Pesti Napló esti kiadás, 1891. március (42. évfolyam, 60-88. szám)

1891-03-26 / 83. szám

Budapest, 1891.Csütörtök, márczius 26. 84. szám. —­ Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Budapest, márczius 26. A képviselőház ma délután gr. Andrássy Tivadar elnöklete alatt rövid ülést tartott, melyen K­ő­r­ö­s­s­y Sándor, az igazságügyi bizottság elnöke, beterjesztette a bizottság jelentését a bírói és ügyészi szervezetről szóló törvényjavaslat tárgyában. A ház érdemleges ülésen fog az iránt határozni, hogy a jelentés mikorára tűzessék ki napirendre. Ezzel az ülés véget ért. Sándor czár és Carnot. III. Sándor czár tudva­levőleg a Szent­ András-rendet adományozta Carnot franczia köztársasági elnöknek s ez eset a francziák, valamint a pánszlávok körében óriási lelkesedést kelt. Most a pánszlávok azon fáradoznak, hogy rávegyék Carnot urat, hogy látogassa meg a mosz­kvai kiállítást s az utat ne szárazon, vagyis ■ Németországon át, hanem tengeren tegye meg. Orosz­országban e látogatás, mint a pánszlávok hirdetik, nagyszerű francziabarát tüntetésekre adna alkal­mat. Több figyelmet érdemel az a maró gúny, melylyel a berlini félhivatalos »Nordd. Alig. Ztg.» Carnot ur kitüntetéséről nyilatkozik. Elmondja, hogy a köztársaság polgárait egészen önkívületi ál­lapotba hozta a kitüntetés s a »Liede« azon czik­­kére, mely azt mondja, hogy Oroszország meg-­­­tiszteli a franczia demokrácziát s szilárdítja a húsz éves franczia köztársaságot, a német lap gúnyosan megjegyzi: »III. Napóleon alatt legalább maguk a francziák voltak azok, kiktől a császárság alkotmá­nyának kiépítésével az épület megkoszorúzását vár­ták ; ma az ő szemükben a minden oroszok korlátlan ura az, a­ki a húsz éves köztársaságot megkoszorúzza és szilárdítja. Milyen szerények lettek a konvent és a közjólétbizottság utódai!s Belgium és Anglia. Ismeretes, hogy Lipót belga király legutóbb Londonban járt s ott igen behatóan értekezett az angol államférfiakkal. A dolog termé­szetéből és a londoni és brüsszeli lapok közt kifejlő­dött elég heves polémiából azt lehetett következtetni, hogy a királyi látogatás a Kongó-állam ügyeivel áll kapcsolatban. Ma azonban egy szenzácziót hajhászó lap kisüti, hogy Lipót király sokkal fon­tosabb ügyekben járt Londonban. E lap szerint a király attól fél, hogy európai há­ború áll küszöbön, melyben Belgiumnak nemzetközileg biztosított semlegessége sem fog tisz­teletben tartatni. Ez eshetőséggel szemben keres a ki­rály támaszt Angliánál s azt akarja,hogy Antwer­pen várát és városát egy háború ese­tén az angolok szállják meg s ők gondos­kodjanak e fontos pozíc­ió védelméről. Lipót király ezt azért óhajtja, hogy a belga hadsereget azután kizárólag a Maas-vonal védelmére fordíthassa. E kalandos hit elejétől végig üres koholmány­nak látszik. Hisz az végre nincs kizárva, hogy Lipót királynak aggodalmai lehetnek az európai béke ál­landósága iránt. Az orosz részről folyton folyó hadi­­készülődések s az orosz-franczia barátkozás örö­kös nyilvánulásai valóban nyugtalanságot kelte­nek mindenütt, ámbár azt, hogy aktuális veszély forogna fenn, ez idő szerint nem mondhatni. De hogy Lipót király Anglia katonai támogatását akarná kinyerni, az éppen nem valószínű, sőt fö­lösleges is, mert Anglia és Belgium már régebben olyan szerződést kötöt­tek, melyben a brit birodalom arra kötelezi magát, hogy bármely támadás ellen fegyverrel is megvédi Belgium semlegességét s hadat üzen annak az állam­nak, mely e semlegességet tettleg megsérti. Ez a szerződés még a hetvenes években köttetett s tartal­ma ismeretes. Anglia kijelenti benne, hogy a Belgium semlegessége elleni támadást önmaga ellen irányuló­nak fogja tekinteni. Ily körülmények közt tel­jesen fölösleges új egyezményt kötni Antwerpen védelmére. Ha Francziaország vagy Németország megsértené