Pesti Napló esti kiadás, 1891. szeptember (42. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-11 / 249. szám

Budapest, 1891.Péntek, szeptember 11. 249. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Budapest, szeptember 11. A delegácziók tudvalevőleg november első napjaiban fognak összeülni. Mint Bécsből jelentik, ott az a nézet van elterjedve, hogy a delegácziók idei ülésszaka csak mintegy három hétig fog tartani. A Rudini-kormány. Kül- és belföldi lapok he­tek óta ismételve azt a felszólítást intézik az olasz kormányhoz, különösen fejéhez, Rudini úrhoz, ra­gadja meg az alkalmat olyan nyilatkozatok téte­lére, melyek a mostani bizonytalanságnak véget vetnek s tisztázni képesek a helyzetet. Még német félhivatalos lapok római levelezői is ily irányú óhajoknak adtak kifejezést s ismételve sajnálták, hogy Rudini a Mondoviban nem rég tervezett szo­borleleplezési ünnepélyt fel nem használta arra, hogy a kabinet terveiről és szándékairól illetékes felvilágosítást adjon. A legújabb jelentések szerint ez az óhaj végre jövő hét folyamán teljesülni fog. Mi­lano város és vidéke kormánypárti egyletei, képvise­lői és szenátorai októberben nagy ünnepélyt akar­nak rendezni, melyre a miniszterelnököt is meg­hívják, kinek akkor lesz tehát módja elmondani, minő terveket óhajt az őszi ülésszakban valósí­tani. Rudini úr októberben ki fogja fejteni az olasz kül- és belpolitika végczéljait s ezzel lehe­tővé teendi a különböző pártoknak, hogy sora­kozzanak s határozott állást foglaljanak a kabi­net mellett vagy ellen. A mostani helyzettel s Rudini úr egyéniségének megfelelően ez olasz programmbeszédnek nem lesz valami kibíró, har­­czias jellege s alig fogja a pártokat annyira izga­lomba ejteni, mint a maguk idejében Crispi ha­sonló beszédei. De mégis általános kíváncsisággal várják, már azért is, mert Crispi sajtója, mely a Rudini-kormányt általában csak rövid élettarta­múnak tekinti, folyton fokozott hévvel s nem ok nélkül azt hangoztatja, hogy a mostani kormány­nak programmja egyáltalán nincs s hogy minden hasznavehető politikai gondolatnak is hiányában van. Most Rudinin a sor, hogy ezt a vádat tárgy­talanná tegye s Rómában azt hiszik, hogy a jövő hó folyamán valóban meg is fogja tenni. A Dardanellák kérdése. A mai jelentések ki­vétel nélkül azt hangoztatják, hogy a Dardanella­­ügyben kötött orosz-török egyezmény tárgyában európai akc­ió ez idő szerint nem várható. Arra nézve azonban már nagyon eltérők a hírek, léte­tett-e ez iránt valamelyik kabinet részéről pozitív javaslat. Egy berlini lap szerint Salisbury lord azzal az óhajjal fordult a hármas szövetség hatal­maihoz, hogy támogassák őt akcziójában s igy európai jelleget kölcsönözzenek neki. A bécsi és berlini kabinetek azonban, miután vezérférfiaink az ügyet Schwarzenauban megbeszélték, azon elhatározásra jutottak, hogy a közös akczió szüksége ma még nem forog fenn s igy igen udvariasan ugyan, de határozottan visszauta­sították Anglia felhívását. Ez a hir azonban nagyon kevéssé látszik valószínűnek, és pedig több okból. A lap, mely e hirt közli, azt állítja, hogy Schwarzenauban kapta, még pedig pozitív forrásból. Már pedig Schwarzenauban nem oly férfiak tanácskoztak, kik titkaikat dobra szokták ütni s ily után juttatják nyilvánosságra, hogy megtagadták Anglia kívánságának teljesítését. De valószínűtlenné teszi a dolgot a félhivatalos A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Ivanovics Iván és Nikiforovics Iván. Gogoly után az orosz eredetiből: Ambrozovics Dezső.