Pesti Napló, 1892. október (43. évfolyam, 241-271. szám)

1892-09-11 / 251. szám

351. szám. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ara 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Budapest, 1893. Vasárnap, szeptember 1­. 43. évi folyam.­ Előfizetési feltételek: A reggeli éS esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 8 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 firt. Ha a p­égti kiadás postai kül­öaküldése kívántatik, postabélyegre havonként 85 kr., évnegyedenként 1 forint felfilfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti VSTapló« kiadó­ hivatalába Politikai napilap. Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Az elkeresztelési kérdés. (Négy közlemény.) (IV.) Elérkeztem annak kifejtéséhez, hogy miben álljon tehát a jogsegély, mely egyfelől a törvény szellemével és pozitív ren­delkezésével összhangban áll, másfelől pedig alkalmas arra, hogy ez után a felmerülő sé­relmek orvosolhatók legyenek. Az 1868. 53. t.-czikk azt mondotta ki, »hogy a törvénynyel ellenkező szerződés, té­­ritvény vagy rendelkezés érvénytelen, és sem­mi esetben sem bírhat jogerővel­, de nem mondotta ki, hogy ezen érvényte­lenség miként érvényesüljön. Ez a kiindulási pont. Itt kell tehát ke­resni a megoldás kulcsát is, hacsak a törvény keretén túlmenni, vagy azon innen maradni nem akarunk. A­kik azt kívánják, hogy a februári ren­delet egyszerűen fentartassék, azok akarva, nem akarva a tágítás álláspontján álla­nak és pedig azért, mert a törvény a cse­lekvést csak érvénytelennek mondotta ki, holott a rendelet magát a cselekvőt még­pedig büntetési szabvány mellett arra köte­lezi, hogy saját elkeresztelési tényét vissza­csinálja (kisebb szót nem találok.) A­kik vi­szont azt akarják, hogy a rendelet egysze­rűen visszavonassék, és semmi más gondos­kodás ne történjék, azok a törvényt tény­leg hatályon kívül akarják helyezni. Ha már most egyfelől a törvény rendel­kezésének érvényesülni kell, másfelől pedig az elkeresztelés érvénytelenítésére az elke­resztelő lelkész ténykedését sikeresen igény­be venni nem lehet, csakugyan nem marad más hátra, mint hogy maga lépjen elő az ál­lam és maga segítsen. Ezen segítség kétféle lehet. Az egyik az, hogy az állam maga hivatalból kezeli a fele­kezeti hovatartozandóság ügyét, és így állítja helyre a megzavart jogrendet.Ez az állami par­­c­iális anyakönyv álláspontja. A másik pedig az, hogy az állam a hivatalból a kezelést nem ve­szi át, de egy oly jogsegélyt nyújt, mely al­kalmas arra, hogy az elkeresztelés illetékes helyről jövő panasz folytán érvénytelennek kimondható és ennek alapján azon felekezet anyakönyve, melyhez a gyermek törvény szerint tartozik, kiigazítható legyen. Ez az én álláspontom. Az elsőnek elvi és czélsze­­rűségi hibáit sőt bonyodalmait is az eddigiek­ben kifejtettem. Az utóbbi szorosan megfelel a törvény rendelkezésének és azon kormány­zati szempontnak, hogy a­mi nem szigorúan állami adminisztratív teendő, hanem csak panaszos jogsérelem, annak hivatalbóli keze­lését az állam ne vegye nyakába, hanem uta­sítsa azt jól szervezett eligazító hatósághoz. De hát hol és miben álljon ez? Annak különös kiemelése mellett, hogy ezen jogsegély csakis polgári lehet, miután itt az érvénytelenség nem mint valamely büntetendő cselekvénynek következménye, hanem mint önálló szankc­ió jelentkezik és így büntető eljárásra nem is alkalmas; — minden jól szervezett jogsegély berendezése négy főalkatelemből áll, jelesen: hatóság, ügyfelek, eljárás