Pesti Napló, 1891. október (42. évfolyam, 269-299. szám)

1891-10-09 / 277. szám

277. szám. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenäen m-é­p ö­t­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenäen m-é­p n­­­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Budapest, 1891. Péntek, október 9. 42. évi folyása. Elem­zetétai feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt, 50 kr. — 6 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt Ha ftz esti kiadás postai kttönkü­ldése kívántatik, postabélyegző havonként 36 for. évnegyedenként 1 forint felfilfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti IS Napló« kiadó­ hivatal Ab. Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Az indemnity. Az alkotmányos kormányzás elve ellen­tétben áll azzal, hogy valamely minisztéri­umnak általános felhatalmazás adassák az ügyek vezetésére. Az indemnity egy ily álta­lános felhatalmazás, melynek erejénél fogva a kormány az adókat beszedheti és az ország pénzét kiadhatja oly c­élokra, melyek törvé­nyesen meghatározva nincsenek. Mindenki elismeri, hogy az adóbehajtás és az állami költségek megszabása és kiutalványozása a végrehajtó hatalomnak egyik lényeges funk­­c­iója, melyhez a jogc­ímet nem merítheti önmagából, hanem a nép pénzéről és az ál­lam vagyonáról lévén szó, csakis a népképvi­selet szavazhatja meg a kormánynak ezen jogát. Ezért a budget-jog a katonaszállítás­­sal egyetemben minden valódi alkotmányos­ságnak sarkpontja. A szabadságnak legfon­tosabb garancziája. A korona sem mentheti fel szabad országokban az alkotmányos mi­nisztereket attól, hogy egy napig is törvény nélkül adókat szedjenek be és pénzeket utal­janak ki. A­mely miniszter ezt cselekedni merészelné, az abszolutizmust hozná be s felségárulóvá válnék az alkotmánynyal és a nemzettel szemben. Oly büntetést érdemelne, melyet a középkor átokkal sujtásnak neve­zett­­ »capitis deminutio«-nak a római. Fel­tehető-e, hogy a magyar ember ily hon áru­­lásra vállalkozzék? Nem feltehető és a­ki ezt cselekedné, vagy elvesztené a nemzetet, vagy a nemzet elvesztené őt. De mert vannak körülmények, hogy az esztendő letelik, a­nélkül, hogy a képviselő­ház az új esztendőre költségvetést hozhatott volna, mely törvényes módját adja a kor­mányzásnak , tehát a gyakorlati angolok ki­találták az indemnityt, vagyis azon felhatal­mazást, hogy a letelt határidőn túl egy meg­szabott új határnapig a kormány a régi költségvetés szerint jövedelmeket szedhessen és kiadásokat tehessen. Ezt azután a többi parlamentek is eltanulták s Magyarországon is elég gyakran előfordult, hogy a költség­­vetés nem az ó-évben szavaztatott meg, ha­nem az uj évben tárgyaltatott le s ilyenkor rendszerint három hónapra ilyen felhatalma­zás adatott. — Hogy ez elkerü­ltessék, a pénz­ügyi év más államokban s az előtt nálunk is április elsején kezdődött, mert a parlamentek télen mindenütt üléseznek. Azután ugyanez okból a delegácziók ülésezését tavaszra tet­ték át, hogy az év utolsó három hónapja a budgettárgyalásra tartassák fenn. Látszik ezekből, hogy az oly államférfiak, kik valódi alkotmányos érzékkel bírnak és igazán sza­badelvűek, indemnityt nem akarnak s csak végső szükségben mint rendkívüli rendsza­bályhoz folyamodnak ehhez. Csakis igy van az indemnitynek értelme és jogosultsága; mert ha elfajzik s a kivételből szabály lesz, ha a meghatalmazás alapján való abszolutisztikus izű kormányzást az államférfiak megszokják és a népek