Pesti Napló, 1890. szeptember (41. évfolyam, 241-269. szám)

1890-09-02 / 242. szám

24.2. szám 41. évi folyam. Budapest, 1890. Kedd, szeptember 2. Szerkesztéség: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p fii e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p fi­­­e­t. , A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapest»» kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra # frt, B» n­esd kiscsa­pattal különkiadást kívántatik, postabélyegre havonként SS kr., »vnegyedenként 1 forint felüilfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések­et »Pesti IsTapló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Beszámoló beszédek. Élénken kezdődik a politika, a ha így folytatja, a képviselőházban érdekes és ese­ményekben gazdag ülésszaknak nézünk elébe. Mindenütt beszámolók, mindenütt éles és sze­mélyes kritika, harcz és háború. Jellemző vonása ezen beszámolóknak a pártállások bomlása, a politikai nézeteknek nem csekély zavara. Azt hiszszük, a forrongásban is van törvény, s az átalakulások nem történhetnek meg vegyi szétválások és összeköttetések nél­kül ; ez a politikának fizikája. Tisza Kálmán kormánya egy tizenöt évig tartó uralom volt, egy megállapodott s egyszersmind megkorhadt rendszer. Midőn ez összeomlott, más rendszer vált szükségessé, de mivel az nem volt készen, hogy átvegye az uralkodást, s parlamentáris módon mint többség világos politikai programmal pótolja azt, a­mi elmúlt: nem lépett a régi helyébe új, hanem bekövetkezett egy átmenet ideig­lenes kormánynyal és ideiglenes pártokkal, s az átmenetnek minden bizony­talanságaival.In­­nét van, hogy Apponyi várakozó állást foglal el; Ugrón a régi balközépet kísérli meg fel­eleveníteni s kormányképes ellenzékké akarja tenni a függetlenségi pártot; Polonyi meg akarja tartani a szélső balt régi valóságában, hogy mint szilárd párt álljon a változó ele­mekkel szemben; Herman Ottó az állami függetlenséget hirdeti s radikális eszmékkel akarja irányítani a haladást. Az ellenkező ol­dalon Fenyvessy a közjogi alapon semminemű oppozícziót nem tart szükségesnek, hanem valamennyi, az 1867-iki kiegyezést elfogadó politikusnak egy pártban egyesítését hir­deti a közigazgatási reform kivitelére s a mér­sékelt liberális eszmék támogatására ; a Sza­­páry-kormányban két áramlat világosan meg­különböztethető : egy reformer szabadelvű és egy opportunisztikusan konzervatív; mind­ezeken túl Tisza Kálmán áll híveivel a bu­kott rendszernek és embereinek fentartására, mint fékező a reformokban és mint osztályos a hatalomban. Ily zavaros viszonyok között némelyek a fúziót kívánják, mások ellenzik; új el­lenzéket kiváltnak sokan, a régi ellen­zéki elvekhez ragaszkodnak mások. Hogy mi fog történni s mily alakulások lesznek a parlamentben, senki nem tudhatja s valóban ez idő szerint nem is tudja. Hanem Arany László, Tisza Kálmán híve és szószólója, ki a legújabb beszámoló beszédet tartotta Nagy- Szalontán, nagyot téved, ha azt állítja, vagy hiszi, hogy mert a függetlenségi párt forron­gásban van, a­mit ő »komolyan örvendetes eseménynek mond,« ezzel szembe állíthatja, hogy »a kormánypártban válság nem állt be.