Pesti Napló, 1889. szeptember (40. évfolyam, 240-269. szám)

1889-09-11 / 250. szám

250. szám. Budapest, SSötf. Szerda, szeptember 1­.40. évf folyam. Szerkesztési Iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­­­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Kladó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­­­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kB Politikai napilap- Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 8 hónapra 9 firt, tU az üst! kiadás postai k­ülönkül­dése kívántatik, postabélyegre havonként Sit­ksy évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések „ szintúgy mint előfizetések a >3?esti ]N­apló” kiadó­ hivatalán. Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A király Csehországban. A merre királyunk jár, mindenütt nagy ovácziókkal fogadtatik. A lengyelek lengye­lül tüntetnek előtte, a csehek csehül, s a ki­rály e nemzetiségi hódolatokat kegyesen fo­gadja s megfelelő tüntetéssel lengyelül és csehül viszonozza. Kétségkívül feltűnő azon jó indulat, melylyel királyunk minden népei iránt, de most különösen a csehek és a len­gyelek iránt viseltetik. Igazán nem kis fel­adat: Berlinben németnek lenni, s mint né­met fejedelem ünnepeltetni, ki a franczia há­borúban német származásához híven elfordult a francziáktól; Budapesten magyarnak lenni, ki hazájának vallja Magyarországot, s a ma­gyar alkotmány sérthetetlenségének legfőbb őre; Krakóban lengyelnek lenni, ki a Jagel­lók jogutódja s a lengyel nemzetnek e föl­dön egyetlen védője és reménye; Prágá­ban csehnek lenni, Csehország örökös ura, Szent-Venczel koronájának tulajdonosa, ki a csehek hűségétől várja Ausztria fennmara­dását ; Bécsben pedig osztráknak lenni, ki ragaszkodik a hagyományokhoz, me­lyek Ausztriából sokfélesége daczára álla­mot csináltak. Komplikáltabb viszonyok se­hol a világon nem léteznek, mint Ausztria és Magyarországon s nincs nehezebb szerepe uralkodónak, mint I. Ferencz Józsefnek. Nem tudjuk, királyunknak mi nyomja lelkét inkább: a veszteség fiának halála fe­lett, vagy az aggodalom az orosz háború miatt? Mindenesetre egész magaviseletén meg­látszik és eljárásából következtetni lehet, hogy nagy gondok terhelik s rendet óhajtana csi­nálni. Hatvan év súlya nehezedik vállaira s ilyenkor az ember szereti úgy intézni dolgait, hogy ha isten tetszésének határozata szerint elhivatnék az örök üdvösségbe, a reá bizott földi javakat épségben és biztonságban hagy­hassa örökösének. A trónöröklés kérdése voltaképen nem kérdés, mivelhogy a trónöröklés rendje sza­batosan meg van állapítva s e szerint a ki­rály fivére Károly Lajos főherczeg a trón­örökös. Hogy van mégis, hogy ezen őt meg­illető czimmel mindekkoráig fel nem ruház­tatok, s azt nem használja ? Bár csak három évvel fiatalabb a királynál: a lehetőség soha kizárva nincs, hogy a koronát viselhesse. Hogy van, hogy öcscsének fia, Ferencz Fer­­dinánd kiséri a királyt mindenütt, Berlinbe és a hadgyakorlatokhoz, ámbár e fiatal­em­ber ma a trónhoz csak második, s atyjának lemondása nélkül trónörökösnek nem mond­ható. Ezekből világos, hogy a trónöröklés kérdése megoldva nincs, de megoldása sohá nem késhet, s nyilván az országgyűlések megnyitása azon időpont, midőn e tekintet­ben a dinasztia elhatározásai ki fognak hir­­dettetni. Láttuk Berlinben, mennyire igyekszik királyunk, hogy a német szövetség bizto­­síttassék és állandósíttassék, ezen oldal­ról legalább monarchiánknak