Pesti Napló, 1894. május (45. évfolyam, 120-149. szám)

1894-05-23 / 141. szám

Régi konzervatívek, új reakcionáriusok. Budapest, május 22. A szabadelvű eszme ismét roppant fölény­nyel győzött a képviselőházban. A régi konzer­­vatívok ilyen esetekben, mikor a nemzet akarata ily impozáns módon nyilatkozott meg, mindig engedtek, félreállottak. Ők maguk, miképp a minap kifejtettük, sohasem vettek ugyan aktív részt a nemzeti és szabad eszmék diadalának kivívásá­ban, de nem is állottak útjába azoknak, akik e győzelmek kivívásán fáradoztak. A főrendiház mai konzervatívjei ellenben nem törődnek a nemzeti akarat bármily nyilvá­nításával. Ha csak Bécsből nem parancsolják reájuk a visszavonulást, ott maradnak az ósdi szellem ama sáncai mögött, amelyeket a magyar állameszmének és a magyar nemzet érdekeinek ellenségei építettek. Pedig a liberalizmus sehol­­sem szolgált oly kevéssé reá, hogy a kiváltságos osztályok gyűlölettel forduljanak ellene, mint éppen Magyarországon. Az 1848-ban végbement nagy átalakulás nem ért rá arra, hogy a két felső rendet átformálja; bántatlanul ott hagyta őket a főrendiházban a mi legutolsó és legna­gyobb forradalmunk, mely a magyar társadalom feudális szervezetét megdöntötte és azt modern alapra fektette. A múlt évtized felsőházi reformja pedig valósággal megörökítette ezt az állapotot, megrögzítette azt a 19-ik század végén, oly korszakban, midőn világszerte a politikai kivált­ságok tulajdonosaira ug­rancsak rossz idők járnak. Középnemességünk lemondott kiváltságairól, szegénynyé tette magát, hogy gazdagítsa a nem­zetet. A főrendek, úgy az egyháziak, mint a világiak, nem mondtak le semmiről. Miért tör­ténik mégis, hogy az egyházi és világi főrendek közül épp azok törnek leginkább a liberális irány ellen, akik a legtöbb kiváltságban részesülnek, azok, akik benn ülnek a legnagyobb javakban, a hitbizományokban és latifundiumokban? A ki­váltságos osztályok mindig hajlandók arra, hogy a demokráciát kicsinyeljék, természetes tehát, hogy az a kormány, melynek nincs ugyan kife­jezetten demokratikus programmja, de melynek bizonyos körök szemében épp az a vétke, hogy többnyire polgári származású és nagy tehetségű férfiakból áll, szükségképp magával szemközt ta­lálja a feudális elemeket és a feudális elemek ósdi szellemét. Érzik ezek az elemek, hogy a jogok aránytalan felosztása, hogy az az ellentét, amely az ő kiváltságaik és a mások kötelességei közt fennáll, sokáig nem tarthatja magát. Most csak az egyházpolitikai programairól, a vallás- és lelkiismereti szabadság elemi követelményei­nek érvényesítéséről van ugyan szó, de ha egy­szer a liberális és nemzeti szellem az egyház­politikai irányban diadalmaskodik, nem jut-e eszébe valamely szabadelvű és demokratikus kor­mánynak, akár a mostaninak, akár valamely másnak, hogy az 1848-iki elveket az ország két legfelső rend­jének irányában is érvényre juttassa és hogy a politi­kai jogegységnek ezelőtt félévszázaddal félbeszakí­tott munkáját egész terjedelmében végrehajtsa, hogy gyökeresen átalakítsa a főrendiházat, szabályozza az egyházi javak élvezését és eltörülje a nemze­tünk egész történelmében odiózus hitbizományo­­kat? Ha ellenben a feudális irányzatnak most sikerül a klérus és a nemzetiségek segítségével megbuktatni az egyházpolitika terén küzdő libe­rális eszmét, úgy hosszú időre le lesz szerelve a szabadelvű irány, és kiváltságainak várfokáról nyugton szemlélheti majd a magyar világ folyá­sát a nagyúri önzés és a haladástól irtózó maradiság. Íme a konzervativizmus benső, lélektani mo­tívuma, abban a feudális, klerikális és reakcio­­nárius szövetségben, mely midőn vállalkozott a 48-as hagyományokban és nemzetünk nagyjainak szellemében gyökerező liberális és nemzeti irány megbuktatására, egyszersmind kell, vagy legalább kellene, hogy elszánva legyen arra, hogy eset­leges győzelmének következményeit is levonja, azaz hogy a konzervatív politika köpenyege alatt a reakciót csempészsze be nemzeti közéletünkbe és alkotmányunkba. De mik lehetnek e szövet­ségnek további céljai és mik lehetnek eszközei? A főrendiházi reakciónak sohasem volt pro­grammja, sem öntudatosan kijelölt iránya. Egész szerepe a múltban negatív és passzív volt. Ellen­állam a liberális fejlődésnek és a nemzeti irány­nak, meggátolni intézményeink izmos fejlődését, kedvében járni a bécsi reakciónak, ez volt a fő­rendi tábla egész bölcsesége, ez volt politikájá­nak magva minden időben. A régi konzervati­vizmus maradiságot, petrifikációt és elposványo­­sodást jelentett, a mai konzervativizmusnak reak­ció a neve. Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy a szabadelvű eszmének gátat vessenek a nemzeti és államalkotó tevékeny­ség terén, hanem szó van egyeseknek Bécs irányában való szolgálat­készségéről, mely elmegy egészen az alkotmány­­ellenes rendszerváltoztatás szándékáig. Nem az eszmeszegény főrendiházi többség, hanem egyes besúgók úgy akarják feltüntetni irányadó helyen a klerikális és feudális ligát, hogy vele és a nemzetiségi velleitásoknak segítségével új politi­kai rendszert lehet megalapítani és fentartani Magyarországon, hogy meg lehet honosítani e ha­zában is a Taaffe-rendszernek valamelyik formá­ját, hogy a liberalizmus és a nemzeti soviniz­mus mindig parallel fejlődvén, most az egyház­­politikai programm megbuktatása által tönkre lehet tenni mind a kettőt és hogy így lekerül­nek a napirendről nemcsak a liberális, hanem egyszersmind a közjogi kérdések is; hogy békét köthetünk ezek után mindenkivel: a centralizá­­cióval, föderalizmussal, erős koncessziók árán a nemzetiségekkel és a status quo ante alapján a felekezetekkel, és végre, hogy az új politika számára meg lehet az országban nyerni minden­kit,­­ kivéve a magyarokat. Igenis, az a politikai rendszer, melyről a magukat konzervatíveknek nevező egyes reak­cionáriusok álmodoznak, csak a magyarok támo­gatását nem nyerhetné meg az országban. Meg­nyerhetné a felekezeti elvakultságot, a dákoro­mánizmust, a pánszlávizmust, csak a magyar­ságot nem. Ha történnék kísérlet ily irányban, ez szemben találná magával az egész magyarsá­got, felekezeti különbség nélkül. Tiszta dolog TÁRCA. Strófák a ártatlanságról. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Semmi kedvem, hogy szentiváni énekbe fogjak az ártatlanságról. Elég unalmas az ártatlanság azok­nak, akik nyakig vannak vele s elég baj azoknak, akik már elvesztették. Már akkor sokkal szívesebben énekelnék a bűnről: mulatságosabb és többeket érde­kelne. S volna is valami kérdeznivalóm. Hogy miért szeretik csak titokban s miért röstellik nyilvánosan elismerni szeretetreméltóságát ? Végre is bizonyos, hogy ezen a világon mindent az Isten teremtett, aki az embernek is életet adott s a szegény halandónak csak egy alkotása van: a bűn. S ez egyetlen gyer­mekét tanítják megtagadni a testvérei, az atyaisten többi teremtései kedvéért. Az embernek szeretnie kell a felebarátját, aki néha igazán haszontalan fráter s türelemmel kell lennie még olyan állatok iránt is, amelyek ugyancsak próbára teszik a türelmességét. Csak éppen a bűnt, az egyetlen szülöttét, ezt a mu­lattató, pajkos teremtést kell megvetnie, holott uton­­útfélen kíséri és kisérti. Szeretném ezt megkérdezni, kivált azért, mert voltaképpen alig kapnék más fele­letet, mint hogy nem vetik ám­úgy meg a bűnt, szeretik is, mulatnak is vele, csak éppen a társaság­ban titkolják. Ami természetes is, mert ez a kölyök, ez az egyetlen gyermek nem éppen fashionable s olyan okos, hogy zavarba hozhatja a kedves szüleit... * Mondom: ha már énekbe fognék, inkább a bűn­ről énekelnék. De egyáltalán nincs énekes kedvem. Egy újdonság emléke iránt, amely valami amerikai újság nyomán került az európai papiroslepedőkre. Azt olvastam belőle, hogy az Egyesült Államokban a sze­nátusba akarták választani mr. Yankeet, akit min­denki tisztelt és becsült New­ Yorkban és a környé­kén, mert tiszteletre és becsületre méltó férfiú volt s azonfelül nemcsak közremunkált a város felvirágoz­tatásán, hanem tiz vállas fiúnak is életet adott, hogy szükség esetén tízzel több katona védelmezhesse a virágzó várost. Harminc esztendőn át ismerték a szomszédai és azok is, akik a