Pesti Napló, 1896. november (47. évfolyam, 301-330. szám)
1896-11-08 / 308. szám
Guerilla-harc, Budapest, november 7. A vezérek párbaja s a pártok nyilatkozatai, ezek a függetlenségi és 48-as párt bomlási folyamatának mai, jelentős mozzanatai. Magyarországon, főleg a választási harcok utófájdalmai gyanánt éppenséggel nem szokatlan jelenségek ugyan a politikai párbajok, mindazonáltal eddigelé nem igen volt arra példa, hogy mint ma Kossuth Ferenc és Ugron Gábor, két pártvezér tegye perében ítélőbíróvá a meztelen kardot. Némi csekély bőrfolytonossági hiányon túl különösebb baj és kár nem esvén, a közvélemény nyugodtan napirendre térhet a nap összezsugorodott szenzációja fölött; legfölebb azon töprenkednek még el tovább is naivabb lelkek, hogy ezért kellett hazajönnie a Kossuth Lajos fiának, hogy itthon, alig egy-két év múltán a tulajdon elvtársai pártárulással vádolják s fegyverrel kényszerítik a becsülete védelmére szállni? Ez a malabus akkord belerezdül a világi dolgok múlandóságáról, idők és emberek változandóságáról sírdogáló ősrégi, de örökké új elégiába, de az események gyors tovafejlődését egyáltalában nem érinti. A párviadal végén kibékültek az ellenséges vezérek, nyilván azért, hogy annál fesztelenebbül exkommunikálják egymást pártostul együtt az ugyancsak ma megtartott konferenciákon. Sajátságos két pártértekezlet volt ez. A Kossuth-párt a választási hadjáratból alig számbajövő veszteséggel kerülvén ki, bár csak fele a múlt országgyűlés függetlenségi és 48-as pártjának, mégis megtartotta parlamenti pozícióját. Ez okán a «beati possidentes» nyugalmas fölényével ítéli el a szétzüllött Ugron-frakciónak ellene való éktelen acsarkodását. Amiben tökéletesen igaza is van, mert az a rágalom, hogy Kossuthék a kormánynyal paktáltak volna az Ugronpárt kiirtására, beteges agyrém, amivel komolyan foglalkozni egy pillanatig is kár volna. A Kossuth-pártnak vezére iránt való bizalomnyilvánítása egy kicsit ugyan túllő a célon, a függetlenségi eszme és törekvés ellenségének bélyegezvén mindazokat, akik véletlenül nem rokonszenveznek s ennek folytán nem is hódolnak a Kossuth Ferenc személyének. Ehhez a politikai iránynyal azonosult személyes auktoritáshoz valamivel magasabb államférfii kvalitások, bokrosabb és valódibb érdemek kellenek, mint aminekkel eddigelé Kossuth Ferenc dicsekedhetik. Az bizonyos, hogy a Kossuth-név varázsa még mindig elegendő vonzó erővel bir az ország legtöbb függetlenségi érzületű vidékén s azt sem lehet megtagadni, hogy Kossuth Ferenc szinte erejét felülmúló agitatórius tevékenységet fejtett ki s igy nagyrészt ennek a kettős személyi mozzanatnak köszönheti a Kossuth-párt a maga nem kicsinylendő választási sikereit. Szembeállítva ezzel a ténynyel azt az igazán lesújtó meddőséget, amely az Ugron Gábor apostolkodását kísérte, nem lehet azon csodálkozni, hogy a megtépett párt korlátó értekezletének fúriája legelsősorban a Kossuth-kultusz ellen tajtékzott. Igen jellemzetes, érdekes tünemény ez, aminek messzemenő kihatásai lehetnek a még jövendő politikai küzdelmek irányára, jellegére nézve. A méltóságos komolyság minden fölösleges segélyezése nélkül tört ki az Ugron-töredék feneketlen elkeseredése az egész cudar világ, legfőként a zsarnoki kormány s az áruló Kossuth-párt ellen. Ennek a határtalan kedélyfelháborodásnak meglehetős groteszk határozatok valának a közvetlen eredményei. Először is az a párt, amely vezérében s minden jelentékenyebb szereplőjében «meghalt», elhatározta, hogy élni fog. Az erő ugyan akarat, ám egy parlamenti pártnak létezéséhez mellőzhetetlen kellék a parlamentben való helyfoglalás. Az a 8—10 gyászmagyarka, aki Polonyi Gézával, vagy Sima Ferenccel az élén az új képviselőházban reprezentálja az egykor volt Ugron-pártot, vajmi kevéssé alkalmas és képes arra, hogy parlamenti tényezővé váljék, s mint ilyen, magának akárcsak egy bizottsági helyet is követeljen. Kalandos és esztelen ötlet az az extraparlamentáris pártszervezet, amiben az Ugronék mai megszorult bölcsesége, mint a jogfolytonosságot fentartó formulában végül kilyukadt. Eredeti, de egészen élclapi gondolat pártkört alakítani bukott képviselőjelöltekből, s váljon kitől, mi módon szerezné ez az ellenparlament a maga mandátumát az ország ügyeibe való beleszólásra? Céltalan, balgatag játéka ez elkeseredett nagy gyerekeknek, akikben nincs elég önérzet, hogy a bukás katasztrófáját legalább a konvencionális illendőséggel viseljék el. Ami benne komoly, az egyszersmind az egész országra nézve veszedelmes, káros is. Nincs a parlamentarizmusnak ártóbb ellensége, mint a megalakításával járó közizgatottság. Az imént végbement választási hadjárat egyik legszerencsésebb, legörvende . Igenis, párosan. Ebben a respublikában nem csupán azok laknak, akiket az