal, a­miről azon­nal ki lehetett találni, hogy partivadászt játszik, bo­rús sejtelem futott végig a nézőtéren. Ne tessék félre­érteni. Nem akarom — illusztris példák nyomán — vádolni a színészeket, s kiváltképen nem aka­rom vádolni a pénteki est legérdemesebb mun­káját, hogy a bukást előmozdítani igyekezett volna. (Őszintén szólva, nem hiszem, hogy művész-ember képes volna ekkora önmegtagadásra.) De azért vallom, hogy Zalán Hektor megjelenése fölöttébb rossz ómen volt. Náday mint partivadász: ez szerencsétlenséget jelent. Utóbbi időben majdnem minden eredeti darab­ban partivadászt játszott; partivadászt a Falusi délutánok­ban, ugyanazt az Eladó leány­ban ; e darabok sorsa pedig meglehetősen szomorú emlékezetű. Önök meg fogják engedni, hogy ez már omen. S a rossz sejtés nem csalt. Úgy látszik, akadtak a színházban, a­kik ekkor berzenkedtek: — Megint a partivadászat ! Elég már a pari

Next