Pesti Napló esti kiadás, 1889. január (40. évfolyam, 2-31. szám)

1889-01-03 / 3. szám

Budapest, 1889. Csütörtök, január 3. Budapest, január 3. A dunai flotilla. Az a hír, melyet időközben tudvalevőleg megczáfoltak, hogy Ausztria-Magyaror­­szág az A1 Dunán hadi flotillát akar szervezni, rend­kívüli figyelmet keltett Oroszországban. A »Nowoje Vremja« azt találja, hogy ha Bécsben ilyen tervvel foglalkoznak, ez csak azon politikai helyzetre való tekintetből történik, mely újabban Romániá­ban és Szerbiában alakulni kezd. Amíg a bécsi kabinet arra számíthatott, hogy az említett két állam őt fogja egy Oroszország ellen indítandó háborúban támogatni, szó sem lehetett arról a ve­szélyről, hogy az Al-Dunán orosz hajóhad jelenik meg, a román flotillát pedig Ausztria-Ma­­gyarország inkább védelmi eszköznek, mint fenyegetés­nek tartotta. Most azonban az új helyzettel a nézetek is változtak. A flotilla felállításának terve Oroszország ellen irányul. Ausztria-Magyarország — mondja az orosz lap — nagyon könnyen megtakaríthatta volna ezt és a többi hasonló terméketlen kiadást, ha a N­é­­metországgal való szövetség efemer előnyeitől el nem ragadtatná magát. Azután egyenesen felhívja a monarchiát, szakít­son Németországgal s csatlakozzék Franczia- és Oroszországhoz. Ez utóbbi semmiféle ellenséges érzést nem táplál iránta, de nem is keresi a barátságát, hanem nyugodtan bevár­ja az eseményeket. De arra sem forog fenn ok, hogy visszautasítsa e barátságot, ha felajánlanák. Mind­ezek után az orosz lap azon következtetésre jut, hogy Oroszországra nagyon közönyös, akár állítja fel Ausztria-Magyarország a dunai flotillát, akár nem. A német hadsereg. A német birodalmi kor­mány legközelebb terjesztette a parlament elé a véderő 1887-dik­i állapotára vonatkozó je­lentést. E szerint Németország védereje jelenleg 3.513.416 teljesen kiképzett emberből áll. Ehhez járulnak ama védkötelesek, kik a póttartalék­hoz és a népfölkeléshez tartoznak s kik béke idején nem nyernek ugyan katonai kiképzést, de egy hábo­rúban szintén rendelkezésére állanak a honvéde­lemnek. II. Lipót belga király a békéről. Az újévi tisz­telgések alkalmával Lipót belga király is érdekes nyilatkozatot tett a nemzetközi helyzetről. Azon szi­lárd meggyőződésének adott kifejezést, hogy ebben az évben az európai béke zavartatni nem fog s hogy előreláthatólag nem merül fel oly esemény, mely összeütközésekre vezethet. E kedvező kilátások daczára Belgium a legnagyobb erélylyel fogja folytatni a fegyverkezést. Az általános védkötelezettség behozatala iránt a képviselőházban már a jövő héten megtétetik az indítvány, nem ugyan hivatalos részről, de azért a hivatalosak, különösen a király teljes támogatásával, a­ki nagy súlyt fektet arra, hogy Belgium megteremtse magának azon esz­közöket, melyekkel szükség esetén föltétlenül meg­óvhatja semlegességét. Puttkamer kitüntetése. Német lapok azt a hírt közüik, hogy Puttkamer volt belügyminisztert, kit III. Frigyes császár alig két héttel halála előtt oly feltűnő rideg modorban bocsátott el, most II. Vilmos császár a feketesas-renddel tüntette ki. Noha a hir officziózus megerősítést még nem nyert, Berlinben s egész Németországban rendkívüli feltű­nést kelt. Mindenütt igen nagy politikai je­lentőségűnek tartják az esetet már azért is, mert a feketesas-rend belföldi tulajdonosainak számát a rend szabályai harminczban álla­pítják meg. Ez a szám pedig ez idő szerint teljes, minthogy Frigyes császár a múlt évben Friedberg és A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 3. — Az elitélt leánya. 