Pesti Napló, 1891. október (42. évfolyam, 269-299. szám)

1891-10-18 / 286. szám

286. számi Budapest, 1894 Vasárnap, október 18­42. évi folyam. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenäenm-épfi 1 et. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. H­iád­as-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaen m-é­p­fi 1 e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Hát az ezt! kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 85 kr.( évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­­]Pesti 3STaplós kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ara 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Apponyi és Szilágyi. Akhilles és Hektor harczoltak igy egy­mással, mig Hektor ledőlt s Trója elesett. Látni e viadalt szép, de a győzelem babérja szebb nekünk: Hellász és a görög nemzet nagysága, mely Trója romjain épült. Előt­tünk a magyar nemzet szabadsága, dicsősége és boldogsága lebeg; ez lesz jutalma Apponyi és az ellenzék győzelmének Szilágyi és a sza­badelvű párt felett. Egy férfiú Apponyi s egy kis párt mel­lette, ötven képviselő. Ezek megtámadják a nagy pártot, mely ötször akkora s a kormány minden hatalmával, hivatalnokainak ezreivel, költségvetésének négyszáz milliójával ren­delkezik. A korona a kormányt a szabadelvű párt kezébe adta, kegyelmének ragyogó fé­nye mind e pártra esik. A közös hadsereg vé­dőjét látja a szabadelvű pártban és szövetsé­gének védelmét kölcsönzi neki. A tőzsde ez­zel a kormánynyal üzérkedik, ennek a párt­nak hoz áldozatot, és a lemondásra tanított, hunyászkodásra szoktatott nemzet a kor­mány szabadelvű jelöltjeire szavaz. Ily vi­szonyok közt mekkora bátorság kelletik ahhoz, hogy egy ifjú férfi egy kis csoport élén halálos harczot indítson a hatalom el­len s vesztére törjön a kormánynak és párt­jának ! E férfiú Apponyi Albert és fegyvere nem más, csak a szó, de nem ám a szavak­nak szépen fűzött sora, hanem az eszmének lángja és az igazságnak ereje. A nemzeti eszme és a szabadság szere­­tete az élő lélek Apponyi politikájában. Mi­dőn ő a nemzeti politikát ma fejtegette, száz­ezrek és milliók szivére tette kezét. Nem a szabadelvű kormánypártban, hanem a sza­badságszerető magyar népben, mely nincs fegyelem által, lekötve, ébresztenek szavai viszhangot. A nemzeti politikát szegzi a sza­badelvű párt hatalmi és kortes politikája ellen. A­ki hiszi, hogy a magyarban a nem­zeti érzés erős, az nem fogja mondani, hogy Apponyi Albert és pártja gyönge. A valódi szabadelvűség a nemzeti pár­ton van, a kormánypárt azt elvesztette. Ezt bizonyította ma Apponyi, hogy a magyar nemzeti politika a szabadságban született s összenőve egy testet képeznek. Nem egy uj politikát vallott ő, sem uj programmot nem adott, csak nevet adott a gyermeknek, az ő politikájának, mely magyar nemzeti. Beszéde egy nagy lépés előre a jövő alakításában. Az öreg, már tehetetlenné vált szabadelvű pártot s annak képtelen kormá­nyát kívánja kimozdítani helyéből. Uj rend­szert, uj politikát követ és követel, szabad­elvűbbet amazénál és nemzetit, nem nemzet­­ellenest. A nemzeti eszme varázs­erejét hívja segítségül feltámasztására egy uj és szebb korszaknak, mely az elfajult és elavult poli­tikát eltemesse. A magyar parlament pártalakulásainak történetében ünnepül lesz bejegyezve 1891. október 17-ike. Születésnapja ez a jövő kor­mánypártnak. Természetesen az uralkodó kormány­párt, de még inkább maga a kormány, hero­desi dühvel látja születni örökösét és a sza­badelvű párt vezére, Szilágyi Dezső kér fel a régi tanok védelmére. E feletti örömünk oly nagy, hogy Apponyi fényes, országra szóló beszédének hatása