könnyen veszik : ezzel a budget­t jog komolyságát és erejét veszti s a kormány gazdálkodásának oly szabadsága állapittatik meg, mely a legtágabb visszaélésekre vezet. Már csak a hatásos ellenőrzés szempontjából sem szabad az ily általános felhatalmazás alapján való gazdálkodásnak lábra kapni. De mit nem érünk még meg Magyar­­országon? A Szapáry-minisztérium ma öt hónapi indemnityt kért, hogy budget nélkül jövő május végéig kormányozhasson. E kérés egymagában elég ok volna minden valódi alkotmányos államban arra, hogy a parla­ment a vakmerőt, ki ilyet indítványoz, bizal­matlanságával sújtsa. Hiszen ez kijátszása az alkotmányos­ságnak. Eltorzítása a parlamentarizmusnak. Vájjon a szabadelvű párt ezt is el fogja-e kö­vetni ? Az indemnitynek, ha elkerülhetetlen, a legszűkebb határidőre kell szorítkoznia. Idáig mindig az volt a gyakorlat még Tisza Kálmán idejében is, hogy a felhatalmazás két vagy három hónapra köretett s ha — a­mi megtörtént — a budget tárgyalása ezen idő alatt be nem fejeztetett, két vagy három héttel előbb az indemnity megn­­ittatott. Ren­desen deczemberben kérte a kormány s rö­vid vita után még mindig megszavazta a ház az egy szakaszból álló rövid törvényjavasla­tot. Bizalomról lévén szó, az ellenzéki pártok sohasem szavazzák meg az indemnityt, de nem akadályozzák az ország törvényes kor­mányzására való tekintettel, hogy a többség a felhatalmazást megadja. Kislelkűség a kor­mánytól, hogy már most, október elején kéri a felhatalmazást június elsejéig. Nem látjuk okát, hogy a budgettárgya­­lás miért ne vehetné kezdetét dec­ember első napjaiban. Máskor is már úgy intézték, hogy az általános vita a karácsonyi szün­idők előtt történjék. De ám legyen igaza Szapárynak abban, a­mit a pénzügyi bizott­ságban mondott, hogy jövő január közepén kezdődjék a budgettárgyalás : akkor sem szabad neki, ha egy mákszem alkotmányos érzés lakik lelkében, több mint három hóra szóló felhatalmazást kérni. Ha ez nem elég, úgy rendkívüli körülményeknek kell fenfo­­rogniok, mert tizenegy hét igen elég a budget­tárgyalásra. Felmerülhetnek ily rendkívüli körülmények, de akkor is, ha megvan a kompakt szabadelvű pártban a bizalom Sza­­páry és minisztériuma iránt, meghosszabbít­hatja az indemnityt; ha pedig nincs, minek neki az indemnity? A legnagyobb bizalmatlanságot árulja el tehát a szabadelvű párt iránt inkább, mint az ellenzék iránt a lépés, melyre a miniszté­rium magát elhatározta. Mert az e mögött rejtőző politika mit jelenthet egyebet, mint hogy a minisztérium nem tudja, ha várjon 1892. márcziusban számíthat-e még a több­ség támogatására vagy sem; számíthat-e arra, hogy a szabadelvű párt megadná-e má­sodszor is a felhatalmazást Szapárynak vagy megtagadná ? Az ellenzékről bizonyos, hogy úgy a budgetnek, mint az indemnitynek erő­sen opponálni fog. De mit bánhatja ezt a kormány : vagy keresztülmegy a budget odáig a többség támogatásával az ellenzék daczára s akkor újabb felhatalmazásra nincs szükség, vagy nem megy keresztül s akkor csak a majoritástól függ az új felhatalma­zásnak megadása. Ez oly világos, hogy soha még egyetlen bármi kis többséggel rendel­kező parlamentáris kormánynak nem jutott eszébe ily javaslattal jönni, mert ez a Sza­páry-minisztérium részéről a legnagyobb önbizalmatlanságot és a legkisebb bizodal­mát a szabadelvű párt iránt árulja el. Azt teszi ugyan­is, mert csak ez lehet értelme az egésznek, hogy ha mostantól fél esztendő alatt a szabadelvű párt Szapáryt