2 — Regény. — Irta: DAUDET ERNŐ. »Ártatlan vagyok! ez az a kiáltás, melyet meg nem szünok hallatni soha. Nem, nem én voltam, ki oly gyáván megölte azt a nőt, kit édes anyád ha­lála után neked anyául adtam. Az igazság egy napon ki fog derülni s addig, a te kötelességeddé válik azt kutatni, kideríteni. Midőn Isten megengedte, hogy halálra ne ítéltessem, megerősödtem abban a hitben, hogy a jövő napfényre hozza ártatlanságomat. »Fáradozzál tehát becsületem visszanyerésén, szegény leányom. Keress — figyelj , mert lehetetlen az, hogy ártatlanságom bizonyítéka előbb-utóbb fel­színre ne kerüljön. A bagnoban, hová elhurczolnak s mely nagyon messze van, csakis ez az egy remény fog éltetni és ad majd erőt szenvedéseim elviseléséhez. Mi igen szerencsétlenek vagyunk, fájdalom­­ én, hogy úgy bánnak velem, mint egy gonosztevővel és hogy elvá­lasztanak gyermekemtől, te pedig mivel magad ma­radsz a világban, mint egy ágról szakadt, minden tá­masz s minden menedék nélkül, arra csupán ama sze­rény, megtakaritott kis összegre szorítkozva, mit ne­ked hagyok, s oly korban maradsz egyedül, midőn atyád tanácsára legjobban rá lennél utalva! De e nagy szerencsétlenség daczára megmarad bennem a remény, hogy valaha viszontlátlak még. »Mig isten visszavezérel hozzád, gondolj reám s maradj erényes, forrón szeretett Jeanne-om ; légy erős, hogy elviselhessed iszonyú szenvedésedet és különösen, hogy ellenállhass­am a csáboknak, melyek lépten-nyomon utadba fognak vetődni. Óh mily szo­morú lesz a te életed kedves gyermekem ; de ha min­denben az erény és kötelesség lesz vezéred, ne félj, sok vigaszt fogsz abban találni. »Ügyvédem, Vemet, ki abban a meggyőződés­ben, hogy ártatlan vagyok, ol£ lelkesen védelmezte ügyemet, — magára vállalta e levélnek kezeidbe j­uttatását és biztatott, hogy mielőtt elszállítanának Új-Caledóniába, kieszközli az engedélyt számomra, hogy téged karjaimba zárhassalak. Vemet úr egy­szersmind azt is közölni fogja veled, miként bizto­­sítottam­ számodra csekély vagyonomat. »Ég veled kedvesem, imádkozzál és remélj ! Ima és remény a boldogtalanok kincse. »Áldásom kisérjen. Forrón ölel szerető szerencsétlen atyád Helfy János.« Midőn Válton Eduárd bevégzé a levél olvasását, oly mélyen meg volt hatva, hogy a papirt kiejté ke­zéből. Az asztal mellett ülve, homlokát két kezébe temetve, mély gondolatokba merült. Egészen elkábitá az a különös és szomorú regény, melybe oly véletle­nül neki is szerep jutott és úgyszólván összefűzte éle­tét egy szerencsétlen és elhagyatott fiatal leány sorsá­val. Hiába mondta az neki, hogy mire felébred, el­hagyja házát és sohasem fogja őt viszontlátni. Valton előtt most már lehetetlenségnek látszott még csak föltevése is annak, hogy Helly Jeanne reá nézve ezentúl idegen lehessen. Midőn a fájdalomtól meg­törve ott találta egy kapu alatt, első pillanatban pá­ratlan szépsége bilincselte le, s az gyakorolt reá leg­mélyebb benyomást. De most az ártatlanul sújtott szegény fiatal leány sorsa iránti részvét, a szánalom foglalta el keblében a csodálat helyét. Minden szép és fiatal nőt felette vonzóvá tesz az öröm, a jó kedv, melynek szabadon átengedheti magát. De vájjon nem lesz-e a nő százszorta vonzóbbá az érző szívvel bíró férfi szemei előtt, ha az öröm az arcáról elfoszlik, hogy érd­emetlen szenvedésnek, bánatnak adjon helyet. Helly Jeannet is annyi hájjal áraszta el Valton Eduárd szemeiben a nemes fájdalom, hogy el se kép­zelhette azt a lehetőséget, miként elhagyhatná valaha a szép szenvedőt. Hősünk huszonhat éves korában még oly tiszta, fogékony szívvel bitt, melyen a kalan­dos élvezetekben úszó életmód sem tudott csorbát ej­teni. Még soha sem szeretett, mert azok a hódolatok, melyeket a hozzá hasonló férfiak raknak a kétes hitű, vagy kaczér s szeszélyes nagyvilági nők lábai elé, nem tekinthetők tartós, állandó, mély érzelem kifolyásának. Még nem találta fel azt a kiválasztott lényt, kinek életét örökre a saját életéhez vágyott volna ol­vasztani. Életében most keltett benne fiatal leány először olyan érzelmet, melyet