Pesti Napló esti kiadás, 1892. január (43. évfolyam, 2-30. szám)

1892-01-14 / 14. szám

Csütörtök, január 14.Budapest, 1892. 14 szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Királysértés. Tiltakozunk az ellen, hogy a király személyét a kortes­kedésbe mi­niszterei belevonják. Megróttuk ezt, midőn a Terézvárosban tette Badócza, mond­ván, hogy a király óhajtja gr. Andrássy Gyula megválasztatását. Mennyivel nagyobb megbotránkozású, ha Szapáry, Fejérváry és Szilágyi tesznek hasonlót saját becses sze­mélyeik érdekében. Idézzük szó szerint a mi­niszter urak lelkiismeretlen beszédét. Sza­páry így szólt: »Aulikus politikát, illetőleg oly politikát, mely a nemzet érdekeivel ellen­tétben áll, lehetett követni akkor, midőn a korona és nemzet között viszály volt; de nem lehet ily politikát követni akkor, mikor a trónon oly fejedelem ül, ki a ma­gyar alkotmánynak és a nemzeti érdekek­nek leghívebb és leglelkiismeretesebb őre. Ily kifejezés használásának más czélja nem lehet, mint a trón és nemzet között a viszály magvát elhinteni akarni.« » E sza­vakban alkotmányos megsértése rejlik a fe­jedelemnek és megrágalmazása a nemzet azon részének, mely az ellenzékkel tart. Al­kotmányos elv, hogy a király személye szent és sérthetetlen, annak a pártviszályokba belevonatnia nem szabad, még saját minisz­terei által sem. A politikáért ezek felelősek és ha auli­kus az ő politikájuk, ők hibáznak. Valóban ők, mert a királynak tanácsolnak s nem őszinték hozzá, midőn nem tájékoztatják az ország igaz állapotáról és a nemzet valódi érzelmeiről, hanem az udvari körök kegyeit keresik s azok nézeteihez alkalmazkodva, tesznek előterjesztéseket és csinálnak po­litikát. Aulikus politikáról szólva mindig a ma­gyar minisztérium azon igyekezetét kell ér­teni, hogy a bécsi udvari köröknek nézeteit és szándékait igyekszik Magyarországon ér­vényesíteni. Kötelessége volna pedig ma­gyar politikát csinálni és azt ama nem elfo­gulatlan befolyásos körök ellenében is a ko­rona előtt képviselni. Ha ezt tennék minisz­tereink, közvetítők volnának a trón és a nemzet között; igy pedig Szapáry és társai azok, kik önzésből a fejedelem személyét is felhasználják, hogy »a trón és nemzet közé a viszály magvát elhintsék«, mert jó nekik a zavarosban halászni. Fejérváry programm­­beszédében többször beszélt a királyról. Meg­szoktuk ezt nála, mert hiszen egész múltja tanúskodik róla, hogy legfőbb elve a korona iránti hűség és föltétlen engedelmesség az alkotmányosság és a magyar hazafiság kor­látozása nélkül. Osztrák katona, a­ki mi­dőn a magyar főváros választó­polgá­rainak magát jelöltül felajánlja, a né­met nyelvet, a 25. §-t és a fekete-sárga zászlót pártolja és a nemzeti pártot szid­ja, mert ezekért nem lelkesedik. S midőn állítja, hogy ez nem aulikus politika, sajátos logikájával a fejedelemre appellál, hogy az ellenzék­­csakis azért kifogásolja a sárga­fekete jelző lobogókat, hogy azok véletlenül a király színeivel azonosak.C­íme a svarcz­­gelb politikát a király színeivel, vagy azzal igazolják, hogy azok a király színei. A ki­rályt akarják népszerűtlenné tenni ? Ez nem fog sikerülni. Vagy azt hiszik, hogy a király személyével népszerűvé tehetik a fekete-sár­ga zászlót Magyarországon és a Gotterhaltét a magyar országgyűlés trónbeszéd-ünnepé­­lyein? —Ez nem fog sikerülni. Hanem igen is sikerülhet, hogy azonosítják magukat a feketesárga