Pesti Napló, 1890. december (41. évfolyam, 330-358. szám)

1890-12-03 / 332. szám

332. szám. Budapest, 1890. Szerda, deczember 3. 41. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ft 1­­­t. A­ lap szelleimi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiad 10~hivatal­­ Ferencziek-tere, Athenaeum-épü 1 efc. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek­­ A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestért kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra i frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. 2í£ esti kiadás postai különküldése kívántatik, postahelyedre havonként 30 kr.» évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­zJPesti ISTaplóc kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ara 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Az igazságügyminiszter beszéde. Az igazságügyi politika munka-pro­­grammja, melyet Szilágyi Dezső ma a kép­­viselőházban kifejtett, nagy vonásaiban már huzamosabb idő óta ismeretes. És ma sem habozunk kijelenteni, hogy mi e programmot alkalmasnak tartjuk arra, hogy ha annak a kivitel, a részletekbe is beható lelkiismer­etes gondosság, a munka ernyedetlen szívóssága és főleg a programm végrehajtásának orga­nikus és minden irányba kiterjedő gondos előkészítése megfelel, ezen az úton szilárd alapokra lehet fektetni Magyarországnak jogi intézményeit. Megnyugvással fogadjuk különösen azt, hogy az igazságügyminiszter azt a súlyt fek­teti a magyar bírói szervezet kifejlesztésére, melyet az épp annyira megérdemel, a­meny­nyire az eddig elhanyagoltatott. Nem ma hangoztatjuk ennek fontosságát először, mert majd egy évtizede első­sorban lapunk volt az, mely nemcsak a jó törvénykezésnek, ha­nem a megalkotott és megalkotandó jogi in­tézmények hatásának és eredményének első rangú feltételét az öntudatra keltett, saját magát a maga erkölcsi erejével fegyelmezni tudó, az összes fórumokat az azokon átvonuló testületi élet által kölcsönhatásra éleszteni képes bírói szervezetben jelölte meg. E nélkül nem tartunk lehetségesnek sem jó igazságszolgáltatást, sem az általános jog­érzetet megteremtő és azokat fejleszteni hiva­tott materiális törvényeket, mert bármily jók és tökéletesek legyenek ezek elvontan és ön­magukban, életerős birói organizmus nélkül hatni nem lesznek képesek. Nagyra becsüljük természetesen és nélkülözhetetleneknek tart­juk ezeket is, és nem kevesebb súlyt fekte­tünk az alaki szabályokra. De valamint ama­zok hiányában, midőn nálunk előreláthatólag hosszú idő fog lefolyni, míg anyagi jogrend­szerünk teljesen kiépül, kétszeres súlyt kell fektetnünk az egységes és öntudatos bírói jogképzés előmozdítására, úgy másrészről, keresvén ennek formai garanc­iáit, ezeket az alaki jogban csak akkor látjuk megteremtve, ha a szervezeti biztosítékok fogják istápolni úgy az anyagi, mint az alaki jognak érvénye­sülését a bírói gyakorlatban. E részben nagyobb fontosságot tulajdo­nítunk a szervezeti, mint a pr­oczesszuális garancziáknak, mert ezek hatását amazok nélkül, — de itt is az összhangot keressük— lehetségesnek nem tartjuk. Jó anyagi törvények nélkül tudunk kép­zelni s látunk is nem egy helyütt jó és kielé­gítő igazságszolgáltatást, ha ennek megvan­nak a most említett