Pesti Napló, 1896. november (47. évfolyam, 301-330. szám)

1896-11-08 / 308. szám

Guerilla-harc, Budapest, november 7. A vezérek párbaja s a pártok nyilat­kozatai, ezek a függetlenségi és 48-as párt bomlási folyamatának mai, jelentős moz­zanatai. Magyarországon, főleg a választási harcok utófájdalmai gyanánt éppenséggel nem szokatlan jelenségek ugyan a politikai párbajok, mindazonáltal eddigelé nem igen volt arra példa, hogy mint ma Kossuth Ferenc és Ugron Gábor, két pártvezér tegye perében ítélőbíróvá a meztelen kardot. Némi csekély bőrfolytonossági hiányon túl különösebb baj és kár nem esvén, a közvélemény nyugodtan napirendre térhet a nap összezsugorodott szenzációja fölött; legfölebb azon töprenkednek még el tovább is naivabb lelkek, hogy ezért kellett haza­jönnie a Kossuth Lajos fiának, hogy itthon, alig egy-két év múltán a tulajdon elv­társai pártárulással vádolják s fegyverrel kényszerítik a becsülete védelmére szállni? Ez a malabus akkord belerezdül a világi dolgok múlandóságáról, idők és emberek változandóságáról sírdogáló ős­régi, de örökké új elégiába, de az esemé­nyek gyors tovafejlődését egyáltalában nem érinti. A párviadal végén kibékültek az el­lenséges vezérek, nyilván azért, hogy annál fesztelenebbül exkommunikálják egy­mást pártostul együtt az ugyancsak ma megtartott konferenciákon. Sajátságos két pártértekezlet volt ez. A K­ossuth-párt a választási hadjáratból alig számbajövő veszteséggel kerülvén ki, bár csak fele a múlt országgyűlés függet­lenségi és 48-as pártjának, mégis megtar­totta parlamenti pozícióját. Ez okán a «beati possidentes» nyu­galmas fölényével ítéli el a szétzüllött Ugron-frakciónak ellene való éktelen acsar­­kodását. Amiben tökéletesen igaza is van, mert az a rágalom, hogy Kossuthék a kormánynyal paktáltak volna az Ugron­­párt kiirtására, beteges agyrém, amivel komolyan foglalkozni egy pillanatig is kár volna. A Kossuth-pártnak vezére iránt való bizalomnyilvánítása egy kicsit ugyan túllő a célon, a függetlenségi eszme és törek­vés ellenségének bélyegezvén mindazokat, akik véletlenül nem rokonszenveznek s ennek folytán nem is hódolnak a Kossuth Ferenc személyének. Ehhez a politikai iránynyal azonosult személyes auktoritáshoz valamivel maga­sabb államférfii kvalitások, bokrosabb és valódibb érdemek kellenek, mint aminek­kel eddigelé Kossuth Ferenc dicsekedhetik. Az bizonyos, hogy a K­ossuth-név va­rázsa még mindig elegendő vonzó erővel bir az ország legtöbb függetlenségi érzü­letű vidékén s azt sem lehet megtagadni, hogy Kossuth Ferenc szinte erejét felülmúló agitatórius tevékenységet fejtett ki s igy nagyrészt ennek a kettős személyi mozzanat­nak köszönheti a Kossuth-párt a maga nem kicsinylendő választási sikereit. Szembeállítva ezzel a ténynyel azt az igazán lesújtó meddőséget, amely az Ugron Gábor apostolkodását kísérte, nem lehet azon csodálkozni, hogy a megtépett párt korlátó értekezletének fúriája legelső­sorban a Kossuth-kultusz ellen tajtékzott. Igen jellemzetes, érdekes tünemény ez, aminek messzemenő kihatásai lehetnek a még jövendő politikai küzdelmek irányára, jellegére nézve. A méltóságos komolyság minden fö­lösleges segélyezése nélkül tört ki az Ugron-töredék feneketlen