alatt sem fejthetjük el az élvezetet, melyet Szilágyi Dezsőnek köszön­hetünk. Végre valahára a szabadelvű párt­nak élén egy vezért látunk, a­kivel szembe szállni érdemes. Igen, Szilágyi Dezső bemu­tatta magát a kormány fejének és a kormány­párt vezérének, ha nem is czimben, hát tényleg. Magához ragadta a szerepet, hogy ő fogja legyőzni Apponyit. A kormány ne­vében az igazságügyminiszter hirdette ki Magyarországnak a választási küzdelmek megkezdését és a végkimerülésig való foly­tatását. A szabadelvű párt nevében támadó háborút ő indított a három ellenzéki párt ellen, melyeknek koalíc­ióját ő proklamálta, hogy valamennyinek összetörését ígérje. A szabadelvű párt ehhez tapsolt; tetszett neki a gondolat, hogy van egy hatalmas ember, a­ki letiporja a magyar oppozíc­iót. És mi is bátorságot merítünk a miniszter bátorságá­ból ; a kormánypárt lelkesedése Szilágyi iránt minket is föllelkesít. Keressük a küz­delmet mi is s állunk elébe a hatalomnak. Erre hivatkozott ő, hogy a hatalom eszkö­zeivel fog győzni. Mi pedig a nemzeti igaz­sággal fogjuk a hatalmat legyőzni. Sőt sajnáljuk, hogy Szilágyi Dezső mai beszédében nem volt még erősebb. Erősebb lett volna, ha jobban uralkodik szenvedé­lyein; okosabb lett volna, ha el nem téved okoskodásaiban. Lesz hát még alkalmunk találkozni sok­szor. Talán ha neki sikerül győzni, Magyar­­ország kormányát fogja vezetni ő, mi pedig maradunk nemzeti ellenzéknek. Egyre azon­ban figyelmeztetjük, arra, hogy nem a régi Szilágyi Dezső többé. Mint a kormánypárt vezére azonosította magát ennek politikájá­val, rendszerével,múltjával is, mert a szabad­elvű párt nem más ma, mint volt tegnap és tizenöt évvel azelőtt. A­ki új ember lett, az Szi­lágyi Dezső. Magával vitte — úgy­mond — el­veinek integritását a kormányba. Meglehet, de ott elvesztette, mert nem találjuk meg az ő régi elveit sem a minisztérium cselekedetei­ben, sem a szabadelvű párt programmjában, sem az ő saját viselkedésében. Meglehet, hogy csak külsőleg, hogy belsőleg nem vál­tozott, de akkor ellenmondásban van azon politikával, melyet nemcsak követ, de immár vezet. Mert azt csakugyan könnyű kimutatni, hogy, akár mint pártpolitikát, akár pedig or­szágos szempontból nézzük, a szabadelvű kormánypárt hivatalos működése és nyilvá­nos szereplése nem egyeztethető össze a Szi­lágyi Dezső ellenzéki szereplésével az első naptól a véderővitáig. Hiszen csak a véderővitát vegyük. Ott vannak a naplók, azokban meg van írva, hogy Szilágyi Dezső azt állította, hogy kö­zös hadügy nem is létezik, hanem csak kö­zös védelem; mire Tisza István azt felelte, hogy ez nem deák-párti felfogás, hanem Szil I­lágyi ezzel a függetlenségi párt vezére lett;­­ Szilágyi pedig visszafelelt Tisza Istvánnak, A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A nő. Ifjak és öregek, költők és novellisták, vala­mint más, többé-kevésbbé szellemes egyének szám­talanszor írták és hangoztatták már, hogy a nő és a női szív »öröktalány.« Pedig, higgyék el uraim, hogy a nő egyálta­lán nem talány. Igaz ugyan, hogy ha mint raczionábilis ala­pot elfogadjuk azt a tételt, hogy »az egyed örökké elszigetelve marad a zajgó világ, sőt még a szivé­hez legközelebb állók körében is s még a szeretet, vagy szerelem legintenzivebb hőfoka sem tudja elszigeteltségét teljesen megszüntetve, más egyén énjét magáévá tenni s annak érzelmi- és gondo­latvilágába egészen behatolni«, csak természetes­nek kellene találnunk, hogy ha már férfin nézve lehetetlen ez férfival szemben, mennyivel ke­­vésbbé sikerülhet férfinak a nő kedélyvilágával azonosítani magát, kitől mindenben annyira kü­lönbözik, hogy annak számtalan