Pesti Napló, 1895. december (46. évfolyam, 330-359. szám)

1895-12-01 / 330. szám

4 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, 1895. december 1. 330. szám. had­ipart és az iparűzést képesítéshez kötik. A pénz­ügyminiszter vendégeit szinte meglepte az a nagy jár­tasság, amelylyel a császár az iparügyekről beszélt, mi­közben számos nyomós érvet hozott föl a képesítés kö­vetelése ellen. — Kiállítási lakoma. Az ezredéves kiállítás műszaki tanácsosa Müller Béla tiszteletére ma este a kiállítás műszaki osztálya, az igazgatóság, valamint a kiállításon résztvevő és dolgozó összes építészek és mér­nökök fényes lakomát rendeztek a Drechsler-féle ven­déglő első emeleti termében. Körülbelül százan vettek részt a banketten, csaknem kivétel nélkül olyanok, akik a kiállításra egy-egy csarnokot, pavillont terveztek vagy építettek. A lakomát abból az okból rendezték, hogy az egész kiállítás műszaki munkájának vezetője most lett ötven esztendős. A lakomán elsőnek Szalay Imre miniszteri tanácsos beszélt, aki az ünnepeltet kö­szöntötte föl, azt kívánván neki, hogy ötvenesztendős korában is huszonötnek érezze magát. Müller Béla mű­szaki tanácsos az ő hű munkatársait, a műszaki osz­tály főmérnökeit és mérnökeit éltette, akik részesei minden sikerének s az az érdemök is megvan, hogy még nincsenek félszázadosak. Schmiedt József kiállítási igazgató az újonan kinevezett főmérnökök egészségére ivott. Még számos köszöntőt mondtak s a társaság vi­dám hangulatban csak éjféltájt oszlott szét. — Dumát Sándor. Az ifjabbik Dumas, akár csak az apja, bizonyos tekintetben nagyon babonás volt. Szenvedélyesen hitt különösen a kézolvasás titkai­ban. Lesbarolles, orvos még apja életében avatta be a titokzatos tudomány rejtelmeibe, sőt könyvet is írt a bhiromancia alapvonásairól. Dumasnak legnagyobb mu­latsága volt, ha egy-egy szép asszony balkezének a te­nyeréből olvashatta múltját és jövendőjét. Nyíltan meg­mondotta a gyakran megrémült hölgyeknek, hogy kö­rülbelül meddig élnek, s hogy nem nagyon egészsége­sek, vagy nem nagyon okosak, aszerint, amint a szép puha kacsákon mutatkozó vonások szerte szét­ágaztak. Minthogy Dumasról mindenki tudta, hogy a kezdő író­kat és a kezdő színésznőket nagyon szerette protegálni, napról-napra ostromolták újabb és újabb tehetséges kezdők. Egy színésziskolát végzett feltűnően szép kisasszony legmakacsabb volt az ostromlók közt Dumas végre kijelentette, hogy a kisasszonynak semmi tehetsége a színművészethez, de van igenis a kézolva­sáshoz. A kisasszony komolyan vette a mester szavait a azóta teljesen a chiromancia kabalisztikus tudomá­nyának szentelte magát és Párisnak leghíresebb jöven­dőmondója lett madame Thébes személyében. Dumas gyakran ellátogatott madame Thébes szalonjába, ahol a chiromancia újabb eseteit tárgyalták. A mester októ­ber elején járt ott utoljára. Akkor már szomorúan mu­tatta bal tenyerét madame Thébesnek, akit most a Figaró egyik munkatársa meglátogatott. — Nézze csak, asszonyom, mondta neki Dumas, — kezem fejének a vonala meg van most szakadva a tenyeremen, itt, ni . . . . A mesternek csakugyan igaza volt, mondá ma­dame Thébes az újságírónak. Az a tiszta szép vízszintes