Pesti Napló, 1895. június (46. évfolyam, 149-176. szám)

1895-06-01 / 149. szám

Budapest, szombat .PESTI NAPLÓ, 1895. junius X. 149. szám. S Mert a népoktatási ügy nagy tömeg-problé­mája az ország, egy felekezeti és nemzetiségi vi­szonyok szerint oly gazdagon árnyalt ország és nép életfeltételeit közvetetten­ szemléletből is­merő elemek összműködését, kölcsönös kiegészíté­sét és korrektívumát követeli. Itt a speciális tan­férfiak mellett a belügyi igazgatás és önkormányzat,a parlament köréből vett,általában a nép, az alsóbb nép­rétegek életébe szeretettel belemélyedő tényezők talán különb gyakorlati sikerrel lennének értékesíthe­tők, mint a magános gondolkozók, a felsőbb isme­retekben gyönyörködő elmék, vagy ama tanügyi szakférfiak, akik egész életüket egy iskolanem falai között, talán kizárólag a fővárosban töl­tötték. Mellesleg megjegyezve: Wlassics minisz­ter azzal a gyors percepcióval, amelyet a szak­­tanácskormány minden életrevaló mozzanata iránt tanúsított, kilátásba helyezte, hogy az eddigi rendszerrel szakítani fog, s a vidéket is bele­vonni készül e legfőbb oktatási tanácsfórumba. S így a miniszter összefoglaló végnyilatko­zatai után bizonyos reménykedő megnyugvással nézünk az akció elé, a felsőbb szakok képvise­lőire nézve is. Mert a választási és képviseleti módozatok kombinálásának a szakértekezlet túl­nyomó többsége kevéssé kedvezett. A miniszter a tanügyi és tudományos szakkitűnőségeken kívül, szellemi és közéletünk más jeleseit is ígér­kezett a tanács munkásságának megnyerni; amennyiben „a közoktatásügy iránt érdeklődést tanúsítottak, azzal foglalkoztak“.—-tette hozzá. Engedje is reménylenünk, hogy nem csupán is­kolai kategóriák szerint összeválogatott úgyneve­zett szakférfiakat és nem is kizárólag azokat a jelességeket fogja megtalálni, akiket nálunk egy miniszter sem mellőzhet. Tudniillik nemcsak azokat a híres jelenlevőket , amint néhai Csiky Gergely, a magyar társadalmi realizmus (nevezzük realizmusnak) méltó dramatikusa oly találóan elnevezte őket — nemcsak a riporterek és kőnyomatosak kegyelméből való jeleseinket, a gyűlések matadorait s a társulatok dísz- és ve­­zérkolomposait. Talán fog akadni néhány távol­levő is Magyarországon, akik életüket szélesebb ismereti körökbe mélyedve töltik s igy többoldalú műveltséggel, univerzálisabb látókörrel esetleg képesek lesznek a tanácsba belevenni valamit abból az összefoglaló szellemből, amely kultúránk­ból csakúgy veszni indult, mint ahogy modern iskolánkban soha sem tudott megvalósulni. Lánczy Gyula: A háromszázalékos Vaskapu kölcsön. A magyar kormány megkötötte a szerződést a három­százalékos Vaskapu-kölcsön átvételére a bécsi Union- Bank-csoporttal, amelynek tagjai: a Magyar Lessár­­­mitoló és Pénzváltó Bank és a Mendelssohn és Társa­­­bankház Berlinben. Ennek az aranykölcsön­ek 45­­ millió korona a névértéke. Címletei, tekintettel a­­ kölcsön nemzetközi természetére, márkákra, frankokra­­ és font sterlingekre is fognak szólnn. A kölcsönt az év második felében bocsátják ki. BELFÖLD. A miniszterelnök Bécsben. Báró Bánffy Dezső miniszterelnök, egy bécsi táviratunk szerint, még holnap is Bécsben marad­­tak nyomában (48. lap). Európába is velük jöttek, s velük telepedtek meg, hogy velük olvadjanak össze. Az összeolvadás a hun birodalom harcokban el­telt 80 éves fennállása alatt nem válhatott perfektté. De a második török-tatár beáramlásnak: az avarnak 400 évig tartó birodalmi kötelékében a két ethnosz képes volt egyesülni. S ez egyesülésből, amely finn­ugor nyelvalakokat török-tatár szavakkal párositott s vi­szont, keletkezett volna Vámbéry szerint az a keverék­­nyelv, melyet a magyarok a honfoglaláskor száz évvel később itt találtak, mint a hódoló benlakók nyelvét, s amelynek ők aztán a magyar nyelv nevet adták, mi­után