Pesti Napló, 1894. április (45. évfolyam, 90-119. szám)

1894-04-01 / 90. szám

— Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, 1894. április 1. 00. szám. Kossuth Lajosné és Kossuth Vilma temetése. — A Pesti Napló tudósítójától. — Budapest, március 31. Enyhe tavaszi és csillagos ege alatt alusz­­szák immár tovább örök álmukat Kossuth Lajos hitvese és bimbó korában megtört leánya, a Ke­­repesi-ut köztemetőjében. Messze idegenből hozott holttestüket az édes hazai föld zárja végre magába s a kriptának még üresen tátongó harmadik helyére, a nemzeti ke­gyelet holnap odahelyezi melléjük drága nagy ha­lottját, Kossuth Lajost. Tán még elporlott szivük is megdobban, lágy hazai hantok alatt, amelyek alá a messze idegen fold alól vágyakoztak. Ők, akik drágái voltak a mi nagy halottunk­nak, nekünk is drágákká lettek, akiket az ő sze­­retete szentelt meg a mi szemeinkben. S ez a megszentelt szeretet nyilatkozott meg ma, mikor Kossuth Lajosnénak és Kossuth Vilmá­nak megadták a végső tisztességet. Ami gyászpompát a nemzeti kegyelet Kossuth Lajos halott hozzátartozóinak csak megadhat, azt az ország minden részéből idesereglett idegenek­és a főváros lakossága a mai temetésen mind meg­adta; s ami bánata nagy nemzeti gyász e napjai­ban a szivekben fakad, hogy könyekben keressen megenyhü­lést, az mind idejött egy-egy könyet ál­dozni a nemzetnek erre a drága két koporsójára. Az a tiszta kék génuai ég, mely hosszú év­tizeden át borult a két halott idegenben lévő sirja fölébe, mintha velük jött volna: ritka szép már­ciusi napfény szűrődött alá a fővárosra. S amerre ez a fény omlott, mindenütt a legmélyebb gyászra esett az utcák és utak végtelen során, amelyeken keresztül a két halott végső útját megtette. A terézvárosi templomtól, az Erzsébet-körúton, a Kerepesi-úton végig, egészen ki a temetőig egy emberáradat vonult végig, mely a gyász csöndjé­ben várta­ végig a temetést. A házak ablakaiban és a nyitott erkélye­ken csupa meghatott embersereg, sűrűn egymás mellett. A tavaszi napfényben, a harangok kongása mellett találtak nyugalmas hazát a sokáig hazát­lan halottak, akiknek frissen domborult sirkantja fölött ezu­án a nemzet osztatlan szeretete és kegyelete vir iszt ... A templomban. A terézvárosi templom környékét már kora reggel el­ulalta a közönség. A templomnak a Király-utca­ felé e­s a szőkébb részén egészen megtorlódott az embertö­meg úgy, hogy a temetésre érkezett küldöttségek csak azon a keskeny szalagon foglalhattak állást, melyet a tömeg kétfélét szabadon hagyott. Azok, akiknek a templomba szóló jegyük volt, fél kilenc órakor már csak nehezen törhettek utat ma­guknak a templom bejáratához. Kilencre a templom tágas hajója színig megtelt. A padsorok négyötödrészét mély gyászba öltözött hölgy­­közönség foglalta el s a padoktól két oldalt is sűrűn egymás mellett szorongtak a feketeruhás nők. Az első padsorokat országgyűlési képviselők, a székes­főváros előkelőbb hivatalos személyiségei és bi­zottsági tagjai foglalták el. Ezek közül ott voltak a következők: Helfy Ignác, gróf Károlyi Gábor, Justh Gyula, Kun Miklós, Herr­mann Ottó, Kiss Albert, Lukáts Gyula, Olay Lajos, Papp Elek, Szederkényi Nándor, Csernátony Lajos, Lakatos Miklós, Lits Gyula, dr. Jelinek Artúr, Molnár Antal, Ilyés Bálint, Beniczky Árpád, Holló Lajos, Polónyi Géza, Endrey Gyula országgyűlési képviselők, Gerlóczy Károly és Márkus József polgármesterek, Haberhauer János tanácsos, Lechner középítési igaz­gató, haraszti Jelynek Henrik vezérigazgató, báró Kaas Ivor, dr. Kresz Géza, dr. Czobor Béla stb. A két koporsó közvetetlenül a szentség előtt állt ravatalon. Az alacsony fekete posztóval borított lépcsőzet körül hármas sorokban lobogtak az óriás gyertyák. Jobb oldalt Kossuth Lajosné, bal oldalt Kossuth Vilma koporsója feküdt közel egymáshoz, csak egy vé­kony gyertyasor által elválasztva. Vékony vaspántok szorították át a világos diófa koporsókat, melyeknek csak alsó részüket lehetett látni a a koszorúk sokasága közt A többi koszorút, mely a két koporsóra nem fért, a főoltár széles lépcsőzetén s ettől két oldalt helyeztek el a templom nagy kőkockáira. Már egészen befedték a szentélyt s a templom oldalbejáratán át még egyre hozták az újabb és újabb