Pesti Napló, 1893. január (44. évfolyam, 1-36. szám)
1893-01-14 / 19. szám
A válság útján. Mióta Csáky Bécsből visszatért, a politikai helyzet nehézségei megnövekedtek. A parlament tárgyalja a budgetet s a pártok sohasem voltak nagyobb egyetértésben, mint most, soha a diskurzusok nem voltak barátságosabbak. A kormány jóindulattal van az ellenzék iránt, ez méltányolja a minisztérium törekvéseit s csodálatos őszinteség és igazságszeretet mutatkozik a kormánypárt soraiban. Semmi rendkívüli nehézség a parlamenti helyzetben tehát nincs, annál nagyobb bajok és veszedelmek fenyegetik a kormányt kividről. E nehézségeket a valláspolitikai programot okozza. A minisztérium itt csinált valamit, minek következményeit elviselni nem képes. Fölvetett kérdéseket, melyekre nem volt szükség s melyekkel ön okozta bajait tetézte; mert midőn az elkeresztelési kérdés bonyodalmait elintézni nem tudta, mivelhogy rendeletét visszavonni nem akarta, belemászott a polgári anyakönyvek és a polgári házasság követeléseibe, anélkül, hogy ezek megfontolva, a közvélemény előkészítve, az illetékes tényezők az ügynek megnyerve lettek volna. Ebből az lett, hogy egy megoldatlan kérdésből három fejlődött és mind a három égetővé vált. A minisztérium titokban csinálta programmját s meglepte vele az országot és a saját pártját s kényszerhelyzetbe hozta a koronát. Cselekedte ezt taktikából és intrikából, taktikából a nemzeti párt ellen, intrikából Tisza Kálmán kedvéért és Szapáry megbuktatására. Az intrika sikerült, midőn Tisza Kálmán, Széll Kálmán, Bánffy Dezső és Wekerle felmentek Bécsbe a királyt informálni, barátaik pedig idehaza megcsinálták a krízist. A polgári anyakönyvek és a kötelező polgári házasság elfogadtattak s az új minisztérium programmjába felvétettek, ellenállással a parlamentben nem találkoztak s a minisztérium ígéretet tett, hogy a kultuszvitánál beterjeszti sarkalatos politikájának három javaslatát: az általános vallásszabadságról, a zsidó recepcióról s a polgári anyakönyvekről szólót; a negyedik, a polgári házasságról, a családjog kodifikációjára halasztatott, ígérete által a kormány kötve van, maga akarta igy, miként ez a miniszterelnök újévi beszédjéből világos, hol senki által nem kényszerítve s egész önként Wekerle állását kötötte egyházpolitikai programmjának keresztülviteléhez. Ez nemcsak férfias és becsületes oly parlamentáris eljárás, melyhez már szokva nem voltunk, de talán egyszersmind szelíd nyomás is akart lenni azokra, kik e programainak nem barátai. Mert akár a korona és az udvar, akár a katolikus püspökök és főrendek, akár azon képviselők, kik bármi okból aminisztérium egyházpolitikájával elégedetlenek, ha megbuktatnák a javaslatokat, vessenek számot, ha akarják-e a válságot is, a válságot, mely ezáltal nemcsak a minisztériumra, vagy abban egyes tárcákra, hanem alkalmasint a pártokra is s különösen a szabadelvű pártra kiterjeszkednek. így a helyzet világos volt január 1-étől kezdve s ezen a budget-vita nem változtatott, mely a pártokat csak közelebb hozta egymáshoz. Ellenben felmerült két körülmény, egyik Schopper rozsnyói püspök körlevele, mely a placétum elleni vétséggel terhelve, a minisztertanács konziderációjának tárgyát képezte, a másik a polgári anyakönyvek behozatalának módja, mely nehéz kérdés felett sokféleképen elágaztak a vélemények s csak nagy nehezen bírt a minisztertanács megállapodni a törvényjavaslatban, mely ígérete szerint a legközelebbi ülések egyikén a ki nyugszik Píron, a ki nem volt semmi, még akadémikus sem! Ki ment át valaha szuverénebb jókedvvel a halál szörnyű küszöbén és ki állott valaha szellemesebb boszút a tudományos Akadémiákon? Némely epigramm igazán nemcsak pattan a végén, hanem sújt, pörköl és agyonüt, mint a villám. Mi a monológ? Színpadi epigramm. Alapjában véve negációja a színpadnak, mely cselekvést követel, míg a monológ nem cselekszik, hanem beszél, folytonosan