Pesti Napló esti kiadás, 1892. április (43. évfolyam, 92-120. szám)

1892-04-02 / 93. szám

Budapest, 1892.Szombat, április 2. 93. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Budapest, április 2. Az első nemzeti czikk a »Nemzet«-ben. Oly so­kat megvádolták Apponyit és a nemzeti pártot azért, hogy a magyar udvartartásban a közjogi eszmét pregnáns kifejezésre akarja juttatni, any­­nyiszor elmondták, hogy ez olyan fejlesztése lenne a közjogi alapnak, mely közel jár megváltoztatás­hoz, hogy végre a »N­e­m­z­e­t« is megsokalta ezt, és mai czikkében oly világos és erőteljes kifejezést ad annak, amit mi és a nemzeti párt évek óta hangsúlyozunk, hogy csak a legnagyobb örömmel olvashattuk el a »Nemzet« mai vezérczikkét. A »N­e­m­z­e­t« többek közt a következőket irja: Az 1867. XII. t.-czikk, mint annyi más pont­jában, az udvartartásra vonatkozó paragrafusában sem teljesen világos és nem ment a kételyektől. A 7. §-nak idevonatkozó főbb intézkedései szó szerint a következők: A pragmatika szankc­ió szerint kö­zös ugyan az uralkodó, de ez még nem teszi szük­ségessé, hogy a fejedelem udvartartásának költsé­gei közösen állapíttassanak meg..... Az ud­var­tartás költségeinek megszavazása és kis­z­o­l­g­ál­t­a­t­ás­a t­e­h­át közös ügynek nem tekinthető. Magának a törvénynek szövegéből e szerint az következnék, hogy csakis az udvartartás költ­ségeinek megszavazása és kiszolgáltatása nem kö­zös. Vagyis, hogy e költségek nem a delegácziók­­ban állapíttatnak meg és nem a közösügyi költ­ségek komplexumában szolgáltatnak át a közös kormány kezéhez. Ellenben maga az udvartartás épp úgy, mint a fejedelem személye, közös a monarchia két állama között. Tehát, hogy nincs és nem is lehetséges külön magyar királyi és külön osztrák császári udvartartás, hanem a magyar királynak és az osztrák császárnak udvartartása egy és ugyanaz, csakis a költ­ségek szavaztatnak meg külön-külön, a két par­lament által. Ha azonban vizsgáljuk, mikép jött létre az 1867. XII. t.-cz. 7. §-a, el kell ismernünk, hogy az udvartartás közössége nem következik az említett törvényczikk szelleméből, sőt kétségbevonhatla­­nul bebizonyítható, hogy nemcsak a költségek megszavazása, hanem maga az udvartartás sem közös Magyaror­szág és Ausztria közt. Midőn ugyanis a dualizmus alaptételeinek meghatározásáról volt szó a feliratokban, a 15-ös és 67-es bizottságok tárgyalásai alkalmával hatá­rozottan kimondatott, hogy csak a valóban közös ügyek költségei állapítandók meg közösen, te­hát a külügyé és a hadügyé. A 15-ös bizottság május 5-diki ülésén azonban még nem dőlt el, várjon az udvartartás közös legyen-e vagy sem. Gorove plaidirozott legelőször az udvartartás magyar volta mellett. Deák és Andrássy szintén ily értelemben szólaltak fel. Lónyay ellenben a nagyobb pénzbeli megterheltetés miatt panaszkodott. Ha ugyanis az udvartartás közös ügy, akkor erre is alkalmazható a quota, mely esetben Magyarország jelentékenyen kevesebbet fizet vala, mint különben. Midőn Deák a vita ered­ményét összegezte, külön feltette a kérdést: közös legyen-e a czivilliszta, vagy sem ? A kérdésre adandó választ többen s köztük Lónyay, el akarták halasztani. Deák így nyilatko­zott : »Közös tárgy az udvartartás; ha azonban kü­lön udvartartást akarunk, akkor nem közös.