Pesti Napló, 1892. október (43. évfolyam, 272-300. szám)
1892-10-09 / 279. szám
Fertőtlenítve 1279. szám. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaenm-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadts hivatal : Ferencziek-tere, Athenäeni-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Budapest, 1892. Vasárnap, október 9. 43. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapest«» kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha aseati kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 56 kr., évnegyedenként 1 forint felül fizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a, »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferenczsek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. pesti lappal együtt 7 kr. Politikai napilap. A zendülők. Valóságos zendülés volt az, mely tegnap a Külső-Váczi-uton kitört. Szegény, földhöz ragadt munkásnép szegült ellen a hatósági közegek intézkedéseinek. Nem engedte, hogy bútorait, ágy- és ruhaneműit a »város urai« elszállítsák. Hasztalan volt minden felvilágosítás, hasztalan volt minden fenyegetés; a munkások erőszakhoz folyamodtak, hogy megmentsék azt, a mi egész vagyonukat képezi s a miről azt hitték, hogy nem fogják visszakapni többé soha, ha egyszer elvitték. Mit nekik a dezinfekczió, ha ez azzal jár, hogy nélkülözni kénytelenek a legszükségesebb ágyneműt. Inkább belefekszenek a kolerás vánkosokba, de azt nem engedik, hogy elvigyék tőlük a napi munka kimerítő fáradsága után éjjeli nyugvásuknak szegényes kellékeit. De mert a rendeletet, mely a dezinficziálásra szól, végre kell hajtani s az összecsődült tömeg ellenállása jó szerivel nem volt leküzdhető, megjelent a rendőrség, amely súlyosan inzultáltatott. A következés előre volt látható. A felbőszült munkásokat a rendőrök kardja verte szét s a hatósági rendelet véres harcz után végrehajtatott. Mondhatjuk, végtelenül szomorú szimptomát képez e zendülés. Mert azt jelenti, hogy a legnagyobb könnyelműséggel történt a dezinfekczióra vonatkozó intézkedés és senki sem gondolt a hivatal képviselői közül előzetesen arra, hogy mi a mellőzhetlen teendő, hogy a legprimitívebb háztartási czikkeknek kényszerrel történő elszállítása ne idézze fel a legsúlyosabb következményeket. Egypár szegény embernek ruháit és vánkosait már elégették, anélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna azonnal gondoskodni a pénzbeli kárpótlás megadásáról, vagy legalább arról, hogy ezek az emberek az elégetett holmi hiánya folytán nélkülözésnek kitéve ne legyenek. Csoda-e, ha ennek következtében teljes joggal hihette a szegény és tudatlan lakosság körében mindenki, akit ez a sors későbben fenyegetett, hogy neki minden ellenérték nyerése nélkül kell elszenvednie ezt az előtte egészen újnemű exekucziót, melyet nem értett, de mely ellen egész természetes jogérzete felháborodott. Ebből keletkezett az ellenállás, melynek alapja a jognak az emberrel vele született védelme volt s következett a népcsődület, mely hatósági vérengzésre vezetett. A törvény méltó szigorral bünteti a hatóság elleni erőszakot. Ezt oly államban, mely féltékenyen őrködik a társadalmi rend sarkköveinek sértetlensége fölött, megtűrni és megtorlás nélkül hagyni nem szabad. De ha ez így van, vájjon minő megítélés alá esik az a hatósági előre nem látás, mely ennek az erőszaknak akaratlanul ugyan, de tényleg természetes oka és előidézője volt? A szegény ember néma kétségbeeséssel, vagy hangos jajveszékeléssel tűri a törvény parancsát, mely azt rendeli, hogy ha adóssága van s azt fizetni nem bírja, hivatalosan elvegyék tőle s elkótyavetyéljék utolsó vánkosát. Tudja, hogy az adósságért, melynek megfizetését a bíró parancsolta rá, el kell ezt a kényszereladást