Pesti Napló, 1891. október (42. évfolyam, 269-299. szám)
1891-10-09 / 277. szám
277. szám. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenäen m-ép ötet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere, Athenäen m-ép net. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Budapest, 1891. Péntek, október 9. 42. évi folyása. Elemzetétai feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt, 50 kr. — 6 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt Ha ftz esti kiadás postai kttönküldése kívántatik, postabélyegző havonként 36 for. évnegyedenként 1 forint felfilfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti IS Napló« kiadó hivatal Ab. Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Az indemnity. Az alkotmányos kormányzás elve ellentétben áll azzal, hogy valamely minisztériumnak általános felhatalmazás adassák az ügyek vezetésére. Az indemnity egy ily általános felhatalmazás, melynek erejénél fogva a kormány az adókat beszedheti és az ország pénzét kiadhatja oly célokra, melyek törvényesen meghatározva nincsenek. Mindenki elismeri, hogy az adóbehajtás és az állami költségek megszabása és kiutalványozása a végrehajtó hatalomnak egyik lényeges funkciója, melyhez a jogcímet nem merítheti önmagából, hanem a nép pénzéről és az állam vagyonáról lévén szó, csakis a népképviselet szavazhatja meg a kormánynak ezen jogát. Ezért a budget-jog a katonaszállítással egyetemben minden valódi alkotmányosságnak sarkpontja. A szabadságnak legfontosabb garancziája. A korona sem mentheti fel szabad országokban az alkotmányos minisztereket attól, hogy egy napig is törvény nélkül adókat szedjenek be és pénzeket utaljanak ki. Amely miniszter ezt cselekedni merészelné, az abszolutizmust hozná be s felségárulóvá válnék az alkotmánynyal és a nemzettel szemben. Oly büntetést érdemelne, melyet a középkor átokkal sujtásnak nevezett »capitis deminutio«-nak a római. Feltehető-e, hogy a magyar ember ily hon árulásra vállalkozzék? Nem feltehető és aki ezt cselekedné, vagy elvesztené a nemzetet, vagy a nemzet elvesztené őt. De mert vannak körülmények, hogy az esztendő letelik, anélkül, hogy a képviselőház az új esztendőre költségvetést hozhatott volna, mely törvényes módját adja a kormányzásnak , tehát a gyakorlati angolok kitalálták az indemnityt, vagyis azon felhatalmazást, hogy a letelt határidőn túl egy megszabott új határnapig a kormány a régi költségvetés szerint jövedelmeket szedhessen és kiadásokat tehessen. Ezt azután a többi parlamentek is eltanulták s Magyarországon is elég gyakran előfordult, hogy a költségvetés nem az ó-évben szavaztatott meg, hanem az uj évben tárgyaltatott le s ilyenkor rendszerint három hónapra ilyen felhatalmazás adatott. — Hogy ez elkerültessék, a pénzügyi év más államokban s az előtt nálunk is április elsején kezdődött, mert a parlamentek télen mindenütt üléseznek. Azután ugyanez okból a delegácziók ülésezését tavaszra tették át, hogy az év utolsó három hónapja a budgettárgyalásra tartassák fenn. Látszik ezekből, hogy az oly államférfiak, kik valódi alkotmányos érzékkel bírnak és igazán szabadelvűek, indemnityt nem akarnak s csak végső szükségben mint rendkívüli rendszabályhoz folyamodnak ehhez. Csakis igy van az indemnitynek értelme és jogosultsága; mert ha elfajzik s a kivételből szabály lesz, ha a meghatalmazás alapján való abszolutisztikus izű kormányzást az államférfiak megszokják és a népek