Pesti Napló, 1891. szeptember (42. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-11 / 249. szám
349. szám. Budapest, 1891. Péntek, szeptember 11. 43. évfolyam. Szerkesztőség: Ferencziak-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Riadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 írt 50 kr. — 6 hónapra 9 irr. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 15 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéke 1 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Véljék az ige testté. Az egész magyar sajtó egyhangú lelkesedéssel fogadta s kommentálta azon történelmi jelentőségű szavakat, melyekkel ő Felsége a király Baltik püspöknek adott válaszában rámutatott a »kárhozatos irányra.« Ámde ezek a nagy fontosságú királyi szavak csak akkor fognak maradandó eredményeket elérni, ha a kormányrendszer minden kárhozatos iránynak egyaránt nyilt ellenséges üldözője lesz és ha soha sem fog paktálni vagy megalkudni oly tényezőkkel és oly törekvésekkel, melyek a kormánynak (például a képviselőválasztásoknál) pillanatnyi előnyöket biztosíthatnak, de oly uzsorakamatok mellett, melyet nem egyszer az ország nyugalmának és a nemzet, sőt a korona tekintélyének kell megfizetnie. Mert bármily jól esnek és bármily fölemelők is az egész magyar nemzetre az oly erélyes királyi nyilatkozatok, minket néhány év előtt Belováron, tegnap pedig Galgóczon hallottunk, mégis ne higyje senki, hogy ezen sújtó villámok ellenében nem találnak villámhárítókra azok, akik ellen intézve vannak. Ne higgye senki, hogy a kétségbeesésből és az ijedtségből, melyet az első pillanatban éreznek, nem tudnak csakhamar fölocsúdni és nem tudják önmagukat s híveiket megvigasztalni s a további kárhozatos üzelmekre felbátorítani. Mert éppen azt, a mi királyunknál a legnemebb vonások egyike, azt hogy tetőtől talpig korrekt, alkotmányos uralkodó, éppen azt használják fel és zsákmányolják ki a kárhozatos irány követői, mondván, hogy hiszen a kormány tanácsolta a királynak ama szavakat s a kormányok változhatnak s egy másik kormány esetleg más szavakat fog javaslatba hozni a koronának. Ezt használják fel és rámutatnak oly jelenségekre, mint a Strossmayer püspöké, aki a belovári villám után is megmaradt helyén, és tovább is részt vehet a politikában. Rámutatnak magában a hadseregben azon kárhozatos irányokra, melyek a katonai princzipiumok közé belekeverik a politikát s a létező közjogi helyzettel szemben egy másik közjogi szellemnek hagyományait éltetik s kultiválják. És rámutatnak mindazon megalkuvásokra és paktálásokra, melyeket a megyei tisztújítások és a képviselőválasztások alkalmából szoktak szűk alatt rendbe hozni az egyes főispánok. És ilyenkor az államhatalom őrködő szeme egy időre behunyódik, s a kárhozatos irány (éppen mint a vadász a siket fájd dürrögése alatt) egy lépést tehet előre. És várjon nem hiába hangzanak-e el a fejedelmi ajkakról a legfontosabb igék, ha a kárhozatos irányok követői, pénzintézetek és más egyesületek alakjában mind tovább terjeszthetik hálóikat, és szövetkezhetnek az itt-ott még mindig létező közigazgatási korrupcióval ? Nem hiába hangzanak-e el a fejedelmi szavak, ha ugyanakkor mikor az ő fejük felett sötét fellegekből csap rájuk a villám, ha ugyanakkor a nagy horvát ábrándok felett derülten mosolyog az égbolt, és a kihívó horvát ezred magatartása, és eddigi állomásán való megtartása által megaláztatnak mindazok, akik ellen a kárhozatos irányok mérge intézve és irányozva van? Gyermekes illúzió és naivitás lenne azt képzelni, hogy a kárhozatos irányokat el lehet kergetni puszta szavakkal még akkor is, ha azok koronás szavak lennének. Ezeket a kárhozatos irányokat csak következetes munkával, és minden erőnek és akaratnak felhasználásával, vagyis a tények folytonos akciójával lehet megszüntetni és kiirtani. Éppen úgy, mint ahogy a hadvezér is, nem a vezényszóval