szenvednie. Maga adott okot reá s aláveti magát annak, ami saját cselekvésének utolsó szankcióját képezi. Rendkívül ritka az eset, hogy az elkeseredés ilyenkor a hivatalos közegek elleni tettlegességben tör ki s a büntető törvénykezés éveken át elvétve mutat fel itt-ott egy esetet. De a midőn azt látja, hogy attól, amije van, meg akarják fosztani, a saját vétke nélkül, anélkül, hogy ő a maga hibája által szolgáltatott volna rá okot; midőn hallja, látja, hogy ez már megtörtént egypár hozzá hasonló szegény emberen, kik a földön voltak kénytelenek éjjel henteregni, mert elégették mindenüket s nem látták még az ígért kárpótlást: ezt nem csoda, ha nem érti meg; nem csoda, ha a legvakmerőbb jogtalanságot látja abban, hogy tulajdonától igy fosztják őt meg s e vélt jogtalanság ellenébe állítja a maga természetes jogát, mely azt súgja neki, hogy védelmezze azt, amit mindenkinek szabad védeni, a vagyont, mely nála a legtöbb esetben mindössze a legprimitívebb életszükségleti czikkekből áll, de melyekhez éppen ezért annál görcsösebben ragaszkodik. És annak a szegény embernek teljesen igaza van, midőn úgy gondolkodik, hogy az ő vagyonához senkinek a világon nyúlni s őt attól egyszerűen megfosztani nem szabad. De ez a szegény ember egyúttal azt is tudja és megérti, hogy léteznek rendkívüli esetek, midőn magasabb közérdekből el kell tűrnie azt, amit az ingatlannál expropriácziónak nevez a jogtudomány. Tudja és érzi, hogy neki az ingóknak ezt az expropriáczióját el kell szenvednie, de csak azon feltétel alatt, ha azok értéke neki megtéríttetik s nem fosztatik meg addig sem, mig ezt az értéket becsületesen megkapja, attól a legtöbb esetben úgyis nyomorúságos ruházattól, üléstől vagy fekhelytől, melyet neki az erre szolgáló ingó jószágok nyújtani képesek. Márpedig el nem tagadható tény az, hogy nemcsak egyáltalában semmi nem történt arra nézve, hogy a szegény néposztály tudatára jusson annak, hogy tőle az ő ingóit a kolera miatt kárpótlás nélkül elszedni nem fogják, hanem ellenkezőleg minden megtörtént épen arra nézve, hogy ezek a szegény emberek ne is reméljenek ily kárpótlást, vagy ha ilyen nekik megígértetik, de rögtön meg nem adatik, ne teljenek el azzal a náluk nagyon érthető s hozzáteszszük, nagyon indokolt gyanúval, hogy ez az ígéret csak az ő pillanatnyi megnyugtatásukra van kigondolva, de senki sem gondol arra, hogy komolyan teljesítsék azt. Mert ne feledjük el, hogy a mi népünket a hatósági intézkedések, fájdalom, nagyon is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne higgye el azt, hogy amit egyszer elvettek tőle, még ha jogtalanul is, azt visszakapja. Hogy egyebet ne említsünk, egész rendszert képezett a mi adóztatási viszonyainkban az, hogy az esetleg befizetett, vagy beszedett többletet nem adták vissza neki, hanem elszámolták a jövő évre, ha még annyira kitűnt, hogy a behajtás e többletre nézve jogtalan volt. Ez az elszámolás pedig annak a szegény embernek nem képes megváltoztatni azt a meggyőződését, hogy rajta jogtalanság történt s hogy a tőle hivatalosan elvitt, vagy behajtott értéket úgy kell tekintenie, hogy azt neki nem adják vissza soha. Ily körülmények között egészen más pszichológiai megítélés alá esik az a zendülés, mely a Külső-Váczi-úton tegnap kitört. Épen azért a hatóságnak első rendű kötelessége megtenni mindazt, ami ily súlyos és megdöbbentő bajok megakadályozására alkalmas. Ezek közé tartozik a dezinfekciónak a háznál történő végzése, vagy amennyiben ez egyáltalán meg nem történhetik, a család ellátása ideiglenesen azokkal a ruházati czikkekkel és ágyneművel, melyeket tőle fertőtlenítés czéljából elvittek és e mellett kézzelfogható tényekkel igazolása annak, hogy a megsemmisítendő ingók értéke rögtön