békés szom­szédságot és támogatást szerezzen. Kül­­veszélyek ellen ekként hiszi a monarchia területi épségét mindenféle eshetőségekkel szemben megóvhatni, mert szövetségesek nélkül ezen nemzeti egység nélkül való monarchia Európa közepén bajosan állhatna meg,ha szomszédjai préda-éhesen megtámad­nák, mint a­hogy a múlt században is megtá­madták. Igen helyesen fejtegette e szövetségek kérdését Cukker, a cseh képviselő, választói előtt éppen most, mondván, hogy nekünk az orosz vagy a német szövetség között van csak vá­lasztásunk. De ha a némettel szakítanánk, ez­által Németországot kényszerítenék, hogy ez is az orosz szövetséget keresse s ekkor Orosz­országon állna, hogy magának szövetségest válaszszon s feltételeket szabjon saját tetszése és érdekei szerint. Hát Oroszország valószí­nűleg Németországot választaná, mert, minő előnyöket ajánlhatnánk mi fel Oroszország­nak, barátságért cserébe, mig ellenben Német­ország átengedhetné neki a keretet s megosz­tozhatnék vele Ausztrián és Magyarországon. Ekként vagyunk mi Németországra utalva. A csehek pedig, kik Ausztriára vannak utalva, ha nemzeti létöket fentartani akarják, mert Ausztria felbomlásával nem Oroszor­szághoz csatoltatnának, hanem Németország­ba kebeleztetnének : a csehek legyenek jó osztrákok és lojális alattvalók. Ezeket tanítja az ó-cseh párt. S ezeket beszéli a király Lei­­tomischlben a cseheknek saját nyelvükön, kérvén, intvén őket, hogy jó osztrákok ma­radjanak. Midőn a királyt ekként látjuk Csehor­szágban politizálni s eszünkbe jut, hogy az imént uj helytartót is küldött Csehországba Thun Ferencz gróf személyében : azt kell kérdeznünk, mi lehet oka e feltűnő kedvezés­nek ? Nyilván nem egyéb annál, hogy vala­mint a külső szövetségek kérdését végleg s tartósan elintézni kívánta, azonképpen a bel­politika kérdéseiben is rendet akar csinálni s e kérdések sorában elsőnek helyezi a cseh kérdést, melyet ezúttal véglegesen megol­dani kíván, hogy belőle örökösének ne ma­radjon elintézni való. A leitomischli hadgyakorlatokon a ki­rály előtt megjelent cseh főurak és küldött­ségek kegyes fogadtatása kétségkívül politi­kai jelentőségű esemény Csehország történe­tében s bevezetése a nagyobb politikai ak­­cziónak a cseh kérdésben, mely a helytartó­változással már jelezve van. Ezen akczió Csehország s különösen az ó-cseh párt javára hajlik, s ha a döntés bekövetkezik s a király koronázása Prágában befejeztetik: egész Ausz­tria más képet kap. Nekünk magyaroknak ezért kell ügyelni az osztrák dolgokra, melyek most bonyolít­­tatnak, nehogy a magyar államjog, hazánk szuverenitása, s nehogy a magyar érdek, a dualizmus épségben tartása a cseh kiegyezés által csorbát szenvedjen. Budapest, szept. 10. Oroszok és angolok. Az orosz sajtó tudvalevőleg harczban áll egész Európával, kivéve természetesen a franczia respublikát; hogy monarchiánkra, Német­országra, vagy Angliára haragszik-e inkább, azt bajos eldönteni. De felhasznál minden alkalmat, hogy epé­jét az illető nemzetekre és kormányaikra kiöntse. Leg­utóbb Anglia került napi­rendre és pedig azon trón­beszéd következtében, melylyel a parlament ülésszaka berekesztetett. Az összes lapok elégedetlenek a trón­beszéddel, sőt egyenesen érthetetlennek mondják az optimizmust, mely végig vonul rajta. Salisbury lord semmit sem tett, hogy elhárítsa egy európai háború lehetőségét, a­mely minden pillanatban kitörhet; ellenkezőleg hajlandó­nak mutatkozott bizonyos mértékig