vonal, amely tenyere közepén balról jobbra húzódott egészen végig, most a gyűrűs ujj mellett hirtelen meg­szakadt. Madame Thébes kegyeletes emlék gyanánt őrzi Dumasnak gipszbe öntött kezét. — Már említettük, hogy Duraast mennyire elkeserítette befejezetlen műve, La route de Thébes, amelynek drámai csomóját sehogyse bírta megoldani. Legjobb barátja Philippe Gölte, aki gyakran értekezett vele e szenzációsnak ígérkező színműről, most a mester halála után a kö­vetkező érdekes dolgokat írja a Figaro-nak: — Utoljára Marly-ben beszéltem a mesterrel szép kis házának verandáján. Természetes, hogy a »route de Thébes»-re is rákerült a sor, mely jobban gyötörte, job­ban kínozta valamennyi eddig megírt színművénél. — E színmű teljesen be van fejezve, mondta ne­kem a mester, — de nem tudom kiadni a kezemből. Azt kérdem magamtól, mit is akarok én már a közön­ségtől? Ami az úgynevezett dicsőséget illeti, abból annyi jutott már nekem, mint amennyi egy százszorta hiúbb embert is kielégítene. Pénzt is többet szereztem, mint amennyit most már el tudok költeni. Taps, fütty, csa­lódás és elismerés: mindez már nem aj énnekem. Mi az ördögnek lépjek én most a közönség elé ? Ismerem a közönséget, a közönség meg ismer engem. Nem jobb-e, ha ennyiben maradunk most már? Képzelje csak, az én koromban megkockáztatni oly dolgot, amelyben csak vereséget szenvedhetek. Jobb lesz, ha fiókba teszem utolsó színművemet, amelyről elhiszem, hogy a legjobb a darabjaim közt, de nem akarom, hogy színre kerüljön valaha. Erre azt feleltem, hogy mindez csak egy ideges ember beszéde. — Nos hát. Tudja, mire gondoltam ? Nem mon­dottam senkinek. Látom, hogy milyen hiábavaló törek­vés ez az egész élet és hogyan keressük mi azt a gondviselést hiába. Ugyan ki viseli gondunkat? Bol­dogok azok, akiknek hitük van. Nekem nincs . . . Rémülve vettem észre, hogy a mester teljesen elvesztette önbizalmát, amikor még vagy félóra hosszáig fejtegette sötétebbnél sötétebb gondolatait. Egy párisi távirat arról értesít bennünket, hogy a párisi községtanács mai közgyűlésén leszavazta azt az indítványt, hogy nevezzenek el egy utcát Dumas nevéről. Több szónok arra utalt, hogy Dumas röpiratot írt a párisi községtanács ellen. E nyárspolgárias hatá­rozat bizonyára visszatetszést kelt majd mindenfelé. A nagy költőt ma délben temették el a mont­­martrei-i sírkertben. Már kora délelőtt megszámlálhatat­lan sokaság csoportosult a halottasház körül. Sem ka­tonaság, sem zene, sem dalos kör, sem egyéb külső pompa nem kínálkozott az őszintén gyászoló kö­zönségnek. Soha még nagy halottat ily egyszerűen nem temettek Párisban. Ebben az egyszerűségben valami magasztos vonás mutatkozott, ami felülmúlta a legszebb temetések pompáját. És ez a párisi nép száz­ezreinek néma kísérete volt. A halottas kocsit teljesen elfödte a koszorúk tömege. Az utcákon végig sort állot­tak a párisiak. A nők keresztet vetettek a halottas kocsi láttára, a férfiak hajadon fővel nézték a végtelen gyászmenetet. A halottas kocsi csak lépésben juthatott az egy­szerű montmartrei temető bejáratáig. — Nők az egyetemen. A közoktatásügyi mi­niszter reformja nagy forrongást idézett elő a hölgy­közönség körében. Amellett, hogy