Pesti Napló, 1896. október (47. évfolyam, 270-300. szám)
1896-10-09 / 278. szám
278. sz. Negyvenhetedik évfolyam EKÖHZETÉSI ÁRAK: Egész éve _14 frt — kr. Pelczre ... _ 7 „ — „ Negyedévre ... 3 „ 50 „ Egy tóra------- 14, 20 „ —e— Egyes szám _ _ _. 4 kr. Vidéken__________5 kr.PESTI NAPLÓ Budapest, péntek, október 9. EURÓHIV*MJc Vx, térés-kímt 2SiB megjelentt miate az ünnep én rejáraep ska fa 1896. val számunk tizenhat oldal. ------------.... - —------------------ ■ - ---------» •1 A pusztában kiáltó. Budapest, október 8. Az egész ország egyszerre beleesett a választási izgalmak kellő közepébe, divatja van a különböző stilü és szellemű kiáltványoknak, amelyekkel egyik vagy másik párt igyekszik a saját eszméi, iránya és törekvései iránt felkelteni a választópolgárság rokonszenves érdeklődését. Bizonyára szükségtelen ezeknek a jobbára gyarló stílgyakorlatoknak valamely nagyobbszerű politikai fontosságot tulajdonítani, aminthogy természet szerint alig is lehetnek nagyobb hatással a választók véleményalakulására, mint akár egy lendületesebb hírlapi cikk. Hogy mégis például a nemzeti pártnak most megjelent választási kiáltványa messzebbmenő igényekkel lép föl, annak tisztán az illető pártra nézve van jelentősége. Megjegyezvén, hogy ezen a szózaton erősen megérzik, hogy nem valamely elsőrendű stilista, hanem inkább bürokratikus észjárású, száraz és szószegény elmének szülötte, nem tagadhatjuk, hogy bizonyos melankolikus hangulatot kelt bennünk annak olvasása. Olyan ez a kiáltvány, mint a tapséhes színész, aki üres háznak kénytelen játszani. A pusztában kiáltó szózat meddősége, az abszolút hiábavalóság, könnyen meghiszszük, még egy gróf Apponyi Albert gazdagon bugyogó svádáját is önkéntelenül meglankasztja. Az irat jellege, célzata nem is egészen világos. Oly kevés benne a politikai aktivitás, mintha nem is harcra gyújtó riadó, hanem inkább a vesztett ütközet mélabús takarodója volna. Az igazi hitnek belső tüze hiányzik ebből a szószapora, de kétségbeejtően üres és sivár alkotmányból. Aki ezt a kiáltványt elolvassa, az ugyan nem erősödik meg a nemzeti párt politikai hivatása iránt netalán táplált bizalmában. Úgy látszik, mégis inkább vádiratnak van szánva, csakhogy ebben az irányban sem tör valamely komoly, méltó cél felé. Hogy a nemzeti párt minden időben tisztességes, előkelő, olykor mérsékelt parlamenti frakció volt, azt a legelkeseredettebb politikai ellenfél is önként, készségesen elismeri; erre ugyan fölösleges és kár volt papirost és nyomdafestéket fecsérelni. A legnagyobb, egyetlen politikai bűnét, a liberalizmus legfőbb kérdésében tanúsított férfiatlan, habozó, megbízhatatlan viselkedését, amely mai gyászos helyzetébe juttatta, meg sem kísérli mentegetni, igazolni a nemzeti párt választási kiáltványa. Amit a legközelebbi jövő feladatairól beszél ez a különös szózat, ahhoz is rendkívül sok szó, komoly kifogás férhet. A legkönnyebb módszer felállítani egy merőben önkényes tételt s abból levonogatni a tetszésszeműt, lehetőleg kedvező következtetéseket. Mivel támogatja a nemzeti párt azt a föltevését, amivel csak úgy odavetőleg meggyanúsítja a magyar kormányt, hogy az a kvótaemelésre nézve a törvényhozás, az ország tudta nélkül ígéreteket tett, kötelezettséget vállalt? A «calumniare audacter» elavult iskoláját csak nem akarja éppen a nemzeti párt, amely oly sokszor részesült a méltatlan gyanúsítás keserves osztályrészében, feleleveníteni, rendszeresíteni ? A pusztában kiáltó szózat keserűségének erőtlen, tompa nyilait szétlövöldözi minden irányban. Vádol eleveneket és holtakat, múltat és jövendőt, amely szokatlan és célszerűtlen harcmodor igazán nagyfokú reménytelenségre vall. Hogy mindezeknek végezetéül azt a tanulságot vonja le, hogy a nemzeti párt, mint ilyen, belemegy a választási harcba s az új országgyűlésen, a megfogyva bár, de törve is, folytatni fogja a maga elszánt küzdelmét a korszellem s a nemzeti közvélemény ellen, ez csak egy hatásvadászó disszonáns akkord, bizarr finálé, arra szánva, hogy megdöbbenést keltvén, tovább rezegjen a hallgató lelkében. Hát hiszen reszketni reszket, hogy már jobban nem is tud, de hol az a lélek, amely visszhangos hangfogójául kínálkoznék? Legalább is taktikai baklövés volt a nemzeti párttól, hogy így hivatalosan kikiáltotta, mennyire retteg a nemzeti ítélettől. Bizony a lyodi nem tréfa. TÁRCA. A vetélytársak. ■— A Pesti Napló tárcája. — Irta: Harriot Emil. A dal, amelyet maga szerzett és maga játszott el jegyesének, lágyan elhangzott. A