támogatni a »béke-liga« törekvéseit, a­melyek pedig, mint az oroszok hirdetik, éppen nem mozdítják elő a békét. A »Novosti« nézete szerint az angol trón­beszédből csak azt a következtetést vonhatni, hogy a kormány az angoloknak meg akarja adni a lehető­séget, hogy gond nélkül szenteljék magukat a keres­kedelem és ipar érdekeinek, miután a parlament meg­szavazta a hitelt a rendkívüli készülődésekre, melyek támadó vagy védő műveletekre szükségesek s melyek­kel Anglia a többi hatalmakban azon hitet akarja ébreszteni, hogy védereje immár a fejlődés legmaga­sabb színvonalán áll. Salisbury lord fenyegető beszé­dével e czért tartotta szem előtt; most, hogy el van érve, a harczias nyilatkozatok helyett idillikus eszmé­ket hirdetnek Európa békés helyzetéről. Az orosz sajtó összes efféle nyilatkozataiból csak az tűnik ki, hogy Pétervárott rettenetesen neheztelnek a miatt, hogy Anglia és Németország viszonyai javultak s hogy Londonban a középeurópai szövetség iránt legalább bizonyos fokig rokonszenvet nyilvánítanak. Ez persze nincs az oroszok ínyére s azért »a hivatalos őszinte­séghiány mintaképének« nyilvánítják az angol trón­beszédet. Crispi olasz miniszterelnök ellen a múlt héten Francziaországban néhány száz olasz radikális és szoczialista, kik a világkiállítás megtekintésére utaz­tak oda, mindenféle otromba tüntetést rendezett. A botrány Olaszország ellenzéki köreiben is élénk visz­­szatetszést keltett s nem egyfelől tiltakoztak már a franczia földön olaszok által tett azon nyilatkozatok ellen, hogy franczia háború esetén az olasz nép a saját kormánya ellen fogna fegyvert. E hazafiatlan szavakat még a radikálisok egyik legismertebb vezére Cavalletti is képy telen legalább részben deza­­vuálni. Legközelebb nyilatkozatot tett közzé, mely­ben kijelenti, hogy az olasz radikálisok is készek Francziaország netaláni támadásait az olasz egység ellen visszautasítani. Máskülönben azonban határta­lan dühvel ront Crispinek, ki­s szövetségesei és urai szolgálatában az agent provocateur szerepét vette át egy infamis, átkozott háborúhoz«, melyben »Olaszor­szág anélkül, hogy megtámadtatnék, minden helyes ok nélkül fogja a testvérnemzetet megrohanni,hogy annak szabad intézményeit és erejét elfojtsa, emlékeket és ro­­konszenveket lábbal tapodjon, vérségi kötelékeket szét­tépjen, támadó háborút viseljen, mely erejét megha­ladja s oly katasztrófákat rejt méhében, melyekre gondolni is iszonyat — és mindezt csak azért, mert Crispinek és urainak Berlinben és Bécsben igy tet­szik.« Látni való, hogy az olasz ellenzék egy része mérgezett fegyverrel küzd Crispi ellen s saját kor­mányát, mely pedig a békét akarja, tünteti fel olyan­nak, mely támadó és hódoló háborúra készül egy A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Az első magyar­ politikai életlap. — Tóth Kálmán kiadatlan leveleivel. —­ ­ írta: SZANA TAMÁS. (II.) Május elsejétől kezdve egymást érik a le­velek . Tóth Kálmán csaknem mindennap talál vala­mi tudatni valót. Majd a lap formátumát küldi meg, majd a metszüket sürgeti, majd ismét újabb képtár­gyak készítésére kéri Frankenburgot. Legtöbb töp­rengést, legtöbb bajt csak a képek okoznak neki. Pesten ekkor még nagyon gyönge lábon állott az illusztrálás művészete, s akik rajzokat készítettek is, csak kivételesen foglalkoztak humoros themákkal. Az ilyes valamihez különös hivatás, különös tempa­­ramentum kell. Tóth Kálmánnak nem is akadt rajzo­lója, csak az egy Rohn, ez