« De már május 7-dikén maga Deák indítvá­nyozta az udvartartás költségeinek különvaló meg­szavazását, vagyis azt, hogy az udvartartás ne mondassák ki közösnek. És valóban sem a bizott­sági munkálatokban, sem a parlamenti tárgyalások alkalmával az udvartartás a közös ügyek közé nem számíttatott. Nem számította az 1867. XII. czikk 7. §-a sem, habár csakis költségek megszavazásáról beszél. De mert a közös ügyek taxativ felsorolásá­ban az udvartartás nem foglal helyet, annak da­czára, hogy a 7. §. csak a költségekről beszél, az udvarlást közösnek tartani nem lehet. Tiltakoznak ez ellen nemcsak a fennebb elő­adott nyilatkozatok, hanem tiltakozik egyszers­mind a legegyszerűbb törvénymagyarázat. A ma­gyar király udvartartása tehát teljesen magyar ügy. Az ellenkező nem folyik sem a pragmatika szankc­ióból, sem annak folytatásából, a dualiz­musból. Az uralkodó közössége, illetőleg azonos­sága ezen mit sem változtatott akkor, nem változ­tat most, mert a közös uralkodó Magyarország irányában kizárólag magyar király és nem egy­szersmind osztrák császár, habár törvényes czime király és császár. És épp azért, mert az udvartartás magyar, az 1867. XII. tczikk nem tö­rölte el a magyar királyi udvar mél­tóságait. Azok a törvények, melyek ezekről in­tézkedtek, ma is érvényesek, sőt e méltósá­gok ünnepélyes alkalmakkor, midőn a király ud­vartartásának valamely ünnepélyes ténye a ma­gyar közjog aktusával áll kapcsolatban, valóban szerepelnek is. Midőn a magyar korona teljes fé­nyében ragyog, ott vannak a magyar udvari mél­tóságok. De a királynak szűkebb udvartartá­­s­a, házi rendje, egészen magán­ügye. Ezt úgy rendezi be, a­hogy neki tetszik. A nemzeti aspirácziók erre is kiterjedhetnek; egyesek és pártok, sőt az egész köz­vélemény óhajthatják, hogy e szű­kebb udvartartás nemzeti szellem­ben módosuljon. Ennek azonban semmi köze sem a szankczió pragmatikához, sem a dualizmus­hoz, sem általában a közjoghoz és Magyarország államiságához. De az udvartartás magyar jellegét, az 1867 : XII. t.-czikk ide vonatkozó alkotmá­nyos értelmét senki sem tagadja; elis­merjük mindnyájan pártkülönbség nélkül. Mi czélja akkor az évenként megújuló torzsalko­dásnak ? Valóban mi is azt kérdezzük, hogy ha a »Nemzet« is így nyilatkozik — és ha tényleg meg is indultak már err­e nézve a bizalmas tárgya­lások — mirevalók voltak a kormánypárt és a kormánypárti sajtó részéről az eddigi torzsal­kodások? Mirevaló volt az 1867-diki alapot félteni azoktól a követelésektől, melyek­nek jogosultságát ma a »N­e­m­z­e­t« is be­ismeri ? De nem akarunk semmi szemrehá­nyást tenni s csupán azt akarjuk konstatál­ni, hogy a »N­e­m­z­e­t« mai czikkével össze­köttetésben látszik lenni az a nyilatkozat, me­lyet a képviselőház mai ülésén a kormány ne­vében Wekerle Sándor pénzügyminiszter tett, be­jelentvén a háznak, hogy a magyar udvartartás külső kifejezésének érvényesítésére nézve megindul­tak a bizalmas tárgyalások. Megindultak a­nélkül,­­hogy a közjogi alap változtatása, vagy mó­­dosítása szóba jött volna. íme, itt van egyike azoknak a befejezetlen ablakoknak és réseknek, melyekre Apponyi a közjogi alap épületén rámu­tatott. Az a tény, melyet ma a pénzügyminiszter bejelentett, legfényesebb c­áfolata azoknak a fej­lesztési theóriáknak, melyekkel Apponyit gya­núsították. A függetlenségi és 48-as párt holnap délelőtt 11 órakor értekezletet tart. Ugron Gábor nagyhatású beszédében szin­tén az önálló magyar udvartartás szükségét hang­súlyozza. Beszédében számos jogosult panaszt hoz fel, ezek közt azt is, hogy a magyar királyi család tagjaira nézve nincsen törvényes nyilvántartás, pedig ez a pragmatika szankczióból szükségképp következik. S ilyet csakis Ausztriában vezetnek a császári családról. Ugrón magáévá teszi Bánó József szavait, mint a ki a nemzetnek az önálló udvartartásra vonatkozó óhaját a monarchikus ér­zésből származtatja le. Pázmándy Dénes az egész ellenzék élénk helyeslése mellett felemlítette azt a mellőzést, mely a képviselőház elnökének jut, valahányszor audiencziára megy. Most is, mikor a képviselőház elnöke audienczián