Pesti Napló esti kiadás, 1892. szeptember (43. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-16 / 256. szám

Budapest, 1892. A PESTI NAPLÓ ESTI LAPJA. Péntek, szeptember 16. 256. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr . Budapest, szept. 16. A legutóbbi minisztertanács. A félhivatalos »D. É.« írja: A minisztertanácsokról utóbbi idő­ben számos teljesen alaptalan és légből kapott hír szokott közöltetni, így közli egy lap, hogy a mi­nisztertanács megállapította volna, hogy a pénz­­ügyminiszter az 1893. évi állami költségvetést október 4-én terjeszsze elő. Való az, hogy szó sem volt még arról, hogy mely na­pon terjesztessék elő a költségvetés. Egy má­sik lap azt híreszteli, hogy a minisztertanács­ban a vallásügyi kérdésekben C­s­á­k­y gróf és Szilágyi miniszterek hevesen össze­tűztek,­ holott ezek a kérdések újabb időben ed­dig a minisztertanácsban egyáltalá­ban szóba sem jöttek s igy az egész közle­mény minden kigondolt részletezéssel együtt tel­jesen alaptalan. Pánszláv dühöngés. Hogy a tót agitátorok mily égbe kiáltó hamis páthoszszal hazudnak a Hurbán-ünnepély alkalmából, arra nézve hadd szolgáljon komikus például az alább közlött sze­melvény, mely arczátlanság dolgában már-már a netovábbat éri el. A turócz-szent-mártoni »Na­­rodnie Noviny« szeptember 13-diki számában »Hiénizmus Magyarországon« czímmel eze­ket írja: »Ugyancsak messzire vagyunk már Magyar­­országon ! A román láz behatolt a kormány tag­jaiba és rázza! A halottakon áll bosszút, az el­hunytak nyugalomnak szánt hantjait övezi körül a gyűlölet, a­mely már elérte a veszettség fokát. A mi f. hó 8-án Hlubokán történt, annak nincsen pár­ja ; ilyesmi nem történt, mint a hlubokai asszony mondja, mióta római poroszlók őrizték üdvözítőnk sírját. Mint tudva van, a tótok szerény emléket emel­tek dr. Hurbánnak, és szeptember 8-án akarták ünnepélyesen leleplezni. Mi történt, olvasóink jól tudják. A dhauvinizmus veszettsége oly nagy fokra hágott, hogy csendőrökkel kerítette be a te­metőt, hogy egyetlen egy lélek se menjen be a ka­pun vagy a falon át. Sőt a faltól ötven lépésnyire sem volt szabad az embereknek állniuk és a­z e­m­­lékre nézniök. A csendőrök elhajtották a di­­csőült özvegyét és gyermekeit is, mikor a mezőről akarták nézni az emléket. Egyszóval baromi brutalitást követett el a kormány aka­ratának szánalmas eszköze és példáját adta an­nak, hogy ebben a magyarosítástól elhimpelléresedett államban kihalóban van az emberiség és igazság utolsó szikrája is, hogy már azon a fokon vagyunk, a­hol megszűnik a jogosultság a jogállam elnevezésre! Mint a tör­ténelem előtti időkben, most is önmagunkra va­gyunk utalva és kénytelenek vagyunk istenhez fohászkodni, jöjjön el már a szabadulás, a szét­­rombolás és az ördögi erők végső bukásának órá­ja, a­mely erők már ma korlátlanul uralkod­nak itten. Ilyen a szabadság: szuronyokkal kergetik ki az emberek szívéből a hála érzetét, a csendes szülőföldet undorítóvá teszik a zsoldosok se­regével, hogy demoralizálják a népet és em­ber voltának utolsó tudatától is megfoszszák, így sértik meg a kegyeletet, minden nemes esz­mét! így mutatják ki, hogy övék a hatalom, hogy a csendőrpuska elsül, hogy ők istenek s a mi népünk a féreg, mely minden pillanatban el­tiporható. Hősök! Valóban nagy hősiség fegyveres csa­patot ereszteni a tót értelmiség elérzékenyült ma­roknyi emberére, vagy pedig a klubokat és brezói asszonyok látszólagos gyülekezetére. Oly vitéz­ség és bátorság ez, a­melyért egyszer revancheot fog kelleni venni! Se az isten, se a sors nem oly igazságtalan, hogy a nyílt erőszak bűnténye megtorlás nélkül maradjon! Eljő a boszu, és mi kikönyörögjük azt, mint a pró­féták az ammoniták veszedelmét k­i­imád­kozták. Kiokádták