zászlóval és azzal az­ egész poli­tikai eszmekörrel, melyet ezen osztrák színek Magyarországon képviselnek. Szilágyi Dezső a harmadik. Programm­­beszédének távirati kivonata szerint azt mondá : »Hogy a­kik aulikusnak nevezik a kormányt,azok már nem állanak az alkotmány talaján, mert ezen szemrehányás egy oly személy ellen is irányul, melyhez nyúlni még egy párt sem merészelt ekkoráig. És a­ki tagadja, hogy az állam vezetésében más történik, mint a­mit a kormány akar, az nem áll többé az alkotmányosság alapján.« Tehát ismét a királyra történik hivat­kozás, még pedig galád módon egy hamis állítással, mely ellenkezője az igazságnak. Mert a­ki teszi, Szilágyi Dezső, hogy a ki­rályt a korteskedésbe belevonja, akként te­szi, hogy ráfogja másra, a nemzeti pártra, hogy ez cselekszi, így a tettes szokta kia­bálni, hogy: »Te tetted!« Soha sem a nemzeti párt nyilatkozatá­ban, sem Apponyi programmbeszédeiben, sem a párt tagjainak felszólalásaiban a legheve­sebb viták alatt; de még a párt közlönyei­ben, sem a sajtóban nem fog találni Szilágyi Dezső és kompániája egy bántó vagy tiszte­letlen, vagy csak bizalmatlan szót ő Felségé­ről I. Ferencz József királyunkról. Hanem ellenkezőleg minden esetben, ha az ő szemé­lye cselekvőleg szerepel, vagy szóba hoza­tott, hűségünknek, hálánknak és bizalmunk­nak adtunk hódoló kifejezést azon fejedelem iránt, ki megkoronáztatása óta nemcsak a leg­alkotmányosabb magyar király, hanem gyak­ran a magyar állam és a magyar nemzeti tö­rekvések pártfogója is, szemben a magyar­­ellenes törekvésekkel a bécsi udvarnál, vagy az osztrák kormánynál, valamint a nemzeti­ségi izgatókkal szemben hazánkban. És így a jelen választási mozgalom alatt is a nem­zeti párt nemcsak, hogy óvakodott kirá­lyunk szent és sérthetetlen személyét a választási küzdelmekbe belevonni, hanem ellenkezőleg a fejedelmünk alkotmányos­ságába vetett hittel ragaszkodunk azon felfogáshoz, hogy ha a nemzet többséget ad a nemzeti politikának és pártnak, a korona nem fogja ellenezni ennek kormányra ju­tását. Szilágyi Dezső ur kedvéért semmi eset­re. A ki vak gyű­lölségében a nemzeti párt ellen védpajzsul a király személyét állítja maga­ elé s azt akarja, hogy a nemzeti pártot a királylyal hozza ellentétbe, a fejedelmet alattvalóival. Ez az ő alkotmányossága. De Szilágyi maga magát megc­áfolja, midőn azt beszéli, hogy az államban más nem történik, mint a­mit a kormány akar. Ez igaz, ezt mondjuk mi is és éppen ezért támadjuk a kormányt, vádoljuk a miniszté­riumot aulikus politikával — nem pedig a királyt, — hogy t. i. a miniszté­rium saját akaratából teszi mindazon dolgokat, melyek aulikusak, mert az osz­trák felfogást szolgálják Magyarországon, a nemzeti követelményeket pedig megtagad­ják. Erre a bizonyítékok halmazával vannak. Talán Szilágyinak is bizonyíték a védtör­­vény és a konzuli bíráskodásr­ól szóló tör­vény. De legjobb bizonyíték Fejérváry csász. és kir. közös hadseregbeli generálisnak ma­gyar honvédelmi minisztersége, kivel Szilá­gyi Dezső szolidáris. Az ellenzék tehát tel­jesen alkotmányos alapon áll, midőn aulikus politikával vádolja azon kormányt, melynek akaratán kívül az állam vezetésében nem történhet semmi és mely mindenért felelős. De nem áll alkotmányos talajon az a minisz­ter, a­ki társaival egyszerre, a minisztérium felelősségébe belevonja a király személyét és hogy maga mellett korteskedjék