Pesti Napló, 1891. június (42. évfolyam, 149-177. szám)
1891-06-02 / 150. szám
ISO. szánt. Budapest, 1891. Kedd, junius 2 42. évi folyam. Szerkesztőség : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaenm-ép fiet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Ara A kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — S hónapra 4 frt 50 kr. — # hónapra 9 frt. EU &zveti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre fdvenként 86 évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti ISTaplóc kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épilet, küldendők. Ára 1 kr. vidéken 5 kr. p esti lappal együtt 7 kr. A vita folytatása. Apponyi beszéde dominálja a helyzetet. Az egész országban erről beszélnek, természetesen a képviselőházban is. Itt minden szónok vele foglalkozik, egy részét okoskodásának neki szenteli. De még sokkal többet foglalkoznak Apponyival, kik nem szónokolnak, hanem a képviselőházba járnak politizálni. Természetesen a nézetek egysége nem konstatálható ezeknél, mert egyéni felfogás és pártállás szerint sok felé elágaznak a nézetek és sokféle része van Apponyi gazdag beszédének, melyhez kommentárok fűzhetők. Áradás után sok felé vannak mosások s minden kis hajlás megtelik: akképen Apponyi nagy beszéde is elárasztotta a politika egész mezejét s nem nyomtalanul vonult el felettünk, mert hatalmának ereje mindenütt változást idézett elő. Itt sodort, ott döntött, itt rontott, ott termékenyített s millió lélekben nyomokat hagyott hátra. Következményeit kiszámítani még nem lehet, de lesznek mindenesetre következményei.Hiába való kombinácziók és konjekturális jósolgatástól menten, pusztán logikai következtetésképen állítjuk ezt. Mert ha egy oly nagy szellem oly nagy dolgot mivel, aminő Apponyi beszéde magában véve, de még inkább a minőnek a közvéleményre hatásában bizonyul, hát az ilyen tett nem enyészik el, mint azon beszédek, melyek egy napi kíváncsiságot elégítenek ki csupán. Mióta szombati beszéde elhangzott, a vitában megtámadhatatlan erővel domborodik ki álláspontja az egységes magyar állam, az egyesített nemzet, a nemzeti kormánypolitika, az állami hatáskörök minden pontján. Ott áll előttünk az egységes magyar állam eszméje mint czél s mindenki, aki még fel nem fogta ez eszmét s annak tartalmát át nem gondolta, most érzi és érti. Az alkotó zseninek munkája ez, hogy általános világosságot áraszt, mint ahogy millió csillag fényét s a földön meggyujtott lámpákét és gyertyákét egyszerre elhomályositja a felkelő nap. Felesleges továbbá minden igyekezet fényt deríteni a tárgyakra, mert fény van s ki nem vak, vagy szemeit szándékosan be nem hunyja, lát. Az élet kérdése és feladata nem válik egyszerűbbé ez által, sőt annál több a munka, ha nappal lett, de általánosan elterjed annak tudása, hogy a világ megfordult s új életnek kell ébredni mindenütt. Ily pontra érkeztünk a magyar állam eszméjével. Sokfélék a feladatok, rengeteg még a teendő, a módok iránt eltérők a nézetek, de munkához lát mindenki s ki van mondva, hogy egységes Magyarország legyen. A magyar nemzet régi hazájában hozzá lát államának újra felépítéséhez. Ellenkezni ezzel nem lehet többé, hogy maradjon a mi van, úgy a mint volt. A konzervatív politikának nincs lehetősége Apponyi beszéde óta. Lehetnek, kik a nemzetnek több szabadságot kívánnak, mint a mennyit Apponyi követelt, de kevesebbet senki nem adhat, nem pedig azért, mert Apponyival együtt a nemzet kevesebbel be nem éri. Ez »a