Pesti Napló, 1890. december (41. évfolyam, 330-358. szám)
1890-12-03 / 332. szám
332. szám. Budapest, 1890. Szerda, deczember 3. 41. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épft 1t. A lap szelleimi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiad 10~hivatal Ferencziek-tere, Athenaeum-épü 1 efc. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestért kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra i frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. 2í£ esti kiadás postai különküldése kívántatik, postahelyedre havonként 30 kr.» évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések azJPesti ISTaplóc kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ara 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Az igazságügyminiszter beszéde. Az igazságügyi politika munka-programmja, melyet Szilágyi Dezső ma a képviselőházban kifejtett, nagy vonásaiban már huzamosabb idő óta ismeretes. És ma sem habozunk kijelenteni, hogy mi e programmot alkalmasnak tartjuk arra, hogy ha annak a kivitel, a részletekbe is beható lelkiismeretes gondosság, a munka ernyedetlen szívóssága és főleg a programm végrehajtásának organikus és minden irányba kiterjedő gondos előkészítése megfelel, ezen az úton szilárd alapokra lehet fektetni Magyarországnak jogi intézményeit. Megnyugvással fogadjuk különösen azt, hogy az igazságügyminiszter azt a súlyt fekteti a magyar bírói szervezet kifejlesztésére, melyet az épp annyira megérdemel, amenynyire az eddig elhanyagoltatott. Nem ma hangoztatjuk ennek fontosságát először, mert majd egy évtizede elsősorban lapunk volt az, mely nemcsak a jó törvénykezésnek, hanem a megalkotott és megalkotandó jogi intézmények hatásának és eredményének első rangú feltételét az öntudatra keltett, saját magát a maga erkölcsi erejével fegyelmezni tudó, az összes fórumokat az azokon átvonuló testületi élet által kölcsönhatásra éleszteni képes bírói szervezetben jelölte meg. E nélkül nem tartunk lehetségesnek sem jó igazságszolgáltatást, sem az általános jogérzetet megteremtő és azokat fejleszteni hivatott materiális törvényeket, mert bármily jók és tökéletesek legyenek ezek elvontan és önmagukban, életerős birói organizmus nélkül hatni nem lesznek képesek. Nagyra becsüljük természetesen és nélkülözhetetleneknek tartjuk ezeket is, és nem kevesebb súlyt fektetünk az alaki szabályokra. De valamint amazok hiányában, midőn nálunk előreláthatólag hosszú idő fog lefolyni, míg anyagi jogrendszerünk teljesen kiépül, kétszeres súlyt kell fektetnünk az egységes és öntudatos bírói jogképzés előmozdítására, úgy másrészről, keresvén ennek formai garanciáit, ezeket az alaki jogban csak akkor látjuk megteremtve, ha a szervezeti biztosítékok fogják istápolni úgy az anyagi, mint az alaki jognak érvényesülését a bírói gyakorlatban. E részben nagyobb fontosságot tulajdonítunk a szervezeti, mint a proczesszuális garancziáknak, mert ezek hatását amazok nélkül, — de itt is az összhangot keressük— lehetségesnek nem tartjuk. Jó anyagi törvények nélkül tudunk képzelni s látunk is nem egy helyütt jó és kielégítő igazságszolgáltatást, ha ennek megvannak a most említett biztosítékai. De viszont kitűnő anyagi és perfekt alaki törvények mellett sincs meg a kilátás arra, hogy megnyugtató s az általános jogérzetet emelni és erősíteni hivatott judikatúra fejlődhessék ki, ha hiányzanak a szervezeti feltételek Mert ezek nélkül az eredmény mindenütt, ahol így fejlődtek a jogélet alakulásai, az volt, hogy létrejöttek ugyanegy bíróság kebelében a nagyon erős és nagyon gyenge kollégiumok; a gyengébb birói tehetség még alacsonyabbra sülyedt, ahelyett, hogy a szervezeti