pedig annyira el volt hal­mozva a munkával, hogy csakis az első számra való képek elkészítésére vállalkozott. Akarta nem akarta, a bécsi művészekhez kellett folyamodnia, s minthogy ezek sem voltak eléggé pontosak, a fölhasznált met­szetek is újra és újra szóba jöttek. Sok baja volt kü­lönösen Waldheimmal, kit örökösen szutyongot a Frankenburghoz intézett levelekben. »Kérlek barátom, — írja május 6-dikán, ezút­tal már mint per­­u barát — sürgesd a németet, hogy azok a képek, s különösen a czimrajz legfö­­lebb 24-dikéig itt legyen, mert máskép desperálok, így se lesz több 24-dikén három számra való ké­pünknél, a­mi elég baj,­­ ha pedig ez se készülne el, akkor képtelenek lennénk megjelenni. Mert én az első számot nem a júniusi első vasár­nap, hanem már e hó 30-dikán ki akarnám adni, hogy lássanak és praenumeráljanak.« Most már minden idejét a lap foglalja el; miatta még a naptárát sem tudja elkészíteni, s bol­dognak érezné magát, ha azt a Frankenburgéval »valahogy össze lehetne párosítani.« Tömérdek kel­lemetlenségei közt csak az okoz örömet neki, hogy végre egy »kitűnő« rajzolót sikerül fölfedeznie. Ez a művész pedig nem más, mint a fiatal Jankó János, életlapjainknak még ma is kiváló tehetségű rajzolója. Jankó akkor a genre-festészet terén tett nagy jövőt igérő kísérleteket, s többi közt már megfestette »Csokonai«-ját, mely képe vidám társaság körében ábrázolja a híres költőt, a­mint valamelyik versét, ta­lán épen a »Csikóbőrös kulacs«-ot szavalja. A fiatal művész nagy munkakedvével s eleven humorával épen jókor érkezett az új lap számára. Tóth Kálmánnak­­ nem kellett a bécsi rajzolókkal bajlódnia, ezután már készen küldhette a fákat Bécsbe Frankenburg­­nak. Ott csak metszeni kellett azokat. Végre eljött június elseje, s azzal együtt a »Bolond Miska« mutatványszáma. A czímkép csak­ugyan a »Bolond Miska« hasonmása volt, mosolygós arczú, kipedzett bajuszú magyar legény ; minőnek azt már Frankenburg albumából ismertük. A czímkép körül két oldalon volt a heti naptár, aktuális érdekű megjegyzésekkel; a lap három oldalán rövidebb és hosszabb humoros közlemények, hazai és külföldi hí­rek, végül a negyedik oldalon az illusztrácziók. Mai napság, midőn a társadalmi és politikai élet erős hullámzása folyvást újabb és újabb tárgyak­kal kínálkozik az életlapírónak s a sajtószabadság­ teljesen lerombolta a szabad szó elé rakott korlátokat jóformán el sem tudjuk képzelni: a hatvanas évek elején mennyi akadályba ütközött a hirlapb­a, ha ak­tuális kérdésekkel liberális szellemben akart foglal­kozni. A politika ne nyúlj hozzám-virág volt s rémkép gyanánt minden lépten-nyomon ott sötét lett a czen­­zura, félénkségével vagy örökös akadékoskodásaival. Minden szabadabb mozdulat ezer akadályba ütközött, sőt gyakran erre sem volt szükség, hogy az író vagy szerkesztő boszantó kellemetlenségek közé kerüljön. Egyszer, hogy több példát ne hozzak föl, egy szer­kesztői üzenet miatt gyűlt meg a baja a »Hölgyfutár« szerkesztőjének. Az üzenet R... Sándornak volt czi­­mezve s valami gyönge verselményről szólt ilyenkép­pen: »Még most nem sikerül, de jó jeleket látunk — talán később.