magukat a halottra és az élőkre. Nem engedték meg, hogy csendesen ünnepeljük meg a csendes ember emlékét! »Félnek, hogy felébresztjük«, mondta a klu­bokat asszony, látva a harmincz szuronyt, a­mint ott fény lett Hur bán sírja körül. Való­­­­ban, ők félnek, hogy feltámasztjuk! Csakhogy­ a feltámasztást szuronyokkal meg nem aka­­­­dályozzák. Úgy van, feltámasztjuk szellemi­leg, hogy közöttünk legyen és bátorítson a ba­biloni vészszel,­eme Sodomával való nehéz küz­delmünkben. A sisakos Bach-huszár soha sem követett el ilyen erőszakot, a német zsarnok soha meg nem sértette úgy a népet, mint ez a gőgös cselédség.­­ Már szédül a fejük, már nem látnak a gögtöl? Rettenes önámításukban hiszik, hogy halhatatla­nok, hogy örökre vannak biztosítva. Nincs ben­­nök kegyelem, vagy irgalom, hanem mint az éhes és veszett ebek dühöngnek a mezőn, harapnak és ugatnak csendes éjjelen! Fogdmegeiket küldik az emberekre, hatalmat adnak a szeleburdiaknak, hogy aggjaink ősz fején nevessenek! Nem érzitek, hogy e tettetek méltatlan és hogy cselédségtek szégyent hoz rátok!­­Ilyen a mi népünk a maga házában, mely elhagyatottan és összetett kezekkel nézi, hogy szennyezik meg szen­télyét és még apjának és vezérének tetemét is ki­­gunyolják? Ő hallgat! Az ég szerelmére, gondol­jatok egyszer magatokra és álmodjatok egyszer rettentő álmot, mely vészt és pusztulást rejt magá­ban ! — Vajansky Házban Szvetozár.« A műegyetemi tanév megnyitása. A műegyetemi nagy könyvtárteremben ma nyitották meg ünnepiesen a kir. József-műegye­­tem tanévét. A tanári kar és az ifjúság a nagy termet s annak folyosóját zsúfolásig megtöltötte. König Gyula rektor, Cziegler Győző, As­­b­ó­t­h Emil és dr. E­n­t­z Géza dékánok díszma­­gyarban foglalták el a délszaki növényekkel diszi­­tett bíboros diszemelvényt, a széksorokat pedig a vendégek és a tanári kar foglalták el. Ott voltak a többi közt Berzeviczy Albert államtitkár, L­e­ö­v­e­y Sándor miniszteri tanácsos, Marku­­s­o­v­s­z­k­y nyug. min. tanácsos, Bodnár Zsig­­mond egyet. tanár, Hegedűs Károly közép­ipariskolai igazgató. König Gyula rektor nagy beszéddel nyi­totta meg az új tanévet. A beszédből adjuk a következő szemelvényeket: Az iskolai élet külső egyhangúságához tarto­zik az a csillagászati pontosság is, melylyel szo­kott körforgását végzi. A nyári csend után szep­tember elsején — mintegy varázsütésre — új és zajos életre ébrednek folyosóink. És bár a tizenöt év óta fenn­álló szünidei gyakorlat e hosszú idő alatt sem tudott népszerűségre vergődni, sem pe­dig Magyarország klimatikus viszonyain eddig észrevehető változást nem idézett elő, — mégis új munkakedvvel és új lelkesedéssel fognak tanárok és hallgatók a megszakított tudományos foglalko­záshoz. A visszatérő régi hallgatókat — ha más nem — legalább az a tudat buzdíthatja, hogy is­mét egy évvel közelebb állanak az iskolai küzdel­mek végczéljához, de nem ! — őket is, valamint azokat, kikkel az utolsó napokban mint egyete­münk újonnan belépő polgáraival fogtunk kezet, a választott pálya iránt érzett igazi szeretet ve­zette ide. E szeretet nem múló szeszélyek gyermeke, hanem a hazafias kötelességtudás termékeny tala­jában gyökeredzik és azért erős, egységes testü­letté forrasztja össze e műegyetem tanuló és tanító köreit. E testület újjáalakulásának ünnepe az, melyre régi szokás szerint ez órában összegyűl­tünk; a rendezkedés napjai elmúltak; a tanév ele­jén összetorlódó szigorlatok és vizsgálatok legna­gyobb részén szintén túlestünk és végre hozzáfog­hatunk igaz föladatunkhoz, az ideális iskola egyet­len föladatához , a tudományos munkálkodáshoz. De e pillanat még nem a jövőé, hanem a múlté, melyben az 1891/2. tanévben viselt rektori­­ tisztemnél fogva kötelességem