volt ő Felségénél, egy egész se­reg apró udvari méltóság előzte meg. Kérdi, várjon nem lealázó-e ez a képviselőház méltóságára és az elnök tekintélyére. Ezután még V­­­s­o­n­t­a­i Soma szólott, ki a Pázmándy Dénes határozati javaslatát pártolta. A kormány részéről sem a szakminiszter, sem a miniszterelnök nem válaszolt, hanem Wekerle Sándor pénzügyminiszter, a­ki a házban nagy fel­tűnést keltett. A pénzügyminiszter kijelentette ugyanis a kabinet nevében, hogy a magyar udvartartás kér­désében tárgyalások folynak a kormány tagjai kö­zött s mindaddig, míg ezek a tárgyalások folynak, azokról nem nyilatkozhatik, de sejtetni en­gedte, hogy a magyar udvartartást bizonyos te­kintetben fejleszteni óhajtja a kormány. A kor­mány tehát a­nélkül, hogy bármely oldalról gya­­núsíttatnék, a jelenlegi m. kir. udvartartás nemze­­tiebb szellemben való fejlesztését találja szüksé­gesnek, mert a pénzügyminiszter kijelentéséből mást nem következtethetünk, mint azt, hogy maga a kormány is tarthatlannak találja a jelenlegi ál­lapotokat. A dolog lényegére nézve bevárjuk a most már jelzett kormánytárgyalásokat. A miniszter után még Pázmándy Dénes tette meg észrevételeit s Horánszky Nándor kérdésére kijelentette - e­k­e­r­­­e pénzügyminisz­ter, hogy beszédében az intern tárgyalások befe­jezését értette. Ezután következett a név szerinti szavazás, a­melynél a kormány csak 28 többséget nyert, a­mi nyilván arra mutat, hogy a kormánypártból többen szándékosan tartózkodtak a szavazástól. Elnök: dr. Bánffy Dezső. J­e­g­y­z­ő­k: Schober Ernő, Széll Ákos, Lizs Gyula. A kormány részéről jelen vannak: Gróf Sza­­páry Gyula, Szőgyény Marich László, Wekerle Sándor gr. Csáky Albin. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hitele­síttetik. • Elnök bemutatja Arad feliratát, melyben a tiszt­viselők fizetésének szabályozásáról alkotandó törvény­ben Aradnak a lakbér tekintetében II. fokozatba helye­zését kéri. A pénzügyi bizottságnak adatik ki. Az interpellác­iós könyvbe Polonyi Géza jegyzett be interpellácziót a budapesti kir. ügyészség indítványának bírói határozat előtt nyilvánosságra hozatala tárgyában az igazságügyminiszterhez. Az ülés végén fog megtétetni. A kisebb tárczák. Következik a napirend: a kisebb tárczák költ­ségvetésének tárgyalása. Az udvartartás c­íménél Eötvös Károly a függetlenségi párt nevében ezúttal is hangsúlyozza, hogy a nemzet önálló magyar udvartartást óhajt. Az udvartartás a kö­zös ügyek közé nem tartozik, annak költségeit is önállóan állapítja meg a magyar törvényhozás s így a nemzet óhajának teljesítése törvé­nyes akadályokba nem ütközik. Mikor régebben a parlamenti pártok az ön­álló magyar udvartartást sürgették, a kormány mindig a financziális akadályokat emlegette, azt állítván, hogy pénzügyi helyzetünk nem engedi meg az önálló magyar udvartartás szervezését. Egyszer azt hozták fel, hogy míg a budai királyi lak kellőleg kibővítve nem lesz, az önálló udvar­tartásról szó sem lehet.­­Ámde, a­mint ő magánúton értesült, a kibő­vítés — tekintve a 12 millióra preliminált költsé­geket — mintegy negyven esztendeig fog eltarta­ni s igy addig a nemzet óhaját nem akarják telje­síteni. Óhajtaná a kabinet és a többség álláspont­ját ismerni abban a tekintetben, hogy váljon e kérdésben is az örök változhatatlanság theóriájá­­nak hívei, vagy pedig csak az örök nemakarás rab­jai. Szeretné ismerni a pénzügyminiszter konkrét nézetét, hogy a mai állapotot tartja-e kedvezőbb­nek, vagy azt, ha az udvartartás önállóan rendez­­tetvén, ennek erkölcsi és közgazdasági előnyeit él­vezhetnék? Beszédét azzal fejezi be, hogy a kabi­net nagy reform­tervei közepette ne feledkezzék meg az önálló magyar