a belga terület semlegességét, Anglia úgy is Belgium védelmére köteles sietni s sem­mi sem mutatja, hogy e kötelezettség alól ki akarná magát vonni. Ha pedig ki akarná vonni magát alóla, akkor még kevésbbé kötne új szerződést Lipót királylyal. Jelen alakjában tehát a hit minden­esetre üres mende-monda, mely figyelmet nem érde­mel s jámbor kedélyek rémítésére bocsáttatott világgá. A Kon­gó-kérdés épen mostanában sokféle kellemet­lenséget idézett fel a londoni és brüsszeli kabinetek közt s azért a jelen pillanat külömben sem igen al­kalmas arra, hogy a két állam ilyen kényes kérdések taglalásával foglalkozzék. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA, A toweri apátság. Irta : Besaut Walter. 10 Angolból fordította: A. Katona Clementin, — Erényes, igazlelkű, nem rágalmazó, nem irigy, hanem könyörületes. Szóval Sylvia olyan fiatal nő, a­ki az angol Egyház által előírt éle­tet folytatja. Nos ? Az ilyen nő természetesen még a magáénál is jobban aggódik, (s ki ne tenné ?) a má­sok lelki üdvéért (a magáé felől körülbelül biztos lehet­vén) s főleg azokért,kik legközelebb állanak hozzá s leg­drágábbak neki. Azt hiszem, Thuanus hoz fel esetet egy nőről Németországban, a­ki mivel nem tudta el­viselni annak a gondolatát, hogy gyermekeket hozzon a világra, kiknek lelke aztán örökre elkárhozhatna, elhatározta inkább sohasem menni férjhez. Másik följegyzés szerint, egy nő, hogy magzatait az ily sors­tól megóvja, saját kezeivel végezte ki azokat csecsemő korukban. Minden lelkész bizonyos mértékben gyón­tató, habár nem a római vallás értelmében. Mert minden rendű és rangú nők, férfiak jönnek hozzá gyötrő kérdések és kételyekkel. Saját tapasztalatom nyomán biztosíthatják, hogy az ebbeli félelem igen gyakran fordul elő. Annak is tudatára jutottam, hogy míg kevesen kétkednek — még a bűnösök közt is — saját lelkiüdvösségükre nézve, másokét kétségesnek tartják, ésannyira, hogy nők jöttek hozzám kérdezni, mit kellene tenni férjükért, a férjek feleségeikért, nővérek fivéreikért, anyák gyermekeikért s gyerme­kek szüleikért ? Az ebbeli aggodalom csak természe­tes s addig fog tartani, míg a protestáns vallás, — vagyis az utolsó ítéletig. Gondolkozzál e felett Nevill. Várjon nem leljük-e meg ebben az előttünk lévő nehéz problémának a megoldását ? Annyi bizonyos, hogy Sylvia mindig vallásos érzelmű volt. Ez tagadhatatlan. De más oldalról, ha ily félelmet táplált volna Györgyöt illetőleg, azt hi­szem, közölte volna velem; s miután ritka leány gon­dol házasság előtt a még meg nem született gyerme­kekre, méltán föltehetem, hogy Sylviának nem vol­tak semminemű kételyei, vagy aggályai erre nézve. S ezt meg is mondtam tudós tanácsadómnak. — Mindazáltal még is úgy lehet, — mondá. — Te magad is csak annyit tudsz, a mennyit nővéred neked elmondott. Folytattál vele utóbbi időben tüze­tesebb és bizalmasabb társalgást a vallás felől? — Nem folytattam, — felelém. De eszembe jutván, mivel töltöttem be gondolataimat és időmet az utóbbi időben (a­miről nemsokára hallani fogunk) s a rosszalás, sőt elitélés, melylyel e tudós lelkiatya e foglalkozást elitélné — lehorgasztottam a fejemet. — Ha tehát — folytatá a lelkiatya, — nem lehet szó irigység, féltékenység, vagy vallásos aggály­ról s miután biztosra vehetjük, hogy v­i­t­­­u­m, vagy természeti fogyatkozás sem áll fenn, másban kell ke­resnünk az okot. Lehet például, hogy a­nélkül, hogy tudná, vagy érezné, a mi leánykánk érzelme lassan­ként megváltozott kedvese iránt, annyira, hogy midőn váratlanul megérkezett, megjelenése lelkiegyensúlyá­­val szemben nagyon is hirtelen adta tudtára, hogy nem képes többé ama vonzalommal közeledni hozzá, melyet az tőle elvár. Ez megtörténhetett nála a tény észrevétele nélkül, miután gondolatainak tárgya távol volt tőle. — Uram — mondám — mi oly