talán a szerelem első tüneté­nek tarthatott. De hát ki volt e fiatal leány ? Egy ál­dozat. Alig ismerte, de elég volt őt kétségbeesett ál­lapotában lesújtva, megtörtén látni, hogy meggyőződ­jék, miszerint érdemes mindarra a sok jótéteményre, melyekkel elhalmozni óhajtotta volna s elég volt kü­lönösen elolvasnia ama levelet, melyben az atya saját ártatlanságát erősítve, egyszersmind gyermeke nemes és tiszta lelkét annyira feltárja. — Nem, bizonynyal nem, semmi esetre sem fo­gom őt elhagyni! — kiáltott fel egyszerre Eduárd iz­gatott hangon. Felkelt. A hosszú várasztás egészen kimerité. Az ablakhoz ment, kinyitá azt és a hajnal üde leve­gőjével akar­ta homlokát lehűteni. A nap első sugarai m­ár eláraszták a láthatárt, midőn Válton Eduárd azon szoba felé irányzó lépteit, melyet Jeanne elfoglalt. Mielőtt pár órai alvást megkísértene, látni akarta őt. — A szegény gyermek felette izgatott, uram, — mondá Mathias asszony, midőn Eduárd belépett. Jó lesz, elküldeni Bertel orvosért. Eduárd felelet helyett, közelebb lépett az ágy­hoz, melyet az éjjeli lámpa halvány fénye világított meg. De midőn a­­mozdulatlanul fekvő Jeanne fölé hajolt, a leány hirtelen felült, s a lázasok merev, ijedt tekintetével kiáltva fel: — Határozottan állítom, hogy ő ártatlan! II. Hat hóval a beirt eset előtt Páris lakóit ama bűntények egyike tartotta izgalomban, melyek időn­ként ki szokták elégíteni a tömeg kíváncsiságát és az általános felháborodással egyszersmind részvétet is keltenek. Egy januári nap délutánján, vagyis már estefelé úgy hat óra tájt, a Bergére utczában lévő, Guérand James bankházának kapusa, a hivatalnokok távozása után bemenvén az irodába, hogy szokásos napi szemléjét megtartsa, egyszerre rémülten rontott ki a hivatalos helyiségekből, hangosan kiáltozva se­gítségért. Az éppen arra járó sokaság közül néhányan csakhamar körülre csoportosultak, kérdéseikkel ostro­molva őt. De a kapus minden feleletre képtelen volt. Nagy izgatottságát eléggé elárulta a lámpát tartó kezének remegése, fogai vaczogtak, arczát kísérteties sápadtság boritá s teljesen képtelen lett volna egyet­len szó kiejtésére is. De midőn James Guérand a­ki a földszinten levő irodai helyiségek fölött az első emeleten lakott, a rémült kiáltások hallatára elősie­tett, a kapus kissé mégis összeszedte magát. A sok­oldalú kérdésektől ostromolva, végre ujjával a pénz­tárba vezető ajtóra mutatott és elfojtott hangon mormolt : — Ott! ott ! egy nő fekszik meggyilkolva ! A jelenlevők mind oda akartak rohanni, de James Guérand egy intése visszatartá őket: — Megálljatok! — mondá parancsoló hangon, — először rendőrt kell hívni. Néhány percz múlva a negyedben álló két rendőrrel csakugyan a pénztár szoba felé indult, melybe egyfelől a hivatali helységekből, másfelől a ház kertjéből, — honnan a Trévise-i városrészbe nyílt egy kapu, — lehetett bejutni. Midőn, — a középen rácsokkal két részre osz­tott — szobába léptek, James Guérand nem tartha­tott vissza egy rémült sikoltást s ez a felkiáltás, meg­­kapatva az iszonyatos látványtól, mely szemük elé tárult, a jelenlévők mindannyiának ajkain vissz­hangra talált. Egy asztalon pénztári könyv hevert, a könyv mellett két nagy rézgyertyatartó, melyek közül az egyik fel volt döntve, míg a másikban pislogós gyertya égett. A nagy vas pénzszekrény, mely a szoba egyik sarkában foglalt helyett, tárva-nyitva, a kulcsok pe­dig a zárban valának. Végre a szekrény előtt a föl­dön egy nő feküdt a halál mozdulatlanságával elte­rülve, egyik halántékán mély sebbel, melyből a pa­takzó vér egész tócsát képezett maga körül, s mely­ben a meggyilkoltnak szőke haja úszott. Daczára annak, hogy a földön fekvő nő már el­­hagyta az ifjúság első tavaszát, arczának üdeségéről, a fogástalan vonásairól, — melyet még a gyilkos keze sem volt képes ellúzítani — látni lehetett, hogy a negy­ven évet még nem töltötte be. Szépsége a sors által ama különösen kegyelt teremtmények szépségéhez tartozott, melyen még az érettebb kor romboló hatalma is megtörik. A homlokot fedő göndör arany haj féniy eltakará a már kialudt szemeket. A színtelen ajkak közt remek fogsor volt látható. A kétségbeesett küz­delem közt szürkével vegyített kék színű, bársony és atlaszból kaczéran összeállított s virágokkal ékí­tett kalapja összegyűrve esett vissza vállaira; öltözékének felszakított dereka látni engedé nyakát s azon a gyilkos durva kezeinek nyomait. A küz­delemben kimerült karok egyike alatt levél fe­küdt. Végre, a hűséges leírás kedvéért meg kell még említenem, hogy az elegáns, kissé felhajtott szoknya, két finom s kék selyem harisnyával fedett lábat láttatott, melyeknek egyikéről a czipő — akár gyermek czipőnek hihették volna — le volt esve, mint egy néma tanújaként a gyalázatos bűnténynek. — Hellyné! pénztárnokom felesége ! — kiáltott fel James Guérand, ki az erőszakos halállal kimúlt gyönyörű teremtés láttára, egyszerre holt hala­­vány lett. Gyorsan lehajolt, füleit a szerencsétlennek mellére illesztve megtapogató már kihűlt kezeit, aztán ismét felemelkedvén, fátyolozott hangon téve hozzá: — Meghalt! szegény teremtés ! oly szép volt s ily nyomorult véget ért! A megrémült jelenlevők a legnagyobb izgatott­ságban jöttek-mentek, ezerfélekép magyarázgatva a bűntényt. — Uraim, — szólalt meg az egyik rendőr, — kérem semmihez se nyúljanak a hivatalos közegek megérkezéséig. A rendőr is lehajolt a meggyilkolt­hoz, hogy bizonyosságot szerezzen, vájjon igazán meghalt e ? Pillanatnyi csend állott be, minden ajk néma maradt, ily gyalázatos bűntény látása meg­bénított mindenkit. Egyedül csak James Guérand közeledett a pénzszekrényhez s gyorsan áttekinté annak belsejét. Aztán az asztalon maradt pénztári könyvhöz sietett, de alig veté rá szemeit, fel­kiáltott : — Meg vagyok rabolva! A gyilkos háromszáz­­ezer frankot vitt el magával. Ez összeg holnap a reg­geli órákban teljesítendő fizetésre volt szánva. Pénz­tárnokom, Helly küldött érte a bankba, két órakor és ebbe a szekrénybe zárta azt előttem. S ime most nincs itt. Feltörték a szekrényt. — Egyszerűen felnyitották, uram — mondá kapus, ime itt vannak a kulcsok. — A kulcsok! — kiáltott fel J­ames Guéraud , hiszen csakis a jelszó tudtával lehet azoknak hasznát venni és e szót a pénztárnokon kivü­l senki sem tudja, miután ő maga választja azt meg tetszése szerint. De akkor!... Bár nem fej­ezé be szavait, mindenki kiegészítő gondolatát. Egy légy dongását meg lehetett volna hallani, oly néma jön a csend. Ugyanegy gondolat foglalkoztatá mindannyiuk agyát, ugyanegy szó jött minden alakra. A pénztárnok, kinek hűségére volt az összeg bízva, lopta volna el a nagy összeget? Hisz ez a föl­tevés annyi, mint neje meggyilkolásával is őt vádolni! Végre megérkezett a rendőrbiztos is egy orvos kíséretében, ki azonban már csak a bekövetkezett ha­lált állapíthatta meg. A rendőrbiztos azonban rögtön az esemény­­egyéb körülményei felől igyekezett magának tájéko­zást szerezni. — Hol volt Helly ? — kérdé azonnal. — Mint rendesen, a többi hivatalnokokk­al együtt öt órakor kellett elhagynia a hivatalt, — fe­lesé James Guérand. — Bocsánat, uram — vete ellen a kapus, Helly urat nem láttam a többiekkel távozni. Kevés­, sőt öt óra előtt jött ide neje s miután nem láttam őket elmenni, azt hittem a Trévise utczai kapun hagyták el a házat. — Meg kell jegyeznem uram — mondá James Guérand a rendőrbiztosnak, — hogy e háznak kertje van s e kert ajtaja a Trévise-i városrészbe vezet. Helly kérelmére, ki már harmincz éve hivatalnoka e háznak, — még atyám életében jött ide, — és kivel barátként bántam, magam adtam át neki már régen ez ajtónak egyik kulcsát. — Rendesen