Pesti Napló esti kiadás, 1892. január (43. évfolyam, 2-30. szám)
1892-01-14 / 14. szám
Csütörtök, január 14.Budapest, 1892. 14 szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Királysértés. Tiltakozunk az ellen, hogy a király személyét a korteskedésbe miniszterei belevonják. Megróttuk ezt, midőn a Terézvárosban tette Badócza, mondván, hogy a király óhajtja gr. Andrássy Gyula megválasztatását. Mennyivel nagyobb megbotránkozású, ha Szapáry, Fejérváry és Szilágyi tesznek hasonlót saját becses személyeik érdekében. Idézzük szó szerint a miniszter urak lelkiismeretlen beszédét. Szapáry így szólt: »Aulikus politikát, illetőleg oly politikát, mely a nemzet érdekeivel ellentétben áll, lehetett követni akkor, midőn a korona és nemzet között viszály volt; de nem lehet ily politikát követni akkor, mikor a trónon oly fejedelem ül, ki a magyar alkotmánynak és a nemzeti érdekeknek leghívebb és leglelkiismeretesebb őre. Ily kifejezés használásának más czélja nem lehet, mint a trón és nemzet között a viszály magvát elhinteni akarni.« » E szavakban alkotmányos megsértése rejlik a fejedelemnek és megrágalmazása a nemzet azon részének, mely az ellenzékkel tart. Alkotmányos elv, hogy a király személye szent és sérthetetlen, annak a pártviszályokba belevonatnia nem szabad, még saját miniszterei által sem. A politikáért ezek felelősek és ha aulikus az ő politikájuk, ők hibáznak. Valóban ők, mert a királynak tanácsolnak s nem őszinték hozzá, midőn nem tájékoztatják az ország igaz állapotáról és a nemzet valódi érzelmeiről, hanem az udvari körök kegyeit keresik s azok nézeteihez alkalmazkodva, tesznek előterjesztéseket és csinálnak politikát. Aulikus politikáról szólva mindig a magyar minisztérium azon igyekezetét kell érteni, hogy a bécsi udvari köröknek nézeteit és szándékait igyekszik Magyarországon érvényesíteni. Kötelessége volna pedig magyar politikát csinálni és azt ama nem elfogulatlan befolyásos körök ellenében is a korona előtt képviselni. Ha ezt tennék minisztereink, közvetítők volnának a trón és a nemzet között; igy pedig Szapáry és társai azok, kik önzésből a fejedelem személyét is felhasználják, hogy »a trón és nemzet közé a viszály magvát elhintsék«, mert jó nekik a zavarosban halászni. Fejérváry programmbeszédében többször beszélt a királyról. Megszoktuk ezt nála, mert hiszen egész múltja tanúskodik róla, hogy legfőbb elve a korona iránti hűség és föltétlen engedelmesség az alkotmányosság és a magyar hazafiság korlátozása nélkül. Osztrák katona, aki midőn a magyar főváros választópolgárainak magát jelöltül felajánlja, a német nyelvet, a 25. §-t és a fekete-sárga zászlót pártolja és a nemzeti pártot szidja, mert ezekért nem lelkesedik. S midőn állítja, hogy ez nem aulikus politika, sajátos logikájával a fejedelemre appellál, hogy az ellenzékcsakis azért kifogásolja a sárgafekete jelző lobogókat, hogy azok véletlenül a király színeivel azonosak.Címe a svarczgelb politikát a király színeivel, vagy azzal igazolják, hogy azok a király színei. A királyt akarják népszerűtlenné tenni ? Ez nem fog sikerülni. Vagy azt hiszik, hogy a király személyével népszerűvé tehetik a fekete-sárga zászlót Magyarországon és a Gotterhaltét a magyar országgyűlés trónbeszéd-ünnepélyein? —Ez nem fog sikerülni. Hanem igen is sikerülhet, hogy azonosítják magukat a feketesárga