Pesti Napló, 1893. január (44. évfolyam, 1-36. szám)

1893-01-14 / 19. szám

A válság­ útján. Mióta Csáky Bécsből visszatért, a politikai helyzet nehézségei megnövekedtek. A parlament tárgyalja a budgetet s a pártok sohasem voltak nagyobb egyetértésben, mint most, soha a dis­kurzusok nem voltak barátságosabbak. A kor­mány jóindulattal van az ellenzék iránt, ez mél­tányolja a minisztérium törekvéseit s csodálatos őszinteség és igazságszeretet mutatkozik a kor­mánypárt soraiban. Semmi rendkívüli nehézség a parlamenti helyzetben tehát nincs, annál nagyobb bajok és veszedelmek fenyegetik a kormányt ki­vidről. E nehézségeket a valláspolitikai programot okozza. A minisztérium itt csinált valamit, mi­nek következményeit elviselni nem képes. Föl­vetett kérdéseket, melyekre nem volt szükség s melyekkel ön okozta bajait tetézte; mert midőn az elkeresztelési kérdés bonyodalmait elintézni nem tudta, mivelhogy rendeletét visszavonni nem akarta, belemászott a polgári anyakönyvek és a polgári házasság követeléseibe, a­nélkül, hogy ezek megfontolva, a közvélemény előké­szítve, az illetékes tényezők az ügynek megnyer­ve lettek volna. Ebből az lett, hogy egy meg­oldatlan kérdésből három fejlődött és mind a három égetővé vált. A minisztérium titokban csinálta programmját s meglepte vele az országot és a saját pártját s kényszerhelyzetbe hozta a koronát. Cselekedte ezt taktikából és intrikából, taktikából a­ nemzeti párt ellen, intrikából Tisza Kálmán kedvéért és Szapáry megbuktatására. Az intrika sikerült, mi­dőn Tisza Kálmán, Széll Kálmán, Bánffy Dezső és Wekerle felmentek Bécsbe a királyt infor­málni, barátaik pedig idehaza megcsinálták a krízist. A polgári anyakönyvek és a kötelező pol­gári házasság elfogadtattak s az új minisztérium programmjába felvétettek, ellenállással a parla­mentben nem találkoztak s a minisztérium ígé­retet tett, hogy a kultuszvitánál beterjeszti sar­kalatos politikájának három javaslatát: az álta­lános vallásszabadságról, a zsidó recepcióról s a polgári anyakönyvekről szólót; a negyedik, a pol­gári házasságról, a családjog kodifikációjára h­alasztatott, ígérete által a kormány kötve van, maga akarta igy, miként ez a miniszterelnök új­évi beszédjéből világos, hol senki által nem kény­szerítve s egész önként Wekerle állását kötötte egyházpolitikai programmjának keresztülviteléhez. Ez nemcsak férfias és becsületes oly parlamentá­ris eljárás, melyhez már szokva nem voltunk, de talán egyszersmind szelíd nyomás is akart len­ni azokra, kik e programainak nem barátai. Mert akár a korona és az udvar, akár a kato­likus püspökök és főrendek, akár azon képvise­lők, kik bármi okból a­­minisztérium egyházpoli­tikájával elégedetlenek, ha megbuktatnák a ja­vaslatokat, vessenek számot, ha akarják-e a válságot is, a válságot, mely ezáltal nemcsak a minisztériumra, vagy abban egyes tárcákra, ha­nem alkalmasint a pártokra is s különösen a szabadelvű pártra kiterjeszkednek. így a helyzet világos volt január 1-étől kezdve s ezen a budget-vita nem változtatott, mely a pártokat csak közelebb hozta egymáshoz. Ellenben felmerült két körülmény, egyik Sch­opper rozsnyói püspök körlevele, mely a pla­­cétum elleni vétséggel terhelve, a minisztertanács konziderációjának tárgyát képezte, a másik a polgári anyakönyvek behozatalának módja, mely nehéz kérdés felett sokféleképen elágaztak a vé­lemények s csak nagy nehezen bírt a miniszter­­tanács megállapodni a törvényjavaslatban, mely ígérete szerint a legközelebbi ülések egyikén a k­i nyugszik Píron, a ki nem volt semmi, még­­ akadémikus sem! Ki ment át valaha szuverénebb jókedvvel a halál szörnyű küszöbén és ki állott valaha szelleme­sebb boszút a tudományos Akadémiákon? Némely epigramm igazán nemcsak pattan a végén, hanem sújt, pörköl és agyonüt, mint a villám. Mi a monológ? Színpadi epigramm. Alapjában véve negációja a színpadnak, mely cselekvést követel, míg a monológ nem cselekszik, hanem