­­ De Nikiforovics Iván se élt, se holt, mert be­szorult az ajtóba s egy lépést se tudott tenni sem előre, sem hátra. Hiába kiáltott ki a biró az elő­szobába, hogy az ottlevők közül valaki tolja be Nikiforovics Ivánt hátulról a terembe. Az előszo­bában csak egy vénasszony volt, a­ki csontos ke­zeivel minden erőlködése daczára semmire sem tu­dott menni. — Ekkor az egyik gyakornok, vas­tag ajkakkal, széles vállakkal, vastag orral, kancsal és részeges tekintetű szemeivel, és rongyos könyökkel közeledett Nikiforovics Iván­hoz, keresztbe rakta a kezeit, mint a gyermeknek s azután intett az invalidusnak, a ki térdét neki fe­szítve Nikiforovics Iván potrohának, valahogy ki­tuszkolta őt az előszobába. Ekkor félrehúzták a reteszt s kinyitották az ajtó másik felét is, ezalatt a gyakornok és segédje, az invalidás, a kölcsönös erőlködés következtében szájukból olyan erős bűzt terjesztettek szét, hogy a birósági terem egy da­rabig olyan volt, mint valami csapszék. — Nem ütötte meg magát Nikiforovics Iván ? Majd szólok az anyámnak, az küld önnek valami szert, a­melylyel csak a lágyékát meg a hátát kell bekenni s vége van mindennek. De Nikiforovics Iván ledobta magát egy székre, és hosszú »oh«-okon kívül egyebet nem tu­dott mondani. Végre gyenge s a kimerüléstől alig hallható hangon igy szólt: »Nem parancsol?« s elővette zsebéből a szelenczéjét, hozzá­téve : »Tes­sék parancsoljon!« — Nagyon örülök, hogy önt láthatom — vá­­laszolt a biró — de azért nem tudom elképzelni, mi indította önt arra, hogy minket ezzel a kelle­mes meglepetéssel lekötelezzen. — Keresettel....................nyögé Nikiforo­vics Iván. — Keresettel ? Mifélével ? — Keresettel...........(itt nagy szünetet tar­tott) oh!...........Keresettel a gazember . . . Pere­repjonko Ivánovics Iván ellen. — Úristen ! Ön is! Ilyen ritka jó barátok ! Kereset egy ilyen erényes ember ellen! — Ő maga az ördög! — mondá Nikiforovics Iván szakgatottan. A biró keresztet vetett magára. — Vegye a keresetet, olvassa fel. — Mit tegyünk Tihovaics Tarasz, olvassa! — mondá a biró elégedetlenül odafordulva a jegyzőhöz — miközben az orra önkénytelenül megszagolta a felső ajkát, a­mit rendesen csak valami nagy elégedettség előtt szokott tenni. Az orrnak ez az önkényüsége még jobban boszan­­totta a bírót: elővette a zsebkendőjét s mintsem hogy megbüntesse az orrát, lesöpörte az ajkáról az egész burnótot. A jegyző elvégezve szokott aktusát, melyre minden olvasás előtt szüksége volt, vagyis zseb­kendő nélkül kifújván az orrát, a rendes hangján, igy kezdte: Dovgucshin Iván, Nikifor fia, mirgorodi ne­mes ember, kéri . . ., hogy mit, arról a következő pontok szólnak: 1. a magát nemes embernek! — nevező Pere­­repjonko Iván, Iván fia, gyűlölködő gonoszságában és rosszakaratában nekem mindenféle bajt, kárt és egyéb gyalázatos és utálatot gerjesztő bosszú­ságot okoz, s a tegnapi napon, mint valami rabló és tolvaj, baltákkal, fűrészekkel, vésőkkel és más lakatos-szerszámokkal felfegyverkezve, éjnek ide­jén belopózott az udvaromba, s ott lévő, és tulaj­donomat képező libaólamat sajátkezűleg, a leg­gyalázatosabb módon szétrombolta, amely tör­vényellenes, és rablóhoz méltó eljárásra én a magam részéről, semmi okot nem szolgáltattam. 