Pesti Napló, 1889. július (40. évfolyam, 178-208. szám)

1889-07-02 / 179. szám

Budapest, 1889. Kedd, Julius 2­­0. 601 folyam­. 179. szám. Szerkesztési Iroda: Ferencsdek-tere, Athenäenm-épS1 et. A lap SHtlUml rémi­­llete minden közlemény a szerkentőséghez intézendő. Lémentetlen levelek enk ismert kezektől fogadtatnék el Kéziratok nem adatnak viasza. Kiadó-hivatal­­ Verenczsek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadó- korfi, panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők, ————— » r* Egyes szám­ helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt SO kr. — 8 hónapra 4 frt 60 kr. — • hónapra í itt. Ba­se «Mt kledés postai MUsMMim kívántatik, po»Ubilyo*r­ bárónktól M kz, éTJMgjredtafcfent 1 forint fettufisetande* Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »­Pesti Napló« kiadó-haivatal6,ha Budapest, Ferenczlek­tare, Athenaeaia-épít., kMdsnétt­. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Az uj igazságügyi államtitkár. Az igazságügyminiszteri uj államtitkár kinevezése megtörtént s a mennyiben jellem és teces­ég, főleg ha a bírói pályán érvénye­sültek, biztosítékát képezik a jövendő műkö­dés sikerének. Czorda Bódog kineveztetését örömmel üdvözöljük mi is. Az igazságügyi adminisztrác­ió, melynek vezetése a miniszter oldalán az új államtitkár kezeibe lesz letéve, nem oly heterogén ter­mészetű azzal a pályával, melyen Czorda Bó­dog eddig működött, mint azt sokan hiszik. Sőt ellenkezőleg. A gondolkozásnak az a fegyelmezettsége, melyet a jogászban saját szakmája fejleszt ki; a felfogásnak az a rend­szere, a tisztán látásnak az az élessége, mely kivált a bírói széken születik meg, teljesen elégséges arra, hogy az igazságügyi admi­nisztrác­ió terén is, melynek organizmusával ügyvédnek és bírónak naponként elég keser­vesen kell bajlódnia, kellő erély mellett oly férfiú, a­kiben ama tulajdonságok megvan­nak, a versenyt az adminisztratív büró­­nak bármely rutin-czelebritásával sikerrel állja ki. De hozzájárul ehhez még az, hogy ha a kellő férfiú állíttatik az igazságszolgáltatás egyik területéről a másik testvér-organizmus élére: uj élet, uj eszmekör, uj munkakedv s uj irány lép annak a régi megszokottságnak he­lyébe, melyet a bürokratikus rutin és az ezzel vál­­atlanul együtt járó bizonyos fásultság fej­leszt ki a hivatali szervezet egész lánczolatán keresztül, úgy hogy végre a hivatali organiz­mus megszűnik lenni eszmékből táplálkozó államszerv, ha nem lesz azzal a külső rend­szerességgel dolgozó gép, mely nem teremtett soha semmit s mely mindenütt legbiztosabb akadálya volt a haladásnak. Emlékezzünk vissza csak arra az időre, midőn alkotmányos életünk kezdetén a kor­on­y kezébe vette az igazságügyi admi­­niszá­­ció és vele az egész igazságügyi szer­vezetnek újjáalkotását. Nagy idők voltak azok, melyekre büsz­kén és elégtétellel gondol vissza minden ma­gyar jogász. Az igazságügy minisztérium élén akkor H­o­r­v­á­t Boldizsár állott, s maga mellé munkatársul Szabó Miklóst vette, ki mint ügyvéd működött az igazságszolgálta­tás terén s kinek a büró munkájáról kevesebb fogalma volt, mint a hivatal bármelyik rok­kannának. De mindkettő a gyakorlati élet közvet­len tapasztalásából ismerte az igazságszolgál­tatás szükségeit. Eszmét és életet vitt be ma­gával a büróba mindegyik s merjük mon­dani, hogy mindaz nem történt