Pesti Napló esti kiadás, 1891. október (42. évfolyam, 269-298. szám)

1891-10-02 / 270. szám

Budapest, 1891. Péntek, október 2. 270. szám. — Ara 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) A csehországi események. A rosenthali vasúti merénylet kínos ügyéről csak egy vélemény uralkodik a ma­gyar közönségben. A mily váratlanul érke­zett a hir, oly egyhangú a megbotránkozás, melyet keltett. Hogy a gonosztevők kik vol­tak és mit akartak, arra nézve pozitív adat még mindig nem forog fenn, ámbár több felől azt állítják, hogy léteznek bizonyos nyomok, melyek a megindított vizsgálatot sikeressé tehetik. A szoczialisták határozot­tan tiltakoznak a föltevés ellen, mintha a bűntény az ő körükből indult volna ki. Csak­ugyan egyre valószínűbbé válik, hogy a bűn­tény a cseh-pánszláv körök műve s nem is köz­vetlenül ama vonat ellen irányult, melyen ő Felsége utazott. Nem ennek a vonatnak akartak bajt okozni, hanem azért rombolták szét a pályatestet, hogy bizonyos időre min­den közlekedés lehetetlenné váljék s igy ő Felsége se tehesse meg kirándulását a cseh­országi németek egyik főhelyére, Reichen­­bergbe. Ez volt az egyedüli czél, nem pedig bárki életének fenyegetése vagy ve­szélyeztetése, s ha csakugyan igy áll a dolog, ez nem csökkenti ugyan a bűn­tény feletti felháborodást, de legalább kö­vetkeztetést enged vonni arra, mely tá­borból kerültek ki a gonosztevők. Hogy az ügy a német-cseh pártküzdelmekkel áll szoros kapcsolatban, az többé alig szen­vedhet kétséget. Király ő Felsége egyéb­iránt Reichenbergből visszatért Prágába, hol németek és csehek versenyeztek egymással a hűség és ragaszkodás érzelmeinek kifeje­zéseiben. De azért a rosenthali epizód egyik sötét pontja marad a csehországi fényes fo­­gadtatási ünnepélynek. A legújabb csehországi híreket a kö­vetkezőkben állítjuk össze: BéCS, okt. 2. Az összes reggeli lapok egyértelműleg azt a meggyőződést nyilvá­nítják, hogy a rosenthali tett semmi esetre sem szólhatott az udvari vonatnak, a­melyen az uralkodó utazott. Kivétel nélkül gyerekes csínynek mondják, melynek indokai még nincsenek felderítve. A lapok hangsúlyozzák ő Felségének népszerűségét, mely majdnem egyetlen a maga nemében s mely újólag nyilvánul abban az elhatározásban, melyre a bécsi polgárság minden kezdeményezés nél­kül egyszerre, önként jutott, hogy a ma éjjel Bécsbe visszatérendő monarchát mint ne­­meslelkü fejedelmét a békének s a külön­böző néptörzsek közt melegen érző szívvel közvetítőt, nagyszerű, ünnepélyes fogadtatás­ban részesítsék. Reichenberg, okt. 2. (Elkésve érkezett.) Ő Fel­sége ünnepélyes bevonulása délelőtt 1/210 és 12 óra közt történt. A császár a pályaudvarról lelke­sült üdvözlések közt a belvárosba hajtatott. Az után az összes egyletek, a képviselőtestület és a tanulóifjúság képezett sorfalat. A főesperesi tem­plomnál ő Felségét Schobel püspök ünnepélye­sen fogadta, ki a klérus ragaszkodásának és loja­litásának adott kifejezést. A császár azt vála­szolta, hogy meg van győződve a klérus ragasz­kodásáról és hűségéről. Innét ő Felsége az épülő új városházához hajtatott, hol Schüker polgár­mester fogadta. Ő Felsége a díszterembe ment, hol bemutatták a képviselőtestület tagjait. Midőn a császár kilépett az erkélyre, több száz népéne­kes a néphymnuszt énekelte. A takarékpénztár megtekintése után a császár a szövőiskolába ment, hol Ginzkey kereskedelmi kamarai elnök beszé­dére válaszolt. Ezután a császár a Kaiser-parkba hajtatott. Az után fekete-sárga és kék-fehér zászló­kat lengető iskolás­ gyermekek állottak és »Hoch«­­kiáltásokkal fogadták a császárt, ki megtekintette az állami ipariskolát és az iparmúzeumot, azután, Clam-Gallas grófnő kastélyába hajta­tott, hol reggeli volt, mely alatt ő Felsége főleg a grófnéval társalgott, és azt mondta, hogy a prágai kiállítás igen szép, sajnálja, hogy nem tekintheti meg azt még egyszer. Délután 8 órakor ö Felsége folytatta körútját. A Ginzkey-féle gyárban ő Felsége így nyilatkozott : »Mindez igen szép, a­mit láttam, és az itteni ipar nagy fej­lettségéről tesz­ tanúságot. Sajnálom, hogy nincs képviselve az országos kiállításon, mely oly szépen sikerült, mert az önök gyártmányai még hozzájá­rultak volna a kiállítás szépségének emeléséhez.