megtéríttetik. De ezt nem elég elrendelni, nem elég erre nézve kiadni az utasításokat, hanem még ennél is fontosabb dolog, amire a mi állami és községi adminisztrácziónk mellett mindenütt a legnagyobb szükség van : gondoskodni kell azok tisztességes végrehajtásáról és e végrehajtásnak becsületes ellenőrzéséről is. Gondoljuk meg, hogy ily izgalmak egyszersmind a járványnak alkalmas terjesztői is s ily zendülések, e mellett főleg járványok idejében, oly irtózatos következményekkel járhatnak a társadalmi rendre, melyeket megelőzni a hatóságnak legelső rendű kötelességét képezi. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Stanhope — Budapesten. Ezelőtt négy héttel történt. Későn feküdtem le és kimondhatatlanul rosszul aludtam. Olyan nagy főfájásom volt, mintha hetek óta csak a hazai pezsgőivel csillapítottam volna szomjúságomat. Órák hosszáig hánykolódtam, nyughatatlankodtam, míg végre nagy nehezen el tudtam aludni. Talán jobb is lett volna, ha ébren maradok. Álmaim olyan zavarosak, kellemetlenek, idegrázók voltak, hogy szinte örültem szívből, mikor reggel felébredve szétnéztem magam körül és megelégedéssel tapasztaltam, hogy az a sok rossz, ami velem történt, csak egy bolond álom összevisszája volt. Ágyamból felkelve, siettem az öltözködéssel, mert a közdolgok iránt nagy fogékonyságom van s nemcsak a mindennapi kenyér után, de a mindennapi újság után is fohászkodom. Miután pedig annyi pénzem nincs, hogy valamennyit megrendelhessem, a vékony szellemi dongám se futja ki annyira, hogy tiszteletpéldányokat igényelhessek, hát a kávéház az én akadémiám, ott van az én írószobám, asztalom, olvasmányom, egy szóval mindenem. Akkor pláne nagyon üldözött a kíváncsiság, mert az esti lapok szerint már megérkeztek a hamburgi bőrök és én azt vártam, hogy a reggeli lap részletesen fogja ismertetni a hivatalos üdvözlés és fogadtatás részleteit. Azt, hogy azokat később részben el is fogják égetni, ezelőtt négy héttel remélni se mertük. Sőt én — ne vegye rossz néven senki — akkoriban még azt is hittem, hogy ezekből a hamburgi bőrökből fognak készülni a legsikkesebb hivatalos kamáslik. Mert hát — uram Isten — ki hitte volna azt, hogy Budapesten nyilvánosan még mást is fognak valaha elégetni, mint a kormánypárti sajtó egy-egy esti lapját? Mindezekből láthatja a t. olvasó, hogy akkoriban a napi érdeklődés kellő központja a hamburgi bőr volt; ennek a sorsa iránt érdeklődött mindenki, kezdve a legutolsó kunyhó lakójától fel egészen a belügyminiszteri palota portásáig. Elképzelhető, hogy mennyire siettem az öltözködéssel. Toilettem rendbehozása közben a tükör elé állottam és roppant nagyokat kacsagtam, aztán közbe-közbe sült kappanszeleteket és tokaji asszúbort nyelegettem. Ezt azért tettem, mert előtte való délután jelent meg a legelső hivatalos falragasz, melyben a hatóság felhívott bennünket, hogy legyünk jókedvűek és táplálkozzunk jól, mert csakis így lehet kikerülni a távolról fenyegető kolerát. Tehát mindenekelőtt szereztem magamnak egy ily »Felhívás«-t, azt a tükör előtt minden nap hangosan felolvastam, hogy aztán hangosan nevetve, meglegyen a ránk hivatalosan kivetett jó kedv is. Ezt mindenesetre sokkal könnyebb volt a »Felhívás« elolvasása után — még a legszegényebb munkásnak is — megszerezni, mint a másik feltételt: a jól táplálkozást. Amint öltözködés közben a legnagyobb lelkiismerettel igyekeztem a hatóság kívánalmainak eleget tenni és ez alatt már a nyakkendőm csokrát igazgattam, egyszerre csak megszólal az ajtómon a villanyos csengetyű. Abban az illúzióban, hogy bizonyosan a pénzeslevélhordó tisztelegnálam, siettem az előszobába és — önmagamat kiszolgálva — egy magas szőke urnak nyitottam ki az ajtómat. Az illető úr meghajtotta magát előttem