Pesti Napló, 1891. szeptember (42. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-11 / 249. szám

349. szám. Budapest, 1891. Péntek, szeptember 11. 43. év­­folyam. Szerkesztőség: Ferencziak-tere, Athenaeum-épü­­l­et. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Riadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap.­­ Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 írt 50 kr. — 6 hónapra 9 irr. Ha az esti kiadás postai kü­lönküldése kívántatik, postabélyegre ha­vonként 15 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Ára 4 kr. vidéke 1 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Véljék az ige testté. Az egész magyar sajtó egyhangú lelke­sedéssel fogadta s kommentálta azon törté­nelmi jelentőségű szavakat, melyekkel ő Fel­sége a király Baltik püspöknek adott vá­laszában rámutatott a »kárhozatos irányra.« Ámde ezek a nagy fontosságú királyi szavak csak akkor fognak maradandó eredményeket elérni, ha a kormányrendszer minden kárhozatos iránynak egyaránt nyilt ellensége­s üldözője lesz és ha soha sem fog paktálni vagy megalkudni oly té­nyezőkkel és oly törekvésekkel, melyek a kormánynak (például a képviselőválasztá­soknál) pillanatnyi előnyöket biztosíthatnak, de oly uzsorakamatok mellett, melyet nem egyszer az ország nyugalmának és a nem­zet, sőt a korona tekintélyének kell meg­fizetnie. Mert bármily jól esnek és bármily föl­emelők is az egész magyar nemzetre az oly erélyes királyi nyilatkozatok, min­ket né­hány év előtt Belováron, tegnap pedig Gal­­góczon hallottunk, mégis ne higyje senki, hogy ezen sújtó villámok ellenében nem ta­lálnak villámhárítókra azok, a­kik ellen in­tézve vannak. Ne higgye senki, hogy a kétség­­beesésből és az ijedtségből, melyet az első pillanatban éreznek, nem tudnak csakhamar fölocsúdni és nem tudják önmagukat s hívei­ket megvigasztalni s a további kárhozatos üzelmekre felbátorítani. Mert éppen azt, a mi királyunknál a legnemebb vonások egyike, azt hogy tetőtől talpig korrekt, alkotmányos uralkodó, éppen azt használják fel és zsákmányolják ki a kárhozatos irány követői, mondván, hogy hiszen a kormány tanácsolta a ki­rálynak ama szavakat s a kormányok vál­tozhatnak s egy másik kormány esetleg más szavakat fog javaslatba hozni a koro­nának. Ezt használják fel és rámutatnak oly jelenségekre, mint a Strossmayer püspöké, a­ki a belovári villám után is megmaradt he­lyén, és tovább is részt vehet a politi­kában. Rámutatnak magában a hadseregben azon kárhozatos irányokra, melyek a kato­nai princzipiumok közé belekeverik a politi­kát s a létező közjogi helyzettel szemben egy másik közjogi szellemnek hagyományait él­tetik s kultiválják. És rámutatnak mindazon megalkuvá­sokra és paktálásokra, melyeket a megyei tisztújítások és a képviselőválasztások alkal­mából szoktak szűk­ alatt rendbe hozni az egyes főispánok. És ilyenkor az államhata­lom őrködő szeme egy időre behunyódik, s a kárhozatos irány (éppen mint a vadász a siket fájd dürrögése alatt) egy lépést tehet előre. És várjon nem hiába hangzanak-e el a fejedelmi ajkakról a legfontosabb igék, ha a kárhozatos irányok követői, pénzintézetek és más egyesületek alakjában mind tovább ter­jeszthetik hálóikat, és szövetkezhetnek az itt-ott még mindig létező közigazgatási kor­­rupc­ióval ? Nem hiába hangzanak-e el a fejedelmi szavak, ha ugyanakkor mikor az ő fejük fe­lett sötét fellegekből