« Elutazásakor ő Felsége a képviselőtestülettel szem­ben legmelegebb köszönetét fejezte ki a tapasztalt hazafias érzület és szép fogadtatásért. A visszauta­zás Prágába valódi diadalmenetté alakult. Számos örömtűz lobogott a magaslatokon, úgy hogy a csá­szári vonat mintegy lángoló úti triumfálison ro­bogott keresztül. Az út mellett fekvő összes állo­mások, helységek, gyárak és kastélyok fényesen ki voltak világítva, minden állomáson lampionvivők százai állottak, kik dörgő »Slava« és »Hoch« kiál­tásokkal fogadták a császárt, ki ismételve megállit­­tatta a vonatot, hogy kiszálljon és személyesen ki­fejezze köszönetét. Prága, okt. 1. A városi tanács ülésén a pol­gármester, hozzá intézett interpelláczióra vála­szolva, kijelentette, hogy a császár tényleg mon­dotta a lapok által közölt szavakat, a­melyek a ki­állítás idegen látogatóinak fogadása alkalmával történt eseményekre vonatkoztak. De minthogy tegnap a császár a prágai községtanács egyik kül­döttsége előtt kijelentette, hogy Prága város lakos­ságának dinasztikus érzelmei őt nagyon megörven­deztették, úgy a császár első nyilatko­zata csak azon elemekre vonatkozha­­tik, a­kik a szóban forgó eseményeket okozták. Az uralkodó első nyilatkozatát tehát ez utóbbi nyilatkozat értelmében kell felfogni. A városi tanács a választ tudomásul vette. Prága, okt. 2­­0 Felsége reggel 8 órakor az emausi újonan renovált kolostortemplomot tekin­tette meg, majd behatóan megszemlélte a St. Bar­­tholomeusról nevezett városi szegényházat. Ko­­pecky főigazgató cseh nyelvű üdvözlő beszédére az uralkodó cseh nyelven válaszolt. Örömmel lé­pett az intézetbe, meggyőződést szerzendő, hogy miként gondosk­odik Prága szegénysorsú pol­­­­gárairól. Ő Felsége engedelmével a polgár­­mester bemutatta a szegényügyek vezetőjét. Az épületet bejárva, ő Felsége behatóan tudako­zódott az igazgatás részletei felől és számos, az intézet jótékonyságát élvező egyénhez szeretteljes szavakat intézett, különösen egy százéves aggas­­­­tyánhoz és többekhez, kiknek mellét katonai ér­­­­demrendek ékesítették. A kápolnában ő­felségét a néphimnusszal fogadták, a melyet a cseh nem­­­­zeti színház k­órusa énekelt. Az uralkodó a pol­­­­gármester és a főigazgató előtt legmagasabb meg­elégedését fejezte ki a kitűnő rend fölött. A­mikor ő Felsége kocsira szállt, egy munkáskabátot viselő ember előrehatolt és kérvényt nyújtott át, a­melyet a uralkodó kegyesen elfogadott. Ő Felsége ezután a lakosság szakadatlan tüntetése közt Vyschradba hajtatott. Az út mentén az egyesületek, testületek, aggharczosok s a tanulók állottak sorfalat.Az ottani templom bejáratánál a vyschradi káptalan élén Lenz apát üdvözölte ő Felségét, a ki kegyes sza­vakkal válaszolt. A szentelt víztartó átnyujtása után ő Felsége behatóan megtekintette a restaurá­lás alatt álló templomot. Ezután ő Felsége a leg­kegyelmesebben elbúcsúzván a préposttól és a káp­talantól, a lakosság megújuló zajos örömviadala közt a pankóczi fegyintézethez hajtatott, hol Rummler főtörvényszéki elnök, Rapp főállam­­ügyész, Csermák főigazgató, az igazgató, az inté­zeti lelkész és orvos fogadták ő­felségét. Az