2. Ugyancsak ez a Pererepjouko nevű nemes ember, az életemre is leselkedik, és e szán­dékát a múlt hó hetedikéig titokban tartván, el­jött hozzám, és barátságos de ravasz módon elkezd­te tőlem kunyerálni a szobámban függő pus­kámat, és veleszületett fukarságánál fogva el­kezdett nekem mindenféle haszontalanságot, mint egy barna disznót és két zsák zabot, ígérni érte. De én, ekkor már felismervén bűnös szándékát, mindenféleképen próbáltam őt attól eltéríteni, de Iván, Perezepjouko Iván fia, ez a gazember, ez a naplopó, durván lepiszkolt engem, s azóta engesz­telhetetlen és példátlan gyűlölettel viseltetik elle­nem. Ezenkívül ez a sokat emlegetett, boszul lihegő nemes ember és rabló. Pererepjouko Iván fia, na­gyon gyalázatos származású. A nővére, mint azt az egész világ tudja, csavargónő volt, a­ki egy Mirgorodban volt vadászzászlóalj után megszökött, miután a férjét valahol jobbágyságra juttatta. Apja és anyja is istentelen emberek voltak és mind aket­­ten folyton részegeskedtek. De ez az említett nemes ember és rabló, Pererepjouko, állatias és gyalázatot érdemlő cselekedeteivel fölülmúlta összes rokonait és a becsület álarcza alatt a legbotrányosabb dol­gokat műveli: böjtöt nem tart, mert a Filippovka előestéjén, ez az istentelen egy bárányt vett és más­nap, istentől elrugaszkodott cselédjével, sapkával leölette az alatt az ürügy alatt, mintha sürgősen szüksége volna faggyúra a mécsesébe, meg a lám­pájába. Ennélfogva kérem ezt a nemes embert, mint rablót, szentségtörőt és gazembert, a­kit lopáson és rabláson kaptam, lánczra verni, és börtönbe, vagy fegyházba vetni, s ott, belátásuk szerint, öt rangjától és nemességétől megfosztván, jól elkor­bácsolni és szükség esetén Szibériába deportálni, a perköltségek és az okozott kár megtérítésére ítél­ni és ezt, az én keresetemet elintézni. Ezt a keresetet aláírta Dovgucshin Iván, Nikifor fia, mirgorodi nemes ember. Alig hogy a jegyző befejezte az olvasást, Nikiforovics Iván fogta a sapkáját, meghajtotta magát azzal a szándékkal, hogy elmegy. — Hová, hová Nikiforovics Iván ? — mondá a biró. Maradjon egy kissé! Igyék velem teát! Orisko ! Mit állsz itt, te ostoba s mit kaczérkodol az írnokokkal ? Szaladj, hozd be a teát! De Nikiforovics Iván elrémülve attól, hogy ilyen messzire eltávozott hazulról s hogy ilyen bor­zasztó vesztegzárt kellett kiállania, kiosont az ajtón mondván : »Sok se fáradjon, nagyon le vagyok kötelezve . . .« s becsukta maga mögött az ajtót, ott hagyva az egész bámészkodó bíróságot. Nem lehetett semmit se tenni. Mind a két ke­resetet elfogadták s az ügy már nagyon komolyan érdekes kezdett lenni, mikor egyszerre egy várat­lan körülmény, rendkívüli fontosságot kölcsön­zött az egésznek. Mikor a bíró, az albíró és a jegyző társaságában kilépett a teremből, az írno­kok zsákba szedték a kérvényezők által hozott kakasokat, tojásokat, kenyér­karajokat, sütemé­nyeket s más efélét; ugyanekkor egy barna disz­nó szaladt be a terembe és a jelenlevők leg­nagyobb bámulatára megragadta, nem a süte­ményt, vagy a kenyeret, hanem Nikiforovics Iván keresetét, mely az asztal végén hevert. Megkapva az írást, a barna disznó oly gyor­san elfutott, hogy a hivatalnokok közül egyik sem bírta utolérni, daczára az utána hajigált tintatar­tóknak és léniáknak. Ez a rendkívüli esemény borzasztó zűrza­vart idézett elő, annál is inkább, mert a kereset még nem volt lemásolva. A bíró, azaz jegyzője és az albíró sokáig tanakodtak e hallatlan eset felett; végre abban állapodtak meg, hogy az ügyben a rendőrfőnöknek írnak, mert ez inkább a városi rendőrséghez tartozik. Az erre vonatkozó átiratot 389. számmal ellátva még aznap átküldték neki, minek következtében nagyon érdekes leleplezések jöttek napvilágra, melyeket az olvasó a következő fejezetben ismerhet meg. V. FEJEZET. A melyből kitűnik, miben egyezett meg két tiszteletre­méltó mirgorodi személyiség. Alig hogy Ivanovics Iván haza­ért s belépett, hogy szokása szerint az eresz alá keveredjék, egy­szerre kimondhatatlan meglepetésére valamit lá­tott piroslani a kapuban. Ez a valami a rendőrfő­nök piros hajtókája volt, mely úgy neki, mint a gallérjának vöröses fényt kölcsönzött. Ivanovics