csap rájuk a villám, ha ugyanakkor a nagy horvát ábrándok felett derülten mosolyog az égbolt, és a kihívó hor­vát ezred magatartása, és eddigi állomásán való megtartása által megaláztatnak mind­azok, a­kik ellen a kárhozatos irányok mér­ge intézve és irányozva van? Gyermekes illúzió és naivitás lenne azt képzelni, hogy a kárhozatos irányokat el lehet kergetni puszta szavakkal még akkor is, ha azok koronás szavak lennének. Ezeket a kárhozatos irányokat csak következetes munkával, és minden erőnek és akaratnak felhasználásával, vagyis a tények folytonos a­kc­iójával lehet megszüntetni és kiirtani. Éppen úgy, mint ahogy a hadvezér is, nem a vezényszóval magával nyeri meg a csatát, hanem azáltal, hogy vannak, a­kik e ve­zényszó hallatára a tűzbe rohannak. A király Galgóczon kiadta a legmagasb vezényszót. A király nyilatkozata annyit je­lent, hogy megadja a felhatalmazást a kor­mánynak és az alkotmányos tényezőknek, hogy a kárhozatos irányokat megtámadják és lehetetlenné tegyék. Ebben rejlik a kirá­lyi nyilatkozatnak óriási hordereje és fontos­sága. De most már aztán váljék is az ige testté! És a kormány ne elégedjék meg az­zal a dicsőséggel, mely a királyi nyilatkozat által reá is fénysugarakat vet. Ne higgye a kormány, hogy azzal az általános lelkesedés­sel, melyet a király szavai keltettek, már minden meg van nyerve és el van érve. Mert ma meg van a lelkesedés, de ha tények, me­lyek azzal összhangban állanak, nem táplál­ják, lelohad, elalszik s holnap már nincs meg. S a kárhozatos irány képviselőinek félelme és dermedtsége is meg van ma, — de ha semmi sem történik a mi az igének testet is adna, épp úgy elmúlik a félelem, mint más oldalról a lelkesedés. Váljék tehát az ige testté és a magyar kormány ne tanúsítson bátortalanságot s félénk ingadozásokat mindazon kérdésekben, melyek mögött kárhozatos irányok lappan­­ganak. Hanem tanácsolja a koronának min­den téren azt, a­mit Galgóczon tanácsolt. Mert ha ezt nem teszi, ha csak a szép sza­vaknál marad meg, akkor nem lehetetlen, hogy éppen a kárhozatos irány hívei fogják terjeszteni, hogy a galgóczi nyilatkozat csak arra volt szánva, hogy a katonai hadgyakor­latok iránt, legalább a hadgyakorlatok ide­jére, állítsa helyre a jó hangulatot, melyet az utóbbi katonai affairok megrontottak. S nemcsak a koronának, hanem az egész országnak tekintélye is azt kívánja, sőt kö­veteli, hogy a galgóczi királyi nyilatko­zatok ne jussanak a pécsi nyilatkozatok sorsára. Mai számunkhoz fél év mellékleti van csatolva. Budapest, szeptember 10. Fálk Miksa ma tartotta képviselői beszámoló­ját Aradon, s így tehát a politikai aréna az ő be­szédével nyittatik meg, lévén az ő politikai egyé­nisége oly jelentékeny, hogy nyilatkozatait föl­tétlenül a helyzet szignaturái gyanánt kell tekinteni. Későn kapván meg Fálk Miksa nagy terjedelmű beszédét, melyet mellékletün­kön egész terjedelmében közlünk, e beszédnek po­litikai méltatásával és kritikájával kimerítően nem foglalkozhatunk. Ki kell emelnünk azonban mint nemcsak szembetűnő, hanem kimagasló mozzanatokat is a beszéd ama részeit, me­lyek az általános politikai helyzetre vonat­koznak. Ezekben Fálk Miksa első­sorban a hadi követeléseket támadja meg és azoknak redukálását sürgeti, továbbá megtámadja élesen azon provokáczió­­kat, melyek a magyar nemzet közszellemét a hadsereg részéről érzékenyen sértik és ezek­nek orvoslását a