minimum«, ennyi csak kezdetnek elég. Hát a kormánypárton is akadt ma már oly önálló hang, mint a Vadnay Andoré, mely elfogadja ugyan a törvényjavaslatot a reform-koncepczió miatt, de azt önkormányzati szempontból nem tartja befejezettnek. E tekintetben Vadnay túl is ment Apponyi követelésein, ami a jobboldali padokból nekünk jól esett. Mert a régi viszonyok között ez nem lehetett volna s ha a kormánypárton, aminő az volt, valaki ily erős egyéni meggyőződésekkel lép fel a képviselőházban, azt a disszoluczió jelének s pártárulásnak tekintik s a szabadelvű körben fegyelmi eljárást indítanak ellene, miként Hock Jánossal és Benedek Elekkel megcselekedtek s Horváth Gyulával is, ki alelnöki tisztéről mondott le, mivel ezek meggyőződéseiket a véderőjavaslatnál nem tudták alárendelni a kormány hivatalos felfogásának. Ma pedig az önálló gondolkozás és a jogok iránti nyílt rokonszenv szabadságot kapott belépni a parlamentbe s ki nem küszöbölhető ennél többet. Ez nem vétetik immár pártütésnek, hanem a képviselői hivatás természetes jogának tekintetik. Minden párton a vélemények szabadsága és a meggyőződések tisztelete csak az erősödést jelentheti. A türelmességnek eme szelleme, mely a szabad vitatkozás és kapaczitáczió előfeltétele, megszállta Mocsáryt is és hallgatóit, midőn e rideg szónok és makacs municzipalista fejtegetéseiben kihívó ellenszenvét mérsékelni törekedett, nemzetiségi rokonszenveit pedig elhallgattatta; de a képviselőház is elismerő figyelemmel kísérte előadását. De talán nem tévedünk, ha felteszszük, hogy Mocsáry nemzetiségi külön nézeteit a vitából szándékosan hagyta ki, mikor a választási rendszert védte, mert ha belehozza nemzetiségi velleitásait, világos lett volna mindenki előtt, hogy a választási rendszer mennyire kedvez az államellenes intenczióknak. A nemzeti egység és magyarság Herman Ottónál nem szorulnak védelemre, mert ő ezen eszmékért a régi küzdők előharczosai között áll. Herman Ottó nem tartozik azon municzipalisták közé, kik a vármegyét a partikularizmus és az uralkodó családok domíniuma szempontjából szeretik: az ő radikális lelke az államhatalom erősödésétől fél s a néphatalom számára követeli a hivatalokat az államtól, ezért híve ő a választási rendszernek. E követelésében ma annyira ment, hogy a királyválasztást is, mint magyar nemzeti intézményt állította a ház elé, mint a magyar nemzet organikus fejlődésének történetileg kimutatható posztulátumát. Feledte, hogy választott királyok voltak: Dobse László és fia Lajos, kik Mohácshoz juttatták a magyar nemzetet s választás útján került I Ferdinánd is a magyar királyi trónra, Lengyelországot pedig a királyválasztások vitték sírjába. Ily argumentumokkal küzdeni a választások mellett inkább különös, mint észszerű. A közigazgatási vita harmadik napján a tárgy már meglehetősen ki van merítve s az argumentumok kevésbbé érdeklik az embereket, mint azon kérdés, hogy mi fog történni. Korai dolog lenne erről ítélni, mert a pártokban még bizonyos forrongás tapasztalható. Budapest, junius 1. A pápa allokucziója. Egy római távirat jelenti. A pápa mai allokuczióját titokban tartják. Annyi mindazonáltal kiszivárgott, hogy a pápa a munkáskérdést tárgyalta, tovább fejtegette múltkori encziklikáját s ama következtetésre jutott, hogy különösen megnyugtató az, hogy a kormányok helyesen megfontolva a rendszabályokat, melyeket a társadalmi kérdés megoldására az egyház javasol, készek a közreműködésre. Itt említjük, hogy a pápa