intézet hivatalnokainak bemutatása után a csá­szár harangzúgás és mozsárlövések közt meg­kezdte körútját Csermák kalauzolása mellett, megtekintette a rabmunkákat, melyeket úgy kü­lönféle iparosok részére, mint az intézet saját ke­zelésében állítanak elő, s több fegyencztől kora és foglalkozása felől kérdezősködött; továbbá megte­kintette az intézet templomát, hol a néphymnusz­­szal üdvözölték, majd a gyárhelyiséget és a gép­­berendezést, a kórházat és a konyhát, hol ő­fel­sége megkóstolta a levest, melyet a fegyenczeknek adnak, és jóizünek találta. Az uralkodó kegyesen megelégedésének adva kifejezést a berendezés fe­lett, a lakosság viharos ovácziói közt visszatért a belvárosba. Ő Felségét mindenütt Thun helytartó kisérte, a pesti napló tárczája. AZ ÉNEKESNŐ. Regény. (10) Irta : DETLEF KÁROLY. Fordította : IlOs ISAL'ER OLGA. Azt hiszem a legtöbb nem is gondolt azon tüzes tekintetekre, melyeket egyik vagy másik felé vetett, épp úgy a férfiak, kik minden nővel szemben édeskés szerelmes hangot használtak. Azon hölgy a sárga atlasz öltözékben, Va­ler­ Enrichetta grófné, mondá a marquis, azt ál­­lítják, remek hangja van, csak az a megfoghatat­lan, hogy eme tehetségét a világ előtt nem han­goztatja. Csak kicsiny, válogatott körben szokott énekelni, sőt még akkor sem mindig, mivel férje egy kellemetlen ember, és oly féltékenységgel őrzi hangját, mint személyét. Szerencsére hosszú időre elutazott s remény­em, nem ráveendi, hogy művé­szetével gyönyörködtessen minket. Miért is nem kisérte el ezen Valeri En­richetta grófnő a férjét? A legőszintébben kiván­­tam, hogy bár lett volna egész más égalj alatt, or­szágok és tengerekkel elválasztva Raoultól. Egy perczig sem kétkedtem, hogy ő a szirén­n­ok! és barátomnak kitűnő hallása volt! Átláttam az egész költői titkot. A grófnő felhasználta férje távollé­tét, hogy az érdekes idegennel, kit az utczán vagy színházban vett észre, rövidke viszonyt kössön. Más körülmények között felette irigyeltem volna Raoul kiváló szerencséjét hisz az ily ismeretségek az utazás alatt, még a nős férfiaknak is meg van­nak engedve — de most nem. Czenczinek fogtam a pártját, szinte magam elé képzeltem, a­mint könnyektől elfátyolozott szemeivel reám tekintett, mint szerettem volna bájos arczát a napsugártól ragyogva látni! — Ama nő, mondá a marquis, ki pamlagon a báróné mellett ül, Valeri grófnő------------- Mind­kettő gyönyörű szép; a mi engem illet, az ön bájos földijét tartom szebbnek, már pompás haja miatt is, mely, ha a fény reá vetődik, úgy ragyog, mint az aranypor. Az ember nem gondolhatott élesebb ellentétet, mint e két nőt. Ha ugyan Czenczi nem is volt ki­csiny, de azért a grófnő királyi, telt alakja mellett, ki őt jóval fölülmúlta, gyöngéd, finom alkotásánál fogva úgy nézett ki, mint egy bájos tündérgyermek. A grófnő alakja szobrászi volt; ódivatú redős öltöny­ben márványalapon állhatott volna a Vatikánban, a Rotundban; ott lett volna az igazi helye; míg ellenben itt, a kicsiny termet ő önmaga telítette meg, sőt még maguk a férfiak is érezték szépsége terhét. Egy szobrász e modell látása alkalmával a legnagyobb fölindulásba jött volna. Nyakán, mely az ókor erős fejlettségére vallott,nagy vonása büszke feje ült, orra rómaiasan hajlott, szája nem ki­csiny, de ajkai nemesül hajolva, erős szemöld­­jei alól kissé előálló, sötét szemei villogtak, mély fekete haja túl magasan volt feltűzve. Mily nagyszerű lehetne ez asszony a színpa­don ! szinte képzeltem, a­mint a leghidegebb közönség is átszellemül látásán, hanem csak távolról lehetett őt bámulni. Klasszikusan formált nagy kezeiben fekete csipke legyezőt tartott, való­ságos művészettel játszott vele. Czenczi