biztosítékai. De viszont kitűnő anyagi és per­fekt alaki törvények mellett sincs meg a kilátás arra, hogy meg­nyugtató s az általános jogérzetet emelni és erősíteni hivatott judikatúra fejlődhessék ki, ha hiányzanak a szervezeti feltételek Mert ezek nélkül az eredmény mindenütt, a­hol így fejlődtek a jogélet alakulásai, az volt, hogy létrejöttek ugyanegy bíróság kebelében a nagyon erős és nagyon gyenge kollégiu­mok; a gyengébb birói tehetség még alacso­nyabbra sülyedt, a­helyett, hogy a szervezeti élet hatása alatt emelkedni tudott volna, az öntudatra nem ébredt testületi élet nem gya­korolhatván a benne rejlő nivelláló hatást; míg másfelől ez a rendszer megteremtette azokat a birói portentumokat, kik egész kedv­teléssel dolgozzák magukat bele a jogi for­muláknak hatásra számított oly konstruk­­cziójába, melyen elámulnak először is az ugyanazon testületben működő többi birák, kik miután iparkodnak, a­hogy kitől telik, utánozni a tetszetős, különben elég könnyű sablont, de melyet semmiképen meg nem ért s melytől végre megretten az egész társada­lom, látva azt az áthidalhatlan űrt, melyet a jogszolgáltatás vonz egyrészről a természetes jogérzet és a józan logika, másrészről a birói praxis félszeg különösségei között. Igaz, hogy e kinövéseket egymagában a még oly helyes alapokon fejlődő szervezeti élet a bíróságok kebelében nem akadályozza meg. Kell ehhez még egy másik tényező, a­mely különben szintén organizatórius elem: a nemzeti társadalom és a bírói működés kö­zött létesített kapcsolat. A büntető igazságszolgáltatás terén az esküdtszék, a czivilis judikatúra terén a szó­beliségen alapuló közvetlenség képezi ezeket az elemeket, melyek hatása abban nyilvánul, legalább ez az egyik czél, melyet általuk el­érni kell, hogy a bíráskodást állandó és or­ganikus kontaktusban tartja az élettel és a társadalom természetes jogérzetével s nem engedi meg azt, hogy a bíráskodás négy fal zárt levegőjében kiaszott, többé kevésbbé fel­­eziezomázott múmiává legyen, melyet meg­csodálnak, vagy ha e múmia reájuk esik s igy érzik meg keservesen annak hivatását és szerepét, ijedten kerülnek az emberek. Ily vonatkozásában az esküdtszéki bün­tető bíráskodás s még inkább a magánjogi peres eljárás reformja nagy organizatórius kér­dés, melyet, sajnos, nálunk tisztán pro­­c­esszuális jellegében szeretnek tárgyalni, a­mivel pedig csak a legutolsó sorban bír. Megelégedéssel konstatáljuk s ez a sike­res megoldásnak egyik biztató jele, hogy az igazságügyminiszter mai beszédében a pol­gári eljárás reformja ama magasabb nívón jelentkezik s mi is abban a meggyőződésben vagyunk, hogy ha a kilátásba helyezett rész­leges reformot sikerül még a jelen ülésszak­ban megalkotni, ez, kapcsolatban a szervezeti törvény meghozatalával, melyet ugyane ha­táridőben fog a törvényhozás az igazságügy­­miniszter prog­rammja szerint megalkothatni, oly irányban fogja fejleszteni a magyar igaz­ságszolgáltatást, melynek jó hatása és üdvös eredménye nem maradhat el. Az esküdtszék behozataláról s e kérdés jelentőségéről ezúttal nem akarunk tüzete­sen szól­ni. De az előrebocsátottak után újó­lag hangsúlyoznunk kell ama nézetünket, hogy mi a bűnvádi esküdtszék behozatala nélkül ama súlyos bajokat, melyek nálunk különösen a büntető