s az ellen­zéket denuncziálja, a választási pártküzde­lembe I. Ferencz József Magyarország koro­nás királyát merészkedik társul venni. Ezért is felelőssé teszszük s eljárását megbélye­gezzük. Választási mozgalmak. A fővárosi IX. kerület ellenzéki választói nagyszámú küldöttség által kérték fel tegnap Polonyi Gézát, hogy fogadja el e kerületben a jelöltséget. Polonyi Géza azonban kijelentette, hogy egészségi állapota lehetetlenné teszi, hogy a jelöltséggel együtt járó kötelessége­ket e kerületben is teljesítse s annál inkább saj­nálja, hogy nem felelhet meg a felszólításnak, me­lyet magára nézve nagy megtiszteltetésnek tart, mert e kerületben a nemzeti párt választói is fel­ajánlván támogatásukat, a közös erővel vitt vá­lasztási küzdelemben igazolását látná annak az elvnek, melynek a 48 as és függetlenségi pártban ő a zászlótartója, hogy az ellenzék a vá­lasztások alkalmával karöltve jár­jon el a kormány jelöltje ellenében. Hangsúlyozta egyúttal annak szükségét, hogy az ellenzéki polgárok ne tekintsék befejezettnek az ellenzék akc­ióját e kerületben a jelenlegi válasz­tási mozgalommal, hanem a jövőre is gondol­janak. * In vino veritas. Megesett már Szilágyi Dezsővel, hogy igazat mondott, jó kedvű toaszt­­ban, máskor is Pozsonyban. A szerdai banketen így vic­czelt: »szeretné követni a magyar ember kedves szokását, hogy a kormányt szidja, de fél attól, hogy részéről ezt nem tartanák őszinte nyi­latkozatnak.« Ebben kettős igazság rejlik: elő­ször, hogy Szilágyitól semmit sem tartanak őszin­tének, még azt sem, ha a kormányt szidja. Mert ki tudja, ezzel hova c­éloz ? Másodszor, hogy neki kedves szokása a kormányt szidni, nemcsak a fe­hér asztalnál, kivéve egy tagját a minisztérium­nak, a­kivel teljes szolidaritásban áll, t. i. Szilágyi Dezsőt. A­mi az őszinteséget illeti, az iránt fényes bizonyságot tesz a közigazgatási vitánál tanúsí­tott magatartása, és mellette pozsonyi be­széde. Mert ime, a közigazgatási törvényja­vaslatot a minisztertanácsban egyszer meg­buktatta, másodszor passzíve elfogadta, de Sza­páry háta mögött szidta s a szolidaritást e javaslattal megtagadta. Védelmére a képviselőház­ban egy szót nem szólt, de szavazatával hozzá­járult. Ellene a szélsőballal konspirált s az obstruk­­cziót titkon bátorította, alkalmasint remélve, hogy a javaslattal Szapáry együtt bukik és ő lesz párt­vezér és belügyminiszter. Most pedig Pozsonyban az obstrukczió ellen dikcziózik és a szólásszabad­ság korlátozását a parlamentáris szabadelvűség követelményének mondja. A közigazgatási kérdés­ben pedig »a megkezdett reformmű folytatását« helyezi kilátásba, vagyis a Szapáry kontár tör­vényjavaslatának újra benyújtását és »minden parlamentáris eszközzel diadalra juttatását.« Ilyen a Szilágyi őszintesége és következetessége. Őszinteségének egy másik példája, hogy ugyanő, ki az Apponyi és a nemzeti párt ellen a házban és a sajtóban a függetlenségi párttal több ízben szövetkezett, tette ezt az elkeresztelési kér­désben és a közjogi természetű közös ügyes kon­zuli bíráskodásnál. Most szemrehányást tesz a nemzeti pártnak, hogy mint ellenzék a másik el­lenzékkel, a függetlenségi párttal, a kormánypárt ellen szövetkezik. Teszi ezt az a Szilágyi, ki m­i­­után a véderőjavaslatnál Apponyival szövetkezett Tisza ellen, még a tárgyalás alatt társát cserben hagyta és Tiszával szövetkezett Apponyi ellen. Az­után