kecsesen legyezte magát, de mi volt ezen iskolázatlan kí­sérlet szomszédnője kitanultságához képest. Ek­kor tanultam meg a legyezőnyelvet, mely jegyei­ben csodálatosan gazdag s melynek értelmét a leg­gyakorlatlanabb is a legrövidebb idő alatt némi figyelem mellett elsajátíthatja. A fiatal bárónő beszédes vonásai élénk moz­dulatai, a fény és árny folytonos változása arczán, sokkal vonzóbb volt, mint a signora márvány­­arcza. — A marquisné, ki a hölgyek mellett állt, mind Raoulnak, mind nekem intett, hogy lépjünk közelebb, hogy a grófnőnek bemutathasson. Úgy jött nekem elő, mintha Czenczi nyugta­lanul tekintett volna férjére, midőn az a szép nő előtt meghajolt. — Úgy hiszem, férjét már láttam valahol, — fordult az olasz nő a fiatal­asszony felé, miután az urakkal néhány szót váltott. Telt hangja erőteljes volt, de hiányzott belőle a fiatalság üde csengése, mely a titok teljes énekes­nőén észrevehető volt. Raoul hirtelen pillantást vetett a beszélőre — czélzás akart ez lenni ? akkor meglehetős ügyet­lenség volt, ezt neje előtt tennie. — Hol láthatta volna, grófnő ? — kérdi za­var nélkül Czenczi és ezután kedvesül téve hozzá: — Nem hihetem, miszerint férjem látta volna ke­gyedet a nélkül, hogy észre ne vette volna. —­ Valóban grófnő, nem tudnám-------------­mondta Raoul zavartan. — Segítségére kell lennem, holott valóban, az rám nézve nem hízelgő, hogy engem nem is­mer meg. Ezen szavak a fekete csipkelegyező mö­gül lettek mondva, mely azonban elég át­látszó volt, hogy a piros ajkak keresztül kicogja­nak. A rózsát is elfeledte már, melyet önnek löktem. — A rózsát ? Gúnyos mosoly játszott Czenczi njaka körül férje zavarát látva. Csak úgy forrott bennem — még ha ezer­szer is szebben énekelt volna, még akkor sem illett a mit sem sejtő fiatal asszony jelenlétében ily két­értelmű szavakat mondani e férfinek. — Nos igen, nevetett a szép hölgy, telt kar­ját a szék oldaltámlányára támasztva,­­ hisz való­ságos virágesőt zúdítottunk össze, én s más nők az ablakokból, midőn az utczán mélyen elgondolkodva állt, mit is mi a farsangi örömök ellen elkövetett nagy vétségnek róttunk fel. Számtalan virágcso­kor repült ön felé, azonban ezeket annélkül, hogy ezért értek volna, a gyerköczök fogták fel, mig végre az enyém jól talált, ön merengéséből felri­adt s a rózsát mintegy megköszönve, udvariasan szivéhez szorította. — Ah, tehát ön volt a kegyes adakozó ? viszonzá Eckartsberg, ki nyugodt modorát ismét felvette. — De miért rejtőzött a sodronyháló mögé ? Hiába fáradoztam ezen az akadályon áthathatni. — Azért, mert mi olaszok azt tartjuk, hogy ismeretlen titokzatosság sokkal jobban izgat és csábít, mint a nyilvánosság. Nem csekély örö­münkre szolgált,­­ hogy ön többször visz­­szatért ablakaink alá s vizsgatekinteteit raj­tunk végigjártatta. — Önnek igaza van, grófnő, vágott közbe élénken Czenczi. A titokzatosság sajátságos va­rázst gyakorol reánk. Az éj azért nagy művésznő, mert az egész világot fátyollal borítja s talányo­kat ad fel nekünk — »La notte«, ismétlé az olasz nő gyöngéd hang­lejtéssel s fekete pillái alól olvadékony tekintetet vetett Raoulra. Határozottan reá czélzott. — Drága Enrichetta, szólt közbe a háziasz­­szony, — énekeljen valamit. Német barátaimnak meg szeretném mutatni, hogy ön mennyire otthonos a mi zenénkben. Habár a grófnő nem is beszél németül — fordult Czenczihez — de azért az ezen nyelven írt dalokat remekül énekli, tökéletes érzéssel adja azokat elő. Raoul hallgatott, egész lénye a legnagyobb várakozást árulta el; annál élénkebben vette körül az olasz nőt neje kérésekkel. Mesterkélt kaczérság­­gal állt a kérésekkel ostromlott ellent, rekedséget, lehangoltságot hozott