számot adni a le­­­­folyt időszak eseményeiről. E beszámoló rövid és­­ bizonyára nem is igen változatos lesz, de teljes megnyugvással végezhetem azért feladatomat. Úgy mint a családok és nemzetek életében, a tu­dományos intézmények történetében is a legál­dásosabbak azon évek, melyek nagyobb külső ese­mények nélkül folynak le, melyekben még másod­­rangú szervezeti kérdésekkel sem kell foglalkoz­nunk, szóval azon évek, melyekben minél keve­sebbet kell adminisztrálni és annál többet lehet dolgozni. Igaz, hogy mi, kiket tanártársaink bi­zalma az ügyek vezetésével bízott meg, e boldog csendéletet csak hallásból ismertük; de nehéz munkánkat mi is örömmel végeztük, mert támoga­tott az egész hallgatóságnak nem külső eszközök­kel, hanem saját akaratából fegyelmezett, tudomá­nyos és férfias szelleme; támogatott a műegyetem tanári karának áldozatkész működése, melynek — ezt is legyen szabad megemlítenem — az egész év alatt kisebb és nagyobb ügyekben csak mindig egyhangúlag hozott határozatait kellett foganato­sítanunk. Ezután áttér a lefolyt tanév történetére, mely után a többi közüi a következőket mondt­a: E napokban műegyetemünknek apró házi jubilaeuma is volt. Tíz éve lett, hogy viszontagság­teljes vándorlásunk utolsó állomását, a Lónyai­­utcza bérházát elhagyva, beköltözködtünk ide, a műegyetem két új épületébe, mely bár a túlzó ta­karékosság korában épült, a múlt után bizonyára jogosan viselhette a palota­­nevét, legalább a mi szemeinkben, kik még ma sem merünk, nem is a berlini, de csak egy középfajta német provincziális műegyetem díszéről és nagyságáról álmodozni! Ismeretes dolog, hogy már a­mikor elhe­lyezkedtünk a műegyetemnek mostani helyiségei­ben, küzdenünk kellett a rendelkezésre álló tér elégtelen voltával, és a­mint ez rektor-elődeim je­lentéseiben évről-évre követhető, a hely szűke mind aggasztóbb mérveket öltött, úgy hogy az utolsó években nem is a hygiéna vagy éppen a kényelem, hanem egyszerűen a hallgatók be­­térése szempontjából a viszonyok tarthatatlanokká váltak. Elég lesz a beállt helyzet megvilágítására fölhoznom, hogy az utolsó téli félévben, melyet a Lónyay­ utczai bérházban töltöttünk, 1881/82-ben a hallgatók száma 476 volt,­ellenben a múlt évnek ugyancsak I. felében 718. És e számok még nem is hasonlíthatók össze, vagy legalább nem közve­­tetlenül, mert az átköltözéssel egyidőben lépett életbe a műegyetemi szakosztályok új szervezete, mely a tanfolyam kötelező tartamát 3 évről 4 évre redukálta, és mely így, ha minden egyéb feltétel változatlan marad, a műegyetemi hallgatóság lét­számát 20°/0 kal leszállította volna. Az a 476 hall­gató tehát a mai rendszer szempontjából, miután egy ötödrészük ennek érvénye alatt már elhagyta volna a műegyetemet, csak 381-gyel egyenértékű. És így bátran kimondhatjuk, hogy e tíz évben az előadásokban és szerkesztő termekben hallgatóink száma megkétszereződött. A megnyitó beszéd minden egyes részét za­jos éljenzés kísérte. Tüntetésszerű éljenriadal hang­­zott fel, mikor ő Felsége uralkodásának 25 éves jubileumáról szólt, s az egész gyűlés állva hallgatta végig a jubileumról való megemlékezést. Zajos éljenzéssel tüntettek dr. E­n­t­z Géza új dékán, Wittmann és Réthy új tanárok mellett is és C­s­á­k­y miniszter, valamint Berzeviczy ál­lamtitkár neveinek említésénél is mindig kitört az éljenzés. A tanári kar az ifjúság sorfala között, élénk éljenzéstől kisérve, hagyta el a műegyetemet. zottsági tagok: T­o­­­d­y főügyész, L­a­m­p­r Hugó főszámvevő, H­e­u­f­f­e­r Adolf h. főmérnök, V­o­­sits Károly jegyző és Kokesch Sándor VII. kerületi elöljáró. A közmunkák tanácsa részéről R­u­p­p Imre miniszteri tanácsos, a villamos vasút­társaság részéről Balázs Mór vezérigazgató, Schwieger