Pesti Napló, 1896. május (47. évfolyam, 120-149. szám)
1896-05-01 / 120. szám
í retgen is esti kiadat együtt, egyszerre küldve Budapesten és a vidéken: Egész évre _ 14 frt — kr. Félévre ... _. 7 „ — „ Negyedévre ... 3 „ 50 „ Egy hónapra... 1 „ 20 „ Egy szám ára Budapesten Reggeli kiadás............ . kr. Esti kiadás.................. 8 „ 120. sz. Negyvenhetedik évfolyam. Szerkesztőség: 11., Terés-KiSnti 21. s.PESTI NAPLÓ Budapest, péntek, május 1. A reggeli és esti kiadás ka 15akfilonházhoz v.postán küldve Budapesten és a vidéken: Egész évre 18 frt—k». Félévre.............. 9 „ — „ Negyedévre ... 4 „ 50 „ Egy hónapra ... 1 „ 60 n Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás____5 kr. Esti kiadás..................4 „ Kiadóhivatal: VI., Teréz-körut 23. a* 1896* Éljen a királyné! Budapest, április 30. Vigasztaló szentünk, Erzsébet királyasszony, Isten hozott közénk, hűséges magyarjaid közé! Még látjuk könyüd ragyogását a gyászfekete csarnokban, amikor imádkozva borultál a nagy magyar érckoporsójára, hogy fohásziddal kísérd a halhatatlanságba, most megint ott ragyog a könyv jóságos szemedben, hogy leborulsz a magyar dicsőség nagysága előtt és boldog vagy magyar nemzeteddel. Hála Neked a vigasztaló könyhul látásért, amikor zokogás csuklótt végig e hazán, üdv Neked, jó királyasszonyunk, örömkönyvdért, amikor boldogság zúg végig a magyar földön. Bolyongó utakon jársz és keresed avigasztalást kesergő szivednek; most elérkeztél a vigasz forrásához, a magyar nép lelkesedéséhez. Múljon el a ború szivedtől, szűnjön meg a bánat lelkedben, jóságos Asszonyunk, egy nép szeretete ragyog feléd fényességgel, melegséggel. Itt tündöklik felénk ez ezredév dicsősége, mégis a Te örömkönyvd csillogását látjuk a legjobban; mennydörgés hatalmával szólal hozzánk ezer év emlékezése, mégis a Te rebegő üdvözleted rázza meg lelkünket. Mert szív vagy a szívünkből és lélek a lelkünkből, mert az örömünk a Te boldogságod, és bánatod a mi szomorúságunk. Üdvöz légy közöttünk vigasztaló szentünk, aki szerettél bennünket, mikor zord idők az idegenség herét lehelték nagynagy szívekre, aki boldogtalan voltál a mi rettenetes boldogtalanságunkkal. Mikor sötét volt az égbolt és letüntenek minden csillagok, végetlen messzeségből, mint a Sirius fényüzenete, beragyogott az éjszakába a Te szereteted. De közelséggé lett a végtelenség, nappá a messze csillag, melegséggé a fény, a nappali égnek lettél uralkodó csillaga! S a messzeséges zónákon és fent a bérces vidékeken legendák jártak szerte az új vezércsillagról, amely elvezette az idegenbe tévedt szeretetet a fagyos hidegből a magyar nép szívéig. A jégvilágból a verőfényes meleg világba, az ezeréves magyarság rajongó szeretetébe. És elmúltak mindörökre az éjszakák ... ne jöjjenek vissza . . . nem jöhetnek vissza. Ott áll a verőfény őre, dicsőséges férjed, nagy királyunk, mint a mesék hőse, és őrködik, hogy az árnyak ne sötétíthessék el a magyar világot. És ott állasz mellette Te, aki vigaszjáró utakon is a mi vigasztalásunk vagy, aki bánatodban is a mi boldogságunk vagy. A hős és a tündér, a király és a királyasszony a magyar nemzet sorsának őrei ... a rónák és a bércek naiv népe nyugodtan szőheti meséit, a politika világa nyugodtan cirkalmazhatja köreit: vége az éjszakának, a nappalé, a verőfényes, zengő, illatos, életadó nappalé a