Pesti Napló, 1895. március (46. évfolyam, 59-88. szám)

1895-03-01 / 59. szám

I TV' N­egyvenhatodik évfolyam. A ifff­ dl fs Mii klndAs reyfift, •gjsaerre küldve llnidepeslni 6» a vidéken! Frt'sz évre___ 14 frt — kr. Félévre ... ... _ 1 „ — „ Negyedévre------ S „ 50 „ Egy h­ónapr» — 1 „ 20 „ Egy szám ára Budapesten: Reggeli kiadás.. ... 4 kr. Esti kiadás____...__3 „ Szerkesztőség: ti. Ferenciek ten J. ttkiueeavpillikPESTI NAPLÓ 59. sz. Budapest, péntek, március 1. 1895. A reggeli és esti kiadás kttlün* kilülü n­ízisoz vagy postán küldvi Budapesten és a vidétre. Egész évre — — 13 frt — kr. Félévre .­­ a „ -, Negyedévre — — 4 „ 50 n Egy Uimf.pra — 1 „ 60» Egy szám ín • vldétuat Reggeli kiadás... ._ Okik Est! kiadás—------— 4n Kiadó avatalt a. tarai un Vau Lsutit. Az akció pártja. Budapest, február 28. (pd) Mindazok a felszólalások, amelyek ma szabadelvű oldalról nyújtottak anyagot az appropriációs vitához, — örvendetes tanúságot szolgáltattak a liberális politika barátainak. Az ellenzéki támadások ereje ma csakugyan eltör­pült azzal az önérzetes hanggal szemben, ame­lyen Perczel Dezső belügyminiszter, Tisza Ist­ván, Terényi Lajos, Vietorisz, különböző belső alkalomból, de végeredményben egyezőleg hang­súlyozták a szabadelvű párt sokszor megtámadott és kétségbevont akcióképességét. Ez a párt va­lóban teljes hangskálát kürtött a csatába, így csak az igazi ércanyag cseng. Ellenzéki oldalról, előre is sejtjük, a nyilatkozatok őszinteségét is­­még meg fogják mosolyogni, a szabadelvű párt cselekvő állapotát ők szeretik a mesék országába utasítani. Politikai fogásnak nevezik majd a fegyverképesség erőshangú proklamálását és mondani fogják: a falakon belül zajt ütnek, mert baj van készülőben. Általában igaz lehet ez a föltevés, mert elementáris politikai tévedésben lenne az a tör­vényhozói töredék, amely a saját helyzetét bár­mily körülmények közt is hajlandó volna szá­nalmasnak elismerni. Közvetetlenül a bukás előtt sem vall be ilyesmit önmagáról senki sem. Áll tehát abszolúte, hogy egy pártnak a saját maga hangoztatta erejében feltétlenül bízni nem taná­csos. De más kérdés, hogy éppen ennek a párt­nak az erőproklamációjában higgjünk-e? Valóban a szabadelvű többség összetett ak­tivitásában kételkedni mi nem tudunk és kétkedés­nek nem vehetjük a férfias szót. A kövek helyett beszél a szabadelvű pártról maga az idő. Az, amely az egyházpolitikai küzdelem, a szentesí­téssel befejezett politikai hadjárat óta eltelt. Mire alapíthatnók hát a kételkedésünket? Hónapok óta külső nyomát nem látjuk a szabad­elvű párt erőfogyatkozásának. Megapadt szám­­szerint talán egy képviselővel a klub. Belsőleg pláne volt alkalmunk valóságos erőprodukcióit látni a párt egységének, elvhű­ségének, követ­kezetességének. És ha éppen állana az, amit maga az ellenzék szeretett legjobban hangoz­tatni, hogy ez a párt a maga akaratát a leg­utolsó mihstzid­álság idején még a felsőbb aka­rattal szánderli is érvényre tudta emelni, — visszautasítji el* jelölését a korona bizalmas em­berének, — ha áll ez a ráfogás, akkor még abban a kellemes helyzetben is vagyunk, hogy az ellenzéket a saját fegyvereivel verhet­jük meg. Mert ugyan micsoda következetlenség volna az, tehetetlenséggel vádolni azt a pártot, amelyről maga az ellenpárt hirdeti, hogy egy­séges erőmaszszájával még a korona más nézeté­nek is tud imponálni? Nincs okunk valóban készpénzül el nem fogadni a harcképességnek­­parlamenti hangozta­tását. Nincs okunk különösen akkor, ha viszony­lagosnak veszszük a szabadelvű párt erőmeny­­nyiségét, és bomladozó, megingadozó parlamenti kollégáival hasonlítjuk öszsze a liberális pártot. Éppen Tisza István beszéde az, ahonnan külö­nös erővel domborodik