társaságokban általá­nosan róla folyik a beszéd, s a kurtaruhás kisasszonyok éles differenciákba kerülnek a magas gallérű fiatal urakkal, akik nem akarják feladni felsőbbségük jogait, az egyetemi aulában egymást érik az érdekes, kiváncsi látogatók. Ezek a látogatók többnyire még nem egé­szen hosszú szoknyát viselnek, a kalapjukat sűrű fátyol borítja s bizonytalan lépésekkel közelednek az egyetem kapuja felé, ahol már éhes pillantásokkal várakoznak reájuk a­­ jövendő kollegák. Félénken lépnek be az ismeretlen, szent csarnok alá s egy kis céltalan tévely­gés után meg-megszólitanak egy-egy ott őgyelgő fiatal óriást. — Kérem, hol van a dékáni hivatal? Tetszik észrevenni, hogy már ebben a kérdésben is előre veti árnyékát a nőemancipáció jövendő hatása ? Egy fiatal leány, aki még nem egészen hosszú szoknyát visel é­s megszólít egy ismeretlen, magasgallérú fiatal urat! Mikor történt ez meg azelőtt? Meg-megfordulnak az aulában érettebb hölgyek is, akik még sűrűbb fátyolt viselnek s a fellépésükben van valami, ami tiszteletet gerjeszt. Ezeket már messziről meg lehet ismerni, mert többnyire soványak és szem­üveget viselnek. Az egyetem tisztviselői mosolyogva fogadják a ked­ves látogatókat s egyelőre a minisztériumba utasítják őket, mert még az egyetemre való bocsátás, s a föl­vételi vizsga ügyében a minisztérium intézkedik. Annak a három hölgynek a kérését, aki a gyógy­szerészi tanfolyamra való fölvételért folyamodott, a mi­nisztérium, mint értesülünk, kedvezőleg fogja elintézni. Különösen a gyógyszerészi pályán tűnik ki a nőeman­cipáció üdvös hatása, mert a gyógyszerész özvegye, ha maga is okleveles gyógyszerész, ezentúl többé nem kénytelen férje halála után olcsón eladni a patikáját, hanem maga is önállóan kezelheti tovább. Biztos forrásból értesülünk, hogy a nőemancipá­cióval a fiatal hölgyeknél jobban csak — az egyetemi hallgatók vannak megelégedve. — Egy vonat veszedelemben. A reggel in­duló bécsi személyvonat utasai ma nagy veszedelem­ben forogtak. A vonat ugyanis Pozsony mellett egy alagútban hirtelen megállott, a megrémült utasok ki­­siettek a folyosókra és csak azért nem ugrottak le a vonatról, mert az ajtók be­ voltak zárva. A vonat nem­sokára megindult és kiderült, hogy csak azért állott meg, mert valaki meghúzta a vészjelzőt. A veszedelem nagy volt, mert nyolc perccel később indul Bécsből egy személyvonat, amely könnyen beleütközhetett volna. A vizsgálatot megindították, hogy megtudják, ki húzta meg a vészjelzőt. — Orvosok eszmecseréje. Épületes vitatkozás folyik a bácskai helyi lapokban. Meghalt a múlt héten egy községi orvos, halálát vérmérgezés okozta. Elfajult lábsebéből keletkezett a baj és a páciens meghalt, dacára annak hogy az egyik legkeresettebb városi orvost vit­ték ki a beteg ágyához. A községi orvos halála után — mint levelezőnk írja — a megyei járásorvos, aki hiva­talos körútjában véletlenül látta a súlyos beteget, — az egyik helyi újságban nyilatkozatot tett közzé, amely­ben szemére veti a kezelő orvosnak, hogy a községi or­vost lyúkszemsebből keletkezett vérmérgezés ellen nem kezelte, s a bajt fel nem ismerte, — ami persze jelen­tékeny tévedés volna; szemére veti neki továbbá azt, hogy a gengedéses folyamat már legalább nyolc-tíz napos lehetett és a kezelő doktor mégse vette azt észre. Mindez természetesen a Nyílttér rovatban van megírva, amely rovat kétségkívül arra való, hogy benne gya­korló orvosok különböző halálokok felől vitatkozzanak. A közlemény végén még arra kéri a járásorvos a kezelő orvost, hogy indítson ellene sajtópert, hogy ő vádjait be is bizonyíthassa. Erre a rendkívül nyílt nyílttéri in­­szerátumra most a kezelő orvos válaszol, és természetesen minden vádnak az ellenkezőjét jelenti ki. A szegény halottnak lyúkszemsebéről azt mondja, hogy ő már egy él esztendő óta kezelte és antiseptice ellen is őrizte azt s a beteg azért halt meg, mert kezelőorvosának tudta nélkül egy végzetes beavatkozás után a vérmérgezés rapid tünetek közt állott be. A «végzetes beavatkozás»-ra valószínűleg a járásorvos közbelépését aposztrofálja, aki is mikor meglátogatta a beteget, új kötést alkalmazott a lábra. Most azután a szegedi sajtóbíróság fog dönteni a vitában, amelyben három orvos szerepel, köztük egy, aki nem vitatkozik. Ez az egy persze a szegény halott, aki nem kiváncsi többé a verdiktre sem. Hogy azonban a járásorvos fellépését rosszra ne magyarázza a közön­ség, pótlólag megjegyezzük azt, hogy ő — saját állí­tása szerint — csak azért írta meg a nyílttéri közle­ményt, mert a kezelőorvos már előzőleg különböző dol­gokat beszélt az ő beavatkozásáról, eddig van az egész közegészségügyi történet. — A Nemzeti Szalon estéje. A Nemzeti Sza­lon helyiségeiben ma újra nagyon sikerült est volt, mint minden szombaton, ma is hangversenynyel és táncmulatsággal egybekötve. A Szalon kiállítási termé­ben, amelyet legelőkelőbb festőink művei díszítenek, újra a legelőkelőbb közönség gyűlt egybe, amely va­­csora után a hangverseny sikerült programmszámait hallgatta meg, zajos tapsokkal jutalmazva a közreműkö­dőket. Elsőnek Zboray Aladár olvasta fel A tigris című igen sikerült novelláját. Azután Sessler Sarolta, az ismert jeles hegedűművésznő lépett a pódiumra és pompás tekni­­kával s belső érzéssel játszott el egy magyar ábrándot. Művészi játékát zajos tapsok jutalmazták. A legnagyobb tetszést Itektai Jenőnek, a tehetséges fiatal poétának felolvasása keltette. A Szalon leányközönsége alig győzte tapsolni a rokonszenves poétát, aki három versét volt kénytelen egymásután elszavalni a sűrű újrázásokra. Mind a három legsikerültebb alkotásai közül való. Még Bár­­dossy Irén énekművészetében gyönyörködött a közön­ség, s azután vidám táncmulatság következett. — Merénylet Schiller szobra ellen. A ber­lini Schiller-szobor ellen, mint egy távirat jelenti, a múlt éjszaka pajkos csínyt követtek el. Az emlék egyik mellékalakja, a Tragédia, tőrt tart a kezében. Ezt a tőrt valaki leütötte. — A Duna. A Duna, ez a leghívebb fokmérője az esős és száraz időnek, nagy szárazságra mutat. Alig maradt valami kis víz a medrében, mint a vérszegény ember ereiben a vér, úgy kóvályog a nagy széles árok­ban az a kis víz, amit még benne hagyott a hosszú, száraz idő. Más esztendőben ilyenkor már hömpölygött bele a még friss, lágy hóból a csapadék, az idén azon­ban csak odafenn Linzen túl látott havat, az pedig kevés, belefulad a nagy