belépett a Tisza-kabinetbe,hogy az ellenzékkel megbuktassa Tiszát s valóban a Kossuth-kérdésben saját miniszterelnökének cselt vetve, Tiszát ki is buktatta. Alig történt ez meg, az uj miniszterel­nök Szapáry ellen szőtte cseleit s evégből Tiszá­­ékkal kibékült. Ily fényes eredmények után ki kételkedhetnék Szilágyi őszinteségében. A­mi pe­dig azt illeti, hogy a kormányt szidni szereti, erre egy egész lexikont tudnánk idézni, a dicsérő kifeje­zésekből és az állatvilágból vett hasonlatokból, me­lyekkel hátuk mögött minisztertársainak olykor­olykor kedveskedett. * Dédesről kapjuk e sorokat: A dédesi ke­rületünk volt országgyűlési képviselője, ifj. Á­b­­r­á­n­y­i Kornél, választókerületének községeit sorba látogatja s minden községben a nép lelkes éljenzése s elragadtatása közt tartja beszámoló és programm beszédét. A kerület székhelyén, Déde­­sen,e hó 10-én,az első vasárnapon tartotta nagysza­bású beszédét, a tágas és kényelmes ref. lelkészi uj­lakban. A­mint várható is volt, a beszéd mind eszmegazdagság, mind korrektség tekinteté­ben kitűnő volt, itt-ott nem mulasztott el egy kis csípősséget közbevegyíteni, tele volt retorikai szépségekkel. Óriási hatást keltett a választási szónoklatok keretében kimagasló, fényes alakja. Gyorsíró nélkül nem adhatjuk vissza e va­lóban remek és gyújtó beszédet, a szónok pedig rögtönzött s nem papiroson, de a hallgatók szivé­ben örökítette meg beszédét. A közönség nem épen csak a helybeli összes lakosságból, hanem a vidék összesereglett intelligencziájából telt ki. Körútja folyton valódi diadal­ut, úgy hogy kormánypárti ellenjelölte, dr. Radvánszky Géza, már e hó 11-én visszalépett s általában kudarct várhat min­denkire, a­ki a jelölt ellen föllépni próbálna. (N. J.) * A pánszláv-dákoromán-szász-om­­ladinista-osztrák kormánypárt aulikus miniszterei, Fejérváry, Szilágyi, Szapáry sorra szemére vetik a nemzeti pártnak, a függetlenségi és 48 as pártokkal szövetkezését. És nyomban ér­kezik a volt szabadelvű párt jelen minisztériumá­ra épp oly jellemző, mint a magyarságra nézve le­alázó és lesújtó hír, hogy a Szapáry-kormány a nemzetiségekkel hogy paktál. Meg­vannak a bi­zonyítékok Szebenből és Turócz-Szt.-Mártonból. Szebenből jelentik táviratban, hogy Szapáry Gyula gróf, mint belügyminiszter, jóváhagyta a szász univerzitás utolsó közgyűlésén hozott alapszabály­­módosításokat az egyetem pénzkezelésére, ügy­kezelésére és hivatalnokaira vonatkozólag. Ezek azon pontok, melyektől Tisza Kálmán megtagadta beleegyezését, minek folytán a szászok egy része a kormánypártból kilépett. Arról van szó t. i., hogy a szász egyetem alapjai a régi királyföld összes lakosait illetik-e, vagy kizárólag a szászokat, a magyarok és oláhok kizárásával, s hogy a szász egyetem vagyonkezelésére minő felügyeletet gya­koroljon a magyar kormány s megkívántassék-e a belügyminisztérium jóváhagyása a szász budget­­hez és egyéb egyetemi költséges határozatokhoz, ha ezek meg nem felebbeztetnek. Szóval a szászok a milliókra menő egyetemi közvagyon egyedüli tulajdonosai lesznek és tehetnek vele a mit akar­nak. így a szász egyetem ismét mint politikai tes­tület nagyhatalmat nyer Erdélyben s a magyar ál­lam felügyelete alól kiszabadul. Szép egyesi­­sitése a nemzetnek! Gyönyörű unió Erdélylyel! A pánszláv Turócz-Szt.