volna, vagy nem abban a szabad és nagy eszmék szol­gálatában álló irányban történt volna, a­mi akkor megalkottatott, ha az addminisztrá­­c­ió rutinistái kezében maradt volna meg a magyar jusztíc­ia legfőbb vezetése. A­mit Czorda Bódogról eddig tudunk, az kezességet nyújt arra, hogy vele élet és pezsgő tevékenység költözik be a resszortnak ama részeibe is, a­hova a politikai vezetésre hivatott legkiválóbb miniszter keze a dolog természeténél fogva el nem ér. Reméljük és hinni akarjuk, hogy sem erélyét, sem alkotó munkakedvét nem bénítja meg az a légkör, melybe belép s ha lesz reá nézve valami ide­genszerűség az uj hivatásban, melyet elfoglal, az nem ő reá, hanem ő fogja arra azt a hatást gyakorolni, mely nélkül nincs igazi élet és nincs számottevő eredményes működés, de van annál több tespedés. Van azonban nekünk külön okunk is arra, hogy Czorda Bódog kineveztetését valódi elégtétellel üdvözöljük. A­mit Szilágyi Dezső az ellenzéken éve­ken át hirdetett, a­mit később kormány­pro­­grammban fejtett ki mint az igazságügyi po­litika legeminensebb követelményeit, ugyan­azt hirdette Czorda Bódog, valahányszor a nagy nyilvánosság előtt szólam­a alkalma volt. A magyar jogászságnak még élénk emlékezetében van az a beszéd, melylyel Czorda Bódog mint elnök a kilenczedik ma­gyar jogászgyűlést megnyitotta. Hatalmas til­takozás volt ez ama politika ellen, mely egész a legújabb időkig a hatalom szolgálatába haj­totta a jognak eszméjét; mely nem ismert­ függetlenséget, legkevésbbé pedig a jognak függetlenségét; mely joggá tette a jogtalan­ságot, ha az a hatalom érdekében volt és mely legkevesebbre becsülte a juszticziának mun­kásait, sőt majd nyíltan, majd leplezve, d­e mindig üldözte s gyűlölte azokat. »Nem párturalom a czélja ennek az ál­lamnak!« Ez volt a legelső merész szó, mely a magyar jogélet e szomorú korszakában a magyar jogászok országos gyűlésének elnöki székéről, az akkori igazságügyminiszter je­lenlétében, Czorda Bódog ajkairól elhangzott. »Jó igazságszolgáltatás és jó közigazgatás az, mit a magyar társadalom a magyar állam­hatalomtól jogosan követel.« »A történelem bizonyítja, hogy az önkény mindenütt és min­denkor, székelt legyen akár fent, akár lent, gyűlölte és üldözte a független jogot és an­nak közegeit.« »A magyar jogász öröme tel­jes csak akkor lesz, ha mindenütt min­denki kénytelen lesz elismerni azt is, hogy ebben az országban csak törvény és jog ural­kodik és az igazság minden nyűgtől, jelesen a bürokrata-formalizmus gőgjétől is menten érvényesíti a maga hatalmát,mi­n­­den jogtalanság eltiprásával,min­den korrupczió kiirtásával.« Egy egész programm foglaltatik e sza­vakban, méltók ahhoz a férfiúhoz, a­ki ma az igazságügyminisztérium adminisztratív állam­­titkári székében ül ; méltók a jogászhoz, a ki a közigazgatásban a jogot merte hangsú­lyozni s méltók ama magisztratuális karak­terhez, mely lelke büszkeségében a jog tuda­tából merítette akkor bátorságát. Élő tiltakozást képez ő az igazságügy­miniszter oldalán ama rendszer ellen, mely majd két évtizede nálunk úgy az általános, mint az igazságügyi politikában érvényesült s melynek megérdemelten dicstelen erkölcsi bukását jelenti az uj igazságügy miniszter kormányprogrammja s az, hogy maga mellé oly férfiút választott az államtitkári székbe, a­ki ezt a rendszert a magyar jogászok