Pesti Napló, 1891. október (42. évfolyam, 269-299. szám)

1891-10-01 / 269. szám

269. szám. Budapest, 1891. Csütörtök, október 1.­42. évi fogata. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségben intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Hiaik­s-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 1sz. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként: 1 frt 50 kr. — 6 hónapra 4 írt 50 kr. — 6 hónapra 9 írt. Ha az esti kiadás postai kfilfm­küldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti M­Tapló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Szemelvények. Pártvezéri szónoklatot tartott, a minisz­tériumot helyettesítve, Tisza Kálmán Nagy­váradon. Apponyi jászberényi beszéde után fokozott kíváncsisággal tekintett mindenki Tisza beszámolója elé. A közvárakozás talán nem elégíttetett ki, de mi szívesen konsta­táljuk, hogy a volt miniszterelnök nyilatko­zataiban kijelentések foglaltatnak, melyek a politikai helyzetre világot vetnek. Külügyek­­ről, katonai kérdésekről, belügyi reformok­ról, parlamentről, pártviszonyokról s jövendő választásokról szól oly önérzettel és bizton­sággal, miként csak az teheti, ki szavainak súlyát érzi, hogy vagy a minisztérium nevé­ben szól, mint a kormány tagja, avagy meg­bízottja, s ha nem, akkor pártja nevében mint pártvezér beszélhet valaki úgy, mint Tisza Kálmán. És mi ehhez való jogát nem vonjuk kétségbe. Beszéde fonalán megyünk végig. A­mit bukása történetéről elmond, szub­jektív természeténél fogva nem teszszü­k bí­rálat tárgyává, s a­mit ezzel kapcsolatosan a honossági kérdésről és nagy hazánkfia, Kos­suth Lajosról magát védve felhoz, arra, a­kikhez intézve van, a függetlenségi párt ad­jon feleletet. Pikánsnak találjuk azonban a követ­kező ítéletet: »Erős a meggyőződésem, hogy a mely kormányférfira nézve jóbarátai elhi­szik azt, hogy kibúvó áron is akar kor­mányon maradni, az többé mint magyar mi­niszterelnök benn az országban sokszor ne­héz helyzetben és a monarchia másik államá­val közös viszonyban soha többé köte­lességét sikerrel nem tudja telje­síteni. Nem képzelek pedig szerencsétle­nebb és szánandóbb embert, mint egy mi­nisztert, ki ott ülni tud, de hatása, te­kintélye többé nincs.« Minthogy Ti­sza ezeket nem magáról mondja, várjon kire czélzott? . . . A­nélkül, hogy a kérdésre a feleletet keresnék, áttérünk arra, a­mi lényegesebb, hogy tudniillik mit beszél Tisza Kálmán a szabadelvű pártról. Azt mondja róla, hogy megnyugvással mondott le, mivel tudta, hogy ez által »a szabadelvű párt az ő nagyságában és tömörségében megingattatni nem fog.« Semmi új e szavakban nincsen. Ismétlése ez a miniszterválság történetének, mely úgy folyt le paktum szerint, hogy Szapáry vegye át a miniszterelnökséget és a pártvezérséget, de a szabadelvű párt szűzi tisztaságában és épségében érintetlen fentartassék. Okait en­nek mindenki tudta, következményeit min­denki látta és láthatja. S ezen okok még most is uralkodnak a politikai helyzet felett parlamentünkben, mert ma is Tisza Kálmán fenh­angon hirdeti, hogy »mindenki, ki is­meri a parlamentarizmus természetét, elhi­szi, hogy sehol e világon, de kivált nálunk egészséges parlamentarizmus szilád,kompakt többség nélkül nem is képzelhető.