zászlóval és azzal az egész politikai eszmekörrel, melyet ezen osztrák színek Magyarországon képviselnek. Szilágyi Dezső a harmadik. Programmbeszédének távirati kivonata szerint azt mondá : »Hogy akik aulikusnak nevezik a kormányt,azok már nem állanak az alkotmány talaján, mert ezen szemrehányás egy oly személy ellen is irányul, melyhez nyúlni még egy párt sem merészelt ekkoráig. És aki tagadja, hogy az állam vezetésében más történik, mint amit a kormány akar, az nem áll többé az alkotmányosság alapján.« Tehát ismét a királyra történik hivatkozás, még pedig galád módon egy hamis állítással, mely ellenkezője az igazságnak. Mert aki teszi, Szilágyi Dezső, hogy a királyt a korteskedésbe belevonja, akként teszi, hogy ráfogja másra, a nemzeti pártra, hogy ez cselekszi, így a tettes szokta kiabálni, hogy: »Te tetted!« Soha sem a nemzeti párt nyilatkozatában, sem Apponyi programmbeszédeiben, sem a párt tagjainak felszólalásaiban a leghevesebb viták alatt; de még a párt közlönyeiben, sem a sajtóban nem fog találni Szilágyi Dezső és kompániája egy bántó vagy tiszteletlen, vagy csak bizalmatlan szót ő Felségéről I. Ferencz József királyunkról. Hanem ellenkezőleg minden esetben, ha az ő személye cselekvőleg szerepel, vagy szóba hozatott, hűségünknek, hálánknak és bizalmunknak adtunk hódoló kifejezést azon fejedelem iránt, ki megkoronáztatása óta nemcsak a legalkotmányosabb magyar király, hanem gyakran a magyar állam és a magyar nemzeti törekvések pártfogója is, szemben a magyarellenes törekvésekkel a bécsi udvarnál, vagy az osztrák kormánynál, valamint a nemzetiségi izgatókkal szemben hazánkban. És így a jelen választási mozgalom alatt is a nemzeti párt nemcsak, hogy óvakodott királyunk szent és sérthetetlen személyét a választási küzdelmekbe belevonni, hanem ellenkezőleg a fejedelmünk alkotmányosságába vetett hittel ragaszkodunk azon felfogáshoz, hogy ha a nemzet többséget ad a nemzeti politikának és pártnak, a korona nem fogja ellenezni ennek kormányra jutását. Szilágyi Dezső ur kedvéért semmi esetre. A ki vak gyűlölségében a nemzeti párt ellen védpajzsul a király személyét állítja maga elé s azt akarja, hogy a nemzeti pártot a királylyal hozza ellentétbe, a fejedelmet alattvalóival. Ez az ő alkotmányossága. De Szilágyi maga magát megcáfolja, midőn azt beszéli, hogy az államban más nem történik, mint amit a kormány akar. Ez igaz, ezt mondjuk mi is és éppen ezért támadjuk a kormányt, vádoljuk a minisztériumot aulikus politikával — nem pedig a királyt, — hogy t. i. a minisztérium saját akaratából teszi mindazon dolgokat, melyek aulikusak, mert az osztrák felfogást szolgálják Magyarországon, a nemzeti követelményeket pedig megtagadják. Erre a bizonyítékok halmazával vannak. Talán Szilágyinak is bizonyíték a védtörvény és a konzuli bíráskodásról szóló törvény. De legjobb bizonyíték Fejérváry csász. és kir. közös hadseregbeli generálisnak magyar honvédelmi minisztersége, kivel Szilágyi Dezső szolidáris. Az ellenzék tehát teljesen alkotmányos alapon áll, midőn aulikus politikával vádolja azon kormányt, melynek akaratán kívül az állam vezetésében nem történhet semmi és mely mindenért felelős. De nem áll alkotmányos talajon az a miniszter, aki társaival egyszerre, a minisztérium felelősségébe belevonja a király személyét és hogy maga mellett korteskedjék s az ellenzéket