eltanulták, adoptálták. Abban Vámbérynak tökéletesen igaza van, mi­kor Pannónia három hódító törzse : a hun, avar és a magyar közt, valamint birodalmuk története közt is, kontinuitást keres, mit a krónikások elvesztettek s a történeti kritika sokáig semmibe se vett. Lehetetlen, hogy az avarok száz évvel Etele bi­rodalmának bukása után hun maradványokat e földön ne találtak volna; szintoly lehetetlen, hogy a magyarok alig 100 évvel az avar birodalom bomlása után föl ne használták légyen a hon­foglalásnál annak az erőnek maradványait, mely itt 400 éven át uralkodott. A magyar krónikairók s az idegenek is, Árpádról szólva, érthetetlenül ignor­ál­­ják a befolyást, melyet a honfoglalásra az avarok magatartásának gyakorolni kellett, mintha avarok már akkor nem is léteztek volna s deposszedálásuk után 80 év elegendő lett volna, hogy teljesen ki­pusztuljanak. Újabb történet-kutatóink e kérdéssel már konkrét formában foglalkoztak s utalva a csodálatos összefüggésre, amely egyik ural-altai nép birodalmá­nak pusztulása s a másiknak a romok újjáépítése céljából megjelenése közt van, nemcsak fajrokon­sági, hanem politikai nexust is igyekeztek ebből ki­magyarázni. Vámbéry most kapva kap az alkalmon, hogy a három hódítónak rokonsága, közös török­tatár eredete javára felhasználja a történetírás héza­gát. Csak a finn­ugor és török-tatár keverékű nyelv­ről állítja szinte üzletszerűleg, hogy e hézagba vág annak keletkezése is. Miért kellett e keveredésnek az avar uralom alatt Európában végbe menni, miért kel­lett a magyar nyelvnek a magyarok nélkül kelet­kezni ? Hisz ha a finn-ugor fajok már Ázsiá­ban szomszédai voltak a török-tatárnak, s közös történetük volt az Európába bevándorlás előtt is,­­ miért ne vehette volna a keveredés már ott a kezdetét, sőt miért ne válhatott volna , az éppen a magyarokra nézve perfektté még Ázsia pusz­táin? Sokkal természetesen, érthetőbb a procedúra, hogy a finn-ugorok a török-tatár törzseknek magyar részébe már az ős­hazában felolvadtak, a magyar nyelv tehát már ott keletkezett , mint­ föltételezve a finn-ugorok csatlakozását előbb a hunokhoz, majd az avarokhoz, azt bizonyítva, hogy a hun és avar nyelv, dacára a nagy szláv, germán és görög-latin világgal való érintkezéseinek, nem ezekkel vegyült, hanem a gyenge és jelentéktelen finn­ugorok nyelvé­vel, más idiómát nem vett föl magába, csak ezeket, s a magyarok a honfoglalás után az új keveredett nyelvet voltak kénytelenek adoptálni, fölhagyva a saját ősi nyelvükkel, így a procedúra erőltetett, sőt a magyar királyság megalakulásakor égető szüksé­gessé vált nyelvi konszolidáció rövid idejét tekintve, szinte felfoghatatlan. De Vámbéry könyve tele van hasonló történet­pótló, vagy történetkorrigáló ötletekkel. Legitimálnia a történeti bírálat elfogadott módszerei szerint ez ötleteket, persze nem lehet; maga bevallja, hogy a föltevések, a hipotézisek sorával dolgozik, s nem a tényeket, csak a valószínűséget keresi. A tényekről nézete lesújtó : azok a históriában — szerinte — nem léteznek, s csak hozzá­vetések pótolják. Az egykorú tanukat sommásan lecsepüli, azok buta, elfogult, tudatlan vagy rosszhiszemű fickók voltak, akiknek B. P. Dániel miniszter választói közt. Budapest, május 31. A parlamenti ülésszak elnapolása után Pancso­­ván hangzott el ma az első politikai beszéd: Dániel Ernő kereskedelmi miniszteré, aki elment választói közé, hogy megköszönje a pancsovaiak újabb bizal­mát. Beszéde természetesen érintette a poltika összes aktuális kérdéseit: a 67-es kiegyezést, az egyházpo­litikát, a közigazgatási reformot, a közgazdasági kér­déseket, nagyjában ismertetve nemcsak a kereske­delmi miniszter programmját, de a kormány jövendő terveit is. Nagyszabású beszédének igazán szép befe­jezést választott a miniszter, amikor a politika