Pesti Napló, 1895. december (46. évfolyam, 330-359. szám)
1895-12-01 / 330. szám
4 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, 1895. december 1. 330. szám. hadipart és az iparűzést képesítéshez kötik. A pénzügyminiszter vendégeit szinte meglepte az a nagy jártasság, amelylyel a császár az iparügyekről beszélt, miközben számos nyomós érvet hozott föl a képesítés követelése ellen. — Kiállítási lakoma. Az ezredéves kiállítás műszaki tanácsosa Müller Béla tiszteletére ma este a kiállítás műszaki osztálya, az igazgatóság, valamint a kiállításon résztvevő és dolgozó összes építészek és mérnökök fényes lakomát rendeztek a Drechsler-féle vendéglő első emeleti termében. Körülbelül százan vettek részt a banketten, csaknem kivétel nélkül olyanok, akik a kiállításra egy-egy csarnokot, pavillont terveztek vagy építettek. A lakomát abból az okból rendezték, hogy az egész kiállítás műszaki munkájának vezetője most lett ötven esztendős. A lakomán elsőnek Szalay Imre miniszteri tanácsos beszélt, aki az ünnepeltet köszöntötte föl, azt kívánván neki, hogy ötvenesztendős korában is huszonötnek érezze magát. Müller Béla műszaki tanácsos az ő hű munkatársait, a műszaki osztály főmérnökeit és mérnökeit éltette, akik részesei minden sikerének s az az érdemök is megvan, hogy még nincsenek félszázadosak. Schmiedt József kiállítási igazgató az újonan kinevezett főmérnökök egészségére ivott. Még számos köszöntőt mondtak s a társaság vidám hangulatban csak éjféltájt oszlott szét. — Dumát Sándor. Az ifjabbik Dumas, akár csak az apja, bizonyos tekintetben nagyon babonás volt. Szenvedélyesen hitt különösen a kézolvasás titkaiban. Lesbarolles, orvos még apja életében avatta be a titokzatos tudomány rejtelmeibe, sőt könyvet is írt a bhiromancia alapvonásairól. Dumasnak legnagyobb mulatsága volt, ha egy-egy szép asszony balkezének a tenyeréből olvashatta múltját és jövendőjét. Nyíltan megmondotta a gyakran megrémült hölgyeknek, hogy körülbelül meddig élnek, s hogy nem nagyon egészségesek, vagy nem nagyon okosak, aszerint, amint a szép puha kacsákon mutatkozó vonások szerte szétágaztak. Minthogy Dumasról mindenki tudta, hogy a kezdő írókat és a kezdő színésznőket nagyon szerette protegálni, napról-napra ostromolták újabb és újabb tehetséges kezdők. Egy színésziskolát végzett feltűnően szép kisasszony legmakacsabb volt az ostromlók közt Dumas végre kijelentette, hogy a kisasszonynak semmi tehetsége a színművészethez, de van igenis a kézolvasáshoz. A kisasszony komolyan vette a mester szavait a azóta teljesen a chiromancia kabalisztikus tudományának szentelte magát és Párisnak leghíresebb jövendőmondója lett madame Thébes személyében. Dumas gyakran ellátogatott madame Thébes szalonjába, ahol a chiromancia újabb eseteit tárgyalták. A mester október elején járt ott utoljára. Akkor már szomorúan mutatta bal tenyerét madame Thébesnek, akit most a Figaró egyik munkatársa meglátogatott. — Nézze csak, asszonyom, mondta neki Dumas, — kezem fejének a vonala meg van most szakadva a tenyeremen, itt, ni . . . . A mesternek csakugyan igaza volt, mondá madame Thébes az újságírónak. Az a tiszta szép vízszintes vonal, amely tenyere közepén balról jobbra húzódott egészen végig, most a gyűrűs ujj mellett hirtelen megszakadt. Madame Thébes kegyeletes emlék gyanánt őrzi Dumasnak gipszbe öntött kezét. — Már említettük, hogy Duraast mennyire elkeserítette befejezetlen műve, La route de Thébes, amelynek drámai csomóját sehogyse bírta megoldani. Legjobb barátja Philippe Gölte, aki gyakran értekezett vele e szenzációsnak ígérkező színműről, most a mester halála után a következő érdekes dolgokat írja a Figaro-nak: — Utoljára Marly-ben beszéltem a mesterrel szép kis házának verandáján. Természetes, hogy a »route de Thébes»-re is rákerült a sor, mely jobban gyötörte, jobban kínozta valamennyi eddig megírt színművénél. — E színmű teljesen be van fejezve, mondta nekem a mester, — de nem tudom kiadni a