és a nevem után tudakozódott, mire én is meghajtottam magamat, szobámba bevezettem és az előszoba ajtaját megint becsuktam. Aztán egy rozoga karosszéket toltam az asztal mellé és udvariasan felajánlottam neki az ülés megkezdését. A szőke úr elegáns kézmozdulattal köszönte meg előzékenységemet, aztán bemutatta magát: — Én Stanhope vagyok! — Segítség! kiáltottam én rémülettel viszontbemutatás helyett. — Oh kérem, legyen nyugodt, — válaszolt Stanhope — én el voltam készülve erre a fogadtatásra. De ne féljen semmit. Újságírói hitelemre mondhatom önnek, a velem való érintkezés nem jár semmi veszélylyel. Az »újságírói hitelem «-re történt hivatkozás annyira megnyugtatott, hogy kissé bizalmasabban és megnyugtatva kezdtem vele beszélni. Pár perc múlva már nagyon érdekes és kedves embernek találtam Stanhope urat, aki azután átadta nekem a német császár ajánló levelét, melyben ő felsége lelkemre köti, hogy legyek hűséges útbaigazítója a híres amerikai újságírónak és vezessem el mindenüvé, ahol csak láthat, ta asztalhat és tanulhat valami érdekeset ebben a kolerás világban. Magától értetődik, hogy én a legnagyobb készséggel vállalkoztam e feladatra. Stanhope azután leült és egész fesztelenül, kollegiális bizalmassággal kezdte elbeszélni ideérkezése okát és czélját. Ama kérdésemre, hogy miért szemelte ki éppen Budapestet érdeklődése központjául, ekkor válaszolt: — Ennek, Szerr, megvan a maga oka. Én lapomat a »New-York Herald«-ot lelkiismeretesen akarom értesíteni az európai kolera minden fázisáról és okáról; azért mentem el Hamburgba is. De ott azt mondták nekem, hogy ott nem sokat tanulhatok. Ha czifra dolgokat akarok látni, menjek el Budapestre és nézzem meg az ottani hivatalos »előkészületek«-et, ott aztán érdekes tanulmányokat szerezhetek magamnak. Megtudtam azt is, hogy Hamburgból az eljei —J-L- v Budapestre, hát ugyanazzal a vonattal jöttem én is az önök székvárosába. — E szerint ön azért jött Magyarországba, hogy Ázsia előtt denuncziálja az európai állapotokat? — Oh nemcsak ezért! Voltak elhatározásomban némi szubjektív momentumok is. — Szabad kérnem e momentumok elmondását ? — Nagyon szívesen! Ön bizonyosan olvasta a »Münchener Allgemeine Zeitung«-ban — — mert ugye bár ez a magyar kormány hivatalos lapja?------hogy engem Párisban létemkor Pasteur tanár a kolera ellen beoltott ? Nos hát e hit igaz! De az is igaz, hogy én e műtétnek, bár félelem nélkül, de mégis bizonyos elpalástolhatatlan bizalmatlansággal vetettem magamat alá. Tudja, mi amerikaiak, nem szeretjük a kísérletezéseket, mi csak a pozitív dolgokért lelkesülünk. Pasteur maga is észrevette, hogy nem valami nagy kedvvel akarok neki menni a műtétnek. Az ősz franczia tudós — aki a feltétlen bámuláshoz van hozzászokva — megütődve kérdezte viselkedésem okát. Erre én sans phrase egyenesen kimondtam, hogy biz én nem várok valami nagy eredményt ettől a beoltástól Pasteur renoméjában érezte magát megbántva, fogadást ajánlott nekem nagy összegre, hogy én a beoltás után — bármit teszek is — nem kapom meg a kolerát. Azt mondta, hogy nemcsak Hamburgba mehetek, de még az esetre is állja a fogadását, ha Budapest külvárosaiban, sőt belvárosi palotáinak a csatornái közelében huzamosabb ideig tartózkodom. Miután ebből láttam, hogy a nagy tudós nagyon is biztos tudatában van a beoltás hatásának, végre is szó nélkül engedtem magamon megcsinálni a »próbafúrásokat«, — aztán a fogadás értelmében elmentem Hamburgba, ahol a kolerakórházakban, a barakokban valóságos istenkisértéseket műveltem. És hogy vakmerőségem mekkora, ime láthatja ön, eljöttem Budapestre is. Ha innen is egészségesen megyek el, akkor az öreg Pasteurnek fizethetek majd, mint a köles. De mindegy ! Megéri az árát, mert eldicsekedhetem