ma 21 püspököt prebonizált, köztük van a straszburgi püspök is. Cavalletti marquis pápai nemes testőr ma este Bécsbe utazik, hogy tudassa Gruscha érsekkel bibornokká történt kineveztetését és átadja neki a bibornoki sapkát. Az osztrák parlamentből. Az osztrák képviselőház mai ülésén a kereskedelmi miniszter törvényjavaslatot terjesztett elő a trieszti szabad kikötőnek az osztrák-magyar vámterületbe való beolvasztása körül teendő intézkedésekről, továbbá törvényjavaslatot terjesztett elő a fiumei szabad kikötőnek az osztrák-magyar vámterületbe való beolvasztása tárgyában a magyar kormány által teendő intézkedésekhez való hozzájárulásról. A pénzügyminiszter törvényjavaslatot nyújtott be az állami fogyasztási adóknak behozataláról Trieszt és területére. A belügyminiszter az élelmiszerek forgalmának szabályozásáról szóló törvényjavaslatot terjesztett elő, továbbá egy törvényjavaslatot, mely közveszélyes szociialista üzelmek ellen irányuló határozatokat tartalmaz. Pernerstorfer indít A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Grünwald Béla utolsó leveleiről. Herman Ottót, a képviselőház egyik legszellemesebb szónokát, aki mint természettudós bizonyára nem barátja a hipothézisekre épített okoskodásnak, ma kissé messze ragadta a fantázia, és ennek következtében a szellemes szónok a deduktív lélekbúvárlat kétes világítása mellett nagyon is igénybe vette a poétika liczencziát. Beszéde végén Grünwald Bélát úgy állította oda, mint argumentumot az államosítás rendszere ellen, és úgy tüntette föl Grünwald Béla tragikus katasztrófáját, mintha az a későn belátott politikai tévedésnek és megbánásnak kiengesztelő áldozata akart volna lenni. Ábrányi Kornél nem mulaszthatta el, rögtön a képviselőházban óvást emelni Herman Ottónak e felfogása ellen, kijelentvén, hogy Grünwald Béla utolsó levelei éppen az ellenkezőt bizonyítják. És most, ezen óvásnak kiegészítéséül szükségesnek látjuk Grünwald Béla utolsó politikai tartalmú leveleiből egyet-mást nyilvánosságra hozni. Grünwald Béla életének utolsó évében sokkal szenvedélyesebben, és sokkal türelmetlenebbül csüggött a közigazgatási reformnak, illetőleg az államosításnak gondolatán, mint bármikor azelőtt. Látva és ismerve a sok veszélyt, ármányt és taktikai érdeket, mely e reformot (részint mert nem érti, részint mert nagyon is megérti és ezért fél tőle) gátolni törekszik, valóságos idegességgel akart siettetni mindent, amit e reform előmozdítása érdekében támogatásnak vagy segítségnek képzelt. Annyira össze volt forrva egész lelke a reform gondolatával, hogy ennek úgyis mint politikus, úgyis mint pártember, kész volt alárendelni minden egyebet. És ha közte és barátai közt az eljárásra nézve politikai differenciák merültek föl az utóbbi év folyamán, az csakis a körül forgott, hogy barátai, bármily fontosnak tartották is a közigazgatási reformot, de nem osztoztak vele a kizárólagosság gondolatában. A múlt év tavaszán, mikor Tisza Kálmán viszszalépett, Grünwald Béla azt az eljárást kontemplálta, hogy a mérsékelt ellenzék lépjen be a szabadelvű pártba. Mert — az ő felfogása szerint — csak így lehet ellensúlyozni a szabadelvű pártban azokat, akik mindent el fognak követni a közigazgatási reform megkezdése ellen. A mérsékelt ellenzék irányadó férfiúinak többsége nem járult e felfogáshoz és így határoztatott el az a várakozó állás, melyet Apponyi a Szapáry programmbeszéde után kifejezett. Grünwald Béla később maga is elfogadta ezt az álláspontot, és