kezemből. Azt kérdem magamtól, mit is akarok én már a közönségtől? Ami az úgynevezett dicsőséget illeti, abból annyi jutott már nekem, mint amennyi egy százszorta hiúbb embert is kielégítene. Pénzt is többet szereztem, mint amennyit most már el tudok költeni. Taps, fütty, csalódás és elismerés: mindez már nem aj énnekem. Mi az ördögnek lépjek én most a közönség elé ? Ismerem a közönséget, a közönség meg ismer engem. Nem jobb-e, ha ennyiben maradunk most már? Képzelje csak, az én koromban megkockáztatni oly dolgot, amelyben csak vereséget szenvedhetek. Jobb lesz, ha fiókba teszem utolsó színművemet, amelyről elhiszem, hogy a legjobb a darabjaim közt, de nem akarom, hogy színre kerüljön valaha. Erre azt feleltem, hogy mindez csak egy ideges ember beszéde. — Nos hát. Tudja, mire gondoltam ? Nem mondottam senkinek. Látom, hogy milyen hiábavaló törekvés ez az egész élet és hogyan keressük mi azt a gondviselést hiába. Ugyan ki viseli gondunkat? Boldogok azok, akiknek hitük van. Nekem nincs . . . Rémülve vettem észre, hogy a mester teljesen elvesztette önbizalmát, amikor még vagy félóra hosszáig fejtegette sötétebbnél sötétebb gondolatait. Egy párisi távirat arról értesít bennünket, hogy a párisi községtanács mai közgyűlésén leszavazta azt az indítványt, hogy nevezzenek el egy utcát Dumas nevéről. Több szónok arra utalt, hogy Dumas röpiratot írt a párisi községtanács ellen. E nyárspolgárias határozat bizonyára visszatetszést kelt majd mindenfelé. A nagy költőt ma délben temették el a montmartrei-i sírkertben. Már kora délelőtt megszámlálhatatlan sokaság csoportosult a halottasház körül. Sem katonaság, sem zene, sem dalos kör, sem egyéb külső pompa nem kínálkozott az őszintén gyászoló közönségnek. Soha még nagy halottat ily egyszerűen nem temettek Párisban. Ebben az egyszerűségben valami magasztos vonás mutatkozott, ami felülmúlta a legszebb temetések pompáját. És ez a párisi nép százezreinek néma kísérete volt. A halottas kocsit teljesen elfödte a koszorúk tömege. Az utcákon végig sort állottak a párisiak. A nők keresztet vetettek a halottas kocsi láttára, a férfiak hajadon fővel nézték a végtelen gyászmenetet. A halottas kocsi csak lépésben juthatott az egyszerű montmartrei temető bejáratáig. — Nők az egyetemen. A közoktatásügyi miniszter reformja nagy forrongást idézett elő a hölgyközönség körében. Amellett, hogy társaságokban általánosan róla folyik a beszéd, s a kurtaruhás kisasszonyok éles differenciákba kerülnek a magas gallérű fiatal urakkal, akik nem akarják feladni felsőbbségük jogait, az egyetemi aulában egymást érik az érdekes, kiváncsi látogatók. Ezek a látogatók többnyire még nem egészen hosszú szoknyát viselnek, a kalapjukat sűrű fátyol borítja s bizonytalan lépésekkel közelednek az egyetem kapuja felé, ahol már éhes pillantásokkal várakoznak reájuk a jövendő kollegák. Félénken lépnek be az ismeretlen, szent csarnok alá s egy kis céltalan tévelygés után meg-megszólitanak egy-egy ott őgyelgő fiatal óriást. — Kérem, hol van a dékáni hivatal? Tetszik észrevenni, hogy már ebben a kérdésben is előre veti árnyékát a nőemancipáció jövendő hatása ? Egy fiatal leány, aki még nem egészen hosszú szoknyát visel és megszólít egy ismeretlen, magasgallérú fiatal urat! Mikor történt ez meg azelőtt? Meg-megfordulnak az aulában érettebb hölgyek is, akik még sűrűbb fátyolt viselnek s a fellépésükben van valami, ami tiszteletet gerjeszt. Ezeket már messziről meg lehet ismerni, mert többnyire soványak és szemüveget viselnek. Az egyetem tisztviselői mosolyogva fogadják a kedves látogatókat s egyelőre a minisztériumba utasítják őket, mert még az egyetemre való bocsátás, s a fölvételi vizsga ügyében a minisztérium intézkedik. Annak a három hölgynek a kérését, aki a gyógyszerészi tanfolyamra való fölvételért folyamodott, a minisztérium, mint értesülünk, kedvezőleg fogja elintézni. Különösen a gyógyszerészi pályán tűnik ki a nőemancipáció üdvös hatása, mert a