Pesti Napló, 1892. október (43. évfolyam, 272-300. szám)

1892-10-09 / 279. szám

Fertőtlenítve 1­279. szám. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaenm­-épü­l­et A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadts­ hivatal : Ferencziek-tere, Athenäen­i-é­pület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Budapest, 1892. Vasárnap, október 9. 43. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapest«» kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha as­eati kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 56 kr., évnegyedenként 1 forint felül fizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a, »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferenczsek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. pesti lappal együtt 7 kr. Politikai napilap. A zendülő­k. Valóságos zendülés volt az, mely tegnap a Külső-Váczi-uton kitört. Szegény, földhöz ra­gadt munkásnép szegült ellen a hatósági kö­zegek intézkedéseinek. Nem engedte, hogy bútorait, ágy- és ruhaneműit a »város urai« elszállítsák. Hasztalan volt minden felvilágo­sítás, hasztalan volt minden fenyegetés; a munkások erőszakhoz folyamodtak, hogy meg­mentsék azt, a mi egész vagyonukat képezi s a miről azt hitték, hogy nem fogják vissza­kapni többé soha, ha egyszer elvitték. Mit nekik a dezinfekczió, ha ez azzal jár, hogy nélkülözni kénytelenek a legszükségesebb ágyneműt. Inkább belefekszenek a kolerás vánkosokba, de azt nem engedik, hogy elvi­gyék tőlük a napi munka kimerítő fáradsága után éjjeli nyugvásuknak szegényes kellékeit. De mert a rendeletet, mely a dezinficziálásra szól, végre kell hajtani s az összecsődült tö­meg ellenállása jó szerivel nem volt leküzd­hető, megjelent a rendőrség, amely súlyosan inzultáltatott. A következés előre volt lát­ható. A felbőszült munkásokat a rendőrök kardja verte szét s a hatósági rendelet véres harcz után végrehajtatott. Mondhatjuk, végtelenül szomorú szimp­­tomát képez e zendülés. Mert azt jelenti, hogy a legnagyobb könnyelműséggel történt a dezinfekczióra vonatkozó intézkedés és sen­ki sem gondolt a hivatal képviselői közül előzetesen arra, hogy mi a mellőzhetlen te­endő, hogy a legprimitívebb háztartási czik­­keknek kényszerrel történő elszállítása ne idézze fel a legsúlyosabb következményeket. Egypár szegény embernek ruháit és vánkosait már elégették, a­nélkül, hogy va­lakinek eszébe jutott volna azonnal gondos­kodni a pénzbeli kárpótlás megadásáról, vagy legalább arról, hogy ezek az emberek az el­égetett holmi hiánya folytán nélkülözésnek kitéve ne legyenek. Csoda-e, ha ennek követ­keztében teljes joggal hihette a szegény és tudatlan lakosság körében mindenki, a­kit ez a sors későbben fenyegetett, hogy neki minden ellenérték nyerése nélkül kell elszen­vednie ezt az előtte egészen újnemű exeku­­cziót, melyet nem értett, de mely ellen egész természetes jogérzete felháborodott. Ebből keletkezett az ellenállás, melynek alapja a jognak az emberrel vele született védelme volt s következett a népcsődület, mely ható­sági vérengzésre vezetett. A törvény méltó szigorral bünteti a hatóság elleni erőszakot. Ezt oly államban, mely féltékenyen őrködik a társadalmi rend sarkköveinek sértetlensége fölött, megtűrni és megtorlás nélkül hagyni nem szabad. De ha ez így van, vájjon