föl mentségül, s hogy az or­vos megtiltotta torkát megerőltetnie, m­ivel nem régen torokgyuladásban szenvedett. Állhatatos maradt, holott már majdnem az egész társa­ság lábai előtt hevert. Eckartsberg s én tudtuk a valódi okot: az éneklés e világos, meleg, telt te­remben szétfoszlatná az éjszakai hangversenyek varázsát. — Kérlelhetlen, mondá a marquisnő szemre­hányó hangon. — De még­sem önre, hanem a grófra kell haragudnunk, kinek bizonyára meg­ígérte : távolléte alatt varázshangját halandó előtt nem hallatni. A szép hölgy csak titokteljesen mosolygott. — Tehát csakugyan kitaláltam ? — kiáltá a marquisnő. Che tiranno! A­hányszor mogorva pa­lotájukba lépek, mindannyiszor a lánczok és köte­lek után nézek, melyekkel ő kegyedet fogva tart­ja ... . ugyanis a grófnő — magyarázta a fiatal bárónőnek — Róma egyik legsötétebb s kel­lemetlenebb épületében lakik. Kegyed, Czenczi, még egy óráig sem laknék ott. Mindig csodál­kozom, ha a kocsis szerencsésen oda talál, min­denfelől szűk, keskeny utczáktól környezve, itt egy kapu, amott ismét egy, már vagy három be­járaton keresztül mentem a grófnőhöz. — Nagyon is túloz kedvesem, mondá a grófnő, csak az épület hátrésze szól egy iikolóra; a belseje különben kegyednek is tetszik. — Nagy boltozatos termek, melyek alkalma­sak, hogy hangját teljes fényében ragyogtathassa, oh, de azért, nekünk németeknek, nem barátságo­sak és lakályosak. Nem fél, miután csak a cseléd­séggel van egyedül ? — Félni ? Oh dehogy! A kaput csak ostrom útján törhetnék be. Valóban igaza volt! A vaspántokkal ellátott kapu, melyet ma reggel jól megtekintettem, még egy óriás erejét is próbára tette volna. A márkinő magunkra hagyott, hogy az újon­nan érkezetteket üdvözölje. Boszankodva vettem észre, mint foglalta el a grófnő Raoult, alig hallha­tó társalgást kezdve vele, melynél legyezője is nagy szerepet játszott. A bárónő magaviselete rej­tély volt előttem, belső felindulástól, melyet félté­kenységnek tulajdonítottam, remegett a hangja, s olykor a pompás olaszné felé vizsga tekintete­ket vetett, kit mindezek daczára, a legna­gyobb szeretetreméltósággal vett körül. Ez este szép arczát a rosz hangulat egy árnya sem boritá, elfogulatlanul adta magát természetes vidámságá­nak, oh de a szegény kicsi­­engem nem tudott fél­revezetni ! Lelkében nyugtalanul viharzott, de ő győzedelmeskedett s az ingerültség legkisebb nyoma sem volt rajta észlelhető. — Nemde, ő szép ? — kérdezett engem. — Nohát a grófnő! Nem hasonlít egy talap­zatáról lelépett szoborhoz? — Azt óhajtanám, bár mindig ott maradt volna állva, vagy valahol a föld alatt eltemetve várakoznék a szerencsés kutatóra, ki őt a napvi­lágra hozná. — Mily neveletlen és igazságtalan! nevetett Czenczi melegen reám tekintve, mintha csak mon­dani akarta volna : Tudom, irántami barátságból beszélsz igy róla. — Ki nem állhatom a római típust; soha sem szerettem a hajlott orrokat.; a nép leányai jobban tetszenek nekem, ők nem tekintenek oly kihívóan, mint ezek az előkelő hölgyek, a­kik szépségük fitogtatásáért kocsikáznak naponta. Az ily arcz mindent, mi a szivén fekszik, rögtön el­árul, mi sem marad az ember előtt talányul. Ezen klasszikus vonások czégtáblák, üres házak czég­­táblái. Kíséreljen csak meg a grófnővel egy óráig tartó beszélgetést, de úgy, hogy férfiak, kikkel kaczérkodhatik, ne legyenek jelen és akkor mond­ja meg, hogy az unalomtól nem lett-e beteg ? — Önből csak a bosszúság szól, a­miért nem ön, hanem férjem van kegyeiben. — Tehát bárónő még nem feledte el bodros hajamat ? Még mindig hiú bolondnak tart ? — Oh nem, — viszontá szívélyesen, — ma reggelről csak az maradt emlékemben, hogy a­mi­lyen meggondolatlan voltam én, épp