-Mártonban pedig el­határozták, hogy mint tót nemzeti párt nem vesz­nek részt a választásokban, de a párt szabad ke­zet enged azon fajbelieknek, a­kik akár passzív, akár aktív választással valami külön jó czélt akar­nának előmozdítani. Mit tesz ez ? Ez annyit jelent, hogy a pán­szláv választók vagy szavazzanak a kormánypárti jelöltekre, vagy tartózkodjanak az ellenzéki je­löltek támogatásától, hogy ezen jó szolgálataik fejében akár megyei paktumok útján a főispánok­tól hivatalos állásokat csikarnak ki pánszlávok számára, akár pedig pánszláv templomoknak, isko­láknak és egyleteknek pénzt eszközölnek ki a kormánypárti jelöltektől. Ez persze nem magyar nemzeti politika. Osztrák politikának Magyarországon azonban tel­jesen megfelel. Éljen Szapáry! * A »délmagyarországi nemzeti párt« elnök­sége a következő meghívást bocsátotta ki: A dél­magyarországi nemzeti párt f. hó 17-én délután 3 órakor Temesvárott a városi vigadó nagy termében általános pártgyűlést tart. Midőn erre tisztelt elvtársainkat meghívni szeren­csénk van, hazafias örömünkre szolgál egyszer­smind tudtukra adni, hogy Apponyi Albert gróf pártunk dicső vezére a párt több előkelő tag­jának kíséretében ezen gyűlésen meg fog jelenni. A küszöbön álló országgyűlési képviselőválasztá­sok tekintetében szükséges megállapodások fon­tossága, — a megjelenésüket kilátásba helyezett fővárosi vendégek iránti tisztelet s a közéletben elfoglalt pártállásunkból folyó politikai reputá­­cziónk, egyaránt hazafias kötelességévé teszik mindnyájunknak, teljes odaadással arra hatni, hogy ezen pártgyűlésünk minél számosabban lá­togatva és minél sikeresebb legyen. Ugyanazért hazafias teljes bizalommal bocsátjuk ki a jelen meghívót, é­s nem kételkedünk, hogy tisztelt elvtársaink hazafias és alkotmányos nagy felada­tunk érzetében ez alkalommal is kérésünknek készségesen el­eget teendenek s a pártgyűlésen tö­megesen fognak megjelenni. Temesvárott, 1892. évi január hó 10-én. Hazafias üdvözlettel Patyánsz­­ky Elek, pártelnök.­­ Tor­da-Aranyosmegyében a tor­­dai kerületben a függetlenségi és 48-as párt Bartók Lajos első rangú költőt jelölte, a ki a jelöltséget elfogadta s programmbeszédét január 17-én tartja. A kiváló jelölt tiszteletére a színház­ban díszelőadás lesz, este pedig száz terítékű tár­sas vacsorát rendeznek választói. Papp Samu bu­kása a politikai téren is kimagasló Bartókkal szemben bevégzett ténynek tekinthető. * A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Az új Fortunatus herczeg. — Black Williamtól. — Angolból fordította: Szigeth­yné Szalay Erzsi. A sértett büszkeség könnyei tolultak hirte­len a hosszú szempillák alá, de azért méltóságteljes büszkeséggel köszöntve fejével megfordult s az ajtó kilincsére tette kezét. Lionel abban a pillanatban megfogta karját. — Ej, Nina, ön még most is a régi elkényez­tetett gyermek! Áh, ezek a nápolyi leányok, mit fel nem tételeznek ! Hát már hogyne örülnék én viszontlátásán, Nina ... örülök nagyon ... de meg­ijesztett engem jövetelével... így egyedül... — Megijesztettem önt, Leo? — kérdező és csengő kaczaj tört át könnyein. — Ah, már látom a garde de dame hiányzik ? De lássa, arra nem volt időm, hogy kísérőt szerezzek ... látni vágytam önt Leo s igy szóltam magamhoz: »Leo meg fog érteni és utólag majd szerzünk garde de dameot is.