Pesti Napló, 1896. október (47. évfolyam, 270-300. szám)

1896-10-09 / 278. szám

278. sz. Negyvenhetedik évfolyam EKÖHZETÉSI ÁRAK: Egész éve _14 frt — kr. Pelczre ... _ 7 „ — „ Negyedévre ... 3 „ 50 „ Egy tóra------- 1­4, 20 „ —e— Egyes szám _ _ _. 4 kr. Vidéken__________5 kr.PESTI NAPLÓ Budapest, péntek, október 9. EURÓHIV*MJc Vx, térés-kímt 2Si­B megjelentt miate az ünnep én rejáraep sk­a fa 1896. val számunk tizenhat oldal. ------------.... - —------------------ ■ - ---------» •1 A pusztában kiáltó. Budapest, október 8. Az egész ország egyszerre beleesett a választási izgalmak kellő közepébe, divatja van a különböző stilü és szellemű kiált­ványoknak, amelyekkel egyik vagy másik párt igyekszik a saját eszméi, iránya és törekvései iránt felkelteni a választó­pol­gárság rokonszenves érdeklődését. Bizonyára szükségtelen ezeknek a jobbára gyarló stílgyakorlatoknak valamely nagyobbszerű politikai fontosságot tulajdo­nítani, aminthogy természet szerint alig is lehetnek nagyobb hatással a választók vé­­leményalakulására, mint akár egy lendüle­tesebb hírlapi cikk. Hogy mégis például a nemzeti párt­nak most megjelent választási kiáltványa messzebbmenő igényekkel lép föl, annak tisztán az illető pártra nézve van jelen­tősége. Megjegyezvén, hogy ezen a szózaton erősen megérzik, hogy nem valamely első­rendű stilista, hanem inkább bürokratikus észjárású, száraz és szószegény elmének szülötte, nem tagadhatjuk, hogy bizonyos melankolikus hangulatot kelt bennünk an­nak olvasása. Olyan ez a kiáltvány, mint a taps­éhes színész, aki üres háznak kénytelen játszani. A pusztában kiáltó szózat meddősége, az abszolút hiábavalóság, könnyen meg­­hiszszük, még egy gróf Apponyi Albert gaz­dagon bugyogó svádáját is önkéntelenül meglankasztja. Az irat jellege, célzata nem is egé­szen világos. Oly kevés benne a politikai aktivitás, mintha nem is harcra gyújtó riadó, hanem inkább a vesztett ütközet mélabús takarodója volna. Az igazi hitnek belső tüze hiányzik ebből a szószapora, de kétségbeejtően üres és sivár alkotmányból. Aki ezt a kiáltványt elolvassa, az ugyan nem erősödik meg a nemzeti párt politikai hivatása iránt ne­talán táplált bizalmában. Úgy látszik, mégis inkább vádiratnak van szánva, csakhogy ebben az irányban sem tör valamely komoly, méltó cél felé. Hogy a nemzeti párt minden időben tisztességes, előkelő, olykor mérsékelt par­lamenti frakció volt, azt a legelkeseredet­­tebb politikai ellenfél is önként, készsé­gesen elismeri; erre ugyan fölösleges és kár volt papirost és nyomdafestéket fecsé­relni. A legnagyobb, egyetlen politikai bű­nét, a liberalizmus legfőbb kérdésében ta­núsított férfiatlan, habozó, megbízhatatlan viselkedését, amely mai gyászos helyzetébe juttatta, meg sem kísérli mentegetni, iga­zolni a nemzeti párt választási kiáltványa. Amit a legközelebbi jövő feladatairól beszél ez a különös szózat, ahhoz is rend­kívül sok szó, komoly kifogás férhet. A legkönnyebb módszer felállítani egy merőben önkényes tételt s abból levono­­gatni a tetszésszeműt, lehetőleg kedvező következtetéseket. Mivel támogatja a nemzeti párt azt a föltevését, amivel csak úgy odavetőleg meg­gyanúsítja a magyar kormányt, hogy az a kvótaemelésre nézve a törvényhozás, az ország tudta nélkül ígéreteket tett, köte­lezettséget vállalt? A «calumniare audacter» elavult isko­láját csak nem akarja éppen a nemzeti párt, amely oly sokszor részesült a méltatlan gyanúsítás keserves osztályrészében, fel­eleveníteni, rendszeresíteni ? A pusztában kiáltó szózat keserűségé­nek erőtlen, tompa nyilait szét­lövöldözi minden irányban. Vádol eleveneket és hol­takat, múltat és jövendőt, amely szokatlan és célszerűtlen harcmodor igazán nagy­fokú reménytelenségre vall. Hogy mindezeknek végezetéül azt a tanulságot vonja le, hogy a nemzeti párt, mint ilyen, belemegy a választási harcba s az új országgyűlésen, a megfogyva bár, de törve is, folytatni fogja a maga el­szánt küzdelmét a korszellem s a nemzeti közvélemény ellen, ez csak egy hatás­vadászó disszonáns akkord, bizarr finálé, arra szánva, hogy megdöbbenést keltvén, tovább rezegjen a hallgató lelkében. Hát hiszen reszketni reszket, hogy már jobban nem is tud, de hol az a lélek, amely visszhangos hangfogójául kínál­koznék? Legalább is taktikai baklövés volt a nemzeti párttól, hogy így hivatalosan ki­kiáltotta, mennyire retteg a nemzeti íté­lettől. Bizony a lyodi nem tréfa.