Pesti Napló, 1892. október (43. évfolyam, 241-271. szám)

1892-09-16 / 256. szám

256. szám. Budapest, 1892. Péntek, szeptember 16. 43. évi folyam. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap» Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapestem kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 8 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti 3STapló­ kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Erősebb védekezés. Az ellenzék védi Magyarországot. Nem­zeti jogait, érdekeit, jelenét, jövendőjét. Ha az ellenzék nem volna, küzdelme ha el­lankad, a magyar nemzet szabadsága oda­vész, teste, lelke, vagyona prédává lesz a kormány kezében, mely e becses javakat fel­áldozza azok igényeinek, kik az udvarnál Bécsben a magas politikát intézik. Ezen áldatlan állapot nem új, századok óta örök­lött, alkotmányunk minden átváltozásában megújul. Megfordítva mint más államokban, az ellenzéken áll tehát Magyarország sorsa s a kisebbségben kell lenni a nagyobb erköl­csi tőkének és politikai bátorságnak, hogy a kormányok alázatos engedékenysége ellensú­­lyoztassék s a kormánypárti többségek lany­­hasága cselekvésre buzdíttassék, avagy kény­­szeríttessék. Ez így lesz mindaddig, mígnem lesz nemzetünk elég erős megszerezni magá­nak a parlamentben a politikai hatalmat és független elhatározást, hogy tetszése szerinti többség és kormány vezesse ügyeit. Ma ettől távol állunk. A képviselőház többsége ná­lunk csak formailag parlamentáris s a mi­nisztérium a majoritással is lazán függ ösz­­sze s voltaképen felette áll saját pártjának. Nem csoda tehát, ha sem a minisztérium, sem a többség garancziát nem képeznek arra nézve, hogy Magyarország nem vette­tik alá saját kárára idegen és illetéktelen befolyásoknak. Innét származik az, hogy az ellenzék Magyarországon nemzeti és közjogi, a sze­rint, a mint az egyik párt inkább a nemzeti fejlődésre, a másik inkább a közjogi félté­kenységre fekteti a súlyt. De hogy e kettő­nek együtt kell védeni Magyarország alkot­mányát és minden néven nevezendő szabad­ságát, nyelvünket is — az utóbbi évek ta­pasztalata bizonyítja. Következnek a delegácziók s a katonai kormány túlkiadásokkal és a jövő évi bud­get emelésével is. A közös hadsereg növeke­dése nem oktalan aggodalmakat szül, nem csupán financziális tekintetben, hanem az egész népéletre és a politikára való hatásá­ban. Látván e veszedelmet a függetlenségi párt lapja az »Egyetértés«, ekként sóhajt fel: »E túlkiadások ellen épp úgy kell gondoskodni gátról, mint a saját kor­mányunkkal szemben. Sőt itt még sokkal szükségesebb, mert a közös-ügyes in­tézmények túltengése ellen még hathatósabb és erősebb védekezé­sekre van szükség, mint belügyi kormányzatunk túlkapásai ellen.« Nem úgy áll, nem úgy igaz. A közjogi ellenzéknek csalódása ez állítás, mely csaló­dás a kormánynak használ és az ellenzéknek árt. A dolog igen egyszerű, mivelhogy a belügyi kormányzat hozzájárulásával ké­szül a közös budget s mindazon változások, melyek ebben foglaltatnak s tehát a közös intézményekre, diplomácziára, hadseregre, stb., vonatkoznak. Nemcsak ennyi, hanem a delegáczió szerkezete is nálunk belügyi kor­mányzatunk tetszésétől függ , tehát a közös­ügyi előterjesztések tartalma, valamint elin­tézési