« Oh, igen, igen, tudom én, hogy mi az illő!... de hát hol vettem volna hozzá az időt ?... Tegnap végig mentem az utczán és ime Leót látom mindenütt, minden kirakatban, majd ebben, majd abban a jelmezben . . . nevét pedig oly nagy, de olyan nagy betűkkel a ... — A szinlapokon? No de hát üljön le már, Nina és beszélje el, hogyan jutott Londonba ? A fiatal hölgy ekkor már teljesen elfeledte és meg is bocsátotta az ifjú első közönyös fogadtatá­sát ; egész nyugalommal széket vett elő s leült, fekete selyem napernyőjét térdén keresztül fek­tetve. — Ez nagyon egyszerű, — mondá, időről időre szívélyes melegséggel sőt szeretettel nézve Leóra, mintha azt a régi barátságot, mely nápolyi együtt tanulásuk ideje alatt Nápolyban annyira bizalmas jellegűvé lön, meg se zavarta volna a fiatal s rendkívüli szép hölgynek természetes tar­tózkodása, ki mint teljesen idegen jött egy idegen városba. — Emlékszik ön Carmelára, Leo ? Carmela és élete párja nagy szerencsét csináltak ... nagy tornát nyertek a lotterián, akkor a jó férj így szólott: »Carmeluecia, mi Párisba utazunk, igen Párisba Carmeluecia, és miért ne jönne velünk Nina is ? Nem volt ez szép tőle ? De hát úgy Andrea, mint Carmela mindig jók voltak hoz­zám. Mikor aztán Párisban valók, igy szóltam : »hiszen ide már London nincs távol; elmegyek hát Londonba; Londonba utazom s felkeresem Leót. Ki tudja talán szerződtetnek is... de óh, ne, ne, ne nevessen, Leo! — mondá­­— habár ő maga és nem Lionel nevetett. —■ Haladtam ám, éh sokat haladtam azóta... hiszen emlékezhetik, hogy az öreg Pandiani mindig dicsérte hangomat, de az a tanulás nehezen ment nekem. Nagyon jól emlékezett arra Lionel, sőt arra is emlékezett, hogy midőn Nápolyt elhagyta, signo­­rina Rossi a legkitartóbb szorgalommal tanulmá­nyozta a futamokkal, skálákkal és trillákkal teli kavatinákat, és így kész volt elhinni, hogy annyi szorgalom nem maradhatott eredmény nélkül. De midőn a fiatal hölgy szerényen megemlítette, hogy hangjegyeit lent hagyta az alsó csar­nokban, s nagyon szeretné, ha Leo meghall­gatná s véleményt nyilvánítana a felett, váj­jon nem volna-e még hangjának több hajlékony­ságra szüksége, s midőn felhozták s a zongorára helyezték a kottákat, művészünk nem kevéssé volt meglepetve azon,hogy gyermekkori barátnője Tho­mas »Ja­son Titániáját« választotta ki. De még jobbam elbámult, midőn Nina a nehéz zene darabot oly könnyedséggel s annyi bravourral énekelte, olyan hévvel és finom kivitellel, hogy még csak álmában se hitte volna arra képesnek. Brávo! Brávo! Bravissimo!... Ön igazán nagy haladást tett, Nina! — kiáltott fel Leo ... Hangja nem csak hajlékony de érczes, csengő, és ritka terjedelmű, hatalmas h­ang! Próbáljon most valami drámai áriát . . . A fiatal hölgy fejét rázta. — Nem, nem, Leo, tudom én mit érek, — mondá.... Soha se lesz belőlem drámai énekesnő, az nem nekem való.... de hát igazán úgy találja, hogy haladtam ? Jól van hát, most majd éneklek valami mást. Lionel egészen megfeledkezett a garde de dames hiányáról, újra tanulótársakká lettek, mint a nápolyi régi jó napokban, mikor olyan sokat tanultak, no meg mulattak is egy kicsit, midőn egymást vigasztalták, biztatták és zúgolódtak az örökké dörmögő mester, az öreg Pandiani ellen. Signorina Rossi most Dinoráhból az ár­nyéktánczot énekelte el, majd az ékszer-áriát adta elő Faustból; énekelte Rigolettóból a »Caro miót« s vállalkozott volna mindenre, a­mit csak barátja kívánt; skálái, futamai oly tiszták, oly biztosak valának, hogy újra, meg újra tapsokra ragadta hallgatóját. — Nyilvánosan