a kerten át szokott távozni ? —­­kérdezi a rendőrbiztos. — Többnyire — felelt a kapus. Nem csodál­koztam tehát, hogy nem láttam őt elmenni. Hat óra­kor, mint rendesen, kezembe vettem a lámpást, hogy becsukjam az ablakdeszkákat. Messziről világosságot láttam Helly úrnál és azon hitben, hogy kissé talán tovább dolgozik, mert ez többször megtörtént nála, belépés nélkül akartam a pénztár mellett elhaladni, midőn azonban semmi neszt sem hallva, eszembe ju­tott, hogy talán elfeledte a gyertyákat eloltani, be­nyitottam és megláttam a hullát. A kapus előadása alatt a rendőrbiztos — bár hallgatta őt — gyorsan átfutotta szemeivel a he­lyiséget, egy tárgyat sem hagyva megfi­gyeletlenül. Egyszerre az asztalon lévő feldőlt gyertyatartó után nyúlt. Egy tömött nehéz réz-gyertya tartó után, mely­nek lábán, még egészen friss vérfolt volt látható. (Folyt, köv.) Maybach minisztereket, Simson birodalmi törvény­­széki elnököt a rend lovagjaivá nevezte ki. Ha tehát most Puttkamer is megkapta e kitüntetést, a császár túllépett a szabályszerűleg megállapított létszámon, mi eddig sohasem történt s éppen ez okból rendkívüli szenzácziót kelt. Egy ellenzéki lap hang­súlyozza, hogy a rendjeladományozás mindig a mi­nisztérium ellenjegyzésével történik. Ha tehát Bis­marck herczeg ellenjegyezte Puttkamer kitüntetését, ezzel Puttkamer politikájával is azonosította magát, mi azonban kétségkívül igen merész következtetés. t Belgvárt, január 2. (Saját kiküldött tudósítónktól.) Ma reggel tíz óra óta a nagy skupstina együtt ül és az alkotmányjavaslat fölött tanácskozik. A­ki a szerb nemzet ezen atyáit ily békés jámborsággal együtt tanácskozni látná, el sem hinné, hogy ezeknek az embereknek együttléte milyen vulkán felett moz­gott és következményeiben minő válságokat készít Európa számára. A színháztér előtt (mert a szín­házban tartják üléseiket) békés csoportok­ban álldogálnak c­igarettázva, halkan, elégedetten beszélgetve és van is okuk elégedetteneknek lenni, mert keresztülvittek mindent, a­mit akartak. Általában a múlt napok alattomban égő szenvedélyeikhez képest ma alig lehetne ráismerni Belgrádra, annyira nyugodt színezete van a városnak. De hát miért is zavarognának? Milán beadta derekát, az alkotmányt még ma estig en bloc elfo­gadják, a szerbek uj esztendejére meg lesz az uj radikális kormány, Persiani úr meg van elégedve az eddigi eredménynyel é­s g­o­n­d­­nokoltjait óva inti, hogy tulságokba ne essenek, nehogy mindent újra kocz­­kára tegyenek. Midőn e sorokat írom, délutáni fél kettőkor a szkupszina még együtt ül és morzsolja az új alkot­mány szakaszait, noha mindenki jól tudja, hogy azok változatlanul lesznek elfogadva. A pillanatnyi helyzetet legfőbb körvonalaiban a következőkben jellemezhetem: Milán király, trón­ját ingadozni látván, Risztics tanácsára ki­eszelte az új alkotmány tervét, azon reményben, hogy ha népeinek ily messze terjedő engedményeket tesz, legalább trónját biztosítja. A liberálisok és a radikálisok hamarosan beletalálták magukat az új helyzetbe és vezéreik tanácsára hajlandóknak nyilat­koztak annak en bloc elfogadására, hiszen ezen új helyzet kezekbe adja a jövőt, a harczot tehát nem kell feladni, csak elodázni. Hogy mindennek daczára akadtak intranzigensek, ennek titkos oka abban rej­lett, hogy a király ellenállását utolsó pozíc­iójában, a külügyi politika te­kintetében is megtörjék. Sikerült nekik. De mindezeknek daczára az alkotmánynak en bloc kétségkívül való elfogadásával szemben is sok sötét pont látható az itteni politikai láthatáron, melyek Milán biztonsági érzületére kétségkívül zavarólag hatnak. Táviratilag jeleztem tegnap az itt történt szenzácziós elfogatásokat és nagyon meg­lepő, hogy a belgrádi kormány sajtóiro­dája e tekintetben minden felvilágosí­tást megtagad. Erről a dologról különben