gyűlé­sének elnöki székéből a leghatározottabban elitélte. A PESTI­­TAPLÓ TÁRCZÁJA. — Julius 1. — Fürdői levél. Lubló, június végén. Az ember végre nagynehezen elhatározza, hogy megpihenteti fáradt idegeit. Két napig betűzi a me­netrendet, mig belekábul a feje ; másik két napot el­tölt a csomagolással. Bepakol három játék­kártyát s kifelejti a legszükségesebb holmit. Szilra fűz egy téli kabátot, egy bundát, meg egy halom piáidét. Mert június közepén, jóval a saison előtt, nem tudni, mi készül a fenyvesek között. És betesz az ember a kézi­­bőrösk­ébe egy könyvet is : a XVIII. századbeli William Cowpert, a falusi örömök és a természeti gyönyörűségek klasszikus költőjét. A­ki tíz hónapon át tele szítta magát azzal a mérges illattal, mely a mostanság élő nagy írók lapjai közül árad szerte, az nem választhat jobb szórakoztatót, mint ezt a nagy puritánt. S hamarabb rászorulunk a derék Williamre, mint gondoltunk.­­ " A kassa-oderbergi vasút vonalán már min­den kabátos utasra jut egy kocsifülke. Nincs más útitárs, csak Cowper. Felütjük a könyvet s Wil­liam rögtön ránk vigyorog. Kineveti a jámbor ke­reskedőt, a ki két lépésnyire megy nagyvárosából, színi az országút porát s azt hiszi, hogy Tempe völ­gyében van; s jóízűen kaczag a delnőkön és urakon, a kik a fürdőbe is magukkal viszik — mert nem tudják elhagyni — hajlandóságaikat a lármás örömök iránt, városi követeléseiket s a kik mégis azt hiszik, hogy ők most már élvezik a jó levegőt. Az ember megboszankodik. Ez a becsületes angol azt hitte, hogy ő monopolizálja a jó levegőt! Hanem a mikor Lubotinban kocsira ülünk s úgy egy óráig csöndben koczogunk a lankás után — déli verő van — egyszerre eszünkbe jut a versíró an­­glius: »Cowperre, ha ez nem az országút pora, s ha ez, fölöttünk, nem a Szahara napja!« Ilyen meleg csak a mexikói regényekben fordul elő. A természet­ben sehol másutt, csak itt, e Tempe-tájon. Ilyen pay­­sageról mondhatta a franczia költő, hogy »úgy tet­szik, mintha a természetben semmi sem élne, csak a fény.« Emberek és lovak, alázatos fővel döczögünk át Plavniczán, melynek szomorú szegénységét még kietlenebbé teszi a fejünk teteje fölött égő nap; a me­leg elől minden eleven lény eltakarodott a porlepte bokrok, meg a fa­kalyibák mögé. Mert az egész hely­ség fából van összehányva. A tégla épp oly'ismeretlen itt, mint a drága­kövek. S a helybeli építészek még a fával is ta­karékoskodtak. A deszkák nincsenek egymásra, csak egymás mellé rakva, jókora szelelő-hasadé­­kokkal. Ilyen bódék sora az egész Plavnicza. A falu nevet sem érdemli meg, ha e szó: »falu« nem a »fá«-tól, hanem a »fal«-tól ered. Ha egy szepesi Né­rónak eszébe jutna néhány égő gyújtó szálat szét­hajtani , hamuvá égne az egész község. És mi, innen egy kőhajításnyira, hűs levegőt és kényelmet kere­sünk ! Die Woche fangt schön an! Vájjon nem volna-e jobb visszafordulni ? Nem. Egy kis türelem, s az országút kétfelé ágazik. A távolban feltűnik a lublói vár, arrafelé a városba visz az út. Mi balra fordulunk, s néhány percz múlva, megkerülve a dombot, mely eddig el­fedte elölünk a táj szebbik részét, kocsink bekanya­rodik a magaslatok közé. Az országút fenyő b­orította két hegyfal között, kígyózva megy fölfelé, alig észre­vehető, mélyedéses lejtőn. Egyszerre más tempera­­túra és más levegő. Egy jó negyedóra s előttünk az a gyönyörű