sajátságait, hi­báit és erényeit felfogni, megérteni s érdeme sze­rint méltányolni a legjobb akarat mellett sem képes. De a férfi erre nézve igen sokszor nem is veszi magának a fáradságot, vagy az élet küzdel­mei közt nem ér rá e tárgygyal mélyebben fog­lalkozni. Aztán meg a saját szenvedélye, vagy — bocsánat a merész szóért! — saját hiúsága is gá­tolja ebben s képtelenné teszi a higgadt, tárgyila­gos ítéletre. Jól tudjuk, hogy mind e két ténye­zőnek meg van az a kellemes sajátsága, hogy bizo­nyos rózsaszínű hályogot von a szem elé, mely az­tán mindent e szép színben mutat, a­mi — melles­leg szólva — sokszor nagy szerencse úgy a férfira, mint a nőre nézve. Ez a jótékony hályog teremti aztán ama gyönyörűséges légvárakat, költői édes illúziókat, melyekben oly kellemes lakozni, míg az illető, valamely váratlan fordulat folytán, a rideg való kemény talajára nem zuhan, a rózsaszínűt ter­mészetesen fekete hályog váltván fel. Sötét fátyol borul aztán a mindenségre, melyben a nő mint leg­sötétebb szörnyeteg tűnik fel. Nagy kontingenst szolgáltat a férfiak amaz osztálya, mely a nőt örök gyermeknek tekinti, a szerint ítéli meg, s bánik el vele. E téves felfogás szintén a felületes ítéletből ered. A férfiak sokkal biztosabb ítéletet szerezhet­nének maguknak, ha nem tartanák méltóságukon alulinak olykor a kiválóbb női szellemekhez is fordulni tájékoztatásért. Hiszen van rá több köve­tésre méltó nagy példa, ha nem is éppen e tárgyra vonatkozólag, így maga a nagy Goethe sem átal­­lotta így írni: »Und willst du genau erfahren, wass sich ziemt, so frage nur bei edlen Frauen an.« George Sands a nagy angol írónők is megbízható fórumok erre nézve. Tagadhatatlan, hogy több nevezetes férfi­géniusznak, mint Shakespeare, Goethe, Hugó Viktor stb. egyszer-másszor sikerült megoldani e feladatot, de hát tudtommal ők soha­sem is mondták, hogy a nő »öröktalány.« (Vagy ha talán mégis mondták volna, bizonynyal nem ér­tették komolyan.) E példák magas polczáról a földre, a köznapi világba alászállva, bizonyos, hogy a behatóbb női elmék is sikeresen vállalkozhatnak e feladatra. A nők Flammarion szerint is »különös éles megfi­gyelő tehetséggel vannak megáldva«, nemcsak, hanem — ami csakugyan sajátságos — kellő tü­relem és hajlammal is rendelkeznek hozzá. Valószínű, hogy ebben szerfölött finom ideg­zetük is segítségre van, a mi némelyeknél a dele­jesség fokára emelkedvén, »hatodik érzéknek« vá­lik be, mely rá nézve lehetővé teszi mások — s a homogén elemek egymást vonzó erejénél fogva — s főleg a nő belvilágába hatolni, nem létezővé te­vén a földi­ hüvelyt s világosan olvasván benne, mint nyitott könyvben. Láthatunk nagy női sziveket, tele jósággal, szeretettel és irgalommal, melyek legfőbb öröme jót tenni, mások boldogságát elősegíteni. Az ily nők nem képesek a gyülölség, vagy a bosszú vad érzetére. Jóságos szelídség ömlik szét egész lényü­kön s csöndes, de annál áldásosabb munkásság tölti be életüket. Ezek szolgáltatják az önfeláldozó anyát, hitvest s a minden magasztos kötelességet híven teljesítő nőket. Maguk számára nincsen igé­nyük, de mások javára mindenről képesek lemonda­ni. Ha a sors súlyos csapásokat mér rájuk, kereszté­nyi megadással, zúgolódás nélkül viselik. Általában az ilyeneket tartják a nőiesség példányképeinek. S létezésük nem is a regényes fantázia szülemé­nye, mert még mindig nagy számmal találtatnak az életben is. Ez tagadhatatlan. De ha egyszers­mind ragyogó szellemmel, tudományos tág isme­retekkel akarnánk őket felruházni, képzelmünk könnyen tévútra vezetne. Honnan is vennék az időt, a szeretet annyi munkája közt, a szellem rendszeres kifejlesztésére ? Már­pedig minden nyers­anyag, — még ha szellem, vagy gyémánt is a neve — gondos művelést, köszörülést igényel, hogy kellőképpen ragyogjon. Az ily nőnél mindent a szív abszorbeál, még a szellem jogait is, de csak hogy annál fényeseb­ben érvényesüljön a szeretet, a jótékonyság géniusza. Egyéniségük oly átlátszó, mint a kris­tálytiszta tó vize, melynek egy gyermek is fene­kére láthat. Mind a két nem osztatlan vonzalmát bírják. Jellemző hogy a komoly, gondolkodó, nagy­­műveltségű nemes nők — azok, kik a lármás, pró­zai s sokszor mocskos világban tisztán meg tudták őrizni lelkükben az ideáli­s lelkük szűziességét — ritkán dicsekedhetnek általános rokonszenvvel. (Az ördög és a tömjénillat!) Mintha erkölcsi fö­lényük hatna bénitólag az emberek rokonszenvé­­re. De hát ezek magukból merítik az erőt s nem építenek ingoványra. — Gyakran kaján szándé­kossággal magyarázzák őket félre. De leggyak­rabban tényleg nem tudja őket megérteni a világ léha, önző és szkeptikus része. Nem csoda tehát, ha bizonyos szigort sajátítanak el, mely csak növeli népszerűtlenségüket. Legáltalánosabbak természetesen a köznapi nők, kik alapjukban se nem jók, se nem rosszak. Ezek egész lénye egy h­aos. Meg van abban min­den természeti elem, csakhogy valamennyi zava­rosan, rendszer nélkül, összevissza. Kellő művelt­ség hiányában örökösen az ösztönök behatása alatt állanak, hol a jó, hol a rossznak engedve. Ennélfogva a legváratlanabb fordulatokkal lepik meg a rendszeres gondolkodáshoz trainirozott, ámuló férfielmét. Bizonynyal e női »sphynxek« szuggesztálták náluk az »öröktalány« rögeszméjét. Annyi bizonyos, hogy az ily nők örökgyermekek, kik a szerint idomulnak, a minő kormány alá kerülnek, halálukig az oskolamester nem éppen mindig mulatságos szerepére utalván a férjeket. Ezek apropol­jára keletkezhettek a »Csak egy asszony!« »Asszonyi ész!« »Hosz­­szú a haja, de rövid az esze!« s több ha­sonló gyönyörűséges, de eléggé kicsinylő jellem­zések. Pedig a női ész nem »üres« fogalom. Ameri­ka, Anglia, Francziaország, a S­váj­cz, sőt újabban Oroszország asszonyai is, fényesen bebizonyítot­ták, hogy a női elmét lehet és érdemes is kiművel­ni, még a legmagasabb tudományok szolgálatára is. Ezzel szemben aztán, bizony korát túlélte már a »vaskalap«, mely szerint »Az asszonynak egyedül csak a háztartás kompetens eleme«. »Csak főzőkanál való az asszony kezébe.« Vagy: »A leány menjen férjhez, punktum!« (Mintha bi­zony nem minden leány menne szívesen férj­hez, főleg ahhoz, a kit szeret! De a kor­szellem, s a megélhetés kényszerűsége manapság a tudomány, irodalom és művészet terére is rá­utalja a nőt. Mert az örökös háborúskodások s a két nem születési aránytalanságánál fogva is, min­den harmadik, negyedik leánynak jut egy férj. (S ha még mindig köszönet volna benne!) A mily becsülésre méltó egy alapos képzett­ségű nő, ki tudásából tisztességes kenyérhez tud jutni, és oly szenvedhetetlen a tudákos nő. (Már csak ezek kiirtása végett is érdemes alaposan ki­képezni a tudományok felé hajló női elmét.) Élet­unttá tudják tenni az embert s nem lehetne cso­dálni, ha férjeik akár az alvilág ama bizonyos örökfeledést biztosító sötét folyójában keresné­nek menedéket idétlen sztárjuk elöl. Mily szeretetreméltó ellentéte a valódi szel­lemes nő! Mily kellemes a vele való érintkezés s mily tetszetős alakba tudja önteni olykor még hé­zagos tudását is. Azért a szellemes nő társasága sok­szor életszükségletté válik a nagyeszű s f©nkölt gondolkodású férfiaknál. (Többet nem is említve, ott van például Michel Angelo Vittoria Colonnája, XIV. Lajos Mme de Maintenon-ja, Fénelon Mme Guyon-ja, Hugo Viktor »dame