magával nyeri meg a csatát, hanem azáltal, hogy vannak, akik e vezényszó hallatára a tűzbe rohannak. A király Galgóczon kiadta a legmagasb vezényszót. A király nyilatkozata annyit jelent, hogy megadja a felhatalmazást a kormánynak és az alkotmányos tényezőknek, hogy a kárhozatos irányokat megtámadják és lehetetlenné tegyék. Ebben rejlik a királyi nyilatkozatnak óriási hordereje és fontossága. De most már aztán váljék is az ige testté! És a kormány ne elégedjék meg azzal a dicsőséggel, mely a királyi nyilatkozat által reá is fénysugarakat vet. Ne higgye a kormány, hogy azzal az általános lelkesedéssel, melyet a király szavai keltettek, már minden meg van nyerve és el van érve. Mert ma meg van a lelkesedés, de ha tények, melyek azzal összhangban állanak, nem táplálják, lelohad, elalszik s holnap már nincs meg. S a kárhozatos irány képviselőinek félelme és dermedtsége is meg van ma, — de ha semmi sem történik a mi az igének testet is adna, épp úgy elmúlik a félelem, mint más oldalról a lelkesedés. Váljék tehát az ige testté és a magyar kormány ne tanúsítson bátortalanságot s félénk ingadozásokat mindazon kérdésekben, melyek mögött kárhozatos irányok lappanganak. Hanem tanácsolja a koronának minden téren azt, amit Galgóczon tanácsolt. Mert ha ezt nem teszi, ha csak a szép szavaknál marad meg, akkor nem lehetetlen, hogy éppen a kárhozatos irány hívei fogják terjeszteni, hogy a galgóczi nyilatkozat csak arra volt szánva, hogy a katonai hadgyakorlatok iránt, legalább a hadgyakorlatok idejére, állítsa helyre a jó hangulatot, melyet az utóbbi katonai affairok megrontottak. S nemcsak a koronának, hanem az egész országnak tekintélye is azt kívánja, sőt követeli, hogy a galgóczi királyi nyilatkozatok ne jussanak a pécsi nyilatkozatok sorsára. Mai számunkhoz fél év mellékleti van csatolva. Budapest, szeptember 10. Fálk Miksa ma tartotta képviselői beszámolóját Aradon, s így tehát a politikai aréna az ő beszédével nyittatik meg, lévén az ő politikai egyénisége oly jelentékeny, hogy nyilatkozatait föltétlenül a helyzet szignaturái gyanánt kell tekinteni. Későn kapván meg Fálk Miksa nagy terjedelmű beszédét, melyet mellékletünkön egész terjedelmében közlünk, e beszédnek politikai méltatásával és kritikájával kimerítően nem foglalkozhatunk. Ki kell emelnünk azonban mint nemcsak szembetűnő, hanem kimagasló mozzanatokat is a beszéd ama részeit, melyek az általános politikai helyzetre vonatkoznak. Ezekben Fálk Miksa elsősorban a hadi követeléseket támadja meg és azoknak redukálását sürgeti, továbbá megtámadja élesen azon provokácziókat, melyek a magyar nemzet közszellemét a hadsereg részéről érzékenyen sértik és ezeknek orvoslását a delegáczióktól várja. Fálk Miksa feltűnő részletességgel és robonszenvvel szól a pénzügyminiszter politikája után Baross Gáborról és annak sikereiről. A szabadelvű megelégedés oroszlánrészét Baross sikereiből meríti. Érdekes beszédének az a része, mely a közigazgatási reformra vonatkozik. Ennél Faik elárulja, hogy a szabadelvű párt több tekintélyes tagja már előzőleg be akarta hozni a cloturet-t, de Szapáry nem egyezett be. A közigazgatási vita befejezését Faik maga sem tartja sem sikernek, sem gyakorlati eredménynek. Neki is feltűnt, hogy a javaslatot a miniszterelnökön kívül a kormány egyetlen tagja sem védelmezte, de igyekszik erre tetszetős filmet varrni és úgy tüntetni fel, mint helyes dolgot, a kabinet összhangját bizonyító tényt. (Meg vagyunk győződve, hogy ezt Fáik Miksa maga sem hiszi el.) Beszél Fáik Miksa a Tisza-klikkről is, melyet ellenzéki fantazmagóriának tart. (Az ellenzék viszont szabadelvű vakságnak fogja tartani azt, amit Fáik Miksa erről beszélt). A mérsékelt ellenzéket Fáik Miksa megdicséri objektív magatartásáért s nem veszi rossz néven tőle, hogy a famázus két paragrafusnál felmondta a barátságot s a kormány ellen fordult. Reméli azonban, hogy a reform fölvételénél a mérsékelt ellenzék ismét együtt lesz a szabadelvű párttal, ami azonban Fáik szerint csak a jövő országgyűlésen történhetik meg, mert, mint mondja: »a közigazgatási reformmal foglalkoznia ez országgyűlés alatt nem lesz alkalma senkinek.