Henrik, dr. Hűvös József és Lu­­k­á­c­s József igazgatósági tagok, a közúti vasút részéről: haraszti Jellinek Henrik vezérigaz­gató, Kertscher István főmérnök, a rendőrség részéről Egyed István kerületi kapitány. Elnök megnyitván az ülést, előadja a gyűlés tárgyát, azután röviden körvonalazza a vasútvonal ügyé­ben eddig történteket s megjegyzi, hogy a vállalat első­sorban a kőbányai vonal átalakítására haj­landó. R­u­p­p Imrének az a nézete, hogy a közte­metői vonal a fő s kívánja, hogy ez alakíttatnék át előbb s e kivonatát jegyzőkönyvbe kéri vétetni. Toldy József t. főügyész azt hangsúlyozza, hogy a vállalat — ha a főváros és kormány kívánja — köteles az egész vonalat villamos erőre átalakí­tani, a­mi ellen Balázs Mór vezérigazgató emel kifogásokat. Az elnök erre azt konstatálja, hogy a vállalat késznek nyilatkozik erre, — ha kötelezett­sége nincs is — az esetben, ha az államtól a ked­vezményeket megkapja Lám­pl Hugó főszám­vevő kéri, hogy a Népszínház­ utczának 240 —260 ezer forint költséggel járó kikövezését ne hárítsák a fővárosra, mert ez nincs felvéve a költségvetésbe. Elnöknek az a nézete, hogy a vállalat, szerződés hiányában, nem kötelezhető arra, hogy 2-3 évig várjon a kikövezésre. Végül kijelenti, hogy a társulat köteles a vonalat átalakítani : a Baross­­utczai villamos teleptől Kőbányáig, az engedély­­okmányban megállapított határidőn belül; a Kő­bányától a köztemetőig terjedő vonalat pedig a kőbányai vonal megnyitásától számított 3 év alatt, míg a népszínház­ utczai részt a népszínház kikövezése után. Hosszabb eszmecsere fejlődött ki ezután afölött, vájjon addig is elfogadható-e a Nép­­színház-utczában a felső vezeték ideiglenes felál­lítása, a­mi ellen csak R­u­p­p Imre szólt, a többiek pedig mind mellette szóltak. Éppen ezért az ideig­lenes felsővezeték felállíthatását elvileg elfogadták s ezt a miniszternek felterjesztik. A bizottság ez­után az Egyetem­ téren várakozott külön villamos kocsikkal a vonal bejárására indult. Népesedési mozgalom a fővárosban. A lefolyt hé­ten a fővárosban élve született 355 gyermek, elhalt : 227 személy, a születések tehát 128 esettel múlják fe­­­­lül a halálozásokat. Az élveszülöttek közt volt 249 tör­­­­vényes, 106 törvénytelen, nemre nézve 178 fiú, 177 leány.­­ Halva született 21 gyermek, köztük 12 törvényes, 9­1 törvénytelen. A halottak közt volt 113 finemű, 114 nő­nemű. Egy éven aluli gyermekek száma 80. Ez év 35 hetében élve született összesen 12.013 gyermek, elhalt 9304 egyén, a szüle­tések többlete tehát 2.709. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Egy szív belseje. Irta: de Chandplaix Márk. 14 Francziából fordította: Bzrgethyné Szalay Erzsi. Mikor sikertelen kísérleteimet közöltem de Nessey kisasszonynyal, büszkeségét kissé sértette ugyan, de szerelme erősebb lévén büszkeségénél, azt mondta nekem: — Bátorság! Legyen kitartó és várjon. Ki tudja, talán még előadhatja magát valami olyan szerencsés körülmény is, mely mindent elintéz. — Hogyan ? Mit remél ön ? — Semmit és mindent, — szólt Madeleine mosolyogva.­ — A mi ügyünk jó ügy, meg fogjuk hát nyerni. Én feltétlenül bízom szerelmünkben és rendithetlen hitem van az akaratban. Aztán oly buzgón imádkozom a jó Istenhez!... Igaz ugyan, hogy nagy szükségem is van bocsánatára... — De hát ön ? Az ön atyja ? De Bran­­gesné ? — Oh! én ezért fogok élni; akarni annyi, mint győzni, én pedig akarok. Fő dolog, hogy vár­ni tudjunk és ne hirtelenkedjünk el semmit. — Várni! Mindig csak várni! Hát ön is csak ezzel a kétségbeejtő szóval válaszol nekem. Nem lehetne más, jobb módot találni ? Madeleine nem akarva megérteni czélzásai­­mat, a következő szavakkal akart megvigasztalni: — Nem könnyű-e a várakozás, ha szeretve