denuncziálja, a választási pártküzdelembe I. Ferencz József Magyarország koronás királyát merészkedik társul venni. Ezért is felelőssé teszszük s eljárását megbélyegezzük. Választási mozgalmak. A fővárosi IX. kerület ellenzéki választói nagyszámú küldöttség által kérték fel tegnap Polonyi Gézát, hogy fogadja el e kerületben a jelöltséget. Polonyi Géza azonban kijelentette, hogy egészségi állapota lehetetlenné teszi, hogy a jelöltséggel együtt járó kötelességeket e kerületben is teljesítse s annál inkább sajnálja, hogy nem felelhet meg a felszólításnak, melyet magára nézve nagy megtiszteltetésnek tart, mert e kerületben a nemzeti párt választói is felajánlván támogatásukat, a közös erővel vitt választási küzdelemben igazolását látná annak az elvnek, melynek a 48 as és függetlenségi pártban ő a zászlótartója, hogy az ellenzék a választások alkalmával karöltve járjon el a kormány jelöltje ellenében. Hangsúlyozta egyúttal annak szükségét, hogy az ellenzéki polgárok ne tekintsék befejezettnek az ellenzék akcióját e kerületben a jelenlegi választási mozgalommal, hanem a jövőre is gondoljanak. * In vino veritas. Megesett már Szilágyi Dezsővel, hogy igazat mondott, jó kedvű toasztban, máskor is Pozsonyban. A szerdai banketen így vicczelt: »szeretné követni a magyar ember kedves szokását, hogy a kormányt szidja, de fél attól, hogy részéről ezt nem tartanák őszinte nyilatkozatnak.« Ebben kettős igazság rejlik: először, hogy Szilágyitól semmit sem tartanak őszintének, még azt sem, ha a kormányt szidja. Mert ki tudja, ezzel hova céloz ? Másodszor, hogy neki kedves szokása a kormányt szidni, nemcsak a fehér asztalnál, kivéve egy tagját a minisztériumnak, akivel teljes szolidaritásban áll, t. i. Szilágyi Dezsőt. Ami az őszinteséget illeti, az iránt fényes bizonyságot tesz a közigazgatási vitánál tanúsított magatartása, és mellette pozsonyi beszéde. Mert ime, a közigazgatási törvényjavaslatot a minisztertanácsban egyszer megbuktatta, másodszor passzíve elfogadta, de Szapáry háta mögött szidta s a szolidaritást e javaslattal megtagadta. Védelmére a képviselőházban egy szót nem szólt, de szavazatával hozzájárult. Ellene a szélsőballal konspirált s az obstrukcziót titkon bátorította, alkalmasint remélve, hogy a javaslattal Szapáry együtt bukik és ő lesz pártvezér és belügyminiszter. Most pedig Pozsonyban az obstrukczió ellen dikcziózik és a szólásszabadság korlátozását a parlamentáris szabadelvűség követelményének mondja. A közigazgatási kérdésben pedig »a megkezdett reformmű folytatását« helyezi kilátásba, vagyis a Szapáry kontár törvényjavaslatának újra benyújtását és »minden parlamentáris eszközzel diadalra juttatását.« Ilyen a Szilágyi őszintesége és következetessége. Őszinteségének egy másik példája, hogy ugyanő, ki az Apponyi és a nemzeti párt ellen a házban és a sajtóban a függetlenségi párttal több ízben szövetkezett, tette ezt az elkeresztelési kérdésben és a közjogi természetű közös ügyes konzuli bíráskodásnál. Most szemrehányást tesz a nemzeti pártnak, hogy mint ellenzék a másik ellenzékkel, a függetlenségi párttal, a kormánypárt ellen szövetkezik. Teszi ezt az a Szilágyi, ki miután a véderőjavaslatnál Apponyival szövetkezett Tisza ellen, még a tárgyalás alatt társát cserben hagyta és Tiszával szövetkezett Apponyi ellen. Azután belépett a Tisza-kabinetbe,hogy