udvartartás rendezéséről. Bánó József beszédére reggeli lapunkban visszatérünk. Ugron Gábor hangsúlyozza, hogy midőn Ma­gyarország az udvartartás költségeinek teljes felét fizeti, bizonyára nem azért teszi, hogy egy fénye­sebb osztrák udvartartást lásson. A törvény meg­adja a jogot az önálló magyar udvartartáshoz s ha a kormány merne szólani a koronának, ez bizo­nyára egy perczig sem késlekednék, hogy a nem­zet törvényes igényeit a leglojálisabban kielégítse. De a kormány nem mer szólani, mert fél — nem is annyira a koronától — mint inkább attól, hogy elveszti az osztrák udvari méltóságok kegyét. Ha idegen méltóságok látogatnak el az osztrák-ma­gyar udvarhoz, akkor a magyar udvari méltóságok csak mint az osztrák udvar megbízottjai szerepel­nek, úgy hogy egy magyar zászlósban föl is éb­redt a magyar büszkeség s nem akart ily aláren­delt szerepet játszani. De abnormis az az állapot, hogy a magyar király körül oly méltóságok legyenek, akik a ma­gyar törvényeken kívül állanak. Ha mi akarjuk azt, hogy magyar uralkodó­házunk legyen, akkor akarnunk kell azt is, hogy magyar nemzeti ud­vartartásunk legyen. A főherczegek nem közisko­lákban nevelkednek, hanem az udvarban; s ha ez az udvar magyar volna, a főherczegek is azokká lennének, mint lettek azok a főherczegek, akik közénk lővén, asszimilálódtak. Szemére veti a kor­mánynak, hogy a törvény daczára hallgatag nézi, mikor a trónra joggal birt főherczegek lemondását a magyar törvényhozással nem is tudatták. A törvény értelmében a magyar törvényhozással nyil­vántartás végett állandóan tudatni kellene az ural­kodóház virtuális joggal bíró tagjainak születését, halálozását és lemondását. Helyesen hivatkozott Bánó József arra, hogy a magyar nemzetnek az önálló udvartartásra irá­nyuló óhaja monarchikus érzésből fakad. Mi nem akarjuk királyunkat idegenek őrizetére bízni, kö­zelebb akarjuk magunkhoz hozni , becsüljék meg tehát ezt a XIX. század végén ritka érzületet és rendezzék az önálló magyar udvartartást. (Tetszés és taps a bal- és szélsőbalon.) Pázmándy Dénes adatokkal bizonyítja, hogy az udvartartás egyáltalában nem magyar s a kö­zös háztartás nem közös, hanem egyszerűen osztrák. Ha az udvar Budapestre jön, ezt az udvari hivatal ily czimen tudatja: »Ausflug des aller­höchsten Hofes nach Budapest.« Tehát nem ud­vari székhely, hanem kirándulási hely. Mikor a képviselőház elnöke audiencziára ment a király­hoz, egész sor apró udvari méltóság előzte őt meg. Hát nem lealázó ez ? Legalább a magyar törvény­­hozásnak méltóságát védje meg a kormány. Az önálló magyar udvartartás létesítésére kéri utasí­tani a kormányt s erre nézve határozati javaslatot is terjeszt be. Visontay Soma az önálló magyar udvart nem az udvari életért óhajtja, melynek üdvös hatását társadalmi szellemünkre nem reméli, hanem azért, mert a királyt köztünk óhajtja látni. Pázmándy határozati javaslatát pártolja. Szólásra senki sem lévén följegyezve, elnök a vitát berekeszti. Wekerle Sándor pénzügyminiszter: T. kép­­viselőház! Eötvös Károly képviselő úrnak ma igen élctelő kedve volt, mert különben a válaszfelirati vita alkalmával hozzá intézett abbeli kérdésemre, hogy mutassa ki az 1867. t.-cz. rendelkezéseivel szemben azt az egyenértéket, melyet állami hely­zetünk és nemzeti biztosítottságunk tekintetében nyújtani képes, nem hivatkozhatott volna magára az 1867. XII. t.-cz.-re. A t. képviselő úr azonban ezt tette. Azon kérdésre, hogy a törvényczikkel szemben mutassa ki az ő egyenértékét, hivatkozik magára a tcz.