« Értse meg mindenki, hogy a szabadelvű párt fen­­tartása a fődolog, melynek a kormány ural­kodása is alárendeltessék. A pártpolitika nagymesterétől senkit e felfogás meg nem lephet, annál kevésbbé, mert magának és politikai barátainak politikai jelene és jö­vője kizárólag a szabadelvű párt mono­póliumához van fűzve. De hát mi sem tagad­juk, hogy »az egészséges parlamentarizmus szilárd, kompakt többséget« követel. Igen, úgy van. De hogy éppen a szabadelvű párt volna ama szilárd és kompakt többség, melyre hazánk utalva van, azt jogunk és okunk van kétségbe vonni. A vitákban a szavazásokig e pártból a szilárdság rendesen hiányzott. Sőt szilárdság a szavazásokban sem volt meg, mert akárhányszor megtörtént, hogy ugyanazon többség állást foglalt vala­mely kérdésben, azután ezen állását könnyen módosította. Hogy ne térjünk a véderővitára vissza, csak a fegyvergyár kérdésében és a közigazgatási javaslat tárgyalásánál is ta­pasztaltuk, hogy a többség szilárd elhatáro­zását kompakt elhagyta. Ha ez áll, ebből következik, hogy a parlamentarizmusnak többségre okvetlenül szüksége van; de hogy ezen többség a szabadelvű párt legyen, az ha kimondatott is, nincs bizonyítva. Igen érdekes, a­miket Tisza ezután az obstrukc­ióról a szélsőbalnak mond. Termé­szetesen elítéli azt a nagy közigazgatási vi­tát, melyet obstrukcziónak nevez s ezért a felelősséget egészen az ellenzékre hárítja. Felfogása itt az Apponyiétól a szélsőbal el­járásának megítélésében kirívóan eltérő. Be­széde ezen része a legérdekesebb, mert leg­aktuálisabb. Bevallja Tisza, hogy egykor ő is csinált obstrukcziót s elég naiv ezen poli­tikáját mentegetni, midőn ugyanazt a füg­getlenségi pártnál a legkeményebben elítéli. A párhuzammal senkit félre nem vezethet, ki elámíttatni nem akar. A mentséget de­valválja a vallomás, hogy »az obstrukczió fegyverével élni akkor is hiba volt« ... »Az ország közvéleménye az ő érettségének és jó­zanságának adott igazságos kifejezést akkor, midőn a legközelebbi választásoknál körülbe­lül egy negyedét azoknak, kik az obstrukcziót csinálták, otthon felejtette.« Hogy mindenki megértse a jó tanácsot, Tisza Kálmán vilá­gosan kimondja,hogy »rosszalja a most még kevésbbé menthető obstruk­cziót« és kifejezi azt a vélemé­nyét, hogy az ország közvélemé­nye legyen épp oly igazságos az­ok iránt, kik most csinálták, amint volt azok iránt, kik akkor csinál­ták az obstrukcziót. Senki sem ért­heti e szavakat félre — az »Egyetértés« sem — mert ez a szabadelvű párt vezérétől a Szapáry-kormány nevében is tett hadüzenet a függetlenségi párt­nak. Kimondatik ebben előre azon remény, hogy a függetlenségi párt mandátumainak egy negyedrészét el fogja veszíteni, tehát 20—25 kerületet. Mily kilátások a jövő vá­lasztásokra ! Igenis, mert a szabadelvű párturalom a nagyváradi beszédnek tengelye. A többség fentartása a fő, hogy ez »nem akadályozva erőszakosan egy kisebbség által viheti az ország ügyeit és biztosíthatja az ország érdekeit, ha kell megvédeni, minden eset­ben előmozdítani tudó erélyes kormány­zat fennállását.« így folytatja gondolatát Tisza. Hogy mit ért a többség alatt, az nem kétes, a szabadelvű pártot érti alatta; az erélyes kormányzat alatt pedig érti azon kormányt, mely megfékezi a kisebbséget vagy a mint ő mondja — s ez is a függetlenségi pártnak szól — »bármi történjék, hazafias kötelessége mindenkinek minden alkalmat felhasználni és éreztetni mindenkivel, hogy a nemzet ezt az eljárást nem tűri; köteles­sége felvilágosítani a népet, hogy ha eddig nem sikerült megállítani, majd a következő választások­nál a nemzet sújtó ítélete utasítsa rendre azokat, kik leg­szentebb érdekeivel játszanak.