gyógyszerész özvegye, ha maga is okleveles gyógyszerész, ezentúl többé nem kénytelen férje halála után olcsón eladni a patikáját, hanem maga is önállóan kezelheti tovább. Biztos forrásból értesülünk, hogy a nőemancipációval a fiatal hölgyeknél jobban csak — az egyetemi hallgatók vannak megelégedve. — Egy vonat veszedelemben. A reggel induló bécsi személyvonat utasai ma nagy veszedelemben forogtak. A vonat ugyanis Pozsony mellett egy alagútban hirtelen megállott, a megrémült utasok kisiettek a folyosókra és csak azért nem ugrottak le a vonatról, mert az ajtók be voltak zárva. A vonat nemsokára megindult és kiderült, hogy csak azért állott meg, mert valaki meghúzta a vészjelzőt. A veszedelem nagy volt, mert nyolc perccel később indul Bécsből egy személyvonat, amely könnyen beleütközhetett volna. A vizsgálatot megindították, hogy megtudják, ki húzta meg a vészjelzőt. — Orvosok eszmecseréje. Épületes vitatkozás folyik a bácskai helyi lapokban. Meghalt a múlt héten egy községi orvos, halálát vérmérgezés okozta. Elfajult lábsebéből keletkezett a baj és a páciens meghalt, dacára annak hogy az egyik legkeresettebb városi orvost vitték ki a beteg ágyához. A községi orvos halála után — mint levelezőnk írja — a megyei járásorvos, aki hivatalos körútjában véletlenül látta a súlyos beteget, — az egyik helyi újságban nyilatkozatot tett közzé, amelyben szemére veti a kezelő orvosnak, hogy a községi orvost lyúkszemsebből keletkezett vérmérgezés ellen nem kezelte, s a bajt fel nem ismerte, — ami persze jelentékeny tévedés volna; szemére veti neki továbbá azt, hogy a gengedéses folyamat már legalább nyolc-tíz napos lehetett és a kezelő doktor mégse vette azt észre. Mindez természetesen a Nyílttér rovatban van megírva, amely rovat kétségkívül arra való, hogy benne gyakorló orvosok különböző halálokok felől vitatkozzanak. A közlemény végén még arra kéri a járásorvos a kezelő orvost, hogy indítson ellene sajtópert, hogy ő vádjait be is bizonyíthassa. Erre a rendkívül nyílt nyílttéri inszerátumra most a kezelő orvos válaszol, és természetesen minden vádnak az ellenkezőjét jelenti ki. A szegény halottnak lyúkszemsebéről azt mondja, hogy ő már egy él esztendő óta kezelte és antiseptice ellen is őrizte azt s a beteg azért halt meg, mert kezelőorvosának tudta nélkül egy végzetes beavatkozás után a vérmérgezés rapid tünetek közt állott be. A «végzetes beavatkozás»-ra valószínűleg a járásorvos közbelépését aposztrofálja, aki is mikor meglátogatta a beteget, új kötést alkalmazott a lábra. Most azután a szegedi sajtóbíróság fog dönteni a vitában, amelyben három orvos szerepel, köztük egy, aki nem vitatkozik. Ez az egy persze a szegény halott, aki nem kiváncsi többé a verdiktre sem. Hogy azonban a járásorvos fellépését rosszra ne magyarázza a közönség, pótlólag megjegyezzük azt, hogy ő — saját állítása szerint — csak azért írta meg a nyílttéri közleményt, mert a kezelőorvos már előzőleg különböző dolgokat beszélt az ő beavatkozásáról, eddig van az egész közegészségügyi történet. — A Nemzeti Szalon estéje. A Nemzeti Szalon helyiségeiben ma újra nagyon sikerült est volt, mint minden szombaton, ma is hangversenynyel és táncmulatsággal egybekötve. A Szalon kiállítási termében, amelyet legelőkelőbb festőink művei díszítenek, újra a legelőkelőbb közönség gyűlt egybe, amely vacsora után a hangverseny sikerült programmszámait hallgatta meg, zajos tapsokkal jutalmazva a közreműködőket. Elsőnek Zboray Aladár olvasta fel A tigris című igen sikerült novelláját. Azután Sessler Sarolta, az ismert jeles hegedűművésznő lépett a pódiumra és pompás teknikával s belső érzéssel játszott el egy magyar ábrándot. Művészi játékát zajos tapsok jutalmazták. A legnagyobb tetszést Itektai Jenőnek, a tehetséges fiatal poétának felolvasása keltette. A Szalon leányközönsége alig győzte tapsolni a rokonszenves poétát, aki három versét volt kénytelen egymásután elszavalni a sűrű újrázásokra. Mind a három legsikerültebb