-re és azt mondja: Hisz még ez is azt tanúsítja, hogy az udvartartás nem közös. Én erre az élc­elődésre csak egy közmondás­sal felelhetek, melyet a t. képviselő úr honosított meg itt a parlamentben, mikor azt mondta: Más­ról beszél Bodóné, ha a bor árát kérik. (Derültség és tetszés jobboldalon.) Nem szándékom, t. hát, kiterjeszkedni azon részletekre, melyeket itt az udvartartásra vonat­kozólag felhozni méltóztattak. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) nem azért, mert azt hiszem, hogy ezt a kérdést sem rekriminácziókkal, sem a legszebb versek czitálásával, mint az előttem szóló képviselő úr tette, megoldani nem fogjuk. (Helyeslés a jobboldalon. Mozgás a szélsőbalolda­lon.) Én a tárgy fontosságához mért komolysággal és kellő rövidséggel fogom elvi álláspontunkat je­lezni. (Halljuk! Halljuk­­!) Először is konstatálni kívánom, hogy sem a kormány, sem ezen oldal részéről soha senki két­ségbe nem vonta azt, hogy az udvartartás nem kö­zös ügy, (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon) , mint, azt hiszem, az 1867. XII. t.-cz. rendelkezései értelmében, melyek ugyan nem arról szólnak, hogy az udvartartás külön legyen, hanem csak az udvar­tartás költségeinek külön megállapítási módozatait határozzák meg. (Derültség és mozgás a bal- és a szélsőbaloldalon. Úgy van! Úgy van! a jobbolda­lon.) — azt vitatni, hogy az udvartartás közös ügy, nem is volna lehetséges. Tehát konstatálom, hogy soha senki nem is állította azt, hogy az udvartartás közös ügy. (Egy hang balfelől: Hát mi következik ebből.) Ebből azonban te­hát, ha azt méltóztatik kérdezni, hogy mi következik ebből, még nem következik be, hogy annak az udvartartásnak okvetetlenül elkü­lönítettnek kell lenni. A megelőző években már többször, úgy a múlt esztendőben, mint ezelőtt két esztendővel is, jeleztem a kormánynak abbeli álláspontját, hogy mi egy belső berendezésében is elkülönített udvartartást c­élszerűnek nem tartunk. Az udvartartás belső berendezéséért is fele­lősséget vállalunk, el kell vállalnunk, jelesen azt a felelősséget, hogy az udvartartás belső berende­zésében ne fejlődhessék ki oly szellem, mely akár alkotmányunkkal, akár nemzeti érzületünkkel megegyeztethető nem lenne. (Helyeslés a jobbolda­lon. Mozgás a szélsőbaloldalon.) Ez volt álláspontunk, t. ház, a múlt eszten­dőben és két esztendővel ezelőtt is. Ezt csak azzal kell megtoldanom — miután ma vádként nyilvá­nult az, mintha az udvartartás nem tudom miféle tendencziák melegágya volna — hogy biztosítha­tom a t. házat, hogy az az udvartartás nemcsak hogy ellenünk irányuló politikával nem foglalko­zik, hanem egyáltalán politikai kérdésekkel nem is foglalkozhatik. (Mozgás a szélsőbaloldalon. He­lyeslés jobbfelöl.) Pázmándy Dénes: Nincs is joga! Wekerle Sándor pénzügyminiszter: Természe­tes, hogy nincs joga. A kormány egyébként te hát, foglalkozik azzal a kérdéssel, (Halljuk! Halljuk!) hogy állam­jogi helyzetünk nem ugyan külön udvartartás léte­sítése által, de az udvartartás külső megjelenésé­ben és érintkezéseiben miként nyerjen megfelelő kifejezést (Élénk helyeslés) és ebbeli álláspontját a tárgyalások befejezése után fogja közelebbről je­lezni. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Kérem azért a t. házat, méltóztassék a beter­jesztett határozati javaslat mellőzésével a költség­vetési tételt megajánlani. (Helyeslés jobbfelől.) A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA Az uj Fortunatus herczeg. — Black Williamtól. — 44 Angolból fordította: Szigethyné Szalay Erzsi. Ő mindig és mindenben csak helyesen cse­lekszik, mindenben tökéletes és mindent teljesen tapintatosan és tüntetés nélkül cselekszik. Oh, tud ő erélyes is lenni, sőt meg is dorgálja a szegény árva gyerekeket, ha kell... de pár percz múlva már velük nevetgél és szeretettel veregeti meg vál­­lukat. — Ez már igazán egészen