Pesti Napló, 1894. április (45. évfolyam, 90-119. szám)
1894-04-01 / 90. szám
— Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, 1894. április 1. 00. szám. Kossuth Lajosné és Kossuth Vilma temetése. — A Pesti Napló tudósítójától. — Budapest, március 31. Enyhe tavaszi és csillagos ege alatt aluszszák immár tovább örök álmukat Kossuth Lajos hitvese és bimbó korában megtört leánya, a Kerepesi-ut köztemetőjében. Messze idegenből hozott holttestüket az édes hazai föld zárja végre magába s a kriptának még üresen tátongó harmadik helyére, a nemzeti kegyelet holnap odahelyezi melléjük drága nagy halottját, Kossuth Lajost. Tán még elporlott szivük is megdobban, lágy hazai hantok alatt, amelyek alá a messze idegen fold alól vágyakoztak. Ők, akik drágái voltak a mi nagy halottunknak, nekünk is drágákká lettek, akiket az ő szeretete szentelt meg a mi szemeinkben. S ez a megszentelt szeretet nyilatkozott meg ma, mikor Kossuth Lajosnénak és Kossuth Vilmának megadták a végső tisztességet. Ami gyászpompát a nemzeti kegyelet Kossuth Lajos halott hozzátartozóinak csak megadhat, azt az ország minden részéből idesereglett idegenekés a főváros lakossága a mai temetésen mind megadta; s ami bánata nagy nemzeti gyász e napjaiban a szivekben fakad, hogy könyekben keressen megenyhülést, az mind idejött egy-egy könyet áldozni a nemzetnek erre a drága két koporsójára. Az a tiszta kék génuai ég, mely hosszú évtizeden át borult a két halott idegenben lévő sirja fölébe, mintha velük jött volna: ritka szép márciusi napfény szűrődött alá a fővárosra. S amerre ez a fény omlott, mindenütt a legmélyebb gyászra esett az utcák és utak végtelen során, amelyeken keresztül a két halott végső útját megtette. A terézvárosi templomtól, az Erzsébet-körúton, a Kerepesi-úton végig, egészen ki a temetőig egy emberáradat vonult végig, mely a gyász csöndjében várta végig a temetést. A házak ablakaiban és a nyitott erkélyeken csupa meghatott embersereg, sűrűn egymás mellett. A tavaszi napfényben, a harangok kongása mellett találtak nyugalmas hazát a sokáig hazátlan halottak, akiknek frissen domborult sirkantja fölött ezuán a nemzet osztatlan szeretete és kegyelete vir iszt ... A templomban. A terézvárosi templom környékét már kora reggel elulalta a közönség. A templomnak a Király-utca felé es a szőkébb részén egészen megtorlódott az embertömeg úgy, hogy a temetésre érkezett küldöttségek csak azon a keskeny szalagon foglalhattak állást, melyet a tömeg kétfélét szabadon hagyott. Azok, akiknek a templomba szóló jegyük volt, fél kilenc órakor már csak nehezen törhettek utat maguknak a templom bejáratához. Kilencre a templom tágas hajója színig megtelt. A padsorok négyötödrészét mély gyászba öltözött hölgyközönség foglalta el s a padoktól két oldalt is sűrűn egymás mellett szorongtak a feketeruhás nők. Az első padsorokat országgyűlési képviselők, a székesfőváros előkelőbb hivatalos személyiségei és bizottsági tagjai foglalták el. Ezek közül ott voltak a következők: Helfy Ignác, gróf Károlyi Gábor, Justh Gyula, Kun Miklós, Herrmann Ottó, Kiss Albert, Lukáts Gyula, Olay Lajos, Papp Elek, Szederkényi Nándor, Csernátony Lajos, Lakatos Miklós, Lits Gyula, dr. Jelinek Artúr, Molnár Antal, Ilyés Bálint, Beniczky Árpád, Holló Lajos, Polónyi Géza, Endrey Gyula országgyűlési képviselők, Gerlóczy Károly és Márkus József polgármesterek, Haberhauer János tanácsos, Lechner középítési igazgató, haraszti Jelynek Henrik vezérigazgató, báró Kaas Ivor, dr. Kresz Géza, dr. Czobor Béla stb. A két koporsó közvetetlenül a szentség előtt állt ravatalon. Az alacsony fekete posztóval borított lépcsőzet körül hármas sorokban lobogtak az óriás gyertyák. Jobb oldalt Kossuth Lajosné, bal oldalt Kossuth Vilma koporsója feküdt közel egymáshoz, csak egy vékony gyertyasor által elválasztva. Vékony vaspántok szorították át a világos diófa koporsókat, melyeknek csak alsó részüket lehetett látni a a koszorúk sokasága közt A többi koszorút, mely a két koporsóra nem fért, a főoltár széles lépcsőzetén s ettől két oldalt helyeztek el a templom nagy kőkockáira. Már egészen befedték a szentélyt s a templom oldalbejáratán át még egyre hozták az újabb és újabb