« A rendőrség vizsgálatot tartott; azt hitte, hogy a czimezett nem lehet más, mint — Rózsa Sándor. Szerintük mi sem volt természetesebb, mint hogy a hirhedett rablófőnök terveinek kivitelére höl­gyeknek szerkesztett hírlapot választ eszközül. Ily körülmények közt nem lehet csodálni, hogy a »Bolond Miska« megindulásának első idejében, mai humorisztikus lapjainkkal összehasonlítva, nagyon is tartózkodó, és körültekintő volt. Legtöbbet ekkor még az »Augsburgi Allgemeine«-val bíbelődött s kedvencz alakjai Napo­leo (Napoleon) és Cavo­ur (Cavour) voltak. Ők képviselték a politikát, s mellet­tük szőrmentében itt-ott Kipfelhauser, kit csakhamar nagyon megkedveltek az olvasók. A közönségnek azonban ez is elég volt, mert ekkor már megtanult a sorok közt olvasni, s egy-egy elejtett, homályos czél­­zatból többet kimagyarázott, mint a mennyit talán maga az író akart mondani. Elég az hozzá: a »Bo­lond Miska« nagyon szívélyes fogadtatásra talált s második számának megjelenése után már százával r­omlottak az előfizetők. Tóth Kálmán június elsején, az első szám meg­­­­jelenése után, ezt írja Frankenburgnak : »Első számunk kijött. Nem tudom, meg vagy-e vele elégedve. Itt mindenkinek tetszik, csak ne­kem nem. Majd jobb lesz a többi. Annak legjobban örülök, hogy a c­enzúra nem akadékoskodott, pe­dig tele van politikával. Csak ennyit is engedjenek s aztán lesz közönség. Eddig nincs több 500 elő­fizetőnknél, de jön napról-napra 20—30, s remé­lem, ha a lapot megismerik, a hó végén lesz vagy 1500 tán 2000 is.« Ugyanekkor fölkéri Frankenburgot, hogy Falk Miksát is szólítsa föl közreműködésre; »neki, irja, a sok politikai szemle-irás közt bizonyosan jönnek olyan vic­czes ötletei, melyek komoly lapba nem valók; nagyon lekötelezne engemet, ha ezeket leírná s ko­­ronkint elküldené; sor vagy betű­számra is díjaznám, lehető busásan.« Később (jul. 1.) panaszkodik, hogy a lapot magának kell megtöltenie, és fél, hogy az e miatt nagyon is egyhangúvá lesz. Az itteni íróktól — szól — egy sort sem tudok kapni s a­mit kapok is, az mind nem abban a szel­lemben van írva, melyet én fentartani szeretek. Most ugyan kaptam egy ügyes segédet Szokolyt, ki állandóul a lapnál lesz s valamit csak segít, de az én száznegyven forint fixumomból ennek is 30 forint jutván, marad nekem fixum 70 forint, ami átkozottul kevés. Csak a perczentek vigasztalnak, mert az előfizetés szépen jön folyvást, sőt sajátlag csak most jön, hanem hidd meg, hogy ezt a rab­szolgaságot, amibe »Miska« hozott, semmi sem ké­pes megfizetni. A »Hölgyfutár« mellett valóságos basa voltam, mert Vadnai tele írja, de a »Miská«-ba senki sem tud írni, s örökké töröm a bolondságos­gokon a fejemet. —Szeretném legalább azt, ha megírnád, hogy tetszik-e a lap? A publikum ki van ragadva, de én magam elégedetlen vagyok, a­mi jobb, mintha az eset megfordítva lenne. Eddig csak két számunkat tartóztatták le a rendőrségnél, melyek helyett aztán újat adtam be; egyébiránt én ezt nem panasz gyanánt mondom el, mert velük még a legjobban meg vagyok elégedve! ennyi kegyessé­get sem vártam. — Ha írni fogsz, az apróságok is jól esnének ugyan, de legjobb szeretném, ha a féle életképet küldőnél, a­mit elől nagyobb betűk­kel szoktak szedni, lehet két főt három számban is folytatni.