elejtené s valaminő válságos helyzet fejlőd­nék a parlamentben, a liberális miniszterek­nek módjuk legyen le nem köszönni, ha­nem a parlamentet feloszlatni s a választá­sok alatt s az új országgyűlés megnyitá­sáig budget nélkül uralkodni Magyarország felett. Gyönyörű intenczió és szép kilátá­sok ezek. Az ellenzék a pénzügyi bizottságban nyíltan szemébe mondotta a miniszterelnök­nek, hogy szándéka nem lehet más s hogy ez ellen küzdeni fog. Szapáryban pedig hiány­zott az őszinteség ezt beismerni, álokok mögé bujt, a kereskedelmi szerződéseket em­legette s az alkotmányos kormányzás bizto­sítását akkor, midőn az alkotmányosság alap­elvei ellen vét. De hát ilyen az ál-liberaliz­­mus mindenütt. Az ország ismerje meg azokat, kik a parlamentarizmust emlegetik és az alkotmá­nyosságot aláássák. Budapest, október 8. a pesti napló tárczája. L­EOKTIHE. — Elbeszélés. — 9 írta: Kövér Ilma. — Kibe'? — Ugyan, Zsófi, hogy kérdezhet ilyet? Na, magának is hiába adta Isten a fejébe azt a két szemet! Kibe ? ... Hát Rudnay Zoltán urba, a ki folyton-folyvást körülötte settenkedik, a ki olyan szerelmes belé, hogy!... — Hát ezt honnan tudja ? — Tegnap hallottam, mikor vacsorához terí­tettem s eközben véletlenül betévedtem a kis sza­lonba, hol senki se volt, csak Rudnay úr meg a főjegyző, a kivel együtt suttogtak. Azt mondja Rudnay a főjegyzőnek: »Sándor, Sándor« — szó­lott, miközben úgy szikrázott a szemcsillaga, mint a rakéta, — »de jó volna ma meghalni!« »Tán lesz valami nagy csapás­ért s azt fogadod ilyen ra­gyogó ábrázattal, Zoli pajtás? !« »Nem, barátom! — felelt Rudnay úr — de Leontine oly szívélye­sen fogadott ma délután, hogy ilyen napot nem virraszt rám többé az Isten. Ha láttad volna, mi­lyen édesen mosolygott... Azt mondanám, hogy eszemtől fosztott meg, de azt már régen elvette a szívemmel együtt!« ... — Ejnye, ezzel aztán jól jár a nagyságos asszony! — szól közbe a Lidi szakácsnő. — Olyan szép és gazdag ember, hogy párja sincs a me­gyében. — Az ám! de azt mondják, hogy már negy­venkét éves. — véti ellen Zsófi.­­— Hát aztán ? A nagysága tán tizennyolez ?! — méltatlankodik Flóra. — De azért olyan szép, hogy sok tizennyolez éves leány elbujhatik mellette. — Na Rudnay úr mellett is az egész kör­nyék fiatalsága. Tudják-e, hogy az orvos meg a fő­szolgabíró leánya olyan szerelmes belé, hogy majd elvesztette magát értte mind a kettő; de az nagy idők óta fél szemmel se nézett az asszonyokra, mert valóságos vadember volt, a míg aztán a nagy­ságos asszony szépsége igy megszelidítette. Még sokáig tárgyalta a cselédség — rendes szokásaként — az uraság dolgait, midőn, úgy dél­utáni két órakor — az országút felől hallszó lódo­bogás másfelé terelte figyelmüket. Bedeő Andor érkezett, ki az ezredesnénél je­lentette magát. A­mint a kis terem adója föltárult előtte, egy pillanatra megállt, aztán némi elfogultsággal lép­te át a küszöböt. Leontine szívélyes mosolylyal jött az érkező elé, de reszkető hangja nagy benső izgalmat árult el. — Bocsánat, hogy ily illetlen időben . . . — Már mondtam önnek, kedves Andor, hogy közöttünk nagyon visszás, rideg az efféle formaság. Leontine erőltetett nyugalommal nyújta jobbját a kapitánynak, ki ajkához emelé a kissé remegő kezet. Rövid szünet állt be, melyet Andor tört meg. — Leontine­ — kezdő erélyes szilárdsággal a kapitány — két hete múlt, a mióta körében va­gyok, a­mely körülmény első­sorban a saját aka­ratomban és az ön által írt pár szóban találja in­dokát. Ezelőtt