Pesti Napló, 1894. május (45. évfolyam, 120-149. szám)
1894-05-23 / 141. szám
Régi konzervatívek, új reakcionáriusok. Budapest, május 22. A szabadelvű eszme ismét roppant fölénynyel győzött a képviselőházban. A régi konzervatívok ilyen esetekben, mikor a nemzet akarata ily impozáns módon nyilatkozott meg, mindig engedtek, félreállottak. Ők maguk, miképp a minap kifejtettük, sohasem vettek ugyan aktív részt a nemzeti és szabad eszmék diadalának kivívásában, de nem is állottak útjába azoknak, akik e győzelmek kivívásán fáradoztak. A főrendiház mai konzervatívjei ellenben nem törődnek a nemzeti akarat bármily nyilvánításával. Ha csak Bécsből nem parancsolják reájuk a visszavonulást, ott maradnak az ósdi szellem ama sáncai mögött, amelyeket a magyar állameszmének és a magyar nemzet érdekeinek ellenségei építettek. Pedig a liberalizmus seholsem szolgált oly kevéssé reá, hogy a kiváltságos osztályok gyűlölettel forduljanak ellene, mint éppen Magyarországon. Az 1848-ban végbement nagy átalakulás nem ért rá arra, hogy a két felső rendet átformálja; bántatlanul ott hagyta őket a főrendiházban a mi legutolsó és legnagyobb forradalmunk, mely a magyar társadalom feudális szervezetét megdöntötte és azt modern alapra fektette. A múlt évtized felsőházi reformja pedig valósággal megörökítette ezt az állapotot, megrögzítette azt a 19-ik század végén, oly korszakban, midőn világszerte a politikai kiváltságok tulajdonosaira ugrancsak rossz idők járnak. Középnemességünk lemondott kiváltságairól, szegénynyé tette magát, hogy gazdagítsa a nemzetet. A főrendek, úgy az egyháziak, mint a világiak, nem mondtak le semmiről. Miért történik mégis, hogy az egyházi és világi főrendek közül épp azok törnek leginkább a liberális irány ellen, akik a legtöbb kiváltságban részesülnek, azok, akik benn ülnek a legnagyobb javakban, a hitbizományokban és latifundiumokban? A kiváltságos osztályok mindig hajlandók arra, hogy a demokráciát kicsinyeljék, természetes tehát, hogy az a kormány, melynek nincs ugyan kifejezetten demokratikus programmja, de melynek bizonyos körök szemében épp az a vétke, hogy többnyire polgári származású és nagy tehetségű férfiakból áll, szükségképp magával szemközt találja a feudális elemeket és a feudális elemek ósdi szellemét. Érzik ezek az elemek, hogy a jogok aránytalan felosztása, hogy az az ellentét, amely az ő kiváltságaik és a mások kötelességei közt fennáll, sokáig nem tarthatja magát. Most csak az egyházpolitikai programairól, a vallás- és lelkiismereti szabadság elemi követelményeinek érvényesítéséről van ugyan szó, de ha egyszer a liberális és nemzeti szellem az egyházpolitikai irányban diadalmaskodik, nem jut-e eszébe valamely szabadelvű és demokratikus kormánynak, akár a mostaninak, akár valamely másnak, hogy az 1848-iki elveket az ország két legfelső rendjének irányában is érvényre juttassa és hogy a politikai jogegységnek ezelőtt félévszázaddal félbeszakított munkáját egész terjedelmében végrehajtsa, hogy gyökeresen átalakítsa a főrendiházat, szabályozza az egyházi javak élvezését és eltörülje a nemzetünk egész történelmében odiózus hitbizományokat? Ha ellenben a feudális irányzatnak most sikerül a klérus és a nemzetiségek segítségével megbuktatni az egyházpolitika terén küzdő liberális eszmét, úgy hosszú időre le lesz szerelve a szabadelvű irány, és kiváltságainak várfokáról nyugton szemlélheti majd a magyar világ folyását a nagyúri önzés és a haladástól irtózó maradiság. Íme a konzervativizmus benső, lélektani motívuma, abban a feudális, klerikális és reakcionárius szövetségben, mely midőn vállalkozott a 48-as hagyományokban és nemzetünk nagyjainak szellemében gyökerező liberális és nemzeti irány megbuktatására, egyszersmind kell, vagy legalább kellene, hogy elszánva legyen arra, hogy esetleges győzelmének következményeit is levonja, azaz hogy a konzervatív politika köpenyege alatt a reakciót csempészsze be nemzeti közéletünkbe és alkotmányunkba. De mik lehetnek e szövetségnek további céljai és mik lehetnek eszközei? A főrendiházi reakciónak sohasem volt programmja, sem öntudatosan kijelölt iránya. Egész szerepe a múltban negatív és passzív volt. Ellenállam a liberális fejlődésnek és a nemzeti iránynak, meggátolni intézményeink izmos fejlődését, kedvében járni a bécsi reakciónak, ez volt a főrendi tábla egész bölcsesége, ez volt politikájának magva minden időben. A régi konzervativizmus maradiságot, petrifikációt és elposványosodást jelentett, a mai konzervativizmusnak reakció a neve. Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy a szabadelvű eszmének gátat vessenek a nemzeti és államalkotó tevékenység terén, hanem szó van egyeseknek Bécs irányában való szolgálatkészségéről, mely elmegy egészen az alkotmányellenes rendszerváltoztatás szándékáig. Nem az eszmeszegény főrendiházi többség, hanem egyes besúgók úgy akarják feltüntetni irányadó helyen a klerikális és feudális ligát, hogy vele és a nemzetiségi velleitásoknak segítségével új politikai rendszert lehet megalapítani és fentartani Magyarországon, hogy meg lehet honosítani e hazában is a Taaffe-rendszernek valamelyik formáját, hogy a liberalizmus és a nemzeti sovinizmus mindig parallel fejlődvén, most az egyházpolitikai programm megbuktatása által tönkre lehet tenni mind a kettőt és hogy így lekerülnek a napirendről nemcsak a liberális, hanem egyszersmind a közjogi kérdések is; hogy békét köthetünk ezek után mindenkivel: a centralizációval, föderalizmussal, erős koncessziók árán a nemzetiségekkel és a status quo ante alapján a felekezetekkel, és végre, hogy az új politika számára meg lehet az országban nyerni mindenkit, kivéve a magyarokat. Igenis, az a politikai rendszer, melyről a magukat konzervatíveknek nevező egyes reakcionáriusok álmodoznak, csak a magyarok támogatását nem nyerhetné meg az országban. Megnyerhetné a felekezeti elvakultságot, a dákorománizmust, a pánszlávizmust, csak a magyarságot nem. Ha történnék kísérlet ily irányban, ez szemben találná magával az egész magyarságot, felekezeti különbség nélkül. Tiszta dolog TÁRCA. Strófák a ártatlanságról. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Semmi kedvem, hogy szentiváni énekbe fogjak az ártatlanságról. Elég unalmas az ártatlanság azoknak, akik nyakig vannak vele s elég baj azoknak, akik már elvesztették. Már akkor sokkal szívesebben énekelnék a bűnről: mulatságosabb és többeket érdekelne. S volna is valami kérdeznivalóm. Hogy miért szeretik csak titokban s miért röstellik nyilvánosan elismerni szeretetreméltóságát ? Végre is bizonyos, hogy ezen a világon mindent az Isten teremtett, aki az embernek is életet adott s a szegény halandónak csak egy alkotása van: a bűn. S ez egyetlen gyermekét tanítják megtagadni a testvérei, az atyaisten többi teremtései kedvéért. Az embernek szeretnie kell a felebarátját, aki néha igazán haszontalan fráter s türelemmel kell lennie még olyan állatok iránt is, amelyek ugyancsak próbára teszik a türelmességét. Csak éppen a bűnt, az egyetlen szülöttét, ezt a mulattató, pajkos teremtést kell megvetnie, holott utonútfélen kíséri és kisérti. Szeretném ezt megkérdezni, kivált azért, mert voltaképpen alig kapnék más feleletet, mint hogy nem vetik ámúgy meg a bűnt, szeretik is, mulatnak is vele, csak éppen a társaságban titkolják. Ami természetes is, mert ez a kölyök, ez az egyetlen gyermek nem éppen fashionable s olyan okos, hogy zavarba hozhatja a kedves szüleit... * Mondom: ha már énekbe fognék, inkább a bűnről énekelnék. De egyáltalán nincs énekes kedvem. Egy újdonság emléke iránt, amely valami amerikai újság nyomán került az európai papiroslepedőkre. Azt olvastam belőle, hogy az Egyesült Államokban a szenátusba akarták választani mr. Yankeet, akit mindenki tisztelt és becsült New Yorkban és a környékén, mert tiszteletre és becsületre méltó férfiú volt s azonfelül nemcsak közremunkált a város felvirágoztatásán, hanem tiz vállas fiúnak is életet adott, hogy szükség esetén tízzel több katona védelmezhesse a virágzó várost. Harminc esztendőn át ismerték a szomszédai és azok is, akik a város