világ. Isten hozott közénk, felséges asszonyunk ! Ugye hallottad a rivalgó éljent az ajkakon, ugye láttad a tüzet a szemekben? Ugye ted, hogy nem hivatalosan fogadtak fővárosodban ? Ahány szív dobog e hazában, ma mind feléd dobogott, azok az ezrek, ott a zászlós utak mentén, a milliók mandatáriusai voltak, az az éljenzés az egész magyar nemzet lelkesedésének viharszava volt. Éljen, éljen Erzsébet királyné! A nagy magyar asszony, aki magyarrá lett küldetésből, nem születésből, akinek missziója a magyarság, s aki passzióutakon is hűséges maradt küldetéséhez. Sokat könyertél életedben, jóságos királyasszonyunk, de minden könyvd idehullott a magyar nép szivébe. Mélyen, mélyen a szivébe. Talán a gyémánt is úgy támadt, hogy csillag hullott a föld mélyébe A te könyeid hullásától gyémánttá lett a magyarság szeretete. Az Isten áldjon meg boldogsággal, Erzsébet királyné, és legyen boldogságod éke ez a tündökölő csodagyémánt! Ünnepe van a magyarságnak, hogy is hiányozhatnál Te az imádkozó magyarság közül? A Te fohászod ösvénytörője a zugó zsoltárnak, a Te imádságod kísérője a zsolozsmának. Hogy leborulunk az emlékek nagysága előtt, Te velünk borulsz le, Te szentséges emlékező, aki a feledésért bolyongasz idegen világokban, enyhet adó ismeretlenségben. S hogy emelt fővel, büszke önérzettel fogadalmat teszünk a jövendőnek, büszkén állasz közénk, az élünkre. Te, aki láttad már e nemzetet remélni és vezére voltál a reménykedésben. Ugye láttad ma a lelkesedő népet? Hát az a lelkesedés nemcsak azért zúgott körülötted, mert hazajöttél, hanem azért is, mert mindig velünk voltál, s mert mindig velünk maradsz, mert öröme vagy a szivünknek és büszkesége a lelkünknek, fénye a históriánknál és reménysége a jövőnknek Mert magyar vagy az Isten kegyelméből, szeretett fejedelemasszonya az Isten kegyéből való magyar nemzetnek. Isten hozott közénk, dicsőséges királyasszony. Legyen áldás utaidon, itt a szivünk melegénél, de ott, az idegenség hidegében is. • T Á R_C A. Az emberiség csődje. — A Pesti Napló eredeti tárcája...— Háromszinű lobogóinkat már lengeti a tavasz szellője, lelkünk pedig büszkén tekint vissza az ezredéves múltba. A múltnak tudatában, jövőbe vetett reménynyel élvezzük a jelent. E tavaszi napot a negyedik rend minden évben meg szokta ünnepelni — külön. Arra használja fel a negyedik rend május első napját, hogy vágyai és igényei mellett tüntessen. Ők, a szocialisták közeljövőről álmodoznak, mi pedig vessünk egy pillantást az ő álomképeiknek folytatására, amely valóra fog változni — de csak századok múltával. Madách megjósolta a jövendő századok társadalmi rendjét, a kommunizmust, és ha majd a jóslat beteljesült, akkor kivesz az emberek lelkéből minden, amit szépnek nevezünk. Évszázadok küzdelmeinek gyümölcse, lángelmék alkotásainak vívmánya, a szemmel látható és a lélekkel átérezhető szép, meggyilkolva és kiterítve ott fog feküdni ravatalán. Fiatalkori rajongásainknak hő forrása, nemesebb indulatainknak szülő anyja, minden ideálunknak gyűjtő fogalma: az esztétikai érzés és a poétikus Szép bele fog hullani a múlandóság közös sírjába, hogy diadalt üljön fölötte a legnagyobb hatalom: a szükség! Az egyetlen lelkesítő gondolat pedig jóslat szerint nem lesz más, mint a megélhetés. Kérdezzük meg a jelennek történészeitől, a szociológusoktól, hogy mi fogja felidézni