« Igaz ugyan, hogy a szabadelvű pártban a válság nem látszik, azaz ki nem tört, ben­­sőleg azonban létezik és rejtve terjed. Elvi és személyes ellentétek ott épp úgy vannak, mint akár a szélsőbaloldalon, csak a politika­csinálás módja más a szabadelvű pártban. A szabadelvű képviselők nem szokták választói­kat megkérdezni, mandátumuknak eredete nem a választóknak bizalma lévén. Ezért nem kerül nyilvánosság elé nézeteiknek különb­sége. Nem kisebb ok, a­miért a válság Tisza bukása után a szabadelvű pártban nem tört ki, az, hogy ezen pártnak voltaképen elvei nin­csenek s tehát az elvtelenség bő keretében el­férnek háromszázan. A kormánypárton erős összekötő kapocs az érdek, mely egy vagy más módon minden képviselőt visszatart s gátolja az elszakadást és az ellenzékhez való átmeneteit. Ezért a kormánypárt minden vál­ságot s a legnehezebb miniszterválságot is látszólag épségben kiállotta. Azt azonban ne mondja senki nekünk, hogy Tisza bukása a kormánypártban nem okozott változást. Ma­gát ámítja, aki ezt hiszi , hogy igazunk van, ki fog tűnni nemsokára. Azután, ha állana is az, hogy a kormány­párt nem forrong , Arany és Ugrón az ellen­zéki pártok forrongását konstatálják, föltéve, hogy az ellenzék a képviselőházban más lesz, következőleg a kormánypárt is más lesz. Mert minden parlamentben kormánypárt és ellen­zék kölcsönhatást gyakorolnak egymásra s a politikát együtt csinálják ketten. Föltéve, hogy az ellenzék átváltozik, okvetlen következik eb­ből, hogy a kormánypártnak is át kell változ­nia. Ha más elvek és más programt követel­nek az ellenzék által , a kormány sem maradhat meg régi álláspontján; valamint az is áll, hogy ha a kormány változtat a po­litikán s más czélokat követ jövőre, mint ez­előtt , az ellenzék is kénytelen változtatni magatartásán. így állunk ma csupa kérdések előtt s nem szándékunk azokra feleletet adni. Ha Apponyi Albert gróf leghelyesebbnek ítélte várakozó álláspontot foglalni el mindaddig, mig a cselekvésre hivatott minisztérium poli­tikája ismeretes és megbírálható leend, ugyan­ezt megcselekedhették volna Grecsák Ká­roly, Zay Adolf és Filtsch képviselő urak is, kik különböző beszámolóikban a jövő párt­állásokról nyilatkoztak. Grecsák különösen annyira ment, hogy a fúzió szükségét hir­dette a kormánypárt és mérsékelt ellenzék között. Ezen egyéni nézete elébe vág a párt határozatának s fegyvert ad azoknak kezébe, kik a kormánypártról a mérsékelt ellenzéket dekomponálni, vagy pedig mint Ugronék a kormánypártba beleszorítani és helyét elfog­lalni akarják. Ellenben megelégedéssel konstatáljuk, hogy úgy Grecsák , mint a mérsékelt el­lenzéknek két szász tagja hívei maradtak a pártnak, annak jelenleg ellenzéki ál­láspontjában. A mérsékelt ellenzéken te­hát szakadásról, mint a függetlenségi párton szakadásról szó nem lehet s éppen az össze­tartás adja meg ezen pártnak a jelen parla­menti válság kezdetén nagy jelentőségét. Mert, mint egy miniszter mondá,­­egy olyan párt, melyben Apponyi Albert, Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Hodossy Imre, Grün­­wald Béla, Horváth Lajos, Királyi Pál, Ká­rolyi Sándor, Bolgár Ferencz és mások, kik a parlamentben tényezők és szónokok, s a parlamenten kívül befolyásos társadalmi ál­lást foglalnak el: ha ezek összetarta­nak, ilyen pá­rttal minden kor­mánynak és minden más pártnak számolnia kell.