ki az ellentét egyrészről a konzekvens és politikailag szilárdan megkon­­cipiált szabadelvű programra, másr­észről pedig magának a nemzeti pártnak parlamenti maga­tartása között. Melyik vájjon akcióképesebb a kettő kö­zött? Az­ a párt-e, amely elfogadott és hajtha­tatlan nemes konzekvenáával vitt keresztül egy programmot, amelyet a túloldalról vetettek fel; vagy az a másik párt, amely kétkedvén az apasággal, most már egyáltalában nem viselke­dik úgy, mint ahogy saját szellemi gyermeké­vel szemben viselkednie kellene? Az erős és világos szabadelvű politika bizonyítása mellett a nemzeti pártnak határozatlan terepjárását szí­nezte ki Tisza István, amidőn a szabadelvű párt akcióképességének legjobb bizonyítékául a saját pártja magatartását ellentétbe állította a nemzeti párt egyházpolitikai történetével. Apponyi Albertet 1892-ben a magyar sza­­badelvűség zászlóbontójául ünnepelték és po­hárköszöntök szólottak minden oldalról. A párt egy percig a legmodernebb politikai résznek mu­tatkozott. Később hűlt a lelkesedés, mert ebbe a nagy modernségbe egy szemet, majd meg egy jó adag girondi ingatagság vegyült. Apponyi megtagadta az egyházpolitikai reformok támoga­tását; igaz, a szabadelvűséget nem tagadta meg és fogadjuk el, hogy elvfeladás nélkül maradt ellenzékben. De menjünk tovább. A küzdelmek folytak, Apponyi jászberényi beszédében a tör­vényhozás két Háza által elfogadott reform előtt hazafiasan meghajolt. Elkövetkezett azonban a legközelebbi múlt története és a nemzeti párt akcióképességének ékes bizonyítékául előállt most az a sajátságos helyzet, amidőn a pártvezérről, egy régebben elmondott nyilatkozata alapján, még mindig a békekötést h­iszszük, ellen­ben a párt félhivatalos sajtójában és alkalmi agitációjában egészen más elemeket tapaszta­lunk. A bonyhádi választáson a nemzeti párt egyáltalában nem igyekezett magát megkülön­böztetni a néppárttól. A revíziót erősen han­goztatta ott Kaas Iver és e magában álló esettől eltekintve sem volt még alkalmunk ha­tározott formában hallani a nemzeti párt sajtó­jától azt, hogy a nemzeti követeléseken kívül a párt vájjon nem ragaszkodik-e a néppárti pro­­grammpontok egyikéhez-másikához is, és vájjon a három év előtt proklamált modern szabadelvűség nem párosult-e időközben egy kis klerikalizmussal ? A szabadelvű pártnak akcióképessége, vagy ami ezt a fogalmat fedi avagy megelőzi, tudni­illik a párt elvbeli egysége ilyenformán nagyon fölötte áll a nemzeti párt közszemlére tett cse- TÁK­C­A. A család becsülete. —■ A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Kazár Emil. A kalotai kastélyt nyár derekán elkezdték ren­dezni. Nagy fenyőfaládák érkeztek a vasútról, ka­­balisztikus fekete jegyekkel. Kőműves, asztalos, kár­pitos és szobafestő dolgozott napról-napra, egy sereg napszámossal. Az uraság, Tarjáni Gyula, házasodni készült. Lemondott tiszti rangjáról is, annak bizonyságára, hogy nem csupán otthont akar alapítani, hanem itt­hon is kíván lenni. A szomszédos báni kastélyban is épp ilyen munkát végeztek. A két urasági­ lak ablakából akár át is lehetett integetni, olyan közel esett egymáshoz. Most már együvé fognak tartozni. Báni Gizella a Tarjáni Gyula menyasszonya. A két család mindig is jó barátságban élt. Minek tartsanak hát tovább csőszt a két birtok közt. Tarjáni Gyula maga vigyáz a mesteremberekre, hogy rendben menjen minden. A kertben is maga intéz mindent. Már kora reggel lent van, nyes, ka­pál és szemzi a rózsákat. Végig-végig megy a nagy szilváson, ahol minden fa szép rendbe van ültetve és számítgatja, mennyit irt ki belőlük, hogy parkot csi­náljon azon a helyen. Boldog ember. Mindennek megváltozását reméli. Életének és a kertnek. Szereti menyasszonyát, az