gyakran beszél­tünk Györgyről s nővérem annyiszor emlékezett meg róla, egész leplezetlenül, mint olyanról, ki egész szívét bírja, hogy nem hihetek az olyan változásban, minőt ön föltételez. — De nem lehetetlen. Az asszony változékony portéka, még a legjobb is olyan, mint a szélkakas. Mindazáltal tegyük fel, hogy Sylvia állhatatos ma­radt érzelmeiben. Ennélfogva áttérhetünk egy másik lehetőségre, tudniillik a rágalomra: »A rágalom fa­­lánkjai sebeznek«. A rágalom elhintetik; szájról­­szájra kél, mindinkább növekedve és túlozva, migyen szertelen, rémséges és képtelenné válik. Nem gondo­lod, hogy Sylvia valamit hallott György hátrá­nyára ? — Tudtommal semmit sem hallott. — Talán írhattak felőle valamit, Györgynek lehetnek — sőt lennie kell — ellenségeinek. Melyik becsületes fiú érheti el a huszonkettedik évet a nél­kül, hogy ellenséget ne szerezne magának?Némelyek cselekvők, kik csak az alkalomra várnak, hogy kigyók módjára marhassanak; mások ismét passzivok, kik csak várják, lesik és remélik valakinek a romlását, bukását. Igazságnak ismerem el s volt is alkalmam meggyőződni felőle, mint az angol egyház szerény szolgájának, hogy nincs ember a méltóságok és te­kintélyek bármelyik palczán, kinek ne lennének szá­zával ellenségei, lenne bár mintaképe a tökéletesség­nek. Nincs oly erény, mely védve lenne a rágalom szava s a rágalmazó falánkja ellen. Ekként tehát Györgynek is lehetnek ellenségei. — Soha sem hallottam, hogy neki lettek volna. — Lehetséges, hogy valamelyik nő — magá­ban a kerületben — azt képzeli, hogy Sylvia által ki lett ütve a nyeregből. Ez épp elég lenne a rágalma­zás fölidézésére, a legigazibb fajtából. Vagy valaki talán részt kapni remélt ama hajóállományi örökség­ből Redriffben ? A rágalom természetszerűen nagyra nőve szökik elő az agyból — mindaddig nem nyug­szom meg benne, hogy nem rágalom rejlik e dolog fenekén, míg abban is megnyugodhatom, hogy Györgynek nincsenek ellenségei. Hogyan ? Neki, egy hajóstisztnek ! Gondolj a zendülő kutyákr­a, kiket leütött, a tunya ficzkókra, kiket egy-egy kö­télvéggel elpáholt, s azokra, kiket megkorbácsolt — sőt még tiszttársaira is, kiknek fölébe kereke­dett — s az ily emberek ne volnának ellensé­gei ? Aztán vedd tekintetbe takaros voltát, ere­jét és kellemes arczát! Azt hiszed talán, más nő nem vágyik ama kellemes arcz után s nem irigykedik Sylviára ? Ugyan menj! — Most pedig, fiatal em­ber, — mondá befejezőleg s székéről fölkelve — ime végeztem. Tudjuk, mi történt s fontolóra vettük, mi lehet az oka, vagy magyarázata e szerencsétlen esetnek. Nem jutottunk ugyan konklúzióra, de tisz­táztuk az eszméket. Első dolog minden ilyen tanako­dásnál, meghatározni a vita terét. Azután az a fő, hogy megmaradjunk benne. Most pedig szüleid enge­­delmével, meglátogatni szándékozom azt a szegény leányt. Lehetséges, hogy a velem való társalgásban, ki iránt mindig papi köntösömet s éveimet megillető tisztelettel s nagyrabecsüléssel viseltetett, talán meg­nyitja a szivét s föltár, meggyón mindent, ami vele történt. Elsétált velem Szt.­Katalinig — nincs mesz­­szebb egy fél angol mértföldnél — s rövid beszélge­tés után anyámmal, fölkereste a beteget, mig mi szo­rongva várakoztunk. Lorrymore atya majdnem egy óráig maradt nővéremnél. Midőn társalgásuk befejeztével kényes szemek­kel s gondterhes arczczal tért vissza, anyám ké­nyekre fakadt. — Oh! uram! — kiáltá, — hadd tudjuk meg a legrosszabbat. Meg van a leányom őrülve ? A lelkiatya leült s mélyen felsóhajtott. Aztán kezét az asztalra helyezve, e rettenetes szavakat ejté ki: — E napon és e helyen beszéltem életemben először egy teljesen kétségbeesett lélekkel. — Miért volna Sylvia kétségbeesve ? — Mondom — ismétlé — hogy ez a szegény leány, kit mindnyájan szeretünk, oly kétségbeesett lelkiállapotba jutott, mely épp oly