minő megítélés alá esik az a hatósági előre nem látás, mely en­nek az erőszaknak akaratlanul ugyan, de tényleg természetes oka és előidézője volt? A szegény ember néma kétségbeesés­sel, vagy hangos jajveszékeléssel tűri a tör­vény parancsát, mely azt rendeli, hogy ha adóssága van s azt fizetni nem bírja, hiva­talosan elvegyék tőle s elkótyavetyéljék utolsó vánkosát. Tudja, hogy az adósságért, melynek megfizetését a bíró parancsolta rá, el kell ezt a kényszereladást szenvednie. Maga adott okot reá s aláveti magát annak, a­mi saját cselekvésének utolsó szankc­ióját képezi. Rendkívül ritka az eset, hogy az el­keseredés ilyenkor a hivatalos közegek el­leni tettlegességben tör ki s a büntető tör­vénykezés éveken át elvétve mutat fel itt-ott egy esetet. De a midőn azt látja, hogy attól, a­mije van, meg akarják fosztani, a saját vétke nél­kül, a­nélkül, hogy ő a maga hibája által szolgáltatott volna rá okot; midőn hallja, látja, hogy ez már megtörtént egypár hozzá hasonló szegény emberen, kik a földön vol­tak kénytelenek éjjel henteregni, mert el­égették mindenüket s nem látták még az ígért kárpótlást: ezt nem csoda, ha nem érti meg; nem csoda, ha a legvakmerőbb jogtalanságot látja abban, hogy tulajdonától igy fosztják őt meg s e vélt jogtalanság el­lenébe állítja a maga természetes jogát, mely azt súgja neki, hogy védelmezze azt, a­mit mindenkinek szabad védeni, a vagyont, mely nála a legtöbb esetben mindössze a leg­primitívebb életszükségleti czikkekből áll, de melyekhez éppen ezért annál görcsöseb­ben ragaszkodik. És annak a szegény embernek teljesen igaza van, midőn úgy gondolkodik, hogy az ő vagyonához senkinek a világon nyúlni s őt attól egyszerűen megfosztani nem szabad. De ez a szegény ember egyúttal azt is tudja és megérti, hogy léteznek rendkívüli esetek, midőn magasabb közérdekből el kell tűrnie azt, a­mit az ingatlannál expropriácziónak nevez a jogtudomány. Tudja és érzi, hogy neki az ingóknak ezt az expropriáczióját el kell szenvednie, de csak azon feltétel alatt, ha azok értéke neki megtéríttetik s nem fosztatik meg addig sem, mig ezt az értéket becsületesen megkapja, attól a legtöbb eset­ben úgyis nyomorúságos ruházattól, üléstől vagy fekhelytől, melyet neki az erre szolgáló ingó jószágok nyújtani képesek. Már­pedig el nem tagadható tény az, hogy nemcsak egyáltalában semmi nem tör­tént arra nézve, hogy a szegény néposztály tudatára jusson annak, hogy tőle az ő ingóit a kolera miatt kárpótlás nélkül elszedni nem­ fogják, hanem ellenkezőleg minden megtörtént épen arra nézve, hogy ezek a szegény emberek ne is reméljenek ily kár­pótlást, vagy ha ilyen nekik megígértetik, de rögtön meg nem adatik, ne teljenek el azzal a náluk nagyon érthető s hozzátesz­­szük, nagyon indokolt gyanúval, hogy ez az ígéret csak az ő pillanatnyi megnyugtatá­sukra van kigondolva, de senki sem gondol arra, hogy komolyan teljesítsék azt. Mert ne feledjük el, hogy a mi népün­ket a hatósági intézkedések, fájdalom, na­gyon is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne higgye el azt, hogy amit egyszer elvettek tőle, még ha jogtalanul is, azt visszakapja. Hogy egyebet ne említsünk, egész rendszert képe­zett a mi adóztatási viszonyainkban az, hogy az esetleg befizetett, vagy beszedett többle­tet nem adták vissza neki, hanem elszámol­ták