élet hatása alatt emelkedni tudott volna, az öntudatra nem ébredt testületi élet nem gyakorolhatván a benne rejlő nivelláló hatást; míg másfelől ez a rendszer megteremtette azokat a birói portentumokat, kik egész kedvteléssel dolgozzák magukat bele a jogi formuláknak hatásra számított oly konstrukcziójába, melyen elámulnak először is az ugyanazon testületben működő többi birák, kik miután iparkodnak, ahogy kitől telik, utánozni a tetszetős, különben elég könnyű sablont, de melyet semmiképen meg nem ért s melytől végre megretten az egész társadalom, látva azt az áthidalhatlan űrt, melyet a jogszolgáltatás vonz egyrészről a természetes jogérzet és a józan logika, másrészről a birói praxis félszeg különösségei között. Igaz, hogy e kinövéseket egymagában a még oly helyes alapokon fejlődő szervezeti élet a bíróságok kebelében nem akadályozza meg. Kell ehhez még egy másik tényező, amely különben szintén organizatórius elem: a nemzeti társadalom és a bírói működés között létesített kapcsolat. A büntető igazságszolgáltatás terén az esküdtszék, a czivilis judikatúra terén a szóbeliségen alapuló közvetlenség képezi ezeket az elemeket, melyek hatása abban nyilvánul, legalább ez az egyik czél, melyet általuk elérni kell, hogy a bíráskodást állandó és organikus kontaktusban tartja az élettel és a társadalom természetes jogérzetével s nem engedi meg azt, hogy a bíráskodás négy fal zárt levegőjében kiaszott, többé kevésbbé feleziezomázott múmiává legyen, melyet megcsodálnak, vagy ha e múmia reájuk esik s igy érzik meg keservesen annak hivatását és szerepét, ijedten kerülnek az emberek. Ily vonatkozásában az esküdtszéki büntető bíráskodás s még inkább a magánjogi peres eljárás reformja nagy organizatórius kérdés, melyet, sajnos, nálunk tisztán processzuális jellegében szeretnek tárgyalni, amivel pedig csak a legutolsó sorban bír. Megelégedéssel konstatáljuk s ez a sikeres megoldásnak egyik biztató jele, hogy az igazságügyminiszter mai beszédében a polgári eljárás reformja ama magasabb nívón jelentkezik s mi is abban a meggyőződésben vagyunk, hogy ha a kilátásba helyezett részleges reformot sikerül még a jelen ülésszakban megalkotni, ez, kapcsolatban a szervezeti törvény meghozatalával, melyet ugyane határidőben fog a törvényhozás az igazságügyminiszter programmja szerint megalkothatni, oly irányban fogja fejleszteni a magyar igazságszolgáltatást, melynek jó hatása és üdvös eredménye nem maradhat el. Az esküdtszék behozataláról s e kérdés jelentőségéről ezúttal nem akarunk tüzetesen szólni. De az előrebocsátottak után újólag hangsúlyoznunk kell ama nézetünket, hogy mi a bűnvádi esküdtszék behozatala nélkül ama súlyos bajokat, melyek nálunk különösen a büntető judikatusa terén a fen-t tebb jelzett irányban napról-napra szaporodnak s magának az igazságszolgáltatásnak hatását jó részben paralizálják, orvosolhatóknak, pedig erre égető szükség volna, nem hiszszük. A birói szervezet, a birói kiképzés, a fegyelmi eljárás, a táblák decentralizációja, a felügyelet szabályozása a felsőbb bíróságok részéről a mi meggyőződésünk és felfogásunk szerint is egy gondolatnak, ugyanazon organizatórius eszmekörnek alkatrészei. Ami különösen a fegyelmi eljárást illeti, mi ezt a szervezeti élet egyik nélkülözhetlen, de az erkölcsi tényezők között ruá- sodrendben szereplő adminikulumnak szerhetjük tekinteni. Elvünk az, hogy a bírói szervezet a maga inhaerens ereje által fegyelmezze önmagát, s ebből a szempontból kontempláljuk a felsőbírósági felügyeletet is, mint igazán organizatórius tényezőt. De épen azért, mert így vélekedünk, tartjuk egyúttal mellőzhetlenül szükségesnek azt is, hogy ahol