város másik végén lak­tak. Ha magyar politikusnak teszi meg végzete, nem éppen szokatlan módon elmondhatja vala, hogy­­élete nyitott könyv, amelyben tudvalevőleg mindenki olvas­hat, aki annak idején nem mulasztotta el az ábécé misztériumaiba behatolni. Szóval: mr. Yankee olyan yankee volt, amilyent az amerikai Ur csak jókedvében teremthetett. S mr. Yankee még­sem került a szenátusba, sőt szégyenszemre kellett megszöknie New­ Yorkból, hogy be ne törjék az ablakait és a fejét. Mi okozta a nagy változást ? Valamelyik ellenjelöltje, aki örökölhe­tett valamit a hiénáktól, kiásta az érdemes mr. Yankee ókorából, hogy húsz éves korában olyan nevet talált egy bélyeges papirosra irni, amely már nem vágott össze az ő apáitól öröklött nevével. Váltót hamisított. Három esz­tendeig ült volt e kellemetlen ügynek miatta, azután a­ börtönből beállott valamelyik munkásházba és szerzett magának vagyont, becsülést, asszonyt, boldogságot, helyet a társaságban, szóval mindent, amire egy egész­séges yankee lelkének és testének rendszerint szük­sége vagyon. Harminc esztendő pergett le fehéredő üstöke felett, öt ház homloka és tiz fiú viselte az ő nevét, boldog volt, akivel kezett fogott, jótékony célra ezerszer annyit áldozott, mint amennyit vala­mikor a saját jótékony céljára elsinkófált s körülötte lassan kint édes, enyhe sáncokat emelt a feledés. Miután az emlékezés neki sem állott érdekében, maga is szívesen húzódott meg a kellemes sán­cok mögött. Nem háborgatta senki, míg valakinek az a gondolata nem támadt, hogy az olyan tiszteletre­méltó férfiúnak, mint mr. Yankee, a szenátusban kel­lene ülnie. Csak egy érdekelt kandidátus kellett, aki a régen elfelejtett titkot fölelevenítse, a sáncokat lerombolja s a tiszteletreméltó mr. Yankee egyszerre úgy állott ott, mint aki körül abban a pillanatban bontják le a falakat, amikor fürdőbe akar szállani. A tömeg elfelejtette, hogy harminc esztendőn át tisztelni és becsülni tanulta, hogy éppen ezért a sze­nátusba akarta küldeni s már csak azt tudta róla, hogy az ókorban hamis nevet irt bélyeges papirosra. Felhangzott az obuigát Gyalázat! és mr. Yankee a nyakába vette a lábait, hasonlót cselekedett tisztelt felesége és tíz fia is, aztán éjnek idején megszöktek, hogy be ne verjék ablakaikat és fejeiket... * Voltaképpen ez a história kevésbbé érdekesen és némi változatossággal mindennap ismétlődik. Akik­nek múltjában még nem vájkáltak a hiénák, naponta örvendeni szoktak, ha valamelyik felebarátjukat a mentők gyufatartóinak bölcsesége szerint baleset érte. Az ostoba kis­gyermekek sírva fakadnak, ha az illetékes virgács csak egyiküknek hátán is tán­colni kezd. De éppen ezért ostobák és éppen ezért gyermekek. A felnőttek, az okosak, ilyenkor nevetni szoktak. Mert végre is, a soron levő felebarát ordí­tása eltereli róla a figyelmet s a büntető kéz is ki­fárad a fizikai munkában. Reájuk tehát csak később kerül. S legalább a balesetig, a katasztrófáig, ha vulkán fölött is, de táncolni lehet és kell. Tán­colni pedig olyan édes, kivált annak, aki minden pillanat hajnalhasadásában utolsó pillanatát sejtheti. Lám Róma, lám Páris sohse táncolt, sohse mulatott Negyvenötödik évfolyam. CiniMtéd­ink Battejereai Egéfsz évre--------14 frt — kr. Félévre----------------1 „ - „ Negyedévre-------3 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 20 „ Naponkint fcétsiar hizhos fáldra, Egész évre--------15 frt — kr* Félévre — — — 9 „ — „ Negyedévre __4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 60 * Egyes szám ára: Reggeli kiadás — — 4 kr* Esti kiadás --------— 5 » fcuaáóUTi­al: I, hneeMin, fmwsk-kuán P­ESTI NAPLÓ SHOntM­inl tM«hu csuk. reggeli kiadásért: Egész évre — — 14 frt — kr. Negyedévre-------3 „ 59 „ Reggeli és Mü lap egyik­t kUlimn: Egész évre_____18 frt — kr. Negyedévre— — 4 „ 50 , Kipenfolat kétner posla küldw: Egész évre____. 20 frt — kr. Negyedévre-- — 5 „ — „ Kgyn oda te: Reggeli kisdia--------— 5 kr. Esti kiadó -------------4 „ SperkeaatBeeg: Ve Funatik-tmn 3. Atimaem-V 141. sz. Budapest, szerda, május 23. 1894. Mai számunk tizenhat oldal.

Next