« Ez a mérsékelt ellenzéknek erénye és ereje s ez jelentősége a parlamentben és a pártválságban. Ennek tudatában a mérsékelt ellenzék nyugodtan nézi a pártok vajúdását és a politikai helyzetet, melynek bonyodal­maiban a megoldásnak részese fog lenni. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA, Szabó Károly. Felhőkbe hanyatlik a székelyek napja, bágyadt világát is megvonja tőlük a hold s elhunynak csilla­gaik. A hadak útját tej­útnak nevezik ismét és többé senki sem keresi rajta Csaba vitézeinek szellemét. Eltűnik minden szellem, mi a nép történeti tudatában idáig jelentkezett. Nem fogják keresni, a múlt igazi fénye-e az, mi a hagyományokból előcsillámlik, mint a­hogy a chemikus sem bujkál a szurtos éjszakában, hogy posványos vidéken, odvas fűzfa törzséből lássa fölvillanni a bolygótüzet, mikor lombikjai segítségé­vel kényelmesebben is előidézheti e tüneményt. Kriza János, Orbán Balázs és Szabó Ká­roly szép meséi elbájolják ezentúl is a naiv lelkeket, a magyar történetírás azonban lenéző mosolylyal tá­vozik az ábrándozók köréből. A kik még most is azt hiszik, hogy csak egyetlenegy élő ember is megma­radt a hunok és avarok világhódító népéből! A kik természetesnek tartják, hogy talán mégis inkább va­lamely rokonnépbe olvadtak be s hogy nem idegen nemzetek áradatában enyésztek el! A kik hiszik, hogy abban, miről egy nép századokon át beszél, kell lenni egy kis valóságnak ! A kik a mellett, hogy egyes krónikások nem a maguk eredetiségében írták le a néphagyományokat, állítani merik, hogy mégis csak voltak ilyen hagyományok! Nemzeti hagyomá­nyok, melyeknek becsülésére az imént is úgy ünne­pelt Kölcsey oktatott bennünket! Parasztok csalfa meséi, hegedűsök csacsogó énekei hogyan találnának meghallgatásra, ha már hatszáz év előtt megvetette őket az első magyar nagy histórikus, a­kit viszont most, hat század után, egy egész légió magyar histó­rikus megvet? Szabó Károly napirendre hozta s a napi­rendről levétetni nem engedte a székelyek ere­detének kérdését. Ez történetírói működésé­nek legnagyobb érdeme. Már az ötvenes évek­ben buzgósággal vitatta elméletének, a székelyek hun eredetének igazságát; a hatvanas években, a ma­gyar krónikák ellen megindított hadjáratban, még nagyobb készültséggel harczolt a magyar történet­írás puritánjai ellen és csak nemrégiben adta ki a székelyekre vonatkozó tanulmányainak gyűjteményét. Ő volt megbízva a székely »nemzet« történetének megírásával, s ehhez egy hatalmas és rendkívül be­cses oklevéltár megindításával fogott. Szabad-e áb­rándozónak tartani azt, ki, midőn apróra ismert min­den kutforrást, melyből tárgyára nézve meríthetett, ki életének java részét poros könyv- és levéltárakban töltötte, kútfő­ tanulmányai után mégis meleg szere­tettel fordult a hagyományokhoz és mesékhez, me­lyekben egy nép szelleme, életbölcsessége nyilat­kozik ? Nem ő az első magyar historikus, kit azzal vá­dolnak, hogy a priori alkotott véleményt s hogy attól azután semmi körülmény közt sem tért el. H­o­r­v­á­t István részben e balleit áldozata. Pedig a posteriori mondta mindazt, mit a magyarok ere­detéről mondott. De Rawlinsonnak, Layardnak kellett jönnie, hogy az akkádiakról, sumériakról, ékirá­­sokról tudjon a világ s ne tartson hazafias ömlengés­nek