a jövő évre, ha még annyira kitűnt, hogy a behajtás e többletre nézve jogtalan volt. Ez az elszámolás pedig annak a szegény em­bernek nem képes megváltoztatni azt a meggyőződését, hogy rajta jogtalanság tör­tént s hogy a tőle hivatalosan elvitt, vagy behajtott értéket úgy kell tekintenie, hogy azt neki nem adják vissza soha. Ily körülmények között egészen más pszichológiai megítélés alá esik az a zendü­lés, mely a Külső-Váczi-úton tegnap kitört. Épen azért a hatóságnak első rendű köte­lessége megtenni mindazt, a­mi ily súlyos és megdöbbentő bajok megakadályozására alkalmas. Ezek közé tartozik a dezinfek­­c­iónak a háznál történő végzése, vagy a­mennyiben ez egyáltalán meg nem történhe­tik, a család ellátása ideiglenesen azokkal a ruházati czikkekkel és ágyneművel, melye­ket tőle fertőtlenítés czéljából elvittek és e mellett kézzelfogható tényekkel igazolása annak, hogy a megsemmisítendő ingók ér­téke rögtön megtéríttetik. De ezt nem elég elrendelni, nem elég erre nézve kiadni az utasításokat, hanem még ennél is fontosabb dolog, a­mire a mi állami és községi admi­­nisztrácziónk mellett mindenütt a legna­gyobb szükség van : gondoskodni kell azok tisztességes végrehajtásáról és e végrehajtás­nak becsületes ellenőrzéséről is. Gondoljuk meg, hogy ily izgalmak egy­szersmind a járványnak alkalmas terjesztői is s ily zendülések, e mellett főleg járványok idejében, oly irtózatos következményekkel járhatnak a társadalmi rendre, melyeket megelőzni a hatóságnak legelső rendű köte­lességét képezi. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Stanhope — Budapesten. Ezelőtt négy héttel történt. Későn feküdtem le és kimondhatatlanul rosszul aludtam. Olyan nagy főfájásom volt, mintha hetek óta csak a hazai pezsgőivel csillapítottam volna szomjúságomat. Órák hosszáig hánykolódtam, nyughatatlankod­­tam, míg végre nagy nehezen el tudtam aludni. Talán jobb is lett volna, ha ébren maradok. Ál­maim olyan zavarosak, kellemetlenek, idegrázók voltak, hogy szinte örültem szívből, mikor reggel felébredve szétnéztem magam körül és megelége­déssel tapasztaltam, hogy az a sok rossz, ami ve­lem történt, csak egy bolond álom összevisszá­ja volt. Ágyamból felkelve, siettem az öltözködéssel, mert a közdolgok iránt nagy fogékonyságom van s nemcsak a mindennapi kenyér után, de a min­dennapi újság után is fohászkodom. Miután pedig annyi pénzem nincs, hogy valamennyit meg­rendelhessem, a vékony szellemi dongám se futja ki annyira, hogy tiszteletpéldányokat igé­nyelhessek, hát a kávéház az én akadémiám, ott van az én írószobám, asztalom, olvasmá­nyom, egy szóval mindenem. Akkor pláne na­gyon üldözött a kíváncsiság, mert az esti lapok szerint már megérkeztek a hamburgi bőrök és én azt vártam, hogy a reggeli lap részletesen fogja ismertetni a hivatalos üdvözlés és fogadtatás rész­leteit. Azt, hogy azokat később részben el is fog­ják égetni, ezelőtt négy héttel remélni se mertük. Sőt én — ne vegye rossz néven senki — akkori­ban még azt is hittem, hogy ezekből a hamburgi bőrökből fognak készülni a legsikkesebb hivatalos kamáslik. Mert hát — uram Isten — ki hitte volna azt, hogy Budapesten nyilvánosan még mást is fognak valaha elégetni, mint a kormánypárti sajtó egy-egy esti lapját? Mindezekből láthatja a t. ol­vasó, hogy akkoriban a napi érdeklődés kellő köz­pontja a hamburgi bőr volt; ennek a sorsa iránt érdeklődött mindenki, kezdve a legutolsó kunyhó lakójától fel egészen a belügyminiszteri palota­­ portásáig. Elképzelhető, hogy mennyire siettem az öl­tözködéssel. Toilettem rendbehozása közben a tü­kör elé állottam és roppant nagyokat kacsagtam, aztán közbe-közbe sült kappanszeleteket és tokaji asszúbort nyelegettem. Ezt azért tettem, mert előtte való délután jelent meg a legelső hivatalos falragasz, melyben a hatóság felhívott bennünket, hogy legyünk jókedvűek és táplálkozzunk jól, mert csakis így lehet kikerülni a távolról fenyegető ko­lerát. Tehát mindenekelőtt szereztem magamnak egy ily »Felhívás«-t, azt a tükör előtt minden nap hangosan felolvastam, hogy aztán hangosan ne­vetve, meglegyen a ránk hivatalosan kivetett jó kedv is. Ezt mindenesetre sokkal könnyebb volt a »Felhívás« elolvasása után — még a legszegé­nyebb munkásnak is — megszerezni, mint a másik feltételt: a jól táplálkozást. Amint öltözködés közben a legnagyobb lelki­ismerettel igyekeztem a hatóság kívánalmainak eleget tenni és ez alatt már a nyakkendőm csok­rát igazgattam, egyszerre csak megszólal az ajtó­mon a villanyos csengetyű. Abban az illúzióban, hogy bizonyosan a pénzeslevélhordó tiszteleg­­ná­­lam, siettem az előszobába és — önmagamat ki­szolgálva — egy magas szőke urnak nyitottam ki az ajtómat. Az illető úr meghajtotta magát előttem és a nevem után tudakozódott, mire én is meghajtottam magamat, szobámba bevezettem és az előszoba ajtaját megint becsuktam. Aztán egy rozoga karosszéket toltam az asztal mellé és ud­variasan felajánlottam neki az ülés megkezdését. A szőke úr elegáns kézmozdulattal köszönte meg előzékenységemet, aztán bemutatta magát: — Én Stanhope vagyok! — Segítség! kiáltottam én rémülettel vi­­szontbemutatás helyett. — Oh kérem, legyen nyugodt, — válaszolt Stanhope — én el voltam készülve erre a fogadtatás­ra. De ne féljen semmit. Újságírói hitelemre mond­hatom önnek, a velem való érintkezés nem jár sem­mi veszély­lyel. Az »újságírói hitelem «-re történt hivatkozás annyira megnyugtatott, hogy kissé bizalmasabban és megnyugtatva kezdtem vele beszélni. Pár perc­ múlva már nagyon érdekes és kedves embernek ta­láltam Stanhope urat, aki azután átadta nekem a német császár ajánló levelét, melyben ő felsége lelkemre köti, hogy legyek hűséges útbaigazítója a híres amerikai újságírónak és vezessem el min­denüvé, a­hol csak láthat, ta asztalhat és tanulhat valami érdekeset ebben a kolerás világban. Magá­tól értetődik, hogy én a legnagyobb készséggel vállalkoztam e feladatra. Stanhope azután leült és egész fesztelenül, kollegiális bizalmassággal kezdte elbeszélni ideér­­kezése okát és czélját. Ama kérdésemre, hogy miért szemelte ki éppen Budapestet érdeklődése köz­pontjául, ekkor válaszolt: — Ennek, Szerr, megvan a maga oka. Én la­pomat a »New-York Herald«-ot lelkiismeretesen akarom értesíteni az európai kolera minden fázi­sáról és okáról; azért mentem el Hamburgba is. De ott azt mondták nekem, hogy ott nem sokat tanulhatok. Ha czifra dolgokat akarok látni, men­jek el Budapestre és nézzem meg az ottani hivatalos »előkészületek«-et, ott aztán érdekes tanulmányo­kat szerezhetek magamnak. Megtudtam azt is, hogy Hamburgból az eljei —J-L- v Budapestre, hát ugyanazzal a vonattal jöttem én is az önök székvárosába. — E szerint ön azért jött Magyarországba, hogy Ázsia előtt denuncziálja az európai ál­lapotokat? — Oh nemcsak ezért! Voltak elhatározásom­ban némi szubjektív momentumok is. — Szabad kérnem e momentumok el­mondását ? — Nagyon szívesen! Ön bizonyosan olvasta a »Münchener Allgemeine Zeitung«-ban — — mert ugy­e bár ez a magyar kormány hivatalos lapja?------hogy engem Párisban létemkor Pas­teur tanár a kolera ellen beoltott ? Nos hát e hit igaz! De az is igaz, hogy én e műtétnek, bár féle­lem nélkül, de mégis bizonyos elpalástolhatatlan bizalmatlansággal vetettem magamat alá. Tudja, mi amerikaiak, nem szeretjük a kísérletezéseket, mi csak a pozitív dolgokért lelkesülünk. Pasteur maga is észrevette, hogy nem valami nagy kedv­vel akarok neki menni a műtétnek. Az ősz fran­­czia tudós — a­ki a feltétlen bámuláshoz van hoz­zászokva — megütődve kérdezte viselkedésem okát. Erre én sans phrase egyenesen kimondtam, hogy biz én nem várok valami nagy eredményt ettől a beoltástól Pasteur renoméjában érezte magát meg­bántva, fogadást ajánlott nekem nagy összegre, hogy én a beoltás után — bármit teszek is — nem kapom meg a kolerát. Azt mondta, hogy nemcsak Hamburgba mehetek, de még az esetre is állja a fogadását,­ ha Budapest külvárosai­ban, sőt belvárosi palotáinak a csatornái közelében huzamosabb ideig tartózkodom. Miután ebből lát­tam, hogy a nagy tudós nagyon is biztos tudatá­ban van a beoltás hatásának, végre is szó nélkül engedtem magamon megcsinálni a »próbafúráso­kat«, — aztán a fogadás értelmében elmentem Ham­burgba, a­hol a kolerakórházakban, a barakokban valóságos istenkisértéseket műveltem. És hogy vak­merőségem mekkora, ime láthatja ön, eljöttem Bu­dapestre is. Ha innen is egészségesen megyek el, akkor az öreg Pasteurnek fizethetek majd, mint a köles. De mindegy ! Megéri az árát, mert eldicse­­kedhetem azzal, hogy láttam élve és közelről a vi­lághírű budapesti magisztrátust! Könnyekig meg voltam hatva. (A nevetéstől.) Hát az élelmes amerikai stúdiumokat jött csinálni Budapestre! Azonnal lementem vele együtt a ká­véházba és előkértem a lapokat. Megnéztem a napirendet és abban megtaláltam, hogy ma dél­előtt lesz a városházán a legelső bizottsági gyűlés, mely a Hamburgban hetek óta grasszáló kolera­veszély ellen esetleg szükségessé válható óvintéz­kedések megbeszélése végett fog esetleg összeülni. Mindjárt figyelmeztettem amerikai barátomat arra, hogy ide elmegyünk, mert ilyen operettet még m3*»­iász,f.fc RprV angol burleszk szimhavP"“ d­om‘ A kávézást szerencsésen bevégeztük és el-­­­indultunk a nagy útra. Stanhope elragadtatással­­ nyilatkozott városunk szépsége és tisztasága felől is. Különösen a bérkocsi-állomások tisztasága és üde, ózondús levegője ragadta meg figyelmét és azt a bókot mondta, hogy ilyesmit Németország legnagyobb vidéki városaiban se látott még sehol. A Lipót-utczába bejutva, végre is fővárosi székház elé jutottunk. Stanhope meglepetve kérdezte, hogy van az, hogy mindenütt a világon, nemcsak a világ­városokban, de a kisebb emporiumokban is, a vá­ros közháza nagy térségen van, vagy legalább is egy díszes és széles utcza mentén, miért van éppen Budapesten ily ronda, szűk utczában ? Én azzal nyugtattam meg, hogy épp ez bizonyítja a mi in­téző köreink genialitását és