beszél. A monológ hőse elbeszéli a cselekvényt, amit mások játszottak vagy maga játszott a színfalakon kívül; akciója mindössze annyi, hogy időnként föltesz egy kalapot, felköt egy nyakkendőt, fel és alá sétál a színpadon, karszékbe dől, tükörbe néz, albumot forgat, csenget vagy levelet dob a kandallóba. Ez pedig nem cselekvény, hanem apró és jelentéktelen akcesszórium, tagjártatás, létünkkel járó izomműködés, elkerülhetetlen reflexmozdulatok. Van magánbeszéd a rendes formájú kisebb-nagyobb színművekben is, sőt a régiek különös szeretettel folyamodtak hozzá, magaShakespere valamenynyi tragédiájában. Csakhogy a magánbeszéd rendes szervezetű darabokban átmenet, mely összekapcsol, előkészít, magyaráz és organikus részként beolvad a cselekmény egészébe. A magánbeszéd itt átvisz egyik jelenetből a másikba; nyugpont, ahol a cselekvő indulat pillanatokra megpihen és magába mélyed, hogy a következő szcénákban annál hevesebb erélylyel rohanjon tovább a megoldás felé. Ellenben a külön színpadi műfajt jelentő monológ nem egy nagyobb színdarab kiszakított része, nem két jelenet organikus kapcsa, nem eszköz a drámaíró kezében, hanem öncél, önálló epizód; olyan töredék, mely magában véve kerek egész. A monológ hőse önmagával folytat párbeszédet; mindig csak az ő hangját halljuk, de ennek a hangnak jellemezni kell mindazokat, akik a monologizáló hős életében tényezőkül lépnek föl, annál jobban, annál markánsabban, mivel az illetők nem jelennek meg a színpadon, hogy a saját valóságukban láthatnák őket, a saját egyéniségük nyelvén kultuszminiszter által előterjesztendő lesz. Ezekben az ügyekben utazott fel Csáky Bécsbe a királynak jelentést tenni, ahol sem kedvező fogadtatásban nem részesült, sem a minisztérium terveinek jóváhagyását el nem érhette. Itt fekszik a szituáció nehézsége. A minisztérium most kénytelen nem ugyan politikájának hanem a parlament elé terjesztendő javaslati és elhatározásait újabb konzideráció alá venni s keresni azon módokat, amint az összes illetékes faktorok egyetértése kinyerhető volna. Nem kételkedünk benne, hogy ez kellő tapintattal a szabadelvű kormánynak sikerülni fog. A válság tehát, mely elkerülendő, ezúttal még el is fog kerültetni, csak közelebb jutunk hozzá. Mert noha a kormány egyházpolitikai javaslatai azon formában, amint a király lelkiismeretessége azokat elfogadhatóknak tartja, mások lelkiismeretét sem nyugtalaníthatják , tehát a szabadelvű párt konzervatívebbjeinek szavazataira szintúgy számíthatnak, mint a nemzeti pártéira és a szélsőbaléira, mely pártok a haladást s a valódi reformokat ellenezni nem szokták; a képviselőháznak minden jóindulata gyöngének fog bizonyulni arra, hogy a kormány egyházpolitikáját a maga összességében, vagy mint Wekerle monda: „egészében és részleteiben“ ezúttal megvalósíthassa. Igen nagy azok ellen az agitáció, az egyházfelekezetek idegenkedése, a főrendek ellenkezése és a korona aggodalma. Sőt ma már maga a minisztérium is kételkedik benne, hogy teljes sikert arathasson. Mint ellenzéki párt is, őszintén sajnálkozunk e felett, mivel az egyházpolitikai kérdéseknek helyes és békességes megoldását s az izgalmak kütforrásának megszüntetését igen szükségesnek és áldásosnak véljük. Hisszük tehát, hogy a kormány javaslatai, ha célszerűeknek beválszólhatnának hozzánk. Minthogy különböző alakok föllépése, fejlődő cselekvény változatossága nem köti le figyelmünket, tisztán annak a meghallgatására vagyunk rászorítva, amit a monológ hőse magáról és magával kapcsolatban a világról beszél. Ennek a beszélgetésnek tehát szellemesnek kell lenni, tele ötlettel és jellemző reflexiókkal, hogy a szavak elevensége kárpótoljon a cselekvő élet hiányáért. Épp oly természetes és jogos az a követelésünk, hogy a monológ záradéka élénk pointbe hegyeződjék, hogy a kis színpadi epigramm csattanjon a végén. Mert e nélkül a monológ olyan félig elsült röppentyű, mely