alma mater pártfogol, hanem egy sereg fiatal leány is . . . Ne piruljon hát, fiatal ember, szó sincs róla, hogy merényletet akarnánk elkövetni szívének és lelkének ártatlansága ellen ... A dolog facitja csupán annyi, hogy azok a fiatal lányok, akik a varrás művészetének fölkentjei, szeretnek néha színházba menni, avagy táncmulatságra és mivel egyedül nem mehetnek, hát Bohémia kormánya gondoskodik illő kíséretről. Ezt a kíséretet mi szolgáltatjuk. Hallgassa meg, mit mond a mi törvénykönyvünk a socius jogairól és kötelességeiről. Egy pergament lapot vett elő és leolvasta előttem a következő pontokat: §. I. A socius jogában áll, hogy megfizesse párja helyett a kapupénzt. §. II. A socius kötelessége, hogy megfizesse párja helyett a kapupénzt. §. III. Ráruházhatja a saját családi nevét és követelheti párjától, hogy keresztnevén szólítsa. Tegezni azonban csak akkor tegezheti, ha előbb megitták a brúdert. §. IV. Újév napján és párjának születésenapján a socius virágokkal kedveskedik, minden más ajándék, kivéve a hajfürtöket, szigorúan meg van tiltva. §. V. Karját csupán esős időben és mikor síkos a járda, ajánlhatja föl párjának, hanem esernyőről gondoskodni utóbbinak feladata és kötelessége. §. VI. Minden egyéb törvény és rendelkezés meg vagyon írva a lovagiasság kodekszében és Bohémia kormánya föltételezi azokról, akik alattvalói, hogy ezt betéve tudják. — Ennyi az egész? kérdeztem. — Fiatal ember, föltételezem önről, hogy NegyvenhetedUk évfolyam. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ... 14 frt — kr. Félévre ........ 7 ,, — „ Negyedévre ... 3 „ 50 „ Egy hóra.......„ 1 „ 20 H —O--Egyes szám ........4 kr. Vidéken ...................5 kr.PESTI EAPLO 308. sz. Budapest, vasárnap, november 8. 1896. SZERKESZTŐSÉG: VI., Teréz-körut 21* Cl* 11-dik emelet. —o— KIADÓHIVATAL: VI., Teréz-körút 23. Cl Megjelenik minden nép, ünnep és vasárnap után is* TÁRCA. Fehér galamb Bohémiában. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — írta: Tábori Róbert. I. A költöző madarak pszichológiájához hozzátartozik, hogy azt a helyet, ahol egyszer fészket raktak, mindig újból fölkeresik. S ha egy kegyetlen kéz szétrombolja ezt a fészket, később, esztendők múlva ismét eljön a száműzött madár és körülröpködi hajdani boldogságának tanyáját. Belekezd egy rég elfelejtett dalba, de nem fejezi be, mert ha a dal ugyanaz maradt is, a madár , a madár megváltozott. Én is voltam egykor költöző madár Bohémiában, abban a különös országban, ahol csak addig érzi magát jól az ember, amíg fiatal. A bécsi Alser-külvárosban van egy ósdi külsejű ház, ahol az én időmben — azt akarom ezzel mondani, amikor még tavaszt láttam minden leányarcon — csupa olyan diák lakott, aki epedve várta nagykárúsítását. A hat óriás udvar ugyanannyi hatalmas kapuja tele volt ragasztva írott cédulákkal, amelyek fogyatékos ortográfiával hirdették, hogy ezen meg ezen szám alatt egy hónapos szoba kiadandó. Az én érdemem volt, hogy az Urnák születése után 1872-ben, november havának első napján levették az ötödik számú kapuról az egyik cédulát. Ami azt jelentette, hogy a 127. számú szoba révén a szobauri méltóságba emelkedtem. Jóformán még el se helyezkedtem, amikor az ajtómon’kopogtattak. — Szabad ! Két úr lépett be. Szakálla egynek se volt még, bajsza is csak a protoplazmatikus alakulás stádiumában. Hanem arckifejezésükben olyan komolyság tükrözött, hogy ha most jönnének hozzám és képviselő volnék báró Bánffy Dezső kegyelméből, rögtön tudnám, hogy kibuktatott ellenfelem küld egy harcias üzenetet. — Uram, szólott az egyik—mi Bohémia kormányának nevében jövünk, hogy üdvözöljük mint államunk új polgárát és felvilágosítsuk jogairól, meg az azokkal együtt járó kötelességekről. Húszéves korában az ember épp úgy hive a nil admirald elvének, mint sokkal később, mikor már az élet kitépte lelkéből a képességet, hogy valami bámulatba ejtse. Az igaz, hogy egészen más okból. A húszéves ember még jogot formál annak a tündérnek látogatására, aki merész álmait megvalósítja, és mivel folyton várja, nem csodálkozik, ha egyszerre beköszönt, anélkül hogy előre bejelentette volna látogatását. A negyvenéves ember pedig már nem vár semmit, sem az élettől, sem pedig ama tündértől. Úgy fogadtam hát a két követet, mintha már sejteném, hogy mi a mondandójuk. — Kész vagyok jogaimmal élni és kötelességeimnek mindenben megfelelni, válaszoltam ünnepies hangon. — Uram, szólott a másik legátus olyan fölséges gesztust produkálva, aminő Regulusé lehetett, amikor a karthagói szenátus előtt bejelentette a rómaiak hadüzenetét — van-e önnek sejtelme róla, hogy Bohémiában csak párosával élnek az emberek ? — Párosával ? A nil admirali géniusza hűtlen lett hozzám és én szájtátva bámultam a szónokra. Mai számunk huszonnégy oldal.