« (De hát akkor mert készítik nyakra-főre a közigazgatási törvényjavaslatokat ?) Végül Fáik Miksa azzal a lehetőséggel foglalkozik, ha a függetlenségi párt a költségvetésre is kiterjesztené az obstrukciót. Ettől az eshetőségtől Fáik Miksa meg is ijed, meg nem is ijed meg. Aggodalmasnak tartja, mely válságot idézhet elő, de mégis veszélytelennek, mert meg van az indemnitás. Végül pedig a szabadelvű párt egységét törhetetlennek festi és Szapáry állását erősnek. Az egész beszéden egy neme a desperáczió jó kedvének vonul végig. Freycinet beszéde. Freycinet miniszterelnök és hadügyminiszter tegnapelőtt óta azon nagy —négy hadtestből álló — hadsereg körében időzik, mely a keleti határon tartja őszi gyakorlatait. Ma a hadügyminiszter a tábornoki kar tiszteletére ebédet adott, melyen nagy beszédet tartott s a legmelegebb dicsérettel ünnepelte a tábornoki kart s az egész hadsereget, melynek működésével nagyon meg van elégedve. Ez természetes, mert még nem igen volt hadügyminiszter, ki a saját maga által újjászervezett sereggel meg nem lett volna elégedve, legalább teljes békeidején. III. Napóleon hadügyminiszterei is így szoktak volt a franczia seregről beszélni, mely azután később majdnem teljesen német fogságba került. Egyébiránt egyáltalán nem szükséges, hogy a francziák folyton hangoztassák hadseregük kitűnőségét. — Elhisszük azt úgyis, a franczia nép nagy és gazdag, katonai erényekben sem szegény s igy minden kellék birtokában van, hogy kitűnő hadsereget szervezzen. Másrészt húsz teljes békeesztendeje volt, hogy a haderőt organizálja, mely tehát ma minőség és mennyiség tekintetében egyaránt igen jó lehet. Ezt Európa elismeri, sőt elismeri, hogy e ténynek következményei vannak. Mindehhez nem szükséges az örökös dicsekedés és önbálványozás, mely könnyen önámítássá válhatik. A külföld nagyon jól tudja, hogy Francziaország újra erős ; senki sem szorult tehát arra, hogy azt Freydinet úrtól tanulja meg. Fontosabb egyébiránt az, amit a hadügyminiszter a köztársaság kormányáról mondott. Kiemelte, hogy e kormány, noha tagjai gyakran változnak, mégis képes »messzetekintő« tervekre. Ez meglehetősen homályos mondás; érthetni alatta az orosz szövetség megkötését, de érthetni harczias akciót is. De bármit gondolt legyen Freycinet úr, annyi bizonyos, hogy az érdekelt hatalmak készen állanak minden eshetőségre s épen nem ijednek meg a franczia fenyegetésektől. Samassa érsek beszéde. A késő éjjeli órákban vesszük egri levelezőnktől Samassa érsek beszédének szövegét, melyet az egri érsek ma húsz évi püspökségének megünneplése alkalmából az összegyűlt papság előtt tartott. E rövid, de rendkívül fontos és magas színvonalon álló egyházi és államférfi beszéd eseményt képez, mert félreismerhetlenül összefügg annak tartalma azon kínos vajúdásokkal, melyek a primási kinevezés kérdésével kapcsolatban hónapok óta folynak és melyekkel az egri érsek személye állandóan előtérben, de egyszersmind állandóan intrigyák által ostromolva állott. Samassa egri érsek alábbi beszédének második részében a sorok közt sejtetni engedi, hogy a primási kérdés meg van oldva, és hogy ő ezen megoldásnak saját magát nem tekinti kombináczióban levőnek. Rámutat egyszersmind az okra is, mely miatt neki hat hónapon át kellett kitéve lenni a veszőfutásnak. Minden keserűség és minden szemrehányás távol áll az egri érsek nemes és objektív nyilatkozatától, és nem is mint fenyegetést, hanem mint egyházi és politikai pályájának jogosult magyarázatát helyezi kilátásba, hogy annak idején, ha már nem lesz többé korlátozva benne, fel fogja deríteni azon felfogást és eljárást, melyet