soha se énekelt ön, Nina ? — kérdezé. — Egy hangversenyben igen, Nápolyban — válaszolta a fiatal hölgy. Meg vagy két-három ma­tinéén. De tudja-e, Leo —­ szólt derült tekintettel feléje fordulva — ajánlatot kaptam.....hogy éne­keljek az operában; óh igen, a máltai impresszárió Nápolyba jött... és Pandiani valamennyiünket éne­keltetett előtte. S az impresszárió kérésére, hogy elmenjek Máltába az ottani operához, nemmel fe­leltem. — Miért tette azt, Nina. Az mindenesetre jó kezdet lett volna — szólt Leo. A fiatal hölgy újra elfordult tőle és ujjai könnyedén futottak végig a zongora billentyűin. — Mindig azzal biztattam magamat, hogy egykor eljöhetek Angliába; az angolok sok pénzt áldoznak a hangversenyekre s ez talán jobb lesz. — Azért jött ön tehát Londonba, hogy a hangversenytermekbe szerződjék, Nina ? A fiatal hölgy vállat vonz. — Talán. Várni és látni akarok. Nem va­gyok becsvágyó. Nem. Kedvelik itt a könnyű víg operát ? — Igen,igen. — Tudtommal az igen népszerű Angliában, — mondá a fiatal olasz nő s szemei barátja tekin­tetét keresték.—Mit gondol, Leo elég hanganyagom volna nekem a víg operához ? De legyen ám őszinte, gondolja magában, hogy ön most Pandia­ni , én pedig a szigorú bírálatot leső Rossi Antónia vagyok! Nos hát, Maestro Pandiani, mit szól ön? — Ön tehát színpadra akar lépni, Nina ? — kérdezé Lionel s a félelem, hogy már most neki felelősséget kell vállalni a magános fiatal leányért újra lelki furdalást okozott neki. Mindenesetre ké­nyes volt a helyzet, de azért eszébe se jutott, hogy hazugsággal lerázza őt magáról s arra biztassa, hogy térjen vissza Nápolyba. Lerázza magáról Ni­­nát, az ő régi hű pajtását ? Több oknál fogva job­ban szerette volna, ha a hangversenytermeket választja; de ha ő hozzá folyamodott, hogy a lyrai színpadra bejuttassa, kötelessége volt neki minden tekintetben segítségére lenni. —• Azt jól tudja, hogy hangja kitűnő, — folytatta a fiatal ember, — és nagyon kevés gyakorlattal bát­ran vállalkozhat a víg operára, ha azzal kíván­ja kezdeni. De nem tudom, meg lesz-e elégedve, Nina, mert a fő szerepkör jelenleg be van töltve s kezdetben alkalmasint csak a karban kell éne­kelnie , és addig persze mig elfoglalhatja az első helyet csak igen csekély díjazásra számíthat... sőt lehet, hogy vándor társasághoz is kerül... — Kicsiny szerepek ? — szólt a fiatal hölgy kedvesen. — Oh, miért ne? Nekem tanulnom kell. — De nem tudom kedvére lesz-e, ismétlő Lionel. Lássa, majd két-három korbeli leánynyal egy és ugyanazon öltözőben kell öltözködnie... — Nos, aztán ? — szólt a fiatal nő kecses drámai taglejtéssel, szép fekete szemöldeit fel­húzva. — Leo ön soha sem látta az én lakásomat a Debernardi családnál ... csupán a lépcsőkön jött le egyszer... — Szent Isten ! Nina, el tudom képzelni a lakás belsejét, ha ahhoz a rettenetes lépcsőhöz ha­sonlít ! — kiáltott fel a művész És ön mégis úgy szeretett velük lakni, mindig virágokkal, apró csecsebecsékkel kedveskedett nekik. — Ah, Leo s ön sem találja ki miért ? — szólt Nina szintén kaczagva, miközben hófehér fogai kicsillogtak ajkai közül. Az öreg Debernardi Pietro sok éven át Angliában lakott, s ha nem is tökéletesen, de beszél angolul; azt gondoltam hát, hogy megtanulhatok tőle én is és ha csak le­hetséges, átvitorlázok Capriba s útközben foly­ton figyelmesen hallgatom az angolokat s az­után a mit megfigyeltem, elismétlem