« Félreérthe­tetlen szavak ezek. Bennük van a cloture, vagyis a szólásszabadság megszorítása még ezen országgyűlésen azon esetre, ha nem vi­selné magát a függetlenségi párt szépen, és benne van az ellenzék megtizedelése a jövő választásoknál minden esetre, ha nem vetné magát alá engedelmesen a többség akaratá­nak. Ezt nevezi Tisza egészséges parlamen­tarizmusnak, mely szerinte veszélyben forog a szélsőbaltól. Mi természetesen sem e ve­szélytől nem félünk, sem e kijelentésektől. De fontosságot igenis tulajdonítunk azoknak annyival inkább, mert Tisza Nagy­váradon nem mint közlegény szólott. Kitűnik ez abból is, hogy a külügyi helyzetről nyilat­kozott mint beavatott s a katonai kormány kö­veteléseinek meg nem tagadható áldozatai­ról beszélt a kormány helyett, úgy­szintén az egyensúlyról és a reformok »lassításáról« egészen félhivatalos stílusban. Ekként vezeti be a budgetet, hogy a csalódás ne legyen meglepő s kevésbbé keserű. A mérsékelt ellenzékkel egyetlen pasz­­szust kivéve, nem foglalkozott Tisza Kálmán. Ez nem ment fel bennünket attól, hogy sza­vainak ne tulajdonítsunk általános nagy je­lentőséget, mert nem képzeljük, hogy a mér­sékelt ellenzékre kivételt akart volna tenni, midőn a függetlenségi pártra mondott átok­kal oly általános rendszabályokat és kor­mánypárti akcziót helyez kilátásba, mely minden ellenzéket sújtani és elnémítani tö­rekszik. A nagyváradi beszéd elmélete sze­rint a parlamentarizmus minden joga a több­ségé. A kisebbség ne is törekedjék hatalom­ra jutni, mert ez a parlamentarizmus reszi­ - csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A mosoly. Az emberi arcz felett uralkodó általánosan elismert nagyhatalom kétségkívül a szem, melyet méltán neveztek el a »lélek tükré«-nek s a »gon­dolatok balkon«-jának. Távol legyen szem ő fel­sége jogait csorbítani akarni. Mindenkinek kész­séggel kell azt elismerni, mert mindenki számta­lanszor részesül életében annak gyöngéd, vagy hideg, üdvözítő vagy lesújtó hatásában. A szem hatása mellett azonban be kell ismerni azt is, hogy a lelki emócziók tolmácsolására van még az arcá­nak egy másik, talán még színgazdagabb közege is , úgymint az ajkak ékesen szóló némasága, a különféle mosoly. Családfájának legbájosabb hajtása az ár­tatlan fiatalság verőfényes mosolya. Májusi virágfakadás az, ragyogó napsugár a tiszta égen s önkéntelenül, természetesen fakad, derűt, boldogságot sejtetve s árasztva maga körül. A tisztelet s kegy­elet érzetével tölt el a­z öregség jóságos mosolya, mely ékesen­­szólóan regél az élet lezajlott viharairól, nagy küz­delmeiről, s egyszersmind a szív és lélek fenkölt eszméinek diadaláról. Visszatükrözője a szelíd megnyugvásnak, melyet az öregség érez a termé­szet változhatlan törvényeivel szemben. Az ily mosoly úgy ömlik el az arczon, mint őszi enyhe napsugár a pihenni készülő táj felett. Jaj annak az öregségnek, melynek az idegesség kietlen mosolya vo­naglik ajka körül, téveteg tekintet s nyugtalan mozdulatoktól kisérve, árulás gyanánt egy rosszul töltött, vagy elhibázott életnek. A szarkaztikus mosolylyal élők nagy szatírának tekintik az életet s értékét aszerint is becsülik. Olykor őszinték hitükben s a bölcselmi érzék erősebben lévén náluk kifejlődve, semhogy kétségbeessenek az élet sokszor oly visszás menete fölött, inkább a szellemes szarkazmus könnyebb szövetű leplébe burkolóznak. De mindig mégse higgjünk e mosolynak, mert sokszor összezúzott nemes és büszke szívnek szolgál takaróul. A szarkazmus alantibb fajtája a gúnyos mosoly, mely sok esetben az otrombaságot is képviseli, ellenkezőleg a szarkaz­mussal, mely mint a finom pengéjű kard, élesen metsz, mig em z ’ ’ lósbot, mely — Ví­___ 7 ° J