« Frankenburg azonban, nem tudni mi okból , sem életképet, sem másnemű dolgozatot nem küldött az uj vállalatnak, sőt később is vonakodott talán kül­deni, mert Tóth Kálmán aug. 4-én ezt a levelet írja hozzá: __ _ »Legyünk őszinték s akkor igazságosok is le-­­­szünk egymás iránt. Én neked, mint főmunkatárs­nak ígértem a havi díjat, s hogy ezt így fogadtad el, bizonyítja első leveled, melyben »munkássági köröd meghatározását« kéred. Két hónap elmúlt és te mit sem küldtél, mire én természetesen kény­telen voltam más főmunkatársról gondoskodni, a­ki ha mást nem, első czikkeket ír. — A firmáért nem ígérhettem semmit, mert »Bolond Miska« lap lehettem volna a nélkül, hogy neked egy sort írtam volna, azt úgyis sokszor kijelentvén, hogy a bécsi »Bolond Miska« más ember. Hogy egyébiránt a firma mennyit hozott, azt bizonyítja az, hogy az első és második szám megjelenésekor a puszta elő­fizetésre volt 200 előfizető, — most meg van 2500. — A dolog mindenesetre kellemetlen s én csak úgy hiszem elintézhetni, ha szives leszesz és dolgozol. Ötszáz forint nem potomság évenkint; én szívesen elfogadnám s írnék érte mint főmunkatárs, ha az­ ezer forintos szerkesztői s ujdondászi s egyéb örökös fejtörés és gondoskodáson megválthatnám. Tökéletes rabszolga vagyok. De azt semmi esetre sem tehe­tem, hogy díjviszonyunkban maradjunk a nélkül, hogy magadat legalább havonkint 12 hasáb írá­sára kötelezd. — Ha ezt nem teheted és a firma ellen (mi neked ártalmadra nem lehet) kifogásod van, megváltoztathatom s leszek Zöld Ördög, Om­nibusz, Ludas Matyi, vagy akármi. — Én nagyon örülnék, ha díjviszonyunkat szeptember­­ sején (mire főmunkatársamnak fölmondanék) újra fölve­hetnék.« A vitás kérdés újabb levélváltásra nyújtott al­kalmat s Tóth Kálmán aug. 13-án még a következő sorokat intézi Frankenburghoz: »Édes barátom! Szeretettel irt soraidat köszö­nöm s engedd, hogy azokra hasonló szeretet és őszinteséggel válaszoljak. Én tégedet a világért sem akartalak kinullázni s midőn munkásságodat kérem, ezzel úgy hiszem, csak megbecsültek. Ha erre nem számítottam volna, soha sem mertem volna e lapot megindítani, mert magam sem hit­tem, hogy igy belejöjjek a munkába. Mondom s ezt becsületemre mondom, hogy én egyedül munkásságodért fordultam hozzád; a firma előttem csak mellékes volt s ezt én a te ambi­­cziódért tettem. Hogy ez a firma magában igen ke­vés előleges előfizetőt hozott, ezt nem szemrehá­­nyáskép mondtam; albumod után — melyet Bécs­­ből nem is lehetett szerkeszteni s mely egy lap és naptár közti amfibium volt, önhibád nélkül — nem a mostani lapot várta a közönség, mely különben tégedet, mint naptárszerkesztőt, mindenek fölött kedvelt és kedvel. Ha egyszer Pestre jösz, a jegy­zőkönyv előtted fog állani s meggyőződhetel az elő­fizetések folytonos emelkedéséről, mely az első számkor bizonyosan, nem is tudom, mennyi, de kevés volt s 4—500-nál többre semmi esetre sem ment. Ismételem, hogy azt nem önmagávali bikficz megelégedés, se irányodbani kicsinylés mondatja velem, csak az, hogy nekem nem név, hanem munka kell s ezzel én tégedet, azt hiszem, sokkal inkább megtisztellek, mintha az ellenkezőt mondanám. Emichnek utolsó leveledről még nem szóltam; múltkor csak érintem neki a lehető czim­­változtatást, de hallani sem akar róla s munkáid­hoz nagyon sokat köt. Én nem is tudom mit te­gyek. A czimre nézve uj folyamodványt is kell beadnunk s várni az engedélyt. Nem lehetne-e úgy kiegyenlíteni a dolgot, hogy k­i, mikor akarsz és a mennyit jónak látsz s én minden tőled való oldalt tiz forinttal fizetek s maradnék »Miska«. Azt hiszem Emich-c­el a »Bolond Miska« naptárra nézve is előnyösen szerződhetnél, mert én a »Zöld Ördög«-öt csak még az idén adom ki. Elég rossz lesz. Kérlek mindenesetre, hogy gondolj ki valami közvetítőt, mert az önmegalázásom nélkül nem tehetem, hogy annyira névtelennek tartsam maga­mat, hogy egy névért adjam oda lapom negyed jö­vedelmét. Szomorú ugyan, hogy