könnyen veszik : ezzel a budgett jog komolyságát és erejét veszti s a kormány gazdálkodásának oly szabadsága állapittatik meg, mely a legtágabb visszaélésekre vezet. Már csak a hatásos ellenőrzés szempontjából sem szabad az ily általános felhatalmazás alapján való gazdálkodásnak lábra kapni. De mit nem érünk még meg Magyarországon? A Szapáry-minisztérium ma öt hónapi indemnityt kért, hogy budget nélkül jövő május végéig kormányozhasson. E kérés egymagában elég ok volna minden valódi alkotmányos államban arra, hogy a parlament a vakmerőt, ki ilyet indítványoz, bizalmatlanságával sújtsa. Hiszen ez kijátszása az alkotmányosságnak. Eltorzítása a parlamentarizmusnak. Vájjon a szabadelvű párt ezt is el fogja-e követni ? Az indemnitynek, ha elkerülhetetlen, a legszűkebb határidőre kell szorítkoznia. Idáig mindig az volt a gyakorlat még Tisza Kálmán idejében is, hogy a felhatalmazás két vagy három hónapra köretett s ha — ami megtörtént — a budget tárgyalása ezen idő alatt be nem fejeztetett, két vagy három héttel előbb az indemnity megnittatott. Rendesen deczemberben kérte a kormány s rövid vita után még mindig megszavazta a ház az egy szakaszból álló rövid törvényjavaslatot. Bizalomról lévén szó, az ellenzéki pártok sohasem szavazzák meg az indemnityt, de nem akadályozzák az ország törvényes kormányzására való tekintettel, hogy a többség a felhatalmazást megadja. Kislelkűség a kormánytól, hogy már most, október elején kéri a felhatalmazást június elsejéig. Nem látjuk okát, hogy a budgettárgyalás miért ne vehetné kezdetét december első napjaiban. Máskor is már úgy intézték, hogy az általános vita a karácsonyi szünidők előtt történjék. De ám legyen igaza Szapárynak abban, amit a pénzügyi bizottságban mondott, hogy jövő január közepén kezdődjék a budgettárgyalás : akkor sem szabad neki, ha egy mákszem alkotmányos érzés lakik lelkében, több mint három hóra szóló felhatalmazást kérni. Ha ez nem elég, úgy rendkívüli körülményeknek kell fenforogniok, mert tizenegy hét igen elég a budgettárgyalásra. Felmerülhetnek ily rendkívüli körülmények, de akkor is, ha megvan a kompakt szabadelvű pártban a bizalom Szapáry és minisztériuma iránt, meghosszabbíthatja az indemnityt; ha pedig nincs, minek neki az indemnity? A legnagyobb bizalmatlanságot árulja el tehát a szabadelvű párt iránt inkább, mint az ellenzék iránt a lépés, melyre a minisztérium magát elhatározta. Mert az e mögött rejtőző politika mit jelenthet egyebet, mint hogy a minisztérium nem tudja, ha várjon 1892. márcziusban számíthat-e még a többség támogatására vagy sem; számíthat-e arra, hogy a szabadelvű párt megadná-e másodszor is a felhatalmazást Szapárynak vagy megtagadná ? Az ellenzékről bizonyos, hogy úgy a budgetnek, mint az indemnitynek erősen opponálni fog. De mit bánhatja ezt a kormány : vagy keresztülmegy a budget odáig a többség támogatásával az ellenzék daczára s akkor újabb felhatalmazásra nincs szükség, vagy nem megy keresztül s akkor csak a majoritástól függ az új felhatalmazásnak megadása. Ez oly világos, hogy soha még egyetlen bármi kis többséggel rendelkező parlamentáris kormánynak nem jutott eszébe ily javaslattal jönni, mert ez a Szapáry-minisztérium részéről a legnagyobb önbizalmatlanságot és a legkisebb bizodalmát a szabadelvű párt iránt árulja el. Azt teszi ugyanis, mert csak ez lehet értelme az egésznek, hogy ha mostantól fél esztendő alatt a szabadelvű párt Szapáryt