azzal, hogy láttam élve és közelről a világhírű budapesti magisztrátust! Könnyekig meg voltam hatva. (A nevetéstől.) Hát az élelmes amerikai stúdiumokat jött csinálni Budapestre! Azonnal lementem vele együtt a kávéházba és előkértem a lapokat. Megnéztem a napirendet és abban megtaláltam, hogy ma délelőtt lesz a városházán a legelső bizottsági gyűlés, mely a Hamburgban hetek óta grasszáló koleraveszély ellen esetleg szükségessé válható óvintézkedések megbeszélése végett fog esetleg összeülni. Mindjárt figyelmeztettem amerikai barátomat arra, hogy ide elmegyünk, mert ilyen operettet még m3*»iász,f.fc RprV angol burleszk szimhavP"“ dom‘ A kávézást szerencsésen bevégeztük és el-indultunk a nagy útra. Stanhope elragadtatással nyilatkozott városunk szépsége és tisztasága felől is. Különösen a bérkocsi-állomások tisztasága és üde, ózondús levegője ragadta meg figyelmét és azt a bókot mondta, hogy ilyesmit Németország legnagyobb vidéki városaiban se látott még sehol. A Lipót-utczába bejutva, végre is fővárosi székház elé jutottunk. Stanhope meglepetve kérdezte, hogy van az, hogy mindenütt a világon, nemcsak a világvárosokban, de a kisebb emporiumokban is, a város közháza nagy térségen van, vagy legalább is egy díszes és széles utcza mentén, miért van éppen Budapesten ily ronda, szűk utczában ? Én azzal nyugtattam meg, hogy épp ez bizonyítja a mi intéző köreink genialitását és koncepcziójuk eredeti voltát, mert nem akarják majmolni a külföldet és szeretnek irányt adni másoknak is. Arról persze ők nem tehetnek, ha a példájuk Európában nem olyan, mint a kolera, azaz nem ragadós. A bizottsági ülés tagjai már együtt voltak. Mi ketten szerényen félrehúzódva foglaltunk helyet az újságírói padban és míg az elnök megnyitotta az ülést, addig én megmutogattam Stanhopenak korifeusainkat. Nagy érdekkel nézegette őket és nem győzte eléggé dicsérni, hogy milyen jól néznek ki mindannyian. Alig győztem feleleteket adni a felszaporodó kérdéseire. — Ki az a daliás, nagy bajuszu úr ? — Az kérem, a mi főpolgármesterünk, aki elnökölni fog. — Ah hisz ezt ismerem hírből! Hisz ez egy nagy filantróp, nagyobb, mint Koch és Pasteur. Hisz ez az a nagy férfiú, aki minden kínos műtét és beoltás, minden költséges óvintézkedések nélkül szokta éltetni az embereket az emberi kor legvégső határáig. — Igen, ő az! — Hát az a csinos fiatal ember ott mellette ? — Az kérem befolyásos családból való úr , szintén oszlopos ember a fővárosi közigazgatás élén. — Oh, milyen egészséges arcz! Látszik, hogy önöknél nincs abszolutizmus. A főbb tisztviselők arczáról leragyog az igazi szabadság! — Azaz kérem, a szabadságidő! — No, persze az is. Hát ezek az öreg urak kicsodák ott a zöld asztalnál ? — Ezek kérem, mind vállalkozók. — Ok milyen szép tőlük, hogy az emberiség legszentebb érdekeinek, az egészség és jólét önzetlen előmozdítására vállalkoznak! Az elnöki csengetyű csilingelése véget vetett dialógunknak. Kezdődött az ülés. Felolvastak 50 — 60 jegyzőkönyvet és harmincz rendeletet. Vita nélkül tudomásul vették. E perezben belépett egy urasági huszár és nagypecsétes levelet adott át a főpolgármesternek Az inczidens nagy feltűnést keltett, mert a huszár a miniszterelnök huszárja volt. Az elnök öt perczre felfüggesztette az ülést és mindenki a főpolgármester arczát leste: vájjon mit itt Szapáry ? Komoly redők voltak a főpolgármester homlokán. Az emberek csoportjai ebből azt olvasták ki, hogy erélyes miniszterelnökünk aggódik a magyarságért, erős szemrehányásokat tesz a mulasztásokért, és dorgál a késedelmes tanácskozás miatt. Voltak olyanok is, akik már azt kolportálták, hogy Szapáry e levélben felfüggeszti az egész magisztrátust és kormánybiztost küld erélyes és szigorú utasításokkal. A