és végrehajtás. Egyenként fogom ezeknek főbb vonásait megjelölni, önként értetődvén, hogy a részletes ki­dolgozás, mely egy hírlapi czikksorozat tár­gya nem lehet, a változtatásokat és kiegészí­téseket részint elbírja, részint igényli is. Hatóságok il megállapíthatók lennének : Városokban a polgármester. Megyékben a szolgabiró. A fő- és székvárosban a kerületi elöljárók, esetleg ezeknek helyettesei. Te­kintve pedig, hogy a szóban forgó ügyekben az eljárás tisztán csak ténykörülmények fel­derítésére irányulhat, mert a­mi ezután kö­vetkezik, az már csak a konzekvenc­iák le­vonásából áll, mégis az eljárás folyamán fordulhatnak elő szabálytalanságok, alig tar­tanám kikerülhetőnek, hogy ezek orvoslá­sára egy felebbezési hatóság is szerveztes­­sék, ez pedig különbség nélkül a közigazga­tási bíróság és ennek életbeléptetéséig a közigazgatási bizottság lehetne. Kereshetőségi joggal a szülőket, esetleg gyámokat, továbbá a felekezetek illetékes lelkészeit és az egyházak képviseletét vél­ném felruházhatnak. Az eljárást a panaszló fél és a gyermek szüleinek, esetleg gyámjainak meghallgatá­sára és pusztán csak azon ténybeli körül­mény kinyomozására és megállapítására szo­rítanám, hogy forog-e fenn az 1868. 53. t.-czikk rendelkezéseivel szemben elkereszte­lési eset. Tért nyitnék azonban arra is, hogy ha az elkeresztelő lelkész meghallgatást kí­ván, a tárgyalásban részt vehessen és nyi­latkozhassan A tényállás felderítése egy­szerű feladat, mert vegyes házasságról lévén szó, a panaszt tevő fél saját felekezetének hiteles bizonylatait könnyen beszerezheti és bemutathatja. Ha elkeresztelési eset fenn nem forog, akkor természetesen a panasz eluta­sítandó, ha pedig fenforog, akkor az hatá­rozatilag megállapítandó és érvénytelennek, mondandó ki. A végrehajtás nézetem szerint abban állana, hogy az eljáró hatóság a hozott ha­tározatot a feleknek kiadja, jogerőssé válta után pedig mind a törvény szerint illetékes lelkészhez, mind pedig az elkeresztelő lel­készhez hivatalból átküldi. Az elsőhöz azért, hogy az a gyermeket elanyakönyvelhesse, az utóbbihoz pedig azért, hogy tudhassa, misze­rint ő az illető gyermekre vonatkozólag jog­­érvénynyel biró anyakönyvi kivonatot ki nem adhat. Íme ezen elj­árás utj­án elérhető az 18­6­8. 53. tczikkben meghatározott érvénytelen­ség, elérhető a törvénynek megfelelő anya­könyvi összhang. Ennyit rendel a tör­vény és nem többet. Ennyire ad felhatalma­zást a végrehajtó hatalomnak és nem többre. Itt kereste a törvény érvényesülését a feb­ruári rendelet is, csakhogy az eljárás kényel­mesebb módját, t. i. a hivatalbeli eljárás útját választotta, közegéül pedig magát az elkeresztelő lelkészt vette igénybe, még­pe­dig büntetési szabvány alkalmazása mellett. És a baj épen ezek folytán született meg. Nem állítom én azt, hogy ezen jog­segély berendezése által minden elkereszte­lési eset orvosolva lesz, mert hiszen az or­voslás nem hivatalból eszközöltetik, hanem bejelentés folytán; de igenis állítom, hogy minden eset orvosolható lesz, ha azt az érde­kelt felek kívánják, amíg ellenben a februári rendelet folytán — a­mint azt a judikatúra alkalmazza — egy eset sem orvosoltatik. Ezen eljárás megadja a felekeze­teknek mindazt, a­mit számukra a törvény biztosít, de nem kény­szeríti egyik felekezet lelkészét sem közreműködésre, vagy oly ténykedésre, mely őt hitbeli, vagy lelkiismereti kötelességeivel ösz­­szeütközésbe hozza. A­ki a tör­vényadta joggal élni akar, ám éljen; erre a státus a módot megadja; — a­ki