elejtené s valaminő válságos helyzet fejlődnék a parlamentben, a liberális minisztereknek módjuk legyen le nem köszönni, hanem a parlamentet feloszlatni s a választások alatt s az új országgyűlés megnyitásáig budget nélkül uralkodni Magyarország felett. Gyönyörű intenczió és szép kilátások ezek. Az ellenzék a pénzügyi bizottságban nyíltan szemébe mondotta a miniszterelnöknek, hogy szándéka nem lehet más s hogy ez ellen küzdeni fog. Szapáryban pedig hiányzott az őszinteség ezt beismerni, álokok mögé bujt, a kereskedelmi szerződéseket emlegette s az alkotmányos kormányzás biztosítását akkor, midőn az alkotmányosság alapelvei ellen vét. De hát ilyen az ál-liberalizmus mindenütt. Az ország ismerje meg azokat, kik a parlamentarizmust emlegetik és az alkotmányosságot aláássák. Budapest, október 8. a pesti napló tárczája. LEOKTIHE. — Elbeszélés. — 9 írta: Kövér Ilma. — Kibe'? — Ugyan, Zsófi, hogy kérdezhet ilyet? Na, magának is hiába adta Isten a fejébe azt a két szemet! Kibe ? ... Hát Rudnay Zoltán urba, a ki folyton-folyvást körülötte settenkedik, a ki olyan szerelmes belé, hogy!... — Hát ezt honnan tudja ? — Tegnap hallottam, mikor vacsorához terítettem s eközben véletlenül betévedtem a kis szalonba, hol senki se volt, csak Rudnay úr meg a főjegyző, a kivel együtt suttogtak. Azt mondja Rudnay a főjegyzőnek: »Sándor, Sándor« — szólott, miközben úgy szikrázott a szemcsillaga, mint a rakéta, — »de jó volna ma meghalni!« »Tán lesz valami nagy csapásért s azt fogadod ilyen ragyogó ábrázattal, Zoli pajtás? !« »Nem, barátom! — felelt Rudnay úr — de Leontine oly szívélyesen fogadott ma délután, hogy ilyen napot nem virraszt rám többé az Isten. Ha láttad volna, milyen édesen mosolygott... Azt mondanám, hogy eszemtől fosztott meg, de azt már régen elvette a szívemmel együtt!« ... — Ejnye, ezzel aztán jól jár a nagyságos asszony! — szól közbe a Lidi szakácsnő. — Olyan szép és gazdag ember, hogy párja sincs a megyében. — Az ám! de azt mondják, hogy már negyvenkét éves. — véti ellen Zsófi.— Hát aztán ? A nagysága tán tizennyolez ?! — méltatlankodik Flóra. — De azért olyan szép, hogy sok tizennyolez éves leány elbujhatik mellette. — Na Rudnay úr mellett is az egész környék fiatalsága. Tudják-e, hogy az orvos meg a főszolgabíró leánya olyan szerelmes belé, hogy majd elvesztette magát értte mind a kettő; de az nagy idők óta fél szemmel se nézett az asszonyokra, mert valóságos vadember volt, a míg aztán a nagyságos asszony szépsége igy megszelidítette. Még sokáig tárgyalta a cselédség — rendes szokásaként — az uraság dolgait, midőn, úgy délutáni két órakor — az országút felől hallszó lódobogás másfelé terelte figyelmüket. Bedeő Andor érkezett, ki az ezredesnénél jelentette magát. Amint a kis terem adója föltárult előtte, egy pillanatra megállt, aztán némi elfogultsággal lépte át a küszöböt. Leontine szívélyes mosolylyal jött az érkező elé, de reszkető hangja nagy benső izgalmat árult el. — Bocsánat, hogy ily illetlen időben . . . — Már mondtam önnek, kedves Andor, hogy közöttünk nagyon visszás, rideg az efféle formaság. Leontine erőltetett nyugalommal nyújta jobbját a kapitánynak, ki ajkához emelé a kissé remegő kezet. Rövid szünet állt be, melyet Andor tört meg. — Leontine — kezdő erélyes szilárdsággal a kapitány — két hete múlt, a mióta körében vagyok, amely körülmény elsősorban a saját akaratomban és az ön által írt pár szóban találja indokát. Ezelőtt