az ellenzékkel megbuktassa Tiszát s valóban a Kossuth-kérdésben saját miniszterelnökének cselt vetve, Tiszát ki is buktatta. Alig történt ez meg, az uj miniszterelnök Szapáry ellen szőtte cseleit s evégből Tiszáékkal kibékült. Ily fényes eredmények után ki kételkedhetnék Szilágyi őszinteségében. Ami pedig azt illeti, hogy a kormányt szidni szereti, erre egy egész lexikont tudnánk idézni, a dicsérő kifejezésekből és az állatvilágból vett hasonlatokból, melyekkel hátuk mögött minisztertársainak olykorolykor kedveskedett. * Dédesről kapjuk e sorokat: A dédesi kerületünk volt országgyűlési képviselője, ifj. Ábrányi Kornél, választókerületének községeit sorba látogatja s minden községben a nép lelkes éljenzése s elragadtatása közt tartja beszámoló és programm beszédét. A kerület székhelyén, Dédesen,e hó 10-én,az első vasárnapon tartotta nagyszabású beszédét, a tágas és kényelmes ref. lelkészi ujlakban. Amint várható is volt, a beszéd mind eszmegazdagság, mind korrektség tekintetében kitűnő volt, itt-ott nem mulasztott el egy kis csípősséget közbevegyíteni, tele volt retorikai szépségekkel. Óriási hatást keltett a választási szónoklatok keretében kimagasló, fényes alakja. Gyorsíró nélkül nem adhatjuk vissza e valóban remek és gyújtó beszédet, a szónok pedig rögtönzött s nem papiroson, de a hallgatók szivében örökítette meg beszédét. A közönség nem épen csak a helybeli összes lakosságból, hanem a vidék összesereglett intelligencziájából telt ki. Körútja folyton valódi diadalut, úgy hogy kormánypárti ellenjelölte, dr. Radvánszky Géza, már e hó 11-én visszalépett s általában kudarct várhat mindenkire, aki a jelölt ellen föllépni próbálna. (N. J.) * A pánszláv-dákoromán-szász-omladinista-osztrák kormánypárt aulikus miniszterei, Fejérváry, Szilágyi, Szapáry sorra szemére vetik a nemzeti pártnak, a függetlenségi és 48 as pártokkal szövetkezését. És nyomban érkezik a volt szabadelvű párt jelen minisztériumára épp oly jellemző, mint a magyarságra nézve lealázó és lesújtó hír, hogy a Szapáry-kormány a nemzetiségekkel hogy paktál. Megvannak a bizonyítékok Szebenből és Turócz-Szt.-Mártonból. Szebenből jelentik táviratban, hogy Szapáry Gyula gróf, mint belügyminiszter, jóváhagyta a szász univerzitás utolsó közgyűlésén hozott alapszabálymódosításokat az egyetem pénzkezelésére, ügykezelésére és hivatalnokaira vonatkozólag. Ezek azon pontok, melyektől Tisza Kálmán megtagadta beleegyezését, minek folytán a szászok egy része a kormánypártból kilépett. Arról van szó t. i., hogy a szász egyetem alapjai a régi királyföld összes lakosait illetik-e, vagy kizárólag a szászokat, a magyarok és oláhok kizárásával, s hogy a szász egyetem vagyonkezelésére minő felügyeletet gyakoroljon a magyar kormány s megkívántassék-e a belügyminisztérium jóváhagyása a szász budgethez és egyéb egyetemi költséges határozatokhoz, ha ezek meg nem felebbeztetnek. Szóval a szászok a milliókra menő egyetemi közvagyon egyedüli tulajdonosai lesznek és tehetnek vele a mit akarnak. így a szász egyetem ismét mint politikai testület nagyhatalmat nyer Erdélyben s a magyar állam felügyelete alól kiszabadul. Szép egyesisitése a nemzetnek! Gyönyörű unió Erdélylyel! A pánszláv Turócz-Szt.