TV A La»' uoz féliv melléklet­ vált kellő szellem hiányában — egyszerre agyonüt. Harmadik társuk , a megvető mosoly, mely szintén sért és sebet üt, azért lényegileg kevéssé tér el a má­sik kettőtől s csakis abban különbözik tőlük, hogy míg az egyik gyakran csak szimulált, a másik pe­dig többnyire a szenvedély behatása alatt áll , ad­dig ez rendszerint meggyőződésből ered; teljesen őszinte és higgadt érzelem szülötte. Föltétlen hi­degségével nem egyszer megfagyasztja a vért. Az ironikus mosoly — melyet a »leg­­poliphonikusabbnak« lehetne nevezni — enyhébb a három előbbinél s kevésbbé is határozott jellegű. Vegyes érzelmekből fakad. Félig jóakaró, félig szarkaztikus, félig tréfásan ingerkedő, sohasem komoly s mindig a könnyed fajta, emócziókból fa­kadván, tévetegen játszik az ajkak körül. Közel esik hozzá a hamis mosoly, mely, oly jól illik pl. csinos, kaczkiás menyecske ajkaira, melyet másként alig is tudunk elképzelni, mint a tüzes szempár észbontó kacsintása kíséretében. Életerő, lüktető vérkeringés, játszi életkedv nyer abban kifejezést, életkedvet keltve másoknál is. Gyöngéd mosoly honol az anya, a hit­ves, a testvér, s az igazi jó barát ajkain, a szeretet jótékony melegét árasztva szét maga körül, meg­nyitva a sziveket a hit, bizalom s békés megnyug­vásnak. E mosoly még a kevésbbé szép arczokat is kedvessé, vonzóvá varázsolja. Tőszomszédja a szerelem mosolya, a szív legintenzívebb életének a prizma minden szí­nében játszó megnyilatkozása. Számtalan a vál­tozata, az érzelmek kimeríthetetlen skálájához mérten. Legjellemzetesebb vonása az édes, az epe­­dő s a kéjes mosoly, melyek titkát egyedül a va­lódi szerelmesek értik. * Az átszellemült mosoly fakadhat olykor a mélységes szerelem szent tüzétől, de nem kizárólagosan ennek a tulajdona, mert minden erős érzelem, mely az exaltáczió fokára emelkedik, e mosolyt szüli. Ezt láthatni a szentek, a martyrok, a magasztos honszerelemtől áthatottak, a költők, művészek, zeneköltők s általában a teremtő géniu­szok s a fenkölt eszmék apostolainak ajkain a fel­­magasztosultság pillanataiban. A fanatikus mosoly oly lelkiállapot visszatükrözése, melynél már lángba borul az agy s bizonyos szent őrület vesz erőt az emberen s melynek mindig valamely magasztos rögeszme ké­pezi a tárgyát. Ebbe már öntudatlanul is belevez­s­­ryül a földiség, a mennyiben az eszme diadalra s juttatása érdekében, többnyire a vészt hozó földi eszközöket is mozgósítják. Mindig bizonyos tiszte­letteljes borzadályt kelt. A fájdalmas mosoly, a »Mater Dolo­rosa «-k mosolya, melyet annyi halhatatlan festő­művész örökített már meg a vásznán, a fájdalmas istenanya ajkain, a természetben sem fog meg­szűnni soha, a­meddig csak mélyen érző női szívek lesznek, mert ezeket alig lehet elválasztani a fájda­lomtól. Hiszen a mélyen érző, nemes női szív az idegszálak oly finom hálózatából van alkotva, hogy még egy »rózsalevél gyüremlése« is érzékenyen hat rá, mennyivel inkább tehát az élet durvább behatásai! E mosoly csak ritka vendég a férfi ar­­czon. A csapások és sérelmek a férfiaknál rendsze­rint nem annyira a passzív fájdalom érzetét kel­tik föl, mint inkább — erőteljesebb lényüknél fogva — az aktív érzelmeket: a dacz, boszu, elég­tételkeresés, vagy pedig a filozofikus megnyugvá­sét. Mig a keserű mosoly inkább a férfiajkakon szokott jelentkezni, minthogy azt a fájdalom érze­tével vegyes filozofikus színezetű keserű szarkaz­mus eredményezi s annak kínzó tudata, hogy az okozattal szemben passzív magatartásra van ítélve; részint mert