tíz évvel egy ígéretet tett nekem s ez ígéretet be is váltotta. Én ugyanakkor szivemet, életemet ajánlottam föl önnek s most eljöttem a válaszért: Leontine, elfogadja-e ezeket ? . .. Tiz év előtt! ? .. . Egy perczre fölújult Leontine lelkében ama kép, azon jelenet, mely e huszonkét éves, szenvedélyes ifjú és az akkor annyira bálványozott nő között folyt le. A lelkesedés, a szerelem el nem fojtható tüzétől fölhevült hadnagy, aki most .. . Azokban a nyugodtan, tisztán ragyogó szemekben egy szikráját se látja annak a lángnak, mely akkor oly elementáris erővel lobogott bennük. A hangban a leghalványabb árnyalata sincs a sóvárgó vágy delejes vibrálásának, a szenvedély reszkető hangjának, mely a szerelem mámorától pihegve suttogó: »Leontine, imádom önt!« . . . Semmi, semmi! A becsületérzés, a kötelességtudat, a férfias önérzet kényszerű adóján kivül semmi! — Nem felel? — kérdé, hosszú hallgatás után a százados. — Őszintén válaszoljak ? — Csakis úgy, — ha érdemesnek tart erre. Leontinenek már ajkán lebegett a szó, mely föloldja Andort kötelme alól, mely föltárja előtte az igazságot, mit a jellemes férfi, merő álszeméremből, tán önmagának sem akar bevallani; de mikor ránézett, mikor azokba a férfiasan szép vonásokba tekintett, mintha igézet tartaná lekötve nyelvét , egy hangot se birt kiejteni. — Leontine! ? ... Az ezredesné már harmadizben kisérte meg kimondani: Ne áltassuk egymást, — ne önmagunkat, mert köztünk már vége mindennek. — Ámde a világon a legszivósabb szeretet: az önszeretet, amely mindig új reményt önt a szívbe, és e csalóka remény, álnok, biztató ábrázattal ezt suttogta neki: »Hátha tévedsz? hátha ma is úgy szeret, mint akkor ?... Hátha nem az ő szivéből fogyott ki az irántad való szerelem, de az idő ültetett több kételyt, több gyanút a te gyarló, asszonyi szivedbe ?... « Az ajtó gyors és heves zörrenése riaszta fel őket az újabb nyomasztó némaságból. Jolánka lépett be. Orczái égtek és szemei ki voltak sirva. A leányka bánatos hangon köszönte a kapitányt és nénjéhez fordulva, fájdalmas panaszszal szólt: — Ah, édes néni!... — Mi az ? mi történt ? — kérdő megütközéssel az ezredesné. Jolánka rávetette kisírt szemeit, aztán eléje tartá jobb kezét, melyben a kis kanári dermeteg testecskéje feküdt. — Nézd, édes, a kis Leontine . . . — Ah, szegény madárkám! — szólt megilletődve az ezredesné és kezébe vette a hideg, merev kis tetemet. — Mi történt vele ?! — Nem tudom. Friss vizet akartam neki adni s mikor a kalitkához léptem, a homokban találtam, élettelenül. Most mit tegyünk vele ? — Szépen eltemetjük szegénykét a növényházban. Andor résztvevőleg nézte, amint a nők egy kis csinos dobozba helyezték a parányi jószágot. Jolánka maga akarta eltemetni és kérte nénjét: jönne vele. — És maga, Andor, nem jön a kis Leontine temetésére ? — kérdé az ezredesné. — Készséggel. Éppen az ajtó felé indultak, midőn jelentették, hogy vendég érkezett, Leontinet tehát háziasszonyi tisztje akadályozta abban, hogy eleget tegyen Jolán óhajának. — Menj, gyermekem, — mondá az ezredesné — én nem tarthatok veled, szólítsd a kertészt, majd segítségedre lesz. — Ha megengedi, elkísérem Jolánka kisasszonyt . . . — Kérem, édes Andor, — mondá az ezredesné s elmosolyodott, mert eszébe ötlött Jolánnak Andorra tett észrevétele s igy szólt magában: »Csakugyan fut az emberektől! . . .