oly tapinta­tos volt ön . . . Őszinte bizalommal viseltetem ön iránt, mi pedig nem a legeszély­esebb, mert az asszonynak férje barátaival szemben nagyon elő­­vigyázónak kell lennie. — Halkan beszólt s én alig tudtam a kisértésnek ellent állni, hogy kicsiny kezét, mely mandula-virágot tépegetett, ajakomhoz vonjam. — Kinek köszönheti ezen pesszimista né­zetet ? — Tapasztalatomnak, — viszontá hamiskás nevetéssel, — hét asszonybarátnőm és unokanővé­reim vannak, ezektől az ember egyet-mást hall. —• Vegyük ez esetet. A grófnő az ön tudtával férje­met légyottra hívná — megmondaná ezt nekem ? — Ennek a neve a mindennapi életben, tracs­­csolás volna. — Az intézetben is tere­ferének neveztük, vágott közbe nevetve. — Ez esetben ezen tettét meg sem nevezhetnék annak. Ön csak kötelességét teljesítené, jogaimban védene. Erre mi a válasza? — Hogy még ekkor is hallgatnék, a föladó szerepe igen aljas. Kötelességem volna Raoult egy balga lépéstől visszatartani, mi azt hiszem nekem könnyen sikerülne. (Folyt. köv.) KÜLÖNFÉLÉK. — október 2. A hiv. lapból. Kinevezések. K­r­a­u­s­z János külügy­miniszteri segédhivatali igazgatósegédet, segédhivatali igazgatóvá, ollenburgi lovag Günther Sándor és K­r­e­m­m­e József Lajos II. oszt. udvari és miniszteri hivataltiszteket, I. oszt. udvari és miniszteri hivataltisz­tekké, Buresch Ede és M­u­r­a­c­z József hivataltiszt­­jelölteket, II. oszt. udvari és miniszteri hivataltisztekké, Tóth Márton soproni és állami főreáliskolai rendkívüli latin­ nyelvtanárt a lugosi kath. főgimnáziumhoz rendes tanárrá, W­e­i­n­h­o­r­d Emma okleveles polgári iskolai tanítónőt, a lőcsei állami felsőbb leányiskolához — egyelőre ideiglenes minőségben — benlakó segédtanító­­nővé, Skultéty István nyitrai kir. törvényszéki díj­talan joggyakornokot díjas joggyakornokká, Eperjesy Ferencz rimaszombati kir törvényszéki joggyakornokot segélydíjas joggyakornokká, Molnár Sándor számgya­kornokot ideiglenes minőségű VI. oszt. adótisztté ne­vezték ki. Névmagyarosítások: Finkelstein Samu (Bécs) »Kő­­vári«-ra, kiskorú Schwartz Emil (Arad) »Szenesére, Loh Gusztáv (Losoncz) Margit, Ilona, Ferencz, Emilia és Aladár nevű kiskorú gyermekei »Cserei«-re, Gebauer (Sepsi-Szt.-György) »Jakabfi«-ra, Kohn Adolf (Nagyvá­rad) »Sarkadi«-ra, Wildfeuer Gyula (Szepeshely) Károly, Juliánna, Gyula, és Erzsébet kiskorú gyermekei »Vitá­­nyi«-ra változtatták nevüket. Miniszteri köszönetnyilvánítás. A kultuszminiszter Kalocsa Balázs és Inárcsi Farkas Elek nagy­kőrösi földbirtokosoknak, a nagykőrösi ev. ref. tanító­képző intézet épületének kiegészítésére adott 3000, ille­tőleg 1000 frt nagylelkű adományáért s Bodor Miklós nagyági elemi iskolai igazgató-tanítónak, ki a budapesti I. ker. tanitóképezde szertárát és könyvtárát igen érté­kes ásvány-darabokkal és könyvekkel gyarapította, elis­merő köszönetét nyilvánította. Alapszabály jóváhagyás A belügyminiszter a naszó­di magyar dalkör alapszabályait, és a tisza-polgári önkén­tes tűzoltó-egylet alapszabályait jóváhagyta. Egyházi kinevezések. A király a vasvár-szom­bathelyi székeskáptalanban, P­u­­­i György olvasó­kanonoknak nagypréposttá, Königmayer Károly éneklőkanonoknak olvasókanonokká, dr. Stegmüller Károly őrkanonoknak éneklőkano­nokká, Góry Antal pápóczi perjelnek őrkanonok­ká és S­c­h­w­a­r­z Mihály alsólendvai főesperesnek pápóczi perjellé való fokozatos előléptetését jóvá­hagyta, az ekként megüresedő alsólendvai főespe­rességre és utolsó mesterkanonoki állásra dr. István Vilmos tiszteletbeli kanonokot, szent­széki ülnököt és püspöki titkárt,­­­ R­é­t­h­y István papneveldei aligazgatót és szentszéki ülnököt pe­dig a nevezett székeskáptalan tiszteletbeli