Pesti Napló, 1890. november (41. évfolyam, 301-329. szám)
1890-11-21 / 320. szám
320. szám. Budapest, 1890. Péntek, november 1I. 41. évi folyam. Szerkesztési Iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-és filat. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athenaeum-ép niet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr . (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként X fit 50 kr. — 3 hónapra 4 fit 50 kr. — 6 hónapra 9 fit. Ha az esti kiadás postai különkildése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadóhivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Nemzeti kultúrpolitika. Veszekesznek a képviselőházban a felett, hogy a csecsemőgyermekek minő vallásra kereszteltessenek, s nem tudnak pártatlanok lenni, pedig az államra és a nemzetre vajmi csekély fontossággal bír, hogy pár száz gyermek a hatszáz ezer közül, kik egy évben hazánkban születnek, mely törvényesen bevett egyház kebelébe iktattatik. Sokkal, de sokkal fontosabb, hogy minő neveltetésben részesül ama hatszázezernyi uj nemzedék. Mert ez lényeges mindmegannyi embernek jövő sorsára nézve, mivelhogy a születés magában véve az élethez kevés, jobb részét az ember neveltetésének köszönheti. — A tökély foka, melyet a nevelés nyújt a léleknek és a testnek, adja meg az embernek belső értékét képesíti őt az élet feladataira, fokozza erejét, hogy szerencséjének kovácsa lehessen. Ha ez áll az egyesre nézve, áll mindenkire nézve is, s tehát az általános nevelés az általános czivilizácziónak mértéke és eszközlője. A nevelés adja meg a népnek a közműveltséget, s a nemzeti kultúrát, melyet a tehetség teremt, a nevelés teszi közkincssé. Ez pedig már nem közömbös az államra nézve, hanem a legnagyobb mértékben politikai érdek, hogy a közoktatás olyan legyen, mely megfelel nemcsak a tanítás azon czéljának, hogy az ember kellő ismeretekkel elláttassék, mielőtt nagy és munkaképes lesz, hanem hogy egyszersmind az állam egyetemes czéljainak megnyeressék, a nemzettel összeforrjon és a hazaszeretet erényeit elsajátítsa. A magyar közoktatásügynek ezen nemzeti missziója lebeg szemünk előtt, midőn sajnálva konstatáljuk ily nemzeti kultúrpolitikának hiányát. E helyett a kormány hibájából és a kormánypárt taktikázása miatt felekezeti villongás tartja a kedélyeket izgalomban, s midőn a nemzeti egység akadályainak elhárítására a társadalom és az állam magyar szellemben összefoglalására s a közmivelődés emelésére kellene minden erőinket koncentrálni , akkor államférfiainknak tetszik inkább szétforgácsolni az erőket, s a társadalmat a felekezeti osztályozás szerint több részekre szakgatni, melyek egymással kiegyenlíthetetlen dogmatikus ellentétben vannak, nyilván mert a kormány azon tanácsot követi : divide et impera. Ezen káros és rossz politika ellen gyönge szóval, de nagy igazsággal küzdött a képviselőházban ma Benedek Elek, kiirthatatlan idealizmussal. Előtte egy nemzeti kultúrpolitika eszményképe lebeg, mely által Magyarország népét boldoggá, békéssé és gazdaggá, Magyarországot állammá, a magyar nemzet fenmaradását biztossá véli tehetni, ha megértenék kormányférfiaink és képviselőink, hogy mennyivel nemesebb és nagyobb czél a gyermekek nemzeti neveléséről gondoskodni, mint a keresztvíz felett mondott papi áldás és imádság miatt birkózni. Némelyek a képviselőházban megértették a szemrehányást, mely a fiatal