« Mikor elhagyták a szobát, Leontine a helyett, hogy vendége elé sietne, önkéntelenül az ablakhoz lépett s onnan nézte a távozókat. Elmerengve kisérte őket tekintetével. Figyelmesen vizsgálta Andort, ki könnyű, ruganyos léptekkel haladt a lányka mellett. Milyen derült az arca, amint — látszólag — vigasztaló szavakat intéz Jolánhoz .... A park egy lejtős részéhez értek...........Andor karját ajánlotta Jolánkának... Most karöltve haladnak .... A kapitány folyton cseveg. — Vájjon miről beszél ily élénken?.... Leontine — a nőt jellemző— hirtelen elhatározással eljött az ablaktól s megnyomta a villamos csöngetyű gombját. — Kik érkeztek ? — Rudnay úr. — válaszolt a belépő szobaleány.— Kérje meg nagybátyámat, fogadja Rudnay urat. Pár percz múlva én is a szalonban leszek. — Értem, nagyságos asszonyom. Az ezredesné egy mellékajtón suhant a parkba, hogy vendégei észre ne vegyék. Jolánka és kísérője a növényházba érve, körültekintettek a virágok gruppjai között, hogy hol találnának illő helyet a kis halott számára. — Itt talán jó lesz, szólt a leányka egy — a növényház középpontját elfoglaló — remek agarvere mutatva, mely hatalmas tartóban diszlett. A kapitány úgy vélte, hogy fölösleges volna előhívni a kertészt és tollkésével vágott egy gödröcskét a növény aljában, melybe belehelyezték a piczi doboz-koporsót és Andor ügyesen formált föléje egy kis halmot. Jolánka szótlanul mélázott egy ideig maga elé, aztán lehangoltan jegyezte meg: — Milyen szomorú, hogy a vég mindig ez! — Nagyon szomorú, nagyon silány vég! Ilyen tehetetlen, gyámoltalan madarak vagyunk mi valamennyien, édes Jolánka kisasszony. Egy pár kapa föld elegendő arra, hogy teljesen ártalmatlanná tegye, végképen eltörülje a földszinéről azt az embert, ki e föld urának vallja magát. — Úgy van — feleli Jolánka mély érzéstől áthatott hangon. — De emlékezetüket semmi sem képes kitörülni a visszamaradottak szivéből. — Ez a legnagyobb igaztalanság, melyet a végzet ellenünk elkövethet, hogy még e rövid lét alatt is széttépi azokat a szíveket, melyeket éppen ő adott egymásnak. — Ez alól a fájdalom alól senkit se ment föl a kérlelhetlen sors. — Kedves gyermek, ön még — hála égnek — nem ismeri e fájdalmat. Jolánka érzékenyen sértődve kapta föl fejét és keserű szemrehányással szólt: — Én szüleimet vesztettem el. — Igaza van. Bocsásson meg gyöngédtelenségemért. Csakhogy ön abban a korban veszite el szüleit, midőn sem nem tudta, sem nem érezte e csapás súlyát. — Jól mondja, nem éreztem elvesztésüket akkor, — de éreztem hiányukat azután. A százados egészen közellépett a leánykához s meghatott hangon mondá: — Önnek fölötte mélyen érző szive van, kisasszony. Ez olyan kincs, mely nem mindenkinek adatott. — Azt hiszi? — kérdé Jolánka, elbájoló természetességgel , miközben a kapitányra emelte átlátszó, tiszta szemeit, melyekből egész lelke sugárzott ki. Andor eme pillantás hatása alatt, öntudatlanul, mintegy delejes vonzásnak engedve, lehajolt a bájos leányhoz, ki merengőn ült az agave előtt levő kerti kanapén és kezét gyöngéden megfogta a nélkül, hogy Jolán visszavonta volna ezt. — Milyen boldog az, a kit e páratlan szív szeretetének melegével fog körül. — mondá Andor, valódi benső meggyőződéssel. (Folyt. köv.) Uj főrendiházi tag. Révész Bálint halála következtében a főrendiházba a ref. püspökök közül — mint értesülünk — Szász Károly dunáninneni püspök fog meghivatni. Császári utazások. Vilmos német császár ma utazott Stuttgartba, hogy személyesen jelen legyen az elhunyt