a szervezeti élet fegyelmező ereje többé hatást gyakorolni nem képes, ahol tehát kétszeres súlyt kell fektetni arra, hogy a megsértett szervezeti összhang, további tekintélyének és hatalmának fentartása érdekében, rögtön és gyökeresen orvosoltassék, ott azután oly fegyelmi megtorlás lépjen alkalmazásba, mely ezt a czélt biztosítani egész erélylyel és kétségtelen hatálylyal képes is. Birói novicziátus megteremtése eddig hiú álma volt azoknak, kik folyton rámutattunk azokra az anomáliákra, melyek e téren nálunk felmerültek. Biráink, legalább azoknak nagy zöme, előttük majd teljesen idegen szerepre voltak utasítva,midőn a birói széket elfoglalták. Míg másrészt, hogy az e tekintetben felmerült kisebb anomáliákat mellőzzük, az ügyészi karban épen ez a körülmény igen kellemetlen stagnácziót idézett elő. Onnan az alügyész, vagy ügyész kizárólag a büntető bíróságokhoz volt áthelyezhető, mert a büntető törvénykezésen kívül nem volt más szakban kellő jártassága- Nagy baj volt ez magára az előléptetés lehetőségére nézve is, de még nagyobb baj volt az, hogy ez a körülmény nagyban elősegítette amaz elzárt, szinte kasztszerű hierarchiának kifejlődését, mely egyúttal az ily elzárkózottsággal együtt járó bajok egész sorát teremtette meg. Természetes kihatással volt ez a bírósággal szemben tanusított modorra, a közönséggel szemben használt hangra s egyéb hivatali etikei-kérdésekre is, ami ha csak megengedjük, egyeseknél jelentkezett is nem éppen kellemes alakban, bizonyos, hogy ezen talán akaratlanul is, de bántó magatartás, ez a kissé túl nagy öntudat legalább is kellemetlen szervezeti disszonanczia volt, mely a kevésbbé szerencsés temparamentumokat s a kevésbbé szerencsés tapintatot annál feltűnőbb módon juttatta jó részben az említett organizatórius anomáliák kifolyásaként kifejezésre az ügyészi kar kebelében. Mint tegnap jeleztük, a büntető eljárás reformját az országgyűlés utolsó ülésszakában hiszi az igazságügy miniszter megalkothatni az új ügyvédi rendtartással egyetemben, de megjegyezte azt is, hogy a családjog munkába vétetett s az örökösödési javaslattal összhangba hozva, mint szerves egész fog a ház elé terjesztetni, mert a kormány ezt is az igazságügyi politika legközelebbi feladatának tekinti. Nagy tartózkodással szólt az igazságügyminiszter a katonai büntető eljárás megalkotásának kérdéséről. Annyi a beszédből kétségtelen határozottsággal kiderül, hogy az alapelveket tartalmazó javaslat, mely az igazságügyi kormánynyal közöltetett, lényegesen eltér a kormány nézeteitől s nem felel meg ama minimális követelményeknek sem, melyeket ma már semmiféle büntető perrendtartásban mellőzni nem szabad. Hogy e nézeteltérések kiegyenlíthetők lesznek-e, e tekintetben, az impressziót tekintve, melyet az igazságügyminiszter e nyilatkozata keltett, még halvány remény sem visszhangzik a miniszter szavaiban s nagyon tartunk tőle, hogy e kérdés, ha az eddigi eljárás követetik, még évek során át folyton tanulmányozás és platonikus nézetcsere tárgyát fogja képezni a különböző minisztériumok között, mialatt az ország egész védköteles lakossága, ha fegyver alá belhivatik, oly katonai büntető eljárás uralma alá helyeztetik, mely az igazságos ítélethozatal legelemibb garancziáit nélkülözi. E kérdéstől eltekintve különben a ma kifejtett igazságügyi munkaprogramul kedvező hatást gyakorolt az egész házra s mi csak azt óhajtjuk, hogy az ténynyé is legyen. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A magyar képzőművészet és a műbirálat. (Válasz a »Nemzet« művészeti kritikusának.) Tanulságosan lehetne beszélgetni a fölött, hogy a szó komoly értelmében megállapitható-e már a magyar képzőművészet létezése vagy pusztán csak egyes magyar művész-egyéniségek válnak ki jellemzően az internaczionális áradatból. De hogy magyar műbírálat nincsen, az az egy bizonyos. És ez szomorú valóság. Szomorú művészeinkre s nagy közönségre nézve egyaránt. A napi sajtó — természeténél fogva — csak annyiban foglalkozik a képzőművészettel, amennyiben referáló hivatása megkívánja, Így tehát lapjaink nincsenek, nem lehetnek abban a helyzetben, hogy egy erős műkritikus nemzedéket nevelhessenek. Az az egy-két úr pedig, kik különösen a magyar nyelvű sajtóban foglalták el a műbírálat terét, vagy önök magukat nem nevelték eléggé mesterségükhöz, vagy pedig rossz iskolába jártak. Közülök egyik az egyik, másik a másik szélsőség hangján szenvelgi a műértőt. Az egyik, hogy elleplezze önállótlanságát, 6887e-v1887a dicsér rosszat, jót, közepest ;s hogy mégis ne csak jóakaratú protektornak, hanem jó tanácsadónak is bizonyítsa magát, olykor-olykor meglehetős rossz példákat állít föl mértékül, készen tartott idegen műszavakkal az igazán jó oktatásokban keres gáncsolni valót, a gyöngébb műtermékek előnyére, így a téli kiállítások alkalmával nem ritkák az ilyen komoly képű kritikusok fontoskodásai, amelyek fölött vidámabb perczeinkben jó szét mosolygunk, rossz hangulatunkban pedig formálisan dühbe borulunk. S mit tesz a másik kritikus? A másik, a »Nemzet« kritikusa, adja a legmagasabb szempontokkal telitett könyörtelen bírót és szöges csizmájával összetaposni képes egyszerre négyszáz olyan magyar képet, melyek közül legalább kétszáz oly tisztes fokán áll a művészeti komoly készültségnek, amely fokig az ő, t. i. a »Nemzet« kritikusának műértelme, úgy látom, föl sem tud kapaszkodni. A másik kétszázzal talán még képes volna hatásosan elzsörtölődni, de mert ez méltóságán alul áll, ő részben átengedi a tért kisebb kaliberű műkritikusoknak. Azzal, hogy a »Nemzet« november 29 iki számában közölt kritikája homlokát egy római egyes (I.) jelölte meg, megvallom, roppantul kiváncsivá tett arra, hogy majd a II. szám alatt következő bírálatában miképen fog példákkal győzni meg az I. szám alatt toporzékoló állítások igazságáról. Minthogy azonban a már megjelent közleményből teljes életnagyságban a közönség tendenciózus félrevezetésére irányult szándék tekintget ki ránk, nekünk, kik az efféle szándékkal végképen nem tudunk rokonszenvezni, sőt azt tartjuk, hogy a fejlődés örvendetes stádiumait mutató képzőművészetünk ellen az ilyen természetű »bírálat« igen veszedelmes támadás: körülbelül kötelességünk a már eddig világgá szabadult dühös átalánosságok mérge ellen is védő oltásokat eszközölni a közönség jobbra hajlandó véleményén. A »Nemzet« kritikusa egy bizonyára kiváló, de alighanem »méltatlanul mellőzött« festő-barátjának meggyőződésével párosítva az ő saját külön meggyőződését, e két meggyőződés barátkozásának eredményéül azt a kétségbeejtő hírt közli velünk, hogy a képzőművészeti társulat ez idei kiállítása valóságos lomtár, gyűjteménye mindenféle, zsibárus boltjába való atelier-szemétnek, annak a nem éppen előkelő műfajnak, melyet az ő festő barátja »négy szem között« s »fél-halkan« kitschnek nevezett. Ha ez a bizonyára érdemes festő is csak »félhalkan« merte e meggyőződését nyilvánítani, kár volt a »Nemzet« kritikusának e meggyőződést oly teli tüdővel trombitálni ki, mert az a festő valószínűleg tudta, hogy az ilyféle meggyőződést csak a »Nemzet« kritikusával négy szem között, s csak fél-halkan mondhatja el, önmagának erős kompromittálása nélkül. A »Nemzet« műkritikusa okát is keresvén az idei műtárlat botrányos silányságának, megint elment jobbra-balra kérdezősködni, míg végre több