Pesti Napló, 1895. május (46. évfolyam, 118-148. szám)
1895-05-01 / 118. szám
8 Budapest, szerda PESTI NAPLO 1895. május 1. 118. szám. Igen, a negyedik: a munkás réteg után egy ötödik rendé, a munkátalounoké következik, sőt keletkezőben van egy hatodik rend is, mely a nők egyenjogúsításával törekszik uj fordulatot, képet és jelleget adni a társadalmi közéletnek. Ezekkel szemben a száz év története megismétlődik. S ahogy a polgár forradalom emberei konzervatív ellentállásban lettek erősekké régi zsarnokaik oldalán a tömegigényekkel szemben — úgy lesz kénytelen a munkásforradalom is a polgári közös érdekekkel szolidárisan konzerváló erővé változni át. Gondolja meg ezt a munkás szocializmus, midőn a sorompóba lép igényeit érvényesíteni s a polgári társadalom „zsarnokságával“ erejét összeméri. Tanítsa e tudat szolidaritási érzésre, tanítsa becsülni és kímélni a polgári állam erősségeit, intézményeit, midőn bennük építkezni készül. A polgári állam, a haza neki is erős vára, ha szüksége van oltalmára. Pedig lesz, mert eljön az idő mihamarább, mikor a negyedik rendben, mely ma a harmadikat gyűlöli zsarnok elnyomó gyanánt, az ötödik és a többi rendek szintúgy fogják gyűlölni, üldözni és letörni akarni saját jogaik bitorlóját, elrablóját, kifosztóját, a néptiprót és tirannust egyaránt. Róma túlkapása, Budapest, április 80. A magyar politikai körökben utólagos megbotránkozás követi Agliardi pápai nuncius esztergomi és nagyváradi útját. Kezdik mellékesnek tekinteni azt a szempontot, várjon a pápai nuncius intrigálni jött-e az egyházpolitikai javaslatok ellen, vagy pedig a békítés volt-e szándéka. Sem az egyikhez, sem a másikhoz nem volt joga. Ha ma békíteni jó, holnap eljöhet hogy elhintse a viszály magvait a magyar állam függetlensége ellen; mindenesetre merénylet színében tűnik föl a pápai nuncius vállalkozása. Egyenes kijátszása az a magyar állam ama régi jogának, hogy Róma másképp nem érintkezhetik a magyar katolikus klérussal, mint a magyar állami hatalom engedélyével, vagyis a jus piaceti szűk kapuján keresztül. Agliardi nuncius nem kért engedelmet a magyar kormánytól, hogy meglátogathassa a magyar katolikus egyház vezérsése fiait. Oly precedens ez, amely különösen a vatikáni zsinat óta a legkomolyabban fenyegeti nemcsak Masohasem is lesz. Ellenben legendás száma nagyon azoknak, akik beléje szerelmesek voltak, akik miatta megverekedtek, vagy megölték magukat. Mondják, Berguére úr, aki teljességgel nem számított a feleségének ilyen (a párisi fogalmak szerint) monstruózus hűségére, nagyon kellemesen, sőt zavarodottan volt meglepődve az első évek után. Azt is mondják, hogy a szép asszony épp olyan angyalian jó a nagy szerelmek barátságos lecsillapításában, mint maga a nagy Recamierné. Akiket érdemeseknek tart rá, azokat mindig meg tudja tartani barátainak. Gyermekei nincsenek; ez természetes: a nagy zseniknek s a túlszép asszonyoknak nincsenek gyermekeik. A természet nem múlhatja felül magamagát Mgyarország, hanem egyszersmind más államok szuverenitását is. A pápaság abszolút uralmát megalapító e zsinat óta Agliardi utazása a legelső kísérlet, arra, hogy a vatikáni koncilium által teremtett dogma gyakorlati alkalmazást nyerjen. Nem a pápa csalhatatlanságát értjük. Ez a dogma a katolikus hívek benső, lelkiismereti ügye. De keletkezett a vatikáni konciliumon egy másik dogma is, amely mélyen érinti a katolikus lakossággal bíró államok belső szerkezetét és függetlenségét. A vatikáni konzilium határozatának vn. fejezete ugyanis az anatémával való fenyegetés terhe alatt mondja ki, hogy a római szentszéket közvetetten felügyeleti és kormányzati jog illeti meg az összes katolikus egyházban. Közvetetten és rendes hatalom (aut hanc ejus potestatem non esse ordinariam et immediatam sive in omnes et singulas ecclesias, sive in omnes et singulos pastores et fideles, anathema sit.) illeti meg ez egyházi tan szerint a szentszéket, ami annyit tesz, hogy az egyes katolikus egyházakkal, mint a főpapokkal, valamint a hívekkel a szentszék vagy megbízottja közvetetlenül érintkezhetik, tehát a világi hatalom ellenőrzését kizárhatja. És hogy ez így van, erre nézve semmi kétséget sem hagy fenn, ugyancsak a vatikáni koncilium határozata, amely