Pesti Napló, 1889. július (40. évfolyam, 178-208. szám)
1889-07-02 / 179. szám
Budapest, 1889. Kedd, Julius 20. 601 folyam. 179. szám. Szerkesztési Iroda: Ferencsdek-tere, Athenäenm-épS1 et. A lap SHtlUml rémillete minden közlemény a szerkentőséghez intézendő. Lémentetlen levelek enk ismert kezektől fogadtatnék el Kéziratok nem adatnak viasza. Kiadó-hivatal Verenczsek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadó- korfi, panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők, ————— » r* Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt SO kr. — 8 hónapra 4 frt 60 kr. — • hónapra í itt. Base «Mt kledés postai MUsMMim kívántatik, po»Ubilyo*r bárónktól M kz, éTJMgjredtafcfent 1 forint fettufisetande* Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-haivatal6,ha Budapest, Ferenczlektare, Athenaeaia-épít., kMdsnétt. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Az uj igazságügyi államtitkár. Az igazságügyminiszteri uj államtitkár kinevezése megtörtént s a mennyiben jellem és teceség, főleg ha a bírói pályán érvényesültek, biztosítékát képezik a jövendő működés sikerének. Czorda Bódog kineveztetését örömmel üdvözöljük mi is. Az igazságügyi adminisztráció, melynek vezetése a miniszter oldalán az új államtitkár kezeibe lesz letéve, nem oly heterogén természetű azzal a pályával, melyen Czorda Bódog eddig működött, mint azt sokan hiszik. Sőt ellenkezőleg. A gondolkozásnak az a fegyelmezettsége, melyet a jogászban saját szakmája fejleszt ki; a felfogásnak az a rendszere, a tisztán látásnak az az élessége, mely kivált a bírói széken születik meg, teljesen elégséges arra, hogy az igazságügyi adminisztráció terén is, melynek organizmusával ügyvédnek és bírónak naponként elég keservesen kell bajlódnia, kellő erély mellett oly férfiú, akiben ama tulajdonságok megvannak, a versenyt az adminisztratív bürónak bármely rutin-czelebritásával sikerrel állja ki. De hozzájárul ehhez még az, hogy ha a kellő férfiú állíttatik az igazságszolgáltatás egyik területéről a másik testvér-organizmus élére: uj élet, uj eszmekör, uj munkakedv s uj irány lép annak a régi megszokottságnak helyébe, melyet a bürokratikus rutin és az ezzel válatlanul együtt járó bizonyos fásultság fejleszt ki a hivatali szervezet egész lánczolatán keresztül, úgy hogy végre a hivatali organizmus megszűnik lenni eszmékből táplálkozó államszerv, ha nem lesz azzal a külső rendszerességgel dolgozó gép, mely nem teremtett soha semmit s mely mindenütt legbiztosabb akadálya volt a haladásnak. Emlékezzünk vissza csak arra az időre, midőn alkotmányos életünk kezdetén a korony kezébe vette az igazságügyi adminiszáció és vele az egész igazságügyi szervezetnek újjáalkotását. Nagy idők voltak azok, melyekre büszkén és elégtétellel gondol vissza minden magyar jogász. Az igazságügy minisztérium élén akkor Horvát Boldizsár állott, s maga mellé munkatársul Szabó Miklóst vette, ki mint ügyvéd működött az igazságszolgáltatás terén s kinek a büró munkájáról kevesebb fogalma volt, mint a hivatal bármelyik rokkannának. De mindkettő a gyakorlati élet közvetlen tapasztalásából ismerte az igazságszolgáltatás szükségeit. Eszmét és életet vitt be magával a büróba mindegyik s merjük mondani, hogy mindaz nem történt volna, vagy nem abban a szabad és nagy