nekünk alkudni kell, de a félreértés esete miatt, azt hiszem, nem lehet egymást vádolnunk. S ha látnád, hogy meny­nyit dolgozom én húszféle név alatt »Miská«-nak, nem vehetnéd rossz néven, hogy egy kis jó mun­kára más részről is számítsak. Hisz, barátom, azt a három-négy oldalt (kivált ha nagyobb humoresz­keket írsz) három óra alatt megírhatod. Azt min­den esetre kötelességemnek tartom, hogy ha meg nem egyezhetnénk, »Bolond Miska« októberben, mint »Ludas Matyi« jelenjék meg. Emich ugyan azt mondhatja, hogy joga van a firmához, melyre en­gedélyt kapott s hogy ő velem qua »Bolond Miska «-val szerződött, hanem akkor hát süsse meg a lapját, úgy is hidd el, ha továbbra is min­dent magamnak kell írni és minden képet kigon­dolni, megunom a mulatságot és beállok újra b írónak.« »Bolond Miska« ügyében ez volt Tóth Kálmán utolsó levele Frankenburghoz. Hogy a vitás kérdést miként döntötték el, nem tudom. Annyi azonban bi­zonyos, hogy Bolond Miska megmaradt továbbra is »Bolond Miská«-nak, Tóth Kálmán pedig ezután is szerkesztette a lapot, mely népszerűség és előfize­tők dolgában folyvást gyarapodott. »Bolond Miska« csakhamar várva-várt vendége lett a magyar családi szomszéd ország ellen. Ennél hazafiatlanabb eljárás nem képzelhető. Mert ha olaszok így gyanúsítják a saját kormányukat, mely százszor elutasított magától minden támadó gondolatot, hogyan várható, hogy Francziaország hitelt adjon szavainak s ezeknek meg­felelően viselje magát? Valóban csúfosabb szerep, mint minőre az olasz radikális párt vállalkozott ez ügyben, alig képzelhető. E magaviselet nem csak er­kölcsi szempontból érdemel megrovást, hanem gya­korlatilag is káros, mert csak azok bátorságát fokozza, kik valóban a béke megzavarásán munkálkodnak. Gladstone Francziaországról. Párából jelentik, hogy Gladstone a tiszteletére rendezett banketen, franczia nyelven mondott toasztjában többek közt így nyilatkozott: »Tíz éven át, midőn angol miniszterelnök vol­tam, közelebbről ismertem a franczia köztársaságot s annyira érdekelve voltam a Francziaország és Anglia közti nemzetközi viszonyokban és oly köz­vetlen közelről láttam a franczia kormány maga­tartását , hogy teljesen meggyőződhettem abbeli képességéről, hogy köztársasági formával egy művelt országnak, a világ egyik legelső országának összes frakc­ióit teljesíthesse. Fran­cziaország eljárása mindig hatalmas be­nyomást tett lelkemre s ismétlem, hogy kormánya mindig teljesített minden kötelességet, mely egy nagy, czivilizált, keresztény és haladó nemzetre vár. Legyen szabad mondanom, hogy én és nemzetem kívánsága — s erről szilárdan meg va­gyok győződve — hogy Francziaország sohase le­gyen hűtlen nagy szerepéhez és sohase veszítse el helyét az európai nemzetek legelső so­rába­n.« A pénzpiac». A kereskedelemnek és a pénzforgalom­nak szeptember havával megindult őszi idő­szaka ugyanazokat a tüneteket mutatja, me­lyek ez időtájban szokásosakká váltak. Az értéküzlet bár kevésbbé nagy mértékben, de mégis élénkült és mohóbban emészti az anyagkészleteket; a tulajdonképeni áruke­reskedelemnek is jelentékenyek a szeptem­beri esedékességei; a vállalkozás is élénkebb tempóban folytatja működését és mindezek eredménye gyanánt a pénzcsatornák a foko­zódó kereslettel szemben, ha lassan is, de foly­tonosan szűkülnek. Az első őszi hónappal, sőt már kevéssel annak megérkezte előtt is, tényleg jelentkezett a kamatlábnak itt is, ott is beállt drágulása. Nyílt piaczunkon