módja egyaránt a magyar miniszté­riumhoz van kötve. A­mely ellenzék tehát reformokat akar a hadseregben, vagy a dip­­lomácziában, az ne azt beszélje, hogy min­den rossznak oka a delegáczió és a kiegye­zés, mert ezeknek akadémikus becsmérelése az udvar és a hadügyminisztérium közösügyes politikájának csöppet sem árt, de — sőt a ma­gyar kormánynak sem árt, mely megbízást fogadott el, hogy a káros és magyarellenes politikát a delegác­iókban keresztül viszi és az országban végrehajtja. Mi nem azért írjuk ezt, hogy a függet­lenségi párttal a felett vitatkozzunk most, az országgyűlés megnyitása előtt, a­miről huszonöt év óta foly a vita, hogy elvben a kiegyezés helyes, vagy helytelen s ezen az alapon megmaradhat-e a nemzet, vagy rajta javítani kell. Nemcsak nem keressük, inkább kerüljük a diskussziót oly t­émák fölött, me­lyek elválasztanak bennünket s melyeknek aktualitását sem mi, sem a függetlenségi párt nem látja, nem állítja. Hanem azt igen bátran kimondjuk szövetségeseink­nek, hogy a közös ügyes intézmények­nek megerősítése foglaltatik abban, ha — miként az »Egyetértés« teszi — a belső kormányzat felmentetik a felelősség alól, te­hát az ellenzék által megtüretik és megha­­gyatik. S a közös hadsereg is mindenestől s költségtöbbletestől akadálytalanul átenged­tetik ezen kormánynak és többségének csu­pán ezen platonikus deklaráczióval, hogy minden rossznak oka a delegáczió. Mert föl­téve, hogy így volna, akkor is a gyakorlati politikának útja nem az, melyet az »Egyet­értést tanácsol a közjogi ellenzéknek: szidni a közös ügyeket és megkegyelmezni a kor­­mánynak s nagyin folym a auigutiou, «, min. a minisztérium kívánja s pártja megcselek­­szi, hanem a gyakorlati politika a közjogi el­lenzék szempontjából is csak ez lehet, nem engedni tulhatalmassá válni a közös hadse­reget, a magyar érdekek rovására s olyan magyar kormányt ültetni a miniszteri szé­kekbe, mely a közös intézményekben is a magyar parlament akaratának, tehát a ma­gyar nemzet követelményeinek szerezzen érvényt. Mert micsoda más eszköz van akárme­lyik ellenzék kezében, hogy vagy a belső kormányzatban a nemzeti reformokat léte­sítse és az osztrák túlkapásoknak elejét véve a közös intézményekben Magyarország jogait megóvja, akár pedig, hogy a közjogi ellenzék elveit a kiegyezés módosítására nézve tör­vénybe iktassa, micsoda más mód áll a ki­sebbség rendelkezésére, mint erejének össze­ségével megbuktatni ezen kormányt, mely Magyarországot nyomorúságosan igazgatja és erőszakosan elnyomja, hogy hűbéres szol­gálatokat tévén Ausztriának, ennek támo­gatását részére biztosítsa? Megbuktatván ezen kormányt, úgy, hogy politikája folytat­ható más miniszterek által se legyen, követ­keznie kell a magyar alkotmányosság törté­netében egy új fejlődési stádiumnak, mely­ben mindazon sérelmek és akadályok elhá­­rítlatnak, melyek a nemzet fejlődésére és a magyar állam megerősödésére, gátló­­lag hatottak. Vagyis a régi rendszert kell végkép megbuktatni, s ebből önként követ­kezik egy új állapot, mely okvetlenül jobb lesz, mert irányánál fogva az eddigi vissza­élések megszüntetését vonja maga után. De hogy ha a legerősebb és legszélsőbb magyar ellenzék beéri a theoretikus oppozíczióval, t. i. elveinek óvásszerű fentartásával, de e