beszél, folyto­nosan beszél. A monológ hőse elbeszéli a cselekvényt, a­mit mások játszottak vagy maga játszott a szín­falakon kívül; akciója mindössze annyi, hogy időn­ként föltesz egy kalapot, felköt egy nyakkendőt, fel és alá sétál a színpadon, karszékbe dől, tükörbe néz, albumot forgat, csenget vagy levelet dob a kandal­lóba. Ez pedig nem cselekvény, hanem apró és jelen­téktelen akcesszórium, tagjártatás, létünkkel járó izomműködés, elkerülhetetlen reflexmozdulatok. Van magánbeszéd a rendes formájú kisebb-na­­gyobb színművekben is, sőt a régiek különös szere­tettel folyamodtak hozzá, maga­­Shakespere valameny­­nyi tragédiájában. Csakhogy a magánbeszéd rendes szer­vezetű darabokban átmenet, mely összekapcsol, előkészít, magyaráz és organikus részként beolvad a cselekmény egészébe. A magánbeszéd itt átvisz egyik jelenetből a másikba; nyugpont, a­hol a cselekvő indulat pilla­natokra megpihen és magába mélyed, hogy a követ­kező szcénákban annál hevesebb erélylyel rohanjon tovább a megoldás felé. Ellenben a külön színpadi műfajt jelentő mo­nológ nem egy nagyobb színdarab kiszakított része, nem két jelenet organikus kapcsa, nem eszköz a drá­maíró kezében, hanem öncél, önálló epizód; olyan tö­redék, mely magában véve kerek egész. A mo­nológ hőse önmagával folytat párbeszédet; min­dig csak az ő hangját halljuk, de ennek a hang­nak jellemezni kell mindazokat, a­kik a mo­­nologizáló hős életében tényezőkül lépnek föl, annál jobban, annál markánsabban, mivel az illetők nem jelennek meg a színpadon, hogy a saját valósá­gukban láthatnák őket, a saját egyéniségük nyelvén kultuszminiszter által előterjesztendő lesz. Ezekben az ügyekben utazott fel Csáky Bécsbe a királynak jelentést tenni, a­hol sem kedvező fogadtatásban nem részesült, sem a minisztérium terveinek jóváhagyását el nem érhette. Itt fekszik a szituáció nehézsége. A minisztérium most kénytelen nem ugyan poli­tikájának hanem a parlament elé terjesz­tendő javaslati­ és elhatározásait újabb konzi­­deráció alá venni­ s keresni azon módokat, a­mint az összes illetékes faktorok egyetértése kinyer­hető volna. Nem kételkedünk benne, hogy ez kellő tapintattal a szabadelvű kormánynak sikerülni fog. A válság tehát, mely elkerülendő, ezúttal még el is fog kerültetni, csak közelebb jutunk hozzá. Mert noha a kormány egyházpolitikai javas­latai azon formában, a­mint a király lelkiisme­retessége azokat elfogadhatóknak tartja, mások lelkiismeretét sem nyugtalaníthatják , tehát a szabadelvű párt konzervatívebbjeinek szavazataira szintúgy számíthatnak, mint a nemzeti pártéira és a szélsőbaléira, mely pártok a haladást s a valódi reformokat ellenezni nem szokták; a kép­viselőháznak minden jó­indulata gyöngének fog bizonyulni arra, hogy a kormány egyházpolitiká­ját a maga összességében, vagy mint Wekerle monda: „egészében és részleteiben“ ezúttal megvalósíthassa. Igen nagy azok ellen az agi­táció, az egyh­ázfelekezetek idegenkedése, a főren­dek ellenkezése és a korona aggodalma. Sőt ma már maga a minisztérium is kételkedik benne, hogy teljes sikert arathasson. Mint ellenzéki párt is, őszintén sajnálko­zunk e felett, mivel az egyházpolitikai kérdések­nek helyes és békességes megoldását s az izgal­mak kütforrásának megszüntetését igen szüksé­gesnek és áldásosnak véljük. Hisszük tehát, hogy a kormány javaslatai, ha célszerűeknek bevál­szólhatnának hozzánk. Minthogy különböző alakok föllépése, fejlődő cselekvény változatossága nem köti le figyelmünket, tisztán annak a meghallgatására va­gyunk rászorítva, a­mit a monológ hőse magáról és magával kapcsolatban a világról beszél. Ennek a be­szélgetésnek tehát szellemesnek kell lenni, tele ötlet­tel és jellemző reflexiókkal, hogy a szavak eleven­sége kárpótoljon a cselekvő élet hiányáért. Épp oly természetes és jogos az a követelésünk, hogy a mo­nológ záradéka élénk pointbe hegyeződjék, hogy a kis színpadi epigramm csattanjon a végén. Mert e nélkül a monológ olyan félig