koszorúkat. Féltizenegykor feketeruhás hölgyküldöttségek léptek a ravatalhoz s pár megható szóval tették le koszorúikat a ravatal aljára. Elsőnek Machláry Gyuláné lépett a ravatalhoz és a következő szavakkal tett koszorút Kossuth Lajosné ravatalára: — A fővárosi függetlenségi és 48-as magyar nők nevében mély fájdalommal, megtört szívvel helyezem e koszorút ravatalodra. Isten veled ! A hölgyek künyektől elfojtott hangon mondták utána: — Isten veled! Ezután Baráth Endréné lépett Kossuth Vilma ravatalához és igy szólt: — A függetlenségi és 48-as nők nevében teszem ravatalra a koszorút. Mindnyájunk ajkáról lebben a sóhaj: Isten veled! Emléked örökké fenmarad közöttünk. A kőoszlopok mély csöndjén újra végigzúgott a küldöttség tagjainak bánatos búcsúszava: — Isten veled! Ezután a székes főváros többi kerületének hölgyei nevében koszorúzták meg a ravatalt. Még a következők tettek koszorút a koporsókra. Budapest székesfőváros közönsége külön Kossuthnénak és külön Kossuth Vilmának. Az országos függetlenségi párt. A budapesti független polgárok és polgárnők. A békéscsabai hölgyek. Egy honleány. Hat magyar leány Kossuth Vilmának. Az országos függetlenségi és 48-as párt A gödöllői nők. Az országos nőképzőegyesület növendékek A szegedi nők. A mezőtúri nők nevében Mészáros Endréné polgármesterné, Borítás Istvánná és dr. Ádám Sándorné. A gyászszertartás féltizenegy órakor csöndes misével kezdődött A mise vége felé halk zaj suhant végig a gyászoló közönség padsorain: a gyászoló család tagjai érkeztek. Legelői Kossuth Ferenc lépdelt karján vezetve nagynénjét, frutikayné Kossuth Lujzát, utána Kossuth Lajos Tivadar, karján Ambrozovicsnéval. Utánuk a család többi tagjai jöttek: Ambrozovics Béla, Ambrozovics Dezső és Lajos, Meszleny Lajos országgyűlési képviselő, Halász Olivér. A család tagjai végiglépdeltek a templom hoszszu hajóján. A kettős ravatalhoz érve, egy pillanatra megálltak s egy néma főhajtással üdvözölték halottaikat Azután a szentség jobb felén levő fekete gyászszál bevont kettős padsort foglalták el. Az első padsorban foglalt helyet Ruttkayné, mellette jobbról Kossuth Ferenc, Ambrozovicsné s szélről Kossuth Lajos Tivadar. A második padban a család többi tagjai helyezkedtek el. A családtagok mind állva maradtak, egyedül az agg Butikayné ült le később a gyászszertartás hosszú tartama alatt. A kettős ravatalról pár percre minden szem a két Kossuth-ntra szerződött. Mindkettő arcán meglátszik a hosszú izgalom és azoknak a nagy lelki felindulásoknak a nyoma, amelyeken az utóbbi heteken keresztül mentek. Megdagadt, vörös szemhéjjaik mutatják, hogy ezek a szemek elsírták legutolsó könycseppjüket s ama mély felindulás enyhítésére, mely szivükben viharzik, nincs többé könyvük. A szenvedésnek mély megadása tükröződik Ruttkayné arcáról, melynek vonásai egy nagy szépségnek romjait mutatják. Dr. Basso, Kossuth volt orvosa, szerényen a közönség sorai közé vegyülve vett részt a gyászszertartásban. Háromnegyed tizenegykor lépett be a templom oldalbejáratánál Stieber Vince terézvárosi plébános nagy papi segédletével és megkezdődött az egyházi gyászszertartás. A szertartás alatt a templom nyitr kórusáról az apácanövendékek bánatos egyházi dalai hangzottak fel TÁRCA. Akik előre mentek. •— A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Ábrányi Emil. Idegen földön hunytak el Kossuthné Turinban, Kossuth Vilma Nerviben, Génua mellett. Először a leány halt meg, fiatalon, tizennyolc éves korában. Elhervadt a száműzetésben, mint az idegen földbe ültetett virág. Anyja nem sokáig élte túl. Imádta férjét, de beteg volt az ő szíve is, nagyon beteg, és valami titkos erő húzta leánya után,aki jobb hazába ment a földi szenvedések elől. Kossuth Vilma 1862-ben halt meg, Kossuthné 1865-ben költözött utána. Azután mind akettőt eltemették a génuai protestáns temetőben, egy magas domb tetején, ahonnan az ember a hullámzó, hatalmas, szabad tengerre lát. Egymás mellé temették őket, az anyarózsát és a letört bimbót, és a gyászba borult férj, a kesergő apa ezt vésette rá sírkövükre: Oh haza, ha szabad lesz, ne feledkezzél meg a száműzöttek porairól! Hogy fájhatott a Kossuth nagy szíve ettől a kettős csapástól! Jó