panoráma, melyet annyiszor láttunk lepin­­gálva svájczi képeken. Ez az »Erdőben Alvó Szép« országa. Tövises az útja, de megérdemli a három próbát A fürdő tudniillik egy völgykatlan ölében rej­tőzik. Nem akarom fölfedezni. Először is, mert már jó régen fölfedezték mások, és másodszor, mert ha rajtam állna, nem fedezném föl a touristáknak. Saj­nálnám tőlük. Ennek a szép rendben fejlődő fürdő­nek egyik megbecsülhetetlen előnye, hogy csöndjét nem veri föl a hegymászó-botok sűrű kopogása. A két lábú »Rajta-Rajtá«-k és »Vasistas«-ok vidám nyerítése. Kívánatos is, hogy megmaradjon azoknak, a­kiknek való, az üdülőknek és a betegeknek. A tou­­rista nagyratörést úgy se igen kísérheti ez a hely. Az »ad astra« kivánkozóknak nem vagyunk elég ma­gasan. Mindössze ötszáz és egy néhány méternyire a tenger színe fölött. Ez a numerus éppen elég a tüdő­nek ; az ezres számot már csak az ambic­iózus láb követeli meg. Azok, a­kiknek csak jó levegő, fenyves­ illat, nem nagyon változó temperatúra, széltől védett hely és nyugalom kell, mindent megtalálnak a lublói für­dőben , a­mit keresnek. Lubló szerényebb ponton ül, de nem is zord, mint a Tátra egyes helyei. A tájban kevesebb a romantika, mint amott, de viszont itt ke­­vésbbé van kitéve az ember a romantika kényelmetlen esetlegeinek, mint ama magasabb tájakon. S hol van az az ideges ember, a­kinek jól ne esnék a paysage derültebb hangulata? A mély derültebb hangulat onnan van, hogy fényeinek lábainál szépen megfér a bükk és a nyír. A hangulatot ilyenkor, a saison első napjaiban, készen kapja az ember a természettől, s nem keresi a czigánynál. Czigány­tól a fürdő még nem hangos. Majd csak július elején állítanak be a barna legények, a­kikre szükség van, mert Lublóba sok vendég jár G­alicziából is, Németországból is, s a czivilizált ide­gen, ha Tissot országába beteszi a lábát, megköveteli a czigány zenét, a­mint hogy Spanyolországban mi sem engedjük el a toreadort. A »couleur locale!« így van ez egész Európában. Sokféle típus volna kiveszőben, ha nem tartanák őket az idegenek. Az otthon valók nem magukért, hanem az »angolokért« tartják bennök a lelket. A könyvnek, az útleírásnak és a tradicziónak köszönhetik tételüket. Vannak helyi nevezetességek, melyeket ré­gen elhordtak volna, ha Baedeker nem őrzi. S még megérhetjük azt az időt, a­mikor Nápoly­ban csak olyan lazzaronik lesznek, a­kiket a vá­ros fizet, hogy kolduljanak. Természetesen, míg a czigány-korszak be nem következik, nagy a csend a fürdőn. Nem hallani itt semmi zene­ bénát, legfeljebb vasárnaponkint a tót muzsikusok melankolikus zenéjét, mely mellett a hopegarteni lányok perdülnek tánczra az ide való deli szolgalegényekkel. De a czigányok sem idézhet­nek elő nagyobb revolucziót. Itt nekik is diétát kell tartaniok. Két óra reggel, két óra este, aztán finita la commedia. A lublói üdülőknek éppen a halló érzé­kük a legtürelmetlenebb. Nem így volt ez régen, mikor még a sárosi urak jártak ide, elverni a jövő esztendei termést. Hajdan, a negyvenes években. Akkor kivilágos-kivir­­radtig szólt a czigány, s zajos volt a fürdő késő őszig. Turzó­ lakodalmakat ültek itt, s volt nagy dinom­­dánom, dáridó, különösen, ha jól járt a »csöndes«, ha »befagytak« a szomszéd lengyel gavallérok, és ha le kellett gyűrni a zempléni gentryt. Persze, az akkori kis királyok még a régi