judikatus­a terén a fen-­t tebb jelzett irányban napról-napra szaporod­nak s magának az igazságszolgáltatásnak ha­tását jó részben paralizálják, orvosolhatók­­nak, pedig erre égető szükség volna, nem hiszszük. A birói szervezet, a birói kiképzés, a fe­gyelmi eljárás, a táblák dec­entralizác­iója, a felügyelet szabályozása a felsőbb bíróságok részér­ől a mi meggyőződésünk és felfogásunk szerint is egy gondolatnak, ugyanazon orga­­nizatórius eszmekörnek alkatrészei. A­mi különösen a fegyelmi eljárást il­leti, mi ezt a szervezeti élet egyik nélkülöz­­hetlen, de az erkölcsi tényezők között ruá- sodrendben szereplő adminikulumnak szerhet­jük tekinteni. Elvünk az, hogy a bírói szer­vezet a maga inhaerens ereje által fegyel­mezze önmagát, s ebből a szempontból kontempláljuk a felsőbírósági felügyeletet is, mint igazán organizatórius tényezőt. De épen azért, mert így vélekedünk, tartjuk egyúttal mellőzhetlenül szükségesnek azt is, hogy a­hol a szervezeti élet fegyelmező ereje többé hatást gyakorolni nem képes, a­hol tehát két­szeres súlyt kell fektetni arra, hogy a meg­sértett szervezeti összhang, további tekinté­lyének és hatalmának fentartása érdekében, rögtön és gyökeresen orvosoltassék, ott az­után oly fegyelmi megtorlás lépjen alkalma­zásba, mely ezt a czélt biztosítani egész erély­­lyel és kétségtelen hatálylyal képes is. Birói novicziátus megteremtése eddig hiú álma volt azoknak, kik folyton rámutat­tunk azokra az anomáliákra, melyek e té­ren nálunk felmerültek. Biráink, legalább azoknak nagy zöme, előttük majd teljesen idegen szerepre voltak utasítva,midőn a birói széket elfoglalták. Míg másrészt, hogy az e tekintetben felmerült kisebb anomáliákat mellőzzük, az ügyészi kar­ban épen ez a kö­rülmény igen kellemetlen stagnácziót idézett elő. Onnan az alügyész, vagy ügyész kizáró­lag a büntető bíróságokhoz volt áthelyezhető, mert a büntető törvénykezésen kívül nem volt más szakban kellő jártassága- Nagy baj volt ez magára az előléptetés lehetőségére nézve is, de még nagyobb baj volt az, hogy ez a körülmény nagyban elősegítette amaz elzárt, szinte kasztszerű hierarchiának ki­fejlődését, mely egyúttal az ily elzárkó­­zottsággal együtt járó bajok egész sorát teremtette meg. Természetes kihatással volt ez a bírósággal szemben tanusított modorra, a közönséggel szemben használt hangra s egyéb hivatali etikei-kérdésekre is, a­mi ha csak megengedjük, egyeseknél jelentkezett is nem éppen kellemes alakban, bizonyos, hogy ezen talán akaratlanul is, de bántó magatar­tás, ez a kissé túl nagy öntudat legalább is kellemetlen szervezeti disszonanczia volt, mely a kevésbbé szerencsés temparamentu­­mokat s a kevésbbé szerencsés tapintatot annál feltűnőbb módon juttatta jó r­észben az emlí­tett or­ganizatórius anomáliák kifolyásaként kifejezésre az ügyészi kar kebelében. Mint tegnap jeleztük, a büntető eljárás reformját az országgyűlés utolsó ülésszaká­ban hiszi az igazságügy miniszter megalkot­hatni az új ügyvédi rendtartással egyetem­ben, de megjegyezte azt is, hogy a családjog munkába vétetett s az örökösödési javaslattal összhangba hozva, mint szerves egész fog a ház elé terjesztetni, mert a kormány ezt is az igazságügyi politika legközelebbi feladatának tekinti. Nagy tartózkodással