pedig nem akar, annak hivatalos ágensévé az állam ne szegődjék és ebbe magát semmi­féle kívánalmak által bele vitetni ne engedje. Elég hatályos biztosítéka a sikernek az ér­vénytelenség, mely a szülőket gyermekek érdekeire a polgári élet minden nyilvánulá­­saiban figyelmezteti és arra utalja, hogy azoknak élet- és jogviszonyaiban a törvény előtt kifogásolható anyakönyvi kivonatok használatát kerüljék. Ez azon módozat, melyet én a parcziális világi anyakönyvek behozatala helyett aján­lok és melyet —­ mert szorosan az 1868-iki törvénynek folyománya — rendeleti uton is megvalósíthatónak tartok addig is, mig elér­kezik a végleges megoldás ideje, melynek elérkezése magától a kormány tevékenysé­gétől függ. A baj, a mely kinőtte magát, elég nagy. Orvosolni kell haladéktalanul, mert a további tétlenség azt csak fokozhatja. Ennek tudata ösztönzött engemet is arra, hogy e közleményeimet megírjam. Meglehet, hogy ezek tartalmával egyik áramlat sem lesz megelégedve, de én ezt természetesnek tar­tom, miután engemet nem a felekezetek kü­lönleges álláspontja, hanem az egységes ál­lami álláspont vezéreli. Magyarország her­­czegprímása az ő nagyjelentőségű pásztor­levelében azt mondja, hogy: »nemzetét félti.« Bölcs mondás, mely az ő hazafias lelkében is szintén csak az állami tekintély fentartá­­sának, a törvények tiszteletének és a béke helyreállásának magasztos eszméiből és át­­érzett szükségéből születhetett meg. Én is át vagyok hatva ezen érzelmek fontosságá­tól, azért nem kereshettem,­­ azért nem ta­lálhattam, egyoldalú megoldást. Feleke­zeti békére van szükségünk és nem háborúra, mert az utóbbiban megtéphetjük ugyan egymást kedvünkre, de ebből hasznot csak a haza ellenségei fognak kérni. Horánszky Nándor: A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Látogatás Szilágyi Dezsőnél. A magas Tátra üde, friss levegője és a vidék rendkívüli szépsége olyan vonzerőt gyakorolt rám, hogy egy pár napra szabadságot kértem és fölke­restem a Tátravidék gyöngyét, Tátrafüredet. Ne­hogy csak a magam gyönyörűségére váljék ez a kirándulás, hanem abból némi élvezet háramoljék az olvasóközönségre is, audiencziát kértem a Tátrafüreden nyaraló igazságügyminiszter úrtól, a­ki (mihelyt megtudta, hogy a »Pesti Napló« részéről jövök) rögtön a legnagyobb készséggel nyilatko­­zott hajlandónak arra, hogy engem elfogadjon. A kegyelmes urnak gyönyörű fekvésű helyen volt a szállása. Igazi gargon lakás, ellátva minden kényelemmel. A maga számára mindössze két sza­lon volt berendezve. Az egyik a hálószoba, a másik az ebédlő. Az ebédlő volt egyszersmind a dolgozó szobája is. E szobában fogadott engem , exta pontban 11 órakor. Rövid bemutatás után a kegyelmes úr és köztem a következő párbeszéd fej­lődött ki: — Kegyelmes uram! Engedje meg, hogy nyári pihenése közben zavarom, de a hazára nézve fontosnak tartom, hogy néhány aktuális és érde­kes ügyben kikérdezzem nagybecsű véleményét. A nemzet most úgy is mohón lesi és várja, hogy miféle nagy reformokkal áll elő excziád és áhítat­tal tekint Tátra-Füred felé, honnan a megváltó igét várja. — Szívesen felelek kérdéseire és felhatalma­zom önt, hogy nézeteimet közzé tegye. Ön külön­ben is nagyon ismerősnek tűnik fel előttem. — Oh, hisz eleget láthatott nagyméltóságod, mikor a mérsékelt ellenzék vezére méltóztatott lenni és a kormányt méltóztatott szidni; a klub­ban mindig én revideáltam a kegyelmes úr be­szédeit. — Oh, ez már régen volt, ne is beszéljünk róla. Hogy tetszik önnek Tátrafüred? Nemde felségesek