a múlt nyáron Mont Doréban meglátogatva Apponyit, több napi ottlét után teljes harmóniában vált meg Apponyitól. Az akkori hivatalos és félhivatalos nyilatkozatok szerint a közigazgatási reformról szóló törvényjavaslatnak beterjesztése az őszi ülésszak elejére volt megígérve. A törvényjavaslat beterjesztése azonban az őszi ülésszak elején nem történt meg, és akkor a költségvetés általános vitája alatt Grünwald Bélát ismét megrohanták kínzó skrupulusai, és idegessége, türelmetlensége, szenvedélyessége több ízben gyakorolt megdöbbentő hatást legközelebbi barátaira. Múlt évi november 8-án tarta utolsó beszédét a képviselőházban, s e beszéd mindvégig keserű szatírával volt tele amiatt, hogy jobbról-balról vitáznak az államosítás eszméjének prioritása felett, de a reform maga csak mindig késik. E beszéd után Grünwald Béla elvesztvén hitét s reményét, hogy a közigazgatási reform igéje testté lehet s betegsége által is kínozva, elutazott Mentonéba. S a közelebbi hónapok alatt három vagy négy levél érkezett tőle, melyekben mindig visszatér arra, a mit szemrehányás hangján említ, hogy a párt az általa kontemplált eljárást nem követte. E levelei oly túlizgatott idegrendszer lelki világát tükrözték, hogy borús sejtelmekkel tölték el mindazokat, akik azokat olvasták. Mikor aztán Szapáry beterjesztette a közigaz- gatási reformról szóló törvényjavaslatot, Apponyi elkülde azt az indokolással együtt Grünwald Bélának és fölkérte őt, hogy azon esetre, ha betegsége miatt a bizottsági tárgyalásokra haza nem jöhetne, írja meg kritikáját a javaslat felett. Grünwald Béla írt is erre vonatkozólag egy levelet Apponyinak, melyben a törvényjavaslatot csak szerkezeti, és a közigazgatási gyakorlat szempontjaiból bírálja és a komplikáczióknál fogva, melyek a hatáskörök összeállítása, továbbá a főispáni és alispáni dualizmus következtében a javaslatban foglaltatnak, azt elhibázott műnek mondta, és több tekintetben kivihetetlennek. E levelében sem a közszabadsági biztosítékokra, sem a jogvédelem és tisztviselői felelősség elveire nem terjeszkedik ki, hanem későbbi levelének tartotta fenn, hogy mindezekre nézve részletesen nyilatkozzék. Ez a későbbi levele azonban többé nem érkezett meg. Eközben léptek föl azután azok a motívumok, melyek e nagy szellemet végképen összetörték, és ha e motívumok közt a közigazgatási reform kérdése szerepet játszik, az csakis arra az egyre nem szolgálhat még csak gyamolul sem, mintha Grünwald Béla a közigazgatás államosítása miatt hasonlott volna meg önmagával, s hogy annak megbánása űzte volna halálba, aminek egész politikai életét szentelte. Ami pedig Grünwald Bélának két utolsó politikai munkáját (Régi és Új Magyarország) illeti, melyekre Herman Ottó hivatkozott: olvassa el azokat bárki, s mindkettőből egyaránt csak azt a gondolatmenetet fogja kiolvasni, amivel Grünwald Béla a közigazgatási államosítást úgy a közigazgatási szervezet, mint a nemzeti és a társadalmi érdekek szempontjából mindig indokolta és sürgette. Egyebekben pedig ne bolygassuk azt a fátyolt, mely e nagy, de szerencsétlen szellemnek sírjára borul. E nagy szellem megérdemel mindnyájunktól anynyi kegyeletet, hogy vérző halántékába ne dugjuk ujjainkat addig, mig a históriai feltámadás ideje rá nézve is el nem következett. x. y. z. CZECZIL — Regény. — Irta: SZIKLAY JÁNOS. — Szabad megnéznem? És be sem várva a feleletet, leült a zongorához. De nem tette rá egy ujját sem, csak nézegette a szép hangszert. — Bösendorfer ?.. Oh, ezen élvezet lehet játszani. (Milyen kár valczerokra pazarolni.) Az enyém csak közönséges gyártmány. Négyszázötven forint csupán. De ide az is jó. — Az enyém ezerkétszáz forint volt. Férjem lepett meg vele. — Ez már meglepetés ! (Untig jó lenne egy ötszáz forintos is, gondolá, gúnyosan mosolyogva.) És mit játszol, édes ? Miféle darabokat ? Szabad megnéznem ? — Kérlek! — Nagyon érdeklődöm a zongora iránt. Ah! Megállapodott egy másodperczig, aztán növekvő ámulattal olvasá a hangjegyfüzetek czimét. Gradus ? Játszod ezt? Kullak Etudejei? És Thalbergé ? Ezeket soha sem játszottam. Megvan az egész Liszt ? — Oh dehogy. Annyit nem lettem volna képes átjátszani. — De Beethoven, Chopin és Weber . . . — Gyűjteményes kiadás. Mikor kerülne sor valamennyire ? Pedig szeretném, de nagyon. Webert átjátszottam, mert nagyon kedvelem. Kormosné kedvetlenül hagyta oda a zongorát. odaállt az ablakhoz. — Engedd meg, hogy pár perczig gyönyörködhessem a ti kilátástokban. Nálunk csupa sivárság az egész tájék. — Majd magukra hagyjuk a hölgyeket, szólt Csergheő az állomási főnökhöz. Bemegyünk az én szobámba, egy kis szíverősítőre. — Úgy, úgy. Nemsokára tálalnak. Addig mi elmulatunk Gizellával. Künn az előszobában egyszerre zugás-bugás, sóhajtozás hangzott föl. Férfihang, leányszó gyors egymásutánban, nagy csizmák korgása, könnyű czipők csettegése. — Mi az ? kiáltott ki a háziasszony. Mi az, Sári ? Mulatnak maguk ? — Óh jaj, nagyságos asszony! Csergheő is odament az ajtóhoz. — Mit csinálnak ? Micsoda lárma ez ? — Ne tessék haragudni! A harangozó járt itt — — Azért nem kell ilyen lármát csapni! — Annyira megesett a szivem, nagyságos úr! Most mondja, hogy a mesterek kis leánya nagyon rosszul lett . . . — Hiják az orvost. — De mikor nincs itthon. — Az ő dolguk. Ne lármázzanak. És be akarta csapni az ajtót. De ott állt még az ajtó közben Csergheőné, s kíváncsian tudakozódott tovább. Természetesen, falu helyen minden kis macska érdekli az embert, nemcsak egy gyermek. — És mi baja van annak a gyermeknek ? — Nem tudom én, nagyságos asszony, felelt a szobaleány. Kétségbe vannak esve, az orvos nincs itthon, aztán tetszik tudni, járatlanok még, egyetlen gyerek . . . imádják . . . Soha sem láttam úgy bolondulni gyerekért .. . — Szegények! ... szólt halkan Csergheőné. Azután egy hirtelen gondolattal megfordult. — Adja a jelöltőmet meg a kalpagomat! — szólt a szobaleánynak. — Mit akarsz ? — kérdé Csergheő megütközéssel. — Elmegyek. — Hogy valami bajt hozz a gyermekünknek ? — Igaz, igaz. — szólt most Kormosné is. Nagyon kell óvakodni. — Mindegy. — mondá Czeczil határozottan. Megmosakszom, ruhát váltok s egy óráig nem engedem magamhoz a kis leányt. Mit csinálna az orvos, ha senki mással sem merne érintkezni ? . . . . Az a szegény asszonyság nem tud magán segíteni. — Megyek. Hamar fölöltözött és gyors léptekkel kiment, maga után vitve a szobaleányt. — Mindjárt itthon leszek, — kiáltá vissza a pitvarajtóból. Cserghe haragosan járt-kelt a szobában. — Lássátok, mondá Kormosnak, ilyen megfoghatatlan természetű ez az asszony. Fut, mint a lány, ha fellobban. Mintha csupa érző ideg volna. Ideg, igen. Da érzés nincs ám benne annyi, mint amennyit fölhevülése mutat.... Mire való ez ? Jó tettet akar cselekedni s tesz helyette sokkal roszabbat. Még valami járványt hoz haza . . . Rettenetes... Mindenben ilyen. Csupa ideg. Csupa túlzás, csupa... Észrevette, hogy Gizella hallgatva néz rá. Talán nem is illő így