szólt az igazság­­ü­gymi­niszter a katonai büntető eljárás meg­alkotásának kérdéséről. Annyi a beszédből kétségtelen határozottsággal kiderül, hogy az alapelveket tartalmazó javaslat, mely az igaz­­ságügyi kormánynyal közöltetett, lényegesen eltér a kormány nézeteitől s nem felel meg ama minimális követelményeknek sem, me­lyeket ma már semmiféle büntető perrend­tartásban mellőzni nem szabad. Hogy e né­zeteltérések kiegyenlíthetők lesznek-e, e te­kintetben, az impressziót tekintve, melyet az igazságügyminiszter e nyilatkozata keltett, még halvány remény sem visszhangzik a miniszter szavaiban s nagyon tartunk tőle, hogy e kérdés, ha az eddigi eljárás kö­vetetik, még évek során át folyton ta­nulmányozás és platonikus nézetcsere tár­gyát fogja képezni a különböző minisz­tériumok között, mi­alatt az ország egész védköteles lakossága, ha fegyver alá belhiva­­tik, oly katonai büntető eljárás uralma alá helyeztetik, mely az igazságos ítélethozatal legelemibb garancziáit nélkülözi. E kérdéstől eltekintve különben a ma kifejtett igazságügyi munkaprogramul ked­vező hatást gyakorolt az egész házra s mi csak azt óhajtjuk, hogy az ténynyé is legyen. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A magyar képzőművészet és a műbirálat. (Válasz a »Nemzet« művészeti kritikusának.) Tanulságosan lehetne beszélgetni a fölött, hogy a szó komoly értelmében megállapitható-e már a magyar képzőművészet létezése vagy pusztán csak egyes magyar művész-egyéniségek vál­nak ki jellemzően az internaczionális áradatból. De hogy magyar műbírálat nincsen, az az egy bizonyos. És ez szomorú valóság. Szomorú művé­szeinkre s nagy közönségre nézve egyaránt. A napi sajtó — természeténél fogva — csak annyiban foglalkozik a képzőművészettel, amennyi­ben referáló hivatása megkívánja, Így tehát lapjaink nincsenek, nem lehetnek abban a helyzetben, hogy egy erős műkritikus nemzedéket nevelhessenek. Az az egy-két úr pedig, kik különösen a magyar nyelvű sajtóban foglalták el a műbírálat terét, vagy önök magukat nem nevelték eléggé mesterségükhöz, vagy pedig rossz iskolába jártak. Közülök egyik az egyik, másik a másik szélsőség hangján szenvelgi a műértőt. Az egyik, hogy elleplezze önállótlanságát, 6887e-v1887a dicsér rosszat, jót, közepest ;s hogy mégis ne csak jóakaratú protektornak, hanem jó tanácsadó­nak is bizonyítsa magát, olykor-olykor meglehetős rossz példákat állít föl mértékül, készen tartott ide­gen műszavakkal az igazán jó oktatásokban keres gán­csolni valót, a gyöngébb műtermékek előnyére, így a téli kiállítások alkalmával nem ritkák az ilyen ko­moly képű kritikusok fontoskodásai, a­melyek fö­lött vidámabb perczeinkben jó szét mosolygunk, rossz hangulatunkban pedig formálisan dühbe bo­rulunk. S mit tesz a másik kritikus? A másik, a »Nemzet« kritikusa, adja a legmagasabb szempon­tokkal telitett könyörtelen bírót és szöges csizmájá­val összetaposni képes egyszerre négyszáz olyan magyar képet, melyek közül legalább kétszáz oly tisztes fokán áll a művészeti komoly készültségnek, a­mely fokig az ő, t. i. a »Nemzet« kritikusának mű­­értelme, úgy látom, föl sem tud kapaszkodni. A má­sik kétszázzal talán még képes volna hatásosan el­zsörtölődni, de mert ez méltóságán alul áll, ő rész­ben átengedi a tért