táv­iratilag, vagy külön levél alakjában beküldöm értesü­léseimet. A másik fekete pont a politikai láthatáron Risztics úr dolga. Előbbi tudósításaimban volt már alkalmam indokolva fölemlíteni, hogy Risz­tics ur Persiani, vagyis Oroszország előtt nem grata persona; nagyon ön­állónak tartják. Riszticsnek azonban a király még Abbáziában odaígérte a külügyi tár­­czát, melyre most az orosz párt Osik­cs szent­pétervári szerb követet kandidálja. Ebből a királyra nézve nagy baj kerekedhet, mert a mellőzött Risztics, ha az ország elégedetlen elemeit maga köré gyűjti, minden kormányformát lehetet­lenné tesz. A legsötétebb pont végre Natália, kivel Mi­lánnak számolni kell. A czár, mint előbbi leveleimben megírtam, a kibékülés árául követeli, hogy a szerb király hozza rendbe elvált nejével dolgát. Milán haj­landó e téren az engedmények legvégső határáig el­menni, de a­hol egy asszonynyal kell megalkudni, ki állhat ott jót a sikerről ? Nehezíti meg az ebbeli hely­zetet az a körülmény, hogy a milyen népszerűtlen Mi­lán, éppen olyan népszerű egész Szerbiában Kecs­­k­o Natália. Az elválás kimondása óta Belgrád összes kirakataiban Natália képét látjuk, az újszülött leányokat mind tüntetőleg Natália névre keresztelik és minden lépten nyomon tapasztalhatjuk, hogy az itteni társadalom a királyi házasság felbontását sem jogosnak nem tekinti, sem nem helyesli. Ismételten védekeznem kell azon feltevés ellen, hogy elfogultságból netalán túl sötétnek akarom fel­tüntetni Milán helyzetét, de viszont kötelességet vé­lek teljesíteni, ha a történeti hűség és igazság érde­kében a valót el nem hallgatom. A királynak egyik legnagyobb szerencsétlensége, hogy hadseregében fel­tétlenül meg nem bízhat. Ez tény, melynek illusztrá­lására elég legyen felhozni, hogy a diktátori túlsúlyban levő radikális párt az egyez­­kedésnél azt is feltételül tűzte ki,hogy a rendelkezési állapotba helyezett Gruics tábornokot és a nyugdíjazott Horva­­tovich tábornokot reaktiválni kell. A nép, vagyis inkább egy túlnyomó párt akaratának nyomása előtt már tisztán katonai ügyekben is kell a királynak engedni és hadserege élére oly férfiakat kell állítania, kiket mélyen megsértett és kiket saját személyére nézve megbízhatóknak nem tartott. írhatnak a félhivatalos fizetett tollak, a­mit akarnak, de el nem tagadhatják, hogy Milán király a maga és fia, a trónörökös személybiztossága fölött folytonos aggályokat táplál. Ma (szerdán) déli fél­­tizenkettőkor saját szememmel láttam, a­mint Milán, fia, Sándor kíséretében Topcsider felé sétakocsizást tett. Az apa mélyen behúzódott a zárt kocsi belse­jébe, a fia pedig hadnagyi egyenruhájában jobbra­­balra nyájasan köszöngetett. A kocsit kivont karddal 8 lovaskatona zárolta körül és élükön egy tiszt lova­golt, míg két nyargoncz húsz lépéssel a kocsi előtt az utat megtisztította. Ezt saját szemeimmel láttam. Ha ezt Belgrádban személybiztosságnak nevezik, akkor nem irigylem a királyok személybiztonságát. A félhivatalos »Fremdenblatt« ma érke­zett száma megerősíti azt a hírünket, melyeket k­i­­küldött belgrádi tudósítónk jelentett, hogy ugyanis az eddigi bécsi szerb követet legköze­lebb vissza­hívják s helyébe Petronijevica volt berlini szerb követet nevezik ki. Mint a »F r­e m d e n b­l­a­tt« fja, Bogicsevics Milán valószínűleg már e hó végén elhagyja helyét. Bogicsevics visszahívásáról jól érte­sült körökből a félhivatalos bécsi lap ezeket tudja meg: Bogicsevics az elmúlt vasárnapon Mijatovics szerb külügyi minisztertől táviratot kapott, melyben a király nevében köszönetet mond neki eddigi műkö­déséért a bécsi udvarnál és tudatja vele, hogy a ki­rály őt ez állástól fölmenti és tetszésére bízza, hogy mint Szerbia követe Rómába menjen. Egyszersmind tudatták vele,hogy Petronijevics van utódául kiszemel­ve és megbízták, hogy