Iván elgondolta magában : — Éppen jó, hogy Fe­­dorovics Péter eljött kissé beszélgetni, — de ugyan­csak meg volt lepetve, mikor látta, hogy a rendőr­főnök rendkívül gyorsan közeledik és erősen ha­­donász a kezeivel, a­mi nála csak nagyritkán szo­kott előfordulni. A rendőrfőnök egyenruhájára nyolc­ gomb volt felvarrva, a kilenczediket, mely ezelőtt vagy két évvel a templom felszente­lése alkalmából tartott körmeneten elveszett, a tizedesek még mai napig sem találták meg, bár a rendőrfőnök, a fertálymesterekkel napon­kint tartani szokott rapporton mindig meg­kérdezi : megtalálták-e a gombot ? Ez a nyolc­ gomb olyan módon volt felvarrva, mint a­hogy a vén asszonyok a babot ültetni szokták : az egyik jobbról a másik balról. A ballábán, a legutolsó hadjárat alkalmával megsebesült s azért biczegve, olyannyira oldalvást tartotta azt, hogy ezáltal szinte használhatatlanná tette a jobbikat. Minél gyorsabban mozgatta tehát a rendőrfőnök a vég­tagjait, annál lassabban jutott előre, s így míg a rendőrfőnök az eresz alá ért, Iván Ivanovicsnak elég ideje volt találgatni, hogy mért hadonázott a rendőrfőnök oly hevesen a kezeivel. Ez annál is inkább foglalkoztatta, mert az ügy szokatlanul fontosnak látszott, a­melynek tiszteletére a rend­őrfőnök az ősi kardját kötötte fel. — Isten hozta Fedorovics Péter! — kiáltott fel Ivanovics Iván, a­ki, mint már említettük nagyon kiváncsi volt és sehogy sem tudta ellep­lezni a türelmetlenségét, mikor látta, hogy a rend­őrfőnök a pitvarba lép, a­ki azonban még mindig nem vetette fel a szemét és a lábaival bajlódott, melyek sehogy sem bírták őt egy lépéssel felsegí­teni a lépcsőn. — Jó napot kívánok kedves barátomnak és jók­evőmnek, Ivánovics Ivánnak! — válaszolt a rendőrfőnök. — Tessék helyet foglalni. Ön, a­mint látom fáradt, mert a fájós lába alkalmatlan .... — A lábam! — kiáltott fel a rendőrfőnök egy olyan pillantást vetve Ivanovics Ivánra, a­milyet az óriás a törpére vagy a pedáns tudós a tánczmesterre szokott vetni; ezzel kinyújtotta a lábát és toppantott egyet. De ezt a merészségét drágán fizette meg, mert az egész teste megingott és orrát beleverte a korlátba; de a rendnek bölcs őre, mintha semmi sem történt volna, azonnal föl­egyenesedett s belenyúlt a zsebébe,mintha a burnót­­szelenczéjét akarná kivenni. »Annyit mondhatok önnek legkedvesebb barátom és jóltevöm Iván Iva­novics, hogy valamikor én egészen más utakat tet­tem. Bizony komolyan . . . tettem, így például az 1807-iki hadjárat alkalmával.. . Oh, majd elmon­dom önnek, hogy ugrottam át a kerítésen egy csi­nos kis német asszonyhoz.« Ezzel a rendőrfőnök behunyta az egyik szemét s ördöngősen hamisan mosolygott. — Hol járt ma ? — kérdé Ivanovics Iván, félbe akarván szakítani a rendőrfőnököt, hogy mi­előbb rávezesse őt jövetele okára; nagyon szerette volna megkérdezni, hogy mit szándékozik újsá­golni , de gyengéd világismerete folytán belátta az ilyen kérdezősködés illetlen voltát s igy Ivanovics Ivánnak erőt kellett vennie magán s be kellett vár­nia a talány megoldását, mialatt a szive rendkí­vül erősen dobogott. _— Ha megengedi, majd elmondom, hogy hol jártam ma, — válaszolá a rendőrfőnök. Mindenekelőtt kijelentem, hogy ma pompás idő van . . . E szavakra Ivanovics Iván majd meghalt. — De bocsánatot kérek, — folytatá a rendőr­főnök, — én ma egy fontos ügyben jöttem önhöz. E szavaknál a rendőrfőnök arcza és egész alakja éppen olyan aggodalmas kinézést öltött, mint a­­mikor rálépett a lépcsőre. Ivanovics Iván várt és reszketett, mintha lázban lett volna, nem mulasz­totta el azonban szokása szerint megkérdezni: »Miféle fontos ügy ? Hát csakugyan olyan fontos ?