főpolgármester elolvasta a levelet és komoly ábrázattal fiókjába zárta. A csoportok oszladozni kezdtek és egyes bizalmasabbak közeledtek a főpolgármester felé. Kérdezni nem merték, csak kerülgették. A főúr idegesen járt fel és alá, aztán megállóit egy csoport benfentes előtt. — Szapáry megint kellemetlen dolgot közöl velem. — Mindjárt képzeltük, méltóságos uram. Szapáry nagyon skrupulózus ember és túlságosan aggodalmas. Megijesztették az újságok. — De hát mit kellene tenni ? tépelődött tovább Ráth. — Fel kell világosítani, hogy nincs baj. A tisztaság városszerte kifogástalan. A kolera elkészülve talál bennünket! — Vigye az ördög a kolerát! Mit beszéltek össze-vissza ? Hisz nem erről van szó. Szapáry rám parancsolt, hogy minden áron akadályozzam meg, — a Kossuth díszpolgárságát! — Hja úgy, az már más! Az elnök elfoglalta helyét és folytatták a tanácskozást. Először is az óvintézkedésekről kezdtek beszélni. Első szónok minden baj okát abban látja, hogy a köznép a mértéktelen pálinkaivásnak adja magát oda. Az ezzel együtt járó éjszakázás elzsibbasztja az idegeket, aminek aztán az a következménye, hogy a testi szervezet nem képes ellentállani a ragályos betegség gombáinak. Hozzájárul ehhez az is, hogy a szeszes italok infamis rosszak, s még rendes viszonyok közt is megronthatják a beleket. Indítványozza tehát, hogy legalább a koleraveszély tartama alatt a pálinkásboltok italait a legszigorúbb ellenőrzés alatt tartsák és a zárórát este 8 órára tűzzék ki. Második szónok ellenzi az indítványt. Bebizonyított tény, hogy éppen a pálinka erősíti a gyomort és ellensúlyozza a baczillus erejét. Ami pedig a vizsgálatot és folytonos ellenőrzést illeti, az nem egyeztethető össze az alkotmányos jogállam és a szabad ipar fogalmával. A zárórára nézve ki- Mai lapunkhoz fél év melléklet van csatolva. Budapest, október 8. A képviselőház ez évi október hel-én déli 12 órakor ülést tart. Sándor czár Skiernieviczében. Az orosz czári család tegnap Gacsinából a lengyelországi Skiernievicze-kastélyba költözött át, hol pár hetet fog tölteni. Nem valószínűtlen, hogy ez az idézés a kolerával áll kapcsolatban, mely még mindig pusztít Oroszország különböző tartományaiban s a főváros környékén. A járvány fellépett ugyan a lengyel részekben is, de a skiernieviczei kastélyt mindenesetre könnyebb izolálni, mint a Pétervár közelében levő Gacsinát. Valószínű tehát, hogy az átköltözésnél főleg e tekintetek voltak mérvadók s talán még az, hogy mint atyja, úgy III. Sándor is szívesen időzik e kastélyban, s egészséges, erdőlepte vidékén. Mindazonáltal már néhány nap óta ismételve fölmerül a hir, hogy a czár skiernieviczei időzésének politikai háttere és czélja van, mert oda várják Felséges urunk, Ferencz József király ő Felsége látogatását. Először egy londoni lap közölte a hírt és hozzátette, hogy Ausztria-Magyarország pétervári nagykövete nagy erőködéseket tesz, hogy a czár elutazása előtt kieszközölje a két uralkodó találkozását. Tegnap varsói hírek jelentették, hogy a találkozás biztosítva van s ugyancsak Párisból távirják, hogy ott tegnap hire járt,hogy királyunk Skierniewiczében meglátogatja az orosz czári családot. A francziákat ez az eshetőség meglehetős kellemetlenül érinti. Pedig éppen nincs okuk nyugtalankodni, mert először is senki sem akarja orosz szövetségesüket elhalászni, másodszor pedig az egész hir egyáltalán nem igaz. Bécsben semmit sem tudnak ő Felsége tervezett utazásáról, a mi azt jelenti, hogy a találkozás kilátásba sem vétetett s ez idő szerint nem is fog megtörténni. — A »N. Fr. Presse«-nek az érintett találkozásra vonatkozólag a következőket jelentik Budapestről: A Berlinből és Párisból terjesztett híreket királyunk és Sándor czár küszöbön álló találkozására