kano­­nokjává kinevezte; végre dr. F­o­r­r­a­y János szent­­széki ülnöknek és vámos-családi plébánosnak a Szent Péterről nevezett nagy­váradhegyi és B­e­r­­talanffy Gyula lékai esperes-plébánosnak az okrai czimzetes prépostságot adományozta. A dunamelléki ev. ref. egyházkerület ma dél­előtt gróf Tisza Lajos és Szász Károly püspök el­nöklete alatt folytatta közgyűlését. A legtöbb időt a számszék jelentéseinek bemutatása vette igény­be, a­mennyiben az összes egyházi intézmények számadásait felülvizsgálta a közgyűlés és foglalko­zott több egyháznak kölcsönügyével is. Hosszabb vitát csak a zsinati költségek fedezésének módja idézett föl. A vértesaljai egyház azt indítvá­nyozza, hogy a zsinati költségeket a közpénz­tárból fedezzék.­­ A számszék indítványa ez­zel szemben az, hogy fejenkint két krajczár­­nyi adó vettessék ki és ennél több semmi esetre. Ez utóbbit fogadták el. A zsinati képviselők java­dalmazására nézve szintén a számszék javaslatát fogadták el, mely szerint a zsinati képviselők 5 frtnyi napidíjat kapnak. Felolvasták ezután az eddig bevégzett zsinati képviselőválasztások ered­ményét, az egyházi képviselők névsorát, valamint a tanárképviselőket is s a megválasztottakat az egyházkerületi közgyűlés igazolta. Végül az egy­házak belső ügyeiről referáltak az előadók s ezzel a közgyűlést ma befejezték. Autonómiai képviselők választása. Mint Po­zsonyból jelentik, a katholikus autonómia képvise­lőinek első választása tegnap nagy érdeklődés mel­lett ment végbe. Reggeltől estig élénk mozgalom volt a városban. A szavazást hat órakor zárták be. Városok lángokban. Tapolcza város, a Bala­­tonvidék egyik legélénkebb helyisége, mint a »P. H.«-nak távírják, lángokban áll és menthetetlenül a tűz martaléka. A­ki ismeri Tapolcza utczáit, me­lyekben a házak szorosan egymás mellett, keskeny, bár csinos utczákban építvek, annak fogalma le­het arról, milyen nagy pusztítást vihet itt végbe rövid idő alatt a tűz. A Budweisből érkező jelen­tés szerint a szept. 30-ára virradó éjjel Beneschau legszegényebb városrészében tűz ütött ki, mely harmincz házat és melléképületet hamvasztott el. Minthogy erős vihar is uralkodott, a tűz hihetet­len gyorsasággal terjedt tovább s a lakosság még ruháit is alig volt képes az égő házakból kimen­teni; a legtöbb lakót álmából riasztotta fel a tova­­harapódzó tűz s örvendtek, hogy életüket meg­menthették. A kár legalább 100,000 frtra rúg s ebből csak 20,000 frt volt biztosítva. A lakosság nyomora leirhatlan. »Gróf Szapáry és a románok« czim alatt a nagy-szebeni »Tribuna« hosszabb vezérczikkben szemlét készített azon lapokból, a­melyek a mi­niszterelnök nemzetiségi politikájával foglalkoz­tak, és kimutatja, hogy azon lapok, melyek a kül­földet informálják belviszonyainkról, engesztelé­­keny hangon nyilatkoztak a nemzetiségi kérdés­ről, a magyar sajtó pedig tudni sem akar a kibé­­kítésről. Miután idézi a »Kolozsvár «-nak és »Egyetértés«-nek nyilatkozatát, a »Tribuna« előre is megjósolja, hogy a miniszterelnök nem is szándékozik komolyan foglalkozni a nemzeti­ségi kérdéssel, de a félhivatalos sajtó útján csak azért pendíti meg ezen kérdést, hogy a kül­föld tévútra vezettessék és elhigyje, hogy a romá­nok ki vannak békítve. Ezek után a »Tribuna« kijelenti, hogy a románok tranzakcziókba nem bocsátkozhatnak addig, míg garancziákat nem nyernek arra nézve, hogy a románokkal megkö­tendő megállapodások teljesen meg lesznek tartva, ilyen garancziának tekinti Erdélynek autonómiáját. Az Emke m.-vásárhelyi közgyűlése alkalmával az ottani Transsylvánia dísztermében tánczc­al egybekötött jótékonyczélű hangverseny lesz, mely­nek műsora a következő: 1. Vonós négyes, elő­adják: Mestitz Móricz, Pál György, Stephani La­jos és Szenczy Gábor. 