­ ­ TÁRCA. A vetélytársak. ■— A Pesti Napló tárcája. — Irta: Harriot Emil. A dal, amelyet maga szerzett és maga játszott el jegyesének, lágyan elhangzott. A leány a zongorára támaszkodva mélán tekin­tett reá és leste a hangok elmúlását. — Nos, kérdezte a művész, — hogy tet­szik neked? — Gyönyörű! felelt a leány, bensőségteli, igaz csodálattal. Istenem, milyen boldogság le­het ily szépet alkotni, teremteni. És nagyot sóhajtott. A zongora volt él­etadója a leánynak is a­z ifjúnak is, de az ifjú művész volt, teremtő, Isten kegyelméből való művész, a leány nem vitte sokra, csak jónevű, keresett zenetanárnő volt. Hébe-hóba adott egy hangversenyt, azt is csak azért, hogy barátainak és tanítványai szü­leinek megmutassa, mennyit tud s mire tanítja növendékeit. Mostanában nem is vágyott többre, az élet lemondásra tanította. A fiatal művészt régóta ismerte. Atyjá­nak volt tanítványa a bécsi konzervatóriumon és akkoriban járatos volt a házukba. A lelkes ifjút csakhamar megszerette, nem, imádni kezdte titokban, de szenvedélyesen. Az ifjú nem sokat foglalkozott vele s igy semmit sem vett észre. Egyszer aztán elutazott Párisba, Londonba, tovább tanulni a művészetet. Ott kedvezett neki a szerencse. Hírnévre tett szert s a lapok nagy jövőt jósoltak neki. A leány rosszabbul járt. Atyja meghalt s ő magára maradva küzdött az életgonddal. A létért való küzdelem nehéz volt, de a leány átvergődött rajta és most elég jó helyzet­ben volt. A nyáron ismét találkozott a művészszel, viszontlátták egymást tíz év után. Tirolban történt, egy kis üdülőhelyen. A művész egy három éves kis gyerekkel jött s a gyer­mek azonnal megszerette a leányt. Ez az ön­kéntelen gyermeki szeretet sűrűbben összehozta őket. Zenéltek, csevegtek és egész nap együtt voltak. A művész megunta a világot s a családi tűzhely nyugalmára vágyott; a gyer­meknek is szüksége volt anyára. Hát megkérte a barátnője kezét. A leány odaadta. Hogy egyszer már sze­rette s hogy mily kínos éveket élt át, azt el­titkolta. Egyszerűen megígérte, hogy gyerme­kének jó anyja, neki jó barátja és hitestársa leszen. Szerelemről nem is beszéltek, csak köl­csönös rokonszenvről és barátságról, bizalom­ról és egyetértésről. A leány ismerte jövendő férjének életét. Az nagyon szerette gyermeké­nek anyját, éveken át dédelgette. De az asz­­szony bolonddá tartotta, vagyonilag tönkretette és rutul megcsalta. A művész ekkor szakított nejével, aki azóta elzüllött. Mindezt ő maga mondta el menyasszo­nyának, aki szótlanul hallgatta s csak annyit jegyzett meg: — Ha csak valóban elfeledted! Mondd, csakugyan nem szereted már ? Amire a művész felfortyanva ezt felelte: — Hogy szerethetném azt a becstelent, aki elhagyott engem, elhagyta gyermekét?! — Azt hiszem, te hagytad el őt. Nem úgy mondtad? — Az egyre megy, válaszolt pirulva a művész. — Boldog vagyok, hogy megszabadul­tam tőle. Reám nézve meghalt. Mind aketten hallgattak. Hat hete már, hogy Bécsben voltak. Hang­versenyt akart adni, hogy legújabb szerzemé­nyeit bemutassa. A leány magához vette a gyermeket s mig ő dolgai után járt, a nénje őrizetére bízta, aki a háztartást vezette. Az apa dolgozott és készült. Csak este látogatott el menyasszonyá­­hoz s ott maradt néhány óráig. De a gyermek ilyenkor már aludt. A leány kérte a művészt, hogy játszsza el a dalt még egyszer. Az fejét rázta s igy szólott: — Fáradt vagyok, Ilona! Majd később, ha akarod. És gondolataiba merült. Bizony nem va­lami barátságos dolgok foroghattak a fejében. Meredten bámult a billentyűkre s összerán­colta homlokát, szinte megfeledkezett meny­asszonyáról. A leány halkan hozzálépett és ujjaival végigsimitva homlokát, résztvevőn kérdé: — Kellemetlenséged volt valahol ? — Nem, nem! Csak fáj a fejem! A leány kutató szemekkel vizsgálta. Csi­nos volt és értelmes arcú, de egy kissé kiélt. Sötét haja és kék szemei érdekes ellentétben állottak. Egyszerre, mintegy magával vitat­kozva így szólt a művész: — Mit is képzel magában! Ilona összerezzent. — Ki, mondd, Pál, ki ? — Ó, az a . . . nem akarok erősebb kifeje­zést használni. Te nem szereted azokat. Leve­let íratott barátnőjével és azt üzeni, hogy szo­morú, elhagyott és nagyon vágyódik utánam. Mintha adnék valamit az ilyen komédiára! — Úgy látszik! Hisz boszankodol miatta. — Ments Isten! Hát ugyan mi közöm hozzá? És mit tehetek róla, hogy nem talált megint új szeretőt, akit megkoppaszthasson ? Kérlek, minek is beszélsz róla? — Én? Hisz te kezdtél vele foglalkozni, nem én. — Úgy? nos . . . mindegy. És átölelte menyasszonyát s fejét vállára nyugtatva, mondá: egyedül te vagy jó, hűséges, megbízható és kedves. Ilona nyugodtan hallgatta az egyre ára­­dozóbb dicséreteket s csak annyit mondott:

Next