konc­epcziójuk eredeti voltát, mert nem akarják majmolni a külföldet és szeretnek irányt adni másoknak is. Arról persze ők nem tehetnek, ha a példájuk Európában nem olyan, m­int a kolera, azaz nem ragadós. A bizottsági ülés tagjai már együtt voltak. Mi ketten szerényen félre­húzódva foglaltunk he­lyet az újságírói padban és míg az elnök megnyi­totta az ülést, addig én megmutogattam Stanho­­penak korifeusainkat. Nagy érdekkel nézegette őket és nem győzte eléggé dicsérni, hogy milyen jól néznek ki mindannyian. Alig győztem felelete­ket adni a felszaporodó kérdéseire. — Ki az a daliás, nagy bajuszu úr ? — Az kérem, a mi főpolgármesterünk, a­ki elnökölni fog. — Ah hisz ezt ismerem hírből! Hisz ez egy nagy filantróp, nagyobb, mint Koch és Pasteur. Hisz ez az a nagy férfiú, a­ki minden kínos műtét és beoltás, minden költséges óvintézkedések nél­kül szokta éltetni az embereket az emberi kor legvégső határáig. — Igen, ő az! — Hát az a csinos fiatal ember ott mellette ? — Az kérem befolyásos családból való úr , szintén oszlopos ember a fővárosi közigazga­tás élén. — Oh, milyen egészséges arcz! Látszik, hogy önöknél nincs abszolutizmus. A főbb tisztviselők arczáról leragyog az igazi szabadság! — Azaz kérem, a szabadságidő! — No, persze az is. Hát ezek az öreg urak kicsodák ott a zöld asztalnál ? — Ezek kérem, mind vállalkozók. — Ok milyen szép tőlük, hogy az emberiség legszentebb érdekeinek, az egészség és jólét ön­zetlen előmozdítására vállalkoznak! Az elnöki csengetyű csilingelése véget vetett dialógunknak. Kezdődött az ülés. Felolvastak 50 — 60 jegyzőkönyvet és harmincz rendeletet. Vita nélkül tudomásul vették. E perezben belépett egy urasági huszár és nagypecsétes levelet adott át a főpolgármesternek Az inczidens nagy feltűnést keltett, mert a huszár a miniszterelnök huszárja volt. Az elnök öt perczre felfüggesztette az ülést és mindenki a főpolgár­mester arczát leste: vájjon mit itt Szapáry ? Ko­moly redők voltak a főpolgármester homlokán. Az emberek csoportjai ebből azt olvasták ki, hogy erélyes miniszterelnökünk aggódik a magyar­ságért, erős szemrehányásokat tesz a mulasztá­sokért, és dorgál a késedelmes tanácskozás miatt. Voltak olyanok is, a­kik már azt kolportálták, hogy Szapáry e levélben felfüggeszti az egész ma­gisztrátust és kormánybiztost küld erélyes és szi­gorú utasításokkal. A főpolgármester elolvasta a levelet és ko­moly ábrázattal fiókjába zárta. A csoportok oszla­dozni kezdtek és egyes bizalmasabbak közeledtek a főpolgármester felé. Kérdezni nem merték, csak kerülgették. A főúr idegesen járt fel és alá, aztán megállóit egy csoport benfentes előtt. — Szapáry megint kellemetlen dolgot közöl velem. — Mindjárt képzeltük, méltóságos uram. Szapáry nagyon skrupulózus ember és túlságosan aggodalmas. Megijesztették az újságok. — De hát mit kellene tenni ? tépelődött to­vább Ráth. — Fel kell világosítani, hogy nincs baj. A tisztaság városszerte kifogástalan. A kolera elké­szülve talál bennünket! — Vigye az ördög a kolerát! Mit beszéltek össze-vissza ? Hisz nem erről van szó. Szapáry rám parancsolt, hogy minden áron akadályozzam meg, — a Kossuth díszpolgárságát! — Hja úgy, az már más! Az elnök elfoglalta helyét és folytatták a tanácskozást. Először is az óvintézkedésekről kezd­tek beszélni. Első szónok minden baj okát