mellett a mostani rendszert közös és nem közös ügyeiben intéző kormányt megbuktat­ni vonakodik, úgy bizonyára sem saját elveit nem szolgálja, sem azon politikának nem árt, melyet szidalmaz. Régóta tapasztaljuk ezen taktikát az »Egyetértés «-nél. Ezután nem is csodáljuk, ha a kormány­nak kedvesebb a szélsőbb oppozíczió, mely a közjogi alapelveket támadja csak, mint azon pártok, melyek a delegáczióban is a közjogi visszaélések ellen küzdenek s a kormány­nyal nem paktálnak. Bízunk a függetlenségi párt belátásá­ban és sokszor tapasztalt őszinte barátságá­ban, melyet hálásan viszonozunk, hogy az új ülésszak alatt is, küzdeni fogunk együtt és erélyesen, hol elvi különbségek nincsenek, egyetértőleg a Szapáry-kormány ellen, mely­től nemzetünk nem várhat semmi jót sehol. Nekünk, kik a deb­oráp­ióban ott­honként k­aoluatunk. Lesz a Kozos-ügyes intézmények terén Magyarország javára »még hatható­sabb és erősebb védekezést« folytatni, szö­vetséges társainkkal, hiszszük és reméljük találkozni fogunk ott, hol küzdeni kell »bel­ügyi kormányzatunk túlkapásai ellen.« Mert küzdeni kell! A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Asszonyi szív. — Irta: Szőllősyné Ida. — A kicsi szőke baba mint egy Murilló angyalka aludt már fehér ágyacskájában, csak a nagyobbik, a nagy fekete szemű, szöghaju fiú volt még ébren; nagy, okos szemeire sehogy sem akarta az álom istenkéje ráborítani rózsaszínű fátolyát. A mama hiába dúdolta édes, lágy hangján a gyermekek kedvencz altató dalát,­­ a »Nyugszik minden csendesen« ártatlan dalocskát, a fiú sehogy sem akart elaludni. Végre a mama beleunt a dúdolásba, fogta a gömbölyű, patyolat testű gyermeket, öléből lefek­tette kis ágyába, a lámpát lejebb srófolta s a csönd és a halvány fény a gyermek szemeire meghozta az álmot s a szép asszony lelki szemei elébe a lelki furdalás, a nyugtalanság sötét árnyképeit. Hónapok óta üldözik már ezek. Kétségbe­esett harczot viv velük s hol ő, hol azok marad­nak győztesek. Szive két részre, ketté van vágva s egyik rész fölött a szerelem, másik rész fölött a szeretet uralkodik. És az olyan nehéz, kínos dolog, mikor az ilyen kettétört szivek kétféle uralmával kell küzdeni, mikor sokszor olyan nehéz a küzdés egygyel is­ Eddig még becsületes lelkével egyformán mérte érzései kincsét a két szív­darab számára, a mérték sem itt, sem ott nem libbent feljebb vagy lejebb, de ereje már fogyni kezd, határozottsága az emberi érzés két legnagyobbszerű tényezője között ingadozik s egy titkos sejtelem, egy beval­­latlan izgató érzés azt súgja néki: a szerelem mér­tékén több már a kincs; ez lett az erősebb elem érzései hullámain, s a másik, a szeretet, mint egy vízbe dobott könnyű fadarab, árván bolyongva úszkál a felületen. A nő gondolkodó erejének szálai túl vannak feszítve. Feje zug, szive őrületesen dobog, keble piheg, ajka kicsattanni készül az elfojtott vágy, a tiltott boldogság üdvétől. Ama legveszedel­mesebb daczos perczek egyike közelit felé, mely bolonddá teszi az agyat, vakká a szemet, elfelej­teti emberi voltát, azt, a­mi megkülönbözteti az állattól, s aláveti magát az egyetlen fölötte ural­kodó szenvedélynek, elfeledkezve az Istenről, em­­­berekről, törvényekről! Mint a­hogy egy fellá­zadt rabszolga kiáltoz a szabadság