delegáczióktól várja. Fálk Miksa feltűnő részletességgel és robonszenv­­vel szól a pénzügyminiszter politikája után Baross Gáborról és annak sikereiről. A sza­badelvű megelégedés oroszlánrészét Baross sike­reiből meríti. Érdekes beszédének az a része, mely a közigazgatási reformra vonatkozik. Ennél Faik elárulja, hogy a szabadelvű párt több tekin­télyes tagja már előzőleg be akarta hozni a cloturet-t, de Szapáry nem egyezett be. A köz­­igazgatási vita befejezését Faik maga sem tartja sem sikernek, sem gyakorlati eredménynek. Neki is feltűnt, hogy a javaslatot a miniszterelnökön kívül a kormány egyetlen tagja sem védelmezte, de igyekszik erre tetszetős filmet varrni és úgy tüntetni fel, mint helyes dolgot, a kabinet össz­hangját bizonyító tényt. (Meg vagyunk győ­ződve, hogy ezt Fáik Miksa maga sem hiszi el.) Beszél Fáik Miksa a Tisza-klikkről is, melyet ellenzéki fantazmagóriának tart. (Az ellen­zék viszont szabadelvű vakságnak fogja tartani azt, a­mit Fáik Miksa erről beszélt). A mérsékelt ellenzéket Fáik Miksa megdicséri objektív maga­tartásáért s nem veszi rossz néven tőle, hogy a famázus két paragrafusnál felmondta a barátsá­got s a kormány ellen fordult. Reméli azon­ban, hogy a reform fölvételénél a mérsékelt ellen­zék ismét együtt lesz a szabadelvű párttal, ami azonban Fáik szerint csak a jövő országgyűlésen történhetik meg, mert, mint mondja: »a közigaz­gatási reformmal foglalkoznia ez országgyűlés alatt nem lesz alkalma senkinek.« (De hát akkor mert készítik nyakra-főre a közigazgatási tör­vényjavaslatokat ?) Végül Fáik Miksa azzal a lehetőséggel foglalkozik, ha a függetlenségi párt a költségvetésre is kiterjesztené az obstrukc­iót. Ettől az eshetőségtől Fáik Miksa meg is ijed, meg nem is ijed meg. Aggodalmasnak tartja, mely vál­ságot idézhet elő, de mégis veszélytelennek, mert meg van az indemnitás. Végül pedig a szabadelvű párt egységét törhetetlennek festi és Szapáry állá­sát erősnek. Az egész beszéden egy neme a despe­­ráczió jó kedvének vonul végig. Freycinet beszéde. Freycinet miniszterelnök és hadügyminiszter tegnapelőtt óta azon nagy —­­négy hadtestből álló — hadsereg körében időzik, mely a keleti határon tartja őszi gyakorlatait. Ma a hadügyminiszter a tábornoki kar tiszteletére ebédet adott, melyen nagy beszédet tartott s a leg­melegebb dicsérettel ünnepelte a tábornoki kart s az egész hadsereget, melynek működésével na­gyon meg van elégedve. Ez természetes, mert még nem igen volt hadügyminiszter, ki a saját maga által újjászervezett sereggel meg nem lett volna elégedve, legalább teljes békeidején. III. Napóleon hadügyminiszterei is így szoktak volt a franczia seregről beszélni, mely azután később majdnem teljesen német fogságba került. Egyébiránt egy­általán nem szükséges, hogy a francziák folyton hangoztassák hadseregük kitűnőségét. — El­hisszük azt úgyis, a franczia nép nagy és gaz­dag, katonai erényekben sem szegény s igy min­den kellék birtokában van, hogy kitűnő hadsereget szervezzen. Másrészt húsz teljes békeesztendeje volt, hogy a haderőt organizálja, mely tehát ma minő­ség és mennyiség tekintetében egyaránt igen jó lehet. Ezt Európa elismeri, sőt elismeri, hogy e ténynek következményei vannak. Mindehhez nem szükséges az örökös dicsekedés és önbálványozás, mely könnyen önámítássá válhatik. A külföld na­gyon jól tudja, hogy Francziaország újra erős ; senki sem