alkotásai közül való. Még Bárdossy Irén énekművészetében gyönyörködött a közönség, s azután vidám táncmulatság következett. — Merénylet Schiller szobra ellen. A berlini Schiller-szobor ellen, mint egy távirat jelenti, a múlt éjszaka pajkos csínyt követtek el. Az emlék egyik mellékalakja, a Tragédia, tőrt tart a kezében. Ezt a tőrt valaki leütötte. — A Duna. A Duna, ez a leghívebb fokmérője az esős és száraz időnek, nagy szárazságra mutat. Alig maradt valami kis víz a medrében, mint a vérszegény ember ereiben a vér, úgy kóvályog a nagy széles árokban az a kis víz, amit még benne hagyott a hosszú, száraz idő. Más esztendőben ilyenkor már hömpölygött bele a még friss, lágy hóból a csapadék, az idén azonban csak odafenn Linzen túl látott havat, az pedig kevés, belefulad a nagy vízbe. A víz állása olyan alacsony, hogy alig emelkedik ki egy méternyire a nulla fölé. Ilyen kicsi még nyáron se szokott lenni a Duna, amely most, ha van a folyamokban is egy kis önérzet, szégyenkezve surran el a tükrében kacérkodó nagy, kiváncsi házak között. Ilyen szégyen csak a legnagyobb rekkenőségben ha éri. A rakodópartok mind kilátszanak a vízből s a Margit-sziget hervadó zöldjét nagy, széles iszappászma veszi körül, zátonyra került a sziget. Különben ezzel nem jó tréfálni, mert ha ilyen szegényesen áll víz dolgában a Duna, könnyen zátonyra futnak a hajók, ez pedig aztán komoly dolog. Hogy ez elő ne forduljon, már pár nap múlva beszüntetik a közlekedést a Dunán s a Fecske, Mátyás király és mindezek a kedves, katonamuzsikás hajók berukkolnak a téli állomásra, hogy nagyot aludjanak tavaszig, mint a medve. Hogy ilyen kicsi a víz, annak csak azok örülnek, akik a vámháztéri hidat építik. Ezek a barbárok azt se bánnák, ha kiszáradna az egész szép, nagy Duna. — A sikkasztó könyvelő. A bánfalvai takarékpénztári sikkasztásokról gyulai levelezőnk újabb részleteket ír. A letartóztató végzést U’Hiteim Soma, a sikkasztó könyvelő megfélebbezte, a Tábla azonban helybenhagyta. A hiányokat családi váltók okozták. A könyvelő leszámítoltatta rokonainak a váltót, akik aztán sorra csődöt kértek. Wilheim kezén kilencezer forint tűnt el, de ő mindent tagad. — A szedők sztrájkja. A nyomdavállalatok és a betűszedők harca még ma sem ért véget, s így a nyomdákban még most is csak az a néhány munkás dolgozik, aki a válságos idők alatt szembeszállóit a felbujtókkal és páratlan kitartással lehetővé tette a lapok megjelenését. Ezeknek a derék, becsületes munkásoknak az emberi erőt csaknem meghaladó munkájuk után egy egész pihenő nlpot akarnak adni a laptulajdonosok s ezért egy ma tartott közös konferencián elhatározták, hogy hétfőn délután két óráig egyetlenegynapilap sem fog megjelenni a fővárosban. — Eljegyzés. Gobóczy Károly nyugalmazott honvédhadnagy, kezelőtiszt eljegyezte Kürthy Blanka kisasszonyt. — Gyilkosság az országúton. Ezen a címen írtuk meg pár nappal ezelőtt, hogy Serbán Szilárd öcsi birtokos (Arad megye) Kunért Ottó nevű gazdatisztjét világos nappal az országúton lelőtték; az aradi újságok nyomán azt is említettük, hogy a gyilkosság értelmi szerzőjének Schweiger József bécsi milliomost tartják, aki már régi haragosa Serbánnak, s egy Ulla Ferenc nevű elzüllött bányamunkást bérelt fel, hogy Konnertet eltegye láb alól. Ma Győrffy Gyula országgyűlési képviselő levelet intézett hozzánk, amelyben elmondja, hogy Schweiger József nevében meg fogja indítani a sajtópert az újságokban megjelent célzatos közlemények szerzője ellen. Kijelenti, hogy Serbán Szilárdnak nincsenek birtokai Arad megyében, sőt pár év előtt már csődbe is került, s amikor már minden hitelforrása kiapadt, csak akkor ordult Schweiger Józsefhez, akitől azt az ígéretet f clalta ki, hogy a nagyhalmágyi uradalom erdőségének kihasználása céljából vele egyezségre fog lépni. Ezen a cimen Serbán kétszáz munkással betört Schweiger erdőségébe s vágatni kezdte a legszebb részeket. Schweiger erdőőrei akkor ellene szegültek az ő mun