tudjuk magunkat ? Mindjobban átengedtük magunkat egymás­nak ; szerelmünk folyton fokozódott és a szivein­ket összefűző kötelék napról-napra szorosabbá vált. Lábán tizennégy esztendeig várt menyasz­­szonyára. Nekem is lehetett tehát még két hóna­pig türelmem. Igen, de várjon milyen eredményt várhatok a kitűzött határidő lejártával az eddigi hangulatból ítélve ? Végre letelt a két hónap is. Annyira bele­untam a várakozásba, hogy szilárdul elhatá­roztam megtenni a döntő támadást. Szerel­mem a föllázadásig felizgatta agyamat. Elhatá­roztam, hogy ha nem nyerhetem meg az óhajtott beleegyezést, annak a mellőzésével fogok cse­lekedni, talán sikerülni fog rábírnom Madeleinet, ki eddig soha se akart rám hallgatni, hogy ő se tö­rődjék vele. Ha máskép nem lehet, kelepczébe csa­lom, botrányt idézek elő, mert a mi összekötésünk­nek akár a szülők beleegyezésével, akár a nélkül, de meg kell történni... Egy reggel, ilyen elhatározásokkal felszerel­ve, ébredésem után azonnal felkerestem anyámat s egész ünnepélyesen kértem, vezetne el atyám szo­bájába. — Kedves szüleim — kezdem, atyámhoz be­lépve, — térdeimen esdve kérlek, ne gördítsetek több akadályt éltem boldogsága elé. Szivem nem változott. Azt tudjátok már, hogy szeretem de Nessey kisasszonyt... Madeleine méltó az én bő szerelmemre; kérlek tehát, fogadjátok be szeretet­tel hajlékotokba és mi mind a ketten áldani fo­gunk jóságtokért... Atyám megfogta kezeimet és minden meg­lepetés, vagy harag nélkül, sőt inkább részvéttől áthatva igy szólott hozzám: — Szegény gyermek, szegény gyermekem, milyen boldogtalanná tesz engemet! Anyám megcsókolt és sírva fakadt, mig atyám ekként beszélt tovább: — Édes fiam, az én szivem se változott; most is telve van apai szeretettel irántad és éppen ebből a szeretetből merítem a szükséges bátor­ságot arra, hogy neked pillanatnyi szenvedést okozzak abban a szent meggyőződésben, hogy a te javadra cselekszem. Nem, én soha se adhatom meg neked az óhajtott beleegyezést. Te tetszésed sze­rint cselekedhetek de én legalább nem vádolhatom magamat. Kérlek, láss világosan... és űzd ki ábrán­dodat szívedből... mert bármily szép legyen is, mégse több álomnál. A boldog házassághoz nem szükséges a szenvedély, sőt inkább romlást okoz, de mindenesetre elkápráztat és elvakít. — Atyám, az én vonzalmamtól idegen a szenvedély. Én már több mint két éve szeretem de Nessey Madeleinet. — A tartósság keveset bizonyít; míg a vágy nem csillapul vagy ki nincs elégítve, minden szerelem szenvedély is egyúttal. Abban a korban, melyben ti vagytok, te és Madeleine kisasszony, senki se látja a házasságot igazi világításban. Csak akkor értik meg, mikor már késő. Azt nem tanácsolnám neked, hogy nősülj szerelem nélkül, nem, dehiggy nekem, nem kell mindig azt hitvesül választani, akit szeretünk... A te eseted is ilyen. Meg vagyok győződve arról, hogy de Nessey kisasszony, ámbár nekem nem igen tetszik amerikaias viselkedése, minden te­kintetben méltó a tiszteletre. De nem lett volna szabad neki elárulnod szerelmedet mind­addig, míg családja beleegyezését nem bírod... s a miénket. Neki pedig még náladnál is inkább el kellett volna érzelmét előtted titkolnia... Ez az eljárás nem helyes. Ez egy regény, egészen új, ábrándos, rajongó regény, melynek megoldása nem lehet a házasság. Mondj le, úgy a te érdekedben, mint az övében is. Nem akartad követni tanácso­mat, de még van idő rá. — Az lehetetlenség! Most se tudok meg­győzés­ekre mást felhozni, mint amit már el­mondtam, de esküszöm, hogy a mi szerelmünk át­gondolt, komoly és nem fog kialudni soha! — Majd megváltozik véleményed. Külön­ben ismétlem neked, hogy ha de Nesley kis­asszonyt igazán, önzéstelenül és nemes érzelem­mel szeretnéd, már csak iránta való