mint »püspök és magyar« követni úgy az egyháznak, mint az államnak jól felfogott érdekében szükségesnek tartott s mely különböző oldalakról rosszakaratú félremagyarázásokban, hogy ne mondjuk, megrágalmazásokban részesült. Rendkívüli fontossággal bírnak az egri érsek beszédének ama részei, melyekkel a közelmúltban felmerült állami és egyházjogi differencziákra rámutat, élesen elítélvén azokat, akik ezeket önző érdekekből mérgesíteni nem átallták. Az egri érsek beszéde nemcsak a hazai, hanem előreláthatólag az egész európai sajtót élénken foglalkoztatni fogja. Mi magunk is holnap e nagyfontosságú beszédre visszatérünk. Tudósítónk táviratát a következőkben közöljük : Dr. Samassa József egri érseknél ma egyházmegyéje valamennyi fő- és alespereseiből alakult üdvözlő küldöttség tisztelgett, hogy az összes lelkészkedő papság nevében köszönetet mondjon az érseknek azon utóbbi hatvanötezer forintnyi alapítványaiért, melyeket püspökké szenteltetése legközelebb ünnepelt huszadik évfordulója alkalmából tett. A küldöttség szónoka, Zsendovics József kanonok, székesegyházi főesperes szavaira az érsek következő, mély hatással elmondott beszéddel válaszolt: Az egyház és a haza iránti szeretet a szívnek legszentebb érzelmei, s ha e kettőnek ellentéte valaha lehetségessé válnék, akkor ez oly mély széttépés, oly erőszakos meghasonlás volna, melyet a gondviselés kisértésünkre nem rendelhetett. S habár az egyháznak hatásköre nagyobb, mint a hazáé, mindkettőjüknek mégis központjuk egy: az Isten ; érdekük egy: az igazság ; menhelyük egy: a lelkiismeret; polgáraik ugyanazok : gyermekeik lelkei és testei. A haza azon szent föld, mely minket születni látott, apáink vére és sírja, szüleinknek szeretete, gyermekségünk emléke, hagyományaink, szokásaink, erkölcseink, szabadságunk, történetünk és vallásunk. Ő az, melynek mindent hiszünk; ő az, melyet mindig szeretünk. S ha valamely kormány hivatása útjain megtévedve a haza jogait, érdekeit, vagy becsületét elárulná: mi akkor hazafias érzelmeinkhez menekülnénk, hogy ott keressünk segélyt, reményt és vigaszt. Lelkemből szakadtak ki e szavak, melyeket mint tudják, akkor intéztem Gábor testvéremhez, midőn öt székesegyházamban 1888. évi szeptember hó 9-én püspökké felszenteltem. E szavakat ismétlem ma, midőn önök püspökségem huszadik évfordulóján tett alapítványaim alkalmából az egyházmegyei összes lelkészkedő papság nevében engem üdvözölve, ragaszkodásuk és hűségük érzelmeit tolmácsolják; ismétlem — mondom — ma e szavakat, hogy önök visszapillantva püspökségem időszakára, különösen azon 18 évre, melyeket élénk kötelességérzetük, önfeláldozó buzgóságuk és hűségük reám nézve az öröm és vigasztalás éveivé varázsolt, megértsék valódi indokát és czélját mindannak, amit éltem e szakában mondtam és tettem. Az egyház és haza iránti szeretet jelölte ki számomra az ösvényt, melyen minden habozás és kétkedés nélkül haladnom kell, s én mindeddig becsületesen igyekeztem rajta megállani. Mint az egyház szolgája, mindenek előtt törekedtem az Isten és embertársaink iránti szeretet műveiben nyilatkozó élő hitnek alapjait a szükség szerint vagy lerakni, vagy azokat növelni, kiegészíteni, megerősíteni, hogy ekként elősegítsem azon társadalmi megújítást, melynek előérzete annyi szívet ébren tart, melynek anyagszerei körül annyi munkáskéz sürög, de a melynek munkáját egyedül Isten intézi. Itt főkép oda irányult minden igyekezetem, hogy a vallás ne szűnjék meg soha érzemény és pedig a legszentebb, szellemi és etnikai létünket átható, vezérlő érzemény lenni; — ne váljék az puszta formává és csaknem mechanikai szokássá, mely valamennyi hibával egyezkedik s olykorolykor valamennyi bűntettel is; mely rendszerint forrása azon lelketlen, azon szívtelen rosszakaratnak, mely összes erkölcsiségét bírálatainak szigorúságába helyezi. Ezen minden benső tartalom nélkül való vallási formalizmus, mint