-Mártonban pedig elhatározták, hogy mint tót nemzeti párt nem vesznek részt a választásokban, de a párt szabad kezet enged azon fajbelieknek, akik akár passzív, akár aktív választással valami külön jó czélt akarnának előmozdítani. Mit tesz ez ? Ez annyit jelent, hogy a pánszláv választók vagy szavazzanak a kormánypárti jelöltekre, vagy tartózkodjanak az ellenzéki jelöltek támogatásától, hogy ezen jó szolgálataik fejében akár megyei paktumok útján a főispánoktól hivatalos állásokat csikarnak ki pánszlávok számára, akár pedig pánszláv templomoknak, iskoláknak és egyleteknek pénzt eszközölnek ki a kormánypárti jelöltektől. Ez persze nem magyar nemzeti politika. Osztrák politikának Magyarországon azonban teljesen megfelel. Éljen Szapáry! * A »délmagyarországi nemzeti párt« elnöksége a következő meghívást bocsátotta ki: A délmagyarországi nemzeti párt f. hó 17-én délután 3 órakor Temesvárott a városi vigadó nagy termében általános pártgyűlést tart. Midőn erre tisztelt elvtársainkat meghívni szerencsénk van, hazafias örömünkre szolgál egyszersmind tudtukra adni, hogy Apponyi Albert gróf pártunk dicső vezére a párt több előkelő tagjának kíséretében ezen gyűlésen meg fog jelenni. A küszöbön álló országgyűlési képviselőválasztások tekintetében szükséges megállapodások fontossága, — a megjelenésüket kilátásba helyezett fővárosi vendégek iránti tisztelet s a közéletben elfoglalt pártállásunkból folyó politikai reputácziónk, egyaránt hazafias kötelességévé teszik mindnyájunknak, teljes odaadással arra hatni, hogy ezen pártgyűlésünk minél számosabban látogatva és minél sikeresebb legyen. Ugyanazért hazafias teljes bizalommal bocsátjuk ki a jelen meghívót, és nem kételkedünk, hogy tisztelt elvtársaink hazafias és alkotmányos nagy feladatunk érzetében ez alkalommal is kérésünknek készségesen eleget teendenek s a pártgyűlésen tömegesen fognak megjelenni. Temesvárott, 1892. évi január hó 10-én. Hazafias üdvözlettel Patyánszky Elek, pártelnök. Torda-Aranyosmegyében a tordai kerületben a függetlenségi és 48-as párt Bartók Lajos első rangú költőt jelölte, a ki a jelöltséget elfogadta s programmbeszédét január 17-én tartja. A kiváló jelölt tiszteletére a színházban díszelőadás lesz, este pedig száz terítékű társas vacsorát rendeznek választói. Papp Samu bukása a politikai téren is kimagasló Bartókkal szemben bevégzett ténynek tekinthető. * A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Az új Fortunatus herczeg. — Black Williamtól. — Angolból fordította: Szigethyné Szalay Erzsi. A sértett büszkeség könnyei tolultak hirtelen a hosszú szempillák alá, de azért méltóságteljes büszkeséggel köszöntve fejével megfordult s az ajtó kilincsére tette kezét. Lionel abban a pillanatban megfogta karját. — Ej, Nina, ön még most is a régi elkényeztetett gyermek! Áh, ezek a nápolyi leányok, mit fel nem tételeznek ! Hát már hogyne örülnék én viszontlátásán, Nina ... örülök nagyon ... de megijesztett engem jövetelével... így egyedül... — Megijesztettem önt, Leo? — kérdező és csengő kaczaj tört át könnyein. — Ah, már látom a garde de dame hiányzik ? De lássa, arra nem volt időm, hogy kísérőt szerezzek ... látni vágytam önt Leo s igy szóltam magamhoz: »Leo meg fog érteni és utólag majd szerzünk garde de dameot is.