oldalról ezt az egyértelmű választ nyerte: »A képzőművészeti társulat intéző köreiben az a nézet vert gyökeret, hogy a magyar művészet immár megérett arra, hogy a külföldinek sem tekintélyére, sem példájára nem szorul. A magyar festők és szobrászok száma már oly nagy és műveik oly tökéletesek, hogy nem csupán teljesen kielégíthetik Magyarország műszlését, hanem a közízlés ama nevelésének szerepét is teljesíthetik, mely miatt az állam a művészetek gyakorlóit és ezeknek testületét mindenféle módon támogatja. Ennél fogva tárlataink megalkotásánál az intéző személyiségek nem reflektálnak többé »a külföld« tömeges részvételére. Nem akarnak többé külföldre annyi meghívót szétküldeni, mint ezelőtt. Inkább csupa magyar alkotásokból akarják a tárlatot összeállítani és csak néhány nagyobb szabású külföldi művet, néhány abszolút remeket akarnak a magyarok zöme mellé helyezni, hogy a fiatal festő-nemzedék e remekekből valamit tanulhasson. Így történt ez most is , és íme az első magyar tárlat, mely a magyar művészet jelen állásának hü képe, kiállítóinak zömében magyar és csak néhány kiváló műben idegen.« Bocsásson meg a t. kritikus úr, hogy erre én is koczkáztatok meggyőződéseim közül egyet, azt ugyanis, hogy a t. műkritikus úr rosszul válogatja össze barátait, mert olyanokkal vette magát körül, akik a t. mükritikus úr gyöngébb tulajdonait fölismerve, hamisan kiaknázzák, t. i. minden tücsköt-bogarat elhitetnek vele. Ha én is barátja volnék a t. mükritikus urnak, én már nem tudnám megengedni, hogy mindent készpénznek vegyen, hogy olyanokat higyjen el, amelyek a valósággal homlokegyenest ellenkeznek. Egyebek közt az a fönt idézett hallomása is merő koholmány, tessék elhinni. Azt hiszem sugalmazói között az a bizonyos festő-barátja hiányzott is, mert az meg aligha arról nem panaszkodott volna, hogy a képzőművészeti társulat nyomja a magyar piktorokat, mert versenyt csinál nekik a külföldiekkel. A valóság az, hogy a képzőművészeti társulat, mint eddig tette, az idei kiállításra is iparkodott a jelentékenyebb külföldi művészeket megnyerni, titkárát utaztatta is Spanyol- és Francziaországban. S ha a társulatot hibáztatnunk lehet, csakis azért hibáztathatjuk, hogy, legalább eddig, túlságos udvarias volt a külföld iránt. Hogy azonban a külföldi művészet az idei kiállításunkon nem tündöklik oly nagyszámú alkotásokkal, mint ahogyan a »Nemzet« kritikusa szeretné, annak megvan a maga természetes oka. Ne higyjük ugyanis, hogy a külföld művészei a mi szép szemeinkért, vagy a magyar művészek oktatása végett küldik ide képeiket, szobraikat; hinem küldik azért, mikor küldik, hogy vevőt találjanak rájuk. Márpedig kezdik tapasztalni a külföldi művészek, hogy Budapesten egyre több képet vesz a közönség magyar művészektől s egyre kevesebbet tőlük. A kormány sem sokat lendít rajtuk azzal a szerény 5000 forinttal, mely a közoktatásügyi tárcza költségvetésében külföldi festmények vásárlására van évenként előirányozva. Ily körülmények között ne csodálkozzunk tehát, de a képzőművészeti társulat jó hírét se iparkodjunk bemocskolni, ha a külföldi művészeknek ez idén nem volt kedvük több tárgyat küldeni kiállításunkra. Avagy a külföldért rajongó kritikus úr azt szeretné, hogy az a kevés művásárló, kik nálunk képeket szoktak venni, ne magyar, hanem külföldi képeket vegyenek? De ebből a kívánságból indulva ki, miféle logikával képes a kritikus úr a külföldi művészet inváziójában, illetve pártolásában pillantani meg a magyar művészet fölvirágzásának biztosítékait ? Hagyjunk föl kérem azzal a határtalan külföldieskedéssel, mely, megengedem, hogy a t. kritikus úr körében a műveltség legfőbb föltétele