reád vall, Móricz, — kiáltott fel Lionel. Megbízást kaptál tehát egy tökéletes emberi lény felfedezésére ? — De talán te se vagy arra hivatva, hogy minden áron hibát keress benne, — szólt a másik élesen. Miss Francié pedig vonzódik hozzád. — Ki mondja, hogy én hibát keresek benne ? Franciéban alkalmasint nem is találhatnék hibát! — viszont­ elég kedélyesen Lionel. De már most, ha már sikerült felfedezned egy tökéletes, hibát­lan teremtményt, segítségére lehetnél egy másik­nak, ki nagyon is tud­ja, hogy telve van hibákkal, a­ki azonban annyira elégedetlen önmagával és környezetével, hogy már csaknem életunt ember lett belőle. Mangan fürkészőleg tekintett szúró szürke szemeivel a léha hangon kiejtett szavak hallatára a fiatal emberre. — Hol voltál te ma, Lionel ? — Brightonban. — Megint csupa herczegek és herczegnők között ? Ah nem szabad megharagudnod ... én éppen úgy tisztelem, mint bárki más azokat, kiket isten mi fölénk helyezett... nem feledem még el a kate­kizmus szavait, hogy tisztelettel kell meghajol­nunk a jobbak előtt. De mondd csak, mi bajod van ? Te lennél életunt ? Úgy mit szólna hozzá a lon­doni vig­y mulató világ! Lionel kissé izgatott, szenvedélyes, úgy­szólván lázas hangon beszél el egyet-mást barát­j­ának az utóbbi időben átélt eseményekből..... homályos reményeiről...... vágyairól...... miss Cunnynghan látogatásáról a színháznál és leuta­­zásáról Brightonba, azon óhajtásáról, hogy bizal­masabb viszonyba léphessen előkelő barátaival..... sőt még azt is közölte Mangannal, hogy mennyire terhére van, ha színészi pályája kerül szóba s hogy még színpadi diadalai se elégítik ki. — A bálvány tehát megunta a tömjéne­­zést, — mondá végre Mangan. — Furcsa do­log ! Pedig hány ezer meg ezer ember lé­tezik Londonban, nem csupán a boltbeli leá­nyok ... ki téged a legszerencsésebb halandónak tartanak és kik képzeletükben minden más nagy ember fölé emelnek. És kiváncsi vagyok, mit szól­nának, ha tudnák, hogy szívesen lemondanál ön­kényt irigylendő helyzetedről. De jól van, jól, én okát szeretném ismerni ennek az elégületlenség­­nek. Nőknél se közönséges dolog, ha fényes pályá­jukról, fényűzéshez szokott életmódjukról lemond­ván, visszavonulnak, hogy csendben és magányban elmélkedjenek, ami az én véleményem szerint nem is lehet könnyű feladat. Az ok magában véve elég világos és mindig szellemi tehetségeik hiányában keresendő; érzik, hogy a sanyargatás és az ön­megtagadás által tisztíthatják csak meg lelkeiket. De te, — folytatá szokott őszinteségével, — honnan ered a te életuntságod ? Bizonyosan vala­mely főrangú nő forgatta el a fejedet. Szeretnél vele egy és ugyanazon színvonalon állani, társa­dalmilag hozzá felemelkedni, és ez okból nem bán­nád, ha lerázhatnád magadról színészi pályádat. Lásd édes Linn, én jobban emlékszem hitoktatóm szavaira, mint te, mert te elfelejtetted már a kate­kizmus intését, hogy meg kell az embernek tanulnia a saját fáradtságos szorgalma és munkája által megkeresni kenyerét, és teljesíteni kötelességét ama téren, hová Istennek tetszett elhelyezni. Te pedig most egyszerre szeretnéd megváltoztatni életpályádat, szeretnél ügyvéd vagy képviselő len­ni. De mi történnék akkor ? Az esélyek mind ellened vannak, hogy a változtatás által legalább néhány év előtt megkereshetnéd a kenyeredet; de ami még sok­kal bizonyosabb az, hogy főrangú barátaid... kik­nek rangját s előkelőségét te bálványozod, nem törődnének többé veled. Érdekes vagy jelenleg előttük, mivel kedvencze lettél a nagy közönség­nek és mivel te játszod az új színháznak első fő­szerepeit. De mi lennél egyszerre mint kezdő ügy­véd? Ki tüntetne ki a lazacz-halászat, vagy a szarvasles gyönyöreivel ? És ha talán nagyravá­gyóid annyira vinne, hogy ama főrangú körből kívánnál házasodni, ugyan milyen előnyökkel lép­hetnél fel mint kérő ? Azt mondod, inkább lennél kerülő, vagy lovász, mint színész. A kerülőknek és a lovászoknak pedig nem igen sok alkalmuk nyílik a nagyúri hölgyekkel társaloghatni, s ha még kegye­sen megszólítják is, akkor se számíthatnak szo­rosabb összeköttetésre. Ha azzal jösz hozzám, hogy meguntam a sok kényeztetést, a tömjéne­zéseket s érzem, hogy az élet méltósága, természetes egy­szerűsége egészen elvész ebben a sok hízelgésben, tapsban és nyilvános szereplésben; hogy tehát egy kicsit összeszedjem magamat és megtisztuljak, le­dobom színpadi rongyaimat, dolgozni akarok há­rom vagy hat hónapig is, mint akármely napszá­mos, szigorú számítással fogok élni s ha kell még nélkülözök is, csakhogy az igaz, őszinte lények légkörében lehessek, elvonultan a hízelgő hazug világtól. Ezt érteném. De így, miről akarsz lemon­dani és miért ? Azt képzeled, hogy még jobban meg tudnád nyerni előkelő barátaidat, ha végleg szakítanál a színpaddal... — Csak gúnyolódjál! — szólt komoran Lionel. — Oh, senki se szereti hallani a prédikácziót, különösen én tőlem — mondá Mangan egykedvű­séggel — hanem ha kérdezel, csak őszintén ki kell mondanom, hogy minőnek látom én a helyzetet. Tegyük fel, édes barátom, hogy van valami hősies­ség ... hiábavaló, de azért mindamellett nemes hő­siesség a te eszmédben, hogy szívesen lemondanál a népszerűségről és a szép állásról, melyet a szí­vek húrjai által kivívtál magadnak. De azért te azt nem fogod megtenni. Csak nem akarhatsz egy­szerre senkivé lenni... a­mint az megtörtén­nék, ha a törvényszékhez szegődve, a törvény­könyvekben kezdenél búvárkodni. — És ezen az utón semmi szin alatt se jutnál köze­lebb a lazaczhalászathoz, se a szarvasvadá­szathoz, vagyis azokhoz az emberekhez, kik mindazt bírják és élvezik öröklött születési előnyeiknél fogva. Mind a kettőnknek nagy baja az édes fiam, Linn, hogy nem születtünk bíborban. Igaz, hogy te most mindenütt, még a főrangúak közt is, nagy úr lennél, úgy, mintha csak annak születtél volna; de azért, ha nem ilyen minősítés­sel, hanem mint ügyvéd vagy valami kis hivatal­nok mennél főrangú ismerőseid közé, ők elismer­nék ugyan érdemeidet, de egyszersmind érzésedre adnák, hogy már nem vagy érdekes rájuk nézve. Az új színházbeli »Thornhill Harrynak« sza­bad belépése van mindenhová, de a hivatalnok mr. Moore után nem vágyódnék senki. • — Te ma rendkívül bölcs vagy, Móricz, és csupa nagyvilági fogalmakat hirdetsz. — Nem szeretném látni, — hogy olyan áldo­zatot hozzál, mely nem eredményezné az általad várt előnyt, — mondá Mangan. — De mondtam már, hogy te nem is fogod meghozni azt az áldo­zatot. Fejedet elszédíté két szép szem, vagy talán mondjuk valamely elegáns kecses termet... a­mi megzavart, elégedetlenné és ábrándozóvá tett téged. •— Ha ennél többet nem tudsz következtetni a dologból, — mondá Lionel mesterkélt közöny­nyel, — akkor kínálj meg legalább egy pohár cognac-cal s szivarozás közben talán cseveghe­tünk olyasmiről is, miben mindketten egyetértünk. — Bizonyosan találunk olyan tárgyat, — szólt nevetve Mangan, mindazt előhordva, mit sze­rény készletében talált, s úgy látszott, maga is örömest tereli más irányba a társalgást. Lionel nem is gyaníta, hogy ugyanabban a pillanatban olyas­valami várt reá otthon a saját szobájában, mi legalább is rövid időre eltéríti lel­két aggodalmaitól és tűnődéseitől. Piccadillybe ér­kezve s lakásába felmenve tényleg nem várt még leveleket se, mert éppen vasárnap volt, de miután meg is talált asztalán egy kicsiny csomagot, abban a gondolatban, hogy talán valami hímzett