« — Mindjárt meg tetszik látni: mindenek­előtt bátor vagyok önnek kijelenteni kedves bará­tom és jóltevöm Ivan Ivanovics, hogy ön . .. az én részemről, látja hogy semmi, de az állam érde­kei kívánják ... ön a rendőrség szabályait meg­szegte. — Ugyan mit beszél Fedorovics Péter ? Én az egészből nem értek semmit. — Kérném szívesen Ivanovics Iván! Hogy­hogy nem ért semmit ? Az ön saját háziállatja egy fontos okmányt elvitt, s ön még ezek után azt mondja, hogy az egészből nem ért­ semmit. — Micsoda, miféle háziállat ? — Tisztesség szólva, az ön saját barna disz­kója. (Folyt. köv.) »Nordd. Alig. Ztg.« egy kommünikéje is, melyet reggeli lapunkban közöltünk s mely határozottan hangoztatja, hogy a londoni kabinet minden óhaja a legelőzékenyebb méltánylásra számíthat a hármas szövetség tagjainál. A szövetség első­sorban a saját és a szárazföld, nem pedig Anglia érdekeit védi ugyan, de azért teljes jóindulattal és elfogulatlan­sággal teszi vizsgálat tárgyává Anglia óhajait is s lehetőleg kész azokat figyelembe venni. Ha csakugyan ily szempontok vezetik a hármas­ szö­vetséget, miben kételkedni nem lehet, akkor alig hihető, hogy Salisbury javaslatát visszautasította volna. Sokkal valószínűbb az a másik hír, hogy Londonban egyáltalán nem akartak európai ak­­c­iót, hanem ott is, mint a hármas­ szövetség hatal­mainál az a felfogás uralkodik, hogy a Dardanella­­kérdésben minden diplomácziai lépés fölösle­ges, mert az orosz-török egyezmény'’ nem forgatja ki érvényéből a párisi szerződést. Ez a felfogás megfelel a viszonyoknak , e mellett megvan az a jó oldala, hogy kizár minden bonyodalmat. A Dardanella-kérdés nem lényegtelen ugyan, de még­sem olyan fontos, hogy napirendre hozatalával ve­szélyes természetű diplomácziai tárgyalások in­díttassanak. Ha Európa az orosz diplomáczia más­nemű tevékenysége ellen nem tartotta szükségesnek az erélyes fellépést, a Dardanellák új szerződés­­szerű rendezését is kedvezőbb időkre hagyhatja. Az aradi ezred jubileuma. Aradról távírják lapunknak. Az aradi csász. és kir. 33. gyalogezred 150 éves fennállásának év­fordulója alkalmából az aradi várnak rideg falai egész ünnepélyes szint öltöttek. A vár belső helyi­ségeinek a tisztek és a legénység által való feldiszí­­tése napokig tartott. A mai ünnepre dr. W­a­­­d­­statten temesvári hadtestparancsnok, lovag Nemecsics hadosztályparancsnok Nagyvárad­ról, valamint a messze vidékről mindazon tisztek, kik egykor ezen ezred kebelében szolgáltak (ezek közül ma már számosan honvédtörzstisztek), to­vábbá az ezred összes tartalékos tisztjei ide­érkeztek. Korán reggel ágyúdörgések jelezték a nap jelentőségét, azután diszriadó volt és a katonaze­nekar bejárván Arad város több utczáját, valamint tegnap este, úgy ma is a főispán, a püspök és a polgármester lakása előtt néhány darabot eljátszott. Délelőtt 9 órakor pedig a vár közepén levő dísz­téren, melynek torkolatánál zászlókkal, magyar és osztrák czímerekkel, az uralkodóház színeivel és nemzeti színű lobogókkal díszített hatalmas diadal­kapu emelkedik, játszott a zenekar. A csinosan feldíszített vártemplom előtt egy sátor volt felállítva, melyben fényes segédlet mel­lett tábori mise tartatott. Ezen dr. Fáik Miksa képviselő, Fábián László főispán, S­a­­­a­c­z Gyula polgármester, Szathmáry Gyula alispán, Boros Béni, Benes Döme kir. tanácsosok, Grün­­wald Ferencz kamarai elnök, Lontagh Gyula, Do­­monyi József nagykereskedők és más előkelőségek vettek részt. Mise után Csikós Alajos ezredes emelke­dett szellemű beszédett intézett a legénységhez, mely délután 2 órakor a várban levő hársfák alatt díszesen terített asztalok mellett fényes