önfeláldozás­­ból sem volna szabad nőül venned. Bánatom daczára mosoly vonult el arczo­­mon ; atyám észrevette és hirtelen igy szólott: — Figyelj rám, én is úgy voltam, mint te, mikor anyádat megismertem. Egyikünknek se volt vagyonunk, de őrülten szerettük egymást. Nem akartunk hallgatni szüleink intő szavára és össze­keltünk ... És tudod, mi lett a következménye ? — Oh! atyám, mit akarsz mondani ? — Meghallgathatod anyáddal együtt. Tovább is megmaradt őrült, szenvedélyes szerelmünk ... egy egész évig; óh, édes, gyönyörtel­jes esztendő volt az. Akkor azután világra jöttél te, utánad Jeanne és végre megszületett Henrik is, a­kit elvesztettünk. A gyermekekkel belépett házunkba a szükség, a betegeskedéssel pedig a bá­nat. Akkor... — De hiszen ez az igazi élet... Hát nem vol­tatok ti boldogok ? Atyám habozott, majd komolyan rázta fejét. — Nem, sem ő, sem én nem voltunk bol­dogok. — Atyám!... — Mert mindenikünk attól félt és azon aggódott, hogy a másik szenved és talán meg­bánást érez szive mélyében. így van-e Márta ? — Igaz, — szólt anyám. — Hányszor szen­vedtem kegyetlenül, látva, hogy atyád kénytelen minden örömről, minden szórakozásról lemondani, a­miket annyira kedvelt! De mit is beszélek öröm­ről: csaknem a szükségestől is megfosztotta magát! Hányszor kérdeztem magamtól, ha gond teljes, ko­moly arc­c­al láttam hazatérni: »Ki tudja, nem bánta-e meg?« — Nem, kedves feleségem, én nem bántam meg semmit... — Nos tehát? — szóltam aggálylyal. — Nem bántam meg semmit. De a gyötrő gondolatot nem lehet meggátolni. És miután a má­sok szalonjaiban, az utczán láttam elegáns, felpi­­perézett, mosolygó jókedvű, elégedett asszonyo­kat, Mártát itthon találtam kimerülten a gondtól és a dologtól, a mint ruhácskáitokat varrogatta, harisnyáitokat foltozgatta... Ah! te elfordítod fe­jedet ... Látva, hogy meg van fosztva mindattól a sok szép holmitól, mely a nőket annyira megszé­píti s hogy inkább a szerelem, mint a kenyér táp­lálja, tudva, hogy nem bírom a szükségeseket meg­szerezni, magam is azt gondoltam-----­— De hiszen ezek inkább mind a szerelem bizonyságai... — A szerelem bizonyságai... ám ezekkel nem győzhetjük meg egymást: őrizzük őket, de szívün­ket tépik. — Van ennél még sokkal nagyobb szeren­csétlenség is, mert hát ti szerettétek egymást? Ugy­e atyám, szerelmetek rendületlen maradt ? Atyám az egyenes választ mellőzve, így folytatta: — Az évekkel a megpróbáltatások is megér­keztek, bennünket mindjobban megedzve. Társal­gásunk mindig csak keserűségünk, balszerencsénk és súlyos gondunk körül forgott. Időnket, vagyis az anyádét kézimunka és pedig bizony nem vala­mi költői, hanem néha nagyon is kínos kézimun­ka töltötte be, míg az enyém fárasztó és gyakran minden eredmény nélkül való szaladgálásokkal telt el a gyermekek neveltetése miatt... Este pe­dig kimerülten aludtunk el folyton egy és ugyan­azzal a gonddal, folyvást a pénzzel tépelődve! El­ménkben már nem maradt hely a regényes ábrán­dozásra. Csak a küzdelemben egyesültünk. — Legtöbb szenvedést pedig az szerzi, — szólott anyám — mikép szép és jó gyermekeinket oly gondtalannak, vidámnak látva, elgondoljuk, hogy idővel azoknak is ugyanolyan kínos megpró­báltatásokon kell átmenniök... Mennyire szeretnék őket azoktól a gondoktól megkímélni!... És ha fel­nőnek, még azt a szomorú vakmerőséget is kény­telenek vagyunk velük szemben elkövetni, hogy megmutatjuk nekik az élet ocsmány realitásait. Bocsáss meg hát, kedves gyermekem, édes kis Pé­terem, te, kit képzeletem még mindig gyermeknek lát...