épületekben mulattak, nem ezekben az új, svájczi módra készült s minden com­­fort­ val kínálkozó házakban, melyeket már a mai tulajdonos, Probstner Arthur képviselő, építtetett. Mióta ezek az új épületek meg vannak, azóta a régi szepesi vendégek is gyérebben látogatnak ide. A leg­többen közülök otthon ülnek s várják, a­mig megint negyven krajczár lesz egy szoba ára. A­mi aligha lesz egyhamar. A sárosiak hama­rább megérhetik a régi kis királyságok helyreállí­tását. Azok az árak, melyek egy pár gazdag sze­pesi polgárt visszariasztanak, nagyon mérsékelteknek tűnnek fel a budapesti ember előtt. És a főváros inváziója mind jelentékenyebb. Ma már nagyobbrészt csupa I—VIII. kerületi ideg találkozik itt a table d’hôte-nál. A table d’hôte nagyon fontos dolog ott, a­hol az ember azért él, hogy egyéb. A emelkedő, divatos fürdőkben rendesen kész veszedelem: egyszerre mé­reg­ rossz és méreg­drága. A nyúl — s még néhány vad — agyon marja beteg kollégáját; az ember raffináltabb; előbb »megéreti« — a magyar paraszt pittoresque szava a lassú mérgezésre — s aztán ki­zsákmányolja. Lubló nincs a czivilizáczió ezen a »ma­gaslat«-n. Az idevaló vendéglősnek az az ambicziója, hogy vendégei megemlegessék, még pedig hogy jó hangulatokban emlegessék meg s nem olyankor, mi­kor mellesleg egyes kalendáriumi nagyságokra s szent nevekre hivatkozik az ember. Hires is, és nem­csak a felső vidéken, a Kolacskovszky konyhája. Pár nappal azelőtt, hogy ide jöttem, egy előkelő egy­házi férfiú — gourmandise dolgában tehát első rangú szakértő — dicsérte előttem Lublót s jónak látta meg­jegyezni, hogy — az árakhoz mérten — sehol sem kap az ember jobb ellátást, mint Lublón. A­mi en­gem illet, úgy hiszem, nincs túlzás ebben az állí­tásban. S jól van, hogy így van, mert a levegő, a vasas víz, és a séták hamarosan meghozzák a szökevény appetitust. Különösen az utóbbi, mert nulla dies sine linea. A sétálás a legnevezetesebb sport ezen a tá­jékon. (Hanem azért van csolnakázás is, egy akko­ra tavon, mint az öklöm.) A parkosított hegy pom­pás utai minduntalan ki-kicsalják az embert ablakai mögül, még ha szemecskél is egy kicsit az eső. A hegymászás a folyton kanyargó s fokozatosan emel­kedő utakon oly kevéssé megerőtető, hogy a reconva­­lescens is fölviheti a dómig. Fenn a magasban ará­nyosan nőtt karcsú fenyőfák — mind megannyi osz­lop — melyek sudarai boltozattá hajolnak össze: ez a »dóm.« Ide tendál az átlagos hegymászó-ambiczió. Homályában meglelni a parfüm-t, melyhez hasonlót nem produkál Rímmel. A kiknek kicsiny Maczedónia, át-átrándulnak Galicziába, a kliniczai vagy a szcsavniczai fürdőbe. Ezek a galicziai előkelő világ­találkozó helyei. A ter­mészet nem bánt velük olyan bőkezűleg, mint Lubló­­val, de különösen a kliniczai pompás új épületek mindig vonzanak innen néhány »szaladó« vendéget. Akadnak bátrak, a­kik kombinált kirándulásokra is vállalkoznak. A férfiak rendesen kidőlnek az első állomá­son, de a gyönge, ideges asszonynép győzi a fárad­ságot diadalmasan. Kocsin és gyalog, Lubló talpon reggeli hat órától addig, míg a fehér égbolton kigyúlnak a szép ezüst lámpások. Mivel hogy sok olvasót érdekel, ide jegyzek né­hány nevet a fürdő vendégeinek névsorából. Itt van­nak : Stanchich Sándorné és leánya (Budapestről), Probstner Gyuláné (Lőcséről), Péter Ferenczné (Szi­léziából) özv. Lukács