képviselő panaszában rejlik, s visszaóhajtották az áldásosabb közoktatásügyi tárgyalást a dúló vallásháború helyébe. Ám a zavaros vizeket, melyek elárasztották a képviselőházat és az országot, mert a kormány nem tudta azokat szabályozni, engedni kell lefolyni, addig itt szántani, vetni nem lehet. Mi azonban mégis azt tartjuk, hogy itt az ideje, midőn a nemzeti kultúrpolitika diadalmaskodjék azon partikularisztikus s gyakran nemzet és államellenes közoktatási politika felett, mely Magyarországon még ma dominál. Ha lesz új éra, annak a közoktatási politikában is lenni kell Ott sem maradhatunk a »nem bánom« hanyag és gondolatszegény politikája mellett, mely a népoktatást és a középiskolákat kiadja a felekezeteknek és a nemzetiségeknek a magyar állam és a nemzeti közművelődés érdekeinek megóvása nélkül. Nem maradhatunk a fukarság és közöny azon alacsony mértékén, melyről közoktatási budgetünk tesz szomorú tanúbizonyságot. Nem maradhatunk utolsók Európa czivilizált nemzetei között. De mikor fog a haladás induló órája ütni, ha az országgyűlésen csak egy néhányan kevesen bírnak lelkesedéssel és értelemmel a nemzeti kultúrpolitika iránt; ha mindig elnyomja a pártoskodás nemcsak az igazságot, a hazafiságot is; ha anyagi érdekek és hatalomvágy a nemzeti közszellemet elfojtják. Hiszen a nemzeti kultúra csak a szentlélektől születhetik. Budapest, nov. 20. Az alkotmányjog és a kormánypárt. A képviselőház mai ülésében Szivák Imre képviselő az elkeresztelési kérdésben tudvalevőleg egy határozati javaslatot terjesztett be, mely szóról-szóra azt mondja, hogy »a ház az 1868:53. törvényczikket,mint amely egyrészt az állam és a vallásfelekezetek és másrészt a vallásfelekezeteknek egymás között annyira szükséges békéjét biztosítja, módosítani nem kívánja. úgy látszik, hogy sem a benyújtó képviselőnek, sem az azt aláírt képviselőnek nem tűnt fel az az alkotmányjogi monstruozitás, mely a határozati javaslat e pontjában foglaltatik. Az ember nem tudja, vájjon nem-e NI. András dekrétumának az a bevezetése visszhangzik ebben a javasolt határozatban, mely az »In perpetuum« időmeghatározását írta fel a törvény homlokára, aminek közbevetőleg az lett a vége, hogy annak legfontosabb rendelkezése nem épen sokára hatályát vesztette ; az sem elég világos, hogy a törvényhozó hatalom egyik faktorának egyik része minden formai szubsztrátum nélkül miként és mi jogcímen hozhat ily határozatot. De hogy a nemzet képviselőtestülete határozatilag kimondja azt az abszolút érvényű elvet, hogy azt a törvényt nem kívánja módosítani, amely törvény, annak bevezetése szerint, tehát a törvényhozás expressze kifejezett akaratához képest maga is ideiglenes érvénynyel bír, addig t. i. míg valamennyi vallásfelekezet egyenjogúsága törvény útján általánosan nem szabályoztatik, amely törvény tehát ipso jure maga kívánja újra alkotását, ezt senki sem fogja érteni, akinek van egy kis érzéke az alkotmányjogi s különösen a törvényhozási legkezdetlegesebb alapelvek iránt. A lecziogatás. Nagyon jellemző tünetek azok, melyeket a kormánypárton és sajtójában tapasztalunk s ezek a tünetek kezdik leszállítani a politikai bátorságot odaát arról a magaslatról, melyen azt magunk is hittük, hogy áll. Mert lehetetlen, hogy pusztán a pártszenvedélynek fékezhetlen haragja az,melylyel a »Nemzet« mai esti lapjában a képviselőházban történtekről beszél, midőn