elkeseredése az egész cudar világ, legfőként a zsarnoki kormány s az áruló Kossuth-párt ellen. Ennek a határtalan kedélyfelháborodás­­nak meglehetős groteszk határozatok valá­­nak a közvetlen eredményei. Először is az a párt, amely vezérében s minden jelentékenyebb szereplőjében «meghalt», elhatározta, hogy élni fog. Az erő ugyan akarat, ám egy parlamenti pártnak létezéséhez mellőzhetetlen kellék a parlamentben való helyfoglalás. Az a 8—10 gyászmagyarka, aki Polo­­nyi Gézával, vagy Sima Ferenccel az élén az új képviselőházban reprezentálja az egy­kor volt Ugron-pártot, vajmi kevéssé al­kalmas és képes arra, hogy parlamenti tényezővé váljék, s mint ilyen, magának akárcsak egy bizottsági helyet is köve­teljen. Kalandos és esztelen ötlet az az extra­parlamentáris pártszervezet, amiben az Ugronék mai megszorult bölcsesége, mint a jogfolytonosságot fentartó formulában végül kilyukadt. Eredeti, de egészen élclapi gondolat pártkört alakítani bukott képviselőjelöltek­ből, s váljon kitől, mi módon szerezné ez az ellen­parlament a maga mandátumát az ország ügyeibe való beleszólásra? Céltalan, balgatag játéka ez elkesere­dett nagy gyerekeknek, akikben nincs elég önérzet, hogy a bukás katasztrófáját leg­alább a konvencionális illendőséggel visel­jék el. Ami benne komoly, az egyszersmind az egész országra nézve veszedelmes, ká­ros is. Nincs a parlamentarizmusnak ártóbb ellensége, mint a megalakításával járó közizgatottság. Az imént végbement választási had­járat egyik legszerencsésebb, legörvende . Igenis, párosan. Ebben a respublikában nem csupán azok laknak, akiket az alma mater pártfogol, hanem egy sereg fiatal leány is . . . Ne piruljon hát, fiatal ember, szó sincs róla, hogy merényletet akarnánk elkövetni szívének és lelkének ártatlansága ellen ... A dolog facitja csupán annyi, hogy azok a fiatal lányok, akik a varrás művészetének fölkentjei, szeretnek néha színházba menni, avagy táncmulatságra és mivel egyedül nem mehetnek, hát Bohémia kormánya gondoskodik illő kíséretről. Ezt a kíséretet mi szolgáltatjuk. Hallgassa meg, mit mond a mi törvénykönyvünk a socius jogairól és kötelességeiről. Egy pergament lapot vett elő és leolvasta előttem a következő pontokat: §. I. A socius jogában áll, hogy megfizesse párja helyett a kapupénzt. §. II. A socius kötelessége, hogy megfizesse párja helyett a kapupénzt. §. III. Ráruházhatja a saját családi nevét és követelheti párjától, hogy keresztnevén szó­lítsa. Tegezni azonban csak akkor tegezheti, ha előbb megitták a brúdert. §. IV. Újév napján és párjának születése­­napján a socius virágokkal kedveskedik, min­den más ajándék, kivéve a hajfürtöket, szigo­rúan meg van tiltva. §. V. Karját csupán esős időben és mikor síkos a járda, ajánlhatja föl párjának, hanem esernyőről gondoskodni utóbbinak feladata és kötelessége. §. VI. Minden egyéb törvény és rendel­kezés meg vagyon írva a lovagiasság kodekszé­­ben és Bohémia kormánya föltételezi azokról, akik alattvalói, hogy ezt betéve tudják. — Ennyi az egész? kérdeztem. — Fiatal ember, föltételezem önről, hogy Negyvenhete­dU­k évfolyam. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ... 14 frt — kr. Félévre ........ 7 ,, — „ Negyedévre ... 