olvasható a Collectio Lacensis 485. lapján, a Constitutio Dogmatica 3. fejezetében s mely elkárhoztatja az államoknak azt a felfogását, hogy a római szentszék csak a világi hatalom engedélyével érintkezhetik az egyház főpásztoraival és híveivel. A pápaság e hatalmi terjeszkedésében jól megállapított rendszer volt. A vatikáni konzilium, amelynek határozatait a pápaság janicsárhada, az ázsiai sárga és az afrikai fekete püspökök vitték keresztül a műveit Európa egyháznagyjaival szemben, a pápai cezarizmust tervszerűleg valósította meg. Az egyházi kormányzat közvetetlenségének és feltétlenségének ürügye alatt különösen a következő két dolgot akarta létesíteni. Meg akarta először is semmisíteni a katolikus egyház nemzeti alakulásainak legprimitívebb csíráját is, sőt össze akarta törni az egyes egyházak ama közjogi szerkezetét is, mely az állami függetlenséggel volt kapcsolatban, — Így nálunk ■ tényleg megszüntette még a lelkiekben is az esztergomi prímás fenhatóságát a többi érsek és püspök fölött. Íme a pápa primátusa és juriszdikciójának közvetetlensége így tette tönkre még ha annyit bámulják az embert? Lássa, madame, ez a szépség átka . . . Ekkor véletlenül rám nézett. Valami furcsát láttam meg. Fáradt szemeiben egyszerre egy új aszszonyt pillantottam meg: egy egyszerű jó teremtést, aki szépségének várába csukottan s az emberi bámulattól ostromoltan, nagyon, nagyon magában lehet a mögött szobor test mögött, a dicsőség börtönében... Ez a jó asszony nem volt olyan szép, mint a másik, hisz a jóság inkább a nem-szépnek a kiegészítője... A lelkét láttam meg. Olyan fáradt volt. Szinte megsajnáltam. — Igen, néha fárasztó, mormogó az ő halk hangján. Én mindig valami különös válaszfalat érzek magam s a többi emberek közt . . . Nem tudnak, vagy nem akarnak velem úgy beszélni, mint a többi nőkkel. Pedig hát azért mégis csak asszony vagyok én is ... A bámulat nem kellemes érzés, ugyanaz a megdöbbenésszerű valami van a szemben, ha egy szörnyet nézünk, mint ha valakit a szépségéért bámulunk meg. No de ne is beszéljünk róla! Önök szépnek tartanak engem, nos, hát mondhatom önnek, borzasztó teher az a szépség, kivált ma este, amikor fáradt vagyok . . . Aztán elkezdtünk beszélgetni. Beszélgettünk mindenféléről. Csodálatosan józan, szelíd és kedves teremtés volt. Mikor látta rajtam, hogy igyekszem elfeledni, hogy egy professional beautyval ülök szemközt, s úgy beszélgetek vele, mint más közönséges halandó asszonynyal, szinte hálásan nézett rám s bizalmasabbá lön. Szinte jókedvű lett: örült, hogy az egyszer nem szobor, hanem ember számba veszik. Egy kinyújtott karú, életnagyságú carrarai gladiátor állt mögötte az olajzöld függöny sötét rojtjai közt. A szép asszony felséges mozdulatlan fehérségében úgy vette ki magát alatta, mint egy másik márványszobor: egy görög leány, akire az a gladiátor védőleg terjesztette volna ki a karját. Csodálatosan harmónikus szoborcsoportozatot képeztek együtt ketten. — S aztán, mondá egyszer, tudja-e, hogy az ilyen hivatásos szépségnek voltaképp nagyon szomorú az egyházi hierarchiát is, annál inkább a világi törvények által megszabott felsőbbségi viszonyokat. A vatikáni konzilium óta az esztergomi érsek és a nagyváradi bíboros püspök közt semmi hatásköri és felsőbbségi különbség nincs. Mind akettő egyenlően alá van rendelve a pápa primátusának. Még ennél is nagyobb az a másik merénylet, amelyet a vatikáni konzilium az államok belügyi és külügyi függetlensége ellen akart elkövetni. Az egyházi kormányzat és a pápai juriszdikció közvetetlensége által a római szentszéknek állandó jogot akart adni az idegen államok ügyeibe való beavatkozásra, s ehhez képest logikai következetességgel elkárhoztatta a világi hatalom placetum-jogát. De azt lehetne hinni, hogy a vatikáni koncilium határozatai talán nem mennek át a gyakorlati életbe s hogy megmaradnak a lelki üdvösség elméleti körében. Évek és évtizedek múltak az első kísérlet óta, midőn a magyar állam is beavatkozott a vatikáni zsinat határozatainak kihirdetése ellen megindult mozgalomba. A szentszék politikája tartózkodó volt, túltett a legravaszabb diplomácián, már-már úgy látszott, hogy a vatikáni zsinat határozatai csak írott malaszt maradnak a katolikus