nem szabad, részint mert nem lehet elégtételt szereznie. Bátran lehet állítani, hogy e mosolyt férfiajkon, nagyobbára — nők szokták előidézni. Van még a mosolynak egy bizonyos faja, mely majdnem kizárólagosan a férfiajkat f­ékte­­leníti s ez a kompromittáló mosoly. A férfi tönkre teheti a nő renomméját, anélkül, hogy egy szóval is pellengérre állítaná. Elég e mosolyt felöl­­tenie, s erkölcsileg épp úgy megöli, mintha pamfe­­letteket bocsátana közre. Például gyanúba kevere­dik valamely nővel s társaságban faggatják, vagy ingerkednek vele e miatt. Elég óvatos ugyan, szó­val mit sem árulni el, sőt védekezik és ellent­mond, csakhogy az egész idő alatt ott lebeg ajkain az a pokoli mosoly, mely kimondja a halálos ítéletet a nő erénye felett. Más­részt az is bizonyos, hogy így járva el, kétélű fegyvert használ, mely a gondolkodó elmék előtt őt magát is tönkre teszi, föltárva azok előtt egész lelki silányságát. Az áruló mosoly már mind a két nem­.. nejt közös. Titkot sejtünk. Föl akarjuk fedezni. Egyene­s és merész kérdéseket koc­káztatunk. A­ titokba beavatott nem szól, csak ránk néz és sok­­­kat mondóan elmosolyodik — s a rejtély meg van oldva. A ledér mosoly szintén közös silány tulajdonság, s mind a két nemnél egyenlően un­dort keltő, a­mennyiben az érzéki könynyelmü­­ség s a szerelem profanálása bélyegét hordja magán. A bárgyú mosoly többnyire a ledérség elfajulásából eredő utolsó stádiumnak siralmas hir­detője szokott lenni. A banális mosoly szintén semmit mon­dó s az előbbitől csak abban tér el, hogy míg amaz semmit sem tud, emez semmit sem akar kifejezni. Sokszor banális mosolylyal siklunk át feszélyező kérdések fölött; ez kiséri a közönyös emberekhez intézett üres frázisokat s ez ül az ajkakon minden köznapi alkalomkor. A behizelgő mosolyt alig tudjuk el­képzelni másként, mint a gyermek rózsás arcza, leomló aranyfürtei, ártatlan kék szemei s a mama nyaka köré fonódó gömbölyű karjainak összhangzó kíséretében. De e mosoly nem szokatlan a nők ajkain sem, a férfiszigort tüntetni szerető férjek­kel szemben. A kaján mosoly oly világosan jellemzi a forrást, melyből fakad, hogy valóban nem szorul kommentárra, de annál biztosabban megbélyegzi az egyént, melynek kedélyvilágában honol. Igaz és egyenes lelkeket alig sérthet valami jobban, mint ha komoly állításaikkal szemben, hitetlen mosolyra találnak. Ha férfin esik meg az ily sérelem, még a fegyveres elégté­telre is nyújthat okot, míg a nő, sok esetben, kény­telen eltűrni az efféle erkölcsi arctulcsapást. A meghunyászkodó mosolyt az emberi önérzet teljes abnegácziója, vagy a töltet­len erkölcsi vereség rajzolja az ajkak köré. Sutban meghúzódó koldusgyerek, vagy mások gőgös fö­lénye által lesújtott gyávák és ügyefogyottak szá­nalmas lelkiállapotának néma kifejezése az. A s­z­e­m­t­el­e­n al­áz­a­t­o­s­s­á­g m­o­s­o­l­y­a talán mind közt a legboszantóbb. A hát görnyed, az ajkán alázatos mosoly terül el, de a szemekben kibivó, arczátlan kifejezés ül, világosan hirdetve, hogy a szintehozott alázatosság nem egyéb mese paródiánál, mely arra van hivatva hoa^^i 0 S3TAK «4-télén. Az álszenteskedő mosoly ellenben, de tápot nyújthat a komikumot kedvelő kielégí­tésére, ha ugyan elegendő szellemmel rendelkezik, keresztül látni az illető Tartuffe-on, míg komoly természeteknél undort s el nem palástolható visz­­szatetszést szül. Abban az arányban, a­melyben az igazi sze­rénység mind ritkább tüneménynyé kezd válni e földön , annak egyik ékes képviselője, az őszinte szerény mosoly is. Mert manapság már