már hetek óta mere­­vül a leszámítolási tétel és ha ez még mindez ideig nem járt egyszersmind a bankkamatláb emelkedésével is, úgy ez azt igazolja, hogy jegy­kibocsátó intézetünk és pénzpiaczunk egyeteme közt még sincs meg az az összefor­­rottság, mely az egyiknél mutatkozó körül­mények befolyását a másiknál is kérlelhetet­lenül érvényesítené. Sok érdekes következtetéshez lehetne e jelenségből jutni. És nagyon figyelemreméltó, hogy igen sok esetben könnyű még az osz­trák-magyar bank lélegzete, midőn a nyílt piac­ már nehézségekkel küzd. És megfor­dítva is. Az utóbbi három nap alatt például — hetek nagy feszültsége után — valamivel könnyebbé, folyamatosabbá vált a pénzszer­zés útja a nyílt piac­on és ezzel ellentétben a jegykibocsátó banknál az utóbbi három üzleti nap alatt meg nem csappant mérték­ben áramlottak be az üzleti váltók. Ha e tekintetben analógiát akarunk von­ni saját pénzpiaczunk és az angol, azaz Budapest és London között, egészen más színben tűnik fel az angol banknak a piaczhoz való viszonya és arra gyakorolt hatása. Ez a kolosszális intézet összpontosító csatornája mindamaz ereknek, melyekből London kereskedelmi- és hitelélete táplálko­zik. És ezért közte és a nyílt piacz közt pil­lanatra sem szakad meg, sőt egyetlen árnya­lattal sem zavarodik meg soha az összhang. Ezzel függ össze, hogy rövid néhány hét le­folyása alatt az angol bank, mely sem orto­doxizmust, maradiságot, sem elhamarkodást nem ismer, a nyílt piac­ tüneteinek intésére, vagy talán a piac­on csak mutatkozandó konstellácziók éber előrelátása következtében, kétszer egymásután emelte kamatlábát. Ezért képezheti azután az angol bank őrét és fokmérőjét London pénzviszonyainak. Mi különöset sem látnak ez intézet vezetői a kamatláb sűrűbb leszállításában vagy eme­lésében, hanem alkalmazkodnak mindenha a piaci viszonyokhoz, a fordulatokhoz és irány­változásokhoz, nem hetekig tartó nyögdécse­­lés után, hanem egy bekövetkezett konjunk­túra gyors cselekvést parancsoló tanácsadása szerint. És így van jól. A kamatpolitika te­rén csak egyetlen törvény lehet döntő , hogy a százaléktétel a piac­ állapotának, igényei­nek, lehetőségének megfelelő legyen. it is csak egyetlen kamatpolitika jó, mely ezt a per­­czentkulcsot mindig a piaci viszonyai szerint forgatja. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy tehát emelje, vagy szállítsa le az osztrák-ma­gyar bank is minduntalan leszámítolási és lombardtételét. A gazdasági élet nálunk nem annyira szövevényes, nem annyira sokoldalú, nem annyira igénytelt, mint Angliában, mert fajtáiban kevésbbé szétágazó, menetében las­súbb és szükségleteiben kisebb körre szorít­kozó. De ez azonban nem oldhatja fel a pénz­piacz főfaktorát ama kötelezettség alól, hogy keresse és találja is meg az összhangot maga és a piacz közt, a­mennyire éppen viszonyaink közt lehető és kívánatos. Ennek pedig nem képezheti módját az, ha a bank követett politikájában nem követ­kezetes. Az adómentes jegytartalék már jó ideje leapadt arra a mértékre, melynél tavaly már beállt a kamattétel drágítása. Ha tehát ez a tartalék a mértékadó az intézetre nézve, már az idén is emelkednie kellett volna a százaléklábnak, ha pedig nem szorítkozik a bank ítéletében kizárólag ez egyoldalú szem­pontra, hanem ügyet vet a nyílt piac­ra is : eljárása megint csak érthetetlen. Ha nincs ok a kamatláb emelésére , világért sem szabad a pénzt drágítani. Helyes alap nélkül azonban

Next