eszmék szolgálatában álló irányban történt volna, ami akkor megalkottatott, ha az addminisztráció rutinistái kezében maradt volna meg a magyar jusztícia legfőbb vezetése. Amit Czorda Bódogról eddig tudunk, az kezességet nyújt arra, hogy vele élet és pezsgő tevékenység költözik be a resszortnak ama részeibe is, ahova a politikai vezetésre hivatott legkiválóbb miniszter keze a dolog természeténél fogva el nem ér. Reméljük és hinni akarjuk, hogy sem erélyét, sem alkotó munkakedvét nem bénítja meg az a légkör, melybe belép s ha lesz reá nézve valami idegenszerűség az uj hivatásban, melyet elfoglal, az nem ő reá, hanem ő fogja arra azt a hatást gyakorolni, mely nélkül nincs igazi élet és nincs számottevő eredményes működés, de van annál több tespedés. Van azonban nekünk külön okunk is arra, hogy Czorda Bódog kineveztetését valódi elégtétellel üdvözöljük. Amit Szilágyi Dezső az ellenzéken éveken át hirdetett, amit később kormányprogrammban fejtett ki mint az igazságügyi politika legeminensebb követelményeit, ugyanazt hirdette Czorda Bódog, valahányszor a nagy nyilvánosság előtt szólama alkalma volt. A magyar jogászságnak még élénk emlékezetében van az a beszéd, melylyel Czorda Bódog mint elnök a kilenczedik magyar jogászgyűlést megnyitotta. Hatalmas tiltakozás volt ez ama politika ellen, mely egész a legújabb időkig a hatalom szolgálatába hajtotta a jognak eszméjét; mely nem ismert függetlenséget, legkevésbbé pedig a jognak függetlenségét; mely joggá tette a jogtalanságot, ha az a hatalom érdekében volt és mely legkevesebbre becsülte a juszticziának munkásait, sőt majd nyíltan, majd leplezve, de mindig üldözte s gyűlölte azokat. »Nem párturalom a czélja ennek az államnak!« Ez volt a legelső merész szó, mely a magyar jogélet e szomorú korszakában a magyar jogászok országos gyűlésének elnöki székéről, az akkori igazságügyminiszter jelenlétében, Czorda Bódog ajkairól elhangzott. »Jó igazságszolgáltatás és jó közigazgatás az, mit a magyar társadalom a magyar államhatalomtól jogosan követel.« »A történelem bizonyítja, hogy az önkény mindenütt és mindenkor, székelt legyen akár fent, akár lent, gyűlölte és üldözte a független jogot és annak közegeit.« »A magyar jogász öröme teljes csak akkor lesz, ha mindenütt mindenki kénytelen lesz elismerni azt is, hogy ebben az országban csak törvény és jog uralkodik és az igazság minden nyűgtől, jelesen a bürokrata-formalizmus gőgjétől is menten érvényesíti a maga hatalmát,minden jogtalanság eltiprásával,minden korrupczió kiirtásával.« Egy egész programm foglaltatik e szavakban, méltók ahhoz a férfiúhoz, aki ma az igazságügyminisztérium adminisztratív államtitkári székében ül ; méltók a jogászhoz, a ki a közigazgatásban a jogot merte hangsúlyozni s méltók ama magisztratuális karakterhez, mely lelke büszkeségében a jog tudatából merítette akkor bátorságát. Élő tiltakozást képez ő az igazságügyminiszter oldalán ama rendszer ellen, mely majd két évtizede nálunk úgy az általános, mint az igazságügyi politikában érvényesült s melynek megérdemelten dicstelen erkölcsi bukását jelenti az uj igazságügy miniszter kormányprogrammja s az, hogy maga mellé oly férfiút választott az államtitkári székbe, aki ezt a rendszert a magyar jogászok gyűlésének elnöki székéből a leghatározottabban