a szerénységet is tetszetős ünnepi köntösnek szokás használni a társaságban, vagy kötelező »passe partout« -nak. Pedig nálánál semmi sem ékesítheti jobban pl. a fiatal leányok arczát. Rájuk nézve olyan az, mint az ibolyára az illata. Van a mosolynak még egy — valódi nevén még nem nevezett — specziálitása s ez (a­ nor­mám »műbőr«, »müvaj« stb.) a műmosoly, a hitvány lelkek e hazug árczája. Többféle szinvál­tozataival sokszor a szerénységet s ártatlan naivi­tást és szendeséget is a csalódásig híven tudja utá­nozni. A férfiak becsületére legyen mondva: ná­luk ritkán fordul elő. Úgyszólván a nők kizáróla­gos monopóliumának tekinthető, mely arra van hi­vatva, hogy félrevezessen s mindenféle erkölcsi si­lányságok ügyes leleplezésére szolgáljon. Úgy aránylik az őszinte érzelmekből fakadó mosolyhoz, mint a nagy virtuozitással utánzott művirág, a Margitsziget üde, illatos rózsájához. A nők kiváló érzékkel bírnak, úgy az előbbit, mint az utóbbit első pillantásra megkülömböztetni egymástól. Szemben áll vele, mint a legragyogóbb el­lentét s minden korral közös: a természetes mosoly, mely öntudatlanul fakad s épp azért nincs benne semmi erőltetett. Őszinte érzelmek nyájas s megnyerő tolmácsolója; megélénkíti az arczot, a­mely nélkül a legszebb arcz is hideg már­ványszobor marad.* A mosoly szónál általában a derű és boldog­ság képét látjuk magunk előtt. Pedig mélyebben elemezve, ime a legkülönbözőbb érzelmek kifeje­zőjévé válik, az árnyalatok mindenféle színválto­zásaival hasonlón egy finom hangszerhez. De le­het-e csodásabb eszményi hangszer az emberi szív és íj$áj#&VDTh­ister: a természet alkotta.'' ' ^' A­ Katona Clementiné­ lyeztetése. A kisebbség szorítkozzék »az el­lenőrzésre« és — tűrjön. Valóban kiváncsiak vagyunk, az ország­ban minő hatása lesz ezen beszédnek s mily megelégedéssel fogja azt fogadni az »Egyet­értés «? Budapest, szeptember 30. Tisza Kálmán nagyváradi beszédét a félhiva­talos »Bud. Korr.« a következő glosszákkal ve­zeti be: »Nagyváradról sürgönyzik lapunknak. A Tisza Kálmán országgyűlési képviselő tisztele­tére rendezett diszebédnél mondott beszédek és különösen Tisza félórát igénybe vett nyilatkozata, melyet angol módra a fehér­ asztalnál tett, nagy feltűnést fognak kelteni. Mindenek­előtt kiválik Tisza beszédében azon tény, hogy egyszóval, egyetlenegy czélzással sem foglalkozott Apponyi utolsó beszédével.« Hogy e tény nagy feltűnést kelt, ez igaz és ennek konstatálása a »Bud. Korr.« részéről sehol sem fog ellentmondásra találni. De a »Bud. Korr.« e momentum mellett megfeledkezik reflektálni arra a másik nem kevésbé feltűnő jelenségre is, hogy Tisza Kálmán a nagyváradi beszédben egyetlen egy szóval sem emlékezett meg a kormány nagy re­­form-akc­iójáról és annak fenomenális nagy sikeré­ről. Nem tudjuk, hogy a félhivatalos »Bud. Korr.« mit következtet abból, hogy Tisza Kálmán nem reflektál Apponyira , de mód nélkül szeretnék tudni, hogy mit következtet a »Bud. Korr.« abból, hogy Tisza Kálmán a kormány reformakczióját is agyonhallgatta ? Avagy talán Tisza Kálmán azt tartja, hogy sokkal alkotmányosabb dolog egy ilyen reform­akc­iót agyonhallgatni, mint agyon­beszélni ? Végül a »Bud. Korr.« a beszéd legne­vezetesebb mozzanatát felejti kiemelni. Tisza Kál­mán ugyanis, mint erre kétségtelenül legilletéke­sebb fél, személyesen jelenti ki, hogy a szabad­elvű pártban nincs Tisza-klikk. A kormány életéért aggódó kormánypártiak e kije­lentésre megdöbbenve fogják kérdezni: »M­i­csoda? Hát még ez sincs?