vonatkozólag jól értesült helyen a teljesen alaptalan kombinácziók közé sorolják. A király ma még Gödöllőn van és a mai nap folyamán Bécsbe utazik, ahol az uralkodó a nagy katonai értekezleten elnökölni fog. Ez értekezleten katonai adminisztratív kérdésekről lesz szó, amennyiben az előléptetések határideje küszöbön áll. Ő Felsége azonkívül fogadni fogja a bécs-berlini távlovaglásban résztvett tiszteket, s a rákövetkező három napon át vadászni megy a német császárral. Vilmos császár hazautazása után a király újra visszatér Budapestre és a delegácziók tartama alatt részint Gödöllőn, részint Budapesten fog tartózkodni. De a »Daily Telegraph«-nak az a jelentése sem felel meg a tényeknek, hogy a találkozás tervbe van véve s hogy nevezetesen gróf Wolkenstein pétervári nagykövetünk fáradoznék annak létrehozásán. "Wolkenstein jelenleg szabadságon van s ezúttal Velenczében időzik. Ily találkozás különben most politikailag nincs indikálva, jóllehet a két udvar közti viszony, amint azt Kálnoky csak néhány nap előtt az osztrák delegáczió költségvetési bizottságában kijelentette, a legbarátságosabbak. E hírek tehát csakis börzemanőverekre vezethetők vissza és Oroszország legújabb pénzügyi szándékaival hozhatók összeköttetésbe. A belga alkotmányrevízió. Belgiumnak ez idő szerint nincs rendes parlamentje. Ennek mandátuma még a tavaszszal lejárt, mihelyt a koronával egyetértésben kimondotta, hogy az alkotmány bizonyos pontjai modern szellemben módositandók. E módosítások eszközlésére uj, rendkívüli törvényhozás választatott, mely a nyáron összeült, megalakult, az alkotmányrevizió ügyét huszonegyes bizottsághoz utasította s azután novemberig elnapolta magát. Ez a huszonegyes bizottság — és pedig alsó- és felsőházé külön-külön — már a múlt hó végén megkezdte Brüsszelben tanácskozásait. Ezek zárt ajtók mögött s a nyilvánosság teljes kizárásával folynak, sőt a tagok külön is megígérték a titoktartást. De azért a bizottságok köréből sok érdekes részlet kiszivárog s élénken foglalkoztatja a közvéleményt. Elsősorban tudják, hogy a kormány a revízió ügyében nem tett politikai javaslatokat, hanem a bizottságtól várja annak formulázását. Ennek folytán a bizottsági tagok tömegesen teszik a legkülönbözőbb indítványokat, melyek közül több a szavazati jog rendezésére vonatkozik. A radikálisok részéről Janson Pál, a revízió eszméjének első megindítója, az általános szavazati jog behozatalát indítványozta, de annyi megszorítással és korlátozással, hogy a munkásokat alig fogja kielégíteni. A sok korlátozás közt van olyan is, mely szerint az atya elveszti szavazati jogát, ha kétszeri megintás után sem járatja gyermekét iskolába. A bizottság a számos indítvány daczára, — avagy épen ez okból — nagyon nehezen halad előre s a hónap vége előtt aligha készül el javaslataival. A budget a bizottságban. (A képviselőház pénzügyi bizottságának ülése.) Budapest, okt. 8. A képviselőház pénzügyi bizottsága Wahrmann Mór elnöklete alatt tartott mai ülésében folytatta a belügyi tárca költségvetésének tárgyalását. (Előadó: Puszky Ágost.) A közegészségügyi kiadásoknál Horánszky szomorúan konstatálja, hogy a fővárosban az állam nem gondoskodott nagy országos kórházról, s mind ama nehézségeket, melyek a vidékiek ideözönléséből származnak, a főváros nyakába akasztja. E kérdésben gyökeres orvoslásra van szükség. Sajnálattal említi fel szóló azt a szomorú állapotot, melyet a kolera a fővárosban feltüntet. Ha behurczoltatott e baj, indokolatlan a vád, mely kizárólag a főváros ellen a sajtóban és egyebütt nyilvánul, holott a felelősség elsősorban és főleg a kormányt terheli. Még ha a behurczolás tekintetében a fővárost bármi mulasztás terhelné, még akkor is a felelősség súlya a kormány-