másik végén laktak. Ha magyar politikusnak teszi meg végzete, nem éppen szokatlan módon elmondhatja vala, hogyélete nyitott könyv, amelyben tudvalevőleg mindenki olvashat, aki annak idején nem mulasztotta el az ábécé misztériumaiba behatolni. Szóval: mr. Yankee olyan yankee volt, amilyent az amerikai Ur csak jókedvében teremthetett. S mr. Yankee mégsem került a szenátusba, sőt szégyenszemre kellett megszöknie New Yorkból, hogy be ne törjék az ablakait és a fejét. Mi okozta a nagy változást ? Valamelyik ellenjelöltje, aki örökölhetett valamit a hiénáktól, kiásta az érdemes mr. Yankee ókorából, hogy húsz éves korában olyan nevet talált egy bélyeges papirosra irni, amely már nem vágott össze az ő apáitól öröklött nevével. Váltót hamisított. Három esztendeig ült volt e kellemetlen ügynek miatta, azután a börtönből beállott valamelyik munkásházba és szerzett magának vagyont, becsülést, asszonyt, boldogságot, helyet a társaságban, szóval mindent, amire egy egészséges yankee lelkének és testének rendszerint szüksége vagyon. Harminc esztendő pergett le fehéredő üstöke felett, öt ház homloka és tiz fiú viselte az ő nevét, boldog volt, akivel kezett fogott, jótékony célra ezerszer annyit áldozott, mint amennyit valamikor a saját jótékony céljára elsinkófált s körülötte lassan kint édes, enyhe sáncokat emelt a feledés. Miután az emlékezés neki sem állott érdekében, maga is szívesen húzódott meg a kellemes sáncok mögött. Nem háborgatta senki, míg valakinek az a gondolata nem támadt, hogy az olyan tiszteletreméltó férfiúnak, mint mr. Yankee, a szenátusban kellene ülnie. Csak egy érdekelt kandidátus kellett, aki a régen elfelejtett titkot fölelevenítse, a sáncokat lerombolja s a tiszteletreméltó mr. Yankee egyszerre úgy állott ott, mint aki körül abban a pillanatban bontják le a falakat, amikor fürdőbe akar szállani. A tömeg elfelejtette, hogy harminc esztendőn át tisztelni és becsülni tanulta, hogy éppen ezért a szenátusba akarta küldeni s már csak azt tudta róla, hogy az ókorban hamis nevet irt bélyeges papirosra. Felhangzott az obuigát Gyalázat! és mr. Yankee a nyakába vette a lábait, hasonlót cselekedett tisztelt felesége és tíz fia is, aztán éjnek idején megszöktek, hogy be ne verjék ablakaikat és fejeiket... * Voltaképpen ez a história kevésbbé érdekesen és némi változatossággal mindennap ismétlődik. Akiknek múltjában még nem vájkáltak a hiénák, naponta örvendeni szoktak, ha valamelyik felebarátjukat a mentők gyufatartóinak bölcsesége szerint baleset érte. Az ostoba kisgyermekek sírva fakadnak, ha az illetékes virgács csak egyiküknek hátán is táncolni kezd. De éppen ezért ostobák és éppen ezért gyermekek. A felnőttek, az okosak, ilyenkor nevetni szoktak. Mert végre is, a soron levő felebarát ordítása eltereli róla a figyelmet s a büntető kéz is kifárad a fizikai munkában. Reájuk tehát csak később kerül. S legalább a balesetig, a katasztrófáig, ha vulkán fölött is, de táncolni lehet és kell. Táncolni pedig olyan édes, kivált annak, aki minden pillanat hajnalhasadásában utolsó pillanatát sejtheti. Lám Róma, lám Páris sohse táncolt, sohse mulatott Negyvenötödik évfolyam. CiniMtédink Battejereai Egéfsz évre--------14 frt — kr. Félévre----------------1 „ - „ Negyedévre-------3 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 20 „ Naponkint fcétsiar hizhos fáldra, Egész évre--------15 frt — kr* Félévre — — — 9 „ — „ Negyedévre __4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 60 * Egyes szám ára: Reggeli kiadás — — 4 kr* Esti kiadás --------— 5 » fcuaáóUTial: I, hneeMin, fmwsk-kuán PESTI NAPLÓ SHOntMinl tM«hu csuk. reggeli kiadásért: Egész évre — — 14 frt — kr. Negyedévre-------3 „ 59 „ Reggeli és Mü lap egyikt kUlimn: Egész évre_____18 frt — kr. Negyedévre— — 4 „ 50 , Kipenfolat kétner posla küldw: Egész évre____. 20 frt — kr. Negyedévre-- — 5 „ — „ Kgyn oda te: Reggeli kisdia--------— 5 kr. Esti kiadó -------------4 „ SperkeaatBeeg: Ve Funatik-tmn 3. Atimaem-V 141. sz. Budapest, szerda, május 23. 1894. Mai számunk tizenhat oldal.