után, így kiált a pihegő ajkaival a boldogság után ! A nő határozott, íróasztalához lépett, hevesen vett elő egy levélpapírt, de e perezben kinyílt a szoba ajtaja s férje lépett be, kezében levelet tartva, amit vad keserűséggel, s gyűlölettel dobott a nő arczába. — Olvasd! — kiáltotta izgatottságtól elful­ladt hangon, —­s tisztázd magadat, ha tudod! Az asszony rózsás arcza hamuszinüivé vált. A levél kedvesétől volt s a levélhordó ügyet­lensége folytán férje kezeibe került; a titok, amit eddig kettőjükön kívül csak az Isten tudott, nap­fényre került; s éppen most, az elhatározás per­­ezében tudja meg férje, mikor végre leküzdve gyáva habozását, új életre akart készülni, a bol­dogság jogát akarta a maga számára lefoglalni. Ez az Isten büntetése volt. Összeborzadt, s a kétségbeesés, a szégyen olyan elszánttá tette egy perez alatt, a­milyenné az csak egy nőt tehet. Végig olvasta a levelet, mely telve volt lán­goló szerelmi szavakkal, iránta való epekedéssel, reménynyel s bizalommal a jövő iránt. E szavakra máskor láng borította el arczát, szive hevesen do­bogott ; most meglepett és egykedvű arc­czal fu­totta végig, s elolvasása után mosolyogva nyújtot­ta vissza férjének. — Milyen eszeveszett vagy te ! — szólt nyu­godt hangon. — A levél nekem szól az igaz, de nem engem illet, s fogalmam sincs róla, kiírhatta. Valami éretlen tréfa lehet az egész. A férfi őrült módon kaczagott fel s másik le­velet vett elő zsebéből. — Hát ez mi ? — kiáltotta, — ezt is éretlen tréfának tartod ; a te saját leveledet, a mit te küld­­tél a szeretődnek s a véletlen kezeimhez juttatá? Óh! te nyomorult teremtés ! te madonnaképű ol­­tári szentség, a kit én úgy imádtam, úgy tisztel­tem mint egy szentet. A nagy, erős ember sírt mint egy gyermek, s a nő előtt egy síró férfi a legnevetségesebb lát­vány a világon. A fájdalmat sírással kifejező férfi a leggyűlöltebbé válik a szerető nő szivében is. A szőke asszony becsülte, tűrte eddig az urát, de most egyszerre meggyűlölte s szerette volna összeszorított ujjai közt szétmarczangolni, hogy megszabadulhasson e gyáva, siró ember lán­­czaitól. Összefont karokkal és gyűlölettel szikrázó szemekkel oda állt az ura elé. — Nyomorult, rosz vagyok? kiáltotta büsz­kén felvetett fejjel. Jól van, tehát hallgass meg. A férfi eltaszította maga mellől. — Nincs mit! Nem vonlak kérdőre. Rosz, könnyelmű vérü vagy, olyan mint az anyád volt. Mindig mondták, hogy olyan leszel, nem hittem eddig. Az asszony büszkén fölvetett feje meghajolt ezekre a szavakra. Ezek a szavak egy egész élet nyomorát tün­tették fel előtte, s gyors váltakozó képekben ira­modtak el előtte annak a »másik rossz asszonynak« egyetlen egy bűnéért meglakolt szenvedései. Látta megaláztatások, lenézések közt eltöl­tött életét s hallotta azokat a szavakat, a miket ez haldokolva, örökségképpen hagyott rá: — Légy erényes, de meggyőződésből! Az­­ az erény, a­mi velünk születik, vagy a­mit a hiúság olt belénk, nem megy erény számba, ennek egyedüli szimbóluma: a meggyőződés! Meg­győződés és önérzet, az legyen védpajzsod az élet csatájában. Ha ezzel övezed magadat körül, soha­sem fogsz elbukni.