kisebb kaliberű műkriti­­kusoknak. Azzal, hogy a »Nemzet« november 29 iki szá­mában közölt kritikája homlokát egy római egyes (I.) jelölte meg, megvallom, roppantul kiváncsivá tett arra, hogy majd a II. szám alatt következő bírálatá­ban miképen fog példákkal győzni meg az I. szám alatt toporzékoló állítások igazságár­ól. Minthogy azonban a már megjelent közleményből teljes élet­nagyságban a közönség tendenc­iózus félrevezetésére irányult szándék tekintget ki ránk, nekünk, kik az efféle szándékkal végképen nem tudunk rokonszenvezni, sőt azt tartjuk, hogy a fejlődés örvendetes stádiumait mutató képzőművészetünk ellen az ilyen természetű »bírálat« igen veszedelmes támadás: körülbelül kö­telességünk a már eddig világgá szabadult dühös áta­­lánosságok mérge ellen is védő oltásokat eszközölni a közönség jobbra hajlandó véleményén. A »Nemzet« kritikusa egy bizonyára kiváló, de aligha­nem »méltatlanul mellőzött« festő-barátjának meggyőződésével párosítva az ő saját külön meggyő­ződését, e két meggyőződés barátkozásának ered­ményéül azt a kétségbeejtő hírt közli velünk, hogy a képzőművészeti társulat ez idei kiállítása való­ságos lomtár, gyűjteménye mindenféle, zsibárus boltjába való atelier-szemétnek, annak a nem éppen előkelő műfajnak, melyet az ő festő ba­rátja »négy szem között« s »fél-halkan« kitschnek nevezett. Ha ez a bizonyára érdemes festő is csak »fél­­halkan« merte e meggyőződését nyilvánítani, kár volt a »Nemzet« kritikusának e meggyőződést oly teli tüdővel trombitálni ki, mert az a festő valószínűleg tudta, hogy az ilyféle meggyőződést csak a »Nemzet« kr­itikusával négy szem között, s csak fél-halkan mond­hatja el, önmagának erős kompromittálása nélkül. A »Nemzet« műkritikusa okát is keresvén az idei műtárlat botrányos silányságának, megint elment jobbra-balra kérdezősködni, míg végre több oldalról ezt az egyértelmű választ nyerte: »A képzőművészeti társulat intéző köreiben az a né­zet vert gyökeret, hogy a magyar művészet immár meg­érett arra, hogy a külföldinek sem tekintélyére, sem pél­dájára nem szorul. A magyar festők és szobrászok száma már oly nagy és műveik oly tökéletesek, hogy nem csu­pán teljesen kielégíthetik Magyarország műszlését, ha­nem a közízlés ama nevelésének szerepét is teljesíthetik, mely miatt az állam a művészetek gyakorlóit és ezek­nek testületét mindenféle módon támogatja. Ennél fogva tárlataink megalkotásánál az intéző személyiségek nem reflektálnak többé »a külföld« tömeges részvételére. Nem akarnak többé külföldre annyi meghívót szétküldeni, mint ezelőtt. Inkább csupa magyar alkotásokból akarják a tárlatot összeállítani és csak néhány nagyobb szabású külföldi művet, néhány abszolút remeket akarnak a ma­gyarok zöme mellé helyezni, hogy a fiatal festő-nemze­dék e remekekből valamit tanulhasson. Így történt ez most is , és íme az első magyar tárlat, mely a magyar művészet jelen állásának hü képe, kiállítóinak zömében magyar és csak néhány kiváló műben idegen.