« Oh, igen, igen, tudom én, hogy mi az illő!... de hát hol vettem volna hozzá az időt ?... Tegnap végig mentem az utczán és ime Leót látom mindenütt, minden kirakatban, majd ebben, majd abban a jelmezben . . . nevét pedig oly nagy, de olyan nagy betűkkel a ... — A szinlapokon? No de hát üljön le már, Nina és beszélje el, hogyan jutott Londonba ? A fiatal hölgy ekkor már teljesen elfeledte és meg is bocsátotta az ifjú első közönyös fogadtatását ; egész nyugalommal széket vett elő s leült, fekete selyem napernyőjét térdén keresztül fektetve. — Ez nagyon egyszerű, — mondá, időről időre szívélyes melegséggel sőt szeretettel nézve Leóra, mintha azt a régi barátságot, mely nápolyi együtt tanulásuk ideje alatt Nápolyban annyira bizalmas jellegűvé lön, meg se zavarta volna a fiatal s rendkívüli szép hölgynek természetes tartózkodása, ki mint teljesen idegen jött egy idegen városba. — Emlékszik ön Carmelára, Leo ? Carmela és élete párja nagy szerencsét csináltak ... nagy tornát nyertek a lotterián, akkor a jó férj így szólott: »Carmeluecia, mi Párisba utazunk, igen Párisba Carmeluecia, és miért ne jönne velünk Nina is ? Nem volt ez szép tőle ? De hát úgy Andrea, mint Carmela mindig jók voltak hozzám. Mikor aztán Párisban valók, igy szóltam : »hiszen ide már London nincs távol; elmegyek hát Londonba; Londonba utazom s felkeresem Leót. Ki tudja talán szerződtetnek is... de óh, ne, ne, ne nevessen, Leo! — mondá— habár ő maga és nem Lionel nevetett. —■ Haladtam ám, éh sokat haladtam azóta... hiszen emlékezhetik, hogy az öreg Pandiani mindig dicsérte hangomat, de az a tanulás nehezen ment nekem. Nagyon jól emlékezett arra Lionel, sőt arra is emlékezett, hogy midőn Nápolyt elhagyta, signorina Rossi a legkitartóbb szorgalommal tanulmányozta a futamokkal, skálákkal és trillákkal teli kavatinákat, és így kész volt elhinni, hogy annyi szorgalom nem maradhatott eredmény nélkül. De midőn a fiatal hölgy szerényen megemlítette, hogy hangjegyeit lent hagyta az alsó csarnokban, s nagyon szeretné, ha Leo meghallgatná s véleményt nyilvánítana a felett, vájjon nem volna-e még hangjának több hajlékonyságra szüksége, s midőn felhozták s a zongorára helyezték a kottákat, művészünk nem kevéssé volt meglepetve azon,hogy gyermekkori barátnője Thomas »Jason Titániáját« választotta ki. De még jobbam elbámult, midőn Nina a nehéz zene darabot oly könnyedséggel s annyi bravourral énekelte, olyan hévvel és finom kivitellel, hogy még csak álmában se hitte volna arra képesnek. Brávo! Brávo! Bravissimo!... Ön igazán nagy haladást tett, Nina! — kiáltott fel Leo ... Hangja nem csak hajlékony de érczes, csengő, és ritka terjedelmű, hatalmas hang! Próbáljon most valami drámai áriát . . . A fiatal hölgy fejét rázta. — Nem, nem, Leo, tudom én mit érek, — mondá.... Soha se lesz belőlem drámai énekesnő, az nem nekem való.... de hát igazán úgy találja, hogy haladtam ? Jól van hát, most majd éneklek valami mást. Lionel egészen megfeledkezett a garde de dames hiányáról, újra tanulótársakká lettek, mint a nápolyi régi jó napokban, mikor olyan sokat tanultak, no meg mulattak is egy kicsit, midőn egymást vigasztalták, biztatták és zúgolódtak az örökké dörmögő mester, az öreg Pandiani ellen. Signorina Rossi most Dinoráhból az árnyéktánczot énekelte el, majd az ékszer-áriát adta elő Faustból; énekelte Rigolettóból a »Caro miót« s vállalkozott volna mindenre, amit csak barátja kívánt; skálái, futamai oly tiszták, oly biztosak valának, hogy újra, meg újra tapsokra ragadta hallgatóját. — Nyilvánosan soha se