blanche«-a, Liszt d'Agoult grófnője, Chopin George Sand-ja s még hányan!) Mert ha már végtelenül édes egy odaadó gyöngéd női szívet bírhatni, mennyivel inkább áll ez, ha szellemmel van párosulva! Csak így lehet a nő nélkülözhetetlen társává a férfinak, ki őt meg­érti, szellemi világába fel tud emelkedni s eszméit, aspiráczióit magáévá téve, azokért lelkesülni. Ez nagyon érthető. De annál kevésbbé a tettető, álszenteskedő nők gyakori és könnyű sikere, mely sokszor tragikomikus dologgá vá­lik. Még a legszellemesebb férfiak is gyakran gyerekes naiv jóhiszeműséggel mennek bele az efféle hálóba, melyen pedig a legegyszerűbb nő szeme is átlát. Érdekes megfigyelni az ily kigyósima s ügye­sen számítani tudó nő hódítási proc­esszusát, vala­mint a hirtelen szelíd galambbá változások stádiu­mát s azt a kenetteljes, ártatlan modort, melylyel nőtársait »bemártja«, a mivel aztán az »egy­szerű, jó kis asszonyka« jelzőjét vívja ki magának a férfiaknál. Ellenben ama gondtalan, élénk, vidám te­remtések, kik nyíltan tetszelegnek, tüzes pillantá­sokat s kaczér mosolyokat osztogatnak, sokszor csak bohó nagy gyermekek, kiknél az egész ka­­czérkodás nem egyéb merő gyerekes bohóskodás­­nál, ártalmatlan tűzijátéknál s ők maguk rémülné­nek meg s indignálódnának legjobban, ha mind­ezt készpénznek vennék náluk. Pedig hányszor magyaráztatnak félre s hányszor szolgáltatnak az ilyesmivel mindenféle rágalomra alkalmat! A­ki tehát ismerni óhajtja a nőket, ne csak a látszat után induljon — mely gyakran csal — hanem ne restelje a fáradságot alaposan mindenek előtt a »rózsaszínű hályog« eltávolításával tanul­mányozni a különféle női típusokat, nehogy vakon rohanjon a saját vesztébe, vagy pedig elhamar­kodva mondjon igaztalan ítéletet, így eljárva, bizonyára mind ritkábbá fog vál­ni ama rég elcsépelt üres frázis, hogy a nő »örök­talány.« Vera. Lapunk mai számához egész iv melléklet van csatolva, hogy az ő magyarázata az 1867-iki kiegye­zésről azonos a Schmerling Verwirkungs­­theoriájával Már most kérdjük Szilágyi Dezsőt, hogy mint a szabadelvű párt vezére, magával vit­te-e a minisztériumba a közös hadseregre vonatkozó tagadó elméletét, mint közjogi elvet? Ha igen, hogyan vél annak érvényt szerezhetni, vagy miként egyeztetheti azt össze a hadseregben tapasztalható állapo­tokkal és jelenségekkel; micsoda nézetegy­ségben van Tisza Istvánnal és Fejérváryval? Miután Fejérváryval szolidaritásban áll, Tisza Istvánnal pedig kompakt egységet ké­pez, valakinek és valaminek mégis változnia kellett. És így aligha Apponyi a változó princzipium a magyar politikában, hanem a nagy szabadelvű párt, mely minisztereket és elveket cserélt egymás után, míg a legújabb programmig eljutott. Nagy dolgok ezek és mi Szilágyi De­zsőnek gratulálunk mai sikeréhez. Egy ne­héz elhatározással, mely felett az egész köz­­igazgatási vita alatt gondolkozott, sikerült elfoglalnia a többségben és a kormányban azt a pozíc­iót, melyre aspirált, és nem jog­talanul aspirált, mert azt illeti az elsőség, ki a legnagyobb tehetség. Élvezet lesz nekünk a legnagyobb »sza­badelvű« tehetséggel vivni harczokat. A­mint megkezdte s a­mint maga kivánta, folytatni fogjuk. Budapest, okt. 17. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt mai napon Irányi Dániel elnöklete alatt tartott értekezletén elhatározta, hogy az osztrák-magyar államvasút megvételéről szóló törvényjavaslatot nyílt kérdésnek hagyja. A párt szervezkedési akc­ióját illetőleg pedig az értekezlet a következő határozatokat hozta: 1. A függetlenségi és 48-as párt vidéki tagjai a központ nevében az elnök által hová­ előbb fel­­hívandók, hogy a bekövetkezendő általános kép­viselőválasztásokra való tekintettel haladék nél­kül szervezkedjenek; a megtörtént szervezke­désről a központot értesíteni szívesek legyenek és ha netalán a szervezkedés elősegítése végett a központból valakit kiküldetni óhajtanak, az iránti kívánságukat idejekorán nyilvánítsák. 