mindent, a­mit e kiváló ember tanított. S Hor­­vát István a budapesti egyetemen az oklevéltan ta­nára volt, ki el merte mondani, hogy 200,000 okira­tot nézett át. Szabó Károly félezer évvel előbbre teszi a székely történet kezdetét, mint a puritánok (vagy ta­lán csak puristák) s ez elég ok volt, hogy ha szemé­lyes szeretetreméltóságért csínján bántak is vele, ez egy kérdésben egész komolyan ne vegyék. Őt, a ki minden magyar történetírónál többet tett a kútfők népszerűsítésére, ki magyarul adta ki Kon­stantinét, a Névtelent, Kézait, Rogeriust, Tamást s a legendákat, s kinek érdeme ekként a magyar törté­netírással szemben oly nagy, mint az első bibliafor­­dítóé a hívek irányában. Ő, ki a kolozsvári egyete­men évenként annyi fiatal embert vezetett be a diplo­matikába, ki megakadályozott minden másodkézből való dolgozást, ki észt, tudományt és szívet követelt a historikustól, úgy fog szerepelni idestova, mint az elfogultság egyik példaképe. Ha azonban nálunk is akad férfiú, ki — mint Schliemann, Homérral kezé­ben — a Névtelent követve jár nyomról-nyomra, iga­zolva talál sok olyat, a­mit más könyv, más szerző nem említett idáig, akkor nem betű és betű, hanem felfogás és tény fog egymással szemben állani s a ma­gyar krónikások legjobb magyarázóját, Szabó Ká­rolyt, ki sohasem volt a merész kombinácziók embere, nagyobb bizalommal követik a feldolgozók. Senki sem akarta őszintébben az igazság földerítését, mint Szabó Károly. E törekvése egy­maga is megóvja őt attól a vádtól, hogy szofizmára csak valamiben is hajolt volna. A nagy közönség előtt legismertebb műve, a »Vezérek kora,« legjob­ban jellemzi őt, mint feldolgozó történetírót. A szö­vegben úgy adja a tényeket, a­hogy vizsgálódásai nyo­mán megállapíthatta: képzelt és valóságos ellenfelek­kel nem vitatkozik abban, hanem egyszerűen és nyu­godtan beszéli el az eseményeket, az elmélkedéseket inkább olvasójára bízza s keveset törődik az előadás szónokiasságával, sőt kerüli azt; az elbeszélésbe életet adó epizódokat nem az olvasó tetszésének megnyeré­sére, hanem a kérdés helyesebb megvilágítására sző be és stílusának világossága, keresetlensége, egészben véve régies magyarsága tárgyat, embert, irányt egy­aránt jellemez. Ünnepélyes, a nélkül, hogy ez akarna lenni s gondolatokat kelt a nélkül, hogy ezeket fel­tolná. Nem tartozik a legszebben írt könyvek közé, nem áll elő nagy fölfedezésekkel s nem segélyez tu­dományos előkelőséget, midőn főczélja úgyis csak helyes ismeretek terjesztése. De hogy tudós fő mun­kája s hogy az olvasásra szánt szöveg tudományos vizsgálódások eredménye, mutatják a,bő jegyzetek, melyekben a kritika munkáját végzi. Általán semmit sem állít, mit támogatni nem tudna, vagy nem kívánna. »Mit írjak én négy éven ? kérdezte, midőn a trónörökös könyvében Magyarország történetének megírásával bízták meg. »írja meg — felelték — a magyar történelem filozófiáját.« »Ha én ahhoz érte­nék!