rettenetes, mint megfejthetetlen. — Oh! uram, mivel érdemeltük mi ezt meg — s mivel érdemelte meg az a szegény gyermek ? A lelkiatya folytatá beszédét, a nélkül, hogy a kérdésre válaszolt volna. — Ha nem lennék a felől biztos, hogy ártatlan lélekkel van dolgunk, mely kedves az ő teremtőjének, oly lélekkel, mely oly tiszta és jó, a milyen egy ha­landó e földön csak lehet, még talán megrendül­nék hitemben ennyi szenvedés s ily nagy kétségbeesés láttára. — Uram, — mondá anyám, — szavai mint éles kés járják át szivemet. — Asszonyom, az ön leányának esete valóban igen komoly és súlyos. Oly súlyos, hogy nem haboz­tam, anélkül, hogy önt beszólitsam, — felolvasni neki amaz imákat, melyeket az Egyház a betegek és ve­szedelemben levők számára rendel. De nem állítha­tom — bár tehetném! — hogy imádkozott velem, vagy hogy az Any­ászén­tégy ház kegyes szavai lelkének eny­hítésére szolgáltak­­volna. Hagyott engem imádkozni, de az ima őt nem illette meg. Szóval : meg van győződve valamely átok, vagy súlyos isteni ítélet felől — azt hiszi, el van hagyatva az Istentől. Sok ily eset van följegyezve, sőt módok lettek előírva kétségbeeső lelkek gyógyítására, minek a megadás, gyónás, bűnbánat, ima, testi orvosság s a hit. De e szegény gyermeknek nincsenek megbánni való bűnei, kivéve az ifjúság könnyű és megbocsátható bűneit. Mik lehetnek ezek ? Lázongó gondolatok, türelmet­lenség, indulatosság, vagy egy tiszteletlen szó — — Nem, nem! — kiáltó anyám — soha egy tiszteletlen szó nem jött ki az ajkán, sem indulatosság soha nem vett rajta erőt. Az én leányom mindig en­gedelmes, gyöngéd gyermek volt. — Adná az isten, hogy az én szivem is épp oly ment lenne minden bűntől! — szólt a nagytiszteletű úr. — Miért inoghatna meg hát a hite, az általunk fontolóra vett okok egyike sem felelvén meg ez eset­nek ? Itt nem forog senn féltékenység, sem aggoda­lom leendő gyermekeit illetőleg. Amint meggyő­ződtem, rágalom sem merült fel. Mi az tehát? Mit tudhatunk javasolni oly állapotra nézve, mely­nek még szavakat sem tudunk adni ? Ily eset­re nincs szabály előírva. Az imádság ? Ez az egyedüli. Szünet nélkül imádkoznunk kell. Bűnbá­­nás ? Igen, még a legártatlanabbnál is mindig van helye az imádságnak. Testi gyógyszer ? Igen, ha van olyan az esetre, mikor a test inkább a lelki­gyötrelmek, mint külső betegség által van elgyöngül­ve. De ilyen baj ellen hol találjuk fel az igazi alexi­­pharmacumot vagyis a fő-főorvosságot ? Midőn minden egyéb ki van merítve, csak az imádság marad még fenn számunkra s az Urba kell vetni hitünket, bizal­munkat. E szavakra hallgatás és bánatba merültünk. — Keresztleányom, — szólt újra Lorrymore ur, — oly mértékben elsoványodott s elgyöngült, amit lehetetlennek tartottam volna ily rövid idő alatt. Ha le nem rázza magáról kétségbeesését, mindinkább el­gyöngül s végre sorvadásba esik. Szegény gyerme­künket, ki már­is elveszett reánk nézve, végleg el fog­juk veszíteni. Asszonyom, testvérem s barátnőm! Ne sírjon annak a gondolatára, hogy jobb dolga lesz leányának a Megváltó oldala mellett, midőn a halál kapuján átment, mintsem e halálos bajjal lelkében élni ebben a — minek nevezhetném egyébnek, mint ördögtől megszállt — elátkozott állapotban ? Nem tudom egyébnek nevezni. Sohasem láttam dr. Lorrymoret mélyebben meghatva. Könyek peregtek le az arczán, mialatt beszélt. Valóban bánat és siralom házává változott ez a miénk, mely még csak egy-két héttel is azelőtt az öröm és béke tanyája volt. Bátorságot vettem magamnak megkérdeni Lorry­more úrtól, ha fölemlítette-e nővérem előtt Györ­gyöt ? — Említem előtte — mondá — eszemben tart­ván, amit hallottam — tudniillik Sylvia buját és könyeit jegyese neve említésére — hogy van-e valaki, kit ő egykor nagyon szeretett, a ki őt még mindig szereti és semmit sem óhajt inkább, mint