Pesti Napló, 1894. október (45. évfolyam, 271-301. szám)

1894-10-09 / 279. szám

Fellelek, Budapest, október 8. A főrendiház klerikális elemei, vérszemet kapva a szombati győzelemtől, megbuktatták ma a recepciót. Ma már nem is színlelték többé azt az előzékenységet, amelyet a vallás szabad gya­korlatául szóló törvényjavaslattal szemben mu­tattak. Minek is azt, amitől minden jóravaló ultramontán ember irtózattal fordul el, általá­nosságban elfogadni, s csak aztán, a részletes tárgyalás során agyonmódosítani? Ennek az ala­koskodásnak a fáradalmait se vette ma már többé magára a főrendek ultramontán többsége. Megbuktatta a recepciót mindjárt az általános szavazásnál. Ez az esemény nem fog meglepni senkit, csak a lélektani problémákkal fog­­lalkozókat fogja némileg érdekelni. Tegnap­előtt még a hipokrízis járta: a vallásszabadság elvét nem merték megdönteni s csak éppen annyi bátorságuk volt, hogy meghamisítsák. Ma azután a szombati győzelem hatása alatt félredobták a békülékenység álarcát s odalökték az egész ma­gyar nemzet szemébe kihivóan a nyílt vissza­utasítás igéjét. S hogy ez az október hónap nem egyéb a május folytatásánál, azt külsőleg is meg mer­ték dokumentálni, tűzbe vive a liberális reform­eszme ellen még azt is, aki eddig lappangott láthatatlanul a főrendiház egyházpolitikai ellen­zéke mögött: a nagy Széchen Antalt, aki ma megjelent a Múzeum dísztermében, megjelent, sőt hallatta is nyomatékos szavát. Rügyfakadástól lombhullásig csak annyi változott meg, hogy az importált bécsi segédhadakat az udvari főmarsall ezúttal nem hozta, mert nyilván nem hozhatta magával; egyébként a főrendiház ultramontánjai nem csappantak meg sem számarányban, sem elszántságban. Nincs tehát sem vallásszabadság, sem re­cepció — egyelőre. S kérdés, mi sors vár a még tárgyalandó egyházpolitikai javaslatokra ? A gyermekek vallásáról szólót ma elfogadta ugyan általánosságban a főrendiház, de ki tud­hatja, a részletes tárgyalás során milyen megle­petések fognak előkerülni a főrendek Pandóra­­szelencéjéből ? S ha meg is szavaztatik lényegé­ben csonkítatlanul ez a törvény, vájjon nem fog-e ismét többség összeverődni az állami anya­könyvvezetés ellen, amely intézmény bukása vég­­reh­aj­thatatlanná tenné a meg nem hiúsult junk­­u­m dacára a polgári házasságot? De bármiképp is alakuljon a dolog, már maga a vallásszabadságnak és a recepciónak a bukása töredékké devalválja azt az egyházpoli­tikai programmot, amely mellett síkra szállt a képviselőháznak a magyar parlamentarizmus tör­ténetében példátlan többsége s az országnak pártkülönbség nélkül csaknem egész közvéle­ménye. Ez oly tény, amelyet meg nem történtté immár nem lehet tenni és amelylyel a nemzetet még az sem békíthetné ki, ha a főrendiház, megbánva szombati és mai szavazásait, megke­gyelmez a még napirenden lévő egyházpolitikai javaslatoknak. A megnyesett programm kielégítheti-e a közvéleménynek s a képviselőháznak szabadelvű aspirációit? Képzelhető-e, hogy az a liberális áramlat, amely az egyházpolitikai reformművet annyi nehéz akadály legyőzése után a maga mostani fázisába bírta hozni, eldobja fegyverze­tét, megtagadja a maga erkölcsi és politikai erejének öntudatát és meghunyászkodva alkut kössön a maga megcsonkítóival ? Képzelhető-e, hogy azok a szellemi tényezők, amelyek megvív­ták diadalmasan a döntő csatát a liberalizmus javára, most kapitulációra szoríttassák magukat egy hátvédi ütközetben? Elég ezeket a kérdéseket fölvetni. Kishi­­tűen kételkednék a magyar nemzet vitális ere­jében az, aki haboznék a rájuk illő felelettel. A főrendiház azt mondta, hogy: nem. Most a képviselőházon, a nemzeti akarat alkotmányos kifejezőjén s a közvéleményen a