« sóhajtott az ősz tudós. Pedig értett hozzá, mert bölcselkedő és erős megfigyelő szellem kell ahhoz, hogy, ha néhol szárazon is, oly tisztán, világo­san és áttekinthetően tudja vázolni valaki az esemé­nyeket, mint ő. Ily nemű munkáinak koronája a Székelyek története lett volna. Roppant anyagkészlete fennmaradt; a rendező kéz azonban, mely éppen e tanév elején kívánt teljes munkához fogni, örökre lehanyatlott. A »Századokban» és más folyóiratokban el­szórt értekezéseit csak részben gyűjtötte össze kisebb munkáiban, melyek jobbatlán kutfőtanulmányok és magukban véve is elegendők volnának emléke meg­őrzésére. De van még egy műve, mely örökké forrás­munka gyanánt szerepelni. Ez »Régi Magyar Könyvtár­á«-nak két hatalmas kötete. Soha senki sem c­áfolta meg hatalmasabban, mint ő, azt a meg­csontosodott balleitet, hogy a XVI.—XVII. század­beli magyar csak katona volt, ki beérte csekély va­gyonának védelmezésével. Lomtárakból előszedett, el­felejtett magyar könyvek czímeinek följegyezgetésével mutatta ki, hogy a világot forrongásba hozó eszmék bizonyos körökben akkor is érdeklődést keltettek ná­lunk , hogy nemcsak írók voltak, alig gyanított szám­ban, hanem olvasók is többen, mint általában hiszik. Szabó Károly mint egyetemi tanár is hálás emlékezetre méltó. Senki sem ism­erte nálunk job­ban a középkori görög és latin történetírókat s mig ezeknek kommentálása által sok kiváló ifjút nyert meg a legkomolyabb buvárlatoknak, másrészt mint előadó-tanár döntő hatással volt tanítványai tudomá­nyos és hazafias szellemének fölébresztésére, mind­amellett is, hogy, kivált az utóbbi években, hangszer­vezete gyönge volt. A meggyőződés heve, mely az ősz tudóst melegítette, magával ragadta hallgatóit is és ha nem tehette is valamennyit történettudóssá, mindeniket barátjává tette a magyar történelemnek. Íme, néhány általánosság, leírva úgy, a­hogy a haláláról szóló lesújtó hír közvetlen hatása alatt tehe­tem. Mennyi kedves és jellemző epizódot mondhatnék el róla magam is, mint a fiatalabb történetíró-nem­zedéknek minden tagja, ki őt ismerni szerencsés volt. S éppen ma, szeptember elsején, pontosan egy esz­tendővel azután, hogy hosszabb uton utoljára kísér­hettem őt. A leghosszabbra nem kisérhetem el. De sírjára teszem a megemlékezésnek ezt a szerény ko­szorúját, melyet a virágokban nem válogatva köthe­tek , s nem szégyenlem bevallani, hogy kényeim rezeg­nek rajta. Márki Sándor: Budapest, szept. 1. Ma délután több órai minisztertanács volt. Ferdinánd fejedelem nyilatkozatai. A »New-York Herald« egy munkatársa Szófiában legközelebb megin­­tervieválta Ferdinánd fejedelmet s a beszélgetésről ma a következőket teszi közzé : A fejedelem magas lovag­csizmáiban és déli termetével egészen egy osztrák lovas­tiszt benyomását teszi ; Párisban »beau blond«-nak neveznék. A fejedelem súlyt helyez reá, hogy ő ural­kodjék. Büszke népére s főleg arra, hogy már három éven át tarthatta magát. Tudja, hogy a mostani czár életében az orosz politika nem fog változni, de úgy látszik nem fél attól, hogy hasonló sors éri mint elődét, Battenberget. Közvetle­nül az interwiew előtt a fejedelem Anglia diplo­­mácziai képviselőjét fogadta. Ez úgy lát­szik kedvező jelentéseket hozott arról, hogy Anglia hajlandó elismerni a fejedelmet, mert feltűnően jó­kedvű volt. A levelező azután így folytatja: a látoga­tást Szófiában nagy politikai eseménynek tekintik, de az udvari bulletin nem tett jelentést róla, mely diszkrét jellemével kissé ellenkezik Burián osz­trák-magyar képviselő zajos látogatásaival. Ferdinánd fejedelem úgy látszik kizárólag