szokott lenni; foglalkozzunk inkább, de foglalkozzunk komolyabban, mint eddig tettük, magunkkal s a jelenségek igazi kutforrásaival. Valljuk be — de nini, sajátságos, hogy mikor a külföldi mintaképek nagy szükségességét hangoztatja, ugyanakkor bevallja a t. kritikus úr is,hogy magyar művészeink a kelleténél is jobban átengedik magukat egyes külföldi mestereik, vagy kollégájuk hatásának. Nem festenek ezek a mi magyar művészeink ma már olyan rossz képeket, mint a t. kritikus úr képzeli, de sőt éppen az idei műtárlat az, melyen ha figyelmesen s csak egy kissé hozzáértő szemmel végig haladunk, teljes tiszteletre ébreszthet bennünket a fiatal művész-generáczió iránt. Ami még sértő van alkotásaikon, az éppen az a körülmény, hogy az örökös külföldi befolyás még nem engedte őket magyarokká tenni. Van azonban egy műfaj, melyben már nemcsak becsülettel, hanem győzelmesen is álljuk a versenyt bármely nemzet művészetével s ez a portrait. Nem kell ezt kicsinyelni, t. kritikus úr. Nagyon szép dolog ez. S csak portraitkból több kitűnő alkotást tudnék rögtönösen elősorolni, mint amennyi festményt a kiállítás egészében mond tűrhetőnek a t. mübizáló ur. Aztán mikor a témakritikus úr a magyar festőkről átalánosságban beszél, különös áldozatul mért szemel ki épen két, kevesebb igényű, ámbár derék fiatal festőt: Koszkol Jenőt és Feledi Tivadart ? Nem tetszenek a képeik ? Lássa, nekem sem tetszenek. S azért ha az idei kiállításon képviselt művészekről van szó, nem is őket ütném, hanem komolyan foglalkoznám Benzurral, Horovitzczal, Baditz Ottóval, Margitayval, Biharival, Eisenbuttal, Neográdyval, Peskével, Ballóval, Vastagh Gézával, Tornayval, Stettkával, Skuteczkival, Tölgyessyvel, Karczayval, Ébnerrel, Vágóval, Halmival, Komlóssyval, no és még egynehánynyal, meg Munkácsyval. Egy kis jobb indulat, témakritikus úr, és ha, művásárlók és megrendelők híjában, nem is akad kiállításunkon valami nagy vásznakra, a kisebb vásznakon igen tiszteletre méltó tehetségek érdemes munkáit pillanthatja meg. Arra pedig épenséggel semmi ok sincs, hogy a művészet iránt érdeklődni csak újabban kezdő közönségünket degusztálni iparkodjunk. Az olyan vendég, ki egy társaság étvágyát evés közben mindenféle émelyítő dolgok elbeszélésével rontja, nem való úri társaságba , kell, hogy valaki őt erre figyelmeztesse. Ha meg a témakritikus úr a műtárlatot rendező képzőművészeti társulattal szeret kötekedni, kérem, legközelebb rója meg azért, hogy a tárlaton feltűnően rossz világítású helyre vannak akasztva egyes olyan festők képei, kik nem tartoznak az illetékes klikhez, feltűnően előtérbe tolva oly festők gyönge képei, akik ahhoz a klikhez tartoznak. Az elmondottak után engedje meg a témakritikus úr, hogy méltán az önkritikája ellen fordítsam saját elmésségét, vagyis illusztrálandó, hogy nem annyira a műtárlat olyan nagyon gyönge, mint inkább a »Nemzet« kritikája: eredeti alakjába fordíthassam vissza a saját mondását, mely szerint »nem a portéka a kifogásolható, hanem a házaló.« Dr. Kadocsa Elek: Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Budapest, decz. 2. Vámszerződés Németországgal. Bécsből táviratozzák lapunknak. Ma délután 3 órától */*7-ig volt a külügyminisztériumban az első tanácskozás a Németországgal kötendő vám- és kereskedelmi szerződés tárgyában. A tanácskozásban a német, osztrák és magyar kormányok általunk már említett képviselői vettek részt. Gróf Kálnoky Gusztáv külügyminiszter nyitotta meg az ülést. Örül — úgymond — hogy Németország képviselőit üdvözölheti és amennyire örvendetes, hogy Németország és Ausztria-Magyarország között ily szívélyes szövetség áll fenn, épp úgy nem kevésbbé