kérdezősködjék a bécsi udvarnál, s várjon elfogadják-e Petronijevicset. Bogicsevics azonnal azt válaszolta, hogy magántermészetű okok miatt a római követséget el nem fogadhatja. Hétfőn a szerb követ közölte a kapott sürgönyt gróf Kálnokyval, a­ki sajnálattal vette tudomásul. Bogicsevics a bécsi diplomácziai testületnek teljes rokonszenvét bírja. Buzgón fáradozott rajta, hogy Ausztria-Magyarország és Szerbia közt a barátságos egyetértést fentartsa és szilárdítsa. Bogicsevics már másodízben töltötte be a szerb követségi állást a bécsi udvarnál. Először 1883. május havától szeptemberig viselte e tisztet s Krisz­­tics Fülöp váltotta fel, mig ő maga mint kül­ügyi miniszter lépett a Krisztics-kabinetbe, mely­nek 1883. októbertől 1884. február haváig volt tagja. Mikor a bécsi állást elhagyta, Ferencz József az első osztályú vaskorona-renddel tüntette ki. 1884. junius 7-dikén neveztetett ki másodszor erre az állásra és azóta megszakítás nélkül Bécsben működött. Bogicsevics, ki közeli rokona Milán király­nak, még legutóbb élénk részt vett a szerb alkotmány­revideáló bizottság munkálataiban. A szerb királyi pár válása alkalmával Bogicsevics volt az, a­ki Sándor szerb trónörököst Bécsből Belgrádba kísérte. Most az a terve Bogicsevicsnek, hogy Bécset elhagyja és a magánéletbe vonul vissza, Bogicsevics utóda, Pet­ronijevics, még nemrég is követ volt Berlinben, mely állásra Krisztics, a király egykori titkára emelte. Azelőtt bukaresti szerb követ volt. A követ­változás valószínűleg a követségi személyzetben is változásokat fog maga után vonni. Fővárosi ügyek. Az elöljáróságok pénzkezelése. Az erzsébetvá­rosi elöljáróságnál előfordult sikkasztás alkalmával a polgármester utasította a főszámvevőt, hogy az összes kért elöljáróságok pénzkezelését vizsgálja meg s az eredményről, valamint a netán teendő intézkedé­sekre nézve tegyen javaslatot. L­a­m­p­­ Hugó főszám­vevő a vizsgálatot minden egyes elöljáróságnál sze­mélyesen foganatosította s eljárásáról tüzetes jelen­tést tett a tanácshoz. Részletesen felsorolja, amiket az egyes elöljáróságoknál tapasztalt s a­mikből az tűnik ki, hogy a pénzkezelés egyik elöljáróság­nál sem felelt meg mindenben a kiadott utasításnak és hogy minden egyes elöl­járóságnál konstatálhatók voltak ki­­sebb-nagyobb szabálytalanságok, egy­úttal kimerítő javaslatokat tett a főszámvevő arra nézve, hogy az elöljáróságok a pénzkezelés tekinteté­ben minő újabb utasításokkal láttassanak el és hogy az ellenőrzés tekintetében is minő intézkedések léptettessenek életbe. A tanács a tett előterjesztés alapján elhatározta, hogy az elöljá­­óságok pénzkezelése e­gy­s­z­e­r­ű s­­ 11 e­s­­s­é­k azáltal, hogy az eddig vezetett naplók száma (mintegy 12) négyre szállíttassék le. Minthogy to­vábbá a pénzbeszedést egyéb elfoglaltsága miatt az elöljáró egymaga nem foganatosíthatja, elha­tározta a tanács, hogy a pénzbeszedést a helyettes elöljáró és az esküd­tek felváltva teljesítsék, a­kiknek köteles­sége a délelőtt folyamán bejött pénzt délben jegyzék mellett az elöljárónak átadni. Elrendelte továbbá a tanács, hogy a beadvány előleges iktatása nélkül pénzt átvenni nem szabad, hogy az ügyda­rabok igtatása kizárólag a kezelőtiszt által eszközöl­tessék, hogy minden átvett pénzről vagy értékről a feleknek szabályszerű nyugta adassék, hogy a pénz­bírságok és egyéb követelések behajtásával megbízott közegek a behajtandó összegekről nyilvántartást ve­zessenek stb. Elrendelte továbbá, hogy az elöljárósá­gok pénz­naplói a számvevőségnek e czélból kikül­dött közegei által hóról-hóra, esetleg hétről-hétre a helyszínen vizsgáltassanak fölül, mely közegeknek kötelességükben áll majd a netán tapasz­talandó szabálytalanságokat a tanácshoz azonnal be­jelenteni. Végre elhatározta a tanács, hogy minden egyes elöljáróságnál