elitélte. A PESTITAPLÓ TÁRCZÁJA. — Julius 1. — Fürdői levél. Lubló, június végén. Az ember végre nagynehezen elhatározza, hogy megpihenteti fáradt idegeit. Két napig betűzi a menetrendet, mig belekábul a feje ; másik két napot eltölt a csomagolással. Bepakol három játékkártyát s kifelejti a legszükségesebb holmit. Szilra fűz egy téli kabátot, egy bundát, meg egy halom piáidét. Mert június közepén, jóval a saison előtt, nem tudni, mi készül a fenyvesek között. És betesz az ember a kézibőröskébe egy könyvet is : a XVIII. századbeli William Cowpert, a falusi örömök és a természeti gyönyörűségek klasszikus költőjét. Aki tíz hónapon át tele szítta magát azzal a mérges illattal, mely a mostanság élő nagy írók lapjai közül árad szerte, az nem választhat jobb szórakoztatót, mint ezt a nagy puritánt. S hamarabb rászorulunk a derék Williamre, mint gondoltunk. " A kassa-oderbergi vasút vonalán már minden kabátos utasra jut egy kocsifülke. Nincs más útitárs, csak Cowper. Felütjük a könyvet s William rögtön ránk vigyorog. Kineveti a jámbor kereskedőt, a ki két lépésnyire megy nagyvárosából, színi az országút porát s azt hiszi, hogy Tempe völgyében van; s jóízűen kaczag a delnőkön és urakon, a kik a fürdőbe is magukkal viszik — mert nem tudják elhagyni — hajlandóságaikat a lármás örömök iránt, városi követeléseiket s a kik mégis azt hiszik, hogy ők most már élvezik a jó levegőt. Az ember megboszankodik. Ez a becsületes angol azt hitte, hogy ő monopolizálja a jó levegőt! Hanem a mikor Lubotinban kocsira ülünk s úgy egy óráig csöndben koczogunk a lankás után — déli verő van — egyszerre eszünkbe jut a versíró anglius: »Cowperre, ha ez nem az országút pora, s ha ez, fölöttünk, nem a Szahara napja!« Ilyen meleg csak a mexikói regényekben fordul elő. A természetben sehol másutt, csak itt, e Tempe-tájon. Ilyen paysageról mondhatta a franczia költő, hogy »úgy tetszik, mintha a természetben semmi sem élne, csak a fény.« Emberek és lovak, alázatos fővel döczögünk át Plavniczán, melynek szomorú szegénységét még kietlenebbé teszi a fejünk teteje fölött égő nap; a meleg elől minden eleven lény eltakarodott a porlepte bokrok, meg a fakalyibák mögé. Mert az egész helység fából van összehányva. A tégla épp oly'ismeretlen itt, mint a drágakövek. S a helybeli építészek még a fával is takarékoskodtak. A deszkák nincsenek egymásra, csak egymás mellé rakva, jókora szelelő-hasadékokkal. Ilyen bódék sora az egész Plavnicza. A falu nevet sem érdemli meg, ha e szó: »falu« nem a »fá«-tól, hanem a »fal«-tól ered. Ha egy szepesi Nérónak eszébe jutna néhány égő gyújtó szálat széthajtani , hamuvá égne az egész község. És mi, innen egy kőhajításnyira, hűs levegőt és kényelmet keresünk ! Die Woche fangt schön an! Vájjon nem volna-e jobb visszafordulni ? Nem. Egy kis türelem, s az országút kétfelé ágazik. A távolban feltűnik a lublói vár, arrafelé a városba visz az út. Mi balra fordulunk, s néhány percz múlva, megkerülve a dombot, mely eddig elfedte elölünk a táj szebbik részét, kocsink bekanyarodik a magaslatok közé. Az országút fenyő borította két hegyfal között, kígyózva megy fölfelé, alig észrevehető, mélyedéses lejtőn. Egyszerre más temperatúra és más levegő. Egy jó negyedóra s előttünk az a gyönyörű panoráma, melyet annyiszor láttunk lepingálva