angyalai hagyták el, mikor ez a két nemes nő megszűnt élni. Nem elég, hogy fi sors megfosztotta hazájától, s összetörte házi tűzhelyét is, ahol a szeretet melegségében fölengedett a hontalanság dermesztő hidegsége. Idegen földön szomorú a száműzött otthona, szomorú még akkor is, ha szerető hitves áll oldala mellett és kedves, szép gyermekek veszik körül. Szomorú még akkor is, ha van, akinek a szívén kisírhatja bánatát, ha mindig közelében vannak azok, akiket a végzet kárpótlásul adott neki az elvesztett hazáért. De micsoda feneketlen szomorúság az, a fájdalomnak micsoda pokoli hatványozása, mikor a száműzöttnek se hazája, se otthona nincs többé! Honnan vette Kossuth Lajos a lelki erőt, hogy ki tudta állani neje és leánya halálát? Nincs más magyarázat erre, csak az, hogy titán volt testben, lélekben, aki dacolt a fátummal, mint Prometheus. Hiszen kilencvenkét éves korában még a halállal is megverekedett s csaknem leverte a mindent lebirótt ennyi csapás után, ilyen élet végén, negyvenöt évi hontalanság terhével a vállain! Amilyen erős, hatalmas volt Kossuthban a politikai meggyőződés, épp olyan gyöngéd volt benne a szeretet. Ideális volt egész élete és ebben az idealizmusban a nőnem általános tisztelete öszszeolvadt a feleségéhez való határtalan ragaszkodással. A közélet, küzdelmeiben nem látott jogcímet arra, hogy otthonában fölmentse magát a gyöngéd udvariasság kötelességei alól; nem azért ragadott csodálatra százezreket a fórumon, hogy hazatérve durvasággal kínozza azokat a keveseket, akik legjobban, leghívebben simulnak hozzánk; nem azért tündöklött a nyilvánosság előtt, hogy odahaza ideges, kíméletlen, kiállhatatlan zsarnokként uralkodjék. Amilyen nagy volt, éppen úgy tudott szeretni. Családját ép oly kevéssé hanyagolta el, mint hazája ügyeit. Na volt mindenkihez, akit szeretett, hazájához éppen úgy, mint hitveséhez. Több volt ez egyszerű kötelességérzetnél: lelkének kimondhatatlanul nemes tartalma volt ez, rendkívüli természetéből folyt, mely fölemelkedett az erkölcsi fenség magaslatára. Kossuth Lajos imádta nejét és leányát és mikor őket Génuában eltemette, legdrágább kincseit adta át a földnek. Ah, mennyire fokozhatta keservét, hogy ez a föld idegen volt! Mennyire fájhatott szívének az az áldozat, amit ez a két kedves angyal hozott neki, akiket sorsának forgó szele magával ragadott a hontalanságba. Megosztották vele a száműzetést, de nem voltak olyan erősek mint ő, a fátummal dacoló titán, és letörtek, elhervadtak menthetetlenül, mert semmi sem él biztosabban, mint az a titkon emésztő láz, aminek a neve honvágy. Huszonkilenc esztendeig nyugodtak egymás mellett a génuai protestáns temetőben Kossuth neje és Kossuth leánya. És amit az élő Kossuth nem tudott megadni nekik, azt megadta imhol a halott Kossuth: Magyarország drága földet! Nem harminckét és nem huszonkilenc évvel ezelőtt, hanem ma temették el Kossuth leányát, Kossuth hitvesét, s ma temették el őket Budapesten, az ország fővárosában, azzal a gyászpompával és azzal a kegyelettel, mely Kossuth Lajos kedveseit megilleti. Eddig ők nem pihentek a génuai kripta mélyén, hanem csak várakoztak! Ott feküdt a két koporsó a terézvárosi templom ravatalán, egymás mellett, virágokkal elbontva, mint két felvirágozott csónak, mely indul az örökkévalóság vizein, és e virágokon egy nemzet könnye volt a csillogó harmat. Shakespeare fantáziája, Shakespeare költészete vált valósággá abban, amit napok óta látunk. Érzem, hogy magasztosabb találkozások tanúja sohasem leszek. íme, halott Cordelia, akit Magyarország Learje huszonkilenc évvel ezelőtt zokogó fájdalomhalommal elsiratott messze, messze, idegen földön, visszajön mostoha kriptájából, hogy új sírt keressen magának édes hazája keblén. Fehér ruhás leányok állják körül ravatalát, fehér ruhás leányok, akik egykorúak vele, noha ő meghalt réges régen, sok, sok évvel azelőtt, hogy ezek a leánykák világra jöttek. De a halottak fölött nyomtalanul száll el az idő. A mi Cordéliánk most is tizennyolc éves, koporsóját kék és fehér gyászkocsira teszik, amilyen kocsik a fiatal halottakat szállítják a temetőbe. Cordelia itt fekszik a maga virágos ravatalán és néhány utcával távolabb