abban lát­ja, hogy a köznép a mértéktelen pálinkaivásnak adja magát oda. Az ezzel együtt járó éjszakázás elzsibbasztja az idegeket, aminek aztán az a kö­vetkezménye, hogy a testi szervezet nem képes ellentállani a ragályos betegség gombáinak. Hoz­zájárul ehhez az is, hogy a szeszes italok infamis rosszak, s még rendes viszonyok közt is megront­hatják a beleket. Indítványozza tehát, hogy leg­alább a koleraveszély tartama alatt a pálinkás­boltok italait a legszigorúbb ellenőrzés alatt tart­sák és a zárórát este 8 órára tűzzék ki. Második szónok ellenzi az indítványt. Be­bizonyított tény, hogy éppen a pálinka erősíti a gyomort és ellensúlyozza a baczillus erejét. A­mi pedig a vizsgálatot és folytonos ellenőrzést illeti, az nem egyeztethető össze az alkotmányos jogállam és a szabad ipar fogalmával. A zárórára nézve ki- Mai lapunkhoz fél év melléklet van csatolva. Budapest, október 8. A képviselőház ez évi október he­­l-én déli 12 órakor ülést tart. Sándor czár Skiernieviczében. Az orosz czári család tegnap Gacsinából a lengyelországi Skier­­nievicze-kastélyba költözött át, hol pár hetet fog tölteni. Nem valószínűtlen, hogy ez az idézés a ko­lerával áll kapcsolatban, mely még mindig pusztít Oroszország különböző tartományaiban s a fővá­ros környékén. A járvány fellépett ugyan a len­gyel részekben is, de a skiernieviczei kastélyt min­denesetre könnyebb izolálni, mint a Pétervár kö­zelében levő Gacsinát. Valószínű tehát, hogy az átköltözésnél főleg e tekintetek voltak mérvadók s talán még az, hogy mint atyja, úgy III. Sándor is szívesen időzik e kastélyban, s egészséges, erdő­lepte vidékén. Mindazonáltal már néhány nap óta ismételve fölmerül a hir, hogy a czár skiernievi­czei időzésének politikai háttere és czélja van, mert oda várják Felséges urunk, Ferencz Jó­zsef király ő Felsége látogatását. Először egy londoni lap közölte a hírt és hozzá­tette, hogy Ausztria-Magyarország pétervári nagykövete nagy erőködéseket tesz, hogy a czár elutazása előtt ki­eszközölje a két uralkodó találkozását. Tegnap var­sói hírek jelentették, hogy a találkozás biztosítva van s ugyancsak Párisból távirják, hogy ott teg­nap hire járt,hogy királyunk Skierniewiczében meg­látogatja az orosz czári családot. A francziákat ez az eshetőség meglehetős kellemetlenül érinti. Pe­dig éppen nincs okuk nyugtalankodni, mert elő­ször is senki sem akarja orosz szövetségesüket el­halászni, másodszor pedig az egész hir egyáltalán nem igaz. Bécsben semmit sem tudnak ő Felsége tervezett utazásáról, a mi azt jelenti, hogy a talál­kozás kilátásba sem vétetett s ez idő szerint nem is fog megtörténni. — A »N. F­r. Press­e«-n­e­k az érintett találkozásra vonatkozólag a következő­ket jelentik Budapestről: A Berlinből és Párisból terjesztett híreket királyunk és Sándor czár küszöbön álló találkozá­sára vonatkozólag jól értesült helyen a teljesen alaptalan kombinácziók közé sorolják. A király ma még Gödöllőn van és a mai nap folya­mán Bécsbe utazik, a­hol az uralkodó a nagy katonai értekezleten elnökölni fog. Ez érte­kezleten katonai adminisztratív kérdésekről lesz szó, a­mennyiben az előléptetések határide­je küszöbön áll. Ő Felsége azonkívül fogadni fogja a bécs-berlini távlovaglásban résztvett tisz­teket, s a rákövetkező három napon át vadászni megy a német császárral. Vilmos