3 „ 50 „ Egy hóra.......„ 1 „ 20 H —­O--­Egyes szám ........4 kr. Vidéken ...................5 kr.PESTI EAPLO 308. sz. Budapest, vasárnap, november 8. 1896. SZERKESZTŐSÉG: VI., Teréz-körut 21* Cl* 11-dik emelet. —o­— KIADÓHIV­ATAL: VI., Teréz-körút 23. Cl Megjelenik minden nép, ünnep és vasárnap után is* TÁRCA. Fehér galamb Bohémiában. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — írta: Tábori Róbert. I. A költöző madarak pszichológiájához hozzá­tartozik, hogy azt a helyet, ahol egyszer fész­ket raktak, mindig újból fölkeresik. S ha egy kegyetlen kéz szétrombolja ezt a fészket, ké­sőbb, esztendők múlva ismét eljön a száműzött madár és körülröpködi hajdani boldogságának tanyáját. Belekezd egy rég elfelejtett dalba, de nem fejezi be, mert ha a dal ugyanaz maradt is, a madár , a madár megváltozott. Én is voltam egykor költöző madár Bohé­miában, abban a különös országban, ahol csak addig érzi magát jól az ember, amíg fiatal. A bécsi Alser-külvárosban van egy ósdi külsejű ház, ahol az én időmben — azt akarom ezzel mondani, amikor még tavaszt láttam min­den leányarcon — csupa olyan diák la­kott, aki epedve várta nagykárúsítását. A hat óriás udvar ugyanannyi hatalmas kapuja tele volt ragasztva írott cédulák­kal, amelyek fogyatékos ortográfiával hirdet­ték, hogy ezen meg ezen szám alatt egy hónapos szoba kiadandó. Az én érdemem volt, hogy az Urnák születése után 1872-ben, no­vember havának első napján levették az ötödik számú kapuról az egyik cédulát. Ami azt je­lentette, hogy a 127. számú szoba révén a szobauri méltóságba emelkedtem. Jóformán még el se helyezkedtem, amikor az ajtómon’kopogtattak. — Szabad ! Két úr lépett be. Szakálla egynek se volt még, bajsza is csak a protoplazmatikus alaku­lás stádiumában. Hanem arckifejezésükben olyan komolyság tükrözött, hogy ha most jön­nének hozzám és képviselő volnék báró Bánffy Dezső kegyelméből, rögtön tudnám, hogy ki­buktatott ellenfelem küld egy harcias üzenetet. — Uram, szólott az egyik—mi Bohémia kormányának nevében jövünk, hogy üdvözöl­jük mint államunk új polgárát és felvilágosít­suk jogairól, meg az azokkal együtt járó köte­lességekről. Húszéves korában az ember épp úgy hive a nil admirald elvének, mint sokkal később, mikor már az élet kitépte lelkéből a képessé­get, hogy valami bámulatba ejtse. Az igaz, hogy egészen más okból. A húszéves ember még jogot formál annak a tündérnek látogatására, aki merész álmait megvalósítja, és mivel foly­ton várja, nem csodálkozik, ha egyszerre be­köszönt, anélkül hogy előre bejelentette volna látogatását. A negyvenéves ember pedig már nem vár semmit, sem az élettől, sem pedig ama tündértől. Úgy fogadtam hát a két köve­tet, mintha már sejteném, hogy mi a mon­dandójuk. — Kész vagyok jogaimmal élni és köte­lességeimnek mindenben megfelelni, válaszol­tam ünnepies hangon. — Uram, szólott a másik legátus olyan fölséges gesztust produkálva, aminő Regulusé lehetett, amikor a karthagói szenátus előtt be­jelentette a rómaiak hadüzenetét — van-e ön­nek sejtelme róla, hogy Bohémiában csak pá­rosával élnek az emberek ? — Párosával ? A nil admirali géniusza hűtlen lett hozzám és én szájtátva bámultam a szónokra. Mai számunk huszonnégy oldal.

Next