tíz évvel egy ígéretet tett nekem s ez ígéretet be is váltotta. Én ugyanakkor szive­met, életemet ajánlottam föl önnek s most eljöt­tem a válaszért: Leontine, elfogadja-e ezeket ? . .. Tiz év előtt! ? .. . Egy perczre fölújult Leontine lelkében ama kép, azon jelenet, mely e huszonkét éves, szenve­délyes ifjú és az akkor annyira bálványozott nő között folyt le. A lelkesedés, a szerelem el nem fojtható tüzétől fölhevült hadnagy, a­ki most .. . Azokban a nyugodtan, tisztán ragyogó sze­mekben egy szikráját se látja annak a lángnak, mely akkor oly elementáris erővel lobogott ben­nük. A hangban a leghalványabb árnyalata sincs a sóvárgó vágy delejes vibrálásának, a szenvedély reszkető hangjának, mely a szerelem mámorától pihegve suttogó: »Leontine, imádom önt!« . . . Semmi, semmi! A becsületérzés, a kötelesség­tudat, a férfias önérzet kényszerű adóján kivül semmi! — Nem felel? — kérdé, hosszú hallgatás után a százados. — Őszintén válaszoljak ? — Csakis úgy, — ha érdemesnek tart erre. Leontinenek már ajkán lebegett a szó, mely föloldja Andort kötelme alól, mely föltárja előtte az igazságot, mit a jellemes férfi, merő álszemérem­­ből, tán önmagának sem akar bevallani; de mikor ránézett, mikor azokba a férfiasan szép vonásokba tekintett, mintha igézet tartaná lekötve nyelvét , egy hangot se birt kiejteni. — Leontine! ? ... Az ezredesné már harmadizben kisérte meg kimondani: Ne áltassuk egymást, — ne önma­gunkat, mert köztünk már vége mindennek. — Ámde a világon a legszivósabb szeretet: az önsze­retet, a­mely mindig új reményt önt a szívbe, és e csalóka remény, álnok, biztató ábrázattal ezt suttogta neki: »Hátha tévedsz? hátha ma is úgy szeret, mint akkor ?... Hátha nem az ő szivéből fo­gyott ki az irántad való szerelem, de az idő ülte­tett több kételyt, több gyanút a te gyarló, asszonyi szivedbe ?... « Az ajtó gyors és heves zörrenése riaszta fel őket az újabb nyomasztó némaságból. Jolánka lépett be. Orczái égtek és szemei ki voltak sirva. A leányka bánatos hangon köszönte a ka­pitányt és nénjéhez fordulva, fájdalmas panasz­­szal szólt: — Ah, édes néni!... — Mi az ? mi történt ? — kérdő megütközés­sel az ezredesné. Jolánka rávetette kisírt szemeit, aztán eléje tartá jobb kezét, melyben a kis kanári dermeteg testecskéje feküdt. — Nézd, édes, a kis Leontine . . . — Ah, szegény madárkám! — szólt megille­­tődve az ezredesné és kezébe vette a hideg, merev kis tetemet. — Mi történt vele ?! — Nem tudom. Friss vizet akartam neki adni s mikor a kalitkához léptem, a homokban talál­tam, élettelenül. Most mit tegyünk vele ? — Szépen eltemetjük szegénykét a növény­házban. Andor résztvevőleg nézte, amint a nők egy kis csinos dobozba helyezték a parányi jószágot. Jolánka maga akarta eltemetni és kérte nén­­jét: jönne vele. — És maga, Andor, nem jön a kis Leontine temetésére ? — kérdé az ezredesné. — Készséggel. Éppen az ajtó felé indultak, midőn jelentet­ték, hogy vendég érkezett, Leontinet tehát házi­asszonyi tisztje akadályozta abban, hogy eleget tegyen Jolán óhajának. — Menj, gyermekem, — mondá az ezredes­né — én nem tarthatok veled, szólítsd a kertészt,­­ majd segítségedre lesz. — Ha megengedi, elkísérem Jolánka kis­asszonyt . . . — Kérem, édes Andor, — mondá az ezredes­né s elmosolyodott, mert eszébe ötlött Jolánnak Andorra tett észrevétele s igy szólt magában: »Csakugyan fut az emberektől! . . .