szét­választó mesgyéjét átlépve, Magyarország ezredéves ünnepéről, a nemzeti kiállításról beszélt. Hazafias melegségtől és lelkesedéstől áthatott szavai bizonyára visszhangra fognak találni az egész országban és el fogják oszlatni azt a közönyt, amely a nagy nemzeti vállalkozással szemben még sok helyen tagadhatatla­nul észlelhető. A miniszter torontáli útjáról és pancsovai be­szédéről így szól a távirati tudósítás: Pancsova, május 31. Dániel Ernő kereskedelmi miniszter délután fél egy órakor indult el Nagybecskerekről Pancsovára. Délelőtt még küldöttségeket fogadott Becskereken. Előbb a katolikus klérust, azután a többi papságot, hitközségeket, testülete­ket, törvényhatóságokat. A Lloyd társulatnak, amely ön­álló kereskedelmi kamarát kért, a miniszter azt felelte, hogy e törekvést megokoltnak találja, annak érvényesülése azonban csak a kamarák kilátásba vett radikális reform­jának és a terület új beosztásának keretén belül lesz le­hetséges. A zsidó hitközség előtt hangsúlyozta a miniszter, hogy a kormány határozottan el van tökélve, hogy a li­berális reformokat, amelyek csak egyszerű emberi jogok érvényesülését jelezik, csorba nélkül megvalósítsa. Becskerek város szine-java ott volt a pályaudvaron, amikor a miniszter elutazott Pancsovára. Útközben a torontálvásárhelyi pályaudvaron tömegesen jelentek meg Debeliácsa, Ozora és Alibunár szerb-, tót- és magyarajkú lakosai. A szónokok beszédére válaszolva, a miniszter fel­idézte a hazafias érzésű magatartást, amelyet ezek a köz­ségek a szabadságharc idejében tanúsítottak. Meggyőződését fejezte ki, hogy ezek a községek, miként a múltban a honszerető nemzetiségek eszméjét képviselték, ugyanezt a derék missziót ezentúl is hasonló hévvel fogják teljesíteni. A miniszter útja innen fogva valóságos diadalút volt: a nép ezrével özönlött a díszített pályaházakhoz, száz és száz nemzetiszinű lobogóval és riadó éljenzéssel tanúsítva az egykori végvidéknek , az állam iránt való hűségét és képviselőjükhöz való ragaszkodását. Ferenchalmon, mely már a miniszter választókerüle­téhez tartozik, Jablonszky főszolgabíró üdvözölte a minisz­tert a visszacsatolt végvidék jó hazafiai nevében, majd a kerület szabadelvű választói nevében Zatkalik evangélikus lelkész mondott talpraesett beszédet. A miniszter kiemelte, hogy a szabadelvű programja alapján kapta mandátumát, és a választók újabb bizalma tanúsítja, hogy működését helyeslik. Ebben buzdítást talál, hogy továbbra is a szabadelvűségért harcoljon. Kijelenti, hogy a kormány egyházpolitikai programmját csorbítatlanul fentartja és el van határozva azt végrehajtana (Viharos éljenzés.) A miniszter ezután folytatta útját Pancsova felé, amelynek gyönyörűen díszített pályaháza előtt Nikolics Sándor főispán üdvözölte, majd Madlanovich polgármester mondott beszédet, mire a miniszter megköszönte a fogad­tatást. A menet hosszú kocsisorban, ezernyi nép sorfala közt hajtatott a városba. Délután 5 órakor fogadta a miniszter a városháza nagytermében a pancsovai városi és kerületi szabadelvű választókat, akiknek nevében Mattanovich Adolf polgármes­ter, majd Bulyovszky lajosfalvai evangélikus esperes üdvö­zölték a minisztert, aki erre hosszabb beszédben fejtette ki programmját, amelyet a választók ismételt éljenzése szakított félbe. A miniszter beszéde. Fogadják mindenekelőtt hálás köszönetem nyilvánítá­sát a mai szíves és lelkes fogadtatásért, amelyben része­sítettek. Látogatásom fő célja az volt, hogy köszönetet mondjak az irányomban ezúttal újból tanúsított bizalomért és képviselővé történt megválasztatásomért, mely a király kegyelme folytán a kormányba történt meghívásom folytán, midőn a parlamenti gyakorlat szerint megbízásomat válasz­tóim rendelkezésére bocsátottam, impozánsabban nyilvánult irányomban, mint valaha. Bizonyára nem