megven­­dégelésben fog részesíttetni. Arad városának bor­­kereskedői 1500 liter bort ajándékoztak e czélra és azonkívül Arad város közönsége a megvendé­ KÜLÖNFÉLÉK. — szeptember 11. A hiv. lapból. A király adománya. A király a Nagy- Ekemezö gör. szert. kath. hitközségnek, templomépités­­re, 100 frtnyi segélyt adományozott magánpénztárából. Kinevezések. Az iglói állami tanítóképezdéhez B­al­l­á­z­s Endre ottani segédtanárt, végleges minőségben rendes tanárrá ; Karoliny Mihály képezdei tanári tanfolyamot végzett aki. polgári iskolai tanítót, ideig­lenes minőségben segédtanárrá nevezték ki. Áthelyezés. A budapesti állami felsőbb leányisko­lánál megüresedett német nyelvi és irodalmi tanszékre Matskássy József szegedi állami felsőbb leányisko­lái rendes tanárt helyezték át. Alapszabály megerősítés. A sükösdi dalkör alapsza­bályai a bemutatási záradékkal elláttattak. Személyi hírek. Wekerle Sándor pénzügy­miniszter ma reggel visszaérkezett a fővárosba. — Gróf Bethlen András földmivelésügyi miniszter és gróf Szapáry Géza magyar kir. főudvarmester ma reggel elutaztak a fővárosból. József főherczeg holnap délután 2 órakor Galgóczról a fővárosba érkezik s egyenesen a Margitszigetre megy. A román királyné állapota, mint egy velenczei távirat jelenti, változatlan. A beteg nagy gyönge­­sége daczára is szellemileg épnek látszik s nincs tudatában annak, hogy állapota mily aggasztó. A király bátyja, Hohenzollern Lipót herczeg teg­nap óta Velenczében időz. A királyné egy bátyja, mint a »Gazetta di Venezia« jelenti, a legszigo­rúbb inkognitóban »Gróf Gleichen« álnév alatt öt nap óta Velenczében van s egy pillanatra sem távozik nővére mellől. A szombathelyi püspök aulájából, a »P. H.« a következő értesülést veszi: Hivatalosan semmi sem érkezett hozzánk H­i­d­a­s­s­y kineveztetését ille­tőleg és hivatalosan erről semmit sem tu­dunk. Tény azonban, hogy minden oldalról érkez­nek, még­pedig sűrűen a püspökhöz a gratulácziók. E gratulácziók között vannak olyanok, melyekből tisztán lehet következtetni arra, hogy a kinevez­­tetés már tény. A katholikus kongresszus tegnap tartott nyil­vános ülésén, mint Mechelnből távírják, Fris jegyző felolvasta a pápához intézendő feliratot, a­melyben ama óhajt nyilvánítják, hogy a p­á­p­a világi hatalma vissza­állíttassák. Elő­adást tartottak: Cochin (Páris), Winterer (Mühl­hausen) Tondini (Olaszország), Dechamps és Da­vid (Belgium). Az utóbbi Afrika czivilizácziójá­­nak előrelátható eredményeiről beszélt és dicsőí­tette a művet, melyet a belga király kezdemé­nyezett. Ahol Kossuthot keresztelték. A tályai ág. hitv. ev. egyház lelkész hivatala röpiratot bocsájtott ki »Kérelem és köszönet« czim alatt, melyben köszö­netet mond mindazoknak, kik a rombadülő egy­házuk felépítéséhez könyöradományaikkal hozzá­járultak. Ez az egyház az, melyben Kossuth Lajost kilenczven év előtt megkeresztelték. Most már a régi egyházat modern stílü, csinos külsőbe öltöz­tették. A fürdő - utczai benzin-robbanás áldozatát, Manssberger Katalint ma bonczolták föl a törvényszéki orvostani intézetben. A bonczolás­­nál jelen voltak: dr. Glück Ignácz törvényszéki orvos, Bánó és Kuthy vizsgálóbírák. A bonczolás melyet dr. Kenyeres Balázs első tanársegéd vég­zett, kiderítette, hogy a szerencsétlen véget ért leány halálát inkább fulladás, mint a szenvedett égési sebek idézték elő. A leány különben oly sú­lyos égési sebeket szenvedett, hogy az esetben is, ha kimenthették volna a lángok közül, sebeibe biztosan belehalt volna. A leányt még ma délelőtt koporsóba tették, s kivitték a kerepesi­ úti temető halottasházába, honnan délután el fogják temetni. A szerencsétlenül