sor. Nyilatkoz­zanak meg ők. Szóljanak és tegyenek köteles­ségük szerint. De most már nem pusztán úgy, ahogy a liberalizmus iránt való buzgalmuk su­gallja, hanem úgy is, miként aggódó h­azafisá­­guk parancsolja. Mert az, amit a főrendiház mostanában elkövet, egyenes merénylet az egész­séges nemzeti továbbfejlődés feltételei ellen, s nyílt fölbátorítása a magyar állam létalap­jait megrendíteni akaró reakcionárius törekvé­seknek. Ha volna komolyság a klerikális főrendekben, ha szorult volna beléjük csak egy paránya is annak a politikai felelősségérzetnek, amely a tör­vényhozói tiszttel vele jár, ha alá tudnák ren­delni a saját maguk fogyatékosságában gyöke­rező, a haladás és a demokratikus eszmék ellen törő személyes érzületüket a haza nagy érdekei­nek, úgy semmiféle admonícióra velük szemben szükség nem volna. Megértenék akkor, hogy az, amit most cselekszenek, kockáratevése a magyar állam létföltételeinek, s hogy ez idő szerint a leg­konzervatívabb politikát az csinálja, aki a létező dolgokat oly értékkel ruházza föl, amely érdemessé teszi őket arra, hogy konzerváltassanak. Az idők szellemének nem hallják-e főrendeink a parancs­szavát? S nem érzik-e végzetes lehelletét a viharszárnyakon felénk közelgő jövendőnek? Hogyan tekinthetik a konzervatív politika fel­adatának azt, hogy megvonja a minden körül­mények között konzerválandó magyar államtól azt a fegyverzetet, amely egyedül képesíthetné arra, hogy biztosítsa jelenét s kivívja a jövő föllendülésének föltételeit? Hogyan akarhatják hazánknak már most is eléggé súlyos közviszo­nyait még áldástalanabbakká tenni a felekezeti visszavonás meghonosításával és a Magyarorszá­gon most folyamatban levő bomlási processzus stabilizálásával? A főrendiház klerikális elemei nem értik a korszellemnek nagyon is világos jel­beszédét. Van szemük és fülük, de nem látnak és nem hallanak. Vakon viszik az országot egy szédítő örvény szélére és elzárkóznak siketen a nemzeti lelkiismeret hangos földobbanása s a népek végzetének intelmei elől A főrendiház ilyetén magatartása új köte­lességeket ró a liberális érzésű hazafiakra. Ami ellentét van közöttük a politikai élet egyéb te­rein, az mind vonuljon háttérbe mindaddig, amíg ez a harc, a szabadelvű és demokratikus eszmék harca egy maroknyi privilegizált egyén önkénye ellen, végig küzdve nincsen. Tömörüljenek össze lelkesen és elszántan egy táborrá, amely nem fárad el a küzdelemben s nem pihenteti mindad­dig a fegyvereit, amig nincs legyőzve az az ellenszegülés, amelyet a retrográd irányzat fejt ki a haladás eszméi ellen s amelylyel néhány száz ember anakronisztikus előjoga igyekszik meghiúsítani egy élni akaró s a maga létfelté­teleiért harcoló nemzet akaratát. Ha új krízisbe sodorja a főrendiház az or­szágot, ennek a válságnak más megoldása nem lehet, miért az, amely föltámasztotta hamvaiból a Wekerle-kormányt és győzelemre vitte a Múzeum dísztermében a júniusi szavazáskor a kötelező polgári házasságot. Az ország az Isten segítsé­gével ki fogja heverni ezt a krízist is. De nem mernénk jótállást vállalni azért, hogy a főrendi­ Negyvenötödik évfolyam.­i reggeli és esti kiadás Ulla« küldi bízta vagy postán küldta Budapesten és a vidéket: Egész évre .. 18 írt — kr. Félévre — — — 9 „ — „ Negyedévre-------- 4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ CO H Egy szám ára a vidékei: Reggeli kiadás—_____ 5 kr Esti kiadás----------------4„ kiadóhivatal: W.. fenwiek ten, Fmedtk kukra. i nggdl is esti kiadás egyfktt, »gr««TM KMre Budapesten és & Tidéksn: Epész évre___14 frt — kr. félévre -- — — 7 „ — „ Negyedévre— — 3 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 20 „ Est ssím én Budapestet: Reggeli kiadás________ 4 kr. Esti kiadás ____3 „ Szerkesitőség: R„ FffMcia tire 3. JuliMissi ipoUL 279. sz. Budapest, kedd, október 9. 