ezek a hegymászások? Veszi észre mennyire megsoványodtam ? — Hogyne venném észre. Exczellencziád most egy megtestesült igazságügyi reform. Csak­hogy excziád újra meg fog hízni, ellenben a re­form soha. — Ne higgye azt, ezt csak az a gonosz oppo­­zíczió mondja. Pedig a­mióta én kormányra lép­tem, a közéletnek minden vonalán a haladásnak és javulásnak tüneteit láthatjuk. A vallásfelekezetek úgy szeretik, hogy majd megeszik egymást, a nem­zetiségek pedig annyira közelednek felénk, hogy már szinte melegünk is van a nagy közelségtől. Az igazságügyi téren pedig áldásos reformokat hoz­tam be. Ezek egyike ,hogy ne mondjam: egyedü­­lije­ a kir. táblák deczentralizácziója, melylyel el­értük szerencsésen, hogy nemcsak a fő- és szék­városban, de a vidéken is vannak óriási restan­­cziák. A bírói kar presztízse és függetlensége ma olyan magas piedesztálon áll, mint azelőtt soha. — Én elhiszem, kegyelmes uram, de mit ér az, ha Vajkay nem akarja elhinni? — No persze, Vajkay, egészen megfeledkez­tem róla, hogy régi szolgálatai elismeréséül bizony illett volna felterjesztenem valami ordócskával való kitüntetésre. No de sebaj, ha nem is kapott rendjelt, majd ha haza megyek, küldök neki egy szép dohányszelenczét, olyat, a­milyet a szultán küldött Stambulovnak. — A szultán jelezni akarta, hogy nem ismeri el Bulgáriát és azért nem adott Stambulovnak ordót. Talán exczellencziád is jelezni kívánta, hogy nem ismeri el Vajkay érdemeit ? — Óh korántsem, de gondoltam magamban, ha Deák Ferencznek nem volt ordója, ne legyen Vajkaynak sem. — Hát akkor minek fogadta el exczellencziád a persa sahtól a naprendet ? — Mert nem vagyok oly hiú, hogy Deák Ferenczczel akarjak egyforma lenni. — De annyit csak megtehetett volna nagy­méltóságod, hogy egy pár elismerő szóval bocsá­totta volna el ? — Minek az? A legnagyobb elismerés a benső öntudat elégedettsége. Punktum. — Van-e tudomása kegyelmességednek ar­ról, milyen rosz­hatást keltett országszerte, hogy a király 25 éves koronázási jubileuma alkalmából nem méltóztatott legalább a politikai és a kisebb bűnökkel terhelt foglyok amnesztiálása végett föl­­terjesztést tenni ? Óh igen, hallottam felőle! De tudja kérem, ha én minden szép és nemes dolgot megcselek­szem, akkor mi marad majd Apponyinak ? Én kü­lönben sem szeretem a politikai foglyokat, én csak az olyan foglyokat szeretem, a­kiket sülve meg le­het enni. — Mikor utazik haza exczellencziád ? — Egy pár nap múlva Budapesten leszek. — Merre utazik, Ruttka vagy Kassa felé ? — Mindenesetre Kassa felé. — Nem fél Kassán átutazni ? — Oh dehogy, már Kassán régen elolvadt a hó. — Ha nem vagyok indiskrét, kérdezni bátor­kodom, mi lesz most a kormán­y legfontosabb teendője ?­ — Szerintem az most a legsürgősebb felada­tunk, hogy az ellenzék térfoglalásának a legna­gyobb kíméletlenséggel útját álljuk. Mert mégis csak borzasztó az, hogy az ember, akár szárazon akár vizen, akár völgyben akár hegyeken jár, nem képes egy igazi kormánypárti embert találni! — Hja, exczellencziád ellenállhatatlan ékes­­szólása terelte a nemzetet az ellenzék táborába! — Nix bájcs! Már megint eszembe juttatja azt a régi rossz világot. Ismétlem, se elkeresztelés, se nemzetiségi ügy, ez most mind bliktui, a fődo­log, hogy az oppozíczió terjeszkedését minden eszközzel elnyomjuk. — De hát oly nagy baj volna az, ha egy kor­mányképes ellenzék váltaná fel a mai kormányt ? Hisz ott van Anglia, exczellencziád beszédeiben is annyiszor szereplő Anglia, a szabad és alkotmá­­­nyos országok