Hock János képviselőt támadja meg azért,hogy a magyar püspöki karnak magatartásáról abban az értelemben merészkedett nyilatkozni, melyet e magatartásnak maga Csáky Albin gr. adott. Lehetetlen azért, mert e támadás szemmel láthatólag taktikai czéllal bír s ütni csak azért akar balra, hogy jobbra meg előkészítse a kiengesztelést. Annál jogosultabb pedig e feltevés, mert Hock János beszédének ez a része benn a házban, a kormánypárt soraiban, éppen nem idézett elő felháborodást, mely úgy látszik csak későbbi megfontolás eredménye s arra van szánva, hogy azt hivatalos alakban mutogassák a félhivatalos orgánumban — kifelé. Nem akarunk arról szólani, a mit a »Nemzet« azon okokra nézve mond, melyek Hock Jánost a kormánypártból kilépésre bírták, vagy ha úgy tetszik, kényszerítették. Hanem az azután, hogy a kormány félhivatalos a Csáky Albin gr. beszéde után blasfemiáról beszél, melyet Hock János követett el a püspöki kar ellenében, oly meglepő, hogy ez kelthet méltó feltűnést. Mi sehol az egész házban, még a kormánypárt soraiban sem fedeztük fel azt a »kínos feltűnést«, melyet az keltett volna fel az egész házban,a »Nemzet« szerint,hogy »a képviselőháznak mélyen tisztelt elnöke nem talált szavakat ez eljárás megbélyegzésére.« És valóban a lehető legfurcsábban hangzik, midőn a »Nemzet« azt mondja, — természetesen az ülés után, hogy »nem csak a katholikusok, de bármi vallásfelekezethez tartozók joggal megkövetelhetik a ház tisztességének őrétől, hogy olyan szavak, minekkel Hock János ma a püspöki kart illette, a képviselőházban méltó megrovás nélkül el ne hangozhassanak.« De ugyan mi történt az isten szerelméért, hogy a kormány félhivatalosa Hock Jánoson is, de meg egyúttal a ház elnökén is üssön egy nagyot, szóról-szóra azt jelentvén ki, — ami valóságos kinyilatkoztatásképpen hangzik, — hogy: »a legfőbb egyházi hatalom tisztessége nem szorul ugyan a képviselőház elnökének védelmére, de a ház tisztessége kívánja meg, hogy azok, kik magukat a képviselőház előtt nem védhetik, ne lehessenek martalékul oda dobva egyes képviselő alaptalan gyanúsításainak.« De ha a »Nemzet« megrovást követel a képviselőház elnökétől Hock Jánossal szemben, mert ő a vallás és közoktatásügyminiszternek a magyar püspöki kar eljárására nézve mondott valóban sújtó ítéletét reprodukálta, ugyan kérdjük, miért nem jutott eszébe ily megrovást követelni gróf Csáky Albin miniszterrel szemben, a ki nem kevésbbé súlyos váddal illette, sőt erkölcsi tekintetben és a kormányszékről hangoztatva még élesebben támadta meg a püspöki kart, »mely magát a képviselőház előtt nem védheti?« Ha ezt szabad volt tenni a kormány padjairól, a honnan minden szó s minden sújtó ítélet kétszeres sulylyal esik latba, szabad volt tenni úgy, hogy a »Nemzetinek nem jutott eszébe ezért megbélyegzést kérni a ház elnökétől: vájjon mi történt egyszerre, hogy midőn egy szerény képviselő a miniszternek az országban elhangzott szavaiból kivonja a politikai következtetést, mely abból folyik, akkor felzúdul és felháborodik — nem a kormánypárt a házban, hanem felzudul és felháborodik a »Nemzet« s szenvedélytől habzó ajkakkal mond anathemát e képviselő és egyben a ház elnöke fölött? Nem tehetünk róla, de mi úgy látjuk a szituácziót, hogy a kormány a maga félhivatalosa által most le akarja czirogatni a püspöki karon azt az éles támadást, melyet az ellen gróf Csáky Albin