2. A központ még a folyó október hóban tar­tandó értekezleten meg fogván állapítani a vá­lasztásoknál a többi ellenzéki pártok illetőleg árnyalatok irányában követendő magatartását, felkéri vidéki elvtársait, hogy ezen elhatározást bevárni s addig az említett pártok s illetőleg árnyalatokkal semminemű egyezkedésbe bocsát­kozni ne méltóztassanak. 3. Hogy a párt elvárja minden tagjától, mi­szerint a végrehajtó bizottság felkérésére a párt­nak országszerte leendő szervezésében buzgón közreműködni fog. A főrendiház­­ évi október hó 19-én délelőtt 11 órakor ülést tart. A franczia törvényhozás őszi ülésszaka csü­törtökön megkezdődött s eddig egész csöndes le­folyást vett. Sőt Párisban azt hiszik, hogy a kép­viselőház és a kormány viszonya ezután is igen barátságos marad, mert a képviselők közt az a hír van elterjedve, hogy Sándor orosz czár azon óha­jának adott kifejezést, hogy minél ritkábban áll­jon be miniszterválság Francziaországban. Mon­dott-e ilyesmit a czár, az mellékes, de a francziák úgy veszik e nyilatkozatot, mintha csakugyan a czártól eredne s ehhez képest lehetőleg tartózkod­ni fognak a kabinetválságok felidézésétől. Ez csak hasznára válhat hazájuknak, de mindenesetre jel­lemző, hogy erre is orosz részről kellett őket figyelmeztetni. Ez nem valami kedvező világba helyezi ítélőképességüket s politikai belátásukat. Másrészt ha a czár parancsára követnek higgad­tabb magatartást a minisztérium iránt, akkor ki­mutatják, hogy nemcsak a franczia kül- hanem a belpolitikát is Pétervárott csinálják. A francziák tehát elég drágán fizetik meg az orosz szövetséget, mert önállóságukról minden irányban lemonda­nak. A­ mostani oroszimádó hangulatban igen ked­vezőtlenül érintette a franczia hivatalos világot Giers úr találkozása Umberto királylyal és Budini úrral, ámbár a párisi offic­iózusok folyton azt állítják róla, hogy az ügynek nincs politikai je­lentősége. A monzai találkozás, Giers orosz külügymi­niszter érintkezése az olasz vezérlő egyéniségekkel még mindig élénken foglalkoztatja az európai saj­tót. Maga Budini úr nyilatkozott a találkozásról s azt mondotta, hogy Giers teljes egyetértésben a czárral kijelentette, hogy Oroszország fenn akarja a békét tartani; e nyilatkozatra most azért volt szükség, mert a kronstadti események után az orosz politika czéljaira nézve aggodalmak merül­tek föl, melyek azonban alaptalanok. A monzai ta­lálkozás a bécsi, berlini és londoni kabinetek elő­zetes tudtával történt s lefolyásáról gróf Kálnoky, Caprivi kanczellár és Salisbury lord kimerítő érte­sítést nyertek. Végül Budini úr azt mondotta, hogy a történtek után háborútól jelenleg egyáltalán nem kell félni. Az olasz kormány egyik félhivatalosa vi­szont azt hangsúlyozza, hogy a két miniszter ta­lálkozása nem »összeesküvés« s nem jelez forduló­pontot az európai politikában. Érdekes az is, a­mit Bismarck herczeg ismert hamburgi lapja a talál­kozásról mond. A lap abból a nézetből indul ki, hogy a hármas szövetség sok tekintetben teljes önállóságot enged Olaszországnak, így például egészen szabad keze van abban, minő állást foglal­jon el a Dardanella-kérdésben s a Közép-tengerre vonatkozó ügyekben Mindezekben, okoskodik a hamburgi lap, különböző megegyezések lehetsége­sek oroszok és olaszok közt. Ez azonban csak egész általánosságban igaz. Olaszországnak szabad keze