koszorúkat. Féltizenegykor feketeruhás hölgyküldöttségek lép­tek a ravatalhoz s pár megható szóval tették le ko­szorúikat a ravatal aljára. Elsőnek Mach­láry Gyuláné lépett a ravatalhoz és a következő szavakkal tett koszorút Kossuth Lajosné ravatalára: — A fővárosi függetlenségi és 48-as magyar nők nevében mély fájdalommal, megtört szívvel he­lyezem e koszorút ravatalodra. Isten veled ! A hölgyek künyektől elfojtott hangon mondták utána: — Isten veled! Ezután Baráth Endréné lépett Kossuth Vilma ravatalához és igy szólt: — A függetlenségi és 48-as nők nevében te­szem ravatalra a koszorút. Mindnyájunk ajkáról lebben a sóhaj: Isten veled! Emléked örökké fenmarad közöttünk. A kőoszlopok mély csöndjén újra végigzúgott a küldöttség tagjainak bánatos búcsúszava: — Isten veled! Ezután a székes főváros többi kerületének hölgyei nevében koszorúzták meg a ravatalt. Még a következők tettek koszorút a koporsókra. Budapest székes­főváros közönsége külön Kossuth­­nénak és külön Kossuth Vilmának. Az országos függetlenségi párt. A budapesti független polgárok és polgárnők. A békéscsabai hölgyek. Egy honleány. Hat magyar leány Kossuth Vilmának. Az országos függetlenségi és 48-as párt A gödöllői nők. Az országos nőképzőegyesület növendékek A szegedi nők. A mezőtúri nők nevében Mészáros Endréné pol­gármesterné, Borítás Istvánná és dr. Ádám Sándorné. A gyászszertartás féltizenegy órakor csöndes misé­vel kezdődött A mise vége felé halk zaj suhant végig a gyá­szoló közönség padsorain: a gyászoló család tagjai ér­keztek. Legelői Kossuth Ferenc lépdelt karján vezetve nagynénjét, frutikayné­ Kossuth Lujzát, utána Kossuth Lajos Tivadar, karján Ambrozovicsnéval. Utánuk a csa­lád többi tagjai jöttek: Am­brozovics Béla, Am­brozovics Dezső és Lajos, Meszleny Lajos országgyűlési képviselő, Halász Olivér. A család tagjai végiglépdeltek a templom hosz­­szu hajóján. A kettős ravatalhoz érve, egy pillanatra megálltak s egy néma főhajtással üdvözölték halottai­kat Azután a szentség jobb felén levő fekete gyász­­szál bevont kettős padsort foglalták el. Az első padsor­ban foglalt helyet Ruttkayné, mellette jobbról Kossuth Ferenc, Ambrozovicsné s szélről Kossuth Lajos Ti­vadar. A második padban a család többi tagjai helyez­kedtek el. A családtagok mind állva maradtak, egyedül az agg Butikayné ült le később a gyászszertartás hosszú tartama alatt. A kettős ravatalról pár percre minden szem a két Kossuth-ntra­ szerződött. Mindkettő arcán meglát­szik a hosszú izgalom és azoknak a nagy lelki felindu­lásoknak a nyoma, amelyeken az utóbbi heteken ke­resztül mentek. Megdagadt, vörös szemhéjjaik mutat­ják, hogy ezek a szemek elsírták legutolsó könycseppjü­­ket s ama mély felindulás enyhítésére, mely szivükben viharzik, nincs többé könyvü­k. A szenvedésnek mély megadása tükröződik Ruttkayné arcáról, melynek vonásai egy nagy szépség­nek romjait mutatják. Dr. Basso, Kossuth volt orvosa, szerényen a kö­zönség sorai közé vegyülve vett részt a gyászszertar­tásban. Háromnegyed tizenegykor lépett be a templom oldalbejáratánál Stieber Vince terézvárosi plébános nagy papi segédletével és megkezdődött az egyházi gyászszer­tartás. A szertartás alatt a templom nyitr kórusáról az apácanövendékek bánatos egyházi dalai hangzottak fel T­ÁRC­A. Akik előre mentek. •— A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Ábrányi Emil. Idegen földön hunytak el Kossuthné Turin­­ban, Kossuth Vilma Nerviben, Génua mellett. Elő­ször a leány halt meg, fiatalon, tizennyolc éves korában. Elhervadt a száműzetésben, mint az ide­gen földbe ültetett virág. Anyja nem sokáig élte túl. Imádta férjét, de beteg volt az ő szíve is, nagyon beteg, és valami titkos erő húzta leánya után,­­aki jobb hazába ment a földi szenvedések elől. Kossuth Vilma 1862-ben halt meg, Kossuthné 1865-ben költözött utána. Azután mind akettőt el­temették a génuai protestáns temetőben, egy ma­gas domb tetején, ahonnan az ember a hul­lámzó, hatalmas, szabad tengerre lát. Egymás mellé temették őket, az anyarózsát és a le­tört bimbót, és a gyászba borult férj, a ke­sergő apa ezt vésette rá sírkövükre: Oh haza, ha szabad lesz, ne feledkezzél meg a száműzöttek porairól! Hogy fájhatott a Kossuth nagy szíve ettől a kettős csapástól! Jó