« Ezeknél a szavaknál most nem hallott egye­bet, nem a férje durva, szemtelen szavait, a­mikkel elhalmozta, sem azt nem látta, hogy engedi át magát az az ember dühös, őrült fájdalmának, kia­bálva, sírva, nyöszörögve, mint egy elvert gyermek. Az asszony mindezeket nem látta, nem hal­lott semmit, csak az anyja rég elhangzott sza­vait s annak az életnek az eshetősége rázkódtatta meg egész valójában, a mi hasonlóan az anyjáéhoz ő rá is várakozott. Az önérzet szülőanyja a szégyen, a­mi cse­kély mértékben meg van a kéj szabad leányaiban is. Ez a nőiesség legkifejezőbb vonása, ez a bűn világitó csillaga, mely teljes sötétben soha sem hagyja az eltévedt lelket. A hitnek meg van a maga malasztja a vallásban s az erkölcsnek a szé­gyenérzetben. A bűnös, de nem erkölcstelen nőt, a kinek életét csak egyetlen egy eltévesztett lépés terheli, e szégyen érzete, mely bűne tudatában először jelenik meg előtte, megtanítja az önérzet­re s az önérzet a legbiztosabb vezető a sötétben rolyongó számára. Mert az önérzettel biró embernek van helyes izélő tehetsége, fel tudja fogni a bűn alacsony ér­tékét a tisztesség legdrágább értékével szemben s utálattal és félelemmel néz ama silány nyereségre, a mi a becsület mellőzésével a bűn összeadásából j­ön ki számára. — Mit nyernék ? — Ez az első gondolata s a szőke asszonyt is ez szögezte le, ez adta arczára azt a kétségbeesett, megrémült kifejezést, mely a múlt gyors áttekintése s a jövő baljóslatú kutatá­sai közben vetődött arczára. — Mit nyert anyám ? Én is azt nyerném! Első­sorban is gyermekeim gyűlöletét, a világ le­nézését s a későbbi megbánás lenne a halotti szemfedő boldogságom virágos koporsója felett. Aztán az a világ, tömérdek emberével, a­kik nem adnak semmit, mégis elvehetik mindenün­ket ! Ej! — nem, én tőlem ne vegyen el semmit! Nem hagyom, küzdök érte, bár szerelmem elvesztésébe kerüljön is az. És a kétségbeesett asszonyi szív mindenre képes. Sok húrból álló s ugyanannyiféle hangszer a női szív és minden húrján különböző módon tud játszani. Sírni, ka­­czagni, tettetni, hazudni csak asszony tud. Egy óra múlva, a vad, elkeseredett síró férfi már derült arczázal, mosolygó ajkkal, bizalomtól és szerelemtől csillogó szemekkel ölelte át szőke feleségét. — Hát nem igaz, semmi sem igaz ebből az ostobaságból, édes ? Az asszony két puha keze közé fogta férje fejét, hosszan nézett becsületes szemébe s határo­zott, erős hangon felelte: — Nem, nem igaz, s nem is lesz igaz soha! Ezeket az utóbbi szavakat olyan lelkesedés­sel, olyan meggyőző ihlettel mondta, hogy a férfi még valóbbnak hitte azt hogy nem volt, mint­hogy valaha még az lehetne. Most újra sírt a nagy, bátor, erős ember, de örömében, s olyan erővel szorította magához, csó­kolta meg a kicsi, szép asszonyt, mintha az egész kis finom alakot egy csókkal­ a lelkébe akarta volna beszini. — Még valamit, életem! Elhiszek mindent, tudom hogy valami ostoba ármány volt az egész ; az egyik levél utánzása a te­rrásodnak, s a másik az ármánykodótól van. Szép asszonyoknak sok az irigyök. Megirigyelték a mi boldogságunkat. De tedd meg ezt nekem angyalom, esküd­jél meg két kis gyermekünk életére. Nem azért, mintha nem hinném ártatlanságodat. De magam sem tudom miért, olyan különös vágyai vannak néha az embernek. Tedd meg angyalom! esede­zem, esküdj meg. Az asszonynyal forogni kezdett a világ. Ajka vonaglott, az ura arcra