leány a zongorára támaszkodva mélán tekintett reá és leste a hangok elmúlását. — Nos, kérdezte a művész, — hogy tetszik neked? — Gyönyörű! felelt a leány, bensőségteli, igaz csodálattal. Istenem, milyen boldogság lehet ily szépet alkotni, teremteni. És nagyot sóhajtott. A zongora volt életadója a leánynak is az ifjúnak is, de az ifjú művész volt, teremtő, Isten kegyelméből való művész, a leány nem vitte sokra, csak jónevű, keresett zenetanárnő volt. Hébe-hóba adott egy hangversenyt, azt is csak azért, hogy barátainak és tanítványai szüleinek megmutassa, mennyit tud s mire tanítja növendékeit. Mostanában nem is vágyott többre, az élet lemondásra tanította. A fiatal művészt régóta ismerte. Atyjának volt tanítványa a bécsi konzervatóriumon és akkoriban járatos volt a házukba. A lelkes ifjút csakhamar megszerette, nem, imádni kezdte titokban, de szenvedélyesen. Az ifjú nem sokat foglalkozott vele s igy semmit sem vett észre. Egyszer aztán elutazott Párisba, Londonba, tovább tanulni a művészetet. Ott kedvezett neki a szerencse. Hírnévre tett szert s a lapok nagy jövőt jósoltak neki. A leány rosszabbul járt. Atyja meghalt s ő magára maradva küzdött az életgonddal. A létért való küzdelem nehéz volt, de a leány átvergődött rajta és most elég jó helyzetben volt. A nyáron ismét találkozott a művészszel, viszontlátták egymást tíz év után. Tirolban történt, egy kis üdülőhelyen. A művész egy három éves kis gyerekkel jött s a gyermek azonnal megszerette a leányt. Ez az önkéntelen gyermeki szeretet sűrűbben összehozta őket. Zenéltek, csevegtek és egész nap együtt voltak. A művész megunta a világot s a családi tűzhely nyugalmára vágyott; a gyermeknek is szüksége volt anyára. Hát megkérte a barátnője kezét. A leány odaadta. Hogy egyszer már szerette s hogy mily kínos éveket élt át, azt eltitkolta. Egyszerűen megígérte, hogy gyermekének jó anyja, neki jó barátja és hitestársa leszen. Szerelemről nem is beszéltek, csak kölcsönös rokonszenvről és barátságról, bizalomról és egyetértésről. A leány ismerte jövendő férjének életét. Az nagyon szerette gyermekének anyját, éveken át dédelgette. De az aszszony bolonddá tartotta, vagyonilag tönkretette és rutul megcsalta. A művész ekkor szakított nejével, aki azóta elzüllött. Mindezt ő maga mondta el menyasszonyának, aki szótlanul hallgatta s csak annyit jegyzett meg: — Ha csak valóban elfeledted! Mondd, csakugyan nem szereted már ? Amire a művész felfortyanva ezt felelte: — Hogy szerethetném azt a becstelent, aki elhagyott engem, elhagyta gyermekét?! — Azt hiszem, te hagytad el őt. Nem úgy mondtad? — Az egyre megy, válaszolt pirulva a művész. — Boldog vagyok, hogy megszabadultam tőle. Reám nézve meghalt. Mind aketten hallgattak. Hat hete már, hogy Bécsben voltak. Hangversenyt akart adni, hogy legújabb szerzeményeit bemutassa. A leány magához vette a gyermeket s mig ő dolgai után járt, a nénje őrizetére bízta, aki a háztartást vezette. Az apa dolgozott és készült. Csak este látogatott el menyasszonyához s ott maradt néhány óráig. De a gyermek ilyenkor már aludt. A leány kérte a művészt, hogy játszsza el a dalt még egyszer. Az fejét rázta s igy szólott: — Fáradt vagyok, Ilona! Majd később, ha akarod. És gondolataiba merült. Bizony nem valami barátságos dolgok foroghattak a fejében. Meredten bámult a billentyűkre s összeráncolta homlokát, szinte megfeledkezett menyasszonyáról. A leány halkan hozzálépett és ujjaival végigsimitva homlokát, résztvevőn kérdé: — Kellemetlenséged volt valahol ? — Nem, nem! Csak fáj a fejem! A leány kutató szemekkel vizsgálta. Csinos volt és értelmes arcú, de egy kissé kiélt. Sötét haja és kék szemei érdekes ellentétben állottak. Egyszerre, mintegy magával vitatkozva így szólt a művész: — Mit is képzel magában! Ilona összerezzent. — Ki, mondd, Pál, ki ? — Ó, az a . . . nem akarok erősebb kifejezést használni. Te nem szereted azokat. Levelet íratott barátnőjével és azt üzeni, hogy szomorú, elhagyott és nagyon vágyódik utánam. Mintha adnék valamit az ilyen komédiára! — Úgy látszik! Hisz boszankodol miatta. — Ments Isten! Hát ugyan mi közöm hozzá? És mit tehetek róla, hogy nem talált megint új szeretőt, akit megkoppaszthasson ? Kérlek, minek is beszélsz róla? — Én? Hisz te kezdtél vele foglalkozni, nem én. — Úgy? nos . . . mindegy. És átölelte menyasszonyát s fejét vállára nyugtatva, mondá: egyedül te vagy jó, hűséges, megbízható és kedves. Ilona nyugodtan hallgatta az egyre áradozóbb dicséreteket s csak annyit mondott: