Pesti Napló, 1891. október (42. évfolyam, 269-299. szám)
1891-10-01 / 269. szám
269. szám. Budapest, 1891. Csütörtök, október 1.42. évi fogata. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségben intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Hiaiks-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Ára 4 1sz. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként: 1 frt 50 kr. — 6 hónapra 4 írt 50 kr. — 6 hónapra 9 írt. Ha az esti kiadás postai kfilfmküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti MTapló« kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Szemelvények. Pártvezéri szónoklatot tartott, a minisztériumot helyettesítve, Tisza Kálmán Nagyváradon. Apponyi jászberényi beszéde után fokozott kíváncsisággal tekintett mindenki Tisza beszámolója elé. A közvárakozás talán nem elégíttetett ki, de mi szívesen konstatáljuk, hogy a volt miniszterelnök nyilatkozataiban kijelentések foglaltatnak, melyek a politikai helyzetre világot vetnek. Külügyekről, katonai kérdésekről, belügyi reformokról, parlamentről, pártviszonyokról s jövendő választásokról szól oly önérzettel és biztonsággal, miként csak az teheti, ki szavainak súlyát érzi, hogy vagy a minisztérium nevében szól, mint a kormány tagja, avagy megbízottja, s ha nem, akkor pártja nevében mint pártvezér beszélhet valaki úgy, mint Tisza Kálmán. És mi ehhez való jogát nem vonjuk kétségbe. Beszéde fonalán megyünk végig. Amit bukása történetéről elmond, szubjektív természeténél fogva nem teszszük bírálat tárgyává, s amit ezzel kapcsolatosan a honossági kérdésről és nagy hazánkfia, Kossuth Lajosról magát védve felhoz, arra, akikhez intézve van, a függetlenségi párt adjon feleletet. Pikánsnak találjuk azonban a következő ítéletet: »Erős a meggyőződésem, hogy a mely kormányférfira nézve jóbarátai elhiszik azt, hogy kibúvó áron is akar kormányon maradni, az többé mint magyar miniszterelnök benn az országban sokszor nehéz helyzetben és a monarchia másik államával közös viszonyban soha többé kötelességét sikerrel nem tudja teljesíteni. Nem képzelek pedig szerencsétlenebb és szánandóbb embert, mint egy minisztert, ki ott ülni tud, de hatása, tekintélye többé nincs.« Minthogy Tisza ezeket nem magáról mondja, várjon kire czélzott? . . . Anélkül, hogy a kérdésre a feleletet keresnék, áttérünk arra, ami lényegesebb, hogy tudniillik mit beszél Tisza Kálmán a szabadelvű pártról. Azt mondja róla, hogy megnyugvással mondott le, mivel tudta, hogy ez által »a szabadelvű párt az ő nagyságában és tömörségében megingattatni nem fog.« Semmi új e szavakban nincsen. Ismétlése ez a miniszterválság történetének, mely úgy folyt le paktum szerint, hogy Szapáry vegye át a miniszterelnökséget és a pártvezérséget, de a szabadelvű párt szűzi tisztaságában és épségében érintetlen fentartassék. Okait ennek mindenki tudta, következményeit mindenki látta és láthatja. S ezen okok még most is uralkodnak a politikai helyzet felett parlamentünkben, mert ma is Tisza Kálmán fenhangon hirdeti, hogy »mindenki, ki ismeri a parlamentarizmus természetét, elhiszi, hogy sehol e világon, de kivált nálunk egészséges parlamentarizmus szilád,kompakt többség nélkül nem is képzelhető.« Értse meg mindenki, hogy a szabadelvű párt fentartása a fődolog, melynek a kormány uralkodása is alárendeltessék. A pártpolitika nagymesterétől senkit e felfogás meg nem lephet, annál kevésbbé, mert magának és politikai barátainak politikai jelene és jövője kizárólag a szabadelvű párt monopóliumához van fűzve. De hát mi sem tagadjuk, hogy »az egészséges parlamentarizmus szilárd, kompakt többséget« követel. Igen, úgy van. De hogy éppen a szabadelvű párt volna ama szilárd és kompakt többség, melyre hazánk utalva van, azt jogunk és okunk van kétségbe vonni. A vitákban a szavazásokig e pártból a szilárdság rendesen hiányzott. Sőt szilárdság a szavazásokban sem volt meg, mert akárhányszor megtörtént, hogy ugyanazon többség állást foglalt valamely kérdésben, azután ezen állását könnyen módosította. Hogy ne térjünk a véderővitára vissza, csak a fegyvergyár kérdésében és a közigazgatási javaslat tárgyalásánál is tapasztaltuk, hogy a többség szilárd elhatározását kompakt elhagyta. Ha ez áll, ebből következik, hogy a parlamentarizmusnak többségre okvetlenül szüksége van; de hogy ezen többség a szabadelvű párt legyen, az ha kimondatott is, nincs bizonyítva. Igen érdekes, amiket Tisza ezután az obstrukcióról a szélsőbalnak mond. Természetesen elítéli azt a nagy közigazgatási vitát, melyet obstrukcziónak nevez s ezért a felelősséget egészen az ellenzékre hárítja. Felfogása itt az Apponyiétól a szélsőbal eljárásának megítélésében kirívóan eltérő. Beszéde ezen része a legérdekesebb, mert legaktuálisabb. Bevallja Tisza, hogy egykor ő is csinált obstrukcziót s elég naiv ezen politikáját mentegetni, midőn ugyanazt a függetlenségi pártnál a legkeményebben elítéli. A párhuzammal senkit félre nem vezethet, ki elámíttatni nem akar. A mentséget devalválja a vallomás, hogy »az obstrukczió fegyverével élni akkor is hiba volt« ... »Az ország közvéleménye az ő érettségének és józanságának adott igazságos kifejezést akkor, midőn a legközelebbi választásoknál körülbelül egy negyedét azoknak, kik az obstrukcziót csinálták, otthon felejtette.« Hogy mindenki megértse a jó tanácsot, Tisza Kálmán világosan kimondja,hogy »rosszalja a most még kevésbbé menthető obstrukcziót« és kifejezi azt a véleményét, hogy az ország közvéleménye legyen épp oly igazságos azok iránt, kik most csinálták, amint volt azok iránt, kik akkor csinálták az obstrukcziót. Senki sem értheti e szavakat félre — az »Egyetértés« sem — mert ez a szabadelvű párt vezérétől a Szapáry-kormány nevében is tett hadüzenet a függetlenségi pártnak. Kimondatik ebben előre azon remény, hogy a függetlenségi párt mandátumainak egy negyedrészét el fogja veszíteni, tehát 20—25 kerületet. Mily kilátások a jövő választásokra ! Igenis, mert a szabadelvű párturalom a nagyváradi beszédnek tengelye. A többség fentartása a fő, hogy ez »nem akadályozva erőszakosan egy kisebbség által viheti az ország ügyeit és biztosíthatja az ország érdekeit, ha kell megvédeni, minden esetben előmozdítani tudó erélyes kormányzat fennállását.« így folytatja gondolatát Tisza. Hogy mit ért a többség alatt, az nem kétes, a szabadelvű pártot érti alatta; az erélyes kormányzat alatt pedig érti azon kormányt, mely megfékezi a kisebbséget vagy a mint ő mondja — s ez is a függetlenségi pártnak szól — »bármi történjék, hazafias kötelessége mindenkinek minden alkalmat felhasználni és éreztetni mindenkivel, hogy a nemzet ezt az eljárást nem tűri; kötelessége felvilágosítani a népet, hogy ha eddig nem sikerült megállítani, majd a következő választásoknál a nemzet sújtó ítélete utasítsa rendre azokat, kik legszentebb érdekeivel játszanak.« Félreérthetetlen szavak ezek. Bennük van a cloture, vagyis a szólásszabadság megszorítása még ezen országgyűlésen azon esetre, ha nem viselné magát a függetlenségi párt szépen, és benne van az ellenzék megtizedelése a jövő választásoknál minden esetre, ha nem vetné magát alá engedelmesen a többség akaratának. Ezt nevezi Tisza egészséges parlamentarizmusnak, mely szerinte veszélyben forog a szélsőbaltól. Mi természetesen sem e veszélytől nem félünk, sem e kijelentésektől. De fontosságot igenis tulajdonítunk azoknak annyival inkább, mert Tisza Nagyváradon nem mint közlegény szólott. Kitűnik ez abból is, hogy a külügyi helyzetről nyilatkozott mint beavatott s a katonai kormány követeléseinek meg nem tagadható áldozatairól beszélt a kormány helyett, úgyszintén az egyensúlyról és a reformok »lassításáról« egészen félhivatalos stílusban. Ekként vezeti be a budgetet, hogy a csalódás ne legyen meglepő s kevésbbé keserű. A mérsékelt ellenzékkel egyetlen paszszust kivéve, nem foglalkozott Tisza Kálmán. Ez nem ment fel bennünket attól, hogy szavainak ne tulajdonítsunk általános nagy jelentőséget, mert nem képzeljük, hogy a mérsékelt ellenzékre kivételt akart volna tenni, midőn a függetlenségi pártra mondott átokkal oly általános rendszabályokat és kormánypárti akcziót helyez kilátásba, mely minden ellenzéket sújtani és elnémítani törekszik. A nagyváradi beszéd elmélete szerint a parlamentarizmus minden joga a többségé. A kisebbség ne is törekedjék hatalomra jutni, mert ez a parlamentarizmus reszi - csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A mosoly. Az emberi arcz felett uralkodó általánosan elismert nagyhatalom kétségkívül a szem, melyet méltán neveztek el a »lélek tükré«-nek s a »gondolatok balkon«-jának. Távol legyen szem ő felsége jogait csorbítani akarni. Mindenkinek készséggel kell azt elismerni, mert mindenki számtalanszor részesül életében annak gyöngéd, vagy hideg, üdvözítő vagy lesújtó hatásában. A szem hatása mellett azonban be kell ismerni azt is, hogy a lelki emócziók tolmácsolására van még az arcának egy másik, talán még színgazdagabb közege is , úgymint az ajkak ékesen szóló némasága, a különféle mosoly. Családfájának legbájosabb hajtása az ártatlan fiatalság verőfényes mosolya. Májusi virágfakadás az, ragyogó napsugár a tiszta égen s önkéntelenül, természetesen fakad, derűt, boldogságot sejtetve s árasztva maga körül. A tisztelet s kegyelet érzetével tölt el az öregség jóságos mosolya, mely ékesenszólóan regél az élet lezajlott viharairól, nagy küzdelmeiről, s egyszersmind a szív és lélek fenkölt eszméinek diadaláról. Visszatükrözője a szelíd megnyugvásnak, melyet az öregség érez a természet változhatlan törvényeivel szemben. Az ily mosoly úgy ömlik el az arczon, mint őszi enyhe napsugár a pihenni készülő táj felett. Jaj annak az öregségnek, melynek az idegesség kietlen mosolya vonaglik ajka körül, téveteg tekintet s nyugtalan mozdulatoktól kisérve, árulás gyanánt egy rosszul töltött, vagy elhibázott életnek. A szarkaztikus mosolylyal élők nagy szatírának tekintik az életet s értékét aszerint is becsülik. Olykor őszinték hitükben s a bölcselmi érzék erősebben lévén náluk kifejlődve, semhogy kétségbeessenek az élet sokszor oly visszás menete fölött, inkább a szellemes szarkazmus könnyebb szövetű leplébe burkolóznak. De mindig mégse higgjünk e mosolynak, mert sokszor összezúzott nemes és büszke szívnek szolgál takaróul. A szarkazmus alantibb fajtája a gúnyos mosoly, mely sok esetben az otrombaságot is képviseli, ellenkezőleg a szarkazmussal, mely mint a finom pengéjű kard, élesen metsz, mig em z ’ ’ lósbot, mely — Ví___ 7 ° J TV A La»' uoz féliv melléklet vált kellő szellem hiányában — egyszerre agyonüt. Harmadik társuk , a megvető mosoly, mely szintén sért és sebet üt, azért lényegileg kevéssé tér el a másik kettőtől s csakis abban különbözik tőlük, hogy míg az egyik gyakran csak szimulált, a másik pedig többnyire a szenvedély behatása alatt áll , addig ez rendszerint meggyőződésből ered; teljesen őszinte és higgadt érzelem szülötte. Föltétlen hidegségével nem egyszer megfagyasztja a vért. Az ironikus mosoly — melyet a »legpoliphonikusabbnak« lehetne nevezni — enyhébb a három előbbinél s kevésbbé is határozott jellegű. Vegyes érzelmekből fakad. Félig jóakaró, félig szarkaztikus, félig tréfásan ingerkedő, sohasem komoly s mindig a könnyed fajta, emócziókból fakadván, tévetegen játszik az ajkak körül. Közel esik hozzá a hamis mosoly, mely, oly jól illik pl. csinos, kaczkiás menyecske ajkaira, melyet másként alig is tudunk elképzelni, mint a tüzes szempár észbontó kacsintása kíséretében. Életerő, lüktető vérkeringés, játszi életkedv nyer abban kifejezést, életkedvet keltve másoknál is. Gyöngéd mosoly honol az anya, a hitves, a testvér, s az igazi jó barát ajkain, a szeretet jótékony melegét árasztva szét maga körül, megnyitva a sziveket a hit, bizalom s békés megnyugvásnak. E mosoly még a kevésbbé szép arczokat is kedvessé, vonzóvá varázsolja. Tőszomszédja a szerelem mosolya, a szív legintenzívebb életének a prizma minden színében játszó megnyilatkozása. Számtalan a változata, az érzelmek kimeríthetetlen skálájához mérten. Legjellemzetesebb vonása az édes, az epedő s a kéjes mosoly, melyek titkát egyedül a valódi szerelmesek értik. * Az átszellemült mosoly fakadhat olykor a mélységes szerelem szent tüzétől, de nem kizárólagosan ennek a tulajdona, mert minden erős érzelem, mely az exaltáczió fokára emelkedik, e mosolyt szüli. Ezt láthatni a szentek, a martyrok, a magasztos honszerelemtől áthatottak, a költők, művészek, zeneköltők s általában a teremtő géniuszok s a fenkölt eszmék apostolainak ajkain a felmagasztosultság pillanataiban. A fanatikus mosoly oly lelkiállapot visszatükrözése, melynél már lángba borul az agy s bizonyos szent őrület vesz erőt az emberen s melynek mindig valamely magasztos rögeszme képezi a tárgyát. Ebbe már öntudatlanul is belevezsryül a földiség, a mennyiben az eszme diadalra s juttatása érdekében, többnyire a vészt hozó földi eszközöket is mozgósítják. Mindig bizonyos tiszteletteljes borzadályt kelt. A fájdalmas mosoly, a »Mater Dolorosa «-k mosolya, melyet annyi halhatatlan festőművész örökített már meg a vásznán, a fájdalmas istenanya ajkain, a természetben sem fog megszűnni soha, ameddig csak mélyen érző női szívek lesznek, mert ezeket alig lehet elválasztani a fájdalomtól. Hiszen a mélyen érző, nemes női szív az idegszálak oly finom hálózatából van alkotva, hogy még egy »rózsalevél gyüremlése« is érzékenyen hat rá, mennyivel inkább tehát az élet durvább behatásai! E mosoly csak ritka vendég a férfi arczon. A csapások és sérelmek a férfiaknál rendszerint nem annyira a passzív fájdalom érzetét keltik föl, mint inkább — erőteljesebb lényüknél fogva — az aktív érzelmeket: a dacz, boszu, elégtételkeresés, vagy pedig a filozofikus megnyugvásét. Mig a keserű mosoly inkább a férfiajkakon szokott jelentkezni, minthogy azt a fájdalom érzetével vegyes filozofikus színezetű keserű szarkazmus eredményezi s annak kínzó tudata, hogy az okozattal szemben passzív magatartásra van ítélve; részint mert nem szabad, részint mert nem lehet elégtételt szereznie. Bátran lehet állítani, hogy e mosolyt férfiajkon, nagyobbára — nők szokták előidézni. Van még a mosolynak egy bizonyos faja, mely majdnem kizárólagosan a férfiajkat fékteleníti s ez a kompromittáló mosoly. A férfi tönkre teheti a nő renomméját, anélkül, hogy egy szóval is pellengérre állítaná. Elég e mosolyt felöltenie, s erkölcsileg épp úgy megöli, mintha pamfeletteket bocsátana közre. Például gyanúba keveredik valamely nővel s társaságban faggatják, vagy ingerkednek vele e miatt. Elég óvatos ugyan, szóval mit sem árulni el, sőt védekezik és ellentmond, csakhogy az egész idő alatt ott lebeg ajkain az a pokoli mosoly, mely kimondja a halálos ítéletet a nő erénye felett. Másrészt az is bizonyos, hogy így járva el, kétélű fegyvert használ, mely a gondolkodó elmék előtt őt magát is tönkre teszi, föltárva azok előtt egész lelki silányságát. Az áruló mosoly már mind a két nem.. nejt közös. Titkot sejtünk. Föl akarjuk fedezni. Egyenes és merész kérdéseket kockáztatunk. A titokba beavatott nem szól, csak ránk néz és sokkat mondóan elmosolyodik — s a rejtély meg van oldva. A ledér mosoly szintén közös silány tulajdonság, s mind a két nemnél egyenlően undort keltő, amennyiben az érzéki könynyelmüség s a szerelem profanálása bélyegét hordja magán. A bárgyú mosoly többnyire a ledérség elfajulásából eredő utolsó stádiumnak siralmas hirdetője szokott lenni. A banális mosoly szintén semmit mondó s az előbbitől csak abban tér el, hogy míg amaz semmit sem tud, emez semmit sem akar kifejezni. Sokszor banális mosolylyal siklunk át feszélyező kérdések fölött; ez kiséri a közönyös emberekhez intézett üres frázisokat s ez ül az ajkakon minden köznapi alkalomkor. A behizelgő mosolyt alig tudjuk elképzelni másként, mint a gyermek rózsás arcza, leomló aranyfürtei, ártatlan kék szemei s a mama nyaka köré fonódó gömbölyű karjainak összhangzó kíséretében. De e mosoly nem szokatlan a nők ajkain sem, a férfiszigort tüntetni szerető férjekkel szemben. A kaján mosoly oly világosan jellemzi a forrást, melyből fakad, hogy valóban nem szorul kommentárra, de annál biztosabban megbélyegzi az egyént, melynek kedélyvilágában honol. Igaz és egyenes lelkeket alig sérthet valami jobban, mint ha komoly állításaikkal szemben, hitetlen mosolyra találnak. Ha férfin esik meg az ily sérelem, még a fegyveres elégtételre is nyújthat okot, míg a nő, sok esetben, kénytelen eltűrni az efféle erkölcsi arctulcsapást. A meghunyászkodó mosolyt az emberi önérzet teljes abnegácziója, vagy a töltetlen erkölcsi vereség rajzolja az ajkak köré. Sutban meghúzódó koldusgyerek, vagy mások gőgös fölénye által lesújtott gyávák és ügyefogyottak szánalmas lelkiállapotának néma kifejezése az. A szemtelen alázatosság mosolya talán mind közt a legboszantóbb. A hát görnyed, az ajkán alázatos mosoly terül el, de a szemekben kibivó, arczátlan kifejezés ül, világosan hirdetve, hogy a szintehozott alázatosság nem egyéb mese paródiánál, mely arra van hivatva hoa^^i 0 S3TAK «4-télén. Az álszenteskedő mosoly ellenben, de tápot nyújthat a komikumot kedvelő kielégítésére, ha ugyan elegendő szellemmel rendelkezik, keresztül látni az illető Tartuffe-on, míg komoly természeteknél undort s el nem palástolható viszszatetszést szül. Abban az arányban, amelyben az igazi szerénység mind ritkább tüneménynyé kezd válni e földön , annak egyik ékes képviselője, az őszinte szerény mosoly is. Mert manapság már a szerénységet is tetszetős ünnepi köntösnek szokás használni a társaságban, vagy kötelező »passe partout« -nak. Pedig nálánál semmi sem ékesítheti jobban pl. a fiatal leányok arczát. Rájuk nézve olyan az, mint az ibolyára az illata. Van a mosolynak még egy — valódi nevén még nem nevezett — specziálitása s ez (a normám »műbőr«, »müvaj« stb.) a műmosoly, a hitvány lelkek e hazug árczája. Többféle szinváltozataival sokszor a szerénységet s ártatlan naivitást és szendeséget is a csalódásig híven tudja utánozni. A férfiak becsületére legyen mondva: náluk ritkán fordul elő. Úgyszólván a nők kizárólagos monopóliumának tekinthető, mely arra van hivatva, hogy félrevezessen s mindenféle erkölcsi silányságok ügyes leleplezésére szolgáljon. Úgy aránylik az őszinte érzelmekből fakadó mosolyhoz, mint a nagy virtuozitással utánzott művirág, a Margitsziget üde, illatos rózsájához. A nők kiváló érzékkel bírnak, úgy az előbbit, mint az utóbbit első pillantásra megkülömböztetni egymástól. Szemben áll vele, mint a legragyogóbb ellentét s minden korral közös: a természetes mosoly, mely öntudatlanul fakad s épp azért nincs benne semmi erőltetett. Őszinte érzelmek nyájas s megnyerő tolmácsolója; megélénkíti az arczot, amely nélkül a legszebb arcz is hideg márványszobor marad.* A mosoly szónál általában a derű és boldogság képét látjuk magunk előtt. Pedig mélyebben elemezve, ime a legkülönbözőbb érzelmek kifejezőjévé válik, az árnyalatok mindenféle színváltozásaival hasonlón egy finom hangszerhez. De lehet-e csodásabb eszményi hangszer az emberi szív és íj$áj#&VDThister: a természet alkotta.'' ' ^' A Katona Clementiné lyeztetése. A kisebbség szorítkozzék »az ellenőrzésre« és — tűrjön. Valóban kiváncsiak vagyunk, az országban minő hatása lesz ezen beszédnek s mily megelégedéssel fogja azt fogadni az »Egyetértés «? Budapest, szeptember 30. Tisza Kálmán nagyváradi beszédét a félhivatalos »Bud. Korr.« a következő glosszákkal vezeti be: »Nagyváradról sürgönyzik lapunknak. A Tisza Kálmán országgyűlési képviselő tiszteletére rendezett diszebédnél mondott beszédek és különösen Tisza félórát igénybe vett nyilatkozata, melyet angol módra a fehér asztalnál tett, nagy feltűnést fognak kelteni. Mindenekelőtt kiválik Tisza beszédében azon tény, hogy egyszóval, egyetlenegy czélzással sem foglalkozott Apponyi utolsó beszédével.« Hogy e tény nagy feltűnést kelt, ez igaz és ennek konstatálása a »Bud. Korr.« részéről sehol sem fog ellentmondásra találni. De a »Bud. Korr.« e momentum mellett megfeledkezik reflektálni arra a másik nem kevésbé feltűnő jelenségre is, hogy Tisza Kálmán a nagyváradi beszédben egyetlen egy szóval sem emlékezett meg a kormány nagy reform-akciójáról és annak fenomenális nagy sikeréről. Nem tudjuk, hogy a félhivatalos »Bud. Korr.« mit következtet abból, hogy Tisza Kálmán nem reflektál Apponyira , de mód nélkül szeretnék tudni, hogy mit következtet a »Bud. Korr.« abból, hogy Tisza Kálmán a kormány reformakczióját is agyonhallgatta ? Avagy talán Tisza Kálmán azt tartja, hogy sokkal alkotmányosabb dolog egy ilyen reformakciót agyonhallgatni, mint agyonbeszélni ? Végül a »Bud. Korr.« a beszéd legnevezetesebb mozzanatát felejti kiemelni. Tisza Kálmán ugyanis, mint erre kétségtelenül legilletékesebb fél, személyesen jelenti ki, hogy a szabadelvű pártban nincs Tisza-klikk. A kormány életéért aggódó kormánypártiak e kijelentésre megdöbbenve fogják kérdezni: »Micsoda? Hát még ez sincs?