elnöki megrovás nélkül elkövetett s hogy e leczirogatás még alaposabb és biztosabb sikerű legyen, nem habozik a porba rántani le a képviselőház elnökének tekintélyét is, kit azzal vádol, nyíltan az utcára kiáltva le, hogy az nem tudja, hogy a képviselőház tisztessége mit kíván. Ennek a nagyon jellemző , különben teljesen érthetetlen dühösködésnek más jelentősége ennél nem lehet, ami valóban igen különös színben mutatja be most azt a bátor fenyegetést, melyet gróf Csáky Albintól csak az imént hallottunk s teljesen megingatni képes azt a bizodalmát, melyet a kormány magatartása ebben a kérdésben kezdetben tág körökben felkelthetett. Mert a fenyegetés és lecziogatás a politika körében épp úgy, mint a köznapi érintkezésben az érzelem-világ ikertestvérei, melyek különböző czélok szolgálatában többkevesebb őszinteséggel, kisebb-nagyobb leleményességgel, de elég gyakran szoktak szerepelni. Az u. n. elkeresztelési rendelet törvényességéhez. (II.) A kultuszminiszter úr tegnapelőtti beszédében akként érvelt,hogy a kihágási törvény 53. §-a csakis a vallási békét veszélyeztető illetéktelen »felvételek« ellen nyújtván oltalmat, ennélfogva neki joga volt az anyakönyvekkel való viszszaélés által fenyegető veszélyeket is meggátolni. Sőt erre köteles volna, mert az anyakönyvi bevezetések úgy államrendészeti szempontból a népesedési mozgalom nyilvántartása, a hadkötelezettség s adókötelezettség tekintetéből, valamint az egyén jogkörének szempontjából a vallási és családi státus kérdései tekintetéből a jogrendet megzavarhatják. Azonban aki hadköteles, az hadköteles, akár a katholikus lelkész anyakönyvébe, akár a református lelkész anyakönyvébe lett bevezetve. S a polgárok létszáma sem nem gyarapszik, sem nem apad az által, hogy melyik lelkész eszközli a bevezetést. A rendelet tehát ezekkel az államrendészeti szempontokkal semmi összefüggésbe sem hozható. De az egyén jogkörét sem zavarhatja az anyakönyv, mert az anyakönyvi bevezetés a vallási s családi státus tekintetéből nem változtathat semmit a törvény szerinti jogállapoton. Az e kérdésekre vonatkozó bevezetések még közokirati bizonyíték erejével sem bírnak. A kultuszminiszter úr e tekintetben is téves tant hirdetett. Mert az anyakönyv közokirat ugyan, de nem minden rovatában s nem minden részében. A büntetendő törvénykönyv 397. §-ának kijelentése, hogy az anyakönyvek közokiratot képeznek, még nem dönti el azt, hogy mennyiben s hogy mily részükben képeznek okiratot ? Ennek megállapítása a tudomány s a törvény szellemét kutató judikátúra feladata. Az anyakönyv például gyakran oly mellékes észrevételeket és jegyzeteket tartalmaz, melyekről kétségtelen, hogy nem közhitelűek. S az anyakönyv egyátalán csak azon részeiben bír közokirati bizonyíték erejével, hol (tárgyi köréhez tartozó) tényről szól, vagyis a kor tekintetében. A vallási státus és a születés törvényessége azonban nem ténybeli, hanem jogi kérdések. E kérdéseket az állam hatóságai csakis az állam törvényei s törvényes jogszabályai alapján bírálhatják el, s így ezen kérdések oldaláról sem fenyegetheti veszély a jogrendet. De ha csakis a szükségesség szempontja forogna szóban, az egész kérdés legfölebb a kormányzati tapintat kérdését képezné, mert a rendelet törvényessége nem függ annak szükségességétől. A rendelet azonban az anyakönyvi bevezetések körüli viszszaélések megtorlása szempontjából a törvénybe ütközik. Mert az nem áll, hogy a törvényhozás az 1868-dik viszonossági törvény rendelkezéseit egyedül csak a vallási békét megzavaró felvételek (53. §.) ellenében részesítette volna büntetőjogi oltalomban. A törvényhozás a kihágási törvénykönyvben az 1868.Lil. t.