Sándorné. Melocco B. családja, Hohenbrunn Marianne, Maléter Szidónia (Budapest­ről), Nagy Zsigmondné, Tichy Gyuláné, Varga Róza és Juliska Nagyváradról, Miklós Béla családja (Roz­­vágy), Fürst József családja (Budapest) Rakus Louise (Sziléziából), Wisnievszky gróf (Lemberg), Pollák József családja, Frankl Kornélia Budapestről, Weisz Johanna (Gyöngyös), Prihradny Szidónia (Lőcse), Roth Jakabné (Tállya) Kirchmayer J. családja, Gretsch járásbíró családja, Reichmann Árminná (Debreczen), Braumüller altábornagy, Haller őrnagy, Seidl Ambrus, a kassa-oderbergi vasút vezértitkára, Szőllősy ezredorvos, Szeghy Gyula, dr. Matschnig ezredorvos sat, sat, i­n. Ebben látjuk mi Czorda Bódog állam­­titkári kineveztetésének elvi jelentőségét s lelkünkből örülni fogunk, ha az eredmény, melyet reménylünk, a várakozásnak meg is felel. Budapest, julius 1. Botrányok a franczia képviselőházban. Heves viharok, zajos botrányok közt éli utolsó napjait a franczia képviselőház. E hó folyamán az ülésszakot mindenesetre berekesztik, mert a kormány a m­e­­gyebizottsági tagok választását július 27-ére tűz­te ki. Ez pedig oly fontos esemény, me­lyen a képviselőknek választóik körében kell lenniök s azért a szesszió 20-nál tovább alig fog elhúzódni. Tervben van az is, hogy a ház ezután, míg a sürgős ügyeket el nem intézte, minden nap két ülést tart­son. A szombati ülés, mint távirataink jelentették, ismét igen zajos jelenetek közt folyt le. P­i­c­­­o­n képviselő a Woestyne-Meyer-ügyben interpellált. Meyer egy csaló bankár, a­ki régebben sokat érint­kezett a köztársasági képviselőkkel. Mostani fogságá­ban Woestyne bonapartista azzal fordult hozzá, hami­sítson néhány levelet, melyek egyes köztársasági képvi­selőket kompromittálhatnak. A terv azonban kitudódott, Meyer vallomásokat tett, melyek, valamint lefoglalt leveleik »Woestynt« és a »Gaulois« szerkesztőjét nagyban kompromittálták. A bonapartista lapok úgy segítettek magukon, hogy azt híresztelték, hogy az egész dolgot a kormány koholta. Tegnapelőtt az ügy a házban szóba jövén az igazságügyminiszter előadta a tényállást. Erre Cassagnac tolvajok bűntár­sának nevezte. A ház ideiglenes kizárásra ítélte Cassagnacot s azután következő napi­rendet fogadott el: 1. A ház a köztársaság személyes e­l­­lenségének eljárását a közmegvetés­nek adja át. 2. Felkéri a kormányt, hogy a jelzett üzelmek elfojtását siettesse. Anglia és Francziaország. Mióta a londoni és berlini kabinetek viszonya lényegesen megjavult, a londoni és párisi kormányok közt egyre ridegebbé vált az érintkezés. Hónapokon keresztül azon­ban nem fordult elő oly eset, melyben a két állam közti ellentét gyakorlatilag kifejezést nyerhetett. Leg­újabban azonban merült fel oly kérdés s a francziák siettek is megragadni az alkalmat, hogy Anglia ellen állást foglaljanak. Anglia, hogy Egyiptom pénzügyi helyzetét javítsa, konvertálni akarta az egyiptomi államadósságot. A terv azonban Franczia­ország e t 1 p n a., p s a n m g h i a s u 11. Míg a többi érdekelt hatalmak nem tettek kifogást a kon­verzió ellen, a párisi kabinet csakis az esetre akart beleegyezni, ha Anglia végre kötelezettséget vállal az iránt, hogy záros és nem nagyon távoli határidőben visszavonja csapatait Egyiptomból. A nemzetközi helyzet azonban nem olyan, hogy Anglia éppen most oly kötelezett­séget vállalhatna