« Boulanger öngyilkossága. A férfi sorsa az asszony s az a tábornok, kitől még pár évvel ezelőtt a francziák nagy része a németek legyőzését, Elzász- Lotharingia visszahódítását várta, ma Brüszszelben kedvese sírján agyonlőtte magát. Boulanger tábornok önkezével fejezte be földi pályáját, mely a maga nemében mindenesetre sajátságos, egész regényszerűen érdekes volt. Igaz, hogy ez az érdekesség inkább bohózati, mint komoly jellegű s ha ma nem oly tragikus módon ért volna véget, a »derék« tábornokról alig lehetett volna máskép, mint komikai alakról szólani. A néphegy kiszámíthatatlan szeszélye dobta felszínre ; tábornok lett anélkül, hogy nevéhez bármi följegyezni érdemes katonai tény emléke fűződnék. 1886-ban hadügyminiszter lett a nélkül, hogy hivatottságának e főfontosságú állásra csak legcsekélyebb bizonyítékát adta volna. Nem adta ennek bizonyítékát utóbb sem , hogy mégis olyan népszerű lett, hogy a francziák nemzeti reményei az ő személyében összpontosultak, annak okát még ma sem mondhatni meg. Sem mint politikus, sem mint organizátor nem vált be. De nem is oly eszközökkel vadászta a népszerűséget. Igazi színpadi tábornok volt, egy ideig művészileg adta szerepét s a reklám legkevésbbé választékos eszközeivel dolgozott. A közvélemény pedig a zajnak lépre ment. Boulangert nagy hadvezérnek kezdte tartani s tőle remélte nyílt, vagy titkos aspiráczióinak valósítását. A tábornok csakhamar formaszerüen nyakára nőtt a köztársaságnak s minisztertársai komolyan attól kezdtek tartani, hogy a kezében levő katonai hatalmat államcsínyre találja használni. Vidékre küldték tehát, de ott oly botrányosan megszegte a fegyelmet, — álruhában tett kirándulásokat Párisba — hogy ez állása is tarthatatlanná vált. El kellett tehát hagynia a tettleges szolgálatot s egészen a politikának szentelte magát. Elmozdítása a mártír dicsfényével övezte homlokát s népszerűsége még hatalmasabb lett. Valóságos népszavazatokat rendeztek javára, egyszerre három kerületben választották képviselőnek s sok százezer szavazat hagyta jóvá kalandos törekvéseit. Egész politikai párt alakult vezetése alatt gyanús és bizonytalan elemekből ugyan, mert a mérsékelt köztársaság ellenségei mellett a köztársaság összes ellenségei, bonapartisták és monarchisták szóval, tettel s a mi még fontosabb, pénzzel is bőségesen támogatták. De bármilyen gyanúsak voltak is ez elemek, 1887-től kezdve Boulanger hatalommá nőtt s a boulangizmus minden képtelen törekvése daczára főfontosságu tényező lett Francziaországban. Maga Paris főváros óriás többséggel állt Boulanger mellé, kinek hatalma megtörésére a kivételes törvények egész sorát kellett alkotni; eltörölték a lajstromos szavazást, olyan törvényt hoztak, hogy mindenki csak egy kerületben léphet fel képviselőjelöltnek s midőn mindez kevés sikert ígért s a hazafias liga szövetsége a boulangizmussal a legkomolyabb és közvetlen veszélyt idézte fel a köztársaságra, az utolsó eszközhöz folyamodtak: elszánt minisztériumot alakítottak, mely megindította a bünfenyitő eljárást a veszélyes mozgalom vezetői ellen. Ez 1889. tavaszán történt s ekkor fordulópont állt be Boulanger tábornok életében. A vitéz katona, kinek különben már előbb, egyik-másik párviadalban apró kellemetlenségei voltak, mert mindig ő járt pórul, jónak látta be nem várni a port. Idejekorán Belgiumba menekült, honnan azután Angliába és Jersey szigetére vándorolt. Ez a szökés szörnyű csorbát ejtett népszerűségén s a boulangizmus az őszi képviselőválasztá