angyalai hagyták el, mikor ez a két nemes nő megszűnt élni. Nem elég, hogy fi sors megfosztotta hazájától, s összetörte házi tűz­helyét is, ahol a szeretet melegségében fölengedett a hontalanság dermesztő hidegsége. Idegen földön szomorú a száműzött otthona, szomorú még akkor is, ha szerető hitves áll ol­dala mellett és kedves, szép gyermekek veszik körül. Szomorú még akkor is, ha van, akinek a szívén kisírhatja bánatát, ha mindig közelében vannak azok, akiket a végzet kárpótlásul adott neki az elvesztett hazáért. De micsoda feneketlen szomorúság az, a fáj­dalomnak micsoda pokoli hatványozása, mikor a száműzöttnek se hazája, se otthona nincs többé! Honnan vette Kossuth Lajos a lelki erőt, hogy ki tudta állani neje és leánya halálát? Nincs más magyarázat erre, csak az, hogy titán volt testben, lélekben, aki dacolt a fátummal, mint Prometheus. Hiszen kilencvenkét éves korában még a halállal is megverekedett s csaknem leverte a mindent lebirót­t ennyi csapás után, ilyen élet végén, negyvenöt évi hontalanság terhével a vállain! Amilyen erős, hatalmas volt Kossuthban a politikai meggyőződés, épp olyan gyöngéd volt benne a szeretet. Ideális volt egész élete és ebben az idealizmusban a nőnem általános tisztelete ösz­­szeolvadt a feleségéhez való határtalan ragaszko­dással. A közélet, küzdelmeiben nem látott jogcí­met arra, hogy otthonában fölmentse magát a gyön­géd udvariasság kötelességei alól; nem azért ragadott csodálatra százezreket a fórumon, hogy hazatérve durvasággal kínozza azokat a keveseket, akik legjobban, leghívebben simulnak hozzánk; nem azért tü­ndöklött a nyilvánosság előtt, hogy odahaza ideges, kíméletlen, kiállhatatlan zsarnok­ként uralkodjék. A­milyen nagy volt, éppen úgy tudott szeretni. Családját ép oly kevéssé hanya­golta el, mint hazája ügyeit. N­a volt mindenkihez, akit szeretett, hazájához éppen úgy, mint hitvesé­hez. Több volt ez egyszerű kötelességérzetnél: lel­kének kimondhatatlanul nemes tartalma volt ez, rendkívüli természetéből folyt, mely fölemelkedett az erkölcsi fenség magaslatára. Kossuth Lajos imádta nejét és leányát és mikor őket Génuában eltemette, legdrágább kincseit adta át a földnek. Ah, mennyire fokozhatta keser­vét, hogy ez a föld idegen volt! Mennyire fájha­tott szívének az az áldozat, amit ez a két kedves angyal hozott neki, akiket sorsának forgó szele magával ragadott a hontalanságba. Megosztották vele a száműzetést, de nem voltak olyan erősek mint ő, a fátummal dacoló titán, és letörtek, el­hervadtak menthetetlenül, mert semmi sem él biz­tosabban, mint az a titkon emésztő láz, aminek a neve honvágy. Huszonkilenc esztendeig nyugodtak egymás mellett a génuai protestáns temetőben Kossuth neje és Kossuth leánya. És amit az élő Kossuth nem tudott megadni nekik, azt megadta imhol a halott Kossuth: Magyarország drága földet! Nem harminckét és nem huszonkilenc évvel ezelőtt, hanem ma temették el Kossuth leányát, Kossuth hitvesét, s ma temették el őket Buda­pesten, az ország fővárosában, azzal a gyászpom­pával és azzal a kegyelettel, mely Kossuth Lajos kedveseit megilleti. Eddig ők nem pihentek a génuai kripta mélyén, hanem csak várakoztak! Ott feküdt a két koporsó a terézvárosi temp­lom ravatalán, egymás mellett, virágokkal elbontva, mint két felvirágozott csónak, mely indul az örök­kévalóság vizein, és e virágokon egy nemzet könnye volt a csillogó harmat. Shakespeare fantáziája, Shakespeare költészete vált valósággá abban, amit napok óta látunk. Ér­zem, hogy magasztosabb találkozások tan­úja sohasem leszek. íme, halott Cordelia, akit Magyarország Learje huszonkilenc évvel ezelőtt zokogó fájdalom­­halommal elsiratott messze, messze, idegen földön, visszajön mostoha kriptájából, hogy új sírt keres­sen magának édes hazája keblén. Fehér ruhás leányok állják körül ravatalát, fehér ruhás leá­nyok, akik egy­korúak vele, noha ő meghalt réges régen, sok, sok évvel azelőtt, hogy ezek a leány­kák világra jöttek. De a halottak fölött nyomta­lanul száll el az idő. A mi Cordéliánk most is tizennyolc éves, koporsóját kék és fehér gyászko­csira teszik, amilyen kocsik a fiatal halottakat szállítják a temetőbe. Cordelia itt fekszik a maga virágos ravatalán és néhány utcával távolabb

Next