-cz. egész területét ölelte fel, büntetőjogi szankcziókat rendelve, hol azoknak szükségét látta, s implicite megtagadva a büntetőjogi szankciót, hol annak szükségét nem látta. A vallás elleni kihágások ez. fejezetben megvonta a vallási béke oltalmának határait. Éspedig ott is nemcsak a miniszter úr által idézett 53. §-ban, hanem az 52. §-ban is, mely az 1868. Lil. t.-cz. 19. §-ának az ünnep- és vasárnapokra vonatkozó határozmányait büntetőjogi szankczió alá helyzi. S ugyanakkor gondoskodott a törvényhozás az anyakönyvek vezetése körüli visszaélések elleni büntetőjogi szankcziókról is. E téren is megvonta a büntetőjogi oltalom körét s határait. Jelesül »A családi állás elleni kihágások« ez. V. fejezetben (60. §, 1., 2., 3. p.). Ezen egész fejezet nem intézkedik egyébről, mint az anyakönyvek vezetése körüli visszaélések megtorlásáról. Azon kérdés tehát, hogy az anyakönyvek körüli visszaélések mely esetekben s mennyiben esnek büntetőjogi szantézió alá, szintén meg van állapítva a törvényben. Amiből következik, hogy amely anyakönyvi visszaélés ezen törvény szerint nem büntethető, azt a törvény ellenére rendeleti útán büntetéssel sújtani nem lehet. E törvény szerint pedig az anyakönyvek körüli visszaélések a vallási státus szempontjából nem büntethetők, hanem csakis a családi státus szempontjából. S ennek keretén belül is csak akkor, ha a bevezetés a születés törvényességének kérdését érinti. A legis ratio világos. Midőn a törvényhozás az 1868 . Lili. törvénycikk oltalmának modifikácziójánál mérlegelte, hogy az anyakönyvek körüli visszaélésekkel szemben szükséges-e s mennyiben a büntetőjogi oltalom, a vallási status oltalmát elejtette, mert az e körüli anyakönyvi visszaélésekből a jogrendre úgy sem származhat veszély. S szorítkozott a családi státus törvényességi kérdésére, mert az e körüli visszaélések, ha nem is zavartatják meg az állam jogrendjét s bár nem lehetnek ,jogi kihatással az egyén személyi státusára, de mégis erkölcsileg sújtják az illetőt, beszennyezik eredetét, mert a ki az anyakönyvben mint törvénytelen születésű szerepel, az erkölcsileg capitis diminutiót szenved a társadalom tág köreiben. Miután tehát a törvény megvonta az 1868. Lili. t.-cz. oltalmának határait, sőt az anyakönyvek körüli visszaélések büntetőjogi megtorlásáról expressz különösen is gondoskodott, ennélfogva kétségtelen, hogy a kormány közjogi sérelmet követett el, midőn a törvényhozás által már szabályozott területre lépve, a törvény által a büntetőjogi szankciók köréből kizárt eseteket a büntetőjogi szankcziók körébe utalta. A febr. 26-iki rendelet azonban nemcsak a hatásköri jog szempontjából, hanem materiális tartalmánál fogva is sérelmes. A febr. 26-iki rendelet letért az 1868. évi viszonossági törvény álláspontjáról. Intézkedései homlokegyenest összeütköznek az 1868. Lilr. törvénynek, melynek védelmére kel, úgy szavaival, mint szellemével. Az 1868. törvény 12. §-a ugyanis a vallási státus jogkérdését csakis állami szempontból szabályozza. Hogy az egyházak kit tekintsenek magukénak, ezzel nem foglalkozik, hanem csak azzal, hogy államilag hogyan szabályozza. S állami szempontból parancsoló szabályokhoz kötötte a vallási státust. De hogy ki eszközölje a megkeresztelést ? Milyen templomban ? Ki eszközölje az anyakönyvbe a bevezetést ? Ezzel a törvény nem törődött. Vagyis az 1868.törvény 12.