vízbe. A víz állása olyan alacsony, hogy alig emelkedik ki egy méternyire a nulla fölé. Ilyen kicsi még nyáron se szokott lenni a Duna, amely most, ha van a folyamokban is egy kis önérzet, szé­gyenkezve surran el a tükrében kacérkodó nagy, kiváncsi házak között. Ilyen szégyen csak a legnagyobb rekkenő­­ségben ha éri. A rakodó­partok mind kilátszanak a víz­ből s a Margit-sziget hervadó zöldjét nagy, széles iszap­pászma veszi körül, zátonyra került a sziget. Különben ezzel nem jó tréfálni, mert ha ilyen szegényesen áll víz dolgában a Duna, könnyen zátonyra futnak a hajók, ez pedig aztán komoly dolog. Hogy ez elő ne forduljon, már pár nap múlva beszüntetik a közlekedést a Dunán s a Fecske, Mátyás király és mind­ezek a kedves, katonamuzsikás hajók berukkolnak a téli állomásra, hogy nagyot aludjanak tavaszig, mint a medve. Hogy ilyen kicsi a víz, annak csak azok örülnek, akik a vámház­­téri hidat építik. Ezek a barbárok azt se bánnák, ha kiszáradna az egész szép, nagy Duna. — A sikkasztó könyvelő. A bánfalvai takarék­­pénztári sikkasztásokról gyulai levelezőnk újabb részlete­ket ír. A letartóztató végzést U’Hiteim Soma, a sikkasz­tó könyvelő megfélebbezte, a Tábla azonban helybenhagyta. A hiányokat családi váltók okozták. A könyvelő leszá­­mítoltatta rokonainak a váltót, akik aztán sorra cső­döt kértek. Wilheim kezén kilencezer forint tűnt el, de ő mindent tagad. — A szedők sztrájkja. A nyomdavállalatok és a betűszedők harca még ma sem ért véget, s így a nyomdákban még most is csak az a néhány munkás dolgozik, aki a válságos idők alatt szembeszállóit a felbujtókkal és páratlan kitartással lehetővé tette a lapok megjelenését. Ezeknek a derék, becsületes mun­kásoknak az emberi erőt csaknem meghaladó munkájuk után egy egész pihenő nl­pot akarnak adni a laptulaj­donosok s ezért egy ma tartott közös konferencián elhatározták, hogy hétfőn délután két óráig egyetlenegy­­napilap sem fog megjelenni a fővárosban. — Eljegyzés. Gobóczy Károly nyugalmazott hon­védhadnagy, kezelőtiszt eljegyezte Kürthy Blanka kis­asszonyt. — Gyilkosság az országúton. Ezen a címen írtuk meg pár nappal ezelőtt, hogy Serbán Szilárd öcsi birtokos (Arad megye) Kunért Ottó nevű gazdatisztjét világos nappal az országúton lelőtték; az aradi újságok nyomán azt is említettük, hogy a gyilkosság értelmi szerzőjének Schweiger József bécsi milliomost tartják, aki már régi haragosa Serbánnak, s egy Ulla Ferenc nevű elzüllött bányamunkást bérelt fel, hogy Konnertet eltegye láb alól. Ma Győrffy Gyula országgyűlési kép­viselő levelet intézett hozzánk, amelyben elmondja, hogy Schweiger József nevében meg fogja indítani a sajtópert az újságokban megjelent célzatos közlemények szerzője ellen. Kijelenti, hogy Serbán Szilárdnak nincsenek birtokai Arad megyében, sőt pár év előtt már csődbe is került, s amikor már minden hitelforrása kiapadt, csak akkor ordult Schweiger Józsefhez, akitől azt az ígéretet f clalta ki, hogy a nagyhalmágyi uradalom erdőségének kihasználása céljából vele egyezségre fog lépni. Ezen a cim­en Serbán kétszáz munkással betört Schweiger erdőségébe s vágatni kezdte a legszebb részeket. Schweiger erdőőrei akkor ellene szegültek az ő mun­

Next