énekelt ön, Nina ? — kérdezé. — Egy hangversenyben igen, Nápolyban — válaszolta a fiatal hölgy. Meg vagy két-három matinéén. De tudja-e, Leo — szólt derült tekintettel feléje fordulva — ajánlatot kaptam.....hogy énekeljek az operában; óh igen, a máltai impresszárió Nápolyba jött... és Pandiani valamennyiünket énekeltetett előtte. S az impresszárió kérésére, hogy elmenjek Máltába az ottani operához, nemmel feleltem. — Miért tette azt, Nina. Az mindenesetre jó kezdet lett volna — szólt Leo. A fiatal hölgy újra elfordult tőle és ujjai könnyedén futottak végig a zongora billentyűin. — Mindig azzal biztattam magamat, hogy egykor eljöhetek Angliába; az angolok sok pénzt áldoznak a hangversenyekre s ez talán jobb lesz. — Azért jött ön tehát Londonba, hogy a hangversenytermekbe szerződjék, Nina ? A fiatal hölgy vállat vonz. — Talán. Várni és látni akarok. Nem vagyok becsvágyó. Nem. Kedvelik itt a könnyű víg operát ? — Igen,igen. — Tudtommal az igen népszerű Angliában, — mondá a fiatal olasz nő s szemei barátja tekintetét keresték.—Mit gondol, Leo elég hanganyagom volna nekem a víg operához ? De legyen ám őszinte, gondolja magában, hogy ön most Pandiani , én pedig a szigorú bírálatot leső Rossi Antónia vagyok! Nos hát, Maestro Pandiani, mit szól ön? — Ön tehát színpadra akar lépni, Nina ? — kérdezé Lionel s a félelem, hogy már most neki felelősséget kell vállalni a magános fiatal leányért újra lelki furdalást okozott neki. Mindenesetre kényes volt a helyzet, de azért eszébe se jutott, hogy hazugsággal lerázza őt magáról s arra biztassa, hogy térjen vissza Nápolyba. Lerázza magáról Ninát, az ő régi hű pajtását ? Több oknál fogva jobban szerette volna, ha a hangversenytermeket választja; de ha ő hozzá folyamodott, hogy a lyrai színpadra bejuttassa, kötelessége volt neki minden tekintetben segítségére lenni. —• Azt jól tudja, hogy hangja kitűnő, — folytatta a fiatal ember, — és nagyon kevés gyakorlattal bátran vállalkozhat a víg operára, ha azzal kívánja kezdeni. De nem tudom, meg lesz-e elégedve, Nina, mert a fő szerepkör jelenleg be van töltve s kezdetben alkalmasint csak a karban kell énekelnie , és addig persze mig elfoglalhatja az első helyet csak igen csekély díjazásra számíthat... sőt lehet, hogy vándor társasághoz is kerül... — Kicsiny szerepek ? — szólt a fiatal hölgy kedvesen. — Oh, miért ne? Nekem tanulnom kell. — De nem tudom kedvére lesz-e, ismétlő Lionel. Lássa, majd két-három korbeli leánynyal egy és ugyanazon öltözőben kell öltözködnie... — Nos, aztán ? — szólt a fiatal nő kecses drámai taglejtéssel, szép fekete szemöldeit felhúzva. — Leo ön soha sem látta az én lakásomat a Debernardi családnál ... csupán a lépcsőkön jött le egyszer... — Szent Isten ! Nina, el tudom képzelni a lakás belsejét, ha ahhoz a rettenetes lépcsőhöz hasonlít ! — kiáltott fel a művész És ön mégis úgy szeretett velük lakni, mindig virágokkal, apró csecsebecsékkel kedveskedett nekik. — Ah, Leo s ön sem találja ki miért ? — szólt Nina szintén kaczagva, miközben hófehér fogai kicsillogtak ajkai közül. Az öreg Debernardi Pietro sok éven át Angliában lakott, s ha nem is tökéletesen, de beszél angolul; azt gondoltam hát, hogy megtanulhatok tőle én is és ha csak lehetséges, átvitorlázok Capriba s útközben folyton figyelmesen hallgatom az angolokat s azután a mit megfigyeltem, elismétlem