§-a a viszonosság postulátumát egyedül a vallási status állami jog szempontjából való biztosításában látta, nem pedig abban, hogy de facto ki keresztel s hogy de facto ki vezet be az anyakönyvbe. Ugyanigy fogta fel a törvény szellemét a kúria, mely a törvény szellemének illetékesebb interpretátora, mint a miniszter úr. Mit tartalmaz ezzel szemben a febr. 26. rendelet? Büntetés terhe alatt kényszeríti a katholikus lelkészt, hogy akit illetéktelenül megkeresztelt, azt az illetékes felekezet lelkészének kiszolgáltassa. Azaz kényszeríti arra, hogy vagy ne kereszteljen (midőn a szülők hozzá viszik a gyermeket, hogy azt megkeresztelje), vagy hogy adja át idegen felekezet lelkészének (miután már a katholikus szentegyház kötelékébe felvette.) Továbbá szigorúan megtiltja az illetéktelen lelkésznek az anyakönyvi kivonat bármi czélra való kiadását. Azaz tényleg lehetetlenné teszi, hogy más kereszteljen s hogy más vezessen be az anyakönyvbe, mint a 12. §. szerint illetékes lelkész. A rendelet czélja tehát nem az, hogy a vallási státus jogkérdése az állam jogterületén biztosítva legyen, hanem czélja a vallási státus egyházi ellenőrzése ; czélja, hogy a vallási státus kérdését mindenki egyházi szempontból is az 1868. 12. §. szerint kezelje. Ezzel a kormány leszáll magaslatáról a felekezeti harcrtérre. Az állam hatalmi közegeit mozgósítja, hogy őrt álljanak a keresztelési medencéknél. A febr. 26-ai rendelet tehát új jogállapotot kreál a viszonosság terén. A rendelet szerint ezentúl a keresztyén vallásfelekezetek viszonosságába fog ütközni maga a keresztelés ténye, s maga az anyakönyvbe való bevezetés ténye is, mihelyt azt nem a 12. szakasz szerinti lelkész végzi. Vagyis a miniszter rendeleti útán megváltoztatja a keresztyén vallásfelekezetek viszonosságáról szóló alaptörvényt. A közjogi sérelem tehát nemcsak az új büntetőjogi szankciók felállításában rejlik, hanem magukban a szankcziókkal védett intézkedésekben is. A rendelet normái az 1868. törvény szellemébe ütköző normák Végül a strictum jus szempontjain fölül kétségtelen az is, hogy a febr. 26-iki rendelet a lelkiismereti szabadság durva megsértése. Gyorsan meg is érlelte áldatlan gyümölcsét. Közéletünk egész képe hirtelen megváltozott. »Uj korszak helyett, mintha a középkor tért volna vissza. Vallási harcz a képviselőházban, dogmatizáló államférfiak, felekezetekre széthulló társadalom. Mily más szellem uralkodott az 1868. törvény alkotásakor. E törvény például az áttérésről intézkedve, nem kötelezte a lelkészt arra, hogy az áttérés bejelentéséről szóló bizonyítványt a más felekezet lelkészének átküldje, még arra sem kötelezte a lelkészt, hogy az áttérőnek a bizonyítványt kiállítsa! így tiszteli az 1868. törvényhozás a vallási meggyőződéseket. A rendelet pedig kriminális ostort suhogtat a lelkiismeret szabadsága fölött. Dr. Sík Sándor, 1887. május 20-án Milánhoz intézett emlékirata, melyben égre-földre kéri a királyt, ne indítsa meg a válópert s melyből kitűnik, hogy a Garasanin-kormány akkor azért bukott meg , mert ellenezte a válópert. — Garasanin után Risztics alakított új minisztériumot . Risztics emlékiratát Natália most szintén közzéteszi és éppen ettől várja a legnagyobb hatást; azt mondja róla, hogy »a nimbusz, melylyel eddig Risztics úr környezni tudta magát, ez a közlemény nagyban csorbítani fogja.