Pesti Napló, 1895. május (46. évfolyam, 118-148. szám)

1895-05-01 / 118. szám

8 Budapest, szerda PESTI NAPLO 1895. május 1. 118. szám. Igen, a negyedik: a munkás réteg után egy ötödik rendé, a munkátalounoké következik, sőt keletkezőben van egy hatodik rend is, mely a nők egyenjogúsításával törekszik uj fordulatot, képet és jelleget adni a társadalmi közéletnek. Ezekkel szemben a száz év története meg­ismétlődik. S ahogy a polgár­ forradalom embe­rei konzervatív ellentállásban lettek erősekké régi zsarnokaik oldalán a tömeg­igényekkel szem­ben — úgy lesz kénytelen a munkásforradalom is a polgári közös érdekekkel szolidárisan kon­zerváló erővé változni át. Gondolja meg ezt a munkás szocializmus, midőn a sorompóba lép igényeit érvényesíteni s a polgári társadalom „zsarnokságával“ erejét összeméri. Tanítsa e tudat szolidaritási érzésre, tanítsa becsülni és kímélni a polgári állam erős­ségeit, intézményeit, midőn bennük építkezni ké­szül. A polgári állam, a haza neki is erős vára, ha szüksége van oltalmára. Pedig lesz, mert eljön az idő mihamarább, mikor a negyedik rendben, mely ma a harmadi­kat gyűlöli zsarnok elnyomó gyanánt, az ötödik és a többi rendek szintúgy fogják gyűlölni, ül­dözni és letörni akarni saját jogaik bitorlóját, elrablóját, kifosztóját, a néptiprót és tirannust egyaránt. Róma túlkapása, Budapest, április 80. A magyar politikai körökben utólagos meg­botránkozás követi Agliardi pápai nuncius esz­tergomi és nagyváradi útját. Kezdik mellékesnek tekinteni azt a szempontot, várjon a pápai nun­cius intrigálni jött-e az egyházpolitikai javasla­tok ellen, vagy pedig a békítés volt-e szándéka. Sem az egyikhez, sem a másikhoz nem volt joga. Ha ma békíteni jó, holnap eljöhet hogy elhintse a viszály magvait a magyar állam füg­getlensége ellen; mindenesetre merénylet színében tűnik föl a pápai nuncius vállalkozása. Egyenes kijátszása az a magyar állam ama régi jogának, hogy Róma másképp nem érintkezhetik a ma­gyar katolikus klérussal, mint a magyar állami hatalom engedélyével, vagyis a jus piaceti szűk kapuján keresztül. Agliardi nuncius nem kért engedelmet a magyar kormánytól, hogy meglátogathassa a ma­gyar katolikus egyház vezérsése fiait. Oly prece­dens ez, amely különösen a vatikáni zsinat óta a legkomolyabban fenyegeti nemcsak Ma­sohasem is lesz. Ellenben legendás száma nagyon azok­nak, akik beléje szerelmesek voltak, akik miatta megve­rekedtek, vagy megölték magukat. Mondják, Berguére úr, aki teljességgel nem számított a feleségének ilyen (a pá­risi fogalmak szerint) monstruózus hűségére, nagyon kellemesen, sőt zavarodottan volt meglepődve az első évek után. Azt is mondják, hogy a szép asszony épp olyan angyalian jó a nagy szerelmek barátságos le­csillapításában, mint maga a nagy Recamierné. Aki­ket érdemeseknek tart rá, azokat mindig m­eg tudja tartani barátainak. Gyermekei nincsenek; ez termé­szetes: a nagy zseniknek s a túlszép asszonyoknak nincsenek gyermekeik. A természet nem múlhatja felül magamagát M­gyarország, hanem egyszersmind más államok szuverenitását is. A pápaság abszolút uralmát meg­alapító e zsinat óta Agliardi utazása a legelső kísérlet, arra, hogy a vatikáni koncilium által teremtett dogma gyakorlati alkalmazást nyerjen. Nem a pápa csalhatatlanságát értjük. Ez a dogma a katolikus hívek benső, lelkiisme­reti ügye. De keletkezett a vatikáni konciliumon egy másik dogma is, amely mélyen érinti a ka­tolikus lakossággal bíró államok belső szerkezetét és függetlenségét. A vatikáni konzilium határo­zatának vn. fejezete ugyanis az anatémával való fenyegetés terhe alatt mondja ki, hogy a római szentszéket közvetetten felügyeleti és kor­mányzati jog illeti meg az összes katolikus egy­házban. Közvetetten és rendes hatalom (aut hanc ejus potestatem non esse ordinariam et immedi­­atam sive in omnes et singulas ecclesias, sive in omnes et singulos pastores et fideles, anathema sit.) illeti meg ez egyházi tan szerint a szent­széket, ami annyit tesz, hogy az egyes katolikus egyházakkal, mint a főpapokkal, valamint a h­í­­vekkel a szentszék vagy megbízottja közvetetle­­nül érintkezhetik, tehát a világi hatalom ellen­őrzését kizárhatja. És hogy ez így van, erre nézve semmi két­séget sem hagy fenn, ugyancsak a vatikáni kon­­cilium határozata, amely