a hipokrízis egyik legveszélyesb és kárhozatosb neme ellen, mely miután sikerült annyi hiszékeny, óvatlan lelket megtévesztenie, már magát az Istent is elámíthatni hiszi, hívtam fel ismételten önök tevékenységét és buzgóságát. Mert oly vallás, mely Krisztus urunk eme szavaival: Deum in spiritu et veritate opportet adorare, — Istent lélekben és igazságban kell imádni, — összhangban nincs, csak olykép exekráczióra méltó, mint ama kis imádságmalmok, melyeket bizonyos mongol népek furfangja feltalált. Ezek ugyanis, miután kultuszuk gyakori imádkozásra kötelező őket, elhitették magukkal, hogy az istenek azért szeretik az imádságokat, mert az ajkak mozgalma által megcsapkodott levegő szünet nélkül bizonyságot teszen, hogy az emberek velük foglalkoznak. Ennek következtében e népségek kis imádságmalmokat találtak fel, melyek szerkezetüknél fogva csapkodván a levegőt, a kívánt mozgalmat örökké fentartják és azalatt, mig malmaik forognak, mindenikök, meg lévén győződve, hogy az istenek ki vannak elégítve, aggodalom nélkül engedi át magát ügyeinek vagy örömeinek. Ezen valláserkölcsi abberácziónak legfőbb veszélye pedig abban rejlik, hogy az egyéni megjavulás útját a vele rendesen karöltve járó geg azon neme állja el, melyre az evangélium ama farizeus személyében rámutat, ki a bűnbánólag mellét verő publikánust megvetve, saját tetteivel fenhéjázólag kérkedik; de az evangélium mindnyájunk okulására hozzáteszi: descendit hic (publicanus) iustificatus in domum suam ab ille, — ez (a publikánus) megigazulva méné házához, inkább, mint amaz. Oly társadalom, melynek a puszta legalitáson kívül más támasza nincs, — a jólét, a hatalom fényes látszata mellett is bensejében hordja már bukásának lappangó csiráját, és állandóságának reménye öncsalás. Századok mutatják a népek bukásának eme tanúságát. Minden társadalom igazi élete az erkölcsi élet. Az erkölcsiség pedig, ezen az embernek gyakorlatilag mutatkozó lelkiismerete, hit által kormányoztatik, a hitet pedig a vallás, az egyház tanítja. A polgári hatalom a rossznak csak külső kiirtására, elfojtására szorítkozhatik, hogy igy fölszabadulván a jó, természete szerint kifejthesse termékenyítő erejét. Ennél többre a világi hatalom nem mehet és szerencsés, ha ezt elérnie sikerül. A jónak sikerét biztosítani a vallás, az egyház feladata, mely ekként az erkölcsiséggel megteremti a társadalmi élet igazi alapját. Az egyház gondozza és ápolja a jót, az állam akadályozza a rossznak felburjánzását, s ekként lesz az egyház épp úgy őre az erkölcsiségnek, miként az állam a béke fentartása és az igazság kiszolgáltatása által őre a nemzeti egységnek. Az állam tehát és az egyház természeteknél fogva szükségkép érintkezésbe jutnak egymással, és a két hatalom együttes munkájából kél ki egyetértő törekvések és működések összhangja. S azért én püspöki tisztem egyik kivásony feladatának tekintem ezen egyetértő viszonynak sértetlen megóvására s fentartására hatni, azt tartván, hogy ezzel egyházam és hazám iránt egyik legfőbb tartozásomat rovom le. Nem tagadom, fájdalmas gondok, komoly aggodalmak borulnak lelkemre mindig, midőn ezen egyetértést, melyet nálunk annyi század szilárdított meg, mely annyi vihart állott ki győzelmesen, mely a józan polgári haladásnak és a polgárok jólétének természeténél fogva leghatalmasabb eszköze, veszélyeztetve látom akár azok részéről, kik az egyház és állam közti teljes szakításra törnek, akár pedig azok részéről, kiket az egyház érdekeinek védelmében bár, túlfeszített kerök a szükséges előrelátás, kellő okosság, sőt nem ritkán az igazság határain is túlragad, s kik jogosulatlan vezérkedési buzgalommal mindent megoldani akarván, a legfontosabb egyházi érdekeket érintő tárgyak fölött idő előtt s kellő készültség nélkül vitákat támasztanak; nem ritkán a legkétesb véleményeket kétségtelen igazságok gyanánt hirdetvén, s maguk modora