papucs, elefántcsont nyelű kefe vagy olyas­valami ajándék tárgy lesz benne, már éppen másnap reggelre akarta hagyni felbontását, hanem véletlenül a czimb­atra pillantva, abban egész idegen kézírást látott. Gondatlanul felvette hát s ki is bontotta a csomagot, de csakhamar eltűnt közönyössége. A levél Girond kisasszonytól volt franczia nyelven írva. »Kedves Mr. Moore! »Ma már két ízben kerestük önt lakásán Mrs. Greyvel, de hiába, ezt a levelet hagyom hát hátra önnek. Borzasztó eset adta elő magát. Nina elutazott, senki se tudja hová, mi nem tudunk fe­lőle semmit. Ma reggel, midőn szobájába léptem, már eltűnt. Egy levelet hagyott számomra, egyet Mr. Lehmannak s egyet Miss Constancenak, arra kérve őt énekelje el szerepét holnap este, továbbá irt Mrs. Geynek, kinek számára a lakbért is mel­lékelte a hónap végéig, végül pedig ezt a kis cso­magot hagyta itt az ön számára. A hozzám írt le­vélben arra kér, kézbesítsem leveleit , melyeket az éjszakán át írhatott meg mind, korán reggel pedig elutazott! Kétségbe vagyok esve, mert nem tudom, mit tegyek. Legyen szives, ha csak teheti, eljönni hozzánk holnap reggel. »Estella.« Lionel gépileg tolt egy széket az asztalhoz s leülve, magához húzta a kicsiny csomagot, abban a reményben, hogy tartalma talán megmagyarázza a rendkívül váratlan eseményt. De a kis doboz te­tejét leemelve, még jobban megijedt, mert első pillantásra meggyőződhetett, hogy Nina vissza­küldte neki mindazokat az apró ajándékokat, me­lyekkel gondtalan pillanataiban őt meglepte. — Nina! — susogó halkan és szemrehányás hangján. Igen, ott volt minden, a kettős ezüst ser­legtől kezdve valamennyi. Kiszedte a csinos tárgyakat egyenként, de levelet, vagy csak egy sort is hiába keresett. Lionel nem tudta, milyen őrült szeszélynek tulajdonítsa ezt. Várjon minden komolyabb ok nélkül felejtkezett volna meg Nina mindarról a szép tanulmányról s tapasztalatról, miket Angliában időzése alatt szerzett, vagy csak egy szenvedélyes fellobbanás következtében hagyta volna ott előnyös színházi szerződését, csakis va­lami semmiségért okozott volna aggodalmat és szomorúságot jó barátainak. Hiszen tudtával nem volt közöttük semmi viszály, még csak szóváltás se semmiért. Az a gondolat, hogy Ninának valami titkos szerelme lehetett, mely arra indíthatta, hogy szökése előtt az apró emléktárgyakat visz­­sza­küldje, pillanatra se jutott eszébe, vagy ha megvillant is agyában, rögtön elodázta magá­tól. Nem, Lionel nem hitte, hogy Nina szökésé­nek akár régi nápolyi imádójával, akár bárki mással összefüggése lehessen. Egyszerre, mialatt a csecsebecséket szemlélte, egy másik gondolat riasztotta meg. Lehetséges volna-e, hogy Nina félre­értette talán az ajándé­kokat, szerelmi zálogként tekintette azokat és a sértett büszkeség felháborodásában küldte azokat vissza adójának, míg maga örökre elmenekült An­gliából, hol olyan keserű csalódás érte ? Arra nem volt elég hiú, hogy elhigyje, mi­szerint olyan komoly érzelmet gerjeszthetett Ni­­nában, mely szívét megtörte; de nagyon bántotta mégis, hogy talán egészen öntudatlanul olyan re­ményeket csepegtetett lelkébe, hogy szerelmét — ha ugyan ilyet érzett iránta ő is viszonozza. (Folyt. köv.) ORSZÁ­GGYŰLÉS. A képviselőház ülése április 2-án. A képviselőház ma a költségvetés részletes tárgyalásába ment bele. A kisebb tárczák költség­vetésének tárgyalásánál először az udvartartás tárgyalása következett. Eötvös Károly volt az első szónok, a­ki a függetlenségi párt részéről hangsúlyozta az önálló magyar udvartartás szükségét. Bánó József nagy hatással jelentette ki, hogy ő­­ a párt, a­melyhez tartozik, nem fognak addig nyugodni, a­míg a kérdés megoldatni nem fog.

Next