olvasható a Collectio Lacensis 485. lapján, a Constitutio Dogmatica 3. fejezetében s mely elkárhoztatja az államoknak azt a felfogását, hogy a római szentszék csak a világi hatalom engedélyével érintkezhetik az egyház főpásztoraival és híveivel. A pápaság e hatalmi terjeszkedésében jól megállapított rendszer volt. A vatikáni konzilium, amelynek határozatait a pápaság janicsárhada, az ázsiai sárga és az afrikai fekete püspökök vitték keresztül a műveit Európa egyháznagyjaival szemben, a pápai cezarizmust tervszerűleg való­sította meg. Az egyházi kormányzat közvetetlen­­ségének és feltétlenségének ürügye alatt különö­sen a következő két dolgot akarta létesíteni. Meg akarta először is semmisíteni a kato­likus egyház nemzeti alakulásainak legprimitívebb csíráját is, sőt össze akarta törni az egyes egy­házak ama közjogi szerkezetét is, mely az állami függetlenséggel volt kapcsolatban, — Így nálunk ■ tényleg megszüntette még a lelkiekben is az esz­tergomi prímás fenhatóságát a többi érsek és püspök fölött. Íme a pápa primátusa és jurisz­­dikciójának közvetetlensége így tette tönkre még ha annyit bámulják az embert? Lássa, madame, ez a szépség átka . . . Ekkor véletlenül rám nézett. Valami furcsát láttam meg. Fáradt szemeiben egyszerre egy új asz­­szonyt pillantottam meg: egy egyszerű jó teremtést, aki szépségének várába csukottan s az emberi bámu­lattól ostromoltan, nagyon, nagyon magában lehet a mögött szobor test mögött, a dicsőség börtönében... Ez a jó asszony nem volt olyan szép, mint a másik, hisz a jóság inkább a nem-szépnek a kiegészítője... A lelkét láttam meg. Olyan fáradt volt. Szinte meg­sajnáltam. — Igen, néha fárasztó, mormogó az ő halk hangján. Én mindig valami különös válaszfalat érzek magam s a többi emberek közt . . . Nem tudnak, vagy nem akarnak velem úgy beszélni, mint a többi nőkkel. Pedig hát azért mégis csak asszony vagyok én is ... A bámulat nem kellemes érzés, ugyanaz a megdöbbenésszerű valami van a szemben, ha egy szörnyet nézünk, mint ha valakit a szépségéért bámu­lunk meg. No de ne is beszéljünk róla! Önök szép­nek tartanak engem, nos, hát mondhatom önnek, borzasztó teher az a szépség, kivált ma este, amikor fáradt vagyok . . . Aztán elkezdtünk beszélgetni. Beszélgettünk mindenféléről. Csodálatosan józan, szelíd és kedves teremtés volt. Mikor látta rajtam, hogy igyekszem elfeledni, hogy egy professional beautyval ülök szemközt, s úgy beszélgetek vele, mint más közön­séges halandó asszonynyal, szinte hálásan nézett rám s bizalmasabbá lön. Szinte jókedvű lett: örült, hogy az egyszer nem szobor, hanem ember számba veszik. Egy kinyújtott karú, életnagyságú carrarai gladiátor állt mögötte az olajzöld függöny sötét rojtjai közt. A szép asszony felséges mozdulatlan fehérségében úgy vette ki magát alatta, mint egy másik márványszobor: egy görög leány, akire az a gladiátor védőleg terjesztette volna ki a karját. Cso­dálatosan harmónikus szobor­csoportozatot képeztek együtt ketten. — S aztán, mondá egyszer, tudja-e, hogy az ilyen hivatásos szépségnek voltaképp nagyon szomorú az egyházi hierarchiát is, annál inkább a világi törvények által megszabott felsőbbségi viszonyo­kat. A vatikáni konzilium óta az esztergomi ér­sek és a nagyváradi bíboros püspök közt semmi hatásköri és felsőbbségi különbség nincs. Mind a­­kettő egyenlően alá van rendelve a pápa primá­tusának. Még­­ ennél is nagyobb az a másik merény­let, amelyet a vatikáni konzilium az államok bel­ügyi és külügyi függetlensége ellen akart elkö­vetni. Az egyházi kormányzat és a pápai jurisz­­dikció közvetetlensége által a római szentszéknek állandó jogot akart adni az idegen államok ügyeibe való beavatkozásra, s ehhez képest logikai kö­vetkezetességgel elkárhoztatta a világi hatalom placetum-jogát. De azt lehetne hinni, hogy a vatikáni konci­­lium határozatai talán nem mennek át a gya­korlati életbe s hogy megmaradnak a lelki üd­vösség elméleti körében. Évek és évtizedek múltak az első kísérlet óta, midőn a magyar állam is beavatkozott a vatikáni zsinat határozatainak ki­hirdetése ellen megindult mozgalomba. A szent­szék politikája tartózkodó volt, túltett a legra­vaszabb diplomácián, már-m­ár úgy látszott, hogy a vatikáni zsinat határozatai csak írott malaszt maradnak a katolikus