szerint összezavarván a lényegest a mellékessel, saját nézetök iránt elfogultan, nem mert helyes, de mert az övék nemcsak helytelenítik az ellenkező nézetet, de türelmetlen szűkkeblűséggel még a szakadárság és eretnekség vádjával is megbélyegzik, meghurczolják, többet ártva a szeretetnek, mint használva az igazságnak. Mert mire való a gyűlölet, szenvedély, harag és a rossz minden fegyverével védeni az igazságot ? Mire való még inkább felingerelni az úgyis ingerlékeny elméket? Pedig a kath. egyház, melynek ereje az alázatosság és szeretet szellemében áll, minden időben a tekintély, a kímélet s tiszteletnek iskolája volt, példájával tanítván, miként kell az igazság megröviditése, sőt legkisebb elhomályositása nélkül is, kímélni nemcsak mások meggyőződését, még a lelkiismeret kételyeit is. Mivel tehát megdönthetően meggyőződésem, hogy a két hatalomnak egyetértő működése különösen most a társadalmi viszonyok megújítására, a súrlódások szelidítésére, gyengítésére, a jogoknak a kötelességekkel szemben való biztosítására szükséges, valahányszor kellő belátás vagy szilárdság hiánya miatt annak megzavarásától joggal tartani lehetett, vagy az tényleg meg is zavartatott, nem kímérve sem időt, sem fáradságot, oda törekedtem, hogy a disszonanczia, kontroverzia kérdését a maga valóságos alapjára állítsam és eloszlassam a homályt és zavart, melyet a tévedés szelleme s nem ritkán az emberi természet gonosz társa: a szenvedély támasztott. Erre kötelez engem meggyőződésem és hazaszeretetem, mely megértette velem, hogy az ország uj társadalmának szilárd alapokat csak e két hatalom egyetértő működése adhat s csak ez valósíthatja meg a jobbak lelkes vágyait. És ime ebben adtam alapjában magyarázatát azon magamtartásának is, melyet a vallás- és közoktatásügyi miniszternek 1890. évi február hó 26-án kiadott rendeletével szemben követtem; közbevetőleg egyébként megjegyzem, hogy e rendelet csak hivatalos közhírré tétele után jutott tudomásomra. Ezen magamtartása sok tekintetben ferdén magyaráztatott. — Ma, ama rendelettel kapcsolatos vitás kérdésnek jelen állásában, a dolog természeténél fogva figyelmen kívül nem hagyható fontos tárgyi szempontok és tekintetek nekem korlátot szabnak a kérdés teljes felderítésében; hiszem mégis, hogy e korlát megszűntével tüzetesen nyilatkozhatom még magáról az ügyről úgy eljárásom eredetéről, jelentőségéről és az azt megelőzött és kísért körülményekről. Igen, annak idején meg fogom tenni, hogy engedelmeskedjem az igazság parancsának, és hű maradjak lelkiismeretemhez és azon kötelességhez, melyet önök, kedves munkatársaim iránt teljesítenem kell. És ezzel bevégzem szavaimat. Boldog én, ha így fogva föl és teljesítve kötelmemet, nem éltem hasztalanul e földön, és ha föladatomat mint püspök és magyar jól megoldani igyekeztem. Legyen püspöki működésemnek jutalma azon elvnek diadala, mely életutaimon mindeddig vezérelt. A szeretet pedig, melynek legközelebb tett alapítványaimban kedves munkatársaim iránt nyilatkozó tanúságára önök szónoka rámutatott, koronázza meg bennem saját szándékait. Budapest, szeptember 10. Oroszország keleti törekvéseiről a »Köln. Ztg.« ma este érkezett számában rendkívül érdekes vezérczikket találunk, mely egyrészt a lap előkelő állásánál, másrészt a benne felsorolt pozitív tényeknél fogva általános figyelmet érdemel. A czikk abból az eszméből indul ki, hogy az orosz hadi készülődések befejezvék s immár ütött a pánszlávizmus által hőn várt diplomácziai tevékenység órája. Előjelei észre is vehetők a keleten. Az orosz diplomáczia a sok esztendei vakondokmunka eredményeit már értékesíti a Balkán államokban, hol pár évvel ezelőtt, mint III. Sándor czár mondta, csupán Montenegro volt Oroszország egyetlen barátja. Ma Szerbia is egyszerű orosz vazallus-államvid, lom, luoyum. ~'^«tvárról már csak parancsokat osztogatnak. (Görög0rsis% teljesen *„ „108.