hívek lelki épülésére. Kultúrharcok folytak Németországban és másutt, de a vatikáni zsinat határozatai egyáltalán nem álltak előtérben. A polgári házasság, az állam legfőbb felügyeleti joga, mely kiterjed a papi nevelésre is, s az izgató papok megfékezése képezték tárgyát az állam és az egyház közt folyt küzdelemnek, nem pedig a vatikáni koncitium határozatai. A szentszék politikája azonban, amily soká lappangott, most épp oly nyíltan és határozottan lép fel. Agliardi magyarországi küldetése kétségtelenné teszi, hogy a római szentszék most már gyakorlatilag is meg akarja valósítani a vatikáni zsinat határozatait; valóban közvetettenül akar érintkezni, természetesen mindig az egyházi kormányzat ürügye alatt, az egyes katolikus egyházak főpásztoraival és híveivel. Az elkárhoztatott placetum kijátszása céljából pedig azt eszelte ki, hogy nem brévék által érintkezik a püspökökkel és érsekekkel, amely brévékre esetleg az állami hatalom rátehetné a kezét, hanem pápai követek segítségével. A római szentszék akarata felől a táviró az élete ? Még barátom is alig van. Az asszonyok, no azokról nem is beszélek, azok természetesen nem szeretnek ... A férfiak? Jaj istenem, ha már a szerelem szót hallom, beteg leszek beléje. Megutáltatták velem a szerelmet... Nem szeretem én, csak a nyugalmas életet. Fáradt vagyok, lássa, sokat fecsegek... De hát, képzelje, miből áll az életem?! Valóságos betegápolói, apácai szerep. Azokat az embereket, akik ahogy ők mondják, lábaimnál vonaglanak, azokat csillapítom, gyógyítom, csitítom, próbálom a barátságra terelni. Azt hiszi, kellemes mulatság ez? Most már bele is untam, hagyom őket... Sokat vagyok egyedül s olvasok... Az embernek mégis van valami joga legalább a nyugalomra. — És általában ugye unalmasan egyformák a szerelmesek ? kérdem. — No és mennyire! Tudom már előre az egészet könyv nélkül. Csak az eszes, zseniális emberek furcsák. Azok valósággal megbutulnak. Én még a híres írók espritjét se élvezhetem, mert velem szemben, tán hogy igaz érzést kölcsönözzenek szavaiknak, még banálisabbak a többieknél... Csupa blague ez az egész élet! Pár szót szóltunk arról a hóbortos kis márkiról, aki tavaly az ablaka alatt lőtte magát agyon. A szép asszony melankolikussá vált. — Beteg lettem abba a borzasztó esetbe. Szemrehányásokat tettem magamnak. Pedig igazán nem voltam hibás a dologban. Soha egy érdemleges szót nem váltottam vele... Elhallgattunk. — De, kérdem végre, aközött a sok ember közt, madame, akik önbe szerelmesek voltak, nem akadt legalább egy, aki ha melankolikusai is, de szép emléket hagyott volna önben hátra maga után, úgy hogy magányos délutánokon most is eszébe jut néha ? Nem volt egy olyan szerelmese, aki ne lett volna kevésbbé banális, tolakodó vagy nevetséges, mint a többi ? A szép fehér szoborasszony merengve nézett el a carrarai gladiátor karja alól. Gondolatban nyilván utal futotta emlékeit. Párszor elmosolyodott, tán mi n. Véletlenül épp pár perccel azelőtt mutattak be neki, hogy vége lett a hangversenynek, úgy hogy amikor a társaság a buffet felé indult, ő az én karomat fogadta el. Furcsa érzés volt az, „a század legszebb asszonyával,“ (így nevezte el őt a Figaro), menni által egy szalonon. A frakkos sereg sorfalat képezett a nehéz szövetes kisebb szalonokon át, egész a buffetig. Láttam rajta, hogy fáradt, kimerült abba, hogy annyian nézik még egyre. Szoborszerűen mosolyogott el s csodálatosan halk hangján, szinte gyerekesen így szólt: — Ha el lehetne bújni valahová . . . Franciaságán alig érzett meg kissé az angol kiejtés. A buffet mögötti ablakmélyedésbe ültünk be. — A férjemnek valami fontos beszéde van a miniszterrel, s még itt kell maradnunk vagy egy félóráig . . . Milyen fáradt vagyok! . . . Mialatt azt a pohár fine-champagnet itta, azalatt ismét, akaratom ellenére, előfogott a bamba bámészkodás, így közelről még megdöbbentőbben szebb volt. Orra és ajkai igazán mintha vésővel lettek volna mintázva. Arcbőre olyan szerénysan tiszta volt, mint a jellegtelen ég. Szobor, szobor!... Vájjon él-e ez a teremtés? ... Nyilván egyre bambább bámészkodással nézhettem, mert a szép asszony egyszerre szomorúan nézett fel. Zavarba jöttem. — Ugye, borzasztó az, védekezem tréfásan.