svájczi képeken. Ez az »Erdőben Alvó Szép« országa. Tövises az útja, de megérdemli a három próbát A fürdő tudniillik egy völgykatlan ölében rejtőzik. Nem akarom fölfedezni. Először is, mert már jó régen fölfedezték mások, és másodszor, mert ha rajtam állna, nem fedezném föl a touristáknak. Sajnálnám tőlük. Ennek a szép rendben fejlődő fürdőnek egyik megbecsülhetetlen előnye, hogy csöndjét nem veri föl a hegymászó-botok sűrű kopogása. A két lábú »Rajta-Rajtá«-k és »Vasistas«-ok vidám nyerítése. Kívánatos is, hogy megmaradjon azoknak, akiknek való, az üdülőknek és a betegeknek. A tourista nagyratörést úgy se igen kísérheti ez a hely. Az »ad astra« kivánkozóknak nem vagyunk elég magasan. Mindössze ötszáz és egy néhány méternyire a tenger színe fölött. Ez a numerus éppen elég a tüdőnek ; az ezres számot már csak az ambiciózus láb követeli meg. Azok, akiknek csak jó levegő, fenyves illat, nem nagyon változó temperatúra, széltől védett hely és nyugalom kell, mindent megtalálnak a lublói fürdőben , amit keresnek. Lubló szerényebb ponton ül, de nem is zord, mint a Tátra egyes helyei. A tájban kevesebb a romantika, mint amott, de viszont itt kevésbbé van kitéve az ember a romantika kényelmetlen esetlegeinek, mint ama magasabb tájakon. S hol van az az ideges ember, akinek jól ne esnék a paysage derültebb hangulata? A mély derültebb hangulat onnan van, hogy fényeinek lábainál szépen megfér a bükk és a nyír. A hangulatot ilyenkor, a saison első napjaiban, készen kapja az ember a természettől, s nem keresi a czigánynál. Czigánytól a fürdő még nem hangos. Majd csak július elején állítanak be a barna legények, akikre szükség van, mert Lublóba sok vendég jár Galicziából is, Németországból is, s a czivilizált idegen, ha Tissot országába beteszi a lábát, megköveteli a czigány zenét, amint hogy Spanyolországban mi sem engedjük el a toreadort. A »couleur locale!« így van ez egész Európában. Sokféle típus volna kiveszőben, ha nem tartanák őket az idegenek. Az otthon valók nem magukért, hanem az »angolokért« tartják bennök a lelket. A könyvnek, az útleírásnak és a tradicziónak köszönhetik tételüket. Vannak helyi nevezetességek, melyeket régen elhordtak volna, ha Baedeker nem őrzi. S még megérhetjük azt az időt, amikor Nápolyban csak olyan lazzaronik lesznek, akiket a város fizet, hogy kolduljanak. Természetesen, míg a czigány-korszak be nem következik, nagy a csend a fürdőn. Nem hallani itt semmi zene bénát, legfeljebb vasárnaponkint a tót muzsikusok melankolikus zenéjét, mely mellett a hopegarteni lányok perdülnek tánczra az ide való deli szolgalegényekkel. De a czigányok sem idézhetnek elő nagyobb revolucziót. Itt nekik is diétát kell tartaniok. Két óra reggel, két óra este, aztán finita la commedia. A lublói üdülőknek éppen a halló érzékük a legtürelmetlenebb. Nem így volt ez régen, mikor még a sárosi urak jártak ide, elverni a jövő esztendei termést. Hajdan, a negyvenes években. Akkor kivilágos-kivirradtig szólt a czigány, s zajos volt a fürdő késő őszig. Turzó lakodalmakat ültek itt, s volt nagy dinomdánom, dáridó, különösen, ha jól járt a »csöndes«, ha »befagytak« a szomszéd lengyel gavallérok, és ha le kellett gyűrni a zempléni gentryt. Persze, az akkori kis királyok még a régi épületekben mulattak, nem ezekben