kívánatos, hogy a kereskede- lem-politikai viszonyok is a két hatalom között ugyanoly barátságosakká váljanak. Azt a reményt táplálja, hogy a most kezdődő tanácskozások üdvös eredményre fognak vezetni. Ezek után a miniszter az elnöki tisztet Szögyény- Marich László első osztályfőnöknek adta át. Magától érthető, hogy e tanácskozások folyamáról és eredményéről most semmi sem közölhető, annyit azonban mondhatni, hogy érdemleges tanácskozásokra konkrét szubsztrátum áll rendelkezésre. E szerint a tanácskozások most huzamosabb ideig szakadatlanul folytathatók, úgy hogy előreláthatólag már az első tanácskozásokból szerződési tervezet fog kikerülni. A tanácskozások legalább két hetet fognak igénybe venni. — Az osztrák-magyar vám- Parnell. Tizenhat év óta áll olyan párt élén, melyet maga teremtett, mely nélküle talán megalakult, de bizonynyal oly nagyra nem nőtt volna, mint most. Maga a protestáns egyház tagja s mégis meg tudta nyerni a végletekig hitbuzgó katholikus ír nép osztatlan bizalmát. Egyháziak és világiak egyformán benne látták Írország összes politikai és közjogi aspiráczióinak megtestesülését. Igazi rajongással csüggenek rajta a zöld sziget ir lakói. Az angolok természetesen egészen más érzelmeket táplálnak iránta s volt idő, egy jó évtizedig eltartott, midőn az ír nép vezérének az angol alsóházban igen kínos helyzete volt. Kerülték, mint a bélpoklost és pedig nemcsak konzervatívok, hanem liberálisok és raradikálisok is. Esztendőkig eltartott, míg ellenfelei politikai tényezőnek ismerték el. Gladstone volt az első, aki belátta, hogy Parnellt egyszerűen számba nem venni igen rossz politika, mely napról-napra keserűbben megboszulja magát. Gladstone — akkor miniszterelnök, — végre kibékült Parnellal, ki akikor épen börtönben ült politikai bűntényért elitélve. Ez a kibékülés, mely nem volt pusztán személyi, hanem kiterjedt az egész angolir kiegyezésre, két ellenséges táborra szakította az angol liberálisokat s végül megbuktatta a Gladstone-kormányt. De a kisebbségben levő angol liberálisok támogatása s főleg vezetőik személyes közeledése következtében Parnell pozicziója a parlamentben s a társaságban egyszerre megváltozott. Elismerték egyéniségének kiváló tulajdonait s meghajoltak az imponáló hatalom előtt, mely személyében összpontosult. Ennek a fényes, sok esztendei munkával szerzett pozicziónak egyszerre vége van.Parnell egy tisztán magán természetű pörben kompromittálta magát, a birókeá nézve is kárhoztató ítéletet hozott s ezt immár az angol közvélemény legfelsőbb itélőszéke egyhangúlag jóvá hagyta. Valósággal társadalmi exkommunikáczióval sújtották az angolok az ir pártvezért s a mi még fontosabb, az ir közvélemény igen tekintélyes része csatlakozik e kárhoztatáshoz. Egyik ír püspök azt mondotta ugyan, hogy ami a dolog velejét illeti, azt végezte Parnell a saját anglikán egyházának fejeivel, de más püspökök határozottan ellene foglaltak állást s kijelentették, hogy kötelessége elégtételt adni a megsértett erkölcsi érzetnek. Ez elégtétel pedig nem lehet más, mint legalább ideiglenes viszszavonulása a politikai élettől. Egyik amerikai benső barátja azt táviratozta neki: »Retire, marry, return« (Vonulj vissza, nősülj «m mm mm ■«— m ■uiniTWfwa'tacagBaB , és kereskedelmi konferencia ma délelőtt Szögyény osztályfőnök elnöklete alatt ülést tartott. A bírói és ügyészi szervezet módosítása tárgyában egybehívott szaktanácskozmány ma délután Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter elnöklete alatt ismét tartott ülést, melyben az előadói tervezet 41 — 56. §§-ait vitatta meg. A hátralevő szakaszokat a csütörtök délután tartandó ülésen fogják tárgyalni.