« Boulanger öngyilkossága. A férfi sorsa az asszony s az a tábor­nok, kitől még pár évvel ezelőtt a francziák nagy része a németek legyőzését, Elzász- Lotharingia visszahódítását várta, ma Brüsz­­szelben kedvese sírján agyonlőtte magát. Boulanger tábornok önkezével fejezte be földi pályáját, mely a maga nemében min­denesetre sajátságos, egész regényszerűen ér­dekes volt. Igaz, hogy ez az érdekesség in­kább bohózati, mint komoly jellegű s ha ma nem oly tragikus módon ért volna véget, a »derék« tábornokról alig lehetett volna más­kép, mint komikai alakról szólani. A nép­hegy kiszámíthatatlan szeszélye dobta fel­színre ; tábornok lett a­nélkül, hogy nevéhez bármi följegyezni érdemes katonai tény em­léke fűződnék. 1886-ban hadügyminiszter lett a nélkül, hogy hivatottságának e főfon­­tosságú állásra csak legcsekélyebb bizonyí­tékát adta volna. Nem adta ennek bizonyíté­kát utóbb sem , hogy mégis olyan népszerű lett, hogy a francziák nemzeti reményei az ő személyében összpontosultak, annak okát még ma sem mondhatni meg. Sem mint po­litikus, sem mint organizátor nem vált be. De nem is oly eszközökkel vadászta a nép­szerűséget. Igazi színpadi tábornok volt, egy ideig művészileg adta szerepét s a reklám legkevésbbé választékos eszközeivel dolgo­zott. A közvélemény pedig a zajnak lépre ment. Boulangert nagy hadvezérnek kezdte tartani s tőle remélte nyílt, vagy titkos aspi­­ráczióinak valósítását. A tábornok csakhamar formaszerüen nyakára nőtt a köztársaságnak s miniszter­­társai komolyan attól kezdtek tartani, hogy a kezében levő katonai hatalmat államcsínyre találja használni. Vidékre küldték tehát, de ott oly botrányosan megszegte a fegyelmet, — álruhában tett kirándulásokat Párisba — hogy ez állása is tarthatatlanná vált. El kel­lett tehát hagynia a tettleges szolgálatot s egészen a politikának szentelte magát. El­mozdítása a mártír dicsfényével övezte hom­lokát s népszerűsége még hatalmasabb lett. Valóságos népszavazatokat rendeztek javára, egyszerre három kerületben választották képviselőnek s sok százezer szavazat hagyta jóvá kalandos törekvéseit. Egész politikai párt alakult vezetése alatt gyanús és bizony­talan elemekből ugyan, mert a mérsékelt köztársaság ellenségei mellett a köztársaság összes ellenségei, bonapartisták és monar­­chisták szóval, tettel s a mi még fontosabb, pénzzel is bőségesen támogatták. De bármi­lyen gyanúsak voltak is ez elemek, 1887-től kezdve Boulanger hatalommá nőtt s a bou­­langizmus minden képtelen törekvése da­czára főfontosságu tényező lett Francziaor­­szágban. Maga Paris főváros óriás többség­gel állt Boulanger mellé, kinek hatalma megtörésére a kivételes törvények egész so­rát kellett alkotni; eltörölték a lajstromos szavazást, olyan törvényt hoztak, hogy min­denki csak egy kerületben léphet fel képvi­selőjelöltnek s midőn mindez kevés sikert ígért s a hazafias liga szövetsége a boulan­­gizmussal a legkomolyabb és közvetlen ve­szélyt idézte fel a köztársaságra, az utolsó eszközhöz folyamodtak: elszánt miniszté­riumot alakítottak, mely megindította a bü­n­­fenyitő eljárást a veszélyes mozgalom veze­tői ellen. Ez 1889. tavaszán történt s ekkor for­dulópont állt be Boulanger tábornok életé­ben. A vitéz katona, kinek különben már előbb, egyik-másik párviadalban apró kelle­metlenségei voltak, mert mindig ő járt pó­rul, jónak látta be nem várni a port. Ideje­korán Belgiumba menekült, honnan azután Angliába és Jersey szigetére vándorolt. Ez a szökés szörnyű csorbát ejtett népszerűségén s a boulangizmus az őszi képviselőválasztá­

Next