külpolitikával fog­lalkozik s a belügyeket Sztambulovnak engedi át. Bi­zonyos inczidensek s a fejedelem önálló cselekményei azt sejtetik, hogy egy napon Ferdinánd majd felsza­badítja magát miniszterelnöke befolyása alól. De a nagy tömeg nem ismeri a viszonyokat s a fejedel­met a Sztambulov-kormány egyszerű tagjának tekinti. Nagyon el van terjed­ve az a nézet, hogy ha Sztambulov megköti a kereskedelmi szerződést Ausz­­tria-Magyarországgal, ez Bulgária romlására vezet s Sztambulov Waterloo-jává vá­lik. Levelező még elmondja, hogy Ferdinánd fe­jedelem kegyeletesen őrzi előde arczképét s azon koszorúkat és hódoló feliratokat, melyekkel a lakosság a szlivniczai győzőt megtisztelte. Mikor a fejedelem e tárgyakat a levelezőnek megmutatta, azt mondta: »Mindezt a palotában őrzöm addig, míg Szófiában A Westminster apátságunk lesz.« Monarchiánk és Oroszország. Pétervári távira­tok szerint a »Novoje Vremja« ma figyelmet keltő czikkben foglalkozik Monarchiánk és Oroszország viszonyáról s azt mondja »ha nem tévedünk, Pé­­tervárott elleneznek minden közeledést Ausztria-Magyarország irányában«. Meg vannak győződve, folytatja az orosz lap, hogy semmi szükség sincs a bécsi kabinettel való benső viszonyra, minthogy világosan kitűnt, hogy Ausztria- Magyarország balkán-félszigeti terveit más módon is lehet ellensúlyozni. A békét a helyzet teljesen biztosítja. Arra, hogy terveit Német- és Olaszország tovább is támogassa, a bécsi kabi­net többé nem számíthat. Vilmos császár tervei a hármas szövetséghez távol álló hatalmakra kényelmetlenek lehetnek ugyan, de jellemük kezes­kedik arról, hogy a császár nem helyesli az osztrák­magyar diplomáczia eszközeit. A német szocziáldemokraták. Egy hónap múlva, október elsején a né­met szocziáldemokráczia fejlődésében neveze­tes forduló­pont fog beállani. Akkor megszű­nik ama súlyos kivételes törvények hatálya, melyeket tizenkét évvel ezelőtt a német par­lament többsége is csak a Hödel-Nobiling­­féle merényletek lesújtó benyomása alatt fo­gadott el s azóta mindig csupán nehéz küz­delmek után hosszabbított meg. A múlt télen a kormány még szigorúbbá akarta tenni a szoczialista törvényeket, de e szándékát már a többség nem helyeselte. A tavaszszal pe­dig megtörténtek az új képviselőválasztá­sok s megdöntötték az eddigi kartelltöbb­­séget. Vilmos császár az események hatása alatt határozta el, hogy a munkásmozgalmak­kal járó bajokat nem erőszakos eszközökkel, hanem a jogos és méltányos kívánságoknak a törvény utján történő orvoslásával fogja elhárítani. Az ifjú császár tudvalevőleg egy híres kéziratban a szocziális reformok éráját pro­­klamálta s a tettek mezejére lépett, hogy ne­mes szándékait valósítsa. Reformprogramm­­jába nem illettek a kivételes törvények, me­lyek tizenkét évi fennállásuk alatt különben sem tudták a mozgalmat sem fejlődésében gátolni, sem veszélyes természetéből kivetkőz­tetek Az erőszak és rendőri brutalitás, melyre minduntalan alkalmat adtak, még megfélem­lítő hatást sem tett a munkások millióira; csak elkeserítették, elvadították őket s a szélsőbb elemek felülkerekedését segítették elő soraikban. A szoczialista organizácziót a kivételes törvény és kis ostromállapot legkevésbbé sem törte meg; leszoritotta ugyan a nyilvánosság mezejéről