az új, svájczi módra készült s minden comfort val kínálkozó házakban, melyeket már a mai tulajdonos, Probstner Arthur képviselő, építtetett. Mióta ezek az új épületek meg vannak, azóta a régi szepesi vendégek is gyérebben látogatnak ide. A legtöbben közülök otthon ülnek s várják, amig megint negyven krajczár lesz egy szoba ára. Ami aligha lesz egyhamar. A sárosiak hamarább megérhetik a régi kis királyságok helyreállítását. Azok az árak, melyek egy pár gazdag szepesi polgárt visszariasztanak, nagyon mérsékelteknek tűnnek fel a budapesti ember előtt. És a főváros inváziója mind jelentékenyebb. Ma már nagyobbrészt csupa I—VIII. kerületi ideg találkozik itt a table d’hôte-nál. A table d’hôte nagyon fontos dolog ott, ahol az ember azért él, hogy egyéb. A emelkedő, divatos fürdőkben rendesen kész veszedelem: egyszerre méreg rossz és méregdrága. A nyúl — s még néhány vad — agyon marja beteg kollégáját; az ember raffináltabb; előbb »megéreti« — a magyar paraszt pittoresque szava a lassú mérgezésre — s aztán kizsákmányolja. Lubló nincs a czivilizáczió ezen a »magaslat«-n. Az idevaló vendéglősnek az az ambicziója, hogy vendégei megemlegessék, még pedig hogy jó hangulatokban emlegessék meg s nem olyankor, mikor mellesleg egyes kalendáriumi nagyságokra s szent nevekre hivatkozik az ember. Hires is, és nemcsak a felső vidéken, a Kolacskovszky konyhája. Pár nappal azelőtt, hogy ide jöttem, egy előkelő egyházi férfiú — gourmandise dolgában tehát első rangú szakértő — dicsérte előttem Lublót s jónak látta megjegyezni, hogy — az árakhoz mérten — sehol sem kap az ember jobb ellátást, mint Lublón. Ami engem illet, úgy hiszem, nincs túlzás ebben az állításban. S jól van, hogy így van, mert a levegő, a vasas víz, és a séták hamarosan meghozzák a szökevény appetitust. Különösen az utóbbi, mert nulla dies sine linea. A sétálás a legnevezetesebb sport ezen a tájékon. (Hanem azért van csolnakázás is, egy akkora tavon, mint az öklöm.) A parkosított hegy pompás utai minduntalan ki-kicsalják az embert ablakai mögül, még ha szemecskél is egy kicsit az eső. A hegymászás a folyton kanyargó s fokozatosan emelkedő utakon oly kevéssé megerőtető, hogy a reconvalescens is fölviheti a dómig. Fenn a magasban arányosan nőtt karcsú fenyőfák — mind megannyi oszlop — melyek sudarai boltozattá hajolnak össze: ez a »dóm.« Ide tendál az átlagos hegymászó-ambiczió. Homályában meglelni a parfüm-t, melyhez hasonlót nem produkál Rímmel. A kiknek kicsiny Maczedónia, át-átrándulnak Galicziába, a kliniczai vagy a szcsavniczai fürdőbe. Ezek a galicziai előkelő világtalálkozó helyei. A természet nem bánt velük olyan bőkezűleg, mint Lublóval, de különösen a kliniczai pompás új épületek mindig vonzanak innen néhány »szaladó« vendéget. Akadnak bátrak, akik kombinált kirándulásokra is vállalkoznak. A férfiak rendesen kidőlnek az első állomáson, de a gyönge, ideges asszonynép győzi a fáradságot diadalmasan. Kocsin és gyalog, Lubló talpon reggeli hat órától addig, míg a fehér égbolton kigyúlnak a szép ezüst lámpások. Mivel hogy sok olvasót érdekel, ide jegyzek néhány nevet a fürdő vendégeinek névsorából. Itt vannak : Stanchich Sándorné és leánya (Budapestről), Probstner Gyuláné (Lőcséről), Péter Ferenczné (Sziléziából) özv. Lukács Sándorné. Melocco