járt F­e­j­a Ferencz boltiszolgá­nak állapota tegnap óta annyira javult, hogy ke­zelő orvosainak véleménye szerint fel fog gyógyul­ni, de a szenvedett égési sebek következtében arcza teljesen el lesz torzítva s talán szeme világát is el fogja veszíteni. Tűz a Ferencz József-laktanyában. A Ferencz József lovassági laktanyában rövid idő alatt ma már a harmadik tüzeset fordult elő. A tűz a XVI. számú nyereg és takarmány-raktárban pusztított, mely a kaszárnyának a város felőli részén van. Emelet­ magasságú, mintegy 30 méter hosszú és 10 méter széles kőépület, melynek földszinti helyisége nyergekkel volt megrakva, padlásán pedig körül­­belül 300 méter mázsa széna és szalma volt elhe­lyezve. A tűz a raktárépület padlásán ma reggel 9 órakor ütött ki ismeretlen okból. Valószínű azon­ban, hogy valamelyik ott dolgozó katona vigyá­zatlansága folytán. A tűz természetesen gyorsan el­harapódzott, de résen volt a huszárság s a kun­­ntczai gyakorlótérről pár percz alatt Szczer­­bo­vsz­ky főparancsnok, Janicsek felügyelő és Breuer segédtiszt vezetése alatt négy őrség vonult ki s egy órai munka után megmentette a nyeregraktárt és a szomszédos istállókat, melyek­ből a lovakat gyorsan kivezették. Sőt a nyereg­kamrát is kiürítették, a­mi fölösleges munka volt, sőt koc­kázattal járt, mert így könnyebben elég­hetett volna a nyeregkészlet. A gyors segítségnek köszönhető, hogy csak a cseréptető egy része és a szénakészlet égett el. A kár mintegy 2000 forintra rúg, mely nem térül meg, mivel az épület bizto­sítva nem volt.. A tűz színhelyén megjelent Gab­­riányi altábornagy térparancsnok, Gauder­­nach ezredes, a 13-dik huszárezred parancsnoka, Láng György katonaügyosztályi tanácsnok stb. Kivonult továbbá a rendőrség is. Keleti kereskedelmi tanfolyam: A budapesti kereskedelmi akadémiánál szervezett keleti keres­kedelmi tanfolyam felügyelő bizottságának elnö­kévé, mint a hír­­lap mai száma közli, a vallás és közoktatásügyi miniszter, a kereskedelemügyi miniszterrel egyetértőleg, Bokros Elek ország­­gyűlési képviselőt, a képviselőház alelnökét nevez­te ki. A felügyelő bizottság tagjaivá kineveztettek: a vallás- és közoktatásügyi miniszer által V­á­m­­b­é­r­y Ármin budapesti tudomány-egyetemi ren­des tanár és dr. V­e­r­ó­d­y Károly fővárosi kir. tanfelügyelő, a kereskedelemügyi miniszter által Biró Tamás miniszteri titkár és Szterényi József kir. iparfelügyelő , továbbá, mint a keres­kedelmi akadémia vezérlő bizottságának képvi­selője, lovag Faik Zsigmond. Ugyancsak a ke­leti kereskedelmi tanfolyam igazgatásával a válás- és közoktatásügyi miniszter G­h­y­c­z­y Géza kereskedelmi akadémiai igazgatót bízta meg. Ugyanott megbízta a román nyelv tanításával dr.­­ Al­e­x­i­c­s György okleveles tanárt; a szerb és bulgár nyelv tanításával Popovics Sándor mi­niszterelnökségi fordítót; az új-görög nyelv taní­tásával Rhousopoulus Rhousos görög nyelv­tanárt ; a török nyelv tanításával és a Kelet nép­rajzi és történeti ismertetésével dr. Kunos Ig­nácz irót, orientalistát; a keleti kereskedelmi föld­rajz előadásával S­t­r­a­u­s­z Adolf irót; a vámügy és külkereskedelem, és ezzel kapcsolatosan a jog­isme és konzuli ügy előadásával dr. Fuhrmann Ferencz miniszteri fogalmazót, a közlekedésügy, előadásával M­á­t­r­a­y Elemér vámügyi előadót. Izgalmas jelenetnek volt színhelye a törvény­kezési palotának II. számú végtárgyalási terme. Egy Rosenfeld Hennin nevű pinezárnő bűn­ügyében tartották meg a végtárgyalást, ki azzal volt vádolva, hogy egy a szállodában vele mulató vendégtől ötven forintot és egy arany órát és lán­­czot lopott el. A károsult fél a mai tárgyalásra nem jelent meg és ez okból Koss­u­thány Géza elnöklő biró a végtárgyalás elhalasztását mon­dotta ki. Alig hangzott el a határozat, midőn a vádlottnő még mielőtt a fogházőr felfoghatta vol­na, összesett és a padlón iszonyú görcsök közt vonaglott.