otthon ma­gamban kicsiny szobámban, szóval tanulni akarok, gondolom, hogy ha egyszer Angliába eljutok, Leo ki ne nevessen. — Kinevetni önt! — szólt az ifjú nehezte­­lőleg. — Bár bírnám én annyira az olaszt, mint a­hogyan ön az angol nyelvet beszéli, Nina! — Óh, hiszen ön igen jól beszél olaszul, — mondá a fiatal nő. Legfeljebb kissé megérzik rajta a nápolyi kiejtés. Ah, emlékszem, milyen jóízűen nevetett, mikor megpróbáltam tanítani, s úgy akart beszélni, mint Debernardi Sabetta s a többiek. Hiába, hallás után csak nem lehet úgy megtanulni, mégse mint a nyelvtanból. De még nem felejtette el, remélem. — Úgy látom, nem ijesztettem el önt a színpadtól, Nina, azzal, hogy több korbeli leánynyal kell együtt öltözködnie, kiket nem is ismer. Aztán igen csekély dijjazása is lesz kez­detben, Nina­ legfeljebb harmincz schillingra szá­­­míthat egy hétre, de az ne riassza el Nina, hiszen mi régi jó barátok vagyunk és míg Angliában lesz tárczám . . . A fiatal nő kétkedőleg tekintett rá. — Ah, ön nem akar érteni, — szólt a fiatal­ember gyöngéden. Lássa nekem elég pénzem van, és ha igaz jó barátnőm, akkor mindig, bármikor elfogadja tőlem, a­mire csak szüksége lesz . .. A szép olajszin­­zez hirtelen kipirult, és pil­lanatig hálás szemekkel tekintett barátjára, de talán zavarát elrejtendő felkelt a zongorától, azzal az ürügygyel, hogy kifáradt. — Most már elég az ügyleti dolgokról, — vete oda könnyedén — szenteljen nekem egy rö­vid hetet. . . Van-e ideje? — Oh, hogy ne volna, de vigyázzon és ne ejtse ki olyan furcsán a szavakat, Nina. — Jól van jól, majd vigyázok, — mondá mo­solyogva a fiatal hölgy. — Ugy­e, eljön velem egy kis sétára? Mily szép az idő! — folytatá hirtelen izgatottá váló hangon, kitekintve a Green Park lombos fáira , aztán csaknem egészen magában mormolá zengzetes olasz nyelven: — Ah, Leo mio, ehe sáréi felice d’essere in campagna 1 Az egész csak sóhajszerüen lebbent el ajká­ról s tán épen az okból beszélt önkénytelenül szép any­any­el­vén. És midőn a lépcsőn lemenve, Leo ki­nyitotta előtte az ajtót, ő is olasz nyelven intézte hozzá szavait. — A falu ! — szólt. — Majd meglátja Nina, ha az utczán végig megyünk, hogy ebben az évad­ban a város is csak olyan szép, mint a falu. Ha a fák lombjai közül kicsillámlanának a szép kék ten­ger hullámai, szinte azt képzelhetné, hogy a Villa Reálban van. Midőn azonban tovább mentek és bejutottak a csendes Park belsejébe, újra áttértek az angol nyelvhez. A fiatal nő beszélt barátjának nápolyi ismerőseikről és változó körülményeikről. Olykor egyikük se szólt semmit, mert közültük minden oly csendes volt, a fák üde lombjai, a sövényzet dús pázsitja, melyet még nem lankasztott el a nyár pora, mind oly an dalítólag hatott rájuk. A szellő által lengetett s hús árnyékot vető szilfa­lombok kellemes üde­séget árasztottak szét. (Folyt. köv.) Abauj vármegyéből a kormánypárt csupa rémhírt hall. Abauj vármegye főispánja tu­datta a szabadelvűpárti Olympussal, hogy ott már Bachus sem segíthet, mert a nemzeti pártra nézve biztos minden kerület. * Pulszky Ágost bujtogatása. A ku­­lai kerületben az osztrák ármádia érdemrendes vitéze, Pulszky Ágost főhadnagy, különben dele­gátus és a német nyelvnek a magyar országgyűlé­sen egyetemi védője, hetek óta a legnagyobb mér­vű erkölcsrontást viszi véghez saját megválaszta­tása érdekében. Iszonyú etetés-itatás mellett

Next