« Bocsásson meg a t. kritikus úr, hogy erre én is koczkáztatok meggyőződéseim közül egyet, azt ugyan­is, hogy a t. műkr­itikus úr rosszul válogatja össze barátait, mert olyanokkal vette magát körül, akik a t. mükritikus úr gyöngébb tulajdonait fölismerve, hamisan kiaknázzák, t. i. minden tücsköt-bogarat el­hitetnek vele. Ha én is barátja volnék a t. mükriti­kus urnak, én már nem tudnám megengedni, hogy mindent készpénznek vegyen, hogy olyanokat higy­­jen el, a­melyek a valósággal homlok­egyenest ellen­keznek. Egyebek közt az a fönt idézett hallomása is merő koholmány, tessék elhinni. Azt hiszem sugal­­mazói között az a bizonyos festő-barátja hiányzott is, mert az meg aligha arról nem panaszkodott volna, hogy a képzőművészeti társulat nyomja a ma­gyar piktorokat, mert versenyt csinál nekik a külföl­diekkel. A valóság az, hogy a képzőművészeti társulat, mint eddig tette, az idei kiállításra is iparkodott a jelentékenyebb külföldi művészeket megnyerni, titká­rát utaztatta is Spanyol- és Francziaországban. S ha a társulatot hibáztatnunk lehet, csakis azért hibáz­tathatjuk, hogy, legalább eddig, túlságos udvarias volt a külföld iránt. Hogy azonban a külföldi művészet az­ idei ki­állításunkon nem tündöklik oly nagyszámú alkotá­sokkal, mint a­hogyan a »Nemzet« kritikusa szeretné, annak megvan a maga természetes oka. Ne higyjük ugyanis, hogy a külföld művészei a mi szép szemeink­ért, vagy a magyar művészek oktatása végett küldik ide képeiket, szobraikat; hinem küldik azért, mikor küldik, hogy vevőt találjanak rájuk. Már­pedig kez­dik tapasztalni a külföldi művészek, hogy Budapes­ten egyre több képet vesz a közönség magyar művé­szektől s egyre kevesebbet tőlük. A kormány sem sokat lendít rajtuk azzal a szerény 5000 forinttal, mely a közoktatásügyi tárcza költségvetésében kül­földi festmények vásárlására van évenként előirá­nyozva. Ily körülmények között ne csodálkozzunk tehát, de a képzőművészeti társulat jó hírét se ipar­kodjunk bemocskolni, ha a külföldi művészeknek ez idén nem volt kedvük több tárgyat küldeni kiállítá­sunkra. Avagy a külföldért rajongó kritikus úr azt sze­retné, hogy az a kevés művásárló, kik nálunk képe­ket szoktak venni, ne magyar, hanem külföldi képe­ket vegyenek? De ebből a kívánságból indulva ki, miféle logikával k­épes a kritikus úr a külföldi művé­szet inváziójában, illetve pártolásában pillantani meg a magyar művészet fölvirágzásának biztosítékait ? Hagyjunk föl kérem azzal a határtalan kü­lföl­­dieskedéssel, mely, megengedem, hogy a t. kritikus úr körében a műveltség legfőbb föltétele szokott lenni; foglalkozzunk inkább, de foglalkozzunk komolyabban, mint eddig tettük, magunkkal s a jelenségek igazi kutforrásaival. Valljuk be — de nini, sajátságos, hogy mikor a külföldi minta­képek nagy szükségességét hangoz­tatja, ugyanakkor bevallja a t. kritikus úr is,­­hogy magyar művészeink a kelleténél is jobban átengedik magukat egyes külföldi mestereik, vagy kollégájuk hatásának. Nem festenek ezek a mi magyar művészeink ma már olyan rossz képeket, mint a t. kritikus úr képzeli, de sőt éppen az idei műtárlat az, melyen ha figyelmesen s csak egy kissé hozzáértő szemmel vé­gig haladunk, teljes tiszteletre ébreszthet bennünket a fiatal művész-generáczió iránt. A­mi még sértő van alkotásaikon, az éppen az a körülmény, hogy az örö­kös külföldi befolyás még nem engedte őket­­ ma­gyarokká tenni. Van azonban egy műfaj, melyben már nemcsak becsülettel, hanem győzelmesen is álljuk a versenyt bármely nemzet művészetével s ez a p­o­­r­t­r­a­i­t. Nem