« Az iratból az tűnik ki, hogy Risztics akkor is helyeselte Milán eljárását s irányában bizonyos kötelezettségeket vállalt, miért is Natália azóta mindig rossz viszonyban volt Riszticscsel. Natália közzéteszi Milánnak öt sajátkezű levelét. Közülök kettő nagyon érdekes s azt mutatja, mennyire elcsüggedt Milán a slivniczai vereség után; akkor formálisan felajánlotta nejének a régensséget s maga »örökre« távozni akart Szerbiából. A belgrádi indóházban már készen állt a külön vonat, hogy Milánt külföldre vigye s csak Garasanin hiúsította meg szándéka kivitelét. Ez Natália emlékiratának lényeges tartalma. Risztics és a kormány most azon fáradoznak, hogy rávegyék a szkupzsinát, hogy el se fogadja az emlékiratot, melynek felolvasása mindenesetre zajos jeleneteket idézne elő. Budapest, november 20. Natália exkirályné memoranduma. Az emlékirat, melyet Natália exkirályné a szerb szkupatina elé akar terjeszteni, az exkirályné köréből érkező hírek szerint, nem nagy terjedelmű. Először is a válóperben hozott ítélet törvényességét támadja meg. Azután felhívja a szkupstinát, állapítsa meg szabatosan azon jogokat, melyek őt mint anyát és királynét fia irányában megilletik. Natália azt mondja, hogy itt nemcsak oly jogokat követel, melyek a fenálló törvények szerint minden szerb anyát megilletnek, hanem olyanokat is, melyek neki tényleg már megadattak. Ez állítás bebizonyítására az emlékirathoz nyolcz okmány van mellékelve, melyek mind igen érdekesek s uj világításba helyezik a szerb királyi udvar viszonyait 1886 óta. Az okmányok egyike egy titkos szerződés, mely Milán és Natália közt a bolgár háború után köttetett s mely a szülők jogait oly szellemben írja körül, mint most Natália óhajtja. Egy másik okmány Garasanin akkori miniszterelnök Benedek Elek beszéde. A képviselőház november 20-iki ülésén. nap-T. ház! A közoktatásügyi vita harmadikján, azt hiszem senki sem veszi tőlem elhamarkodottságnak, ha felvetem azt a szerény és alázatos kérdést, hogy lehet-e már a közoktatásügy, a nemzeti kultúra siralmas állapotáról beszélni ? T. hát! Akik e ház falain belül, vagy kívül figyelemmel kísérték a megelőző két nap folyamán elhangzott beszédeket, lehetetlen, hogy fel ne tűnt volna előttük egy igen sajátságos jelenség. A ház befejezi a földmivelési tárca költségvetésének tárgyalását, s mert az úgy déli 1 óra tájban esett meg, mint rendesen a ház minden oldaláról felharsant a kiáltás: »Ma! Holnap!« Végre is dönt a ház, mégpedig a »ma« mellett. Erre a ház igen érdemes elnöke csengetyűjével helyreállítja a csendet, megnyitja a kultuszminiszteri tárcza 1891. évi költségvetésének tárgyalását. Feláll erre Országh Sándor t. képviselő úr, e tárcza előadója és elmondja az ő sablonos jelentését, amely szerint az 1891-iki költségvetés ebben meg abban különbözik a megelőző költségvetéstől. Nagyon helyes. Szólásra pedig elsőnek fel lévén jegyezve Irányi Dánielt. képviselő úr, felállt és elmondja a tőle megszokott hévvel, a vallásszabadságról szóló ismert beszédét, de .. itt következik a meglepő fordulat: a t. képviselő úr belekeveri beszédébe a kultuszminiszter ominózus rendeletét, amelynek következtében körülbelül 300 