Űzd el álmodat, mert nem megvalósítható. Később éppen olyan szép, csakhogy sokkal való­­síthatóbb álmokat élhetsz át. — Neked bocsássák meg, anyám ? — szól­tam megölelve. — Érzem, hogy irántam való sze­reteted sugallja intéseidet, hanem büszke becsvá­gyad túlozza a veszélyt. De Nessey kisasszonynál és nálam ez a feltehetőség nem fordulhat elő. — Sőt még sokkal szomorúbb lehet az, mint mi nálunk, — szólt atyám. Egészen hasonló a helyzet, csakhogy a mi nevelésünk és társadalmi állásunk nekünk sokkal szerényebb hajlamokat és vágyakat adott, mint a tiétek. Állásod s a felesé­ged előkelő neve folytán egészen más, sokkal gaz­dagabb, tétlenebb és rosszabb körbe kell beleve­gyülnöd. Sokkal többet szenvedsz majd tehát sze­relmedben és önérzetedben. — Hát még a gyermekek — tette hozzá anyám. — Róluk akarok újra szólani, főleg ő ró­luk. Gondold meg, milyen szomorú örökséget, hagy­hatunk mi rád s hogy te is csak éppen ilyenben részesítheted majd idővel őket. Gondolj majdan fej­­lődő leányaidra,kik melletted fognak el­virulni, meg­vénülni a­nélkül, hogy férjet találnának és úgy fognak előtted állani, mint az élő szemrehányás... Sokszor kinevetted az én takarékoskodásomat, a­mit néha talán egészen a fösvénységig űzök, be­vallom. Lehetséges, hogy az a folytonos pénzre gondolás, a sok anyagi gond talán csakugyan kor­látolttá tette elmémet, mint azt atyád gyakran szememre lobbantotta, de a szívem azért csak olyan fogékony, a­milyen volt. Rajtad és különö­sen Jeanne miatt aggódom én, mi lesz belőle a mi halálunk után ? Jeanne!­0 eszembe se jutott önzésem köze­pette. Azt képzeltem, hogy neki, mint a legtöbb fiatal leánynak, okvetlen férjhez kell mennie. Hát­ha csakugyan vén leánynak maradna! (Folyt. köv.) Fővárosi ügyek. A köztemetői vasút átalakítása. A köztemetői gőzvasutnak villamos erőre való átalakítása tár­gyában ma volt a kereskedelmi miniszter rendele­téből a közigazgatási bejárás Vörös László mi­niszteri osztálytanácsos elnöklete alatt. A bizott­ság tanácskozás czéljából délelőtt 9-kor gyűlt össze az új városházán s tagjai voltak a kereske­delmi minisztérium részéről Bodnár műszaki tanácsos és B­a­l­o­g­h főfelügyelő, a főváros részé­ről Haberhauer János tanácsnok, To­l­nay Lajos, Csepreghy János, Virava József és­ KÜLÖNFÉLÉK. — szeptember 16. A hír­­lapból. Rendjeladományozás. A király Kun­­z­e­­ József posta- és távirdatisztnek, nyugdíjaztatása al­kalmából, sok évi hasznos szolgálata elismeréséül, az arany érdemkeresztet adományozta. Rendjelviselési engedélyek. A király megengedte, hogy Korán­da Emil az »Adria« m. kir. tengerhajó­zási részvénytársaság vezérigazgatója, az Osmanie-rend II. osztályú, Ormódy Vilmos, az I. magyar általános biztosítótársaság igazgatója, a román korona-rend tiszti jelvényét és Singer József fényképész újvidéki lakos a montenegrói udvari fényképészi czímet, továbbá Hoffmann Rafael, Stern Ede és A­óra Gyula bécsi lakosok, a török császári művészeti érmet és sír­­ é­s Ká­roly szófiai lakos, a szent sírról nevezett rend lovagke­resztjét — elfogadhassák és viselhessék. Kinevezések. Marahino Pia okleveles tanító­nőt, a fiume-mlakai állami elemi iskolához segédtanító­­nővé, Issekutz Emánuel végzett jogászt, a maros­vásárhelyi kir. Ítélőtábla kerületébe díjas joggyakor­nokká, Horváth Dezső bajai lakos végzett joghallga­tót, a szegedi kir. Ítélőtábla kerületébe díjas joggyakor­nokká, F­­ 11 a Vilmos adóhivatali gyakornokot, ideig­lenes minőségű VI. oszt. adótiszte nevezték ki. Alapszabály-jóváhagyások. A hatvani és a sátor­aljaújhelyi csizmadia ipartársulat módosított alapszabá­lyait a belügyminiszter jóváhagyta. Új távirdahivatal: Sárosdon (Fejér vármegyében) az ottani postahivatalnál, azzal egy­ su­­­t távirdahiva­­talt létesíttettek. Névváltoztatások. Reach Károly budapesti lakos »Vándorára, — kiskorú Hraptsák Béla János buda­pesti lakos »Tompa«-ra, — Winkler­­Fischer­ József szolnoki lakos »G­ö­r­g­é­c­s«-re