B. családja, Hohenbrunn Marianne, Maléter Szidónia (Budapestről), Nagy Zsigmondné, Tichy Gyuláné, Varga Róza és Juliska Nagyváradról, Miklós Béla családja (Rozvágy), Fürst József családja (Budapest) Rakus Louise (Sziléziából), Wisnievszky gróf (Lemberg), Pollák József családja, Frankl Kornélia Budapestről, Weisz Johanna (Gyöngyös), Prihradny Szidónia (Lőcse), Roth Jakabné (Tállya) Kirchmayer J. családja, Gretsch járásbíró családja, Reichmann Árminná (Debreczen), Braumüller altábornagy, Haller őrnagy, Seidl Ambrus, a kassa-oderbergi vasút vezértitkára, Szőllősy ezredorvos, Szeghy Gyula, dr. Matschnig ezredorvos sat, sat, in. Ebben látjuk mi Czorda Bódog államtitkári kineveztetésének elvi jelentőségét s lelkünkből örülni fogunk, ha az eredmény, melyet reménylünk, a várakozásnak meg is felel. Budapest, julius 1. Botrányok a franczia képviselőházban. Heves viharok, zajos botrányok közt éli utolsó napjait a franczia képviselőház. E hó folyamán az ülésszakot mindenesetre berekesztik, mert a kormány a megyebizottsági tagok választását július 27-ére tűzte ki. Ez pedig oly fontos esemény, melyen a képviselőknek választóik körében kell lenniök s azért a szesszió 20-nál tovább alig fog elhúzódni. Tervben van az is, hogy a ház ezután, míg a sürgős ügyeket el nem intézte, minden nap két ülést tartson. A szombati ülés, mint távirataink jelentették, ismét igen zajos jelenetek közt folyt le. Picon képviselő a Woestyne-Meyer-ügyben interpellált. Meyer egy csaló bankár, aki régebben sokat érintkezett a köztársasági képviselőkkel. Mostani fogságában Woestyne bonapartista azzal fordult hozzá, hamisítson néhány levelet, melyek egyes köztársasági képviselőket kompromittálhatnak. A terv azonban kitudódott, Meyer vallomásokat tett, melyek, valamint lefoglalt leveleik »Woestynt« és a »Gaulois« szerkesztőjét nagyban kompromittálták. A bonapartista lapok úgy segítettek magukon, hogy azt híresztelték, hogy az egész dolgot a kormány koholta. Tegnapelőtt az ügy a házban szóba jövén az igazságügyminiszter előadta a tényállást. Erre Cassagnac tolvajok bűntársának nevezte. A ház ideiglenes kizárásra ítélte Cassagnacot s azután következő napirendet fogadott el: 1. A ház a köztársaság személyes ellenségének eljárását a közmegvetésnek adja át. 2. Felkéri a kormányt, hogy a jelzett üzelmek elfojtását siettesse. Anglia és Francziaország. Mióta a londoni és berlini kabinetek viszonya lényegesen megjavult, a londoni és párisi kormányok közt egyre ridegebbé vált az érintkezés. Hónapokon keresztül azonban nem fordult elő oly eset, melyben a két állam közti ellentét gyakorlatilag kifejezést nyerhetett. Legújabban azonban merült fel oly kérdés s a francziák siettek is megragadni az alkalmat, hogy Anglia ellen állást foglaljanak. Anglia, hogy Egyiptom pénzügyi helyzetét javítsa, konvertálni akarta az egyiptomi államadósságot. A terv azonban Francziaország e t 1 p n a., p s a n m g h i a s u 11. Míg a többi érdekelt hatalmak nem tettek kifogást a konverzió ellen, a párisi kabinet csakis az esetre akart beleegyezni, ha Anglia végre kötelezettséget vállal az iránt, hogy záros és nem nagyon távoli határidőben visszavonja csapatait Egyiptomból. A nemzetközi helyzet azonban nem olyan, hogy Anglia éppen most oly kötelezettséget vállalhatna magára. Oroszország