fölkeresni s őt megvigasztalni. Nővéred erre sírásba tört ki s igy szólt: »Uram, az én nyomorúságomnak az a fő jel­lege, hogy nem tűrhetem azt az egyéni közelemben — nem, még velem egy szobában sem. »Kérdeztem az okát, de nem akart többet mondani. Ez esetről tehát véleményem az, hogy vallásbeli kétségbeesés. Vala­mi oknál fogva, melyre most valószínűleg nem emlékszik, ez a szegény leány azt vette a fejébe, hogy az Isten őt elhagyta s ezért, vagy talán más ok­ból nem akar hallani szerelemről, vagy szerelmeséről — s még csak közelségét sem tudja elviselni. Talán méltatlannak tartja magát arra, hogy általa érintes­sék , egy csókja őrültté tenné, oly nagy az ő szégyen és megaláztatási képzelgése. De azért még mindig szereti. Erről teljesen meg vagyok győződve, habár ezt nem is vallja be. Igen, ez az ördög által való meg­szállás megköti a beszédét, szivét megkeményíti s káprázatba hozza a szemét. Olyan, mint aki meg van dühödve. Ha visszanyeri rendes lelkiállapotát, régi érzelmével fordul majd ismét kedveséhez. — Ó! de hát mit kellene vele tennünk ? Igazán szólva, azt hiszem, ez idő szerint semmit. Gondolkozni fogok a dolog felett. Sok vita tárgyát képezte utóbbi időben az a kérdés, vajjon lehetséges-e az ördög által való megszállás ? Részemről, — az előttem lévő esettel szemben — nem kételkedhetem benne, hogy valami bölcs czélból — ezt sohasem szabad kétségbe vonni. — Dehogy vonom, — szólt anyám. — Csak óhajtottam volna, hogy az Urnak valamely más asz­­szony leányán tetszett volna ezt az ő bölcsességét megnyilatkoztatnia! — Mondom, nem kétkedhetem többé benne, hogy ez még mindig lehetséges. Mert különben ho­gyan volnának lehetségesek a nagy bűnök, mint ör­dögi megszállás által ? De persze a nagy bűnösök sokáig hívogatják az ördögöt s udvarolnak neki. De ti mit tehettek ? Ha a régi időben élek, kiűzöm a gonosz szellemet. Sőt még most is, csakhogy nem tu­dom, vájjon helyeselné-e a püspököm ? Inkább csak az imádságba vessük bizalmunkat. Ön pedig, asszo­nyom, sokat időzzék leánya közelében, mikor imád­kozik a mennyei könyörülethez. (Folyt. köv.) A két Napokon. Napoleon herczeg és Viktor hg. több benső ba­rátja visszaérkezvén Párisba, részletes adatokat szol­gáltattak a lapoknak úgy az apa és fia közti érintke­zésre, mint általában a beteg legutolsó napjainak eseményeire nézve. Ezeket a közléseket, melyek a leghitelesebb forrásból származnak, a »Figaro« ma érkezett száma tartalmazza. Tartalmuk a következő: Viktor herczeg és atyja között semmiféle érint­kezés nem történt. Viktor hg. el volt határozva, a­mint atyja betegségének komoly fordulatáról értesült, hogy teljes fiúi odaadással lép atyja elé s a legna­gyobb sietséggel utazott Brüsszelből Rómába, hogy ott atyjával elfeledtesse a lefolyt évek politikai kese­rűségeit, melyeket az egész világ ismer, s hogy a tőle kitelhető minden eszközzel könnyebben elviselhetőkké tegye a betegnek utolsó pillanatait. A fiatal herczeg márczius 9-ikén, d. u. 1 órakor érkezett meg Rómába. Az indóházból azonnal a Russia fogadóba hajtatott, a­hol atyja betegen fe­küdt, míg útitársai: Laborde és Fleury grófok a London szállodába hajtattak, hogy ott a herczeg szál­lása iránt intézkedjenek. Klotild és Laetitia herczegnők a betegnél azon­nal megtették a szükséges lépéseket. A két herczegnő a délután folyamában félénken felemlítette, hogy Viktor herczeg valószínűleg Rómába fog érkezni. Napóleon herczeg nem válaszolt. Másnap már sokkal bátrabban azt mondták a betegnek, hogy Viktor hg az nap este meg fog érkezni. A beteg mindössze annyit mondott erre, hogy a betegség őt nagyon el­gyengítette s fájdalmai oly nagyok, hogy az ilyféle tervekkel csak később szándékozik foglalkozni. »— Ha majd üdülőfélben leszek, akkor beszé­lünk róla . A beteg herczeg ezt nyugodtan mondta, mint­ha a