elsült röppentyű, mely magasba szilv­ázás helyett sustorogva omlik szét a földön. Mindabból, amit elmondtam, legice következik, hogy nehezebb megírni egy tizenöt percig tartó kitűnő monológot,, mint, egy egész estét betöltő középszerű drámát. És mindezt tulajdonképen nem esztétikai értekezés céljából mondtam el, hanem inkább azért, hogy mentséget keressek egy magasrangú, szép dilettáns hölgy számára, akinek két kis monológját ma este mutatták be először a nemzeti színpadon. A Dory név sokkal átlátszóbb inkognitó, mint a Molnár Sándoré. Mindenki tudja Budapesten, hogy a Dóry név alatt Forinyák tábornok bájos neje rejlik, a fővárosi társadalom együk ünnepelt alakja, aki a jótékonyság pálmája mellé most az irodalmi siker babérját kívánja tűzni. Én a magam részéről örömmel üdvözlöm Dóryt azon a téren, ahova most lépett, arra való tekintet­tel, hogy a szép asszonyok sokkal ritkábbak az iro­dalomban, mint a szellemes, okos asszonyok; noha ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dórynál a szép­ség a szellem rovására fejlődött, mert ha ezt akar­nám mondani, a ma előadott monológok diadalmasan megcáfolnának. Mind a Tétovázó, mind a Red­diva a társaság magasabb rétegeiből mutat be egy-egy alakot, abból a szalonból, melyben a szerző annyitra otthonos. A Tétovázóban Gontran gróf lép elénk, aki két nőnek udvarol egyszerre: a Balzac 30 és 40 év közt levő özvegy asszonyának és egy ennivaló bakfishnek, aki TA­RCA. Két monológ, egy vígjáték. (Apró premierek a nemzeti színházban.) — A Pesti Napló eredeti tárcája. —­­ Szegény jó öreg Szepessy Imre, néhai latin professzorom! Ő szokta volt mondani egy-egy ..Írás­beli“ után, jóságos kárörömmel és erősen tútos ak­centussal : — Látjátok fiacskáim, semise ollan icike-picike, mint a disztihon és semise ollan nehéz megírni, mint a disztihont! Szakasztott így vagyunk a monológgal. A mo­nológ is aféle ici-pici jószág és megírni épp olyan nehéz; már tudniillik jól megírni, mert a rossz mo­nológ könnyen terem és szapora mint a kolompár. A jó monológhoz ízlés, lelemény, művészet kell; a nem jó monológhoz elég öt-hat év papír, egy kala­máris, egy toll és annak a végén egy ember, áld néhány száz zagyva mondatban tücsköt-bogarat ösz­­szehord és szentül hiszi, hogy no most monoló­got irt. Néhai latin professzorom bölcs mondása sokszor jut eszembe. Milyen egyszerű az egész! Veszünk egy sor hexametert, hozzá csapunk egy sor pentametert és megvan a párvers: rattata — tamtata — ram! És mégis milyen unalmas skandálássá, milyen hosszúvá és ízetlenné lesz, ha nem csattog daktiluszaiban a disztichon lelke: az éle, az ötlet, a reflexiókra késztő eleven gondolat! Minden epigramm egy­eds meglepe­tés. A végső fordulattal szinte váratlanul hat a költő, olyanformán, mintha hirtelen szikrázó röppentyűt bocsátana föl előttünk. Martialtól Pironig mennyi szellem csip, szúr, pajkoskodik ezekben az apró két sorosakban. Píron, a vásott gúnyolódó, sírkövén is mulattat és zajos derültséget okoz a néma temetőben ezzel a so­kat idézett mondással: Ci­git Píron, qui ne fut rien, Pas mém­e — academicien! Negyven­negyedik évfolyam. Előfizetési árai Etulapest.en Egész évre .. ... 14 frt—kr. Félévre.............. i „— Negyedévre.. .. 50 Egy hónapra .. 20 Naponkint kétszer házhoz küldve : Egész évre .. ... IS frt—kr. Félévre............. 9 „— Negyedévre .... 4 „ 50 Egy hónapra .. 1 ”,CO Egyes szám ára: Reggeli kiadás 4 kr. Esti kiadás.. ..3­­1 Kiadóhivatal: II. FeriKial.tcre, Fersnciak-huira. Előttvelési árai vidéta: Kgéna évre .. .. 14 ftt — kr. £aé"«V....... 7 Negyededre.... 4 „ 50 „ Egy hónapra .. 1 „ 20 „ Naponkint kétner poétán kilóm: Egész évre .. .. 20 írt — kr. Félévre...............10 „ — „ Negyedévre.. .. 5 „ — „ Egy hónapra .. 1 „ 70 „ Egyes szám ára: Reggeli ..Utas .......... 5,kr.­­.... ^.a., aa .« aa 4 |] Szerkesztőcég: II., FirescM­tm 3., I 19. sz. Budapest, szombat, január 14. 1893. Mai számunk tizenhat oldal.

Next