császár hazauta­zása után a király újra visszatér Budapestre és a delegácziók tartama alatt részint Gödöllőn, részint Budapesten fog tartózkodni. De a »Daily Te­­legraph«-nak az a jelentése sem felel meg a tényeknek, hogy a találkozás tervbe van véve s hogy nevezetesen gróf Wolkenstein pé­­tervári nagykövetünk fáradoznék annak létreho­zásán. "Wolkenstein jelenleg szabadságon van s ez­úttal Velenczében időzik. Ily találkozás különben most politikailag nincs indikálva, jóllehet a két udvar közti viszony, a­mint azt Kálnoky csak né­hány nap előtt az osztrák delegáczió költségvetési bizottságában kijelentette, a legbarátságosabbak. E hírek tehát csakis börzemanőverekre vezethe­tők vissza és Oroszország legújabb pénzügyi szán­dékaival hozhatók összeköttetésbe. A belga alkotmányrevízió. Belgiumnak ez idő szerint nincs rendes parlamentje. Ennek mandá­tuma még a tavaszszal lejárt, mihelyt a koronával egyetértésben kimondotta, hogy az alkotmány bi­zonyos pontjai modern szellemben módositandók. E módosítások eszközlésére uj, rendkívüli törvény­hozás választatott, mely a nyáron összeült, meg­alakult, az alkotmányrevizió ügyét huszonegyes bizottsághoz utasította s azután novemberig el­napolta magát. Ez a huszonegyes bizottság — és pedig alsó- és felsőházé külön-külön — már a múlt hó végén megkezdte Brüsszelben tanácskozásait. Ezek zárt ajtók mögött s a nyilvánosság teljes kizá­rásával folynak, sőt a tagok külön is megígérték a titoktartást. De azért a bizottságok köréből sok ér­dekes részlet kiszivárog s élénken foglalkoztatja a közvéleményt. Első­sorban tudják, hogy a kormány a revízió ügyében nem tett politikai javaslatokat, hanem a bizottságtól várja annak formulázását. Ennek folytán a bizottsági tagok tömegesen teszik a legkülönbözőbb indítványokat, melyek közül több a szavazati jog rendezésére vonatkozik. A radikálisok részéről Janson Pál, a revízió eszméjé­nek első megindítója, az általános szavazati jog be­hozatalát indítványozta, de annyi megszorítással és korlátozással, hogy a munkásokat alig fogja ki­elégíteni. A sok korlátozás közt van olyan is, mely szerint az atya elveszti szavazati jogát, ha kétszeri megintás után sem járatja­ gyermekét iskolába. A bi­zottság a számos indítvány daczára, — avagy épen ez okból — nagyon nehezen halad előre s a hónap vége előtt aligha készül el javaslataival. A budget a bizottságban. (A képviselőház pénzügyi bizottságának ülése.) Budapest, okt. 8. A képviselőház pénzügyi bizott­sága Wahrmann Mór elnöklete alatt tartott mai ülésében folytatta a belügyi tárc­a költségve­tésének tárgyalását. (Előadó: P­u­­­s­z­k­y Ágost.) A közegészségügyi kiadásoknál Horánszky szomorúan konstatálja, hogy a fő­városban az állam nem gondoskodott nagy orszá­gos kórházról, s mind ama nehézségeket, melyek a vidékiek ideözönléséből származnak, a főváros nyakába akasztja. E kérdésben gyökeres orvos­lásra van szükség. Sajnálattal említi fel szóló azt a szomorú állapotot, melyet a kolera a fővá­rosban feltüntet. Ha behurczoltatott e baj, indokolatlan a vád, mely kizárólag a fővá­ros ellen a sajtóban és egyebütt nyilvánul, holott a felelősség első­sorban és főleg a kor­mányt terheli. Még ha a behurczolás tekin­tetében a fővárost bármi mulasztás terhel­né, még akkor is a felelősség súlya a kormány-

Next