király holnapi törtekésén s üdvözölje az uj királyt, kinek ez alkalomból közzétett manifesztuma a legjobb benyomást kelti. Még érdekesebb azonban a császár és a király közt folyt rövid sürgönyváltás, mely csakugyan eloszlathat minden kétséget az iránt, hogy Würtemberg az uj uralkodó alatt is a legbensőbb viszonyban fog állani a birodalommal. Az uj király egész büszkeséggel emliti, hogy maga is szolgált a porosz hadseregben s midőn e tényre utal, egész nagyságában feltárja az idők nagy változását Németországban. Előde nem szolgált a porosz hadseregben s trónra léptekor éppen nem poroszbarát érzelmeket táplált. Az uj uralkodó már más benyomások alatt nőtt fel s a legmelegebb szavakban, melyek őszinteségéhez a kétségnek árnyéka sem férhet, hangsúlyozza barátságát Poroszország s hű ragaszkodását a német haza, a birodalom irányában. A héten egyébiránt egy másik figyelemreméltó császári utazás is történt. Sándor orosz czár családjával egész csöndben visszaérkezett Dániába, honnan tudvalevőleg egy haláleset következtében hirtelen kellett távoznia. Az utazásnak annyiban van politikai jelentősége, hogy egyrészt tanúbizonysága a nemzetközi helyzet jelen békés alakulatának, mert mikor sem a czár, sem a külügyminiszter nincs otthon — Griers úr Olaszországban pihen — akkor az orosz kabinet egyelőre csakugyan nem szándékozik komolyabb akciót indítani. Másrészt azonban megmagyarázza azt is, hogy múltkori hazautazása közben Sándor czár és Vilmos császár, noha közel voltak egymáshoz, mert nem találkoztak. A találkozás azért maradt el, mert a czár tudta, hogy még az őszszel újra Dániában lesz s hogy akkor alkalma nyilik a német császárt Berlinben meglátogatni. E láttatásban többé kételkedni alig lehet. A román törvényhozást, mint Bukarestből írják, még nov. 15-ike előtt rendkívüli ülésszakra fogják összehívni. Ez intézkedés oka az, hogy a belügyi helyzet tarthatatlanná kezd válni, s maga a Floresku-kormány sem érezi magát többé képesnek e helyzetért a felelősséget tovább viselni, miért is a képviselőház többségére akarja bízni az eldöntést. Catargiu és Vernesku urak és híveik közt ugyanis újra kitört a viszály, s ez okból nem lehet a kabinetet kiegészíteni, a megüresedett tározókat betölteni, miből az országra sokféle kellemetlenség hárul. Floresku azzal akarta a bajt orvosolni, hogy a Vernesku-párti közoktatási minisztert elejtette s helyére Poni jasszis képviselőt nevezte ki. De nem sokat nyert vele, mert az uj miniszter igen derék ember ugyan, de nem sok befolyással bír. Maga Catargiu viszont azon fáradozott, hogy a Manu-Lahováry-csoportot megnyerje, csakhogy ez meghiúsult, mert Labováry kijelentette, hogy a radikális Vernesky-elemekkel egy kabinetben nem akar ülni. Egészben a viszály a minisztériumban anynyira elmérgesedett, hogy az orvoslás szüksége égetővé vált s mihelyt a kamara összeül, őt fogják a viszályban biróul fölkérni. De attól lehet félni,hogy e tisztségre a képviselőház nem alkalmas, mert benne nincs összetartó többség, hanem egyszerűen ő is csak visszatükröződése a minisztériumban uralkodó zűrzavarnak. Félhivatalos jogfogadák. A képviselőház tegnapi ülésén szóba került hírlapelárusítási tilalomról tüzetesen elmondtuk nézetünket, mely hazai jogintézményeinknek eddig még senki által kétségbe nem vont sarkelveinek szükségszerű következményét képezi. Megvalljuk, nem csekély érdeklődéssel vártuk a kormány félhivatalosának, a »Nemzet «-nek nyilatkozatát e kérdésben s méltán kiváncsiak lehettünk azokra az érvekre, melyekkel e lap a kereskedelemügyi miniszternek eljárását menteni, vagy éppen igazolni fog törekedni. El voltunk készülve nagyhangú frázisokra s olyféle deklamáczióra, minőt e rendelkezés igazolására már hallottunk. De mondhatjuk, valóban meglepett, midőn e mellett még a vasúti jog körébe tartozó dedukcziókat is olvastunk a »Nemzet« mai számában a kérdéses tilalom védelmére, aminek magyarázatát csak abban kereshetjük, hogy a kormány félhivatalos orgánuma jónak találta erre a térre terelni a kérdést, ahol igen szűk körre szorul a tájékozottak száma s igy az avatatlan nagyközönség előtt sokkal könyebb bizonyos pozibilitást adni a követett eljárásnak. Ez a Azt hittük azonban, hogy ha már sok taktika követtetik, a »Nemzet.« czikkévn írója ha másban nem is, de a vasúti jog tettlegalább a legelemibb fogalmaknak birtokában van, s arra éppen nem voltunk elké ,szülve, hogy oly flagráns tájékozatlanságot fogunk e téren találni a czikkben, mely kézzel foghatólag azt árulja el, hogy a cziczeros czikknek írója még hírükből sem ismeri a vasúti jognak ide vágó alapfogalmait. A »Nemzet« czikkírója ugyanis nem csekély bámulatunkra úgy állítja fel a tételt, hogy annak eldöntése, vájjon az államvasutak igazgatása a tudvalevő rendelettel oly jogot gyakorolt-e, mely őt feltétlenül megilleti, ama másik kérdésre adandó felelettől függ »váljon különböznek-e a vasút tulajdonosának személye szerint a vasút tulajdonjogából és üzletben tartásának kötelezettségéből eredő jogosítványok, vagy sem ?«A nagyobb világosság kedvéért még azt is hozzáteszi, hogy »törvényeink az államvasutak és magánvasutak között a vasút tulajdonából eredő jogosítványokat illetőleg semminemű megkülönböztetéseket nem tesznek. Egészen eltekintve attól, hogy e tételt így felállítani logikailag egyáltalában nincs megengedve, mert a szóban forgó tilalom elvileg törvényellenes lehet akkor is, ha ily különbség csakugyan létezik, és törvényellenes lehet akkor is, ha ily különbség az állami és magánvasutak között egyáltalában nem létezik, ugyan kérdjük a czikknek írójától, hát sohasem hallott még harangozni sem ama végtelen nagy különbségről, mely az állami és magánvasutak között épen a tulajdonból eredő jogosítványokat illetőleg törvényileg és intézményileg létezik? Sohasem hallott semmit arról, hogy míg az államvasutakon az államnak valóságos tulajdona van, a magánvasutaknál ily tulajdonról és az abból folyó jogosítványokról még csak szó sem lehet? Sohasem hallott semmit arról, hogy az államnak létezik egy úgynevezett vasúti felségjoga, melynek erejénél fogva vasutat építeni és forgalomban tartani egyedül és kizárólag az állam maga van jogosítva s ha ezt a jogát magán-egyénekre, vagy társulatokra átruházza, ezek nem a maguk jogán, — ami talán a tulajdonhoz egy kicsit mégis csak szükséges volna, — hanem az állam jogán gyakorolják ezt a nekik megadott szabadalmat? Ami pedig a vasútnak »tulajdonjogát« illeti, még annyit sem tud a »Nemzet«-nek vasúti jogásza, hogy a magánvasutaknak vagyona fölötti tulajdoni rendelkezés, — a mi talán szintén némi kis korolláriumát képezi a tulajdonnak, — ezeket a vasutakat magukat meg nem illeti, sőt erre a vagyonra az engedélyi idő lejártával az államnak vannak fentartott jogai, melyek szinte pusztán haszonélvezetté devalválják nem egy esetben a magánvasutak tulajdoni jogosítványait.