és az emberekre rákényszeríteni ezt a fagyasztóan rideg társadalmi rendszert? A válasz éppen egyszerűsége miatt sajátságos, és így hangzik: «Semmi más, csupán a deficit!» De nem az államháztartások semmitmondó deficitje, amely végre is csak papirosviszonyoknak kedvezőtlen alakulásában sarkallik és az aranynak elégtelen készletére vezethető vissza. Ily hitványok nagy faktorrá nem változhatik, hogy az államformát és az egész társadalmat alapjában megrendítse. A jövőnek fenyegető réme, a felforgatás elméleteinek és a szociális forradalmak rajongóinak lassú lépésben közelgő szövetségese: az a deficit, amely a természet háztartásában mutatkozik. Mint minden nagy esemény, úgy ez is előre veti az árnyékát. Régóta jegyezgetik a szociológusok, hogy a föld termőképessége nem tart lépést az emberi nem szaporodásával. Régóta számítgatják, hogy a föld tökéletesebb művelésének és a parlagon heverő földek megtermékenyítésének megvan a végső határa, amelyen túl élelmiszerekben gyarapodás nincsen. Az emberi faj szaporodásának végső határa pedig csak ott van, ahol a megélhetésnek még a legszerényebb feltételei is megszűnnek. Mielőtt ez a végszükség bekövetkeznék: nagy reformációkra lesz szükség! De hogyan, miképpen? Az európai jogrend körén belül a keletkező nemzedékek ellen gátakat emelni nem lehet. Mi nem illeszthetünk törvényeinkbe keletkezési akadályokat a jövendő generációk ellen. A mi jogviszonyainkból századok múltával se fejlődhetik ki az a sivár figyelmeztetés, hogy csak a halottak létszámához képest szaporodjék az ember, mert már úgyis sokan vagyunk! Ez csak akkor és csak ott lehetséges, ahol a természet háztartásának deficitje közel van. Az emberiségnek egyharmada, a mennyei birodalomnak lakói, a kínaiak máris közel vannak hozzá. Törvényeikből — természetesen a sorok között — kiolvashatjuk, hogy a szaporodás, a születés: nem nyereség, nem előny; az apadás, a halál: nem veszteség, nem hátrány! Nálunk a keletkező ember számára hónapokkal az egyéni élet megkezdése előtt jogot és védelmet biztosít a törvény. Kína már az újszülött leánygyermekekre nem terjeszti ki védelmező kezét. Nálunk a bűnök koronája és az embertelenség netovábbja az embergyilkolás. A kínai büntetőtörvénykönyv nem a gyilkosságban látja a legfőbb bűnt, hanem a «morál» megsértésében! Hiszen a gyilkos csupán a fölös számú emberélet közül pusztít el egyet és ezáltal — szerintük — éppen nem a képzelhető legdurvábban támadja meg a morált! De Kína is csak közel van a nagy dificithez, anélkül hogy az ott a maga teljes jelentőségében kifejlődött volna. A túlnépesedés útján tovább haladni természeti törvény, amely minden emberlakta földterületre érvényes és nincsen olyan gát, mely elég erős volna ezt a haladást megakasztani. A járványok sokat pusztítanak, de legkevésbbé sem pusztítják az erőteljes, a fajfentartó, a népet szaporító elemeket. Ez és minden örvendetes tünet, a túlnépesedés szempontjából tekintve, végzetessé válik. A háborúk a férfiak elejét tizedelik meg, de az újszülöttek, különösen a fiúgyermekek száma minden háború után lényegesen emelkedik. — 1868-ban, Königgrätz után másfél évvel Ausztriában 33 ezerrel, Poroszországban 150 ezerrel emelkedett az újszülöttek száma. 1872-ben, a nagy háborút közvetetlenül követő évben a franciaországi születési arány- Mai számunk tizenhat oldal.