2. »Il Trovatore« (Nyitány, hárfa és zongorára alkalmazva, előadják: Wass Hortense grófnő (hárfa), Wass Irma grófnő (zon­gora). 3. Magyar népdalok, népzene kísérettel énekli Westfall Ágoston. 4. Gouttes de rosée (Har­mat cseppek), hárfán játsza: Wass Hortense gróf­nő. B. Magyar dalok és tánczok, zongora és zene­karra alkalmazta Geiger Albert. Előadják : Szent­­péteri Ilona k. a. és Geiger Albert népzene kísé­rettel. 6. a) Ciardi: Digli d­'un infedele, b) Gas­­taldon: Musica proibita, énekli: Gemmingen Mary bárónő. 7. Magyar népdalok, zongorán játszó: Weér György népzene kísérettel. Eladott Rafael-festmény. Mint Párisból sür­gönyzik, Borghese herczeg képtárának gyöngyét, Rafael Borgia Caesart ábrázoló arczképét eladta b. Rothschild Alfonznak Párisban. A kép vételára 600.000 frank volt. Dinamitmerénylet egy lelkész ellen. Szegedről írják, hogy Patrovits János csiklovai gör. kath. lelkész ellen dinamit-merényletet követtek el. A A lelkész este vendégeivel a ház udvarán ült, mikor az ismeretlen tettes a dinamitot a szoba ablakán keresztül bedobta. A dinamit szétrobbant, de szerencsére senki sem sérült meg. Érintkezés konzulátusainkkal. A konzulátu­sainkkal való érintkezés ügyében a kereskedelmi miniszter a következőket rendelte a kereskedelmi kamaráknak: »Kívánatos, hogy a belhoni kereskedők meg­kereső leveleiket a keresk. és iparkamarák és ke­­resk. testületek közvetítésével juttassák az illető konzulátushoz, mi mellett azonban nem szükséges, hogy a keresk. és iparkamarák ezen hozzájuk ér­kezett beadványokat külön levél kíséretében küld­jék el az illető konzulátushoz, hanem elégséges, ha a keresk. kamarák által egyszerűen láttamoztat­nak. Továbbá czélszerű különösen, ha tengerentúli konzulátushoz intéztetik kérdés, az illető levél má­sodlata a legközelebbi posta alkalmatossággal után­­küldessék, miután tengerentúli helyekre czímzett levelek gyakran veszendőbe mennek. Végül felhí­vom a kamarát, hogy az érdekelt köröket arra is figyelmeztesse, miszerint leveleikhez a feleletért járó posta viteldíjat esetleg egyenértékű levélje­gyekben mellékeljék. Utólagos beiratkozások az egyetemen. Azok az egyetemi hallgatók, a­kik most szolgálták le egyéves önkéntesi évüket, október 1-től október 8-ig iratkozhatnak be a tudomány­egyetemen. A jelentkezés egyszerűen a háznagyi hivatalban történik. III. Napóleon udvara. Pierre de Lano a párisi »Figaro«-ban közzétett czikksorozatának hetedik fejezetében érdekes adatokat közöl a III. Napóleon és kegyencze, Persigny közt fennállott baráti viszonyról. Persigny, ki hatalmas barátját leginkább az asszonyoktól féltette, az államcsíny előtt közvetlenül is figyelmeztette őt titoktartásra barátnőivel szemben. »Hallgassa el intim gon­dolatait a szépek előtt« — mondá Napó­leonnak, — »mindenkor létezett Delila és ha valaki már Sámson, úgy vigyázzon legalább — hajára.« — Ezen aggodalma különben alap­talan volt, mert bármennyire szerette is Na­poleon kegyencznőit, mindenkor meg tudta őrizni előttük politikájának titkait és csak ritkán árulta el előttük terveit. — Hogy mennyire mehetett és ment is Persigny Napóleonnal szemben, mutatja a következő adoma is: Persigny egy ízben a császárnak referálván, nem tudta őt meggyőzni és véleményére reábeszélni. Ekkor öklével az asztalra csapva, indulatosan így kiáltott fel: »Hát csalódtam, csakugyan csalódtam!« Napóleon, hi­degvér­űen, mosolyogva erre azt kérdezte: »Miben csalódott ön, Persigny, és mit akar ön ezzel mon­dani?« Mire Persigny a császár arczába nézve, így szólott durva, nyers hangon: »Abban, Sire, hogy hittem önben!« Napóleon erre elsápadt és csak

Next