hívek lelki épülésére. Kul­túrharcok folytak Németországban és másutt, de a vatikáni zsinat határozatai egyáltalán nem áll­tak előtérben. A polgári házasság, az állam leg­főbb felügyeleti joga, mely kiterjed a papi neve­lésre is, s az izgató papok megfékezése képezték tárgyát az állam és az egyház közt folyt küzde­lemnek, nem pedig a vatikáni koncitium ha­tározatai. A szentszék politikája azonban, amily soká lappangott, most épp oly nyíltan és határozottan lép fel. Agliardi magyarországi küldetése két­ségtelenné teszi, hogy a római szentszék most már gyakorlatilag is meg akarja valósítani a vatikáni zsinat határozatait; valóban közve­­tettenül akar érintkezni, természetesen min­dig az egyházi kormányzat ürügye alatt, az egyes katolikus egyházak főpásztoraival és hí­veivel. Az elkárhoztatott placetum kijátszása céljából pedig azt eszelte ki, hogy nem brévék által érintkezik a püspökökkel és érsekekkel, amely brévékre esetleg az állami hatalom ráte­­hetné a kezét,­­ hanem pápai követek segítsé­gével. A római szentszék akarata felől a táviró az élete ? Még barátom is alig van. Az asszonyok, no azokról nem is beszélek, azok természetesen nem szeretnek ... A férfiak? Jaj istenem, ha már a sze­relem szót hallom, beteg leszek beléje. Megutáltatták velem a szerelmet... Nem szeretem én, csak a nyu­galmas életet. Fáradt vagyok, lássa, sokat fecse­gek... De hát, képzelje, miből áll az életem?! Valóságos betegápolói, apácai szerep. Azokat az embereket, akik a­hogy ők mondják, lábaimnál vonaglanak, azokat csillapítom, gyógyítom, csitítom, próbálom a barátságra terelni. Azt hiszi, kellemes mulatság ez? Most már bele is untam, hagyom őket... Sokat vagyok egyedül s olvasok... Az em­bernek mégis van valami joga legalább a nyuga­lomra. — És általában ugy­e unalmasan egyformák a szerelmesek ? kérdem. — No és mennyire! Tudom már előre az egé­szet könyv nélkül. Csak az eszes, zseniális emberek furcsák. Azok valósággal megbutulnak. Én még a híres írók espritjét se élvezhetem, mert velem szem­ben, tán hogy igaz érzést kölcsönözzenek szavaiknak, még banálisabbak a többieknél... Csupa blague ez az egész élet! Pár szót szóltunk arról a hóbortos kis márki­ról, aki tavaly az ablaka alatt lőtte magát agyon. A szép asszony melankolikussá vált. — Beteg lettem abba a borzasztó esetbe. Szem­rehányásokat tettem magamnak. Pedig igazán nem voltam hibás a dologban. Soha egy érdemleges szót nem váltottam vele... Elhallgattunk. — De, kérdem végre, aközött a sok ember közt, madame, akik önbe szerelmesek voltak, nem akadt legalább egy, aki ha melankolikusai is, de szép emléket hagyott volna önben hátra maga után, úgy hogy magányos délutánokon most is eszébe jut néha ? Nem volt egy olyan szerelmese, aki ne lett volna kevésbbé banális, tolakodó vagy nevetséges, mint a többi ? A szép fehér szoborasszony merengve nézett el a carrarai gladiátor karja alól. Gondolatban nyilván utal futotta emlékeit. Párszor elmosolyodott, tán mi­­ n. Véletlenül épp pár perccel azelőtt mutattak be neki, hogy vége lett a hangversenynek, úgy hogy amikor a társaság a buffet felé indult, ő az én karo­mat fogadta el. Furcsa érzés volt az, „a század­ leg­szebb asszonyával,“ (így nevezte el őt a Figaro), menni által egy szalonon. A frakkos sereg sorfalat képezett a nehéz szövetes kisebb szalonokon át, egész a buffetig. Láttam rajta, hogy fáradt, kimerült abba, hogy annyian nézik még egyre. Szoborszerűen moso­lyogott el s csodálatosan halk hangján, szinte gyere­kesen így szólt: — Ha el lehetne bújni valahová . . . Franciaságán alig érzett meg kissé az angol kiejtés. A buffet mögötti ablakmélyedésbe ültünk be. — A férjemnek valami fontos beszéde van a miniszterrel, s még itt kell maradnunk vagy egy fél­óráig . . . Milyen fáradt vagyok! . . . Mialatt azt a pohár fine-champagnet itta, az­alatt ismét, akaratom ellenére, előfogott a bamba bámészkodás, így közelről még megdöbbentőbben szebb volt. Orra és ajkai igazán mintha vésővel lettek volna mintázva. Arcbőre olyan szerénysan tiszta volt, mint a jellegtelen ég. Szobor, szobor!... Vájjon él-e ez a teremtés? ... Nyilván egyre bambább bámészkodással nézhettem, mert a szép asszony egy­szerre szomorúan nézett fel. Zavarba jöttem. — Ugy­e, borzasztó az, védekezem tréfásan.

Next