« Mikor elhagyták a szobát, Leontine a helyett, hogy vendége elé sietne, önkéntelenül az ablak­hoz lépett s onnan nézte a távozókat. Elmerengve kisérte őket tekintetével. Fi­gyelmesen vizsgálta Andort, ki könnyű, ruganyos léptekkel haladt a lányka mellett. Milyen derült az arca, a­mint — látszólag — vigasztaló szavakat intéz Jolánhoz .... A park egy lejtős részéhez értek...........Andor karját ajánlotta Jolánkának... Most karöltve haladnak .... A kapitány folyton cseveg. — Vájjon miről beszél ily élénken?.... Leontine — a nőt jellemző­­— hirtelen elha­tározással eljött az ablaktól s megnyomta a villa­mos csöngetyű gombját. — Kik érkeztek ? — Rudnay úr. — válaszolt a belépő szoba­leány.­­— Kérje meg nagybátyámat, fogadja Rud­nay urat. Pár percz múlva én is a szalonban leszek. —­ Értem, nagyságos asszonyom. Az ezredesné egy mellékajtón suhant a park­ba, hogy vendégei észre ne vegyék. Jolánka és kísérője a növényházba érve, kö­rültekintettek a virágok gruppjai között, hogy hol találnának illő helyet a kis halott számára. — Itt talán jó lesz, szólt a leányka egy — a növényház középpontját elfoglaló — remek agar­vere mutatva, mely hatalmas tartóban diszlett. A kapitány úgy vélte, hogy fölösleges volna előhívni a kertészt és tollkésével vágott egy göd­­röcskét a növény aljában, melybe belehelyezték a piczi doboz-koporsót és Andor ügyesen formált föléje egy kis halmot. Jolánka szótlanul mélázott egy ideig maga elé, aztán lehangoltan jegyezte meg: — Milyen szomorú, hogy a vég mindig ez! — Nagyon szomorú, nagyon silány vég! Ilyen tehetetlen, gyámoltalan madarak vagyunk mi va­lamennyien, édes Jolánka kisasszony. Egy pár ka­pa föld elegendő arra, hogy teljesen ártalmatlanná tegye, végképen eltörülje a földszinéről azt az em­bert, ki e föld urának vallja magát. — Úgy van — feleli Jolánka mély érzéstől áthatott hangon. — De emlékezetüket semmi sem képes kitörülni a visszamaradottak szivéből. — Ez a legnagyobb igaztalanság, melyet a végzet ellenünk elkövethet, hogy még e rövid lét alatt is széttépi azokat a szíveket, melyeket éppen ő adott egymásnak. — Ez alól a fájdalom alól senkit se ment föl a kérlelhetlen sors. — Kedves gyermek, ön még — hála égnek — nem ismeri e fájdalmat. Jolánka érzékenyen sértődve kapta föl fejét és keserű szemrehányással szólt: — Én szüleimet vesztettem el. — Igaza van. Bocsásson meg gyöngédtelen­­ségemért. Csakhogy ön abban a korban veszite el szüleit, midőn sem nem tudta, sem nem érezte e csapás súlyát. — Jól mondja, nem éreztem elvesztésüket akkor, — de éreztem hiányukat azután. A százados egészen közellépett a leánykához s meghatott hangon mondá: — Önnek fölötte mélyen érző szive van, kis­asszony. Ez olyan kincs, mely nem mindenkinek adatott. — Azt hiszi? — kérdé Jolánka, elbájoló ter­mészetességgel , miközben a kapitányra emelte át­látszó, tiszta szemeit, melyekből egész lelke sugár­zott ki. Andor eme pillantás hatása alatt, öntudatla­nul, mintegy delejes vonzásnak engedve, lehajolt a bájos leányhoz, ki merengőn ült az agave előtt levő kerti kanapén és kezét gyöngéden megfogta a nélkül, hogy Jolán visszavonta volna ezt. — Milyen boldog az, a kit e páratlan szív szeretetének melegével fog körül. — mondá An­dor, valódi benső meggyőződéssel. (Folyt. köv.) Uj főrendiházi tag. Révész Bálint halála következtében a főrendiházba a ref. püs­pökök közül — mint értesülünk — Szász Ká­roly dunáninneni püspök fog meghivatni. Császári utazások. Vilmos német császár ma utazott Stuttgartba, hogy személyesen jelen le­gyen az elhunyt király holnapi