életet. A szilvás egyhangú és ritkás. A nyári száraz­ság meglátszik mindenfelé. A levelek lesültek, az ágakat hernyó­fészkek gubózták be. A gyümölcs ko­rán kezd vörösödni. Az mind férges. Minek ez a nagy szilvás? Szebb lesz a helyén árnyas bokor és terebélyes fa. Valaki csöndesen jön az egyenes után. Egy úri nő. Tétovázva jár, mintha semmi egyéb célja nem volna, csak hogy itt legyen. Se körül nem néz, se föl nem emeli a fejét. Nagyon egyszerűen van öl­tözve, mint ahogy faluhelyen szokás. De Tarjáni Gyulának úgy tetszett már az első pillanatban, hogy ráismert. Elébe sietett, hisz ez menyasszonya, Báni Gizella. A leány fül sem pillantott, hanem lassan lép­delt, lehajtott tővel. A nagyszélű szalmakalapján levő csinált virág élénk szik­éit ismerte meg legelőször vőlegénye. Csak akkor lett figyelmes, amikor meg­hallotta Tarjáni Gyulának lépteit, aki elébe sietett Miért jött a menyasszonya? Olyan szomorúnak tűnt föl, amint magányosan látta. Szive erősen vert, szeme gyanakodóan és fürkészve nézett a leányra. — Ali Gizella — milyen szomorú! — ezzel köszöntötte. — Önhöz jöttem, — szólt a lány, de nem né­zett rá, hanem elvetette a tekintetét iránytalanul. Hangja reszketett és bánatos volt. — Mi történt? — kérdezte Tarjáni, aki azt hitte, hogy menyasszonya váratlan szerencsétlenség­ről akarja értesíteni. Megfogta kezét és megcsókolta. Meleg kézszo­­rítással bátorította és biztosította, hogy vigasztalót talál benne. A leány csöndesen kivonta kezét, s amint sza­baddá lett, engedte, hogy lehulljon tehetetlenül, meg­bénultam Most sem emelte föl a fejét, habár a ka­lap széles pereme úgyis eltakarta. — Boldogtalan vagyok. Ekkor a leány reszkető kézzel kezdte lehúzni a hosszú keztyűt a jobb kezéről. A menyasszony, aki azt mondja a vőlegényé­nek, hogy boldogtalan! Aztán elébe tartja a jobb ke­zét, amelyen rajta a jegygyűrű. — Nem szeret? — kérdezi a vőlegény meg­rendülve. — Mielőtt ismertem, mást szerettem. Tarjáni Gyulának ajkára veti az indulat a kér­dést, hogy kit? De a nyelvén megakad ez a kérdés. Mindegy, akárkit, ha nem őt. Lehúzza saját kezérő­l a gyűrűt, és tétovázva tartja ujjai közt. Menyasszonya is lassan lehúzza. — Visszadja? — kérdezi fuldokolva. Igen, visszacserélik, s akkor Gizella mind a két kezével megragadja Tarjáni Gyulának azt a kezét, amely felszabadította. — Bocsásson meg! Nem tudok tettetni, nem akarok hamisan esküdni. Akit szeretek, annak önt elébe helyezték szüleim. Ha ön lemond rólam . . . — Azt fogom mondani, hogy jobban meggon­doltam, — szól Tarjáni. — Valami közbejött, és vissza kellett adnom a gyűrűjét. Gizella még mindig kezében tartotta Tarjáni izmos kezét. Ez most ideges, heves szorítást érzett rajta. Lehetett az hála és búcsú. Báni Gizella megfordult és elsietett a szilváson keresztül. Tarjáni Gyula is fölment a kastélyhoz, és oda szólt a dolgozó embereknek: — Hagyják abba! Holnap úgyis vasárnap. Nem olyan sietős a dolog. Ruhát váltott és átlovagolt a báni kastélyba. Az öreg Báni Miklós a leveles verandában olvasta a hírlapjait. — Mért nem viteted a lovadat az istállóba ? — kérdezte. — Mert azonnal megyek vissza, — felelt Tar­jáni Gyula, aki nyugodt volt már, de sivár és ünne­­pies, úgy hogy Báni Miklós félretolta a lapjait. — Valami mondani valód van nekem? — Gizella kisasszonynyal már beszéltem. Le kell mondanom . . . értse meg, uram ... le kell monda­nom Gizella kisasszony kezéről. Megmásíthatatlan el­határozásom. Báni Miklós az asztalra ütött és felugrott. — Ezt a szégyent akarja ön elkövetni leányo­mon, rajtam és családomon? Kérem, az okaival se maradjon adós! — Ez elhatározásom. Báni reszketett a felindulástól. — Azonnal távozzék a házamból! Mai számunk tizenhat oldal.

Next