legjelentéktelenebb dologról lett volna szó s hangja egyáltalában nem árulta el, mintha tudatában lett volna ama veszélynek, melyben élete forgott. Más oldalról is megerősítik, hogy a herczeg éppen nem aggódott állapota fölött s ezért a legteljesebb közönyt mutatta egész környezete iránt, mint rende­sen s még második fia felől sem tudakozódott, kit pe­dig rendkívül szeretett. Miután Bacelli és Tausig orvosok kijelentet­ték, hogy az apa és fiú között történő találkozás ká­ros hatással lehetne a betegség további folyamára, Viktor hg lemondott arról, hogy újabban megkísé­relje a találkozást. De azért a napokat és az éjszakák legnagyobb részét az atyja szobája mellett levő szalonban töl­tötte, várván minden pillanatban a betegségnek oly fordulatát, mely megengedte volna, hogy a rögtöni hívásra atyja ágyánál teremhessen. Ha a fiatal herczeg könnyen engedett, — a­mi még nincs megállapítva, — a császári párt kiváló sze­mélyiségei által adott tanácsoknak, melyek arra irá­nyultak, hogy atyjával a párt jövője érdekében sza­kítson , ezért az elhatározásáért eléggé kegyetlenül megbűnhődött ama kinteljes napok alatt, melyeket kényezve és fájdalommal töltött el. Fiai odaadása és kegyelete mindazokat mélyen meghatotta, a­kik kö­zelében voltak. A haldokló jajkiáltásai 11-én este még ször­nyűbbek lettek, mint azelőtt. A haláltusa beállottnak látszott. Viktor herczeg bement ekkor atyja szobá­jába, hogy az legalább meglássa őt. Belépett és né­mán letérdelt az ágy mellett. Napóleon herczeg nem ismerte meg fiát. Viktor herczeg néhány lelki gyötrelemben töltött perez után zokogva és meghatva vonult vissza. Ez volt minden. Ugyanez ismétlődött teljesen hasonló körülmé­nyek között a következő napokon. Márczius 16-ikán beállott az önkívület, mely alatt a herczeg­ hangosan beszélt, sőt lármázott, a nélkül, hogy valaki megértette volna. Ez az állapot teljes huszonnégy óráig tartott s ezen idő alatt Vik­tor herczeg több ízben kezében fogta atyja kezét és megcsókolta annak hidegülő homlokát. De soha nem váltottak egymással egy szót és egyetlen egy pilla­natra sem találkoztak szemeik. Másnap est­e kevéssel hét óra után beállott a halál. A­mi a vallási kérdést illeti, a herczeg sem nem gyónt meg, sem bűnbánatot nem fejezett ki. Mermillod bíbornok márczius 16-ikán reggel megjelent a beteg ágyánál. Nem úgy jött, mint az egyház szolgája, ki a haldoklót a vallás vigaszában akarta részesíteni, hanem mint jó barát, a ki tuda­kozódni kívánt barátja állapotáról. A herczeg, a ki felszunnyadásban volt már napokon át, e napon még gyengébb volt, mint előbb s a közeledő agónia már éreztette hatását. És midőn a bibornokot meglátta, szomorú gunynyal mosolygott reá, a­mi azt árulta el, hogy minden kísérlet hasztalan. A herczeg maga vitte át a társalgást a vallási térre; kijelentette, hogy csak istenben hisz és gyűlöli a klerikalizmust, de a papságot csak hibáiban és bűneiben támadta meg. A beszélgetést iszonyú fájdalmak és görcsös köhögés több ízben félbeszakította s az igen hamar ért véget. Mermillod visszavonult. Később azt mondá, hogy ő meg van elégedve a herczeggel folytatott beszélge­tése által, a­mi kétségtelenül azért történt, hogy Rómát meg lehessen kímélni a polgári temetés bot­rányától. Néhány perc­c­el később az önkívület teljesen hatalmába ejtette az erős akaratú beteget. Midőn az utolsó kenetet adták reá, a haldokló már nem tudott beszélni s képtelen volt tudomást venni arról, hogy mi történik vele. Klotild herczegnő nem hagyta el a beteg szobá­ját. Ott volt megérkezésétől kezdve haláláig. A beteg nem búcsúzott el tőle sem, a­mi azt mutatja, hogy a herczeg addig, míg eszméletnél volt, nem hitte, hogy meg fog halni; az agónia pedig oly gyorsan állott, hogy állapotának komolyságáról többé már nem vehetett tudomást. Fia és neje némán búcsúztak