magára. Oroszország folyton terjesz­kedik Közép-Ázsiában s egyre jobban közeledik Indiá­hoz. Az sincs kizárva, hogy európai bonyodalom esetén közvetlenül megtámadja az ottani angol birtokokat Ily körülmények közt Angliának nem lehet kedve a Szuez-csatornát kiadni kezéből s Egyiptomot, melyre háború esetén oly rendkívüli szüksége lesz, kiüríteni. Salisbury lord tehát visszautasította a francziák azon kívánságát, hogy a kiürítésre nézve határidőt tűzzön ki. Viszont a franczia kormány megtagadta hozzájá­rulását a konverzióhoz, mely tehát legalább ez idő szerint meghiúsult. E kérdésben is érvényesültek te­hát azok a nagy politikai ellentétek, mely jelenleg az európai államok közt fenforognak. Ha Anglia most is oly kedvezőtlen viszonyban állana Németországgal, mint a múlt nyáron állott, akkor Párisban is jobb indulattal viseltetnének iránta s egy pénzügyi műve­letet nem kötöttek volna olyan politikai feltételhez, melyről előre tudták, hogy az Anglia részéről elfő­ A helyzet Boszniában. (Levél a szerkesztőhöz.) Szerajevó, jún. 30. Sajátságos, hogy majdnem évenként a delegácziók összeülése előtt az okkupáti tar­tományok képezik Oroszország, Szerbia vagy Montenegró részéről a támadás objektumát Míg Milán Szerbia királya volt, akkor is lé­teztek elegen, kik Boszniát és Herczegovinát a nagy Szerbia kiegészítő részének tekintették, hanem ezek megszerzése a pium desideriumok közé tartozott. Milán király leköszönése óta azonban ezek az agyrémek határozottabb ala­kot öltöttek, hírlapjaikban és kiáltványok­ban az osztrák-magyar monarchiát — mely európai mandátum alapján fiainak vérén, milliók árán helyreállította a rendet, — bi­torlóknak nevezik és a lakosságot a monar­chia és az ottani példás rend fáradhatlan őrei ellen izgatják. Jól tudjuk, hogy míg Kállay Bécsben és Appel-Kutschera Szerajevóban igazgatják a kormány rúdját, sem az orosz pénzen meg­vásárolt firkászoknak, sem pedig Bacunin szerajevói konzulnak a­ki egy idő óta fel­tűnően sokat utazik az okkupáti tartomá­nyokban, nem fog sikerülni a népet félreve­zetni. Noha igaz, hogy a bosnyák kormány Bacunin úr minden lépéséről kitűnően van informálva, a mostani viszonyok mellett még­sem lesz fölösleges eme rosszabb kiadású Kaulbars urat, a­mennyire ter­mészetesen Oroszországgal való barátságos viszonyunk meg­engedi, magasabb rendőri felügyelet alá helyezni, mert nyilván­való dolog, hogy a sabaczi kiáltvány és e nemes úr utazásai szoros összefüggésben állanak. Ezzel ugyan holmi meglepő új dolgot nem hoztunk nyilvánosságra, hisz tudni fogja ezt minden komoly politikus, ki Oroszorszá­got ismeri, mert minden akc­iónak, melynek éle ellenünk irányul, a nem hivatalos orosz rubel az értelmi szerzője. De most nézzük, mily magatartást tanú­sítanának a bosnyákok és herczegovinaiak azon áramlattal szemben, mely arra irányul­na, monarchiánkat egyik vagy másik után az okkupáit tartományokból kiszorítani és helyébe orosz segítséggel Szerbiát ültetni. A mohamedán elem, mely Bosznia és Her­­czegovinában 500,000 lelket számlál és az ingatlanok négyötöd részét bírja, az okkupáit tartományoknak Szerbia által való kormány­zásába soha és semmi áron bele nem egyez­ne, sőt tettleg is ellentállna; mert a törökök látva igazságszeretetünket és valóságos pietás­­sal követett ama politikánkat, melylyel val­lásuk és ősi hagyományuk iránt