­­ A szerencsétlen nőn heves sziv­­görcsök vettek erőt, elannyira, hogy a fogházőr és a két teremőr alig tudták vonagló testét a pad­lóhoz való odaütközéstől és így súlyosabb sérel­mektől megóvni. Küldtek a törvényszéki orvosért azonnal, de az nem volt feltalálható sehol; a tör­vénykezési palota közelében állo­másozó mentőket pedig — előttünk isme­retlenül maradt okokból — nem akarták igénybe venni. A kínos jelenetnek az volt a vége, hogy a szerencsétlen nőt, kinek görcsei az egész idő alatt nem enyhültek s ki mindaddig pil­lanatra sem nyerte vissza eszméletét, hat fogházőr leszállította, vissza a fogházba, melynek ajtaja mö­götte becsukódott. Hogy tovább mi történt vele, nem tudjuk. Úszó- és mentőünnepély. Az e hó 12-én rende­zendő úszó- és mentőünnepély műsora ismét sza­porodott egy számmal. Ez a molnárok és halászok csalnakversenye, a »Kutyavillá«-tól Promontorig. Jelentkezhetni szombaton déli 12­ óráig a nemzeti uszodában, vagy a mentőegyesület állomásán. A milánói dóm halottja. A legutóbbi időben szinte divattá vált az életuntak körében, hogy a világhírű épületek legmagasabb pontjairól vetik magukat az alattuk járó nép közé. Így tett a mi­nap egy hóbortos­­öngyilkosjelölt az Eiffel torony­ról és legutóbb a milánói dóm tetejéről vetette le magát egy 23 éves olasz. A múlt szombaton dél­előtt számos kerékpározó jött Genuából Milanóba, hogy a város nevezetességeit megtekintsék. Dél­után 3 órakor a fiatal­emberek megnézték a tem­­lom belsejét s aztán felmentek a tetejére. Már a lépcsőn feltűnt nekik egy igen csinos ifjú feltűnő magaviselet,­s nem jót sejtve, utána siettek. Oda­fent azonban a fiatal ember oly józanul viselke­dett, hogy a kerékpározók többé nem ügyeltek reá. A fiatal ember azonban hirtelen felkapaszko­dott a nyaktörő lépcsőkön, kalapját eldobta s »Erviva«-t kiáltva, hangos kaczaj közt a mélybe vetette magát. A szerencsétlen ifjú a terrasz már­vány lapjára zuhant és idomtalan tömeggé lapult. Mint később kitűnt a boldogtalan jogász volt Bolognában. Milanóban óriási izgatottságot szült az eset s a felett is folyt a szó, vájjon nem kell e a domot újra felszentelni. A spandaui rablógyilkosság. A spandaui tör­vényszék átiratot intézett a főkapitánysághoz, hogy Vetzel Gusztáv kereskedőt, ki Spandauban múlt hó 26-án, —­mint azt akkor mi is megírtuk, Hirschfeld S. kereskedőt meggyilkolta, saját hatás­körében nyomozza és feltalálás esetén tartóztassa le. A köröző levélen rajt van Vettelnek arczképe­zetéshez 200 írttal járul hozzá és minden katona részére egy liter bort juttat ajándékul. Megható volt a jelenet, midőn a mise után Salacz Gyula polgármester Arad város nevében az ezred lobogóját felkoszorúzta, melyről fehér és kék gazdagon hímzett selyemszalag hull alá. A szalagon e felirás olvasható: »Arad város kö­zönsége a cs. és kir. 33-ik gyalogez­rednek.« Végén a magyar czimer van, a fehér szalagon »fenállása 150 évének emlékére­, mai kelet és a végén Arad város czimere. Ugyanez alkalommal nyújtotta át Arad város polgármestere az ezredesnek az 1000 forintos ala­pítványról szóló levelet, melyet Arad városa házi­ezredének jubileuma alkalmából tett oly czélból, hogy annak 5°/0-ás kamataiból évenként szeptem­ber 11-én az ezred érdemes katonái megjutalmaz­tassanak. Délután 4 órakor a tisztikar díszebédet ad a várbeli kaszinó feldíszített helyiségében, melyre Arad város előkelő polgáraiból harminc­an van­nak meghiva.

Next