magasba szilvázás helyett sustorogva omlik szét a földön. Mindabból, amit elmondtam, legice következik, hogy nehezebb megírni egy tizenöt percig tartó kitűnő monológot,, mint, egy egész estét betöltő középszerű drámát. És mindezt tulajdonképen nem esztétikai értekezés céljából mondtam el, hanem inkább azért, hogy mentséget keressek egy magasrangú, szép dilettáns hölgy számára, akinek két kis monológját ma este mutatták be először a nemzeti színpadon. A Dory név sokkal átlátszóbb inkognitó, mint a Molnár Sándoré. Mindenki tudja Budapesten, hogy a Dóry név alatt Forinyák tábornok bájos neje rejlik, a fővárosi társadalom együk ünnepelt alakja, aki a jótékonyság pálmája mellé most az irodalmi siker babérját kívánja tűzni. Én a magam részéről örömmel üdvözlöm Dóryt azon a téren, ahova most lépett, arra való tekintettel, hogy a szép asszonyok sokkal ritkábbak az irodalomban, mint a szellemes, okos asszonyok; noha ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dórynál a szépség a szellem rovására fejlődött, mert ha ezt akarnám mondani, a ma előadott monológok diadalmasan megcáfolnának. Mind a Tétovázó, mind a Reddiva a társaság magasabb rétegeiből mutat be egy-egy alakot, abból a szalonból, melyben a szerző annyitra otthonos. A Tétovázóban Gontran gróf lép elénk, aki két nőnek udvarol egyszerre: a Balzac 30 és 40 év közt levő özvegy asszonyának és egy ennivaló bakfishnek, aki TARCA. Két monológ, egy vígjáték. (Apró premierek a nemzeti színházban.) — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Szegény jó öreg Szepessy Imre, néhai latin professzorom! Ő szokta volt mondani egy-egy ..Írásbeli“ után, jóságos kárörömmel és erősen tútos akcentussal : — Látjátok fiacskáim, semise ollan icike-picike, mint a disztihon és semise ollan nehéz megírni, mint a disztihont! Szakasztott így vagyunk a monológgal. A monológ is aféle ici-pici jószág és megírni épp olyan nehéz; már tudniillik jól megírni, mert a rossz monológ könnyen terem és szapora mint a kolompár. A jó monológhoz ízlés, lelemény, művészet kell; a nem jó monológhoz elég öt-hat év papír, egy kalamáris, egy toll és annak a végén egy ember, áld néhány száz zagyva mondatban tücsköt-bogarat öszszehord és szentül hiszi, hogy no most monológot irt. Néhai latin professzorom bölcs mondása sokszor jut eszembe. Milyen egyszerű az egész! Veszünk egy sor hexametert, hozzá csapunk egy sor pentametert és megvan a párvers: rattata — tamtata — ram! És mégis milyen unalmas skandálássá, milyen hosszúvá és ízetlenné lesz, ha nem csattog daktiluszaiban a disztichon lelke: az éle, az ötlet, a reflexiókra késztő eleven gondolat! Minden epigramm egyeds meglepetés. A végső fordulattal szinte váratlanul hat a költő, olyanformán, mintha hirtelen szikrázó röppentyűt bocsátana föl előttünk. Martialtól Pironig mennyi szellem csip, szúr, pajkoskodik ezekben az apró két sorosakban. Píron, a vásott gúnyolódó, sírkövén is mulattat és zajos derültséget okoz a néma temetőben ezzel a sokat idézett mondással: Cigit Píron, qui ne fut rien, Pas méme — academicien! Negyvennegyedik évfolyam. Előfizetési árai Etulapest.en Egész évre .. ... 14 frt—kr. Félévre.............. i „— Negyedévre.. .. 50 Egy hónapra .. 20 Naponkint kétszer házhoz küldve : Egész évre .. ... IS frt—kr. Félévre............. 9 „— Negyedévre .... 4 „ 50 Egy hónapra .. 1 ”,CO Egyes szám ára: Reggeli kiadás 4 kr. Esti kiadás.. ..31 Kiadóhivatal: II. FeriKial.tcre, Fersnciak-huira. Előttvelési árai vidéta: Kgéna évre .. .. 14 ftt — kr. £aé"«V....... 7 Negyededre.... 4 „ 50 „ Egy hónapra .. 1 „ 20 „ Naponkint kétner poétán kilóm: Egész évre .. .. 20 írt — kr. Félévre...............10 „ — „ Negyedévre.. .. 5 „ — „ Egy hónapra .. 1 „ 70 „ Egyes szám ára: Reggeli ..Utas .......... 5,kr..... ^.a., aa .« aa 4 |] Szerkesztőcég: II., FirescMtm 3., I 19. sz. Budapest, szombat, január 14. 1893. Mai számunk tizenhat oldal.