mosolyog, — a teste resz­ketett, az ura azt hitte, a visszatért boldogságtól, s azután igazán mosolyogva, a gyermekeire hajol­va mondta : — Esküszöm! Te bohó! Nem hiába aludt el olyan nehezen a na­gyobbik fia a szép szőke asszonynak, a szöghaj­ú, fekete szemű, potyolat testű gyermek. Ott lebegett felette a halál angyala, kicsi torkát tele szórta azokkal a parányi gombácskákkal a miknek az doktorok olyan furcsa neveket adnak. Másnap estére, mikor a mama újra elakarta altatni, a fekete szemű, szöghaju kis­fiú görcsösen fuldokolva örökre elaludt a karjai között. Másnap meg a mama aludt el örökre. A kerevet mellett álló asztalon, egy kicsi pohárban feloldott méreg­maradék magyarázta meg a gyors elalvás okát. Tettetni, hazudni ha kell, csak asszony tud. Még a halála sem volt igaz. Az ura azt hitte, bánatában halt meg, pedig a lelkifurdalás volt a gyilkosa: megölte az az eskü! Szegény asszonyi szív ! Új életet akart kez­deni, becsületes akart lenni meggyőződésből, de az Isten előtt a legrosszabb eszközt használta fel erre. Az emberek megengedik a hazugságot, ha nem ütközik össze törvényeikkel. De az isten nem engedi meg. Budapest, szept. 15. Az országgyűlés mindkét házának szeptember 26-án tartandó első ülésén a »Bud. Kom­­ « értesü­lése szerint fel fog olvastatni a miniszterelnök át­irata, melyben felhívja az országgyűlést, hogy vá­lassza meg az október 1-jére egybehívott delegá­czió tagjait. A jövő évi költségvetés. Wekerle pénzügy­­miniszter — mint félhivatalosan jelentik — a jövő évi költségvetési előirányzatot október 4-én szán­dékozik a képviselőháznak előterjeszteni és ez al­kalommal kimerítő pénzügyi expozét fog tartani. A képviselőház a delegác­iók ülésezései alatt nem fog érdemleges tárgyalásokba bocsát­kozni, ellenben a pénzügyi bizottság ez idő alatt el fogja intézni a költségvetést. A kormány ezek folytán a delegáczió ülésszakának befejezte előtt nem is fog más törvényjavaslatot terjeszteni az országgyűlés elé. Lukácsy és a szamosújvári püspök. A nagy­szebeni »Tribuna« Lukaciu laczfalusi plébános felfüggesztése alkalmából hozzá méltó goromba czikkben a legkíméletlenebbül megtámadja a sza­mosujvári püspököt intézkedése miatt és förmed­­vényében többek közt ezeket írja: »Egy a kettő közül, vagy nem tudja azt a szamosújvári püspök, hogy mit csinál, és akkor, zárdába vele, hagyja ott a püspöki polczát, mert arra csak magasabb képességekkel bíró em­ber érdemes, oly ember aki vezetni tudja népét, és aki azt súlyos időkben el nem hagyja; vagy pedig tudja mit csinál és térdet hajt a legbűnösebb kor­mány előtt, hogy miután népét letérdepeltette, an­nak a fejét is levágassa, na akkor még rosszabb, és ki sem mondhatjuk ama büntetést, melylyel sújtani kellene! Hogy van ez ? Akkor, mikor valamennyien minden oldalról annyi csapást szenvedtünk, mikor a magyarok az ellenünk kezdeményezett küzde­lemben már nem csinálnak pártkérdést, mikor nem arról van szó, hogy egy töredéket megsemmisítse­nek, nem harczosainknak egy részét akarják tönk­retenni, de teljes kiirtásunkat akarják, mikor házainkat lerombolják, és az utczákon, a törvényőrök szeme előtt szervezett bandák gyalá­zatosan megtámadnak bennünket, mikor a gyülé­­sezési jogot felfüggesztik, ha pedig összejövünk, a legembertelenebb brutális erővel szót kergetnek; mikor nap-nap után éppen kormányozó uraink azon vannak, hogy tanúbizonyságot tegyenek ar­ról, hogy mi ki vagyunk rekesztve a törvény oltalma alól; mikor egy budapesti lap azt mondja a szamosújvári püspökről, hogy nem elég erélyes a naczionalisták megfékezésére, akkor ő, a szent atya, ily módon érti nyájának pásztorkodását, igy­­ 11 Ci i; ci uj eV uhuvi oí4ví.