eme mintája. Ott is elbuktatta az ellenzék a kormányt és nem történt semmi rázkó­dás. Apropos, mit tart exczellencziád Gladstoneról ? — Azt, hogy szamár! — Hát Salisburyről ? — Rinoczerosz! — Exczell­encziád ma nagyon kedves. — Ilyen vagyok én mindig! — De ha ily rigorózusan ítéli meg Anglia nagy politikusait, akkor mit tart nagy méltóságod a magyar kormánypárt nagy zöméről ? — Azt, hogy nem mindegyik gondolkozással és szabad cselekvési akarattal felruházott szerves oszlöny. — De arra még nem méltóztatott felelni, hogy az angol oppozíczió uralomrajutásáról mit tart ? — Semmit! Egyszerűen annyit, hogy Glad­stone is el fog bukni, a­mint a kormány elbukott. Az angol nép ingatag és hálátlan. — Én meg azt hiszem, kegyelmes uram, hogy minden nép ingatag és hálátlan. Lássa, ezelőtt még csak két évvel azt mondta a magyar nép, hogy a magyar államnak három nagy oszlopa van: Szilágyi, Wekerle, Baross. És a­mint tavasz­­szal Baross meghalt, azt mondta a magyar nép, hogy ime a magyar államnak immár csak egy osz­lopa van: Wekerle. Hát hogy lehet az? Hisz ha háromból egy kiesik, marad kettő! Mit bizonyít ez kegyelmes uram ? — Azt, hogy a magyar nép a számtani tudo­mány terén olyan primitív, hogy még az össze­adást és a kivonást sem tudja jól. — Még egy pár kérdést, kegyelmes úr! — Tessék! — Ha meg nem sérteném a kérdéssel, mi lesz jövőre a munkaprogrammja ? (E perczben be­lép két pinczes és teríteni kezd.) — Hát tudja, ma elkészítem a kúriai bírás­kodásról szóló javaslatot, holnap a szóbeliségről holnapután a kötelező polgári házasságról, másnap a polgári anyakönyvekről szóló javaslatot. Egy szóval 4—5 nap múlva egész programmam és életemnek egész politikai ideálja a papíron lesz! — Nagyon köszönöm a szíves felvilágosítá­sokat, de most már nem alkalmatlankodom többé. — Sohase siessen, várhatok én még egy ki­csit a villásreggelivel ? — De úgy látom, hogy kegyelmes úr a vil­­lásregelihez vendégeket vár és én nem akarom feltartóztatni. — Oh dehogy, nem várok én senkit sem. Mi­ből következteti ön azt, hogy én vendégeket várok ? — Hát a dúsan terített asztal és a nagy hal­maz ízletes étkekből. — Óh, kérem, ez az én mindennapi villás­reggelim. — Gratulálok exczellencziádnak! — Pedig lássa! Most a sok hegyi strapában kissé meg is haltem s ennek folytán elvesztettem az étvágyamat. — Adja Isten, hogy valami szegény ember ne találja meg! Már felállottam, hogy elbúcsúzzam ő exczel­­lencziájától, de ebben a pillanatban véletlen bal­eset ért. Egy ügyetlen pinczér éppen hozta be a rostbeefes tálat és olyan sebesen tette le az asz­talra, hogy egy roppant beef-porczió kiesett a nagy tálból és egyenesen az én lábamra zuhant. Ő exja maga vett ápolás alá és a fájdalom csillapulta után a saját frakkeréért küldött és úgy kocsiztatott át engem — jól bepólyázva — Pop­­rádra, a­hol a »nemzeti párt« konferencziájára siettem. Még az ablakából is nyájasan integetett a kezével »Isten hozzád«-ot a kegyelmes úr, aztán két ízben is lekiáltotta: — Adja át szives üdvözletemet Apponyinak és Horánszky Nándornak! Én aztán a frakkeren tovább robogtam Pop­­rád felé, egészen fellelkesülve ő exczellencziájának páratlan szeretetreméltóságától és meg sem állot­tam a Huszparkig. Ott leszállottam pont 1 órakor, bementem a vendéglőbe és rendeltem magamnak ebédre ka­csát. B. Mai lapunkhoz fél év melléklet van csatolva. Budapest, szept. 