van ugyan bizonyos ügyekben, csakhogy ezekben sem léphet Oroszországgal oly megegye­zésre, mely esetleg ellentétbe hozhatja szövetsé­geseivel, különösen pedig Angliával. Hogy Olasz­országnak Angliával külön megállapodásai is van­nak, az kitűnik abból, hogy maga Budini kijelen­tette, hogy a monzai találkozás lefolyásáról Salis­bury lordot is értesítette. Az orosz kölcsön. (B.) Kitetszik a táviratokból, a­melyek az új orosz kölcsön aláírásának eredményei­ről világgá bocsáttattak, hogy mily nagy apparátust mozgósítottak orosz pénzzel a végből, hogy legalább az első napon semmi se jusson köztudomásra, csak csupa fény és ragyogás, az oroszok nagy sikerére valló. De az események elé nem lehet oly torlaszt emelni, hogy a következmények át ne hidal­" ják. És ma már egészen más színben látja a világ az új 500 millió frankos orosz kölcsön sorsát, mint tegnap. Mert tegnap egy távirat azt hozta hí­rül, hogy az összeget hét és félszeresen túl­jegyezték. Ez az eredmény felette meglepő volt, daczára annak,hogy már az aláírás napján sem tanúsítottak az érdekelt tőzsdék oly ma­gatartást, a­mely összhangban állott volna a szubskrupc­ió sikerével. Hisz az új kötvénye­ket diszázsióval jegyezték,az orosz járadék pe­dig emelkedett ugyan, de távolról sem annyira, hogy megfelelt volna annak a vehemenc­iá­­nak, a­melylyel a francziák szinte egymást szorították vissza az aláírási helyeken, hogy valahogy egy-egy orosz áldáshoz jussanak egy új kötvény alakjában. Tegnap még úgy állott a dolog, hogy a hét és félszeres túljegy­zés egyben a legreálisabb siker is és nemcsak külső eredmény. Mert nem csupán az üzér­kedés vett élénk részt a jegyzésben, a­mely­nek kenyere a koc­kázat, legyen az egy győ­zedelmes, vagy veszendő ügygyel kapcsolat­ban,­­ de a legtevékenyebb részt vett állí­tólag maga a közönség is, a kis emberek, úgy, hogy az így jegyzett összeg egymagá­ban elegendő lett volna arra, hogy a ren­delkezésre álló összes kötvényeket abszor­beálja. És ezt nem lehetett kicsinyleni. Mert nagy dolog, ha az orosz eszme annyira átha­totta a szabad franczia nemzetet (a­mely, ha a história igazat beszél, egy pár forradalmat csinált az önkény ellen), hogy a nép is össze­­takarítgatott kevés pénzecskéjét elvitte az aláírási pénztárakhoz, áldozni az orosz érde­kek oltárán. Természetes, hogy része volt a francziák lelkesedésében annak a heves moz­galomnak is, a­mely Berlinben az orosz köl­csön ellen megindult. A német sajtó szinte egyhangúlag tiltakozott az ellen, hogy a bi­rodalmi kormány csak egy csöpp jóakaratot is tanúsítson az orosz kölcsön iránt és a kanc­ellár sietett is kijelentetni, hogy semmi köze az egész művelethez, sőt megértette zárjelek közt a német ban­károkkal, hogy jól teszik, ha egészen visszavonulnak, mert valóban nem állhat ér­dekében a béke semmiféle barátjának, hogy segítsen egy oly hitelműveletet, mely java részében katonai czélokra szolgál. Ha tehát Berlinben az orosz kölcsönt üldözték, termé­szetes hogy Párisban támogatni kellett. Ez egy. Aztán pedig valamelyes részvét is van a francziákban. Oroszország most formáli­san éhezik és ha a francziák az oroszoknak jó barátai, nem nézhetik nyugodtan, hogyan fenekült meg a pétervári pénzügyi hajó egy segélyakczióban, a­mely vetőmaghoz akarja juttatni az orosz népet. Ez lévén a helyzet: még valami tiszte­letreméltót is lehetett volna látni a fran­cziák igyekezetében, ha ma már nem derült volna ki, hogy a hét és félszeres túljegyzésből levont konzekvenc­iáknak a fele sem igaz. Mert a túljegyzés nem reális, hanem speku­latív. Egész tervszerűséggel jegyeztek rop­pant mennyiségeket, hogy mentül több, na-

Next