kifakadni. Halkan, nehézkesen hozzá tette: — Különben igen jó asszony . . . Persze .. Derék asszony. Igen ... Igen .. . IV. Fél óra múlva visszatért Czeczil. Libegett a sietségtől. Fekete haját összeborzolta útközben; halavány barna arczára piros himport fuvalt a csípős levegő. Elevenen, boldogan ragyogott a szeme. Különben is a szeme volt a legszebb, az igazi szép rajta. Mert szépségnek éppen nem lehetett volna mondani. De ha nem is volt szépség, kellemesebb jelenség volt nem egy ideális alkatú nőnél. Kedves, nyájas arcza, bizalmas tekintete, kecses kis nyaka, keskeny, de formás válla, karcsú dereka, lenge járása bájos harmóniában olvadt össze. Most, mikor oly megelégedetten tért vissza jótékony útjából, átszellemült arczát bátran lehetett volna szépnek mondani. Csak férje nem vette észre. Még mindig dühöngött. Nagy megerőltetésébe került, hogy vendégei előtt ne korholja. Vagyis inkább csak Gizella előtt. Mert Kormos már nem egyszer volt tanúja viszályuknak. — Érdemes volt odamenni? kérdé nyersen. — Nagyon, felelt kurtán a nő. — Most aztán maradj jó sokáig távol Leonától. — Szükségtelen. A kisbabának semmi komoly baja. — Akkor hát mit bolondoznak? — De lehetett volna. S az orvos nincs itthon. Megmondtam nekik, hogy egyenesen ide üzenhettek volna. — Még csak az kellene! Elég vakmerőek lennének. — Nem lennének. Éppen túlzott szerénységük miatt emésztették most is magukat, ahelyett, hogy hozzám küldtek volna. Szegény emberek! Olyan derék, jóravaló nép, úgy szereti egymást... Meg a gyermekét. — Nekünk is van gyermekünk! — Éppen azt gondoltam én is. Mennyire fájt, hogy egyet el kellett vesztenem. S nekik csak egy van! — Hát mi volt a baja? — Görcsött kapott. Nem tehettem egyebet, mint vizes ruhát tetettem a kis gyámoltalan fejére és chloralhydratot hozattam a gyógyszertárból. — Micsoda ? Csak nem ?! — De igen. (Folyt. köv.) ványára e javaslatot nem adják ki egy külön e czélra kiküldött bizottságnak, hanem első olvasásban való tárgyalását a legközelebbi ülés napirendjére tűzik ki. Promber és társai törvényjavaslatot indítványoznak a hivatalnokok illetményeinek szabályozása tárgyában. Doetz és társai interpellácziót intéznek a miniszterelnökhöz a politikai hatóságoknak a »Deutscher Volksverein «-nal szemben tanúsított helytelen magatartása miatt. A nagy Bécs törvénykezési viszonyait szabályozó törvényjavaslat hosszabb vitát idézett elő, melyben az előadó, Vasaty, Lienbacher és Keizl vettek részt. Gróf Schönborn igazságügyminiszter Vasaty és Keszl állításaival szemben, kik a javaslatban a parlamentarizmus megsértését látták, kifejti, hogy csak is új területbeosztásról és bizonyos területeknek bizonyos járásbíróságokhoz való utalásáról van szó. Tiltakozik Vasaty vádjai ellen az 1890. február 3-án kelt igazságügyminiszteri rendeletre nézve. Az első szakaszt 141 szavazattal 50 ellenében elfogadták. Ellene az ifjú csehek és az antiszemiták szavaztak. A javaslat többi részét vita nélkül elfogadták. Bismarck és a nemzeti-szabadelvűek. A nemzeti-szabadelvű párt azon német politikai pártok közé tartozik, melyek fényes múltra pillanthatnak vissza. Jóval a német egység megalkotása előtt küzdött a nagy nemzeti eszményekért s az 1866-ki diadalmas háború után szorosan Bismarck herczeg köré csoportosulva, teljes odaadással támogatta a nagy államférfiút politikai programmja kivitelében és megkoronázásában. A párt tehát joggal mondhatja magáról, hogy része, érdeme van a német egység végleges megteremtésében s a