el tőle, midőn a herczeg haldokolt; de a beteg már nem tudta, hogy ekkor mi történik ágya körül­­gyűlésnek ezen határozatát, mert hát kulturális szem­pontból méltányolja a fővárosnak ama törekvését, hogy a vagyontalan szülők gyermekeinek iskolázta­tását megkönnyíteni igyekszik, mindamellett szüksé­gesnek tartja azt is, hogy a főváros rohamosan fej­lődő tanügyi kiadásai a főváros háztartása egyéb érdekeivel is összhangba hozassanak. A miniszter, te­kintettel arra, hogy az említett közgyűlési határozat egyik legfőbb indokául a szülőknek a szegénységi bi­zonyítványok megszerzésével járó zaklatása szolgált, czélszerűbbnek tartaná, ha tandíjmentesség kérése esetében a szegénységi bizonyítványok beszerzéséről az iskolaszékek gondoskodnának. Felhívja ennélfogva a miniszter a fővárost, hogy a tandíjmentesség kérdé­sét czélszerűbb módozatok szerint igyekezzék rendezni, és megállapodásáról tegyen hozzá újból jelentést. Választások. Mai ülésén a tanács több állást töltött be választás útján. M­eg választottak számvevő­nek: báró Kruchina Károly, I. oszt. számtanácsos­nak : Szlatiny Ferencz ; II. oszt. számtanácsosoknak: Csandáry Gyula és Grimm Gábor; I. oszt. számvizs­gálóknak : Koricsánszky Gyula és Kalmár Dezső; II. oszt. számvizsgálónak : Eleméry Ferencz; I. oszt. számtisztnek: Barczen Lajos; II. osztályú szám­tiszteknek : Oláh Kálmán, Schurbeck István; III. oszt. számtisztnek: Posgay Tivadar, Kapy Andor; I. oszt. számsegédeknek: Korány János, Liskovetz Imre; II. oszt. számsegédeknek: Kokesch Lajos és Enyingi Aladár; gyakornokoknak: Kada Árpád, Kobler György, Gosztonyi Aladár; I. oszt. iroda­tisztnek : Wittmann György ; II. oszt. irodatisztnek: Homonnay Géza; Írnokoknak: Frey János és Bu­­kovszky György. Fővárosi ügyek. Az elemi iskolai tandijak leszállítása kérdésé­ben a közgyűlés hosszabb tárgyalások után még a múlt év végén abban állapodott meg, hogy a tandíja­kat teljesen nem törli ugyan el, de mindazon szülő­ket, a­kik gyermekük beiratása alkalmával képtelen­nek jelentik ki magukat a tandíj fizetésére, a tandíj fizetése alól minden külön igazolás nélkül felmenti. Mint értesülünk, a belügyminiszter egyetértőleg a közoktatási miniszterrel, nem hagyta helyben a köz­ KÜLÖNFÉLÉK. — m­árcz. 26. A második nemzetközi ornithologiai kongresszus, mint már reggeli lapunkban megírtuk, május 17-én nyílik meg Budapesten. Az első 1884 ben volt Bécs­ben Rudolf trónörökös védnöksége alatt. E kon­gresszusnak legnevezetesebb feladata egy még sok tekintetben homályos, de a tudományos világra nézve elsőrangú kérdésnek: a madarak költözködésének felderítése, mely czélból egy állandó nemzetközi bizottmánynak fő feladata az, hogy első­sorban Európa területén, később pedig az egész földgömbön megfigyelő hálózatot létesítsen. E fő feladatot meg­könnyítendő, az első kongresszus kimondotta, hogy 3—3 évi időközben mindig más országban, illetve világrészben jő össze. Minthogy azonban az első kongresszus csak hézagos szervezetet bírt teremteni, az idei kongresz­­szusnak első feladata az, hogy a szervezetet kiegé­szítse, az utasításokat javítsa s az állandó bizottmány tek, hogy az ornithologia alszakok szerint tüzetes szakosztályi tárgyalás tárgyává tétessék ; mint elő­adók Európa első rangú tudósai szerepelnek. Az 1890. év tavaszán a költözködésnek minta megfigyelése volt, mely szintén megbeszélések tárgyát fogja a kon­­greszszuson képezni; végre a madárki­állítást is megnyitják, mely a magyar korona területének eddig ismert madárfajait a maguk teljességében, úgy azt az eredményt is bemutatja, a­melyet a dunántúli vonal megfigyelői, u. m. Herman Ottó, dr. Madarász Gyula, Chernel István és Szikla Gá­bor összeszereztek; továbbá megnyílik a baromfi- és élőmadárkiállítás a városligetben; végre be lesz még mutatva, még­pedig első