szorult tehát arra, hogy azt Freydinet úrtól tanulja meg. Fontosabb egyébiránt az, a­mit a hadügyminiszter a köztársaság kormányáról mondott. Kiemelte, hogy e kormány, noha tagjai gyakran változnak, mégis képes »messze­­tekintő« tervekre. Ez meglehetősen homá­lyos mondás; érthetni alatta az orosz szövetség megkötését, de érthetni harczias akc­iót is. De bármit gondolt legyen Freycinet úr, annyi bizo­nyos, hogy az érdekelt hatalmak készen állanak minden eshetőségre s épen nem ijednek meg a franczia fenyegetésektől. Samassa érsek beszéde. A késő éjjeli órákban vesszük egri le­velezőnktől Samassa érsek beszédének szövegét, melyet az egri érsek ma húsz évi püspökségének megünneplése alkalmából az összegyűlt papság előtt tartott. E rövid, de rendkívül fontos és magas színvonalon álló egyházi és államférfi­ beszéd eseményt ké­pez, mert félreismerhetlenül össze­függ annak tartalma azon kínos vajúdásokkal, melyek a primási ki­nevezés kérdésével kapcsolatban hónapok óta folynak és melyek­kel az egri érsek személye állan­dóan előtérben, de egyszersmind állandóan intrigyák által ostro­molva állott. Samassa egri érsek alábbi beszédének második részében a sorok közt sejtetni engedi, hogy a primási kér­dés meg van oldva, és hogy ő ezen megoldásnak saját magát nem te­­kinti kombináczióban le­vőnek. Rámutat egyszersmind az okra is, mely miatt neki hat hóna­pon át kellett kitéve lenni a veszőfutás­nak. Minden keserűség és minden szemrehá­nyás távol áll az egri érsek nemes és objek­tív nyilatkozatától, és nem is mint fenyege­tést, hanem mint egyházi és politikai pályá­jának jogosult magyarázatát he­lyezi kilátásba, hogy annak idején, ha már nem lesz többé korlátozva benne, fel fogja de­ríteni azon felfogást és eljárást, melyet mint »püspök és magyar« követni úgy az egyháznak, mint az államnak jól felfogott érdekében szükségesnek tartott s mely külön­böző oldalakról rosszakaratú félremagyará­zásokban, hogy ne mondjuk, megrágalmazá­­sokban részesült. Rendkívüli fontossággal bírnak az egri érsek beszédének ama részei, melyekkel a közelmúltban fel­merült állami és egyházjogi differencziákra rámutat, éle­sen elítélvén azokat, a­kik ezeket önző érdekekből mér­gesíteni nem átallták. Az egri ér­sek beszéde nemcsak a hazai, hanem előre­láthatólag az egész európai sajtót élénken foglalkoztatni fogja. Mi magunk is holnap e nagyfontosságú beszédre visszatérünk. Tudó­sítónk táviratát a következőkben közöljük : Dr. Samassa József egri érseknél m­a egyházmegyéje valamennyi fő- és alespe­­reseiből alakult üdvözlő küldöttség tisztelgett, hogy az összes lelkészkedő papság nevében köszönetet mondjon az érseknek azon utóbbi hatvanötezer forintnyi ala­pítványaiért, melyeket püspökké szentelte­­tése legközelebb ünnepelt huszadik évfordulója alkalmából tett. A küldöttség szónoka, Z­s­e­n­d­o­­vics József kanonok, székesegyházi főesperes szavaira az érsek következő, mély hatással elmon­dott beszéddel válaszolt: Az egyház és a haza iránti szeretet a szív­nek legszentebb érzelmei, s ha e kettőnek ellentéte valaha lehetségessé válnék, akkor ez oly mély széttépés, oly erőszakos meghasonlás volna, melyet a gondviselés kisértésünkre nem rendelhetett. S habár az egyháznak hatásköre nagyobb, mint a hazáé, mindkettőjüknek mégis központjuk egy: az Isten ; érdekük egy: az igazság ; menhelyük egy: a lelkiismeret; polgáraik ugyanazok : gyermekeik