otthon magamban kicsiny szobámban, szóval tanulni akarok, gondolom, hogy ha egyszer Angliába eljutok, Leo ki ne nevessen. — Kinevetni önt! — szólt az ifjú neheztelőleg. — Bár bírnám én annyira az olaszt, mint ahogyan ön az angol nyelvet beszéli, Nina! — Óh, hiszen ön igen jól beszél olaszul, — mondá a fiatal nő. Legfeljebb kissé megérzik rajta a nápolyi kiejtés. Ah, emlékszem, milyen jóízűen nevetett, mikor megpróbáltam tanítani, s úgy akart beszélni, mint Debernardi Sabetta s a többiek. Hiába, hallás után csak nem lehet úgy megtanulni, mégse mint a nyelvtanból. De még nem felejtette el, remélem. — Úgy látom, nem ijesztettem el önt a színpadtól, Nina, azzal, hogy több korbeli leánynyal kell együtt öltözködnie, kiket nem is ismer. Aztán igen csekély dijjazása is lesz kezdetben, Nina legfeljebb harmincz schillingra számíthat egy hétre, de az ne riassza el Nina, hiszen mi régi jó barátok vagyunk és míg Angliában lesz tárczám . . . A fiatal nő kétkedőleg tekintett rá. — Ah, ön nem akar érteni, — szólt a fiatalember gyöngéden. Lássa nekem elég pénzem van, és ha igaz jó barátnőm, akkor mindig, bármikor elfogadja tőlem, amire csak szüksége lesz . .. A szép olajszinzez hirtelen kipirult, és pillanatig hálás szemekkel tekintett barátjára, de talán zavarát elrejtendő felkelt a zongorától, azzal az ürügygyel, hogy kifáradt. — Most már elég az ügyleti dolgokról, — vete oda könnyedén — szenteljen nekem egy rövid hetet. . . Van-e ideje? — Oh, hogy ne volna, de vigyázzon és ne ejtse ki olyan furcsán a szavakat, Nina. — Jól van jól, majd vigyázok, — mondá mosolyogva a fiatal hölgy. — Ugye, eljön velem egy kis sétára? Mily szép az idő! — folytatá hirtelen izgatottá váló hangon, kitekintve a Green Park lombos fáira , aztán csaknem egészen magában mormolá zengzetes olasz nyelven: — Ah, Leo mio, ehe sáréi felice d’essere in campagna 1 Az egész csak sóhajszerüen lebbent el ajkáról s tán épen az okból beszélt önkénytelenül szép anyanyelvén. És midőn a lépcsőn lemenve, Leo kinyitotta előtte az ajtót, ő is olasz nyelven intézte hozzá szavait. — A falu ! — szólt. — Majd meglátja Nina, ha az utczán végig megyünk, hogy ebben az évadban a város is csak olyan szép, mint a falu. Ha a fák lombjai közül kicsillámlanának a szép kék tenger hullámai, szinte azt képzelhetné, hogy a Villa Reálban van. Midőn azonban tovább mentek és bejutottak a csendes Park belsejébe, újra áttértek az angol nyelvhez. A fiatal nő beszélt barátjának nápolyi ismerőseikről és változó körülményeikről. Olykor egyikük se szólt semmit, mert közültük minden oly csendes volt, a fák üde lombjai, a sövényzet dús pázsitja, melyet még nem lankasztott el a nyár pora, mind oly an dalítólag hatott rájuk. A szellő által lengetett s hús árnyékot vető szilfalombok kellemes üdeséget árasztottak szét. (Folyt. köv.) Abauj vármegyéből a kormánypárt csupa rémhírt hall. Abauj vármegye főispánja tudatta a szabadelvűpárti Olympussal, hogy ott már Bachus sem segíthet, mert a nemzeti pártra nézve biztos minden kerület. * Pulszky Ágost bujtogatása. A kulai kerületben az osztrák ármádia érdemrendes vitéze, Pulszky Ágost főhadnagy, különben delegátus és a német nyelvnek a magyar országgyűlésen egyetemi védője, hetek óta a legnagyobb mérvű erkölcsrontást viszi véghez saját megválasztatása érdekében. Iszonyú etetés-itatás mellett