kell ezt kicsinyelni, t. kritikus úr. Nagyon szép dolog ez. S csak portrait­kból több kitűnő alko­tást tudnék rögtönösen elősorolni, mint amennyi fest­ményt a kiállítás egészében mond tűrhetőnek a t. mübizáló ur. Aztán mikor a té­makritikus úr a magyar fes­tőkről átalánosságban beszél, különös áldozatul mért szemel ki épen két, kevesebb igényű, ámbár derék fiatal festőt: Koszkol Jenőt és Feledi Tivadart ? Nem tetszenek a képeik ? Lássa, nekem sem tetszenek. S azért ha az idei kiállításon képviselt művészekről van szó, nem is őket ütném, hanem komolyan foglal­koznám Benzurral, Horovitz­czal, Baditz Ottóval, Margitayval, Biharival, Eisenbuttal, Neográdyval, Peskével, Ballóval, Vastagh Gézával, Tornayval, Stettkával, Skuteczkival, Tölgyessyvel, Karczayval, Ébnerrel, Vágóval, Halmival, Komlóssyval, no és még egynehánynyal, meg Munkácsyval. Egy kis jobb indulat, té­makritikus úr, és ha, művásárlók és megrendelők híjában, nem is akad ki­állításunkon valami nagy vásznakra, a kisebb vászna­kon igen tiszteletre méltó tehetségek érdemes mun­káit pillanthatja meg. Arra pedig épenséggel semmi ok sincs, hogy a művészet iránt érdeklődni csak újabban kezdő közön­ségünket degusztálni iparkodjunk. Az olyan vendég, ki egy társaság étvágyát evés közben mindenféle éme­lyítő dolgok elbeszélésével rontja, nem való úri tár­saságba ,­­ kell, hogy valaki őt erre figyelmeztesse. Ha meg a té­makritikus úr a műtárlatot ren­dező képzőművészeti társulattal szeret kötekedni, ké­rem, legközelebb rója meg azért, hogy a tárlaton fel­tűnően rossz világítású helyre vannak akasztva egyes olyan festők képei, kik nem tartoznak az illetékes klikhez,­­ feltűnően előtérbe tolva oly festők gyönge képei, a­kik ahhoz a klikhez tartoznak. Az elmondottak után engedje meg a té­makri­tikus úr, hogy méltán az önkritikája ellen fordítsam saját elmésségét, vagyis illusztrálandó, hogy nem annyira a műtárlat olyan nagyon gyönge, mint in­kább a »Nemzet« kritikája: eredeti alakjába fordít­hassam vissza a saját mondását, mely szerint »nem a portéka a kifogásolható, hanem a házaló.« Dr. Kadocsa Elek: Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Budapest, decz. 2. Vámszerződés Németországgal. Bécsből táv­­iratozzák lapunknak. Ma délután 3 órától */*7-ig volt a külügyminisztériumban az első tanács­kozás a Németországgal kötendő vám- és kereskedelmi szerződés tárgyában. A tanácskozásban a német, osztrák és magyar kor­mányok általunk már említett képviselői vettek részt. Gróf K­á­l­n­o­k­y Gusztáv külügyminiszter nyi­totta meg az ülést. Örül — úgy­mond — hogy Német­ország képviselőit üdvözölheti és a­mennyire örvende­tes, hogy Németország és Ausztria-Magyarország között ily szívélyes szövetség áll fenn, épp úgy nem kevésbbé kívánatos, hogy a kereskede- l­em-politikai viszonyok is a két hatalom között ugyanoly barátságosakká válja­nak. Azt a reményt táplálja, hogy a most kezdődő tanácskozások üdvös eredményre fognak vezetni. Ezek után a miniszter az elnöki tisztet S­z­ö­g­y­é­n­y- M­a­r­i­c­h László első osztályfőnöknek adta át. Magá­tól érthető, hogy e tanácskozások folyamáról és eredményéről most semmi sem közölhető, annyit azonban mondhatni, hogy érdemleges ta­nácskozásokra konkrét s­z­u­b­­­sztrátum áll