kérvény fog majd a ház irattárába kerülni, de amely kérvények ez idő szerint tényleg elintézetlenül hevernek a kérvényi bizottság előtt. Következik a t. miniszterelnök úr. Kijelenti, hogy a kormány rendeletét fentartja és erre feláll a t. vallás- és közoktatásügyi miniszter úr, aki kap a kedvező alkalmon és kiönti szívének minden keserűségét, amelyet az általa kibocsátott rendelet következtében el kellett nyernie, vissza kellett fojtania. T. hát! Én a kultuszminiszter úrna ebbeli jogát elismerem, de viszont azt kérdem, hogy ha a vallásügyi miniszter úr kiönti az ő szívének keserűségeit, nem kérdezhetem-e teljes joggal, hogy hol van a közokt. miniszter úr ? S nincsenek-e egyébb fontosabb keserűségei ? Mert megvallom, nagy sajnálkozással kellett konstatálnom a kultuszminiszter úrnak különben fényes beszédéből a következő passzus hiányát: »Igaz te hát, hogy én kibocsátottam egy rendeletet, mert szükségesnek találtam, de hiszen a ház majd behatóan, egészen külön foglalkozhatik ezzel a rendelettel; beszéljünk talán egyébről, beszéljünk azokról a nagy nemzeti feladatokról, amelyek megmérhetetlenül fontosabbak azoknál a kicsinyes súrlódásoknál, melyeknek ez a rendelet létezését köszöni. Ne arról a pár száz elkeresztelt gyermekről beszéljünk, hanem beszéljünk azoknak a gyermekeknek megszámlálhatatlan ezreiről, akik rongyosan és éhesen csatangolnak a városok és falvak utczáin, s akik nem járhatnak iskolába, mert nincsen sem ruhájuk, sem kenyerük, sem könyvük.« (Élénk helyeslés és tetszés a bal és szélső balon.) Máskülönben, t. hát, ha vannak e házban olyanok, akik attól tartanak, hogy az én beszédem, mely más téren mozog, t. képviselőtársaimat ki fogja zökkenteni az izgalmas s talán éppen azért jól eső hangulatból, valószínűleg kellemesen fognak csalódni. Hiszen az én beszédem is telve lesz panaszokkal, békétlenkedéssel, keserűséggel, egy oly embernek a keserűségével, ki sehogy se tud beletörődni abba, hogy egy nemzetnek, melyben meg van a fizikai és erkölcsi őserő, melyben minden keresés nélkül megtalálhatók a nagyratermettség kellékei, éppen a nemzeti kultúra nagy feladatainak megharcolásához legyen hiányos fegyverzete, s hogy éppen a nemzeti kultúra és ezzel a nemzeti állam alapjainak egyik legfontosabb része iránt találkozzék oly nagyfokú szűkkeblűséggel, melynek hivatalos nyelve lehet óvatosság, de amely a valóságban nem egyéb, mint a nagy nemzeti feladatoknak a maguk nagyságában, a maguk komolyságában való sajnálatos fel nem ismerése. (Úgy van ! Úgy van! Élénk helyeslés és tetszés a bal és szélsőbaloldalon. Tehát, azok a t. képviselőtársaim, akik két esztendővel ezelőtt elmondott beszédemnek legalább szellemét emlékezetekben tartották, beszédem elejéből meggyőződhetnek arról, hogy e két esztendő óta az én pártállásom változott ugyan, de nem változott meg abbeli vélekedésem, hogy ha van a kormányzatnak egy ága, mely teljes joggal megkövetelheti a vele való foglalkozást s a minden párttekinteten felül való emelkedést, akkor az bizonyosan a közoktatás, a nemzeti kultúra ügye, hogy a legkevesebbet, amit ez ügynek megadhatunk s meg kell adnunk, az a pártatlan érdeklődés és fesztelen kritika ; oly csekélység ez, amelynél csekélyebb csak e tárcza költségvetése lehet. (Élénk helyeslés a bal és szélsőbalon.) Valóban, tehát, ha bennem megvolna az irigységre való hajlandóság, tudnám én irigyelni a kabi-