Öi­v/uwuj *-*-* *-*■ u%* WJ *—*y ságát a helyzet uraival, a mi hóhérjainkkal szemben?!« Olasz választások. Az olasz királyi pár elutazott Genuából, hol napokon át a ragyogó ünnepélyek hosz­­szú sora tartatott egyrészt az uralkodó, más­részt az idegen hajóhadak tiszteletére. Az ünnepnapokat immár ismét a komoly mun­ka ideje váltja fel s a miniszterek a jövő hét folyamán Rómában főfontosságú tanácsko­zásra fognak összegyűlni. A tárgy a képvi­selőház feloszlatása, az új választások elren­delése s mindaz, a­mi e mélyre ható kérdés­sel kapcsolatban áll. A Girolitti-kormánynak minderre nézve megvannak ugyan a maga tervei, de döntő határozatok még nem ho­zattak, mert vannak más természetű igen fontos állami teendők, melyekre nézve a ka­binet tagjai úgy látszik még mindig nem ál­lapodtak meg. Ha Gioletti feloszlatja a képvi­selőházat,nyomban zászlót kell bontania,ki kell adnia a jelszót, mely alatt kivei a választási csatatérre vonulnak. Éppen a mostani mi­niszterektől vár ez irányban a közvélemény alapos tájékozást, mert közöttük aránylag sok az új ember, kiket eddig inkább csak mint szakférfiakat s nem mint politikusokat ismer hazájuk közönsége. Most ők csinálják a nagy politikát, melynek irányáról és szel­leméről alapos felvilágosítást kell adniok, mert eddigi működésök világosan legfölebb csak egy pontban domborodik ki. Ez az egy pont a legfontosabb ugyan, a külpolitika, de mégis csupán egyetlen pontja a kormányprogrammnak. A­mi a külügyeket illeti, Girolitti úr sokkal buzgóbb támogatója a hármas szövetségi politikának, mint előde, Rudini volt. Nemcsak azért, mert egészben erélyesebb, elszántabb egyéniség benyomá­sát kelti, hanem azért is, mert kezdettől fogva ismeri a helyzetet, tudja, kik Olasz­ország igazi barátai, vagy ellenségei s tudja, hogy életbe vágó állami érdek­­ellentéteket üres udvariassággal, rózsa­vízzel kiegyenlíteni nem lehet. E tekin­tetben ő Crispinél járt iskolába s kellően tájékozva van róla, hogy Olaszország, ha hosszú évtizedek folyamán, véres áldozatok árán szerzett legfőbb nemzeti kincsét, az egységet feláldozni nem akarja, a franczia köztársaság kegyét ez idő szerint meg nem nyerheti. E tekintetben a viszonyok az utóbbi hónapokban még hátrányosabban alakultak Olaszországra, nem azért, mintha az olasz állam vezetői hibát követtek volna el, ha­nem azért, mert a franczia köztársaságnak sikerült még szorosabb kapcsolatba helyez­i ada, úgy ma mondhatni igazán, hogy Olasz­ország számára nincs más hely, mint a kö­zép-európai hatalmak sorában, melyek ba­rátságát a legnagyobb áldozatok árán is meg kell tartania. De ilyen áldozatokat a hatalmak nem követelnek tőle s habár a Girolitti-kormány az Ausztria-Magyarországgal kötött új ke­reskedelmi szerződés egyes pontjainak értel­mezése körül fölösleges önfejűséget tanúsít, melyet könnyen félre lehet magyarázni, még

Next