tört­ekésén s üdvö­zölje az uj királyt, kinek ez alkalomból közzétett manifesztuma a legjobb benyomást kelti. Még érdekesebb azonban a császár és a király közt folyt rövid sürgönyváltás, mely csakugyan elosz­lathat minden kétséget az iránt, hogy Würtem­­berg az uj uralkodó alatt is a legbensőbb viszony­ban fog állani a birodalommal. Az uj király egész büszkeséggel emliti, hogy maga is szolgált a porosz hadseregben s midőn e tényre utal, egész nagyságában feltárja az idők nagy változását Németországban. Előde nem szolgált a porosz hadseregben s trónra léptekor éppen nem porosz­barát érzelmeket táplált. Az uj uralkodó már más benyomások alatt nőtt fel s a legmele­gebb szavakban, melyek őszinteségéhez a kétség­nek árnyéka sem férhet, hangsúlyozza barátságát Poroszország s hű ragaszkodását a német haza, a birodalom irányában. A héten egyébiránt egy má­sik figyelemreméltó császári utazás is történt. Sán­dor orosz czár családjával egész csöndben vissza­érkezett Dániába, honnan tudvalevőleg egy halál­eset következtében hirtelen kellett távoznia. Az utazásnak annyiban van politikai jelentősége, hogy egyrészt tanúbizonysága a nemzetközi helyzet je­len békés alakulatának, mert mikor sem a czár, sem a külügyminiszter nincs otthon — Griers úr Olaszországban pihen — akkor az orosz kabinet egyelőre csakugyan nem szándékozik komolyabb akc­iót indítani. Másrészt azonban megmagya­rázza azt is, hogy múltkori hazautazása közben Sán­dor czár és Vilmos császár, noha közel voltak egy­máshoz, mert nem találkoztak. A találkozás azért maradt el, mert a czár tudta, hogy még az őszszel újra Dániában lesz s hogy akkor alkalma nyilik a német császárt Berlinben meglátogatni. E lát­ta­tásban többé kételkedni alig lehet. A román törvényhozást, mint Bukarestből ír­ják, még nov. 15-ike előtt rendkívüli ülésszakra fogják összehívni. Ez intézkedés oka az, hogy a belügyi helyzet tarthatatlanná kezd válni, s maga a Floresku-kormány sem érezi magát többé képes­nek e helyzetért a felelősséget tovább viselni, miért is a képviselőház többségére akarja bízni az eldöntést. Catargiu és Vernesku urak és híveik közt ugyanis újra kitört a viszály, s ez okból nem lehet a kabinetet kiegészíteni, a megüresedett tár­ozókat betölteni, miből az országra sokféle kelle­metlenség hárul. Floresku azzal akarta a bajt or­vosolni, hogy a Vernesku-párti közoktatási minisz­tert elejtette s helyére Poni jasszis képvise­lőt nevezte ki. De nem sokat nyert vele, mert az uj miniszter igen derék ember ugyan, de nem sok befolyással bír. Maga Catargiu viszont azon fáradozott, hogy a Manu-Laho­­váry-csoportot megnyerje, csakhogy ez meg­hiúsult, mert Labováry kijelentette, hogy a radi­kális Vernesky-elemekkel egy kabinetben nem akar ülni. Egészben a viszály a minisztériumban any­­nyira elmérgesedett, hogy az orvoslás szüksége égetővé vált s mihelyt a kamara összeül, őt fog­ják a viszályban biróul fölkérni. De attól lehet fél­­ni,hogy e tisztségre a képviselőház nem alkalmas, mert benne nincs összetartó többség, hanem egy­szerűen ő is csak visszatükröződése a miniszté­riumban uralkodó zűrzavarnak. Félhivatalos jogfoga­dák. A képviselőház tegnapi ülésén szóba ke­rült hírlapelárusítási tilalomról tüzetesen el­mondtuk nézetünket, mely hazai jogintézmé­nyeinknek eddig még senki által kétségbe nem vont sarkelveinek szükségszerű követ­kezményét képezi. Megvalljuk, nem csekély érdeklődéssel vártuk a kormány félhivatalo­sának, a »Nemzet «-nek nyilatkozatát