császárság visszaállításában. Még jóval a franczia háború után, mindaddig, míg Bismarck herczeg egy hirtelen fordulattal végleg nem szakított a liberális kormánypolitikával, melynek az 1866—79-ks években hive volt, a nemzeti-szabadelvű párt vitte a vezérszerepet a német parlamenti életben s különösen a nemzet műveltebb és módosabb középosztályaitól támogatva mindig elég tekintélyes számban került ki a választások viharaiból. De azon időtől kezdve, midőn Bismarck herczeg a gazdasági és politikai reakczió zászlaját lobogtatta s egész uj tanokat igyekezett a belpolitika mezején életbe léptetni, gyökeresen átalakultak a német pártviszonyok s a nemzeti szabadelvűek egyre inkább elvesztették a talajt, melyen addig csaknem teljesen uralkodtak. Szakadás állt be soraikban; az igazi szabadelvűek nem akarták tovább Bismarck belpolitikáját támogatni s mint haladó párt önállóan szervezkedtek. Másrészt a kormány segélyével a konzervatívok, a lelkiismeretükben sértett katholikusok támogatásával a czentrumpárt s végül a munkásmozgalmak folytán a szocziáldemokraták egyre több tért hódítottak el a nemzetiszabadelvűektől, kik végre csekély töredékké olvadtak le s nem is önállóan, hanem mint a hírhedt kartellpárt egyik alkatrésze tudtak csak némi befolyást gyakorolni a közügyek menetére. Bismarck herczeg támogatásával néhány évvel ezelőtt új kísérletet tettek ugyan a reorganizáczióra és csakugyan hódítottak is a kormány jóvoltából néhány kerületet. De már a múlt évi választásokban ismét súlyos vereséget szenvedtek s a mostani parlamentben még annyi tagot sem számlálnak, mint a haladó párt. Folytonos vereségüket annak a politikai kétkulacsosságnak köszönhetik, melyet Bismarck herczeggel szemben követtek. 1879- óta véglegesen szakított a herczeg a szabadelvű hagyományokkal, a nemzeti szabadelvű töredék azonban ebből még sem vonta le a természetes következtetést. Nagyobb részt Bismarckot támogatta ugyan , de olyan lanyhán, olyan határozatlanul, hogy az akkori kanczellárnak sem okozott vele örömet, a közvélemény előtt pedig mindinkább eljátszotta tekintélyét. Nem volt őszinte sem az egyik, sem a másik irányban s ez okból természetszerűen folyton tért kellett vesztenie. Régi kétszínűségéből a párt még annyi keserű tapasztalás után sem bir kivetkőzni, mert, mint mai távirataink jelentik, legújabb nagy pártgyűlése is meglehetősen sajátságos lefolyást vett. A gyűlés tegnap tartatott meg s részt vettek benne nemcsak a német parlament és porosz országgyűlés azon tagjai, kik pártkötelékébe tartoznak, hanem a birodalom minden tartományából számos delegátus jelent meg, úgy hogy a gyűlésen valami négyszázan vettek részt. A gyűlés lefolyása elé a német közvélemény bizonyos érdeklődéssel nézett. Ismeretes ugyanis, hogy az a sajtó, mely Bismarck herczeg befolyása alatt áll, nem rég egyenesen felszólította a gyűlést, hogy csatlakozzék az exkanczellárhoz s támogassa oppozicziójában a mostani kormány közgazdasági politikája ellen. A nemzeti szabadelvű párt lapjai e csábítást kereken visszautasították s egyetlen egy hang sem emelkedett, mely a Bismarckféle ajánlat elfogadását merte volna javasolni. Mindazonáltal a tegnap tartott pártgyűlés nem hozott ez ügyben férfias és őszinte határozatot. Kimondotta, hogy a gazdasági kérdésben mindenki szavazhat úgy, amint neki tetszik. És minthogy ugyanekkor üdvözlő táviratot intézett Bismarck herczeghez, világos, hogy ama határozata tulajdonképen felhatalmazást ad a párt minden tagja