1894. Mai számunk tizenhat oldal­­ ház intézményét érintetlenül fogja hagyni az a végzetes akció, amelynek mostan vagyunk meg­döbbent szemtanúi. A helyzet: Budapest, október 8. A szabadelvű párt köréből a következő értesüléseket veszszük, amelyek érdekesen világítják meg a főrendiház szombati és mai szavazása által támadt helyzetet: A zavaros politikai helyzet valóságos kultúráit teremti meg a kombinációk bacillusának. Megindult a nagy találgatás a sajtó egész vonalán s folyik a bajsza az egyházpolitikai javaslatok mostoha sorsá­nak okai után. A nyáron át megpihent politikai fan­tázia csodásnál csodásabb agyrémeket teremt s ahány lap, annyiféle okával találkozunk a főrendiházban folyó eseményeknek. Mi a magunk részéről a politi­kai egyenlet ismeretlenét matematikai pontossággal véljük kiszámíthatni. Az X-nek sokfelé keresett meg­fejtése a következő: A kormány egyszerűen azért nem tud a főrendiház­ban többségre találni egyházpolitikája számára, mert nincs a főrendiházban többsége a liberális javaslatok­nak. A polgári házasság fölött júniusban megejtett második szavazás a közvéleményt nagy alúzióba rin­gatta. Akkor az izgalmas események hatása alatt, nem politikai, hanem tisztán lélektani okokból össze­verődött ugyan ad hoc egy alkalmi többség, de ez nem volt szervesen megalkotva s nem is létesült az egyházpolitikai ellenzék egy részének megtérése és így a liberális tábor szaporodása által, hanem a maga létrejöttét tisztán a másik tábor egy része absztinenciájának köszönhette. Ezt a távolmaradást, a harctérnek ezt az elhagyását pusztán az akkori helyzet által megteremtett hangulat okozta, az a lé­lektani miliel, amelyet az eléggé ismert események alkottak meg. A polgári házasság megszavazása után a közvélemény hamar, mert szívesen el­felejtette azt, hogy a júniusi krízis nem sza­porította a reform barátainak számát, hanem csak csökkentette ellenségeinek táborát. S mert szemet hunyt a polgári házasságot megszavazó többség ilye­tén negatív természete előtt, abba a csalódásba esett, hogy már most minden rendben van, s hogy tehát eldőlt a kocka a még hátralévő javaslatok sorsa fölött is. Pedig számba kellett volna venni azt a körülményt, hogy elmúlván a kedélyeken akkor ural­kodott hangulat nyomása, megszűnik egyúttal az az ok is, mely a kisebbségben levő liberális tábort al­kalmilag és ideiglenesen többséggé változtatta. Ami akkor izgalom, gond, politikai aggodalom volt az atmoszférában, az mind elpárolgott azóta s a főrendiházban ismét beállott az elemek régi csoportosulása és az a normális hangulat, amely kizárja a többséget az egyházpolitikai re­formok számára. Meg van oldva tehát a probléma, hogy miért buknak most sorra a javaslatok. Meg­buknak azért, mert a főrendiházban nem volt és nincs többségük, s mert a liberális törekvések hívei ott a dolgok természetes rendjében a kisebbséget képviselik. Már most csak arról lehetne szó, hogy miért nem forszírozta keresztül a kormány a javaslatokat akkor, amikor azok a bizonyos lélektani okok még teljes erejükben fenforogtak? Miért hagyta elpáro­logni azt a hangulatot, amelynek nyomása alatt a liberális kisebbség többséggé változott? Hát ennek is megvan a maga csodálatosan egyszerű megfejtése. A javaslatokat júniusban azért nem lehetett keresztül hajtani, mert a főrendek liberális táborának oszlopos emberei voltak azok, akik akkor a tárgya­lásoknak őszre való halasztását követelték. Követel­ték pedig azzal, hogy ők a halasztás megtagadása esetén is, tekintettel az időközben beköszöntött nyárra, föltétlenül elutaznának s igy a dolog forszi-

Next