e kér­désben s méltán kiváncsiak lehettünk azokra az érvekre, melyekkel e lap a kereskede­lemügyi miniszternek eljárását menteni, vagy éppen igazolni fog törekedni. El voltunk készülve nagyhangú frázi­sokra s olyféle deklamáczióra, minőt e ren­delkezés igazolására már hallottunk. De mondhatjuk, valóban meglepett, midőn e mellett még a vasúti jog körébe tartozó dedukcziókat is olvastunk a »Nemzet« mai számában a kérdéses tilalom védelmére, a­minek magy­arázatát csak abban keres­hetjük, hogy a kormány félhivatalos or­gánuma jónak találta erre a térre terelni a kérdést, a­hol igen szűk körre szorul a tájé­kozottak száma s igy az avatatlan nagy­kö­zönség előtt sokkal könyebb bizonyos po­zibilitást adni a követett eljárásnak. Ez a Azt hittük azonban, hogy ha már sok taktika követtetik, a »Nemzet.« czikkévn írója ha másban nem is, de a vasúti jog tett­­legalább a legelemibb fogalmaknak birtoká­ban van, s arra éppen nem voltunk elké­ ,­szülve, hogy oly flagráns tájékozatlanságot fogunk e téren találni a czikkben, mely kéz­zel foghatólag azt árulja el, hogy a cziczeros czikknek írója még hírükből sem ismeri a vasúti jognak ide vágó alapfogalmait. A »Nemzet« czikkírója ugyanis nem csekély bámulatunkra úgy állítja fel a tételt, hogy annak eldöntése, vájjon az államvasutak igazgatása a tudvalevő rendelettel oly jogot gyakorolt-e, mely őt feltétlenül megilleti, ama másik kérdésre adandó felelettől függ »váljon különböznek-e a vasút tulajdonosá­nak személye szerint a vasút tulajdonjogából és üzletben tartásának kötelezettségéből ere­dő jogosítványok, vagy sem ?«A nagyobb vilá­gosság kedvéért még azt is hozzáteszi, hogy »törvényeink az államvasutak és magánvas­­utak között a vasút tulajdonából eredő jo­gosítványokat illetőleg semminemű megkü­lönböztetéseket nem tesznek.­ Egészen eltekintve attól, hogy e tételt így felállítani logikailag egyáltalában nincs megengedve, mert a szóban forgó tilalom el­vileg törvényellenes lehet akkor is, ha ily különbség csakugyan létezik, és törvényelle­nes lehet akkor is, ha ily különbség az állami és magánvasutak között egyáltalában nem létezik, ugyan kérdjük a czikknek írójától, h­át sohasem hallott még harangozni sem ama végtelen nagy különbségről, mely az ál­lami és magánvasutak között épen a tulaj­donból eredő jogosítványokat illetőleg tör­vényileg és intézményileg létezik? Sohasem hallott semmit arról, hogy m­íg az államvasutakon az államnak valóságos tulajdona van, a magánvasutaknál ily tu­lajdonról és az abból folyó jogosítványokról még csak szó sem lehet? Sohasem hallott semmit arról, hogy az államnak létezik egy úgynevezett vasúti felségjoga, melynek ere­jénél fogva vasutat építeni és forgalomban tartani egyedül és kizárólag az állam maga van jogosítva s ha ezt a jogát magán-egyé­nekre, vagy társulatokra átruházza, ezek nem a maguk jogán, — a­mi talán a tu­lajdonhoz egy kicsit mégis csak szük­séges volna, — hanem az állam jogán gyakorolják ezt a nekik megadott szabadal­mat? A­mi pedig a vasútnak »tulajdonjogát« illeti, még annyit sem tud a »Nemzet«-nek vasúti jogásza, hogy a magánvasutaknak va­gyona fölötti tulajdoni rendelkezés, — a mi talán szintén némi kis korolláriumát képezi a tulajdonnak, — ezeket a vasutakat magu­kat meg nem illeti, sőt erre a vagyonra az engedélyi idő lejártával az államnak vannak fentartott jogai, melyek szinte pusztán ha­szonélvezetté devalválják nem egy esetben a magánvasutak tulajdoni jogosítványait.­­

Next