folyton terjeszkedik Közép-Ázsiában s egyre jobban közeledik Indiához. Az sincs kizárva, hogy európai bonyodalom esetén közvetlenül megtámadja az ottani angol birtokokat Ily körülmények közt Angliának nem lehet kedve a Szuez-csatornát kiadni kezéből s Egyiptomot, melyre háború esetén oly rendkívüli szüksége lesz, kiüríteni. Salisbury lord tehát visszautasította a francziák azon kívánságát, hogy a kiürítésre nézve határidőt tűzzön ki. Viszont a franczia kormány megtagadta hozzájárulását a konverzióhoz, mely tehát legalább ez idő szerint meghiúsult. E kérdésben is érvényesültek tehát azok a nagy politikai ellentétek, mely jelenleg az európai államok közt fenforognak. Ha Anglia most is oly kedvezőtlen viszonyban állana Németországgal, mint a múlt nyáron állott, akkor Párisban is jobb indulattal viseltetnének iránta s egy pénzügyi műveletet nem kötöttek volna olyan politikai feltételhez, melyről előre tudták, hogy az Anglia részéről elfő A helyzet Boszniában. (Levél a szerkesztőhöz.) Szerajevó, jún. 30. Sajátságos, hogy majdnem évenként a delegácziók összeülése előtt az okkupáti tartományok képezik Oroszország, Szerbia vagy Montenegró részéről a támadás objektumát Míg Milán Szerbia királya volt, akkor is léteztek elegen, kik Boszniát és Herczegovinát a nagy Szerbia kiegészítő részének tekintették, hanem ezek megszerzése a pium desideriumok közé tartozott. Milán király leköszönése óta azonban ezek az agyrémek határozottabb alakot öltöttek, hírlapjaikban és kiáltványokban az osztrák-magyar monarchiát — mely európai mandátum alapján fiainak vérén, milliók árán helyreállította a rendet, — bitorlóknak nevezik és a lakosságot a monarchia és az ottani példás rend fáradhatlan őrei ellen izgatják. Jól tudjuk, hogy míg Kállay Bécsben és Appel-Kutschera Szerajevóban igazgatják a kormány rúdját, sem az orosz pénzen megvásárolt firkászoknak, sem pedig Bacunin szerajevói konzulnak aki egy idő óta feltűnően sokat utazik az okkupáti tartományokban, nem fog sikerülni a népet félrevezetni. Noha igaz, hogy a bosnyák kormány Bacunin úr minden lépéséről kitűnően van informálva, a mostani viszonyok mellett mégsem lesz fölösleges eme rosszabb kiadású Kaulbars urat, amennyire természetesen Oroszországgal való barátságos viszonyunk megengedi, magasabb rendőri felügyelet alá helyezni, mert nyilvánvaló dolog, hogy a sabaczi kiáltvány és e nemes úr utazásai szoros összefüggésben állanak. Ezzel ugyan holmi meglepő új dolgot nem hoztunk nyilvánosságra, hisz tudni fogja ezt minden komoly politikus, ki Oroszországot ismeri, mert minden akciónak, melynek éle ellenünk irányul, a nem hivatalos orosz rubel az értelmi szerzője. De most nézzük, mily magatartást tanúsítanának a bosnyákok és herczegovinaiak azon áramlattal szemben, mely arra irányulna, monarchiánkat egyik vagy másik után az okkupáit tartományokból kiszorítani és helyébe orosz segítséggel Szerbiát ültetni. A mohamedán elem, mely Bosznia és Herczegovinában 500,000 lelket számlál és az ingatlanok négyötöd részét bírja, az okkupáit tartományoknak Szerbia által való kormányzásába soha és semmi áron bele nem egyezne, sőt tettleg is ellentállna; mert a törökök látva igazságszeretetünket és valóságos pietással követett ama politikánkat, melylyel vallásuk és ősi hagyományuk iránt