a tanács egy-egy tagja minden évben legalább egyszer vizsgálatot tartson, és hogy e vizsgálat ki­terjedjen úgy a pénzkezelésre, mint az egész ügyke­zelésre. A hólerakó helyek kijelölése ügyében hozott tanácsi határozatra a közlekedési miniszter — miként azt lapunkban már közöltük — azzal válaszolt, hogy a hónak a Dunába hányását nem engedi meg, mert ez a meder eliszapodását vonhatná maga után. A ta­nács ma abban állapodott meg, hogy újabb felterjesz­tést intéz a miniszterhez, a­melyben utalva arra, hogy főleg erősebb havazások alkalmával a hónak na­gyobb távolságra való hordása mily nehézségekkel és költséggel járna, az engedélyt a hó egy részének a Dunapartra való hordását és a mederbe hányását en­gedje meg. A közúti vasút meghosszabbítása. A közúti vasút százházi vonalának meghosszabbítását a Csömöri- és Hermina-uton át az uj lövőházig a belügyminiszter­­— mint értesülünk — jóváhagyta. KÜLÖNFÉLÉK. — jan. 3. A hív. lapból. Kinevezések. A külügy­miniszter : O 1t­ó Ede és B­á­h­r Károly végzett cs. és kir. kelet-akadémiai növendékeket konzul-növendékekké ; a pénzügyminisztérium ideiglenes vezetésével megbízott miniszterelnök , Schwarzer József volt kataszteri pótbiztost a fehérvármegyei adófelügyelő mellé II. oszt. irodatisztté ; a zombori törvényszék elnöke a felügyelete alatt álló zombori járásbírósághoz segélydíjas joggyakor­nokká B­i­k­á­r Sándor ügyvédjelöltet; a kolozsvári tör­vényszék elnöke, a vezetése alatti törvényszékhez díjas joggyakornokká : Olasz Káróly’ díjtalan joggyakorno­kot ; a fővárosi pénzügyigazgatóság : Wallitsc­he­k György és V­e­r­m­e­s Flóris I. oszt. fogyasztási adóhiva­tali tiszteket II. oszt. fogyasztási adóhivatali ellenőrökké — továbbá: Brünnich Lajos és Schieszler Antal díjas, illetve díjtalan fogyasztási adóhivatali gya­kornokokat II. oszt. fogyasztási adótisztekké nevezte ki. Névmagyarosítások: Nitmhaus Sá­muel pozsonyi illetőségű Balaton-Füreden állomásozó pénzügyőri szemlész vezetéknevét *Budai-ra« P­o 1­­­á­k Náthán aradi illetőségű ugyanottani lakos saját úgy Teréz Margit és Sándor nevű kiskorú gyermekei vezetéknevét »Pásztó­'-ra Neumann József zsombolyai illetőségű kisoroszi lakos vezetéknevét »Gombócz« ra magyarosította belügyminiszteri engedélylyel. Jóváhagyás. A német-keéri róm. kath. te­metkezési egylet és a tahi kisdedóvó egyesület alapszabá­lyait a belügyminiszter jóváhagyta. Uj titkos tanácsosok. Ő felsége a király dr. Zwerger János seckaui,dr. Ainer Simon brixeui és dr. M­i­s­s­­­a Jakab laibachi érsekeknek a titkos tanácsosi méltóságot adományozta. Királyleány mint írónő. A belga királyné pártfogása alatt minden évben újév napjára egy »Szemle fiatal leányok számára« czímű folyóirat jelen meg, melybe maga Henriette királyné is szokott »Madame Reyer« álnév alatt egy-egy czik­­ket írni. Ebben a szemlében az idén mutatja be ma­gát először mint trónő Stefánia trón­örökösasszony testvére , Klementina herczegnő, a­ki »Marthe d’Oret« névvel csevegést irt bele. A debütáló her­czegnő még csak tizenöt éves. Az olasz király részvétirata. Mancini halála al­kalmával az olasz király a következő sürgönyt intézte Mancini családjához: »Mancini halála, kiben önök hírneves és megsiratott atyjukat vesztették el, mélyen meghatott. Az a kedves és élő emlék, mely bennem egykori tudós tanárom iránt él, fokozza a fájdalmat, melyet lelkemben a hű barátnak, a nagyérdemű pol­gárnak, a kitűnő tudósnak elvesztése keltett, kinek nevét az olasz jogtudomány tisztelettel említi. Fogad­ják önök, kik utolsó sóhaját látták annak a férfiunak, ki halála által annyi fájdalmat okozott s kinek haza­­fisága oly fényes példát nyújt, fájdalmam kifejezését, melyben az egész nemzet osztozik, és részvétemet, melyet a királyné és a királyi herczeg nevében is az egész családnak nyilvánítok.«

Next