viseltetünk, hozzánk feltétlenül ragaszkodnak és ha egy­szer Oroszország ellen síkra kell szállnunk, a bosnyák török velünk kezet fogva fog har­­czolni. Ez tagadhatlan előnye eddigi politi­kánknak és még azon messzeható következ­ménynyel is bírhat, hogy a döntő órában a bosnyák török magatartása befolyásolni fogja Törökország összes mohamedán lakosságát A mi a 265 ezer lelket számláló kato­likusokat illeti, azok természetesen inkább szítanak és ragaszkodnak egy katolikus ál­lamhoz, mint bármely máshoz. A szerbekről, kik 570 ezer lelket szám­lálnak, őszintén be kell vallanunk, hogy azo­kat kevés kivétellel nem sikerült kormányunk minden jó igyekezete daczára megnyerni. Távol áll tőlünk e miatt közös kormányunk­nak szemrehányást tenni, mert azon férfiú, ki bosnyák ügyek élén áll, írott tanúbizonyságát adta annak, hogy a szerb népet ismeri, és ama rokonszenvről, melylyel különösen mi ma­gyarok a szerbek iránt viseltetünk, nem lehet feltételezni, hogy a kormány a szerbekkel ép úgy nem bánt volna mint a törökkel. Nézze meg bárki a bosnyák budgetet és meg fogja látni, mennyit tettünk e nép szellemi niveau­­jának emelésére, és ezért annak túlnyomó ré­szénél hálátlanságot arattunk. Úgy jártunk Szerbiában és úgy vagyunk Boszniában, mert úgy ott, mint itt, még mindig ábrándjaik teljesedését Oroszországtól várják, attól az Oroszországtól, melynek egykori czárja had­seregüket gyávának bélyegezte és a mely őket több ízben rutul megcsalta; holott Ausz­­tria-Magyarország a bosnyák szerbeknek oly vallásszabadságot, a személy- és vagyonbiz­tonságnak és a törvényes egyenlőségnek oly fokát biztosította, melyet ezelőtt csak tizenkét évvel még remélni sem mertek. Tagadhatlan tény és a­ki az itteni vi­szonyokat alaposan ismeri, be fogja látni, hogy a szerbek eme magatartásához sokban hozzájárul ama provizórium, melynek alap­ján mi még mindig Boszniában uralkodunk, mert találkoznak köztük oly naiv lelkek, kik, mint a »Male Novine«, azt hiszik, hogy mi még befejezzük a telekkönyvi munkálatokat, kiépítjük a mosztar-szerajevói vasutat, eme­lünk egyéb középületeket is ás ha a befekte­tésekkel készen leszünk, szépen kimegyünk és megbirjuk a kis Sándort vagy Nikitát ide uralkodni Eme tévhitnek egy csapással véget vetne az annexió, ennek kimondása nemcsak itteni pozícziónkat szilárdítaná meg, hanem emelné tekintélyünket az egész Balkánon, mert hatá­rozott tanúbizonyságot tenne arról, hogy mi itteni pozícziónkat semmi áron fel nem adjuk és el vagyunk tökélve, a szomszéd kis államocskák minden expanzív merényletét csírájában elfojtani. S ha az annexiót, melytől az orosz pénzen fogadott izgatók annyira ir­tóznak, kimondhatjuk: minden agitácziónak a talaját lábuk alól kivonjuk, mert akkor kér­­lelhetlenül fogunk mindenkit az alattvalói hűségre megtanítani; de mindaddig, míg az sincs elhatározva, vájjon a bosnyák a török szultánnak, a magyar királynak, vagy az osztrák császárnak az alattvalója-e, mindaddig a legkitűnőbb adminisztráczió mellett sem lehet egyes töredékek ellen kellő erélylyel fellépni. Nem akarjuk az annexió további elő­nyeit az ipar, kereskedelem s az olcsóbb tőke szempontjából megvilágítani, hisz a defini­­tívum előnye a provizóriummal szemben hi­gadhatlak Másrészt Francziaország eljárása Csak közelebb fogja ho­zni A­ngliát a közép­európai követséghez.

Next