10. Minisztertanács. Ma délután több óráig tartó minisztertanács volt. A budapesti érseki helynökség ügye. A buda­pesti érseki helynökség kérdése — C­s­e­­­k­a Nán­dor pozsonyi kanonoknak s volt budapesti prépost­esperesnek a herczegprimásnál tett látogatásával — végleg meg van oldva. V­a­s­z­a­r­y Kolos her­­czegprimásnak ez új díszes állásra, elejétől kezdve, két jelöltje volt. Bogisich Mihály, a jelenlegi prépost-esperes, aki 23 éve szolgál a fővárosban s harmadfél éve végzi az esperesi teendőket és C­s­e­r­k­a Nándor volt budapesti esperes, aki 30 évig szolgált Budapesten s 8 évig vezette az espe­resi ügyeket. Cselka esperessége utolsó éveiben igen beteges volt, de most egészségi állapota ja­vult s a prímás, hosszabb szolgálatát véve tekin­tetben Cselkát választotta helynökéül. Az érseki helynök a várban vesz lakást s november havában lép új állásába. A helynökség ügyköre leginkább a szentszéki teendőkre fog szorítkozni, káptalan­nak Budapestre áthelyezéséről, a felmerült több­­rendbeli akadály miatt, az intéző körök egyelőre lemondtak. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt szeptember hó 13-án, h­­e­ 11 órakor, az új kör he­lyiségében (Üllői­ út 1. sz.) értekezletet tart. — Tárgy: A Kossuth Lajoshoz intézendő üdvözlő irat felolvasása. A delegácziókat, mint Bécsből távirják,'s októ­ber 1-ére hívták össze Budapestre. A választók előtt. Miniszterek nem törődnek választóik­kal, miután kegyeskedtek magukat megvá­lasztatni. Szapáry hallgat Temesvárnak, Szi­lágyi Pozsonynak be nem számol reformjai­ról és terveiről, még Wekerle se keresi fel a szép Nagybányát, három miniszter pedig, Csáky, Szögyény és Fejérváry nem is kép­viselő, a­mi igen illik a szabadelvű képvi­seleti rendszerbe. Csak az új Lukács Béla beszél programmal, az öregek határaikon pihennek: Szapáry a közigazgatási törvé­nyen, Csáky az elkeresztelési rendeletén, Szi­lágyi pedig a pamlagon stb. Kétszáznegyven szabadelvű képviselő követi a jó példát s valutájának szabályozá­sával lévén elfoglalva, hallgat, mert ez arany. Mi érdekli tehát a szabadelvű pártot? A jö­vendőnek lesése, mely iránt azonban egyál­talán nem nyugtalanok, mert a jövőből min­dig lesz jelen és kormány mindig akad Ma­gyarországon, melyet támogatni lehet. Ezen biztonság nyugalmat ad nekik, aggodalom nélkül tekintik hazánk következő napjait s az új ülésszakot, bármi történjék abban. Hogy mi fog történni, voltaképen senki sem tudja, magának a minisztériumnak sincs sejtelme róla. Önérzetesebb miniszter ugyan soha sem volt, mint Szapáry. De, hogy mit­­tévő leszen, aziránt oly kevéssé van tájékoz­va, hogy a mai minisztertanácsban sem tud­tak megállapodni az elkeresztelési kérdésben követendő politikára és a komáromi tünte­tésre nézve. Ez a tüntetés váratlanul jött, s a szabadelvű táborban némi zavart okoz, mert arra a kérdésre, hogy ugyan mit akar­hat Tisza Kálmán, feleletet nem tudnak adni. Igenis Tisza Kálmán, a párt volt ve­zére, a­kinek kezében van a párt egy töre­déke, s vele a házelnök, dr. Bánffy Dezső, ezek, ha akarják, támogatják Szapáryt, ha akarják, nem támogatják, ha akarják, meg­buktatják a kormányt, ha akarják, fentart­­ják és senkinek sem mondják meg, hogy mit akarnak. De hogy az elkeresztelési kérdésben a komáromi, s az ezt követő kolozsvári akc­ió Vaszary prímás és a katholikus papság el­len a Szapáry-kormánynak és a szabadelvű pártnak nem kényelmes és kedves, azt Tisza Kálmán nagyon jól tudta. Szapáry mögött a februáriusi rendelet, jobbra Vaszary, balra Tisza, előtte az ellenzék, kitűnő helyzet valóban, s annál nevezetesebb, mert a kor­mány tétlen nem maradhat. Valahogy ebből

Next