s ezzel kivonta a nyilvánosság ellenőrzése alól, minek következtében még veszedelmesebbé vált. De nemcsak meg nem bénitotta, hanem tetemesen fokozta erejét s minden képviselőválasztás alkalmából száz és százezrekkel szaporodott a szoczialista szava­zatok száma. Épp oly kevéssé bírta az ostromállapot a párt erkölcsi önérzetét meg­ingatni s éppen az a bizalom és elszántság, melylyel a jövő elé nézett, okozta, hogy nem használt dinamitot, nem követte az orosz ni­hilisták példáját, hanem, a­mennyire az adott körülmények engedték, forradalmi konvul­­ziók nélkül várta be a napot, midőn maguk az uralkodó osztályok belátják annak szük­ségét, hogy egy és ugyanazon állam polgárai csak egy és ugyanazon törvények védelme és szigora alatt élhetnek. Ez a nap október elsején fog felvirradni. Tagadhatatlan, hogy a német közvélemény nagyon vegyes érzelmekkel tekint e neveze­tes nap elé. A közvélemény alatt ezúttal nem a szoc­iáldemokratákat értjük, kiket a siker, melyet e változás kétségkívül képvisel reá­juk, többé-kevésbbé elbizakodottakká tesz. Maguk az uralkodó osztályok, melyek pedig eddig nem valami lelkesedéssel szavazták meg a szoczialista törvényt, nyugtalan érzelmek­kel néznek október elseje elé s egészben in­kább aggodalommal várják a fontos törté­neti nap bekövetkeztét. Az előzmények után ez kissé meglepő, hisz az osztályok nagy ré­sze sem kívánta, sőt éppen ellenezte a szo­czialista törvények állandósítását. Tudnia kellett tehát, hogy egyszer csak elérkezik az idő, midőn Németország lakosságának egy tetemes része végre a közönséges törvények uralma alá fog helyeztetni. De bármennyire tudta is, most, midőn ez valósággá kezd válni, a birtokos osztályokban bizonyos nyugtalan­ság észlelhető s még a sajtóban sem dominál az az irány, mely a kivételes törvények meg­szüntetésétől a szoc­iális béke visszatérését, az ellentétek enyhülését és egy egészséges tár­sadalmi reformtevékenység megindítását re­ményt. Mégis valószínű, hogy azoknak lesz iga­zuk, kik optimista színben fogják fel a jövőt, s meg vannak győződve, hogy a német biro­dalom sokkal erősebb, sokkal hatalmasabb, semhogy le ne tudna mondani a kivételes intézkedésekről s a törvény rendes eszkö­zeivel meg ne védhetné a belső nyugalmat, a személy- és vagyonbiztonságot, a társadalom közös életérdekeit. II. Vilmos császár is azok közé tartozik, kik áthatvák e meggyő­ződéstől. Reformokat akar, szocziális bajokat kíván orvosolni, de kezében tartja éles kard­ját is, hogy kérlelhetlenül lesújtsa mindazokra, kik reform­tevékenységét kihágásokkal vagy erőszakossággal merik zavarni.A császár nem táplál aggodalmat a jövő alakulása iránt; tétez ugyan bizonyos óvatossági intézkedése­ket s a múlt héten még Berlin csekély hely­őrségének szaporítását is elrendelte. De más­különben nem fél a jövő tovább­fejlődésétől s bizonyosnak látszik, hogy józan nézeteit, bölcs felfogását a tények további alakulása igazolni fogja. Valóban semmi sem jelzi, hogy Németország szocziális forradalom előestéjén állana s hogy az uralkodó osztályokban az október elsei nap iránt való aggályok igazol­tak lehetnének. Hónap elseje. — Leleplezés. — Mikor a nap-isten halandó fia, Phaeton felju­tott az Olympra, s büszke elhatározásával szivében indult el valóban