lelkei és testei. A haza azon szent föld, mely min­ket születni látott, apáink vére és sírja, szüleink­nek szeretete, gyermekségünk emléke, hagyomá­nyaink, szokásaink, erkölcseink, szabadságunk, történetünk és vallásunk. Ő az, melynek mindent hiszünk; ő az, melyet mindig szeretünk. S ha valamely kormány hivatása útjain megtévedve a haza jogait, érdekeit, vagy becsületét elárulná: mi akkor hazafias érzelmeinkhez menekülnénk, hogy ott keressünk segélyt, reményt és vigaszt. Lelkemből szakadtak ki e szavak, melyeket mint tudják, akkor intéztem Gábor testvéremhez, midőn öt székesegyházamban 1888. évi szeptem­ber hó 9-én püspökké felszenteltem. E szavakat ismétlem ma, midőn önök püspökségem huszadik évfordulóján tett alapítványaim alkalmából az egyházmegyei összes lelkészkedő papság nevében engem üdvözölve, ragaszkodásuk és hűségük ér­zelmeit tolmácsolják; ismétlem — mondom — ma e szavakat, hogy önök visszapillantva püspöksé­gem időszakára, különösen azon 18 évre, melyeket élénk kötelességérzetük, önfeláldozó buzgóságuk és hűségük reám nézve az öröm és vigasztalás éveivé varázsolt, megértsék valódi indokát és czélját mindannak, amit éltem e szakában mond­tam és tettem. Az egyház és haza iránti szeretet jelölte ki számomra az ösvényt, melyen minden habozás és kétkedés nélkül haladnom kell, s én mindeddig becsületesen igyekeztem rajta meg­­állani. Mint az egyház szolgája, mindenek előtt tö­rekedtem az Isten és embertársaink iránti szeretet műveiben nyilatkozó élő hitnek alapjait a szükség szerint vagy lerakni, vagy azokat növelni, kiegé­szíteni, megerősíteni, hogy ekként elősegítsem azon társadalmi megújítást, melynek előérzete annyi szívet ébren tart, melynek anyagszerei kö­rül annyi munkáskéz sürög, de a melynek munká­ját egyedül Isten intézi. Itt főkép oda irányult minden igyekezetem, hogy a vallás ne szűnjék meg soha érzemény és pedig a legszentebb, szellemi és etnikai létünket átható, vezérlő érzemény lenni; — ne váljék az puszta formává és csaknem mechanikai szokássá, mely valamennyi hibával egyezkedik s olykor­olykor valamennyi bűntettel is; mely rendszerint forrása azon lelketlen, azon szívtelen rosszakarat­nak, mely összes erkölcsiségét bírálatainak szigo­rúságába helyezi. Ezen minden benső tartalom nélkül való val­lási formalizmus, mint a hipokrízis egyik legve­­szélyesb és kárhozatosb neme ellen, mely miután sikerült annyi hiszékeny, óvatlan lelket megté­vesztenie, már magát az Istent is elámíthatni hiszi, hívtam fel ismételten önök tevékenységét és buzgóságát. Mert oly vallás, mely Krisztus urunk eme szavaival: Deum in spiritu et veritate oppor­­tet adorare, — Istent lélekben és igazságban kell imádni, — összhangban nincs, csak olykép exekrá­­czióra méltó, mint ama kis imádságmalmok, me­lyeket bizonyos mongol népek furfangja feltalált. Ezek ugyanis, miután kultuszuk gyakori imádko­zásra kötelező őket, elhitették magukkal, hogy az istenek azért szeretik az imádságokat, mert az ajkak mozgalma által megcsapkodott levegő szü­net nélkül bizonyságot teszen, hogy az emberek velük foglalkoznak. Ennek következtében e nép­ségek kis imádságmalmokat találtak fel, melyek szerkezetüknél fogva csapkodván a levegőt, a kí­vánt mozgalmat örökké fentartják és azalatt, mig malmaik forognak, mindenikök, meg lévén győződve, hogy az istenek ki vannak elégítve, aggodalom nélkül engedi át magát ügyeinek vagy örömeinek. Ezen valláserkölcsi abberácziónak legfőbb veszélye pedig abban rejlik, hogy az egyéni meg­­javulás útját a vele rendesen karöltve járó geg azon neme állja el, melyre az evangélium ama fari­­zeus személyében rámutat, ki a bűnbánólag mellét verő publikánust megvetve, saját tetteivel fenhéjá­­zólag kérkedik; de az evangélium mindnyájunk okulására hozzáteszi: descendit hic (publicanus) iustificatus in domum suam ab ille, — ez (a publi­­kánus) megigazulva méné házához, inkább, mint amaz. Oly társadalom, melynek a puszta legalitá­son kívül más támasza nincs, — a jólét, a hata­lom fényes látszata mellett is bensejében hordja már bukásának lappangó csiráját, és állandóságá­nak reménye öncsalás. Századok mutatják a népek bukásának eme tanúságát. Minden társadalom igazi élete az erkölcsi élet. Az erkölcsiség pedig, ezen az embernek gya­korlatilag mutatkozó lelkiismerete, hit által kor­­mányoztatik, a hitet pedig a vallás, az egyház tanítja. A polgári hatalom a rossznak csak külső kiirtására, elfojtására szorítkozhatik, hogy igy föl­szabadulván a jó, természete szerint kifejthesse termékenyítő erejét. Ennél többre a világi hata­lom nem mehet és szerencsés, ha ezt elérnie sike­rül. A jónak sikerét biztosítani a vallás, az egy­ház feladata, mely ekként az erkölcsiséggel meg­teremti a társadalmi élet igazi alapját. Az egy­ház gondozza és ápolja a jót, az állam akadályozza a rossznak felburjánzását, s ekként lesz az egyház épp úgy őre az erkölcsiségnek, miként az állam a béke fentartása és az igazság kiszolgáltatása által őre a nemzeti egységnek. Az állam tehát és az egyház természeteknél fogva szükségkép érintkezésbe jutnak egymással, és a két hatalom együttes munkájából kél ki egyetértő törekvések és működések összhangja. S azért én püspöki tisztem egyik kivásony feladatának tekintem ezen egyetértő viszonynak sértetlen megóvására s fentartására hatni, azt tartván, hogy ezzel egyházam és hazám iránt egyik legfőbb tartozásomat rovom le. Nem tagadom, fájdalmas gondok, komoly aggodalmak borulnak lelkemre mindig, midőn ezen egyetértést, melyet nálunk annyi század szilárdí­tott meg, mely annyi vihart állott ki győzelmesen, mely a józan polgári haladásnak és a polgárok jó­létének természeténél fogva leghatalmasabb esz­köze, veszélyeztetve látom akár azok részéről, kik az egyház és állam közti teljes szakításra törnek, akár pedig azok részéről, kiket az egyház érdekei­nek védelmében bár, túlfeszített kerök a szük­séges előrelátás, kellő okosság, sőt nem ritkán az igazság határain is túlragad, s kik jogosulatlan vezérkedési buzgalommal mindent megoldani akarván, a legfontosabb egyházi érdekeket érintő tárgyak fölött idő előtt s kellő készültség nélkül vitákat támasztanak; nem ritkán a legkétesb vé­leményeket kétségtelen igazságok gyanánt hir­­detvén, s maguk modora szerint összezavarván a lényegest a mellékessel, saját nézetök iránt elfo­gultan, nem mert helyes, de mert az övék­ nem­csak helytelenítik az ellenkező nézetet, de türel­metlen szűkkeblűséggel még a szakadárság és eretnekség vádjával is megbélyegzik, meghurczol­­ják, többet ártva a szeretetnek, mint használva az igazságnak. Mert mire való a gyűlölet, szenvedély, harag és a rossz minden fegyverével védeni az igazságot ? Mire való még inkább felingerelni az úgyis ingerlékeny elméket? Pedig a kath. egyház, melynek ereje az alá­zatosság és szeretet szellemében áll, minden idő­ben a tekintély, a kímélet s tiszteletnek iskolája volt, példájával tanítván, miként kell az igazság megröviditése, sőt legkisebb elhomályositása nél­kül is, kímélni nemcsak mások meggyőződését, még a lelkiismeret kételyeit is. Mivel tehát megdönthetően meggyőződésem, hogy a két hatalomnak egyetértő működése külö­nösen most a társadalmi viszonyok megújítására, a súrlódások szelidítésére, gyengítésére, a jogok­nak a kötelességekkel szemben való biztosítására szükséges, valahányszor kellő belátás vagy szi­lárdság hiánya miatt annak megzavarásától jog­gal tartani lehetett, vagy az tényleg meg is za­vartatott, nem kímérve sem időt, sem fáradságot, oda törekedtem, hogy a disszonanczia, kontro­­verzia kérdését a maga valóságos alapjára állítsam és eloszlassam a homályt és zavart, melyet a tévedés szelleme s nem ritkán az emberi termé­szet gonosz társa: a szenvedély támasztott. Erre kötelez engem meggyőződésem és hazaszeretetem, mely megértette velem, hogy az ország uj társa­dalmának szilárd alapokat csak e két hatalom egyetértő működése adhat s csak ez valósíthatja meg a jobbak lelkes vágyait. És ime ebben adtam alapjában magyarázatát azon magamtartásának is, melyet a vallás- és köz­­oktatásügyi miniszternek 1890. évi február hó 26-án kiadott rendeletével szemben követtem; köz­­bevetőleg egyébként megjegyzem, hogy e rendelet csak hivatalos közhírré tétele után jutott tudo­másomra. Ezen magamtartása sok tekintetben ferdén magyaráztatott. — Ma, ama rendelettel kapcsola­tos vitás kérdésnek jelen állásában, a dolog ter­mészeténél fogva figyelmen kívül nem hagyható fontos tárgyi szempontok és tekintetek nekem korlátot szabnak a kérdés teljes felderítésében; hiszem mégis, hogy e korlát megszűntével tüzete­sen nyilatkozhatom még magáról az ügyről úgy eljárásom eredetéről, jelentőségéről és az azt meg­előzött és kísért körülményekről. Igen, annak idején meg fogom tenni, hogy engedelmeskedjem az igazság parancsának, és hű maradjak lelkiismeretemhez és azon kötelességhez, melyet önök, kedves munkatársaim iránt teljesíte­nem kell. És ezzel bevégzem szavaimat. Boldog én, ha így fogva föl és teljesítve kötelmemet, nem éltem hasztalanul e földön, és ha föladatomat mint püs­pök és magyar jól megoldani igyekeztem. Legyen püspöki működésemnek jutalma azon elvnek dia­dala, mely életutaimon mindeddig vezérelt. A sze­retet pedig, melynek legközelebb tett alapítvá­nyaimban kedves munkatársaim iránt nyilatkozó tanúságára önök szónoka rámutatott, koronázza meg bennem saját szándékait. Budapest, szeptember 10. Oroszország keleti törekvéseiről a »Köln. Ztg.« ma este érkezett számában rendkívül érdekes ve­­zérczikket találunk, mely egy­részt a lap előkelő állásánál, másrészt a benne felsorolt pozitív té­nyeknél fogva általános figyelmet érdemel. A czikk abból az eszméből indul ki, hogy az orosz hadi készülődések befejezvék s immár ütött a pánszlá­vizmus által hőn várt diplomácziai tevékenység órája. Előjelei észre is vehetők a keleten. Az orosz diplomáczia a sok esztendei vakondokmunka ered­ményeit már értékesíti a Balkán államokban, hol pár évvel ezelőtt, mint III. Sándor czár mondta, csupán Montenegro volt Oroszország egyetlen ba­rátja. Ma Szerbia is egyszerű orosz vazallus-állam­­vid, lom, luoyum­. ~'^«tvárról már csak parancso­­kat osztogatnak. (Görög0rsis% teljesen *„ „108.

Next