csalódom, ha egyhangú újabb megválasztásomat úgy fogom fel, mint helyeslését azon programainak, melyet az újonan alakított kor­mány, mint a lelépett kormány jogutódja proklamált. Ezen kor­mányzati pro­grammnak sarkalatos pontja az, hogy összes tevékenységét az 1867-iki kiegyezés közjogi alapjára kívánja fektetni. (Helyeslés.) Ezen alap hosszú viszályoknak vetett véget és felszabadította mindazon erőket, amelyek hosszú időkig szunnyadásra voltak kárhoztatva az országban. Ezen az alapon ment végbe az ország megújhodása köz-, de külö­nösen a közgazdasági viszonyoknak olyan fejlődése és felüdü­lése, aminkről azelőtt soha még álmodni sem mertünk volna. A kormány és ezzel együtt szakmámnak hatáskörén belül én is arra fogok törekedni, hogy ezen áldásosnak bizo­nyult 07-es közjogi alap sértetlenül fentartassék és végre­­hajtassák (éljenzés) oly módon és értelemben, amint azt a 28 évi gyakorlat eredményei elég ékesszólással tanúsítják. A kormány programmjának második kimagasló pontja az, hogy feladatává tűzte az úgynevezett egyházpolitikai refor­moknak teljes integritásban leendő megvalósítását. Ezen reformprogramol nagyobb része már meg van valósítva, amennyiben három javaslat már törvényerőre emelkedett , a jelen kormány feladata ezekre nézve csak abban áll, hogy azokat végrehajtsa s a gyakorlati életben meghonosítsa. Két javaslat azonban: a vallás szabad gyakorlatáról és az izraeli­ták recepciójáról szóló, még függőben van. (Halljuk!) Bár ezeknek törvényerőre emelkedése sok nehézségekbe ütközik, meg vagyok győződve, hogy ezen törvények is, amelyek az emberi veleszületett jogok érvényesítését képezik, meg fognak valósíttatni. Bár az akadályok nagyok, Szívós kitar­tással, az elvhez való tántorhtathatlan ragaszkodással, lehe­tetlen, hogy ne vezethessük ezen reformokat is a kívánt sikerhez. A közeli jövő talán még ez évben igazat fog adni abbeli véleményének, hogy a reformprogramra eme hátralevő része is megvalósíttatnak.. Szemben ama sokféle kifogással, amelyeket a már törvényerőre emelkedett reformok vég­szavára adni úgysem lehet. Minek van hát bizonyító ereje az oknyomozásban? Az összehasonlító kritika eszközeinek, az analógiáknak Ezen az elven sarkal Vámbéry könyve. Ami a magyar őstörténetből az ázsiai nomádvilágban analógiákra nem akad, azt ő elveti, s helyettük dolgokat tesz, amelyek a nomád­világban előfordulnak ma is, applikációjuk tehát a megtörtént dolgok sorában valószínnel bír. Ha a honfoglaló magyarság nem volt egységes nemzet, akkor e hon szervezése, fentartása, kormány­zása bizonynyal a legcsodálatosb történetek egyike. S Vámbéry könyve tényleg ily csodás történetet ad elő. Nem is magyar történet, hanem folytatása az avarok államéletének, kik magyar fejedelmi ház alatt, magyar vezetés alatt újra államalkotó nemzetté lesz­nek. Nyelvüket megtanulja a hóditó s ők viszont el­hódítják maguknak az ő nevét. Ezt a gondolatot Vámbéry odáig fokozta, hogy a magyar ethnosz alatt a török fa legtarkább ojtovány-lombozatát érti, amely ojtóágakat szed magába folyton, s az a hivatása, hogy az ország kertjében fajokat vegyítsen. Hogy ily premiszszákkal annyi harcot, pusztulást kellett végig állnia, s mégis kibírta ezer évig, — ezt Vámbéry a népek történetében példátlan csodának ismeri el, s garanciának nézi, hogy e nemzet még egy évezredet is könnyen kibír. De mi a csodákat nem fogadjuk el könnyedén, s ha egy premiszsza juttat hozzá, azt kell gyanakodva megnéznünk, még ha Vámbéry mondja is. A könyv egy zseniális kaland benyomását teszi ránk, amibe kíváncsian belemegy az olvasó, kellemes izgalmak közt végig állja, de aztán igyekszik a nor­mális útra visszatérni, mely nem oly regényes, nem oly kápráztató, nincs benne annyi lendület, hév és ötlet, tán prózai, egyhangú és unalmas, de reális és megbízható.

Next