fényes származásának bebizonyí­tására : elébe lebbentek a szende H ó r­á­k s ezek leg­­bájosabbja szelíden igy szólott az igyekvőhöz: — Ifjú halandó, nehogy — a földiek mód­jára — bennünket hibáztass, ha szándékod balsorsot zudit a fejedre! Csakugyan ! Az emberek bolondokat követnek el s aztán átkozzák azt a perczet, a melyben szü­lettek ; ráfogják, hogy rossz órában fogamzott meg valamely elhatározásuk s vallomásuk szerint nem ők voltak rosszak valamely napon, de a napjuk volt rossz s csak akkor ismerik be, hogy »m­a j­ó napjuk volt«, a mikor ezt a napot valami nem annyira hasznos, mint kellemes foglalkozással töltöt­ték el. Rágalmakat kennek az esztendőre, a századra s bizonyára jól tapogatódzott Phaetonnál Hóra kis­asszony, a mikor kikérte magának az ügyével való szolidaritást. Jó órában legyen mondva, én — ép­pen mint gróf Andrássy Gyula — nem osztom a pén­teki nap babonáját, útra kelek a hónap 7-ikén és 13-án s egy óra, egy nap iránt sem viseltetem ellen­szenvvel — kivéve a hónap elsejét, ezt a nagy szé­delgőt, hazugot, reklám-Csinálót és önzőt, a melynek detronizálására már itt az idő, leleplezésével pedig istennek és embernek tetsző dolgok vélek elkövetni. Van nekem egy kebelbarátom, a­ki szerfölött osztozik velem a hónap elsejének gyűlöletében. Hogy ne osztoznék ? Más mindenkor módjában van, hogy késő,déli órákig szenderegjen Morfeusz kar­jaiban, csak a hó elsején soha. Már két órakor reggel csődület támad ajtaja előtt. Ott látni egy hosszú, vékony és mindenekfelől kecskeszakállú urat, a­ki bizonyára szabó; egy halo­­­vány férfiú, a­kinek komoly jelleméből ítélve, őt csiz­madiának kell tartanunk; egy gondosan fésült úrról aligha el nem hihetjük látatlanban , hogy a legköze­lebbi kávéház pénzügyminisztere, az a rosszkedvű asszonyság pedig nem hasonlatos másban a védőügy­védekkel, mint abban, hogy ő is az emberek szennye­sét mossa fehérre és ügyel a gondjaira bízott fehér­neműre, hogy a­kinek nem inge, ne vegye magára. A társaságot élvezetesebbé teszi a háznak az az érdemes tisztviselője, a­kit — ha szent lenne — kulcsokkal rajzolnának le, mint szent Pétert. A díszküldöttség pedig áll a csukott ajtó előtt, mint Sión hegye s nem tágít, pedig Kati néni a ta­karítónő váltig állítja, hogy a »szobaur« rég eltávo­zott hazulról Soroksárra s csak három nap múlva fog visszatérni. De nem oda Buda! A korai vendégek nem tá­gítanak s időnkint erélyes kopogtatásokat alkal­maznak a csukott mennyország kapuira. Vannak, a­kik alkalmi mondatokkal kedveskednek a bent szurkolónak, a ki végre beleun a nagy lármába, félre­tolja a rekeszt s igy nagy hamarosan hazaérkezvén Soroksárról, igy aposztrofálja látogatóit: — De hát voltaképen mit is akarnak ilyen korán, hogy még aludni sem hagyják a tisztességes embert ? — Kérem, ma elseje van! így hangzik az uni sono válasz s ezzel aztán ki van fejezve, hogy mért van annyi egyénnek joga a szegény szobaurat felzör­getni, zaklatni és bosszantani. És ez a jelenet hónap­ról hónapra, minden elsején ismétlődik. Elseje! Hány embernek okoz keserűséget e nap, a­melyen (ha ugyan a végrehajtó már előzőleg nem kimért meg a fáradságtól) azért söpörtük be a havi fizetés suhogó bankóit, hogy elsuhogjanak mindjárt a szélrózsa minden irányában.

Next