viseltetünk, hozzánk feltétlenül ragaszkodnak és ha egyszer Oroszország ellen síkra kell szállnunk, a bosnyák török velünk kezet fogva fog harczolni. Ez tagadhatlan előnye eddigi politikánknak és még azon messzeható következménynyel is bírhat, hogy a döntő órában a bosnyák török magatartása befolyásolni fogja Törökország összes mohamedán lakosságát A mi a 265 ezer lelket számláló katolikusokat illeti, azok természetesen inkább szítanak és ragaszkodnak egy katolikus államhoz, mint bármely máshoz. A szerbekről, kik 570 ezer lelket számlálnak, őszintén be kell vallanunk, hogy azokat kevés kivétellel nem sikerült kormányunk minden jó igyekezete daczára megnyerni. Távol áll tőlünk e miatt közös kormányunknak szemrehányást tenni, mert azon férfiú, ki bosnyák ügyek élén áll, írott tanúbizonyságát adta annak, hogy a szerb népet ismeri, és ama rokonszenvről, melylyel különösen mi magyarok a szerbek iránt viseltetünk, nem lehet feltételezni, hogy a kormány a szerbekkel ép úgy nem bánt volna mint a törökkel. Nézze meg bárki a bosnyák budgetet és meg fogja látni, mennyit tettünk e nép szellemi niveaujának emelésére, és ezért annak túlnyomó részénél hálátlanságot arattunk. Úgy jártunk Szerbiában és úgy vagyunk Boszniában, mert úgy ott, mint itt, még mindig ábrándjaik teljesedését Oroszországtól várják, attól az Oroszországtól, melynek egykori czárja hadseregüket gyávának bélyegezte és a mely őket több ízben rutul megcsalta; holott Ausztria-Magyarország a bosnyák szerbeknek oly vallásszabadságot, a személy- és vagyonbiztonságnak és a törvényes egyenlőségnek oly fokát biztosította, melyet ezelőtt csak tizenkét évvel még remélni sem mertek. Tagadhatlan tény és aki az itteni viszonyokat alaposan ismeri, be fogja látni, hogy a szerbek eme magatartásához sokban hozzájárul ama provizórium, melynek alapján mi még mindig Boszniában uralkodunk, mert találkoznak köztük oly naiv lelkek, kik, mint a »Male Novine«, azt hiszik, hogy mi még befejezzük a telekkönyvi munkálatokat, kiépítjük a mosztar-szerajevói vasutat, emelünk egyéb középületeket is ás ha a befektetésekkel készen leszünk, szépen kimegyünk és megbirjuk a kis Sándort vagy Nikitát ide uralkodni Eme tévhitnek egy csapással véget vetne az annexió, ennek kimondása nemcsak itteni pozícziónkat szilárdítaná meg, hanem emelné tekintélyünket az egész Balkánon, mert határozott tanúbizonyságot tenne arról, hogy mi itteni pozícziónkat semmi áron fel nem adjuk és el vagyunk tökélve, a szomszéd kis államocskák minden expanzív merényletét csírájában elfojtani. S ha az annexiót, melytől az orosz pénzen fogadott izgatók annyira irtóznak, kimondhatjuk: minden agitácziónak a talaját lábuk alól kivonjuk, mert akkor kérlelhetlenül fogunk mindenkit az alattvalói hűségre megtanítani; de mindaddig, míg az sincs elhatározva, vájjon a bosnyák a török szultánnak, a magyar királynak, vagy az osztrák császárnak az alattvalója-e, mindaddig a legkitűnőbb adminisztráczió mellett sem lehet egyes töredékek ellen kellő erélylyel fellépni. Nem akarjuk az annexió további előnyeit az ipar, kereskedelem s az olcsóbb tőke szempontjából megvilágítani, hisz a definitívum előnye a provizóriummal szemben higadhatlak Másrészt Francziaország eljárása Csak közelebb fogja hozni Angliát a középeurópai követséghez.