változtatták át ne­veiket. Vásárengedélyezés. A kereskedelemügyi miniszter megengedte, hogy a Zala vármegye területéhez tartozó P­e­r­­­a­k községben a Szent Mihály napját magá­ban foglaló hét keddjére engedélyezett országos vásár ezentúl áll­andóan Szent Mihály napját követő kedden tartassák meg. Uj kamarás. A király lévai Koós Miklós kas­sai 5-ik honvéd-huszárezredbeli főhadnagynak a cs. és kir. kamarási méltóságot adományozta. Hogy csinálják az államtitkárokat. Mikor egy államtitkári állás megürül, a lapokban rendesen különbféle kombinácziók merülnek fel. A több­séghez tartozó csoportok, melyeknek a lapokkal is összeköttetésük van, lanszírozzák a saját jelölt­jeiket, a­nélkül persze, hogy ez a jelölés az illeté­kes tényezőknél is komolyan számba jöhetne. Ámde a direkt államtitkári jelölések még csak me­hetnek , de a komikum ott kezdődik, mikor az ily jelöléseknek az a közvetett czéljuk is van, hogy va­lakinek, a­kit államtitkári állásra jelöltek, a régi állására nézve utódot emlegetnek. Ez az utód az­tán rendesen olyan férfi, aki országos nevű, politikai tekintély, s tán sokkal inkább lenne hivat­ott az államtitkárságot elfoglalni,mint annak he­lyét, a­kit államtitkárnak kandidálnak. Ilyen ked­ves játéknak hőse lett közelebb, kapcsolatban a belügyi államtitkárság betöltésével, Dárdai Sándor, a­ki jelenleg nem képviselő. Az egészből azonban egy szó sem volt igaz. Dárdai Sándor nincs is kombináczióban, s talán nem is akar kombináczióba vétetni. Mert ha már nem képvi­selő, hát a jelenlegi szabadságát még egy kis ideig élvezni is akarja. Az új főkapitány. Az államrendőrség megürült főkapitányi állására, a »M. U.« értesülése szerint — Miklós Gyula orsz. képviselő van kiszemelve. Magyarosodó iskolák. A dunagőzhajózási tár­saság pécsi iskolái, a­melyeket közel 1200 több­nyire idegen származású bányász-gyermek látogat, gyorsan magyarosodnak, a­mi első­sorban a társu­lat bécsi vezérigazgatójának, Erényi Vilmsin La­josnak az érdeme. Legutóbbi szempontja alkalmá­val részletesen foglalkozott ez iskolák ügyeivel is és elrendelte teljes megmagyarositásuk hala­déktalan előkészítését. Intézkedéseit a társulat igazgató tanácsa is magáévá tette s e tanév kez­detétől fogva a nevezett iskolákban már minden tantárgyat magyarul tanítanak. Ennek követ­keztében remélhető, hogy a legkülönfélébb nyel­veken beszélő bányász-gyermeksereg nemsokára egészen megmagyarosodik, a­mi kétségkívül di­cséretet érdemel. A schaumburg-lippei herczeg állapotáról ma délelőtt a következő orvosi jelentést adták ki: A herczeg állapota tegnap óta nem javult. A beteg nyugtalan és gyakran félrebeszél. Az érvelés vala­mivel gyöngébb a rendesnél. Láz nincs. Eddig bé­nulás vagy görcsök sem jelentkeztek. A beteg igen csekély táplálékot vesz magához. Hírlapirodalom A »Kecskemét és Vidé­­k­e« czímű társadalmi s közművelődési hetilap 1. évi október 1-jétől kezdve megnagyobbított alak­ban, hetenkint háromszor »Pestmegyei Hír­lap« czimen jelenik meg s képviselni fogja egész Pestmegye társadalmi és közművelődés érdekeit. Szentes Kossuthért. Szentes város képviselő­testülete — mint lapunknak táviratilag jelentik — e hó 15 én tartott gyűlésében egyhangúlag elha­tározta, hogy Kossuth Lajos 90. évi születésnapja alkalmából a nagy hazafihoz, ki már Szentesnek rég díszpolgára, üdvözlő táviratot küld, élet­nagysága arczképét közgyűlési terme számára lefesteti. Kossuth-alapitványt tesz 1000 írttal, melynek kamatát évenkint a magyar törté­nelemben legjobb sikert mutató, a helybeli gimná­ziumban érettségit tett tanulónak adja ki és piac­­­terét, hol Kossuth 48-ban beszélt a szentesi nép­hez, Kossuth-térnek, főutczáját Kossuth­­utczának nevezi el. Az indítványt a közgyűlés

Next