rendelkezésre. E szerint a ta­nácskozások most huzamosabb ideig szakadatlanul folytathatók, úgy hogy előreláthatólag már az első tanácskozásokból szerződési tervezet fog ki­kerülni. A tanácskozások legalább két hetet fognak igénybe venni. — Az osztrá­k-m­agyar vám- Parnell. Tizenhat év óta áll olyan párt élén, me­lyet maga teremtett, mely nélküle talán meg­alakult, de bizonynyal oly nagyra nem nőtt volna, mint most. Maga a protestáns egyház tagja s mégis meg tudta nyerni a végletekig hitbuzgó katholikus ír nép osztatlan bizal­mát. Egyháziak és világiak egyformán benne látták Írország összes politikai és közjogi as­­piráczióinak megtestesülését. Igazi rajongás­sal csüggenek rajta a zöld sziget ir lakói. Az angolok természetesen egészen más érzelme­ket táplálnak iránta s volt idő, egy jó évti­zedig eltartott, midőn az ír nép vezérének az angol alsóházban igen kínos helyzete volt. Kerülték, mint a bélpoklost és pedig nem­csak konzervatívok, hanem liberálisok és ra­­radikálisok is. Esztendőkig eltartott, míg el­lenfelei politikai tényezőnek ismerték el. Gladstone volt az első, a­ki belátta, hogy Par­­nellt egyszerűen számba nem venni igen rossz politika, mely napról-napra keserűbben meg­­­­boszulja magát. Gladstone — akkor minisz­­­­terelnök, — végre kibékült Parnellal, ki ak­­i­kor épen börtönben ü­lt politikai bűntényért elitélve. Ez a kibékülés, mely nem volt pusz­tán személyi, hanem kiterjedt az egész angol­­ir kiegyezésre, két ellenséges táborra szakí­totta az angol liber­álisokat s végül megbuk­tatta a Gladstone-kormányt. De a kisebbség­ben levő angol liberálisok támogatása s főleg vezetőik személyes közeledése következtében Parnell pozicziója a parlamentben s a társa­ságban egyszerre megváltozott. Elismerték egyéniségének kiváló tulajdonait s megha­joltak az imponáló hatalom előtt, mely sze­mélyében összpontosult. Ennek a fényes, sok esztendei munkával szerzett pozicziónak egyszerre vége van.Parnell egy tisztán magán természetű pörben kompro­mittálta magát, a biró­k­eá nézve is kárhoz­tató ítéletet hozott s ezt immár az angol köz­vélemény legfelsőbb itélőszéke egyhangúlag jóvá hagyta. Valósággal társadalmi exkom­­munikáczióval sújtották az angolok az ir pártvezért s a mi még fontosabb, az ir köz­vélemény igen tekintélyes része csatlakozik e kárhoztatáshoz. Egyik ír püspök azt mondotta ugyan, hogy a­mi a dolog velejét illeti, azt végezte Parnell a saját anglikán egyházának fejeivel, de más püspökök hatá­rozottan ellene foglaltak állást s kijelen­tették, hogy kötelessége elégtételt adni a megsértett erkölcsi érzetnek. Ez elégtétel pedig nem lehet más, mint legalább ideiglenes visz­­szavonulása a politikai élettől. Egyik ameri­kai benső barátja azt táviratozta neki: »Re­tire, marry, return« (Vonulj vissza, nősülj «m m­m mm­ ■«— m ■uiniTWfwa'tacagBaB , és kereskedelmi konferenc­ia ma dél­előtt Szögyény osztályfőnök elnöklete alatt ülést tartott. A bírói és ügyészi szervezet módosítása tár­gyában egybehívott szaktanácskozmány ma délután Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter elnöklete alatt ismét tartott ülést, melyben az előadói tervezet 41 — 56. §§-ait vitatta meg. A hátralevő szakaszokat a csütörtök délután tartandó ülésen fogják tárgyalni.

Next