ízben, Bosznia és Herczego­­vina eddig ismeretlen madárvilága is. A kongresszus végeztével, május 21-én négyféle kirándulások lesz­nek, melyeket, valamint a kongresszus programmját, reggeli lapunkban bő kivonatban ismertettünk. A kongresszuson külföldi előadók is szerepelnek eddig: R. B. Sharpe (London Brittish Museum), dr. Rei­­chenow (Berlin), dr. Onstalet (Paris), dr. Fürbringer (Jena), H. Giglioli (Florencz), dr. Palmén (Helsing­fors), A. B. Meyer (Drezda), Liebe (Gera), Wangelin (Merseburg), ezeken kívül számos értekező külföldről és Magyarországból. A madárvédelmet és a gazdasági ornithologiát magyar részről Máday Izidor, Kovász­­nay Zsigmond és dr. Rodiczky Jenő képviselik. A magyar bizottság elnöke gróf Bethlen András föld­­mivelési miniszter, alelnökei: Szalay Imre miniszteri tanácsos, dr. Entz Géza tanár, Kamermayer Károly polgármester, főtitkár Chernel István. A tudományos bizottság elnöke Herman Ottó, jegyzője dr. Mada­rász Gyula, a rendszeres kiállítás elnöke Frivaldszky János igazg.­őr, az előkiállításé Serák Károly. A le­velező bizottság elnöke Xántus János, a gazdaságié Máday Izidor min. oszt. tan. A magyar bizottsági tagok száma 130. Karczag város veszedelme. A Hortobágy-Be­­rettyó vidékén jelentkező rendkívül nagymennyiségű belvizek Karczag város határát veszélyeztetik, s a város erélyesen védekezik a kiöntés ellen a Köles, Öres és Ecse gátakkal. Minthogy azonban a mosta­nában uralkodó gyakori szelek következtében nincs kizárva annak lehetősége, hogy a gátak megvédhetők nem lesznek, a földmivelési miniszternek a helyszí­nére kiküldött szakértője a m. kir. államvasutaknak Karczagtól a 82-ik számú őrházig terjedő vonalát jelölte ki a védekezésre. E vonalon összesen hét áteresz van. Ha a védekezést e második vonalra kel­lene áthelyezni, az átereszek eltörlendők volnának. A kereskedelmi miniszter — mint az »O. É.« értesül — a földmivelési miniszter megkeresése folytán az államvasutak igazgatóságát az átereszek eltömése iránti intézkedésre utasította, mely utasítás folytán az előintézkedés a földmivelési miniszter kiküldött­jének egyetértésével a helyszínen már meg is történt. Különben a ma érkezett távirati jelentések szerint az első védvonalat képező gátak az éjjeli és reggeli vihart kiállották. Az affaire vége. Nagyváradról írják, hogy a »Bihar megyei takarékpénztár« rendkívüli közgyűlése április hó 12. lesz, s a részvényesek megállapodtak abban, hogy e választás eredményét fogják érvényre emelni, azt hive, hogy ezáltal a leköszönt báró Dőry főispánt is megtarthatják az intézetnek. Azonban hír szerint a főispán nem fogadja a felajánlott bizal­mat, mert időközileg beállott betegsége is gátolja a tiszttel járó kötelességek teljesítésében. Az orleánsi herczeg Párisban. Mint Párisba sürgönyzik, a »Matin« ama hírét, hogy az orleansi herczeg visszaérkezett, ma már nem tagad­ják. A kormány elhatározta, hogy a herczeget az országból száműzi. — Az orleansi herczeg párisi tartózkodásáról még jelentik: Az mindenesetre bizonyos, hogy a herczeg nem Mel­bu OuuhcouO hlgeivbCl/uu JOOU XtUiOUdij Iliül b 6Z lUul* egy hónapja visszatért, hanem ama híresztelés követ­keztében, hogy kedvese megbetegedett. A herczeg és Melba énekesnő viszonya már világszerte ismeretes. Ez a viszony már akkor keletkezett, midőn a hercze­get fogságából szabadon bocsátották és a művésznő a londoni Coventgardenben vendégszerepelt. A herczeg annyira nem titkolta szerelmét, hogy nem ritkán heves jelenetek játszódtak le családjában, és azok­nak vége az lett, hogy a chartresi herczeg lá­nyával, Margit herczegnővel való házasságból nem lett semmi. Az a kísérlet, hogy a herczeget a hadseregbe való sorozás által a művésznőtől eltávolítsák, a czár elleneszegülésén hajótörést szenve­dett, akinek nem tetszett a herczeg kalandja. A her­

Next